blogin.hu

Aureliano Buendia ezredes fénykorában, hatalma csúcsán egy képzeletbeli, három méteres kört húzott maga köré, amelybe senki emberfia be nem léphetett, kizárólag, ha ő erre külön engedélyt adott. De nem is ez volt az érdekes igazán, hanem az, ebben az időben jutott el oda, hogy voltaképp parancsokat sem kellett kiadnia, hiszen a katonái és a környezete szinte kitalálta mit szeretne, elébe ment az óhajainak.

A legfélelmetesebb azonban az volt, hogy mindig sokkal messzebb mentek el a kegyetlenségben, mint amit az ezredes valaha is gondolt volna. – Mindannyian értjük Marquez példabeszédét, elég csak a Fideszre és szabadcsapataira nézni, amelyekbe, és így az egyes emberekbe is olyan mélyen ásta be magát az elvakult hülyeség, hogy az ember elsőre elröhögi magát, aztán meg elborzad a kilátástalan alakoktól.

Nem kell nekünk Orbán és az ő kappanhangú álinterjúi, mert amíg a kegyelmes úr nyaralgat, a seggéből előkúszó és jól tartott hívek gondoskodnak a napi szenzációról, és esetükben is látjuk, hogy tényleg sokkal messzebb jutnak a sötétségben, mint amiről Orbán valaha is álmodott volna. Azaz, már a Fidesz sem kell, elég a rajongók pár megnyilvánulása, hogy meglássuk, hol is élünk, milyen hely lett az, ami valaha Magyarország volt.

Az ember amúgy nehezen érti, miért kell megszólaltatni valaha híres, de mára már a demenciával harcoló embereket, és legfőképp miért kell egy zenészt politikáról kérdezni – főleg elbutult állapotban -, mintha az ő szava ebben a témában többet érne, mint Kovács 123 Elek elmélkedése az ivóban. Szörényi Levente ebből a szemszögből egyáltalán nem autentikusabb, mint az emlegetett Elek kolléga, mégis nála érdeklődnek.

Biztosra mennek úgymond, hiszen a Szörényi-féléket olyan jól tartja a hatalom (és gondoljunk itt Nagyferótól Zalatnayig a végtelen sorban), hogy a kérdező biztosok teljesen nyugodtak lehetnek abban, nekik és a hatalomnak is tetsző válaszokat fognak kapni. Ezt pedig a gombák orra alá lehet dugni, hogy az a híresség, aki amúgy pöngetni tud, ugyanolyan hülye, mint az Elek maga, azaz, a rajongás így lesz kerek.

Néha azonban túlzásba esnek a kiválasztott celebek. Szörényi például most a Demokratának azt mondta, hogyha Magyar Péter nyerne, ő disszidálna, ami már elég fajsúlyos kijelentés ahhoz, hogy azt mondjuk, ám, tegye azt, senki nem fogja megakadályozni és legfőképpen siratni. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez momentán csak képes beszéd, és legfőképpen arra szolgál, hogy a fejében már régóta furán gomolygó magyarság eredetelméletet előadja.

Jejeje Levente Törökországba menekülne a Magyar Péter-féle terror elől, mert, mint kifejtette, „…én hamarabb nyitottam Keletre, mint a kormány, amikor még réges-régen Örs fiammal együtt elutaztam Törökországba, és megnéztük a Nimród hegyét meg az istenszobrokat. És persze mert ott is láttam egy turulmadarat is…” Az M1-es fölött is van a hegyen, az alá is ki lehet ülni, csak ott épp nem mormol a tenger a bujdosónak.

Hogy félreértés ne essék, mindenki azt gondol, amit akar, mindenkinek van joga megőrülni, de, hogy ez váteszként tálaltatik a magyar gombák elé, az meglehetős veszélyeket rejt magában az ország jövőjére nézvést. Bár tudjuk, hogyha Orbán bukik, nemzedékek kellenek a mocsár elpárolgásához, de, hogy ma ennek a feneketlen mélysége a zsinórmérték, az kies hazánk kilátástalanságának olyan konzerválása, amire nincsen mentség.

Ahogyan nincsen Georg Spöttlére sem. A prostisrácok főmunkatársa a csecsenekhez ment látogatóba Groznijba, és elalélt a látványtól, ahogyan ott a kőkemény csecsen harcosokat kiképzik Zelenszkij ellen. Ők azok a keménytökű fiúk, akik amúgy látványosan szeretnek a levegőbe lövöldözni, de, ha meglátnak egy élő ukránt, akkor inkább angolosan lelépnek. Spöttlének azonban imponálnak a „kemény fickók”, sőt, rajong az iszlámért is.

Idézzük a degenerált urat, akinek a rajongása a Szörényiével egy tőről fakad: „Asz Szalamu Aleikum Groznij. Az elő benyomások a telómmal megörökítve. Nagyon vendégszeretőek, és valóban rögtön a rokonságot keresik, mert hogy ők is Szibériából vándoroltak le a Kaukázusba. Magyarként már a repülőn veregették a vállam az útitársak”. (megj: a helyesírási hibákat kivettem az ősmagyar bejegyzésből, mert hülyén nézett volna ki).

Ezt az iszlám rajongást azért meg kellene beszélnie a tulokkeresztény főnivel, bár annak, akinek élete álma a Kadirovval való találkozás, mint amiről szintén beszámolt, annak sok baja itthon nem lehet. A kommentszekció is örült és rajongott, ami mutatja, miként terjed négyzetesen a hülyeség, de azt is, hogy nagy az Isten állatkertje, és ennek egy kiadósabb része kies hazánk területén fekszik. Nem kell ide már a Fidesz, a mag kikelt és szárba szökkent.

Úgy növekszik és annyira burjánzik, hogy ellene tenni alig is lehet valamit, így csak egy reményünk lehet, nem okoz irreverzibilis károkat az emberek agyában. De, mint már utaltunk rá, mire ez kiderül, mi már sehol sem leszünk, mert nincsen annyi idő hátra az életünkből, a halálunkból azonban sokkal több. Így jártunk: Orbán szétcseszte az életünket, amiért nem létezik megfelelő büntetés. Még a pokol sem az.

Amikor azon merengtünk háborogva lelkünkben, hogyan képzeli a BME gólyatábora, hogy megtiltja a kotont, mivel szerintük a legjobb védekezés a cölibátus, már akkor is elgondolkoztató volt, miképp is ellenőrzik a tiltás betartását. Tegnapra ez is kiderült, motozással, a csomagok kiborogatásával, azaz, semmit sem bíztak a véletlenre, de ez volt a legkevesebb, amit a gólyákkal műveltek a tábor kápói vagy zupás őrmesterei.

Mert és ugyanis a kínzások és megalázások olyan széles tárházát vonultatták fel, amit olvasva egy jogban járatos ember pontokba szedve hosszan sorolta a Btk. azon tételeit, amit a legjobb szándékkal is csak vadbarmoknak nevezhető táborszervezők megsértettek, s amelyek alapján egyesével, de halmazatilag is büntethetők volnának. A magunk részéről rácsodálkozó szájtátással néztük, miket kellett elszenvedni a gólyáknak, akik tanulni érkeztek az egyetemre.

Csak úgy futólag fölsorolunk párat, bár lehet, biztosan ismerik, hiszen végigfutott a komplett magyar sajtón a sztori, hála istennek, mert az ilyesmin csak a nyilvánosság segíthet, különben a szadista barmok suttyomban kínozhatják azokat, akik a kezeik közé kerülnek. Tehát volt itt minden, azaz, tűző napon gyaloglás, ételmegvonás, stopperre fürdés, gyógyszerek elkobzása, motozás, üvöltözés, képek készítése a gólyákról kiszolgáltatott helyzetben, és a többi.

Megengedőleg kiképzőtábornak nevezték a résztvevők – már, aki ott maradt, mert sokan idő előtt leléptek – ezt az egészet, a magunk részéről büntetőtábornak éreztük a hallottak után, amelyeknek az a célja, hogy a megalázásokkal és fizikai zaklatásokkal a delikvenst megtörjék, és engedelmes bábbá alakítsák. Eszünkbe jutott Ray Rigby Homokdomb című regénye, s annak a vége, illetve ősi, mitikus törzsi beavatások is a természeti népeknél.

Náluk, mint ismeretes mindenféle véres próbákat kell kiállni a férfivá válás előtt, a lányoknak meg a nővé avatáskor, mindannyian olvastunk indián regényeket. Ez valami ontológiai késztetés az emberi fajnál, ami a „modernebb” vallásokban is megmaradt, mindannyiban van beavatás, itt, minálunk, az óbégatott kereszténységben a megkeresztelkedés vagy más szentségek felvétele. Ez viszont egy szimpla iskolai tábor volt, bár nem tűnt annak.

Ahogyan elterjedtek a hírek, hogy milyen brutálisan és válogatott formában kínozták és alázták meg a gólyákat az idősebbek, előkerült a magyaros észjárás, hogy régen is ez volt, máshol is előfordul ilyen. Mintha törvényszerű volna, hogy mindig mindent ugyanúgy csináljunk, ilyen alapon a mai beavató táborokban is elővehetnénk például a Mandan törzs elképesztő szokásait, de a Satere-Mawe közösség sem piskóta, ha felnőtté válásról van szó.

Az utóbbi, a Satere-Mawe szertartásán tíz percig kell egy olyan kesztyűt viselnie a beavatottnak, amiben olyan hangyák vannak, amik több napig fájó csípést okoznak a szerencsétlen áldozatnak. Ez például a BME táborában történtekről olvasva simán elképzelhető volna itt is, mert anélkül nem lehet jó mérnök az ember, hogy egy ilyesmit ne bírjon ki vigyorogva, miközben mondjuk nem engedik pisálni.

A Mandanok azonban mindent visznek e téren. Náluk négy napot kell alvás nélkül kibírni, majd a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre a beavatottat, és addig mosolyogniuk kell, amíg el nem ájulnak, de ez még mindig semmi, mert ezután a buli végére még a kisujjukat is levágják. Ez már igazán delikátnak nevezhető, de nem akarnánk ötleteket adni a jövő évi tábor megszervezéséhez a tulkoknak. Mert máskor is lesz gólyatábor.

A legszebb az egészeben egyébként az, hogy az egyetem vezetése reagált a történtekre, de másképp, mint gondolhattuk volna. Nem keresnek felelőst, nem akarják megbüntetni az elállatiasodottakat, hanem új szabályokat alkotnak a gólyatáborok megszervezéséhez, mert – és most jól figyeljenek – elsődleges céljuk a jelenlegi szabályozás felülvizsgálata, valamint új, mindenki számára megnyugtató és biztonságos szabályrendszer kialakítása.

A munkacsoport figyelembe veszi az eddigi tapasztalatokat és a felmerülő kihívásokat is, ugyanakkor, s ami a legérdekesebb, már évekkel ezelőtt kidolgoztak egy házirendet a gólyatáborokra vonatkozóan, mely más intézmények tapasztalatait is figyelembe vette. Az idei táborokat is ezen szabályok alapján szervezték meg. Érdekes szabályok lehettek ezek, amelyek az idén történteket lehetővé tették. De kár ezt ragozni.

A szem a lélek tükre, a gólyatábor a társadalomé, amelyből fakad, és úgy tűnik, mostanában akkor erre van igény. A legérdekesebb azonban azoknak az idősebb diákoknak a lelke, akik ezt kitalálták, megvalósították, ahogyan porba taposták a többi emberi méltóságát. Föltehető lenne a kérdés, még mi mindenre lennének képesek parancsra vagy éppen anélkül, de látszik, hogy mindenre ezek szerint. És a NER-nek ezekkel baja nincs. A szivárvánnyal viszont igen.

A legszebb az egészben az volt, amikor úgy este kilenc óra tájékán Kovács levelező, ebben az esetben mint a tűzijáték mindenható istene (vö.: operatív törzs) olyan atyai tanáccsal látta el az utcákon, tereken és mindenütt éppen szarrá ázó embereket, hogy a „következő fél órában húzódjanak fedett helyre”. Fölrémlett ebben az utasításban az idők mélyéról Pintér belügyes sms-e a nagy, márciusi havazás korából, amely másik autóba átülést szorgalmazott az alattvalóknak, hogy meg ne fagyjanak.

Kovács levelező intése sem volt kisebb fajsúlyú a túlélést tekintve, mint az, hiszen a hőséges augusztusban megfagyni ugyan nem lehetett, de legalábbis macerás lett volna, ellenben jó esély mutatkozott arra, hogy az istennyila belecsap valaki fejébe, amitől ilyen rajzfilmes módra füstöl majd a buksija, haja pedig égnek mered. Vagy pediglen meghal, tehát nem volt egészen tréfadolog, viszont ezen a ponton kezdett kabaréba fordulni a tűzijáték feltétlen akarása, mint nemzeti nagylétünk újabb elmaradhatatlan esszenciája.

Voltaképp azon kellene elgondolkodnunk, hogy mikor vált a gusztushuszi lövöldözés életkérdéssé, hogy volt-e egy fix pont, vagy folyamatosan alakult olyan eseménnyé, mint ami nélkül élni egyáltalán nem lehet. Nem kihüvelyezhető a lövöldözés efféle metamorfózisa, annyi azonban bizonyos, hogy manapság olybá tűnik, nem is az embereknek van feltétlen szüksége erre, mert egy, a jelen lévőknél sokkal nagyobb halmazuk boldogan él nélküle, hanem a hatalomnak, ami ezzel üzenni szeretne valamit. Hogy mit, az a kérdés.

Ám, ha belegondolunk abba, hogy immár évről-évre mindig az előzőnél sokkal nagyobb, s egyben Európa leghatalmasabbja ez a cirkuszi mutatvány, akkor a rezsim mindenhatósága lehet az üzenet, illetve ez a szándék. De, hogy mi ér végül célba belőle, az már egészen más kérdés. Amúgy tegnap is, az egész napos nyüzsgéssel, hogy majd háromkor megmondják, aztán óránként mondják meg, majd engedélyezik, illetve egy órával eltolják a nagy mutatványt, valami olyan pótcselekvést lehetett látni, amit a kormányzás helyett prezentáltak.

Viszont nem vagyunk mi Magyar Péter, aki harcos ellenzékiként már este kilenckor a felelősöket kereste, mert tudjuk, ez ilyen égbe kiáltott szó, felelős, ha van, az csak a meteorológus lehet, mint volt már rá példa. Tegnap este ez a felelősség odáig tolódott, illetve egyetlen tétje volt, hogy a tűzijátékot minden körülmények között, ha úgy adódik, hajnalban is meg kell tartani, s ebben valami fölsőbb, a Karmelitában székelő hatalom óhajtását lehet felfedezni. Kovács is egész nap neki dolgozott, miközben úgy csinált, hogy a népekért aggódik.

Más szemszögből, miközben fanyalgunk a robbogatás miatt, a populizmus utcájába sem szeretnénk besétálni. Régebben, a boldogtalan békeidőkben volt egy mértékegység, a lélegeztetőgépé, hogy mennyit lehetne ennyi pénzből vásárolni. Amióta azonban beszerezték azt a sokezer darabot, már ez is okafogyottá vált, ugyanakkor – mint új mértékegység -, a kórházi klíma kerülhetne elő. Csak e téren sem szabad túl sokat nyüszögni, mert még nekilátnak megint fürkészni meg portyázni a saját hasznukra.

Mint kitetszik, számos kérdést fölvet a tűzijáték gondja, s abba még bele sem gondoltunk, hogy háborús vészhelyzet idején erre mi szükség van. Abból a szempontból is, hogy netán valakik azt hihették volna, hogy mivel a nyáron Orbán nem győzött a kellő mértékben, nem tudta bevenni Brüsszelt, bekövetkezett az, amit akkor vizionáltak a gombáknak, hogy Putyin ideküldi az atomot. Bár tudtuk arról, hogy az csak ámítás, ez a világvégét idéző robbogatás viszont valós volt, legyőzte a képzelt ellenséget a soknevű hadügyminiszter.

Azt is be kell látnunk azonban, még az is lehet, hogy mai cinikus dolgozatunk sokaknak nem fog tetszeni, mert valami különös ok miatt a tűzijáték jelenségét áhitatos misztériumnak tartják, itt alélnak el a földön, hogy mi történik az égben, talán még borzonganak is. Tegnap épp azért talán, mert szarrá ázva mocorgott bennük a tüdőgyulladás, ezt azonban a tízparancsolat betartása gyógyítja, mint közismert NER-es csodakúra. Viszont az a legszebb, hogy a MÁV is alkalmazkodott, a mentesítő járatokat egy órával később indította.

Hogy mennyi ért belőlük célba, az momentán nem ismeretes, de milyen szép is lesz ma dolgozni menni a szalag mellé annak, aki hajnalban ért haza, de ezek szerint a cirkusz ennyit (is) megért. Tegnap is emlegettem a feledkezés aktusát, ami most központilag irányított volt, kaptak a népek egy óra szájtátást, amitől erre az időre elfeledték a nyomorukat, viszont máma van a katzenjammeres ébredés. A hatalom ópiumaival ez a baj, hogy a hatásuk egyáltalán nem tart örökké, sőt, nagyon rövid ideig, és akkor sem biztos, hogy nagyon jó.

Ez a gusztushusz olyanná vált mostanában, mint egy monumentális falusi búcsú. Nem lehet véletlen, és már 2001-ben elkezdődött, amikor Orbán első országlása idején a korona másolatát Esztergomba úsztatták. Szakrális jelleget akartak ennek az aktusnak adni, de már akkor is arról szólt a dolog, hogy pár milliárdot el lehessen számolni baráti zsebekbe. Ugyanakkor nem tudjuk, az akkori másolat fröccsöntött műanyagból – vagy miből – készült, de az út szinte nyílegyenes volt a bádog, csattogó kerekű Szent Istvánig és a tizenöt milliárdos tűzijátékig, ami szintén nagyrészt a zsebeknek szól.

Az ünnep és a rendszer szerves fejlődése mutatkozik meg ebben, hogy a második hatalom tizenötödik évében a Karmelitában szabják meg a sör és a fröccs árát, hogy ez az egész voltaképp nem az, ami, nem az államalapítás ünneplése, hanem divertissement a gombáknak, a feledés aktusa, ha még van olyan tartalom az agyukban, ami kimosható, majd pátoszokkal kiöblíthető. Illetve alkohollal leszorítható a gyomorba. Cirkusz lett az ország, Orbán cirkusza, cukormáz a valóságon, s ha az immár négynapos búcsú nem lenne elég a talpasoknak, kapnak hozzá evangéliumot Kövértől. Nagyon aktív a napokban a pedellus.

Ha jól emlékszem, Churcill mondta, hogy annak a statisztikának hisz, amit ő hamisított, és ez akkora igazság, hogy a NER is él vele, most már Kövér et. is. Mert erre a mérési eszközre hivatkozva tett közzé az ünnep okán egy diadalmi jelentést, valami olyasmi lebeghetett a szeme előtt, hogyha a hazugságot számokkal támasztja alá, akkor jobban hihető lesz. Az az érdekes helyzet állott elő azonban, hogy számokat nem mondott, csak sejtette, hogy igaznak tűnjön a hamis, amikor azt jelentette ki, „statisztikailag igazolható, hogy száz évre visszamenőleg nem volt olyan tíz egybefüggő éve az országnak, mint amilyen ez az évtized volt”.  

Íme, hölgyeim és uraim, a statisztika, mint bűvszó, a hazugság takarása mint az arra való hivatkozás. Ugyanakkor ilyenkor nem árt pár adatot odabiggyeszteni, Kövér et. azonban ilyennel nem bíbelődik, és nem biztos, hogy azért, mert lusta, hanem, mert amikről beszél, az esetleg számokkal ki nem fejezhető. De nézzük egészében ezt az egészet: „Statisztikailag igazolható, hogy száz évre visszamenőleg nem volt olyan tíz egybefüggő éve az országnak, mint amilyen ez az évtized volt, legyen ez gazdasági vagy életszínvonalbeli értelemben.” Delikát, de van folytatása is, meg kell ismerkedni vele a boldogsághoz.

Kövér szerint „a kiemelt időszak, amely alatt a Fidesz kormányzott, mindenféle területen, így a kulturális életben, a védelempolitikában és a nemzetpolitikában egyaránt olyan sikereket hozott, amelyekre vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon messze találhatók példák a magyar történelemben”. Mindehhez persze egy rohadt szám nincsen társítva, csak egy adatot tudunk meg, a magyarságnak ez a feledhetetlen életszakasza 2012 és 2022 közé tehető, ami korrelál a kedves vezető 2022-es kijelentésével, csak akkor még azt is hozzá tette (a választás előtt): „Magyarországnak továbbra is előre kell mennie, nem hátra!”

Mint kitetszik, Kövér et. a főnökét használja szakirodalomként, ugyanakkor feltűnő, hogy ott valami a fideszes legendáriumban is megszakadt, csak azt nem tudjuk, azóta már olyan szar a helyzet, mint ahogyan érzi az ember, vagy netán még rosszabb. Mert erről egy rohadt szó nem esik. Ám, hogy a totális boldogság miért torpant meg, nem igazán tudható, hacsak nem épp Kövér et. egy nappal azelőtti, szintén ünnepinek szánt hőbörgése nem utal rá, miszerint, mint emlékezhetünk, immár emberségünkben támadnak minket (a tuggyukik, a wokok). Kultúránkat rombolják, a csattogó Szent Istvánt tagadják.

Mi marad így már, csakis a tűzijáték, a legnagyobb és leghatalmasabb. Viszont megint vihar fenyeget, azaz nem lennénk sem a meteorológusok, sem az operatív törzs helyében, sem az ünneplő sokadaloméban, amely tagjai majd alkalmasint nem tudják eldönteni, mi az az égen, rakéta vagy istennyila, mert álom és való ennyire végletesen keveredett össze bennünk. A helyzet tehát nem egyszerű, viszont annyira jó, hogy a Holdról is látszik. Arra azonban felhívnánk a figyelmet, hogy az ottani kép kábé egy másodperces csúszásban van az eredetihez képest, tehát onnan nézve sem igaz aktuálisan semmi.

Meg Kövér dumájában sem. Az űrból megfelelő távolságból figyelve még csak a korona úszik Esztergom felé, még messzebbről csak ott tart a történelem, hogy épp Orbán beszél az újratemetésen, és az ufók nézik a nagy távcsövükön, ki ez az alak, illetve azon gondolkoznak, megmentsék-e az emberiséget tőle. De, látjuk, nem léptek közbe valami különös ok miatt, tán azt gondolták, elég érettek vagyunk, hogy magunk lépjünk ez ügyben, de nem rendelkezünk ilyen tulajdonságokkal. Helyette hallgatjuk a dumát a soha nem volt aranykorról, csattog a Szent István, és vedeljük a fix áras szeszt. Mondom, divertissement, úgy is, mint feledés.

Nyolc schengeni ország (Lettország, Litvánia, Észtország, Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország és Izland) az Európai Bizottsághoz fordult, mert kies hazánk, élén a Fidesszel vízumkönnyítést ad az oroszoknak. Ez a pátoszos nevű nemzeti-kártya program, ami már azért is gyanús lehetne, ahogyan a kollégisták a „nemzet” szóval bántak, hogy egyrészt kiüresítették a jelentését, illetve valami ganyét takarnak vele. A nemzet szó legalább annyira gyanús, mint a kokárda viselése a kisajátítása után, amikor fidesztaknyos lett.

Ugyanakkor a lettek vagy az észtek (és a többiek) nem érthetik ezeket a finomságokat, ők csak attól tartanak, hogy a Fidesz a schengeni határon belülre engedi az oroszokat, amiben a jelenlegi helyzetben elég nagy biztonsági kockázat rejlik. Éppen ezért a nyolcak udvariasan, ahogyan a diplomácia nyelve azt igényli, „aggodalmukat fejezték ki Magyarország döntése miatt”. Ezt a sztaniolba csomagolt aggódást aztán Szijjártó „hazugsághadjáratnak” nevezte, hogy az emberben fölötlik a kérdés: mi a jó isten baja van ennek.

Szijjártó diplomáciai készségeit és képességeit ismerjük, de ennek tükrében is sok, hogy egy aggodalmat kifejező mondat után olyanokat rikácsoljon, mint most: „a háborúpártiságtól elvakult észak-európai és balti kollégák – állítása – színtiszta hazugság”. Idáig érezzük Szijjártó szájszagát, ahogyan ordít és toppogat, de különösebben ezúttal nem foglalkozunk vele, hiszen ezekkel az országokkal – mint ahogyan a fél világgal – már rég összevesztünk. Azaz, semmi nóvum nincsen a dologban, csak majd később egy esetleges pofáncsapás.

Hogy kihajítanak minket „Schengenből” annak minden útleveles folyományával együtt, de ismerjük az Uniót, nem megy az olyan könnyen náluk, mint ahogyan kellene. Itt és most azonban ez a hazugsággal vádolás az érdekes. Mert mi a garancia arra, hogy nem a nyolcak (meg a fél bolygó) hazudnak, hanem éppen Szijjártó. Ez csak ilyen elméleti fölvetés, mert ugyan lehet mondani magamról, hogy az igazság bajnoka vagyok, ám, ha egyszer is hazugságon kapnak, oda a nimbusz, és a Fidesz kitörölheti az arschát a nemlétező igazával.

Hogy mennyire lehet hinni nekik, azt amúgy tudjuk, de épp ezekkel a történésekkel párhuzamosan adtak újólag bizonyságot róla, hogy semennyire sem. Magyar Péter kórházban járt (most ezzel tartja napirenden magát), és látta, illetve velünk is láttatta, hogy Takács Péter államtitkár az intézményekben meglévő kellemes húsz fokról hadovált a tévében, s ezt nézték a betegek a kórteremben harminc+ fokban kókadozva és izzadva. Innentől csak az a kérdés, az emberek a tapasztalatuknak hisznek, vagy az államtitkárnak a dobozban.

Mert régebben arról is született tanulmány, hogy a gombák, bár a bőrükön érezték az inflációt, ugyanis szó szerint sokkal kevesebb zsömlét tudtak venni mint előtte, inkább hittek a propagandának, hogy jól élnek, mint a korgó gyomruknak. Csodálatos lélektani dolgok ezek igazról és hamisról, valóságról és álomvilágról, ami a kerítésen belül szuperül működik, azon kívül nem annyira, ezért jön mindenki szembe az autópályán, mint most az északi nyolcak is, akik nem hisznek sem a Fidesznek, sem Szijjártónak.

Őszintén szólva minden okuk meg is van rá, másrészről Szijjártó elvesztette a jogait, hogy higgyenek neki, és most már a lehetőségét is. Persze nincsen ezzel egyedül, elég a főnökére nézni, rangjára a brüsszeli hivatali kávézóban, ugyanakkor ez nem is olyan nagy baj már, az viszont igen, hogy a fiúk ettől az egésztől kezdenek – ha lehet – még jobban meghülyülni. Ez a mindenki ellenünk van életérzés nagyon rossz dolgokat hoz elő belőlük, elég például Kövér et. mostani „ünnepi” beszédére gondolnunk, ami tényleg maga a téboly.

Ha már hallottak róla, akkor is fölidézem, miszerint „immáron emberi mivoltunk áll átfogó ostrom alatt”. Ezzel nem az elképesztő tartalma a legnagyobb baj (persze az is természetesen), hanem az, hogy ez az üldözött, sarokba szorított patkány attitűd majd milyen reakciókat vált ki belőlük, ha tényleg szorul a hurok. Egyébiránt, hogy rögzítsük a fentebb előadottak súlyát (oroszok meg a betegek), a fiúk hazaárulók és emberellenesek, kivéve a saját kutyájuk kölke, aki viszont minden földi jót megkap a többiek kárára, akik mi vagyunk.

Mint kitetszik, bár az atyuska szabadságon henyél, azért nélküle is élénken zajlik az élet, és éppen ez az, ami fölveti azt a kérdést, szükség van-e rá egyáltalán. A kutyák ugatnak, a karaván halad az ugaron, olyan flottul megy minden (lopás és ámítás), hogy a hiánya föl sem tűnik. Bár tudjuk, hogy ő a mindent egyben tartó bűzös kötőanyag, mégsincsen rá egy csöppnyi szükség, viszont a többire sem. Egyikre sem, egyáltalán, akik még mindig ott tartanak, hogy Gyurcsány. Mert szerintük ő az oka a kórházak mostani állapotának. Ilyet pedig mi is tudnánk.

A BME gólyatábora már a hét közepén elkezdődött, de az ottani történésekkel még nem volt időnk foglalkozni, mert mindig közbejött valami fontosabb (keresztek, lopások és egyebek). Meg persze, minek is figyelne az ember egy ilyenre, hacsak nem valami eget verő baromság miatt, amire viszont, valljuk meg, a NER tizenötödik évében jó esély van. És így is lett. Ezért, ami alább következik, arra leginkább az a frappáns mondat illik, amit – ha jól emlékszünk a Száz év magány vonatkozó részére – Amaranta mondott második Aureliano feleségéről, miszerint „ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak”.

Innentől nem fokoznám tovább az olvasóközönség érdeklődő toporgását, bár nagy valószínűséggel úgyis hallottak az eseményekről, hogy aszongya, a gólyatábor szervezői (EHK) megtiltották a hallgatóknak, hogy gumióvszert, magyarul kotont vigyenek magukkal a táborba. Többen tréfának vagy tévedésnek vélték a dolgot, de kiderült, nem az, egészen komolyan gondolják a tiltást, és indokuk is van rá. Attól, hogy nem lehet koton a táborlakóknál, azt remélik, hogy az ifjak önmegtartóztató életet élnek majd, és nem fognak üzekedni minden bokorban, mint a nyulak. Valami ilyesmi a vágyott cél.

Bár fel is hívták rá a figyelmet, hogy a tábor ideje alatt „kerülendő a szexuális kontaktus”, mintha ez valami kolostor lenne, apácazárda, benne a cölibátusra fölesküdött alanyokkal, akiknek amúgy kínzó, pornográf álmaik vannak, s emiatt éjszakánkét csatakosra izzadják az ágyukat. Hogy nem tréfálnak, az is mutatja, hogy egy bizonyos Radácsi Kristóf, az EHK elnöke elmesélte, „egész nap számon tartják a gólyák közösségi aktivitását a szabályok betartása érdekében, még a szabadidőben is”. Innen nézvést ez a cölibátus mellett olyan kiképző tábor jelleget is ölt, és ez az többek között, ami miatt méláznunk kell miatta.

Nem tudható, ez a Radácsi elnök mennyi idős lehet, de őt már a NER szocializálta minden bizonnyal, és ilyen lett. Nem tudjuk, mitől jött ez a szexet tiltó ötlet, de emlékezhetünk, hogy a Fidesz és folyományai mennyire szeretnek az alattvalók bugyogójában matatni, gyereknemzésre buzdítani őket, ilyenek, éppen ezért nóvum, hogy most éppen ennek az ellenkezője történik a tiltással. Az azonban közös, hogy hatalmi szóval intéznék már ezeket az intim dolgokat is, Radácsi elnök például mondhatta volna Virág elvtárs szájával, hogy „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”, és mindjárt helyben is lennénk.

Illetve voltaképp ott is vagyunk, midőn fölfedezzük a párhuzamokat, és Radácsi elnök túlbuzgalmát, ami valami szervilis megfelelési kényszerből fakadhat. Azt nem tudjuk, a hallgatók miként reagáltak a tiltásra, röhögtek rajta és juszt is üzekedtek, vagy fölcsatolták az erényöveket, illetve arról sem érkezett híradás, hogy a nagyságos EHK miként ellenőrzi az ifjakat, megmotozza-e őket, hogy van-e náluk koton, illetve mi a bünti, ha mégis. Innentől egy kicsit lukas a sztori, de nem is kell voltaképp több, mert megkaptuk, amit akartunk. A NER torz képét pár túlbuzgó csinovnyikban manifesztálódva.

Egyébiránt megszólaltak a témában a nagy öregek is, melyek közül elég Deutsch elvtárs véleményét közölni, aki tőle szokatlan módon higgadtan reagált, és azt a következtetést vonta le, hogy „régen minden jobb volt”. Nem tudjuk, mire gondolt mindenki szeretett Tompikája, csak erősen sejtjük, amikor eszünkbe ötlenek azok a suttogó legendák, hogy ezek a kollégisták miket is műveltek a kollégiumi szobáikban kotonnal vagy anélkül, de a Kádár rendszertől egyáltalán nem zaklatva – e téren -. Azaz, szigorú logika mentén haladva Deutsch et. az átkost sírja vissza, szemben a jelennel. Vagy csak a fiatalságát gyászolja.

Még az is lehet, de ez az ő nyomora. Az viszont már a mindannyiunké közösen, hogy ezt a jelent viszont ők teremtették meg ebben a témában is képmutatóan, az EHK és Radácsi elnök az ő édes gyermekük, mint ahogyan Szájer is. Más a víz, amit prédikálnak, és a bor, amit isznak, ezzel az EHK-val viszont az a baj, hogy ezek a jelek szerint önjáróak, buzdítani sem kell őket a hülyeségre, megy az saját kútfőből is. Íme, hölgyeim és uraim, így sikerül egy koton mentén fölvázolni a NER-t magát, de választhatnánk akármilyen kiindulópontot, akkor is csak ugyanoda jutnánk el. A velejéig romlottsághoz különféle alakokban.

Zárásképp, de csöppet sem utolsó sorban annyit jegyezzünk meg, hogy ez az egész kotontiltás nem tűnik igazán jogszerűnek, mert, hogy tizennyolc év fölött mit csinál egymással két ember, persze, ha azt a négy fal között teszi, ahhoz egyáltalán semmi köze senkinek. Másrészről és megengedőbben, ha azt a kotont azért vinné a táborba valaki, hogy vízzel föltötve azokat velük hajigálódjon, így csatázzon, akkor mi van. Tehát nem igazán áll meg a történet, de hát, ez a Tompika által létrehozott Magyarország, élvezzük ki tehát annak összes örömeit. Legfőképpen azt, hogy van jogunk röhögni rajta. Egyelőre még.

Elvtársak. Megint támadják a hitünket, üldözik kereszténységünket, bujdokolni kell a hazánkban, mert keresztet állítunk a Citadellára. Hogy miért fáj ez nekik, nem tudjuk, pedig csak példát akarunk mutatni a hanyatló, istentelen nyugatnak, de és ezért körbevesznek bennünket a pogányok, a woke fiai, isten, haza, család ellenségei, akik nem értik, miért fontos mindenhová keresztet rakni kőből, fából, fémből, mindenből, míg egy óriási, hittel teli kereszt nem lesz országunk Mária, Jézus meg az aprószentek dicsőségére, és a mi boldogságunkra. Fújjuk meg a harsonákat elvtársak, hiszen látjuk, még a „rendszeresen bérmálkozó” Gyurcsány is a keresztünk ellen van, pedig tudjuk, ez a Gyurcsány maga az ördög, így az is kitetszik, még a rendszeres bérmálkozás sem véd meg a gonosz ellen. Mi a teendő tehát, elvtársak, nekünk még gyakrabban kell bérmálkoznunk, sőt, a szentségeket rendszeresen felvennünk. Keresztelkedjünk gyakorta, ne feledjük a mindennapi első áldozást, bérmálkozzunk gyakrabban, mint ez a Gyurcsány, délutánonként ne feledjük a házasság szentségét, és estelente az utolsó kenetet. A bűnbocsánatról nem beszélek, elvtársak, hiszen mi bűntelenek vagyunk, maga a Párt a feloldozás, amely mutatja nekünk az igaz és egyetlen utat. Tartsunk otthon szentelt vizet és szent olajat, sárkány ellen sárkányfüvet és a woke ellen fokhagymát. Legyen kereszt mindenütt a lakásban, még a budin is, hogy Isten áldását kérhessük ürítésünkre, ami közben énekelgessünk zsoltárokat. Betegség és mindenféle nyavalya ellen tartsuk be a tízparancsolatot, gyermekeinket pedig nádpálcával tanítsuk a hitre. A közjószágok napirendjét úgy alakítsuk, hogy reggelente keresztelkedjenek, tízóraira ejtsék meg az első áldozást, dél körül bérmálkozzanak, estére pedig kérjék ki az utolsó kenetet. A szent házasság kötelékét elég hetente magukra venni, ügyeljünk arra, hogy gyermekeink szeme kellően fennakadjon, kizárólag a mennyország irányába, suttogva beszéljenek, és ne rágcsálják a szent ostyát. A nagyobbacskáknak nem ilyen szigorú a napirend a szentségek rendszeres felvételében, elég két-három naponként, de mindenképpen többször, mint a Gyurcsány. Tíz éves kor felett az iskolából hazafelé menet állítsanak kereszteket minden kapualjba, egy-egy gyors misét is celebrálhat ott az élelmesebbje, ezért az iskolák büféjében hozzáférhetőnek kell lenni egy tábori mise minden kellékének. Tizennégy éven felül vállalják a vendégmunkások megtérítését, az akkumulátorgyárak mellett mindig akad víz, ott merítsék meg őket, kínait, thaiföldit, mindet, és azonmód léptessék be őket a pártba is, ahol az ikszelést kell gyakorolniuk gregorián dalok hallgatása közben. Legyen tele az ország Keresztelő Szent Jánosokkal, kis, copfos Szűz Máriákkal, és minden választókerületben ki kell jelölni egy Jézust is. De addig is, hogy ezt a kívánatos állapotot elérjük, reggel, délben meg este a fentebb említettek szerint folyamodjunk a szentségekért, ha netán hitetlenek vennének körül minket az utcán fenyegetve, hogy nevessünk, meg nézzük meg, milyen szép a szivárvány, ne dőljünk be az incselkedésüknek, amit a gonosz diktál, hanem tiszta hittel igyekezzünk megtéríteni őket, s ha ellenállnak, rakjunk kis máglyákat a talpuk alá, hogy megismerjék a magyarok istenét. Szóval, nem kell lacafacázni velük elvtársak, megnyúzni, fölnégyelni, parazsat dugni a lukukba mindnek, amíg szuszognak, és nem lesz a mi istenünk az ajkaikon… Hahó, doktor bácsi… hová visznek… ki ez a sok fehér ruhás alak… nem akarok szurit… ember, most jövök a templomból… nem akarok szurit, nem akarok, csak egy kis szenteltvizet ostyával, meg egy kis utolsó kenetet… Éljen a Párt, elvtársak, meg a kereszténység.

Emlékezhetünk, hogy Pakson alig is győzött az ellenzéki polgármester, máris jött a büntetés a kormánytól elsősorban neki, de voltaképp az ottani lakosoknak. Mivelhogy a Fidesz bármit megtehet, és nem is rest az aljamunkára, azonmód vettek el a várostól néhány milliárdot, a költségvetés közel negyven százalékát. Ilyen elvonás mindenhol a működést veszélyezteti, ez azonban a fideszfiúkat egyáltalán nem érdekli, a fő a „statuálás”, ahogyan Pelikán gátőr kislánya mondta az apukának arról, kivégzik-e vagy sem.

Egyébiránt, hogy mennyire nem érdekli ezeket se isten, se ember, azt a paksi bukott fideszes polgármester reakciója mutatja. Annyira penetránsan aljas, hogy megérdemli neve megörökítését, tehát úgy hívják a fidesztálibot, hogy Szabó Péter, aki a hétmilliárdos kasszacsapolást fennhangon üdvözölte, bizonyára abból a megfontolásból, hogy a paksiak, ha nem rá szavaztak, nem méltóak az életre, azaz, dögöljenek meg. Gondoljuk, innentől a jó paksiak nem is számítanak magyarnak, ahogyan sok milliónyian a NER-ben.

Amúgy ez a módi általános, amióta mindenféle vész-, és veszélyhelyzeti kormányzás van hosszú évek óta, erre mutogatva fosztogatja a Fidesz az önkormányzatokat, aztán a sajátjainak visszaad, a többi sorsát – vergődését – pedig már ismerjük, lásd Budapest. Fővárosunk az utóbbi években valami isteni csodának köszönhetően nem ment csődbe, de nem szabad elkiabálni a dolgokat, úgyis kitalálnak a fiúk valamit, hogy ez bekövetkezzék. De a legszebb az egészben az, hogy a kivéreztetett önkormányzatokra mutogatnak: nem tudnak gazdálkodni.

Amit eddig fölskicceltem, az közismert, mindenki tudja, csak a kizárólag propagandával élő gombák nem, így, ami ezután következik, az sem nekik szól, hanem a gondolkodni még képes egyedeknek, hátha fölhorgad bennük valami úgy, mint amikor Orbán meg akarta adóztatni az internetjüket. Példabeszédünkben ezért itt és most bekúszik Göd és az ő akkumulátorgyára, ennek a gyárnak az iparűzési adója és annak a sorsa. Mert Göd az elsők közt volt, akit, amit a fentebb jelzett módon megszívattak, és elszedték a pénzét, mint most Paksnak.

Tehát, ha Gödre tekintünk, akkor megtudjuk a paksiak pénzének jövőjét is, ami azonban egyáltalán nem megnyugtató, sőt, kinyílik tőle az ember zsebében a bicska. Aztán elmegy a bicskájával krumplit hámozni, vagy fogpiszkálót faragni a petrencerúdból, de nézzünk ki azért a keserűségünkből legalább egy csöpp világlátás erejéig. Azaz, a gödiek helyett, vagy az ő nevükben tesszük fel a manapság oly divatos kérdést, hol a pénz. Az a pénz, ami nekik járna, mert elszenvedik az akisgyárat, s annak minden örömeit.

Nos, kedveseim, mint tudjátok, szolidaritás hazugsággal fosztja ki a neki nem kedves településeket a Fidesz, azzal a fedősztorival, hogy – például Göd esetében – a neki járó pénzt a megyei önkormányzat kapja, aki, ami aztán továbbadja olyan településeknek, akik nem részesülnek egy aksigyár minden örömében, s emiatt szegények. Ideának sem annyira szép, hogy ne sántítson erősen, a gyakorlat azonban teljesen elvetemült, mert és ugyanis a gödi pénz sorsát vizsgálva kiderült, a megyei önkormányzat leginkább nem tud elszámolni a pénzzel.

A súlyos milliárdokkal, és amivel meg igen, abban egyáltalán nincsen köszönet. Itt kiderült ugyanis, hogy olyan „civil szervezetek” kaptak ez esetben félmilliárdnyi apanázst, akiknek a civil szervezeti tevékenysége abban merült ki, hogy kormánypárti kiadványokat állítanak elő, vagy olyan rendezvényeket szerveznek, amelyek szereplői vagy fővédnökei nagyrészt helyi politikusok. Emellett még csak sima fideszista alapítványok gazdagodtak a gödiek vérén, hogy így mondjuk, és láss csodát, a kaszák a csűrben pihennek.

De mit is várhatnánk, vagy mit remélhetnénk, mert amúgy is általános, hogy a mi pénzünkből tolják a propagandát a képünkbe, mostanában pedig már uszítanak is ellenünk. De mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, nézzük ezt az egészet nagyra nyitott, tátott szájjal. De felteszi az ember, hogy például a gödiek nem is tudják, hogy ez történik velük, eszükbe sem jut, hogy élhetnének jobban vagy másképp, a Fidesz pedig röhög a markába, pedig ennél a módszernél kevés aljasabb van. Viszont nyugtával dicsérjük a napot.

No de, nem úgy, hogy a kifosztott városok lakói megvilágosodnának, mint valami jófajta Buddhák, hanem, hogy ezen kívül még miket bír kitalálni a Fidesz, hogy szívassa az elfajzott települések lakót, akik nem állnak be a sorba, és rajtuk, illetve a rendszerükön kívül képzelik el a nyomorult életüket. A Fidesz nemcsak ellenzék, hanem emberellenes is, mint kitetszik, a hatalom (és a lopás) igézetében semmitől sem riad vissza, elképzelhető tehát, mi lesz itt egy esetleges végjáték esetén. Abba talán jobb nem is belegondolni.

Orbán atyuska minden bizonnyal a tengernél Horvátba’ nyaralkodik, mert eltűnt. Viszont jól elbújhatott a kíváncsi tekintetek elől a susnyásban, mert fotónk az nincsen róla, még az is lehet, hogy újra olyan snájdig kis télapós szakálla van, mint tavaly, amikor az istennek sem akart előkerülni a nagy pihenésből, aztán egyszer csak mégis. Pedig volna teendő ezernyi, ám olybá tűnik, a kedves vezető szerint a gép forog, ő pedig, mint alkotó, pihen.

Nem hinnénk azonban, hogy ilyen irodalmi ihletések miatt nem látjuk és halljuk őt hála istennek, csupáncsak egyszerűen leszarja, hogy roskadófélben van a ház, és hámlik le a vakolat. Nem mennénk végig azonban jó Pató Pál uram mintáján, helyette itt van nekünk a saját kiábrándító valóságunk, ahol azt látjuk, egy dologban valóban olajozottan mennek a dolgok, ez pedig a lopás volna. Tegnap is hír jött vagy fél tucatnyiról, és még csak nem is volt ez túl sok.

Mármint úgy nagyjából minden nap így telik, meg úgy, hogy a mostani tolvajlások összességében szaros százmilliárd (HUF) érték körül vannak. De mi ez a tízezer milliárdhoz képest, ami már fedett vagyonkezelőknél bújik meg, sőt, ahhoz képest is semmi, ami pénz a kirakatban van, s amihöz az Index szerzője egy urizálási útmutatót (kiskátét mintegy) bocsátott ki, nem tudjuk ugyan mi célból, de tragikus röhejesen, vö.: okádás.

Amúgy azóta érlelődik bennünk egy koldulási útmutató megírása tekintettel a NER-re, de amíg meg nem száll bennünket a Szentlélek ihlet formájában, addig a kiábrándító valóság másik kis szeletkéjére nézünk rá, amit úgy hívnak, Magyarország. Ez viszont és azonban az alkotó pihenése ellenére egyáltalán nem működik, sőt, mint már emlegettük, hasonlatos Pató Pál uram házához, ami ugye, roskadozik. Mindjárt összedől, csak ki kell várni.

Olyan bőségben vannak a lehangoló adatok, hogy igazából azt sem tudja az ember, hol is kezdje a sorolást, és akkor is, az is bizonyos, hogy rengeteg minden kimarad abból a listából, ami nem működik, vagy csak éppenhogy pislákol, s így dönti romba az életünket. Amit viszont mi valami ismeretlen oknál fogva úgy élünk meg, mintha haligali lenne, akárha Caligula Rómájában. Ég a kunyhó ropog a nád, ha már ilyen literátus az ember hangulata, de ugorgyunk.

Nos hát, kedveseim, azt, hogy több ezer tanár hiányzik, már csak ilyen díszítő elemnek teszi ide az ember. Így azt is, hogy már háziorvos is alig van, a kórházak a működőképesség határán tántorognak, a MÁV és így a vasúti közlekedés gyakorlatilag meghalt, az infláció megint fölfelé vette az irányt, mert nem volt elég üstöllést a lebirkózása, az ország költségvetése romokban, az államadósság az egekben, gyerekek már alig születnek, míg viszont a halál szapora.

Mindezekről darabonként lehetne terjedelmes dolgozatot rittyenteni, máma azonban gazdaságunk mélyrepülése az, ami mélázni kényszerített, s ezen belül is az az adat, miszerint a szent Grál, az akkumulátorgyártás volumene harminc százalékkal esett vissza tartósnak tűnően. Milyen jó is ez, mekkora öröm Szijjártó fényében, aki, mint aksigyártó nagyhatalmat delirált minket föl a térképre, viszont most őt sem halljuk táncikálni.

Úgy állt neki mélyrepülni ez az ágazat, hogy igazából még ki sem teljesedett, tizenkilencre húztak lapot a fiúk, és így jártak. Illetve jártunk mi, mert, hogy ők jól élnek, sőt, egyre jobban, azt azért el ne feledjük. Nem érdemes most a járműipar elektronizálásárról vitát nyitni, sem annak jövőjéről (lítiumos, annak alkonya, hidrogénes meghajtás meg a többi), mert ugyan lehet, de minek, ha látszik világosan: ezt elcseszték. Nem kicsit, nagyon.

Hogy mi lesz ebből, az még teljesen nem ismeretes, de vannak elképzeléseink a gazzal fölvert gyárudvarokról. Ami viszont már most bizonyos, hogy azok a súlyos százmilliárdok, amit ebbe feccöltek, vagy a zsebekben vannak, vagy elfüstöltek a gyárkéményeken, azaz, értékelhető hasznuk nincs és nem is nagyon lesz. Nagy Márton még ideig-óráig tagadhatja, mint ahogyan teszi most is, de a valóság mindig győz a propaganda felett, de akkor már késő.

Ilyen körülmények között tényleg érdekes Orbán susnyásban való bujdosása, és előkerül óhatatlanul a miért. Nos, minden bizonnyal ez túl pitiáner ügy már neki, aki szuverenitással, patriotizmussal, a Woke elleni küzdelemmel, a világbékével és Trump újraválasztásával tölti az idejét és a napjait. Kinőtt ő már minket, méltatlanok vagyunk hozzá, hacsak nem egy jól irányzott seggberúgás nem az, ami helyreállíthatná a viszonyainkat. Nos, várunk.

Rétvári Bence egy spanyolországi gyilkosságról értekezett nemrégiben, nem tudni mi okból. Kies hazánkban is történnek ilyen sajnálatos esetek, hogy a magyarok (sőt, mimagyarok) erős felindulásból, előre eltervezve, vagy csak úgy kioltják a másik magyar életét, de még soha nem hallottunk egy spanyol államtitkárt sem megszólalni ilyen ügyekben. Sőt, igazság szerint még magyart sem, Rétvárit meg pláne. De a spanyol eset az fáj neki.

Amúgy sikerült diplomáciai cirkuszt előállítani, de nem is a spanyolok, hanem az algériai nagykövetség juttatott el egy jegyzéket Szijjártó minisztériumába arra mutatva rá, hogy Rétvári hazudozik. Mielőtt nem értenénk, hogy miért fájt a magyar államtitkárnak a spanyolföldön történt gyilkosság, magyarázatot lelünk Imane Helifben, a bokszolóban, aki a magyar fogcsattogtatók közellensége lett, így hazája, Algéria is, aki benevezte a játékokra.

Helif és a mi Lucánk történetét ismerjük. Undorító egy sztori minden elemében, hogy fölösleges is újra megidézni, hacsak nem azért, mert egy tegnapi hír szerint idehaza, a mindent és mindenkit felnyomó bizonyos Tényi István csalás miatt tett feljelentést ismeretlen tettes ellen a bokszoló miatt, mert Tényi István igazi magyar ember. Tőle már megszoktuk ezt a tempót, az azonban elég fura, hogy Polt cége befogadta ezt az egészet.

Nem röhögte képen a magyar házmestert, hanem nagy komolyan a BRFK-nak továbbította az ügyet. Azt nem tudjuk, a budapesti rendőrségnek mi az álláspontja, indulnak-e Algírba a magyar Sherlock Holmesok, ennek ellenére azonban a hatásköröket nehezen értelmezzük, és azt is, mire jutnak, ha nekilátnak a nyomozásnak, de ez egyáltalán nem biztos. Csak a magyar néplélek újabb jellemzője (talán a legfőbb) villant meg újra.

Amúgy visszatérve erre a Rétvárira, ő azt hazudta, algériai migránsokat vádolnak azzal, hogy megkéseltek és lefejeztek egy spanyol állampolgárt Valenciában. Miközben mindenki tudja, csak ez a Rétvári nem, hogy a valenciai rendőrség szerint a brutális gyilkosság feltételezett elkövetője büntetett előéletű spanyol állampolgár, és nem algériai. A nagykövetség ezért kéri a magyar államtitkárt, hogy ne hazudozzon. De még nem kaptak választ.

Ugyanakkor az is megérne egy tanulmányt, a világban naponta elkövetett számtalan gyilkosság közül miért ez az egy fájt most épp Rétvárinak, de ránézünk Helifre, az ő sztorijára, és máris megvan a bizonytalan kapocs. Ilyen putyini módon, Rétvári felböffenésében meglátjuk a gendert, sőt, végső soron a wokebusters mozgalmukat is, amellyel a világból mindennünen ki akarják irtani a színeket, amelyek szerintük elfajzások.

Így ezen a ponton eszünkbe jut doktorminiszter urunk és az ő náci gondolata nem is olyan régről, miszerint „mi tudjuk, hogy a létezés magyar minősége az emberi élet különleges, semmihez sem fogható, magas rendű formája, a legnagyobb dolog, ami megtörténhet velünk, hogy magyarnak születünk”. Tessenek ezen a gondolaton kicsinyég elmerengeni, és meglátják, hová jutnak a barna színű trutyiban, ami nyolcvan éve fortyog.

Azonban nem állható meg, hogy a magyar, mint magas rendű létforma minéműségére ránézzünk azért, hogy kellően elriadjunk tőle. Azért is, mert az ember elképzeli az alkesz Józsit a budiban, a pottyantósban, ahogyan kék svájcisapkában mereng a saját, semmihez sem fogható magasabb rendűségén, és talán mosolyognánk is, ha nem lenne ez az egész tömény tragédia, pedig az. És mi vagyunk a főszereplői.

Visszatérve azonban gyakorlatiasabb vizekre, azt látjuk, hogy nagy felsőbbrendűségünkben eddig afrikai országgal még nem vesztünk össze, de most már ez is megvan. Mindeközben persze élénken várjuk a BRFK közlését, hogy akkor most nyomoznak Algériában vagy nem, kérik-e Helif kiadatását a magyar rögtönítélő bíróságnak vagy sem, mert ez sem mindegy még a Rétvári ámokfutása mellett. Ez lenne azon a hab.

Ugyanakkor csodálkozni túl sokat nincs min, hiszen az effajta működés szinte törvényszerű, Magyarország mai állapotában szinte determinált. Mert van az őrültségnek (gonoszságnak) az a foka, amikor az már önjáróvá válik, s ha ilyen Rétváriban manifesztálódik, az csak véletlen, mert testet ölthetne akármely fideszistában is, ugyanis az összes az aljasság gazdateste. Ki kisebb, ki pedig sokkal nagyobb materiális formában, hogy legyen súlya is a dolgoknak.