blogin.hu

Húszmilliárd forintba kerül a Citadella felújítása, első megközelítésből két érdekességgel. Mészáros és Garancsi urak cégei végzik azt olyan szerződéssel, hogy a munkák alatt folyamatosan az inflációhoz igazítják a költségeket. Itt érdekes volna betekintést nyerhetni abba, a valós pénzromlást veszik-e figyelembe, vagy a KSH adatait, mert nem mindegy, és nem is ugyanaz a kettő. Egyáltalán. Sőt egészen más bír lenni.

Másfelől az inflációt vizsgálva szokták emlegetni mondjuk a nyugdíjas bevásárlókosarat, mint aminek a tartalma sokkal jobban drágul, mint a nagy átlagból kiszámolt általános adat, itt lehet, hogy Mészáros-Garancsi kosarat alkalmaznak, hogy ne járjon rosszul az emlegetett két úriember (irónia). Ugyanakkor teljesen mindegy, milyen szerződést kötnek, a csatorna nyitva a közpénznek, mert a vizes vb is permanensen drágult két évvel a véget érte után is.

Szóval az ilyesmik nem szoktak zavaró tényezők lenni, de a Citadellánál nem is ez a legérdekesebb, mert csak a lopás általános tendenciája folytatódik vele. Viszont egy kis cuki kurvaság, véletlen egybeesés, hogy a terveket viszont Taraczky Dániel irodája készítette. S ha ön nem ismerte ezt az urat, most már igen, főleg, ha elmeséljük róla, hogy a hatvanpusztai birtok tervei is tőle erednek, és itt olyan kerek lett a kör, hogy már nem lehet négyszögesíteni.

Már ennyi információ elég volna, hogy elégedetten csettintsünk, nincsen semmi baj, a NER zavartalanul üzemel a maga jól bejáratott módján. Hogy aztán az országgal mi van amúgy, az nem igazán érdekli a fiúkat, mert itt, a Citadellánál is megtalálták a leglényeget, hogy kereszt kell a kezében amúgy pálmaágat tartó szobor talapzatára. Indoklásul ismét az európai kultúrkörre meg a keresztény államiságra hivatkoznak. Mintha államvallás volna nálunk.

Valamikor, még a NER előtt szekularizált volt Magyarország, ami akkor változott vissza, illetve vett száznyolcvan fokos fordulatot a középkor felé, amikor Orbán a duci kis ujjain kiszámolta, hány szavazatot hoz neki a konyhára, ha már nem parancsolja térdre, imára a lenézett keresztényeket, hanem nekilát hitet óbégatni, meg azt, hogy ember, most jövök a templomból. Jó, ha nyugtázzuk, minden ezért történik, és nem egyébért.

Az is teljesen bizonyos, ha a felmérések azt mutatnák, az lenne hasznos a hatalom szempontjából, hogy Orbán háncsszoknyában, orrát egy csonttal átfűzve táncoljon a tűz körül, akkor azt tenné, és akkor ugyanúgy röhögnénk rajta, mint voltaképp most is. Itt a helyzet azonban egy kicsit nyomorultabb, mert náluk a pénz meg a stukker, és azt csinálnak, amit csak akarnak, és most épp keresztekkel akarják teletoszni az egész országot.

Utak mentét, hegyek csúcsait és mély gödröket, mindenhová keresztet szánnak. Annak ellenére, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai azt mutatták, ettől az egész cirkusztól a maradék hívők is megcsömörlöttek, templomba is alig járnak, így ebben a formában a kereszténység óbégatása kies hazánkban önmagáért való, és köze nincs a valósághoz. Persze mikor is érdekelte ezeket a való, ha a hamis jobban tejel.

Egy ócska színjáték folyik, ennek vagyunk az elszenvedői, de a trutyiként ömlő műpátosz miatt hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, s azt is, hogy úgy lehetne segíteni rajta, ha az egész bagázst karikás ustorral hajtanánk ki a templomokból és az életünkből is. Ehelyett tátott szájjal figyeljük, úgy viselkednek, mint a konkvisztádorok, akik nem csak arról voltak híresek, hogy tűzzel meg vassal térítettek, hanem azért is, mert rabszolgaként dolgoztatták a benszülötteket.

Amúgy itt a Citadellán Kisfaludi Stróbl Zsigmond jogörökösei nem járultak hozzá ahhoz, hogy kereszt kerüljön a szobor talapzatára, amire az átépítő NER-es bagázs azt felelte, ki nem szarja le, és folytatják a dolgot az inflációt követő pénzeikkel. 2026-ra tervezik átadni a nagy művet, csúszni vele biztosan nem fognak, mert választási év lesz, és kell a szalagátvágási fotó és trombitahang. Hogy ez mire lesz jó, az majd kiderül.

A gombák boldogok lesznek, bár ők egy zacskó krumplitól, de annak hiányától is azok, a többi viszont rajtunk múlik, ha egyáltalán. Ilyenekről már nem is beszél az ember, de ennek fényében arra is rádöbben, mi fájt ezeknek az olimpia megnyitóján, illetve, ha nem is fájt, miért találtak módot az ordításra. Mint ahogyan az is kitetszik, ha nem tetszik nekünk a kereszténységnek ez a hamis formája, akkor meghosszabbítják Bicskéig. Ha minden belepusztul, akkor is.

Ferencz Orsolya, űrkutatásért felelős miniszteri biztos a bajai rakéta-, és űreszközkésztő táborban örömét fejezte ki amiatt, hogy kies hazánkban „már a tizenéves korosztály is egyre több lehetőséget kap arra, hogy önállóan építhessen rakétákat”. Felhőtlen a boldogságunk, főleg azért, mert az is kiderült, az utóbbi években a rezsim megötszörözte befizetéseit az Európai Űrügynökséghez, és jövőre már harminckét millió eurót utal oda.

Minden centet megér, ha a végén Baján épülnek a kis modellrakéták, mert ebben az olvasatban Ferencz Orsolya egy modellező szakkört vezet, mégpedig rohadt drágát és nagyon jó pénzért. Én is szeretnék kisrakétát építeni, aztán fölrepíteni a levegőégbe a kertben a budi mögött, de, ha belegondolok, annak idején az úttörőtáborban már csináltam ilyesmit, csak akkor egy szifonpatron tartalma volt a hajtóanyag, csak ki kellett szúrni egy szöggel.

A maga korában Wernher von Braunnak sem jutott ez az eszébe ott, Peenemündében, ha lett volna patronja, sokkal jobb lehetett volna a V-2-je. Mint kitetszik, most lehangoltan szórakozok, miközben azon tűnődöm, minek nekünk űrkutatásért felelős miniszteri biztos, bár, ha a keresztényüldözési államtitkárra gondolok, nem is olyan érthetetlen ez az egész. Zajongani kell, meg jól élni, elkerülni az út széléről a Párt segedelmével.

De, hogy félreértés ne essék, egy rakétaépítő tábor még mindig jobb, mint egy kiskölkeknek tartott katonai vagy keresztény ihletésű, a világűr végtelenségén sokkal hasznosabb merengeni, mint a teremtésen, csak épp minek ehhez miniszteri biztos. Mint ahogyan nehezen értelmezhető egy bizonyos dr. Hargitai János biztossága, aki a Mohácsi csata 500. évfordulójának méltó megemlékezéséért felel. Delikát.

Egyébiránt úgy vagyunk, mint Svejk, aki egy alkalommal kifejtette, hogy a bécsi Burgban annyi hercegkisasszony van, mint a szemét, minálunk meg miniszteri biztosok, államtitkárok és egyéb léhűtök lézengenek ugyanannyian, akiket a porbafingók, gombák és moszatok tátott szájjal figyelnek, mint olyan kasztot, amely annyira fölöttük áll, hogy meg sem lehet szólítani őket. Hogy mire cseszik el a pénzünket, az az ő dolguk, bár a miénknek kellene lennie.  

Mert itt, a bajai magyar űrkorszak idején és annak oldalvizén, a XXI. század közepe felé masírozva új menetrenden gondolkozik a Lázár dirigálta MÁV, és a késések gondját úgy orvosolják, hogy megnövelik a járatok menetidejét, mert előre megyünk és nem hátra. Ha ezek szerint lassabban is. „Száz vasútat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek.” – ezt danászta Petőfi bácsi még 1847-ben. Nem ma.

Viszont úgy nagyjából ott tartunk még mindig vagy újra, de ehhez képest űrkutatunk. A Facebook kósza népe szokta az értelmetlen költéseket bejelentő hírek alá kommentelni, hogy „ettől biztosan jobb lesz a magyar családoknak”, de ők nem értik a korszellemet úgy, mint a Fidesz, amely ezek szerint a csillagokat – de minimum a Szíriuszt – akarja meghódítani. Vagy a Holdra eljutni, hogy onnan szemlélje Orbán új és még újabb győzelmeit.

Egyébiránt a rakétás miniszteri biztos ott, Baján, a modellűrhajók között örvendezett a két magyar űrhajósjelölt miatt is, csak azt nem közölte, hogy ez nekünk harminckét milliárdba fáj. Sok mindent fel lehetne sorolni populista módon, mi mindenre volna elég ez a tengernyi pénz, de nem élünk a lehetőséggel. Helyette azt a vonalat fedezzük fel, amely Észak-Koreára hajaz, mert az ottani kedves vezető is bele van pistulva a rakétákba. A lányával szokta nézegetni őket.

Tudom, hogy gonosz vagyok, illetve messzire röpítenek az asszociációk, de ez már csak ilyen, ha az ember szeme nyitva, s ha csak passogva is, de szemlélgeti ezt a kajla világot. Amelyben azt látja, hogy a magyar űrhajózás nagyasszonya (ott Baján) a Boieng Starliner műszaki problémái miatt aggódik, ami miatt a mostani űrhajósok bizonytalan időre az űrben rekedtek, s emiatt a második magyar Farkas Bertalan kilövése is csúszik.

Majd lesz egyszer valamikor, de elvárjuk, hogy azon a napon, éppen úgy, mint a Berci esetében, azonmód jelenjenek meg a plakátok a kirakatokban nemzetünk újabb dicsőségéről, amihöz annyi közünk van, hogy akadt köztünk egy egyed, akit ki lehetett képezni a diadalmas feladatra. A jó Bertalan 1980-ban hozta el nekünk a nemzeti nagyságot az utazásával, és most megint ott tartunk, bár eltelt közben, ha jól számolok, negyvenhárom év. Az idő tehát körben forog.

Amolyan vihar előtti csend van. Mintha az olimpia záróünnepére készülnének csattogós protkóikkal a fideszisták, hogy megint teleordítsák majd annak kapcsán a levegőeget a hanyatló nyugattal, a család, a kisjézus és a szuverenitás fenyegetésével, azzal, hogy gyermekeink – úgy is mint közjószágok – szemeit be kell fogni azon rontás elől, ami a szaros Szajna partjáról árad, s amitől, fiaink spontán átműttetik magukat kis puncikat követelve a lábuk közé, a napot pedig szivárvány takarja el (meggyurcsány) mindörökre.

Mindezen örömökre legalább ma estig várni kell, de olyan meleg van amúgy, hogy alig is történt valami a propaganda-műhelyben. Fölborult a szokásos hétvégi menet. Mert az ember, aki immár tizenegyedik éve foglalkozik azzal, hogy napra nap dokumentálja a NER által determinált nyomorult életünket, szokva van ahhoz úgymond, hogyha hétvége, akkor Rétvári-jelentés mindenféle világra szóló sikerekről, Deutsch megenged valami bölcsességet „ennyi” leütéssel, ami nála az indián „uff”, és a hátország is aktív szokott lenni.

Hollik, Menczer, alkalmankét egy-egy Kósa és más bölcsek állnak a szószékre a pihenőnapokon evangéliumokat előadni, hogy minden egyes napra jusson valamilyen libsi, baloldal, nyugat, Brüsszel – megagyurcsány és régebben soros -, megvédjük, nem hagyjuk ritmusra szóló harci dobok hangja azok szüntelen püfölése nyomán. No most, ehhöz képest eddig úgy telt a hülyeségre rendelt idő, hogy csak Bakondi et. volt képes egy kis migrációs nyomást kipréselni magából, ami még matinénak is gyenge, a gombák lelkének meg pláne.

Ezúttal még Szijjártó is kussolt, senkit nem küldött el az anyjába, egy nyomorult kinyilatkoztatás nem jött tőle e-mail formájában nyolcszor megismételve, hogy nyomatéka legyen. Szóval kommunikációs nihil állott elő a dögmelegben, és csak arról lehetett olvasni, hogy még a fagylalt is nálunk a legdrágább az EU-ban, kivéve Ausztria, de majd utolérjük őket.  Ilyenkor, ebben a sivatagban jön azonban a vezér, a debilitásban is élen járó pártelnök-doktorminiszter, hogy ne maradjunk bölcsesség nélkül. Hogy mutassa nekünk az utat.

Van a mi Viktorunknak az az okossággyűjteménye, a „Magyarország hét törvénye”, amelyek iskolák falára szoktak felíródni, hogy a közjószágoknak mindig a szeme előtt legyen. Akadnak ebben különös opusok, úgymint: „Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük”, „Minden magyar gyermek újabb őrhely”, vagy „Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni” és más cuki kurvaságok. Nem soroljuk fel mind a hetet, mert már ennyiből is kitetszik az utolérhetetlen kreténség, a falvédős, avas szagú téeszcsé feeling.

No de, bővíteni lehetne a nagy hetest a mostani fölkiáltással, mert másnak nehezen is volna nevezhető, ahogyan a mi drága Vikikénk most gyomorból és kappanhangon tette meg a kinyilatkoztatást, miszerint „A magyarnak tenger kell. Minden évben legalább egyszer” – „a tenger a napfény, a szél, a hullámok megkönnyítik az ember életét”, tette még hozzá, s elégedetten böffentett, mert lángosról is volt szó „A lángos az egy komoly dolog, nemzeti büszkeségünk, elsőszámú magyar étel”. A macska pedig lenyalta az arcáról a tejfölt.

De szigorúan a tengernél maradva, és megengedve, hogy kell az az ember lelkének, azt javasolnánk doktorminiszter urunknak, hogy ne onnan messziről böfögje ezt ide, hanem mondja Feri bátyámnak a kocsmában, valamely mélyszegény faluban, de elég lenne hónap végén valami Lidl pénztár sorában állva reklámozni a mimagyaroknak a tenger nyújtotta örömöket, majd pedig sürgősen menekülni onnan a TEK védő szárnyai alatt, s messzire. Azonban egy pillanatra zavarba jöttünk, mert lehet, még komolyan is gondolja.

Valami olyan idea lehet benne, hogy a betanított szalagmunkásnak, a falu végén kapirgáló közmunkásnak, vagy Erzsi nénénknek a konyhában a sparhelt mellett is rendelkezésére áll egy nem is kormánygép, hogy elvigye a milliárdos (ellenzéki) tengerparti nyaralójába, hogy úgy van az, Erzsi nénénk hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja Feri bátyámnak, menjünk a tengerre aptya, aztán megszárítják a hajukat, és már indulnak is. A kert végiben áll a helikoffer, ami a röpcsihez viszi őket, akárha Mészárost, aki betartja egyetlenünk intő szavát.

Ezért kellett a jacht, mert tudta előre, hogy a tenger lesz a föladat. Vannak készségeim és képességeim, hogy ezt a szürreális képet a végtelenségig fokozzam, viszont már kedvem nincsen hozzá, mert hűtlen lettek hozzám a szavak. Ezért fordulok Tinódi Lantos kollégához ebben a témában és idézem őt Orbán atyánkra, a tengerre és erre az egész kuplerájra gondolva. Ezt írja a jó Sebestyén, mint ismeretes: „Egyedül hallgatom tenger mormolását, tenger habja fölött futó szél zúgását, egyedül, egyedül a bujdosók közül nagy Törökországban”.

Hagyom most, hogy ebbe belegondoljunk, és lenyűgöző asszociációs készségünkkel kikombináljuk, mit is akar mondani a költő, aki egyik a Sebestyén, a másik pedig a Kázmér. Engedem, hogy átjárják önöket a szavak vezérünk tenger akarásáról és annak a versben sugallt módjáról. S ha ez megtörtént, meg tetszenek látni, hogy egyből virágos jókedvük kerekedik, midőn látják a török habokat, azok partján egyetlenünket, ahogy száműzetésében búslakodik. De, ha más sorsot szánnak neki, én azt se bánom. A szentmise véget ért, menjetek békével.

Hogy a Fidesz embertelen, azt régóta tudjuk, és számos bizonyságát is adta már, amióta Orbán másodszor hatalomra került. Nevezhetnénk ezt érzéketlenségek, a szolidaritás és empátia teljes hiányának, de ez több annál. Nem emlékszünk, melyik hangzott el előbb, ám a lényeget tekintve mindegy is, ám még a rezsim igazi tombolása elején nyilvánult meg nekünk egy bizonyos Zsiga Marcell, aki azóta eltűnt a süllyesztőben, azaz, nincs az orrunk előtt naponta.

Viszont, mivel senkit nem hagynak az út szélén, ez az „úriember” egy állami cégnél kapott vezető pozíciót havi másfél millióért, tehát nem fenyegette az a veszély, hogy ki kelljen próbálnia azt az igazságot, amit ő hangoztatott, miszerint „meg lehet élni havi negyvenhétezer forintból”. Pökhendi, pofáncsapást érő duma volt, Zsiga et. azonban ezt nem kapta meg, és azóta is él, mint Marci Hevesen, vagy hal a vízben. A mór megtette, a mór mehetett.

Ebben a dumában nem is annak nem létező igazságtartalma volt a fölháborító, hanem egy bizonyos társadalmi minimum hiánya, ami nélkül normális országot kialakítani nem lehet. De amíg ez csak azt mutatta, hogy leszarja a nélkülöző embertársait, Lázár János nagyjából ebben az időben meg is vetette őket: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér” – ez volt az a mondat, ami után Lázárnak még a közélet pereméről is el kellett volna takarodnia.

De ilyet ő nem tett. És a pártja sem tartotta szükségesnek, sőt, mint emlékezhetünk, ezek után indítottak hajtóvadászatot a hajléktalanok ellen, ahelyett, hogy érdemben foglalkoztak volna a gondjaikkal. S bár a kezdeti lelkesedésük lelohadt, és már kevésbé zaklatják őket a rendőrök, az egyáltalán nem változott, hogy a Fidesztől épp meg is dögölhetnének, ha a társadalom normálisabb fele nem tartaná életben őket a gondoskodásával. Ahogyan azt kell.

Már ezek is meglehetős mélységek a kormányzó erő moráljában vagy annak hiányában, a melldöngetős kereszténység tanításainak totális tagadásával, de olyat még nem látott a világ – csak kies hazánk -, hogy a legrászorultabbakról való gondoskodást egy személy (Iványi) elleni bosszúhadjárat lehetetlenítse el. Ebből is kitetszik a rezsim, és egy személyben Orbán embertelensége, ami, ha már kereszténység, elég arra, hogy a pokol tüzén égjen.

Viszont mégsem erről akarunk cseverészni máma, hanem a közjószágokról és az ő szüleikről, illetve az ő nyomukon arról megint, amit föntebb elkezdtünk pedzegetni. Már régóta megszoktuk azt is, hogy a fideszszótár mindig új lexikákkal gazdagítja a magyar nyelvet, ha valamit meg kell magyarázni – be kell adni a gombáknak -, és így történt ez most is, amikor arra adtak magyarázatot, miért nem emelik a családi pótlék összegét.

Az idők kezdete (fideszidők) óta nem emelik, ahogyan a minimálnyugdíjat sem hajlandóak, ami frappáns kiállással a hajléktalanok fölött egy szinttel élőkről való gondoskodást tagadják meg. A családi pótlék nyomán egy gőzös idea miatt, amit Orbán dobott be a köztudatba, és azóta is ragaszkodnak hozzá, hogy ők „munka alapú társadalmat” építenek, amit úgy lehetne lefordítani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Viszont ez sem igaz.

Ugyanis kies hazánkban, aki dolgozik, javarészt ő sem eszik, mert a munka alapú társadalomban bevallottan mesterségesen tartják alacsonyan a béreket, az olcsó magyar munkaerővel csábítgatva a multikat. Manapság már inkább csak a kínaiakat, akiknek a munkaerőt is exportálják, de ez egy másik dolgozat témája lenne, s egyszer majd lesz is bizonyára. Momentán az a lényeges, ha a magyar dolgozik akkor is lófingot keres.

Ilyen körülmények között jelentette ki a családi pótlékról egy bizonyos Beneda Attila államtitkár, hogy azért nem emelik azt, mert „Magabíró polgárokra és családokra van szükség, ehhez a kormány minden támogatást megad”. Ízlelgessük ezt az új fogalmat, ezt a magabírást, ami azt jelenti, hogyha nem élsz meg saját erőből, fel is fordulhatsz, ha a munkádból nem tudsz – mert sokszor nem tudsz -, akkor is.  Annyit is érsz, így érünk el újra a kiindulóponthoz.

A családi pótlékról annyit kellene megjegyezni, hogy ez az a pénz volna, amivel az állam segíti az állampolgároknak az utódok – ami az államnak is fontos – felnevelését. Nálunk azonban a Fidesz olvasatában ez csupán az államon való élősködés jele, nálunk a családi pótlék a munkakerülés szinonímája lesz lassan, ami nagyon sok mindent elmond a rezsimről. Az is, hogy a sokat szajkózott családtámogatások is csak a jól keresőknek fialnak, a többieknek nem.

Elég csak ránézni a születési adatokra, hogy kiderüljön a családpolitika totális kudarca, és elég egyetlen dolog, hogy a kormány hazugságáról lerántsuk a leplet. Ez pedig az, hogy iskolakezdéskor és karácsonykor mindig előre utalják a következő havi pótlékot, ami mégis jelzi, tudják, hogy rohadt nagy szükség van rá. Most például augusztusban lesz dupla utalás, szeptemberben egy sem, azaz most lesz tolltartó később meg zsömle nem.

Visszataszító ez az egész. Az állam az alacsonyan tartott bérekkel, az inflációval, s azzal, hogy sok alapellátást már képtelen – vagy nem is akar igazán – emberi szinten tartani, cserben hagyja az állampolgárait, és a képükbe tolja azt, gondoskodjanak magukról, s ehhez a KSH-val hazudtatnak be fals adatokat a bérekről és a pénzromlásról. Nem csak embertelenek, de alkalmatlanok is egy ország vezetésére, de ezt senki nem mondja meg nekik.

Az már csak hab a tortán, hogy itt van nekünk a „saját lábon álló” gyermekek fogalma Orbán köreiben, akik könnyen „magabírók”, de nem lehet mindenki a királyi família tagja. Sem valamely oligarcháé, hogy jól menjen a sora. A többi választásokkor kap egy kis koncot, amúgy meg az állam szerint oldja meg saját maga a nyomorát, mert az őket nem érdekli. És erre szavaznak a gombák tizenöt éve, ami az igazi hungarikum. Delikát.

Most képzelje el a nyájas olvasó az alábbiakat. Ha önnek tetszett az olimpia megnyitója, felfedezte annak kultúrtörténeti, történelmi és netán esztétikai értékeit, pláne talán elégedetten és elaléltan csettintett a látottak miatt, akkor iszonyú sors vár (vagy várhat) testére és lelkére. Feltéve, ha Vincze Minya István református esperes úr, illetve az ő csapatai kezébe kerülne. Még akkor is, ha csak teoretikusan, elméletileg mintegy, bár figyelembe kell vennünk, hogy nagyon szűk a mezsgye és könnyű az átjárhatóság.

A szavak úgy változnak át tetté, hogy észre sem vesszük, csak akkor, ha már fröcsög a vér, ahogyan arra az emberi faj, mint a létezők leggonoszabbika már számos (rengeteg) példát mutatott és ad ma is. Nos tehát, akkor: Vincze Minya esperes úr, amint ön felett szabadon rendelkezhetne, elsőként a tökeit tépné le (a nőkkel nem tudjuk, mi a helyzet). Ezután az összes lukába parazsat tenne, majd pediglen elevenen megnyúzná, végezetül pedig, mintegy hab a tortán, fel is négyelné önt. És akkor pislogni tetszene, mi van itt.

Az van, hogy elszabadult a téboly. Ugyanis Vincze Minya esperes úr az olimpia megnyitója miatt az abban résztvevőket, az azzal elégedetteket tanítaná az általa kitalált móresre, s ha már kellően felcsigáztuk az érdeklődést, akkor idézzük is esperes urat. Íme: „Valamennyit élve kiherélni, ha még megvannak a tökeik, a lyukaikba égő parazsat tenni, majd élve megnyúzni és végül felnégyelni”. Bájos idea, amit esperes úr a Facebookon osztott meg a nagyérdeművel, mert szerinte az eseményen istengyalázás történt. Delikát.

Mielőtt tovább méláznánk a konkrét ügyön, megosztjuk a nyájas olvasóközönséggel azokat az asszociációkat, amelyek belénk hasítottak elsőként. Mégpedig a Brian élete megkövezős jelenete, viszont ez itt nem annyira nevetséges, mert kedves, csattogó fogú muszlimok is eszünkbe jutottak, akiket Vincze Minya esperes úr bizonyára, mint hitetleneket megvet, holott, mint kitetszik, éppen olyan, mint ők. Abból a lendületből, ami a közzé tett idézetből elősugárzik, még az is benne van, hogy esperes úr robbogatna a Pride-on.

Mert azt se feledjük, esperes úr szerint a megnyitón történt „istengyalázás” mögött az LMBTQ közösség áll „ők vannak a háttérben”. Ezt delirálja hősünk, sőt, saját üldöztetéséről is mesél, ekképp: „Ez ma már egy általános tendencia, és az a bűnös, aki nem támogatja őket, aki nem ért egyet velük”. Ezen a ponton esperes úr fenyegetettségében fölfedezünk egy logikai bukfencet, hiszen ez a közösség nem azt kéri, hogy értsenek vele egyet, hanem csak azt, hagyják őket békén, és legyenek a Vincze Minya-félékkel azonos jogaik.

Nem olyan nehéz ezt megérteni, kivéve, ha a delikvens, mint most is kiderült, elpusztítaná azokat, akik csak annyit szeretnének, hogy ne zaklassák őket. Nem lenne olyan nehéz ezt megérteni, ha az ember nem lenne olyan állapotban református létére, mint a legvadabb muszlimok, de ezek szerint ide jutottunk. Illetve oda is, hogy ez ügy kapcsán is csak azt a bizonyosságunkat kell közzé tennünk, hogy tizenöt évvel ezelőtt nem így reagált volna esperes úr, mint ahogyan a hozzá hasonlóak sem. Azaz tényleg történt valami ezidő alatt.

Nem részleteznénk, mert ismeretes, ahogyan a NER a tuggyukki vezetésével nyílegyenesen halad valami új középkor felé, illetve annyiban módosítanánk meglátásunkat, hogy a jelek szerint már meg is érkezett oda. Mert és ugyanis esperes úr nem egy Don Quijote, nem egy magányos lovag, csak épp hangos és brutális, amit az sem enyhít, hogy utóbb megengedőleg azt nyilatkozta, hogy a posztot „első felindulásában írta, és lehet, hogy túl erős volt”. Egy pöttyet igen, állapítjuk meg szordínósan, de semmi nem változik.

Mert és ugyanis mélységes sajnálattal azt kell tapasztalnunk, hogy esperes úr minden bizonnyal ezekkel a nézetekkel terelgeti az ő híveit erős rombolást okozva a lelkükben, de senki az egyházából nem szólt neki, hogy ezt azért nem kellene. Úgyhogy rendben lévőnek tartják, mikor uszít, ha „erősen fogalmazva”, de az irány ezek szerint megfelelő, mert szerinte is. Annak a meggyőződésének adott hangot ugyanis később a mea culpa közben, hogy „a tény az tény”, azaz az „istengyalázás” ideájához erősen ragaszkodik.

Csak úgy ábrándozva, és esperes úr tébolyult lendületét alapul véve várhatnánk, hogy kibocsát egy második Malleus maleficariumot is, vagy hivatkozik VIII. Ince pápa boszorkányság ellen kiadott, 1484-ben kelt bullájára, amelyben ilyeneket olvashatni: „…veszélybe sodorják lelküket, megsértik az Isten felségét, felháborodást keltenek nagyon sok igazhitű emberben és a keresztények számára csak ártalmas példákat nyújtanak…” Ince pápa ezzel a lendülettel adja a bűnösöket az inkvizíció kezére, ahol mondjuk parazsat tesznek a lukaikba.

Így érünk körbe a XXI. században, holott a XX. végén el sem tudtuk volna képzelni, hogy megint ide jutunk. Aztán mégis. – Azt hiszem, vasárnap zárul az olimpia, és lesz záróünnepség, talán újabb meglepetésekkel. Nem tudható. Az azonban igen, hogy a francia rendőrség már nyomoz, mert a nyitóünnepség művészeti vezetője, Thomas Jolly halálos fenyegetéseket kapott szintén a vallásra hivatkozva. Azonban az a kérdés, Vincze Minya esperes úr nem érdemelne-e szintén egy hathatós vizsgálatot öklendezése miatt, ám ez nem az én dolgom.

Hogy pénzért lehet venni mindenféle (ezredes és alezredes) rendfokozatokat a minisztériumtól, annak az a célja állítólag, hogy a „magyar társadalom és a magyar honvédség kapcsolata erősödjék”. Nem tudjuk belátni, miért kellene cimboráknak lennie e két halmaznak, s ez hogyan valósulhatna meg, hogy elmennének-e sörözni így ketten, lányok után kajtatni, vagy tényleg mi. Erősödik bennünk az az érzés, mintha Svejkkel ülnénk a fogdavagonban, és hallgatnánk a történeteket, de ennél azért többről van szó.

Amióta a soknevű ember a miniszter (Szalay, meg Bobrovniczky) mintha visszaröpültünk volna az időben. De nem valami újra tárgyiasult világba, hanem egy operettbe, ahol a primadonna büdös cipőjéből isszák a pezsgőt, parádés kocsival közlekednek, huszároknak képzelik magukat, nem lennék meglepve azon sem, ha a frissen kinevezett főtisztek kéhlek alássan kötőelemekkel kommunikálnának a tyúkszaros udvaron. Ha bevallanák, hogy így is pénzt akartak szerezni, az még enyhíthetne a bűneik súlyán, de az sem sokat. Ebből nem lehet sereget építeni.

Nem tudjuk mi volt a cél, és honnan jött az ihlet, de az eredőnél fölsejlik Novák nacsasszony hites ura, aki, amikor a neje még nem bukott bele a pedofilbotrányba (kegyelem), öthetes kiképzés után lett alezredes, amit akkor állítólag azért kapott, mert a neje nyomán nagy közjogi súlya volt. Viszont, hogy már nincsen neki, drága férjuram mégis megmaradt a címével, holott visszaadhatta volna ő is. De nem tette. Azonban tán innen jött az ötlet, hogy sokan lehetnek olyanok, mint a férj, hogy ettől a cirkusztól érzik magukat férfinak.

Vannak ilyen téveszmék, amelyek leginkább a Horthy-érából erednek, miszerint az egyenruha teszi szívdöglesztő macsóvá az embert, így a soknevű miniszter úgy gondolhatta, ha pénzért kínál kamu rangokat, tülekedni fognak az emberek. Tévedett, amin viszont magunk is jólesően csodálkozunk, mert ezek szerint a társadalmunk érettebb, mint gondoltuk volna, illetve a másik, hihetőbb opció, hogy nincsen neki pénze kisded és infantilis játékokra, mert kell neki kalács helyett zsömlére. Akinek meg sok van, az inkább a jachtjával szerez nőt.

Mert azt elfelejtettem eddig említeni, hogy kudarcos volt a sztori, mert és ugyanis senkinek az ég egy világon nem kellenek a pénzért vett rangok, és be is fejezhetnénk egy elégedett csettintéssel, hogy ez akkor itt véget ért. Azonban nem adatik meg ez a könnyebbség, mert azzal vagyunk megverve, hogy gondolkozzunk és asszociáljunk, de nem úgy, hogy mindenről az jut eszünkbe, hanem inkább nagyon sok minden. Így például az is, még jó, hogy kudarcos ez az egész, mert még tele lettünk volna pocakos ezredesekkel, ami maga a vég.

A legszebb az egész történetben, hogy a magyar sajtó ezt a debilitást nagy komolyan tárgyalja, s igyekszik megnyugtatni mindenkit, ha lettek volna – vagy lennének – ilyen ezredesek meg alezredesek, attól a magyar honvédség nem dőlne össze, mert az ilyenek “nem minősülnek katonának”, és nem is tartoznak majd a honvédek jogállását szabályozó kormányrendelet hatálya alá. Meg vagyunk hatva, nem találjuk a szavakat, mint Korovjov Woland bálján, és itt jut eszünkbe, hogy ahhoz is hasonlítható volna ez az egész, de még megszidnának érte.

Ugyanakkor már régebben is mondtam, hogy szerkesztőként egy-egy, a magyar társadalom és Magyarország állapotáról szóló hír már maga is irónia, ami azt tételezi, nem is vesszük igazán komolyan. Most meg érdeklődnek a minisztériumnál, fontosnak tartják a részleteket, amivel olyan súlyt adnak neki, ami nincs. Egy ilyen hír hallatán már csak legyinteni kellene, és közölni Störr kapitány igazságát, miszerint unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Mert ahol a hírnek Hírcsárda jellege van, ott közelít a vég. Kopogtat az ajtón.

Ugyanis arról még nem is esett szó, hogy nem csak pénzért lehet rangot venni, hanem valami hazafias cselekedettel is, de, hogy mi volna az, az egyáltalán nincs tisztázva és pontokba szedve, azaz, ezek szerint a delikvens képzeletére és gusztusára bízzák. A hatalom jellegéből fakadóan tán libsik pofozása vagy migránsok rugdosása, wokebusterkedés, netán ellenzéki lapok feljelentése, amely cselekedetek mindenképp szükségesek ahhoz, hogy az organizmus a NER megbecsült tagja lehessen. Közülük való bolond alany.

Mert azért visszatérve a soknevű miniszterre, aki azzal tölti az idejét, hogy parádés kocsival jár katonalovakhoz látogatóba, kiskölkek fejére passzíroz karton huszárcsákókat, meg tartalékosokkal rendez őrségváltást, már látjuk a téboly eredőjét. Amihöz az is hozzá tartozik, hogy senki nem hívta fel a figyelmét arra, amit ő akar a vásárolható rendfokozatokkal és egyenruhával azt a civil életben már megvalósították, úgy hívják, hogy jelmezkölcsönző és farsangi bál. Annyi mindent tudnánk még mondani, de minek.  

A belpolitika, jelesül a SZUH és Lánczi et. nem elterelte a figyelmünket, csak épp fontosabbnak tűnt róla morfondírozni tegnap, mint Iránról, Izraelről és Szijjártóról, de mára eljött ennek is az ideje. Ez az érdekes, hogy a futsalos mennyire gyakran kerül címlapra minálunk, amit viszont nem az indokol, hogy milyen hasznosan, kies hazánk javára sürög-forog, hanem az, mennyi kifogásolni valót találunk működésében. Nem széles jókedvünkben énekeljük meg tehát olyan gyakran, hanem országunk (s benne magunk) miatt való aggódásunk okán.

Hogy pedig mindeközben Szijjártóról olyan kép alakul ki, amilyen, azt csak magának köszönheti, mi „érdemeiből” el nem veszünk, hozzá nem teszünk, csak rögzítjük a dolgait, akárha jófajta Technokol rapid. Az utókor számára tanulságul, hogy majd miként nem lehet egy normálisabb hatalom fiának külügyminiszterkedni, a jelennek pedig azzal az üzenettel, hogy az a párt, amelyik ilyen kétes állagú embert termel ki magából és helyez magas hivatalba, nem érdemli meg a szavazatunkat. Szijjártó amúgy leginkább szégyent hoz a fejünkre. Az a baj.

Megdöbbenve és hitetlenkedve fogadta az ember tegnap a hírt, ami arról szólt, hogy Irán Szijjártóval üzente meg Izraelnek, meg fogja támadni. Ilyenkor sok év tapasztalat után anyánk fia először azt morogja, mijafasz, aztán elkezd gondolkozni, és erősen lehangolt állapotba kerül. Két okból is. Ha igaz, azért, ha meg nem, amiatt. Nem sokkal később pedig Szijjártó még meg is toldja a sztorit, amikor arról számol be, ő megpróbálta lebeszélni Iránt a háborúról, de nem sikerült, és ezen a ponton földereng Orbán békemissziója mint elrettentő példa.

Szijjártó innen nézvést nem egyéb, mint a főnöke utáni békegalamb 2.0 vagy béta verzió, ami viszont ugyanolyan haszontalan, de leginkább hamis, mint az egyes számú. Így erősen reméljük, hogy a gombáknak szól, mert, ha nem, és ez a szerencsétlen tényleg belekavart a közel-keleti buliba, annak akár rossz vége is lehet. A legszebb az egészben egyébként mindezek után, hogy a magyar (nem propaganda) sajtó is hitetlen volt, kérdéssel fordult a KM-hez, valóban Szijjártó-e a hírvivő, választ azonban nem kaptak. Azóta is frissítik a cikküket.

Mára egyébiránt mindenféle szakértők azt szakértették, hogy ez Szijjártótól egy jófajta PR-fogás, viszont akkor az értelmét keressük a gombáknak szóló üzeneten kívül. Ugyanis az a narratíva, hogy a magyar külügyes épp véletlenül iráni kollégájával beszélt, aki mondta volna neki, szóljon Izraelnek, hogy meg fogják támadni. Zavaros a sztori, de nemzetközi megközelítésből az a kérdés, Szijjártó miért kvaterkázik a terrorista állam külügyminiszterével, ha egyáltalán, illetve miért ordítozza ezzel tele a világot. Bizarr.

Értjük persze, hogy valamivel igazolni kell a saját nagyságunkat és fontosságunkat, akkor is, ha ezzel szavunk hitele kérdőjeleződik meg, röhögnek rajtunk vagy elborzadnak tőlünk. De a jelek szerint a külpolitikát vivő (és lejárató) Orbán-Szijjártó párosnak semmi sem drága, ha Putyinról van szó, mert itt is erősen föltűnik az orosz szál. Innen nézvést azonban a magyar kormány hangos Netanjahu haversága lesz kínos, mondhatnánk azt is, hogy kényes helyzetbe lavírozták magukat. Ha tényezők lennének, de nem azok egyáltalán.

Tegyük fel viszont, ha mégis. Ám mielőtt tovább haladnánk ebben a Szijjártó (és Orbán) által kavart trutyiban nehéz csizmás léptekkel, vizsgáljuk meg azt a képet, azt a szürreálisan siralmas tényt, hogy ezek szerint (ha úgy van, ahogyan Szijjártó lefösti), akkor bizony az történt, hogy a békét oly igen nagyon óbégató organizmus egy hadüzenet postása lett, ami delikát. Viszont nem jut el a gombák tudatáig, a nemzetközi közvéleményig azonban igen. Rosszpont bemegy, mondhatnánk kisdoboskori iskolai élményeinkre emlékezve. De ennél jóval többről van szó.

A helyzet nem ad okot vidámságra. A Föld egyik legveszélyesebb terrorszervezetének felelőtlenség csupán csak a látómezejébe kerülni is, de hírvivője lenni maga a konkrét veszély. Ezek piacokon robbantanak, ordítva gyilkolnak, és Szijjártó az ambíciói miatt ezek szerint már a diplomácia szintjén is nyakig van ebben az ügyben is. Mi történik, ha a magyarok ellen fordulnak akár csak egy figyelmeztetés erejéig? Mi a francot keresünk bármilyen szerepben is a közel-keleti konfliktusban? Ezek a kérdések, és nehezek.

Ugyanakkor nem árt, ha mindemellett kies hazánk súlyát is mérlegre tesszük a világban. Csak úgy a józanság szemüvegén át leginkább úgy lehetne jellemezni, egy fizikailag védhetetlen puszta, nulla használható nyersanyag-készlettel, egy politikailag súlytalan, kőkemény tízmilliós balkáni vásárlóerőt képviselő lakossággal, amit évszázadok óta csak úgy dobnak át egymásnak a keleti és nyugati nagyhatalmak, mint egy utolsó prostit. És most ez a dili. Lehetne másképp, lehetne mosolyogva, de nekik minden szarban benne kell lenniük. Kizárólag a rossz oldalon.

A Szuverenitásvédelmi Hivatal (SZUH), élén a sokak által méltán gyűlölt és megvetett Lánczi Tamással, nem akarja békiben hagyni az Átlátszó lapot, az oknyomozó portált, amely élen jár a Fidesz korrupcióinak leleplezésében. Az Átlátszó egyszer már fityiszt mutatott Lánczinak, és hosszan, pontokba szedve, jogi érveléssel magyarázta el neki, miért nem működik vele együtt, miért nem ad meg neki adatokat saját magáról.

A legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni a fityiszt, hogy Lánczinak semmi köze ahhoz, amit követel, sem joga, sem egyéb felhatalmazása nincsen arra, hogy az Átlátszó dolgai között matasson. Ennél világosabban nem lehet elmagyarázni és a francba küldeni el Lánczit meg a hivatalát, de nem azért hozta létre a Fidesz, s tette az élire a csinovnyik-talpnyaló Lánczit, hogy a jogi érveléssel foglalkozzon. A SZUH meg akar félemlíteni.

Ezért nem marad békiben, ezért küldött mindezek után egy újabb, a maga módján fenyegető levelet a lapnak, miszerint „a kért együttműködés hiányában a rendelkezésére álló adatok alapján alakítja ki az álláspontját” – azaz írja meg a jelentését Orbánnak. Hogy megértsük az amúgy új ÁVH-nak nevezhető hivatal dolgait, annyit tudnunk kell, semmi hatáskörük nincs, bekérhetnek adatokat, majd ez alapján jelentést írhatnak, és azt nyilvánosságra hozhatják. 

Ez voltaképp annyit tesz, hogy a SZUH momentán nem egyéb, mint politikai ijesztgetésre alkalmas mumusszervezet. Olybá tűnik tehát, hogy nem igazán érdemes foglalkozni velük, pedig de, hiszen ismerve a Fidesz működését, semmi nem garantálja, hogy egy éjszaka Semjén által benyújtott törvényjavaslattal másnap reggelre már legyen akár szankciós jogkörük is. Hogy megértsük, miként, mondjuk már pöfögnek a nagy, fekete autók a garázsban.

Mégis, ma nem így általánosságban szeretnénk az anyjába küldeni ezt a Lánczit a hivatalával együtt, hanem csak egy dolog lesz vizsgálatunk és gúnyolódásunk tárgya, mégpedig az, ami alapján, ami indokkal nyektetik a kiszemelt áldozatot (most épp az Átlátszót). Ez pedig a titokzatos vagy nagyon is jól értelmezhető „a választói akarat befolyásolása” tétel, mert ezek szerint, ha valaki a korrupcióról ír, az hatással van erre. A népek netán megutálják a Fideszt.

Ez persze így van vagy lehet, mert, ha a gomba sokat olvas arról, hogy az imádottja mennyit lop, még talán megrühelli, bár erre egy jól behatárolható halmaznál kevés az esély. Ugyanakkor a SZUH és Lánczi valami különös ok folytán azokra a választói akaratokra kényes, ami a Fidesztől vinne el szavazatot. Ami hoz neki a KESMA (meg a többi propagandalap, tévé, rádió, etc.) által, az rendben van szerintük, s ha ez így van, márpedig igen, abból egy dolog biztosan következik.

A SZUH nem az ország, hanem a Fidesz szuverenitását védi, s ezen a ponton igaznak kezdenek tűnni az ÁVH-hoz hasonlítgató vádak, mert Péter Gábor hajdani és rossz emlékű cége feladata hivatalosan a rendszer ellenfeleinek üldözése, a rendszer és vezetőinek védelme volt. Nem tudom, van-e még kérdés, bár feltehetőleg túl sok eddig sem volt, mert már a SZUH születésekor tudni lehetett, mi célból hozta létre doktorminiszter urunk.

A hatalom igézete és annak megvédése bármilyen aljas áron. Éppen ezért itt kell rámutatnunk arra, hogyha kies hazánk jogállam és valóban működő demokrácia lenne, ilyen hivatal egyáltalán nem létezne vagy létezhete, hiszen azt egy ötödikes is tudja, hogy a politikai térben minden a választói akarat befolyásolása, mindenki azt szeretné, ha rá szavaznának, Lánczi feladata viszont annak elérése, hogy a gombák kizárólag a Fideszre szavazzanak.

Innen nézvést a SZUH lehetne a legnagyobb választói akaratot befolyásoló hivatal, ha – egyelőre még – működése nem lenne röhejes, pedig az. Mindemellett nem véletlenül vizsgálódik működése kapcsán az EU, de azt is látnunk és tudnunk kell, hogy az Uniót a fiúk vastagon leszarják, tesznek rá, és mindent elintéznek egy hőbörgéssel meg brüsszelezéssel, ami a gombáknak éppen megfelel, és minden nyomorukat egyből feledik.

Másrészről s ami lényegesebb, nem csak az Átlátszót nyekteti Lánczi, megtette már a Transparency Internationallal is, mi több, listázta azokat az ellenzéki lapokat, amelyekről szintén jelentést készül majd írni, hogy a falka vonyíthasson. Azt is tudjuk, mert ismerjük őket, hogy az összes kinyírása csak egy csettintésbe kerülne, ám jelenleg ezt a csettintést csak az akadályozza meg, hogy az Unió tagja vagyunk. Ha nem leszünk, akkor jön el nekik a szüret ideje.

És ne legyenek kétségeink, a hatalom megőrzése érdekében nem lesznek restek kilépni az EU-ból, akkor is, ha tudják, az az ország gazdasági összeomlásával jár. Kit érdekel majd közülük akármi is, ha az ország vagyona már a zsebben, titkos számlákon, s az sem zavar majd senkit, hogy a szuverenitásunk már rég Pekingben és Moszkvában van. Mert az a legérdekesebb, hogy a szuverenitást leginkább Orbán veszélyezteti, amit mindenki tud, mégsem ordít senki. És itt a pont.  

MCC Feszt volt Esztergomban. Mint az közismert ez az MCC (Mathias Corvinus Collegium) a Fidesz janicsárképzője annyi súlyos milliárdokkal kitömve, hogy a kórházak csak álmodozhatnak róla. A feszt pedig az ő bulijuk ekképpen közpénzen. S hogy milyen jellegű is, arra bizonyítékunk van, mégpedig az, hogy a legjobban várt sztárfellépő Szijjártó Péter volt. Meg is telt a nagyszínpad előtti tér, ifjaink inni készültek Szijjártó bülbülszavait.

Hogy milyen a nívó amúgy az MCC-ben úgy szellemileg, azt Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója mutatta meg, mikor is Szijjártót kérdezvén édes anyanyelvünket a sarki késdobáló nívójához igazítva ekként érdeklődött: „nem-e tekinti kudarcnak”. Ha én öntudatos MCC ifjú lettem volna, ezen a ponton hagyom ott a főigazgatómat szijjártóstul, színpadostul, aranyéletestül, ilyen akcióról azonban nem szólnak a híradások, azaz, egymásra találtak ezek ott nagyon.

Megtudtuk, mint valami divatbemutatón, hogy a magyar külügyes kilencvenezres pólóban mutatta a mintát a kis janicsároknak, de ez részünkről egyáltalán nem érdekes, csak kis színes és lelombozó mellékszál, mert akit Lavrov kitüntet, annak miért ne futná efféle ruhadarabra. Sőt, még különbre is. Csak egy kis toldás ez ahhoz, a fideszfiúk képtelenek hibázni, Szijjártó pólója is ránézvést ölég ronda, de nem ez a lényeg, hanem az ára.

Ám, hogy beszámoljunk arról, mik is hangzottak el Szijjártó monologizáló előadásában (nem-e kudarc), egy kicsit az ingerküszöbökről és a pornóról elmélkedünk azon közismert tény kapcsán, miszerint minél többet néz ilyesmit az ember, egyre kijjebb tolódik az a határ, ami őt felizgatja, s ezen a mezsgyén halad a light-tól a hardig, hogy határ a csillagos ég. És Szijjártó előadása is erre példa, ahogyan egyre vadabb alternatív valóságokat gyárt.

Valami lágy melankóliával emlékszünk már Sorosra, lassan Gyurcsány is megkopik, és erősen iramlunk (mármint Szijjártó fejében) valami világméretű összeesküvés felé, amelyben minden és mindenki a magyarok vesztére tör, akik egyedül állanak a vérzivatarban, és az istennek sem engedik, hogy Orbán megváltsa őket. Vagy legalább megmentse, sőt emiatt büntetnek minket, illetve nagyképűen meg is vetnek. Ez új elem, ez a nagyképűség, mint panasz.

Szijjártó szájából hangzott el ez is. Nehezen érthető, ezért idézzük: “Amit a médiumok a Patrióta pártcsalád megalakulása előtt, illetve közvetlenül utána műveltek a nagyképűség magasiskolája volt”. Tegye fel a kezét, aki érti, mit akart mondani a költő, bár egy újabb citátum talán megmutatja: „könyörög a többi külügyminiszter, hogy legalább Magyarország maradjon a józan ész mellett Európában”. Itt megállunk pöttyet.

A „könyörgő” külügyminiszterek ugyanis úgy döntöttek, hogy nem jönnek Budapestre értekezni doktorminiszter urunk békemissziós világpörformansza miatt. Itt nem látjuk a könyörgés gesztusát egyáltalán, inkább annak az ellentettjét, de Szijjártó ezt is megoldja azzal: “Aki pedig nem jön, bánhatja, hogy nem látja a Puskás Arénát, mert ott lett volna egyébként a találkozó”. Nagy valószínűséggel több kérdésünk nem is volna, de még nem vagyunk a csúcson.

Oda azzal jutunk el, hogy Szijjártó fejében Brüsszel záratta el az olajat kies hazánk elől az ukránokkal, mert „nem tudják tolerálni, hogy nem vagyunk hajlandóak feladni a békepárti álláspontunkat”. Erre utaltunk a brüsszeli pornóval, hogyha szinten akarja tartani az érdeklődést, egyre vadabbakat kell mondania, s innentől fogva már csak az a kérdés, meddig hajlandó elmenni. Illetve leginkább, hogy ezt az egészet komolyan gondolja-e.

Mert, ha igen, akkor elég nagy a baj, illetve, mint látjuk, anélkül is. Nem az a gond, hogy Szijjártó megőrült, és nem tudja – vagy nagyon is – miket beszél. Az sem, hogy ez az egész gomolygás, ami a fejében megszületett a janicsárok számára, mára már az összes uniós ország vezetőjének asztalán ott lesz. Mert számukra a magyar őrület már egyáltalán nem újdonság, eggyel több ökörség már igazán nem oszt és nem szoroz. A baj az ifjakkal van.

A kis janicsárokkal, akiket ebben a szellemeben és ezen a nívón nevelgetnek, és az ezekből táplálkozó készségekkel és képességekkel áramlanak majd ki a keltetőből egyenesen közibénk. Illetve hát, nem a magunkféle porbafingók közé, hanem a megfelelő vezető beosztásokba, hogy biztosítva legyen a Fidesz-szellem folyamatossága, míg kietlen pusztaság lesz az ország. Azért. Kirabolva, elhülyítve, bégetve, hogy Orbán Viktor alavju.

Nem akarna az ember már a több mint egy hete tartó woke-LMBTQ-keresztény vonatra újra felszállni, de akkora a hangzavar, ami kényszerít. Nem a megoldás szempontjából, sem az igazságtevés, a győzelem miatt pedig végképp nem, hanem amiatt, hogy önmagunkat nyugtassuk meg, nem vagyunk egyedül, mi több, nem vagyunk kisebbségben azzal a morális tartással, ami alapvető emberséget, toleranciát és civilizációt tételez az ocsmány csatazajban.

Az algír bokszolónő történetét és kálváriáját mindenki ismeri, amely az olimpiai megnyitó, a szaros Szajna és a többi után újólag alkalmat kínált arra, hogy működjön a wokebusters, amit Szánthó alapjogos meghirdetett, és kormánytagok is csatlakoztak hozzá. Ilyképp és a kontextusát nézve nem az az érdekes, hogy mennyire nő Hámori ellenfele, hanem a kultúrharc szemszögéből, ami rég túlmutat egy egyszerű bokszmeccsen, és élet-halál harc lett belőle.

Két világ összeütközése, és minden további részletezés helyett, mert mindenki ismeri ától cettig az ordítás tartalmát, arra az egy mondatra hívnánk fel a figyelmet, amit Hollik képviselő pérselt ki magából, akit amúgy elég régen hallottunk már, de jobb lett volna, ha ez most sem történik meg. Azt mondta a Fidesz egyik esze, hogy Hámori ellenfele, Imane Khelif szégyellje magát, és ezen a mély ponton állunk most meg kicsinyég, mert ez már ontológia.

Egészen egyszerűen azt kérdeznénk Hollik képviselőtől, hogy Khelifnek vajon, miért kellene szégyellnie magát, de bárhogyan is forgatjuk a választ, arra kell jutnunk Hollikot értelmezve, azért mert él. Annak idején nekilátott bokszolni, most elindult egy olimpián, mert a nagyok így tartották megfelelőnek. Nem tolakodott, nem követelőzött, élt azzal a jogával és lehetőségével, hogy bokszolhat. Hollik szerint ez nem helyes, de indoka nincs, amivel magyarázná.

Ha Khelifnek szégyellnie kell magát, akkor valami bűne vagy vétke kell legyen, de ilyet, bárhogyan is firtatjuk, nem lelünk, holliki értelemben tehát a lehajtott fejnek azért kellene bekövetkeznie, mert olyannak született, amilyennek. Rá kellene mutatnunk arra a náci gondolatra, amelyből Hollik kijelentése fakad, de nem megengedően, csak nyugtázva azért nem borítjuk rá az asztalt, mert annyira hülye, hogy azt sem tudja, mit beszél.

Be akart állni a sorba, megfelelni a tébolyult elvárásoknak, de nem is ez az igazi tragédia, hanem a megnyitó kapcsán is, de most még jobban látszó elborzasztó meglátás, hogy a magyar társadalom jó részében van erre fogadókészség. S itt is el kell mondani azt, mint amit a megnyitó kapcsán már egyszer, hogy nagy valószínűséggel tizenöt évvel ezelőtt teljesen más lett volna a reakció, de azóta szárba szökött a fasizmus, csak a fasiszták nem tudnak róla.

Nem gondolják, hogy fasiszták volnának, hanem nemzetinek, kereszténynek, szuverénnek meg patriótának híjják magukat, mert az hiszik talán, ezzel a mocskot el lehet takarni, de tévednek. Így visszatérve arra, hogy kinek kellene szégyellni magát, rá tudnánk mutatni arra az egy hete tutuló rétegre, amely mintha hírből sem hallott volna semmit mondjuk Jézus tanításaiból, így egészen mókás is lehetne, ami itt folyik.

Viszont nem az, ez kitetszik mindabból, amiről egy hete írunk már permanensen, egyre keserűbben és egyre kilátástalanabbul, de mégis kötelességtudóan. Viszont fölösleges ragozni tényleg már, mindig újra meg újra, arra utalnánk azért mégis a szégyen kapcsán, amit Kafka írt meg A perben, mikor is Josef K, miközben kivégzik, úgy érzi, szégyene túléli őt. Ez nem utalás, nem jóslat, semmi sem, csak egy kép. Bár lehangoló.

Khalifnak egészen biztosan nem kell szégyellnie magát semmi miatt, Holliknak és a bandájának annál inkább, de az egészen bizonyos, hogy ilyesmi érzésre ezek képtelenek, mert ez morált tételezne, ami nincs. Voltaképp nincsen több mondanivalónk, csak az intés önmagunkhoz, miszerint ellen kell állnunk a gonosznak legalább annyira, hogy ne daráljon le, ami az erkölcsi minimum, illetve már az is lehet, hogy  a maximum ebben a pokolban.