blogin.hu

Az lenne ám a szép, a csudálatos dolog, ha a MOB beleállna a Mi Hazánk kérésébe (követelésébe), és a magyar sportküldöttség nem venne részt az olimpia záróünnepségén. Mert – miként aggódnak -, semmilyen biztosítékot nem látnak arra, hogy a botrányos előadássorozat ne ismétlődjön meg. Egy hete volt a világ egyik felét nagyszerűségével, a másikat képzelt sértettséggel sokkoló megnyitó, amire a Mi Hazánk utal, s ezek szerint nem bírják feledni. Hogyan is lehetne azt, ugye.

Amúgy momentán nem tudjuk, mit reagált minderre a MOB és a Sportügyi Államtitkárság, akit a magyar neonácik szintén megszólítottak ez ügyben, de majd kiderül, s ha így lesz, a NER jellegéből fakadóan tudjuk, ki fog dönteni. Napfényre kerül a vallatáskor, viszont az nagyon szép lenne, ha helyt adnának a Mi Hazánk követelésének, mert és ugyanis, amíg a megnyitó utáni okádás esetében volt némi esély arra, hogy elkerülte a civilizáció figyelmét, egy ilyen aktus (a bojkott) állami szintre emelné a tébolyt mindenki számára dokumentáltan.

Amúgy a legszebb az egészben, hogy a sportolókat senki meg nem kérdezi, hogy ez nekik akkor így jól van vagy nincs, következésképp magyar szemszögből immár csak arról nem szól az olimpia, amiről kellene, azaz, róluk. Így amikor a megnyitó után azzal kapcsolatban az volt a vád, hogy az a szabadság dicsőítésével át lett politizálva mintegy, akkor ez az aktus, nem tudjuk, miként nevezhető és értékelhető, mert nem tűnik egy új atlétikai számnak, hanem inkább a téboly egy újabb szeletkéjének, megkenve avas szalonna zsírjával.

Az eltelt egy hét azt mutatta nekünk, hogy a mimagyarok ezt az olimpiát is megvétóznák, mint Brüsszelben mindent, sőt, amúgy sem arról szólt ez a hét nap, hogy a versenyekről tudósítsanak, hanem, hogy mindenbe belekössenek azzal a hangoztatott végkövetkeztetéssel, hogy ennél kies hazánk sokkal jobb olimpiát rendezne vagy rendezett volna, ha azt akkoriban a Momentum meg nem akadályozza, és most elérkezett a bosszú ideje is. Bár Donáth Anna esetében azért inkább, mert Brüsszelben – szerintük – kies hazánk ellen dolgozott.  

Holott éppen nem, de ezt hiába is magyarázná az ember, most viszont az a tragikus helyzet állott elő, hogy Donáthot le akarják darálni, meg szeretnék semmisíteni. Nyolc év börtönnel is fenyegeti az ügyészség azért, mert annak idején Iványit védte olyan erőszakkal, ahogyan Varju képviselő ostromolta a tévé székházat, azaz, sehogy, de ez a magyar igazságszolgáltatást a lehető legkevésbé sem érdekli. Amint megszűnik Donáth mentelmi joga, mert nem került be az EP-be, le fognak csapni rá. Nekünk pedig meg kellene védenünk őt.

S ha azt kérdeznék, hogyan kerül Donáth ügye az olimpiai megnyitóhoz, azt kell mondjuk, egyszerűen, ez ugyanannak a fasizmusnak a megnyilvánulása más-más formában, ami fasizmust doktorminiszter urunk Putyintól koppint. Régi mániám már ez nekem, s ugyanilyen régóta hívnám fel a figyelmet is rá, nem először emlegetve Politkovszkaját, de mintha egy falnak ordítozna az ember, vagy süket füleknek. Pedig szépen teljesedik ki a putyinizmus az orbánizmus képében, a NER is egyre vadabb, lásd csak azt a két dolgot, amit ma emlegettünk.

Hogyha most majd Donáthot elvihetik, akkor utána bárkit elvihetnek, ha tényleg megcsinálják a bojkottot akkor utána bármi megtörténhet. Bár már most is a bármi időszakában élünk, hiszen sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy olyanokra vetemedik a hatalom, ami akár még öt éve is elképzelhetetlen volt. Azaz, olyanok vagyunk, mint a lassan és apránként megfőzött béka a fazékban. És végignézve magunkon, úgy nagyjából akkora érdekérvényesítési lehetőségekkel, ami leginkább a nullához közelít. Mállik le a hús a csontjainkról, gőzölgünk el.

Mert nem tudom látjuk-e, ha nem, akkor megmutatom, hogy a Mi Hazánk ezzel a felhívással beszállt a wokebustersek közé, amikor a tébolyt így indokolta, hogy ekképp tiltakoznának „a keresztény- és családellenes, a hagyományos európai értékeinket támadó, homoszexuális propagandát tartalmazó, dekadenciát hirdető előadássorozat ellen”. – Kitetszik, hogy egy brancs ezek, közösen terelgetnék vissza az országot a középkorba, és nagyon sokan élénken tapsikolnak is nekik, mert semmit nem értenek.

Egyébiránt az a legszomorúbb az egészben, hogy ezen a melegnek ígérkező szombaton még annyi mindenről lehetett volna írni. A NER számtalan ótvar ganyéságáról, s ha más nem is mutatja, milyen kilátástalan helyzetben van az ország, az mindenképp, hogy az ember nem győzi szusszal, hogy mindet megmutassa. Fizikai képtelenség volna még csak a felsorolás is, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a tébolyba belefásult ország úgy tesz, mintha nem a végnapjait élné. Aztán egyszer csak rázuhan a mázsás, szörnyű mennybolt.

Pakson a választások előtt a fideszesek azzal kampányoltak, ha nem rájuk szavaz a nép, elszedik a város pénzét. Ez ugyan a NER-ben bevett szokás, a paksiak mégis azt hitték, blöffölnek a fiúk, de aztán kiderült: nem. Bosszúálló kormányunk különleges gazdasági övezetté nyilvánította a paksi erőmű területét, és egy tollvonással elvett így a várostól hétmilliárd forintot, ami uszkve a költségvetés harmada. Megígérték, megcsinálták.

Viszont láttuk és látjuk ezt a módit másutt is, az ellenzéki irányítású városokat módszeresen szivatják és rabolják ki a fideszgengszterek, ez működésük alapja, és mindezek után csak az az egy kérdés marad, kit akarnak büntetni. A győztes ellenzéki városvezetést vagy az elfajzott lakosságot, aki merészelt másra szavazni, mint rájuk. Azt kell tételeznünk, hogy mindkét bosszúállás igaz, a magyarokat azonban nem komilfó így móresre tanítani.

Mit több, egyenesen aljas cselekedet, hogy emiatt kénytelenek vagyunk a nép ellenségei – akárha a régi, szép időkben – billogot rájuk sütni azzal a különbséggel, hogy ezek tényleg azok. Ha egy város költségvetésének harmadát elviszik, ott nagyon sok minden veszélybe kerül a működésből, ami azonban nem csak azokat a megátalkodottakat érinti, akik rühellik a Fideszt, de azokat is, akik rajonganak érte, de ellenzéki helyen kell lakniuk.

Így járnak ők is, megtapasztalhatják, mire tartja őket a Párt, s ha nem megfelelően teljesítették szavazási feladatukat, mehetnek a lecsóba ők is a sok libsivel, gyurcsányista sorosbérenccel együtt. Nem léteznek, halottak, kár beléjük az étel, ahogyan az ellenzékiekbe értelemszerűen, így már csak az a kérdés marad, mindezek után megvilágosodnak-e, vagy az ellenzék bűnéül róják fel, ha a város belesüllyed a nyomorba.

Amúgy nagyon sok település jár ebben a cipőben, Paks csak a legfrissebb a sorban, most épp ő a hangos, de mindenki sorra fog kerülni valamiképpen. Itt az okozza a meglepetést, hogy frissen lett ellenzéki vezetésű a város, tehát most először kerültek szembe a fideszmocsokkal, de majd beletanulnak, ha éhen nem halnak addig is. Nem jó kilátások ezek, igaz, akiket fideszista irányít helyben is, nekik sem sokkal jobb, mert haldoklik az ország.

Elég látványosan. Épp tegnap derült ki az is, hogy az állami cégeknek pár kivétellel megszorításokat kell bevezetniük, tisztára Paks lesznek ők is. Egy nagy kérdés van csupán, amit ugyan doktorminiszter urunk tett fel az EU-nak jogtalanul, mi viszont az ő nyomán éppen neki magának szegezzük, miszerint hol van a pénz. Bár ez a tiborcokat, mészárosokat elnézve költői érdeklődés csupán, mert tudjuk, hogy a zsebükben.

Valahogyan elsikkadt az a tegnapelőtti hír, hogy a NER lovagok magánbankokban, tőkealapokban tartott vagyona júniusban átlépte a tízezer milliárd forintot, ehhez képest, hogy Pakstól csak hetet vesznek el, maga a jótétemény és városbaráti cselekedet. Ugyanakkor még egyszer föltesszük ugyanezt a pénz bujkálásáról szóló kérdést, mert az is igaz, hogy ott sincs, ahol kellene, s amiért az állam (Fidesz) felel.

Szügyig ülnek az adósságban a kórházak, a tankerületek, de újabban kiderült, hogy maga a rendőrség is, vasútról, annak működéséről, vízhálózatról és egyebekről már nem is beszélünk. Egészen egyszerűen semmire sem futja, tényleg isteni csoda, hogy valamiképp eldöcög az ország, és ezen a ponton élünk azzal az olcsó összehasonlítással, hogy viszont már megint csúcsot fog dönteni az augusztus 20-i tűzijáték. Nem először és nem utoljára, vélhetően.

Ugyanakkor, amikor ennek a kapcsán a kenyeret és cirkuszt a népnek, a rómaiak óta jól bevált manipulációs eszköz jut az eszünkbe, vegyük figyelembe azt, ez sem érettünk van igazán, hanem, hogy valamelyik oligarcha zsebét ezen a címen újólag kitömjék. Ilyen példákat vég nélkül sorolhatnánk már másfél évtizede, amióta erősen lopnak a fiúk, de épp ennyi ideje nem történik semmi, úgyhogy az ember lassan fölöslegesnek érzi a kiáltozást.

Nos, mindehhez képest idézzük fel Menczer et. tegnapi fenyegetőzését, mert bár ugyan röhejes, de mégis figyelemre méltó, miszerint az ellenzék a „jeges leheletét” fogja érezni a tarkójában, meg mi is, akik nem rá szavaztunk. Paksi kontextusban éhen dögleszt, plusz még fenyegetőzik azon egyszerű oknál fogva, hogy megteheti. Mint ahogyan kormányunk is mindent megtehet, kis túlzással a tátott szánkba pisál.

Tróger banda, de a jelek szerint még élvezik is. Azt is, hogy uralmuk alatt már azok is szívnak, akik rájuk szavaztak, csak rossz helyen élnek, ilyképp valójában már a komplett ország a Fidesz ellenfele és ellensége, és tényleg úgy is bánik vele. Nem akarnék én itt következtetéseket levonni mindenki helyett, csak muníciót adok hozzá, s a döntésnek magányosan kell megszületnie. Vagy nem, és megy minden tovább, mint eddig.

Az ember, aki amúgy lapszerkesztő, és különben Kázmérnak hívják, ebbéli minőségében kapja a magyarországi pártok, kormányzati szervek, minisztériumok és más csodabogarak e-mailjeit. Mázsaszám naponta, hogy alig is bírja kitörölgetni a sok ökörséget, mert ha átnézné az összeset, akkor kénytelen volna meghasonlani, vagy felvételét kérni valamely zárt osztályra, és szuriért esedezni a főnéninél, hogy elnyugodhasson.

Tegnap a külügyben beragadhatott egy számítógép gombja talán, vagy a közlendő volt annyira fontos a NER-nek, hogy emberi közreműködéssel történt, de szinte félóránként jött meg ugyanaz a levél ugyanazzal a szöveggel, Szijjártó aláírásával a nagy, balti hazugságáradatról. Hogy az ember, akit Kázmérnak hívnak, hallotta szinte külügyminiszterünk hülye hangját és lábának toppantásait is. A levelet viszont nem közölte a lapjában.

Gondolt ugyanis az olvasókra, hogy ne érje őket az a sokk ami őt viszont igen, s hogy az olvasó ne kívánkozzék vele együtt a diliházba, hanem, mert cudar meleg van, a strandra inkább sörözni meg nézni a csajokat. Mert egész nap ilyen utórezgések történtek, annak a földindulásnak a löketei, amit az a hír keltett, kies hazánk Nemzeti Kártyával enged be az országba mindenféle fehér-, és birodalmi oroszokat. Állítólag dolgozni.

Tán egy hetes ez a sztori, de most éledezik az Unió, például Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke is levélben fordult az Európai Tanács elnökéhez emiatt, és sürgős ellenintézkedéseket követelt. Webert ismerjük, megszállta őt a libsi rontás, a Soros meg a wokok, Magyart is beengedte a pártcsaládjába, ami mindent elmond róla. Csodálkozott is az ember, akit Kázmérnak hívnak, hogy Szijjártó átkaiból ezúttal kimaradt. Ezt fölírjuk egy cetlire.

De mondom, tegnap a balti hazugságáradat kötötte le a külügy és így Szijjártó összes figyelmét, ami az ő előadásában annak az összefoglaló neve, hogy Észtország, Lettország és Litvánia (a baltiak) külön-külön és együtt is ugyanazt mondták, mint a fent említett Weber, amit a legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni, hogy hazánk (de inkább a NER) szélesre tárja a kapuit az orosz kémek előtt, amit nem igazán kellene.

Ebben a szöveg-, és történéskörnyezetben jelent meg aztán egy kép külügyminiszterünk Facebook-oldalán, amelyen három hölgy ül egy kopaszodó emberrel szemben. Kettő közülük ír, az egyik csúnyán néz. Nos, ők voltak a balti nagykövetek a raporton, behívva szokás szerint, és Szijjártó úgy osztotta meg ezt a képet, mint hatalmának bizonyítékát, pedig nem is ő oktatta ki a nagyköveteket, hanem valami államtitkár. Bizonyos Sztáray Péter.

Aki a biztonságpolitikáért felel, azaz, ebbéli minőségében köze lehet ahhoz is, hogy az oroszok zavartalanul tanulmányozhatták a külügy levelezését, ez azonban Szijjártónak nem fáj, a baltiak azonban igen. Ezek hazudoznak rólunk Szijjártó előadásában, és a raport azért történt, hogy ezután ne tegyék ezt, mint a svédek meg a finnek régebben. Ezekkel az északiakkal csak a baj van ezek szerint, ezek hazudják a legtöbbet tökéletes országunkról.

Nincsenek magukban, mert rólunk minden és mindenki csak egyfolytában hazudozik, kivéve Trump, Putyin és más, jelentéktelenebb fasiszták, illetve még olyan „újságírók”, akiket Rogán lefizet. Ők látják és mondják az igazat rólunk. Ilyen környezetben nézi az ember a képen a három hölgyet, és fölhívnánk a figyelmet a középső tekintetére, ami olyan, hogy a miénk sem lenne másmilyen, ha ott kellene ücsörögnünk kioktatás közben.

Velük szemben az az előnyünk megvan, hogy egy laza mozdulattal kitöröljük a leveleket, bár tudva azt, hogy a valóság ettől meg nem változik, viszont belátva, hogy elért egy olyan aljaszintet, hogy nem igazán érdemes vele foglalkozni. S itt tennék közzé még egy lapszerkesztői érzetet, ami az a NER-ben, hogyha netán és csupán az ember közöl egy MTI hírt, már az irónia, el lehet tehát képzelni a nehézségeket. Viszont nem panaszkodni vagyunk itt.

Hanem lefösteni a rögvalót, ami ez. Ez a berendelősdi, fejleordítósdi, mint a magyar külpolitika legfőbb jegye, ami viszont abból fakad törvényszerűen, amit a kedves vezető úgy fogalmazott meg, hogy mik vagyunk mi, bot a küllők között, homokok a gépben, tehát ilyen ótvaros ganyé nemzet, amely bevallottan mást sem akar, mint a többiekkel kicseszni. De úgy, hogy attól neki jobb nem lesz. Ezért olyan érthetetlen ez az egész esszenciális taplóság.

Olybá tűnik, hogy ezzel a legutóbbi meghatározással (esszenciális tapló) sikerült leírnunk a Fideszt, ebben az esetben Szijjártót és a magyar külpolitikát, ami azonban a belviszonyokban is nyomot hagy. Gombákat és alavju népeket termel, akiknek biztosan imponál, ha Szijjártó ordít, csak az a baj, hogy a világ civilizált felének meg nem. Így maradunk magunkra lassacskán, de egyre gyorsuló ütemben, ahogyan a világegyetem tágul. Éppen úgy.

Nem az az érdekes, hogy Szánthó Miklós megőrült, mert még az is bizonytalan, hogy normális volt-e valaha. Hanem az, a fél kormány beleállt az elmebajába, úgymint Bóka, Szijjártó, Szalay-Bobrovniczky és Gulyás miniszterek. Hogy Kocsis Máté is jelentkezett önkéntes wokebusternek az nem újság, ő ott van minden kilométerkőnél, ahol felüti fejét a téboly. Ilyképp inkább az a tanulság a névsorból – várva a többi prominensek megnyilvánulását és becsatlakozását -, hogy félig-meddig kormányprogramnak tűnik a középkort idéző őrjöngés.

Doktorminiszter urunk pedig a háttérben eltelve mosolyog, amint látja, hogy érik a vetése. Tegnap megtudtuk, hogy az Alapjogokért Központ elindítja a Wokebusterst, a jobboldal “gyors reagálású hadtestét”, amely csapat létjogosultságát az emlegetett Szánthó et., a közpénzzel kitömött intézmény főigazgatója azzal indokolta, hogy “a woke-isták támadják Istent, hazát és családot (…) céljuk egy posztkeresztény, posztnemzeti és a biológiai törvényein is túllépő világfalu létrehozása”. Delikát, ennél többet erről nem igazán lehet mondani.

Nem tudjuk, a hadtestek hogyan reagálnak gyorsan, lehet, hogy spontán autodafékat tartanak majd szerte az országban, de ebben a történetben minden primitívsége ellenére az a leginkább lehangoló, hogy eddig csak a saját pénzünkön hülyítettek minket, most meg már abból szándékoznak üldözni ezek szerint. Annak idején Ursula Iguarrán, José Arcadio Buendia felesége arra intette az urát, „ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak”, s ezt javasolnánk mi is Szánthó et.-nak, de már késő, a szellem előbújt a palackból. Ellenben elég furán.

A Woke az annyi mint ébredés, leginkább az a célja, hogy az eddig tudatlanságban lévő elnyomott embercsoportokat felvilágosítsa, hogy nem kellene tűrni az elnyomást vagy a hátrányos helyzetet. Ez tehát annak fáj, aki el akar nyomni és meg akar különböztetni, ilyképp helyben is vagyunk, mert innentől nem igazán érdekes, milyen elferdített jelentést aggatnak rá, a wokebustersek, tehát nem egyebet tesznek, mint a világosság ellen harcolnak. A busters rombolót, pusztítót jelent ugyanis, csak még az eszközeit nem ismerjük.

Bár Szánthó ezt a veszedelmes ökörséget régóta dédelgette magában, de, hogy most aktiválta az elmebajt, annak köze lehet az olimpiai megnyitóhoz, amit azóta is képtelenek megemészteni, akkora kultúrsokkot okozott. Nem értik, és megsértődnek, veszélyeztetve érzik a saját kis középkori világképüket, holott az ég egy világon senki nem foglalkozik sem az istenükkel, sem a családjukkal, a hazájukkal meg pláne nem. Ez utóbbival jelesül azért, mert ennek közösnek kellene lennie, de ez a jelek szerint nem megy.

Az a helyzet állott elő – nem épp most, de már hatványozottan -, hogy villámgyorsan el kellene távolítani ezeket a hatalomból, ha csak nem akarjuk tátott szájjal végignézni az ország katasztrófáját. Feltéve, ha már most nem irreverzibilis a folyamat. Mert lehet azzal áltatni magunkat, amint ez szokásban van, ez csak terelés, hogy ne foglalkozzunk az egyéb mocskokkal és a totális csőddel, mégsincsen így. Ezek nem egymást behelyettesíthető tételek, hanem párhuzamos folyamatok, amelyek egymást erősítik a végjátékig.

Itt föl lehetne hozni részletesen a gazdaság megrogyását, az államadósság lassan kezelhetetlenné válását, be lehetne mutatni, mi nem működik az országban, és hogyan szegényednek el a népek, de ez a wokebusters nem helyette van, hanem mellette, hogy teljes legyen az anyagi, szellemi és a morális csőd. Ugyanakkor arra is rá kell mutatni, hogy míg a menjünk vissza Ázsiába programhoz elég a passzív bambaság, ez annál jóval több, ezek aktívan harcolnának vissza minket a középkorba, és lehet, meg is teszik.

A béke kormánya felállította a Wokebusters hadtestet, hogy harcoljon az egyenlő jogokat követelő Woke mozgalommal. Ízlelgessük ezt, és ne legyintsünk, hiszen ebben a szellemben fogják nevelni azokat a janicsárokat, akik Orbán álmát az elkövetkező harminc évben – mint azt Tusványoson delirálta – kiteljesítik és véghez viszik. Mondhatnánk azt, a téboly színházának utolsó felvonásához érkeztünk, ha nem tudnánk, hogy ezeknek mindig van lejjebb. Nincs az a mély mocsár, ami alá ne tudnának benézni nagy öntudattal.

Egyébként a tervek szerint a Wokebusters rendezvényeket, konferenciákat, workshopokat fog szervezni, melyet később ifjúsági ösztöndíjak, majd egy őszi, világkörüli Wokebusters turné követ majd, érintve az Egyesült Államokat, Izraelt, Spanyolországot, Olaszországot, Chilét és Argentínát. Exportáljuk a saját nyomorunkat, de ebben nem ez az érdekes, mert hülyék mindenhol akadnak. Hanem a pénz. Hogy mindez az adódból megy, amit nem erre a célra fizetsz, hanem, hogy például működjön az egészségügy. Az nem megy. Ez igen. Ismét csak delikát.

El is felejtettük volna doktorminiszter urunk trottyos gatyáját, ha most harcot nem hirdetett volna a „liberális slimfit szerkó” ellen. Őszintén meg kell vallanunk, világunk annyira szűkös, hogy hosszú életünk során (mi, az egyes számú libsik) még soha nem hallottuk ezt a „slimfit” szót, mint divatirányzatot, ami a szűkített, testhez álló fazonú öltönyöket jelenti. Mentségünkül kell azonban felhoznunk, idejét sem tudjuk annak, mikor volt rajtunk öltöny, és nagy valószínűséggel már nem is lesz soha.

A barlangban nincsen szükség ilyen viseletre, és szűkölnénk, akkor is ha „slimfit” szabásút, vagy, ha pediglen trottyosat kellene viselnünk, mint jó doktorminiszter urunk, de az ő esetében a szükség lehet az a nagy úr, hogy a gatyái ilyen formát öltenek. Viszont testalkatokon nem gúnyolódunk, azon a jellembeli gyengeségen viszont igen, ami orálisan fixálttá teszi a delikvenst, magyarán, nem bír magával és zabál. Viszont a pocakos tábornokokat sem szereti, nagy valószínűséggel tehát ők is libsik, de ez nem egészen biztos.

Ugyanakkor tényleg nem tudható, miért hirdetett harcot a szűk fazon ellen doktorminiszter urunk, hiszen emlékezhetünk arra, ennek a legnagyobb prófétája maga Szijjártó et., akit maga a Mandiner című tudományos szaklap nevezett alig két éve a „slimfit nagymesterének”, aki – így a tudományos szaklap – „külügyminiszterként országimázst is képvisel, márpedig stílusát tekintve ezt méltóan teszi”. Mint kitetszik, kezdenek ellentmondásba keveredni a dolgok, kíváncsian várjuk tehát Szijjártó trottyos gatyás képeit.

Azonban ennél sokkal többről van szó. Nem csupán a testhez simuló fazon ellen emelt szót doktorminiszter urunk, hanem olyan elfajzások ellen is, mint a „latte-avokádós” italok, meg a „mindenmentes” ételek, mert meglátása szerint ezektől olyan politikusok képződnek, mint amilyenek Brüsszelben vannak, akik hírből sem ismerik a kövesztett szalonnát vagy a pacalt. Innen nézve tehát a legmegfelelőbb Fidesz-archetípus Orbán számára az örökké zsíros szájú Németh Szilárd, amivel ki lettek jelölve mintegy a horizontok.

Még föl is sóhajthatnánk, milyen jó is, hogy ez a legnagyobb gondja egyetlenünknek, ha a másik szemszögből nem lenne egyértelmű, hogy ez a menjünk vissza Ázsiába program része akkor is, ha emiatt nem először – és vélhetőleg nem utoljára – fölvetül bennünk Ady Bandi keserve a piszkos gatyás bamba társakról, a káromkodásról és fütyörészésről. De ez olyan magas labda, amit nem illő leütni. Bár földet ér az magától is. Csak úgy puffan. Mindemellett magunk is megvilágosodunk, miért mondta Menczer, amit mondott, s amit már megénekeltünk.

Hogy jelesül ezen Orbán beszéd miatt özönlenek majd ifjaink a Fidesz soraiba, mert a kedves vezető maga is utalt rá. A képen, amit enszájával leföstött nekünk, az egyik oldalon állanak a slimfites, lattés és mindenmentes degeneráltak, s velük szemben „a két lábbal a valóságban álló, nemzeti érzelmű, vagány fiatalok”. Trottyos gatyában és pörköltszaftos szájjal, hogy el ne feledjük. De azt sem, hogy a titokzatos Nagy Stratégiából ennyit azért megtudtunk, mert ez a delírium annak a szerves része. Milyen lehet a többi – ugye.

Nagy rejtély ez. Mint ahogyan most már doktorminiszter urunk is az, hogy hová megy, és meddig jut el az őrület nyílegyenes útján. Ugyanakkor az elkövetkezendő napok, hetek vízválasztók lesznek slimfites szemszögből. Mert az embernek be kell vallania végtére azt, olykor előbújik a barlangjából, és kijön a napfényre, ide a barlang előtti térre, ahol tátott szájjal figyeli fajtársait. A csinovnyikokat, pártmuftikat, igazgatósági tagokat, és az összes többit, aki a Fideszből él, és neki akar megfelelni. Zömében ilyen slimfitesek ezek.

Ott szaladgálnak az ember orra előtt nagy fontosan a napnak minden szakában, és még lapos aktatáskájuk is van. A mobil viszont mindig a farzsebben, de ez mellékszál. Az irányváltás, az igazi szervilizmus majd akkor lesz megfigyelhető, ha ezek után karikás ustorral és csikóbőrös kulaccsal, noch dazu, egyetlenünk egyszer már felöltött ’isztános népviseletében rajzanak majd ki a térre mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Mindebből azonban az tűnik ki, hogy hangunk ugyan mókás, viszont végtelenül el vagyunk keseredve.

Ezen az egészen mégpedig, amit amúgy Magyarországnak neveznek, de Orbán második eljövetele után nem egyéb, mint egy méretes bolondokháza. De nem kellene annak lennie, ha nem áldozódna föl minden a hatalom akarásának iszonytató oltárán, pedig egyébről soha nem volt szó, s mindezek után már nem is lesz. Zuhanunk valami éjsötétbe bele azzal a teherrel, hogy mindez a gombák ütemes tapsa mellett történik, ami újra csak előhozza Adyt és az ő nagy kérdését, hogy mi a jó francot keresünk mi (libsik) a Tisza partján.

Tíz korszerű motorvonat rohad Székesfehérváron, miközben járatok maradnak ki, el sem indulnak, út közben leállnak. Ha valaki ránéz a MÁVINFORM oldalára, ahol az aktuális tudnivalókat közlik az induló, úton lévő vagy az állomásokon veszteglő szerelvényekről, azon csodálkozik, hogy ebben az országban egyszerűen létezik még olyan, hogy vonatközlekedés. De azon is, hogy az emberek egyáltalán el tudnak jutni A-ból B-be.

Nem mindenki grasszálhat parádéskocsival, mint a soknevű hadügyminiszter, vagy helikopterrel, mint a NER „elit” legelvetemültebbje, röpcsivel sem, mint a kedves vezető bevallása szerint harminc éve. Ha nincs autója, annyit is ér, a hatökrös szekér pedig, bár a Fidesz társadalomképének éppen megfelelne, de lassú közlekedési eszköz. Meg az ökröket is etetni kell, és kinek van ahhoz pénze, mint amiképp Pelikán gátőrnek sem volt moslékja a disznókhoz.

Viszont mégsem a közlekedésről elmélkedünk máma, hanem némiképp a nagy tusványosi beszédről, amit ugyan szőrmentén értintettünk a sátáni olimpiai megnyitó kapcsán papírra (képernyőre) vetett gondolatainkban. Pedig annál többet érdemel. Most sem a nagy egészet nézzük azonban, a delírium mind az összes elemeit, mert gyomorfekélyt kapnánk tőle, hanem csak egy új fogalmat, amivel Orbán et. hasbaakasztotta az ő népét.

Valószínűleg máig csócsálgatják, keresik az értelmét, de azzal kell lehangolnunk őket, hogy azt még annak szerzője sem tudja nagy valószínűséggel. Csak valami ocsút be kellett dobni a szebb jövő ígéretével, mert azt mondani, hogy bármikor is utolérjük Ausztriát, most már ő sem meri. Ennek az ígérgetésnek az ideje lejárt, viszont visszalépni nem lehet, sőt, négyzetre kell emelni a soha meg nem valósuló álmokat. Így született meg a nagy stratégia fogalma.

Fújunk egyet, s ezen ponton megemlítjük Menczer csinovnyikot, akiről eddig is tudtuk, hogy édes pofa, csak sportriporternek és embernek szar. Következésképp politikusnak sem sokkal jobb, mi több, sokkal rosszabb, ha azt a munkásságát nézzük, amit azóta prezentált, amióta kommunikációs igazgató (szóvivő vagy mi a rosseb, ki tudja követni ebben a kuplerájban, meg voltaképp nem is igazán érdekes), nos tehát, amiket azóta összehord itt nekünk.

Azt nem tudjuk, mi lehet a munkaköri leírásában, de az biztosan nem, hogy minden egyes nap köteles valami baromságot kiokádni magából, pedig ezt teszi. Ezek szerint felettébb szorgalmas a lelkem, és látszik, mi történik, ha az ostobaság (aljasság) nagy munkabuzgalommal társul. Hát, Menczer lesz az emberből. Rengetegen vannak ilyenek a Fideszben, de most ez sem érdekes igazán, hanem inkább a legfrissebb sziporka. Ami a nagy beszédből fakadt.

Megtudtuk az illetékes elvtárstól a tutit, miszerint „Orbán tusványosi beszéde hatására sok fiatal csatlakozására számít a Fidesz”. Mindebből látszik, hol él ez a Menczer. Valahol a mesék üveghegyen túl elterülő birodalmában, mert nem láttuk és látjuk az azonnali ellenállhatatlan tülekedést ifjaink (közjószágok) között, hogy sorban állnának a pártirodákon kezükben az anyutól kapott apanázzsal, amit kizárólag Fidesz tagdíjra költhetnének.

Momentán azonban nem is ez az érdekes igazán, hanem az, hogyan jutott erre a következtetésre ez a Menczer, vagy, ha nem jutott, miért álmodozik erről. De még az is lehet, delíriumának nem is ez az igaz oka, hanem a megfelelésnek az a kényszere, ami Orbán beteges víziójából fakad, a vezér ugyanis a nagy stratégia megvalósítását az ifjakra tolta beszédében, azzal az el nem hanyagolható hiátussal, hogy egy büdös szót nem ejtett annak tartalmáról.

Hogy mi volna a megvalósítandó nagy idea. Csak homályos utalások voltak az új világrendről, ami Orbán agyában (de csakis ott) a világ központját keletre tolta és tolja, ahová kies hazánknak a hanyatló nyugat elől be kell tagozódnia, ha élni akar. Nos, emiatt kellene tülekedni Fidesz tagnak lenni ifjainknak, ami nehezen elképzelhető, mert inkább sátoroznak nyugaton, mint laknak jurtában keleten. Persze elvetemültek akadhatnak.

Ezen a ponton azonban Menczert és az ő különös álmait odahagyjuk, s mivel a nagy stratégia mibenlétét megfejteni nem tudjuk, mert nagy valószínűséggel nem is lehet, visszatérünk a rohadó vasúti szerelvények dolgához, amelyeket ma a NER általános szimbólumává emelünk, de nem öncélúan. Arra utalunk vele, hogy Orbán csak hadovál. Mint ahogyan a fiókjában megbúvó békeköltségvetésről is, amely majd a megfelelő pillanatban minden bajt megold.

Halkan megkérdeznénk, miért nem lehet most előhúzni az íróasztalból a varázserejű dokumentumot, akkor talán nem kellett volna a rohadt nagy kínai hitelt felvenni. De nem történt meg ez a csoda sem, mint ahogyan a nagy stratégia sem fog soha megvalósulni, így mindezek a kormányzati tehetetlenség újabb bizonyítékai, illetve azé, hogy a valóság a Fidesz (és Orbán) számára végleg elveszett, vagy soha meg sem volt. Közük sincs hozzá.

Ugyanakkor ilyen készségekkel és képességekkel, ezzel a kilátástalan aljassággal ülnek az ország élén, mert kormányzásról már rég nem beszélhetünk, inkább egy rosszabbfajta színházról, aminek egy újabb felvonását láttuk épp. Nulla tartalommal, és a képi világ, a díszlet is egyre csak romlik. S ha már a fiatalok, akkor ez a bizonyíték arra is, miért nem a Fideszbe megy a java, hanem nyugatra, ezeknek meg (és nekünk) itt marad a resztli, és hörög az olimpia megnyitóján.

Megnyílt az olimpia, következésképp volt megnyitója. Így megy ez, amióta olimpiák vannak, olyan azonban eddig még nem fordult elő a történelemben, hogy az ember arra ébredjen másnap csipás szemekkel, hogy fullba megy az anyázás és a hörgés a megnyitó miatt. Pedig épp ez történt velünk, így az ember mindezek után megpróbálja a higgadtság köntösét magára öltve – mert azt meg kell vallania, a gyomra olyan görcsbe rándult ettől, mint Orbán beszédektől szokott, és mégpedig azért, mert megint meg kellett látnia, hol is él -, szóval a nyugiság álarcával értekezne erről az egészről (az ember).

Arról mégpedig, hogy mi történt a hazájával. Illetve, hogy hová jutottak a magyarok. Mert az is szinte teljes bizonyossággal állítható, ha húsz évvel ezelőtt láttak volna a magyarok (mimagyarok) egy ilyen megnyitót, mint amilyen ez is volt, nem az lett volna a reakciójuk, mint így, s mint ami most. Ebből pedig az fakad, hogy az elmúlt évtizedekben, de leginkább a legutóbbi tizenöt évben valami történt. Valami megfertőzte a lelkeket. Mert azt is meg kell állapítanunk nagy szomorún, hogy itt nem esztétikai, hanem ontológiai különbségek és viták vannak, vagy nevezhetnénk világnézetnek is, csak az olyan snassz.

Illetve nem is helyes egészen, hiszen világlátásnak, kiforrott éthosznak nem igazán nevezhető a gyűlölet, ami pedig sajnálatosan mozgatja azokat, akik most – fogalmazzunk megengedően – elégedetlenségüket fejezik ki azzal szemben, amit az olimpiai megnyitón kénytelenek voltak látni, és sajnálatos módon egyáltalán nem értették meg. Ezt kell megállapítanunk, hiszen kitetszik, olyan világgal szembesültek a négy óra alatt, amilyen amúgy a világ tetemes részén elfogadott és bevett, a mimagyarok azonban a fokhagymaszagú szuterénjukból úgy tekintenek rá, mintha az ellenségük volna, holott épp csatlakozni hívogatja őket.

Dermesztő nekik. A megnyitó a maga módján (ha olykor giccsesen is) azon túl, hogy bemutatta az országot és a várost, amely helyet ad a játékoknak, emellett a szabadságról szólt. Az országéról, a közösségéről és az egyénéről mindenféle, még szexuális téren is. Megtudtuk, amivel eddig is tisztában voltunk, hogy arrafelé értéknek tekintik a sokszínűséget, mindenkit engednek élni és szeretni úgy, ahogyan ő jónak látja, s akkor is, ha az eltér a konvencióktól. Legalábbis attól, amit a magukat keresztény kultúrkörben nevelkedők magukénak, és sajnálatosan egyedül üdvözítőnek tartanak, mert semmit nem tudnak a világról.

Legalábbis arról, ami a szűkös horizontjukon túl van. Mindehhez azonban valahonnan muníciót kell keríteniük, s hiába mondja a felháborodottak józanabbja (nem fröcsögve), hogy „mi”, a rajtuk kívül állók minden rosszban, így a mostani hörgésben is hajlamosak egy ember mélybe rántó hatását felfedezni, azt kell mondjuk (mi, a másfélék) nem ok nélkül tesszük ezt. Hiszen valami különös véletlen egybeesés miatt szinte egybeesett a megnyitó és a tusványosi nagy hőbörgés, ahol is az, aki ilyenné tette a háborgókat, most is új világrendet vizionált vagy épp delirált azzal az utalással, hogy annak a világnak, amit a megnyitó mutatott, az ideje lejárt.

Sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy nem járt le, nincsen semmiféle jobbratolódás, s az a világ, amit sok néven (nemzeti, szuverenista, patrióta) próbál magasabb rendűek beállítani, kisebbségben van, legalábbis a földteke nagyobbik, felvilágosodott részén. S ha ennek, amelyik most a túloldalról, bezárkózva önnön börtönébe, a színesség, elfogadás, a szabadság elfogadhatatlan, az az ő tragédiája, és a szűkölésben megmutatkozó nyomora. Ennek a világnak a futball Eb-n annyi is elég volt, hogy a németek rózsaszín mezben léptek föl, és ez a világlátás az is, amelyik még a szivárványt is lekaparná az égről. Lefújná szürke kéményfüsttel.

Ha nem tűnnék nagyképűnek, akkor azt az őszinte véleményünket tennénk közzé, hogy sajnáljuk őket, amiért kiölték belőlük a szépre és jóra való fogékonyságot. Akiknek alaptörvénybe foglalták, hogyan szabad szeretni, akik könyveket fóliáznak, és embereket bélyegeznek meg tán azért, mert más a bőrük színe, más az istenük, ha van egyáltalán. Összefoglalva tehát és Párizsra utalva, akik szerint a felvilágosodás a Sátán műve, s hogy Magyarországon kívül nincsen élet. Mint kiderült, mégis van, és olyan, amilyet a megnyitó is bemutatott, s ami az elevenjükig fáj. Holott lehetne másképp is.

Nem a megnyitóról volt itt szó tehát, hanem egészen másról, s hogy milyen állapotban van az az oldal, amelyet ledöbbentett, amit látott, azt a királyi televízió kommentátorai mutatták teljes valójában, amikor sokszor elakadt a szavuk. Olyan elementáris erővel robbant be a tudatukba az a világ, amelyről a buborékjukban ülve azt hitték, haldoklik vagy nincs is, mint Németország a régebbi narratívában, hogy megnémultak. Ilyenre nem készítették fel őket, mert a régebbi tornaünnepélyek nívóját várták, ami helyett jött a szabadság. Ami ezek szerint elviselhetetlen, ez pedig nagyon szomorú és aggasztó is egyben. Így jártak.

Minden ezzel a rohadt meleggel kezdődött. Ennek kapcsán kiderült, egyes kórházakban nem jó – vagy nincs – klíma, s mint mára kijegecesedett, ebből is ilyen lipsi sivalkodás lett, valamint a figyelem felhívása arra, a legfontosabb most a béke. Különböző szinteken, változatos formában szólalt meg a fideszes embertelenség és demencia, de olcsó poén lenne előre levonni az óhatatlanul bekövetkező végső következtetést, hogy mit is várhatunk „ezektől”.

A kiinduló tétel, az alaphelyzet a szokásos, hogy ugyan az evangélikus egyház súlyos milliárdokat kap Orbántól, de nincsen pár milliója a kórháza klímájára. Így megint az történt, hogy a civilek, a népek dobták össze azt a pénzt, amit ezek elloptak, mert az adakozókban van még emberség, míg „ezekben” meg nincsen. Magyarország momentán még úgy működik alapjáraton, hogy mások végzik el azokat a feladatokat, amiket az államnak kellene.

Itt óhatatlanul adódik az a kérdés, minek tartjuk akkor „ezeket”, s mint ma is – ahogyan mindig – kiderült: azért, legyen, aki kioktat minket a magas lováról. S ugyane helyzetből fakadóan az is látszik megint, egyáltalán nem érdekli őket ott fönn a lovon, hogy mi itt lent a porban élünk-e, avagy megdöglünk. Innen nézve érdekes ez az egész, és ezért tessenek ezt a dolgozatot egy elhúzódó üvöltésként felfogni, holott megfelelően artikulálva van.

Honnan is induljunk el mindezek után. Tán Kásler a megfelelő, Orbán volt minisztere, aki mostani megnyilatkozásával is igazolta, miért lehetett a vezér kiválasztottja. Amúgy pedig most is, mint még regnálása idején, olyan ő, mint aki a Szíriuszról érkezett miközénk, a gondokon gálánsan túllép, tízparancsolatat javasol gyógyulásra, királyok csontjait legózza, ilyenek. Azaz, annyira nem törődik a valósággal, hogy épp alkalmas vezető fideszistának.

Erős embernek viszont még nem láttuk. Hős kovbojnak vagy csáknorissznak, de elővette ezt az énjét, miközben azt fejtegette még mindig Orbán mundérját védve, hogy nem érti a nyavalygást a meleg meg a klíma miatt, mert ő annak idején ötven fokban végzett tizenkét órás műtéteket. Tudjuk, hogy az emlékek egy bizonyos távolságból megszépülnek és új fénytörést kapnak, de azért normál esetben ennyire nem. Tehát itt valami baj van.

Hogy mi, azt nem akarnánk megállapítani, megteszi más, mert és ugyanis a tébolydában megszólalt egy józan hang, a tiszás Kulja András, aki amúgy sebész, s aki szerint „nem az a kérdés, hogy lehet-e ötven fokban operálni, hanem az, hogy túléli-e a beteg”. Nekünk is voltak efféle sejtéseink, de outsiderként a szakemberre hagyatkoztunk, de az ő tudásából is fakadóan is elmerengünk most, miért kellett Káslernek megszólalnia. Valami kis apanázsért.

Talán. Vagy sima önszorgalomból, s annyi megengedés van bennünk, hogy azt tételezzük, ez a Kásler azért szándékosan talán nem hazudik, akkor viszont más lehet a baj. Ezzel szemben Semjén fővadászból direktben jött elő a gonosz és nyomorult féreg, amikor rákérdeztek nála erre a lehangoló afférra, ami amúgy a NER lényege. És Semjén válasza is az, amikor a kérdés hallatán csak röhögött, és a háborúval kezdett példálózni, hogy ahhoz képest.

Jelesül, hogy Orbán Viktor „békemissziójához” képest nevetséges témának tartja, hogy a magyar kórházakban sorra romlanak el a klímaberendezések. „A háborúban egymillió ember halt meg. Meghalt bárki is amiatt, hogy a klíma működött, vagy nem működött?” – így érvelt a fővadász, amiből már csak a nevezetes „na ugye” indoklás hiányzott, viszont emellett vagy éppen ezért szerette volna az ember pofán vágni, csak nem nála volt a mikrofon.

Sajnálatosan, ezt tegyük hozzá gyorsan. De innen a barlangból mi e téren tehetetlenek vagyunk, így csak arra tudunk rámutatni, kitetszik, milyen magasról szarják le „ezek” a választóikat (is), hát még a többségben lévő ellenérdekelteket. Hogy semmi és senki nem érdekli őket a jelek szerint, mint a nagyvezír és az ő lehangoló nyomora, s innen érthető talán, miért nem zavarta őket a Covid közel ötvenezer halottja sem.

Mert mi az a nagy eszméhez képest. Túl rosszat nem kívánnánk ennek a Semjénnek amúgy, mert minek, csak annyit, hogy operálja meg őt a Kásler ötven fokban, s akkor talán elmúlik az ő széles jókedve. Vagy így, vagy úgy. A cinikusságot mint a NER jellemzőjét már nem is említenénk, ha éppen most nem kapcsolták volna turbó fokozatba, egyben belőve a saját aljasságuk mélységeit is. Mert például az Iványi-ügy kapcsán is emberéletekről van szó.

Orbán nagy ellenfelét – akit kitartó munkával tapostat a sárba – is kioktatták „ezek”, mondván, miért nem jelezték már fél éve előre, hogy az állam el fogja lehetetleníteni a működésüket. Ezt most nem bontanánk ki teljes aljasságában, de el lehet gondolkodni róla és felőle. Illetve a föntebbieken is, amelyekből nem tanulság vonható le, mert az egészet tizenöt éve tudjuk: „ezeket” senki és semmi nem érdekli a hatalmon és a lopáson kívül.

Csak hát éppen emiatt kellene kiosztani nekik pár kokit és sallert, leszállítani őket a magas négylábúról, ahonnan úgy néznek ránk, mint valami fölösleges koloncra, akik zavarjuk a fenséges életüket. Magadba nézhetnél te is, nyájas olvasó, és megláthatnád, minek tartanak, s ha más nem, legalább valami büszkeségféle fölhorgadhatna benned, hogy nem vagy a kapcájuk. Ez lenne a megvilágosodás első lépcsőfoka, ami hozná magával a többit is.

Mielőtt nekilátnánk körbenézni, milyen újabb nyalánkságokat követtek el a nemzet ellen a fideszfiúk, megadjuk a bukéját az egésznek. Mégpedig azzal a hírrel, hogy tiszteletbeli huszárrá avatták Orbán Viktort – mert megérdemli -, és amint látszik, legalább olyan bárgyú a mosolya doktorminiszter urunknak, mint amilyen egyszerűek voltak előtte a fültapaszos haverjai. Tusványoson történt a huszárrá avatás is, előtte vagyunk még a nagy beszédnek, és utána már sok-sok ökörségnek, amelyek mindegyikéről pompás kis esszét lehetne rittyenteni.

De nem érnek ezek annyit. Mielőtt azonban megnéznénk, mára mi jutott kormányunk megmagyarázhatatlan – vagy nagyon is jól értelmezhető -, a pusztulásba vezető intézkedéseiből, annyit azért rögzítsünk, miért lehetett huszár (csákóval a busa fején) doktorminiszter urunkból, mert elmondandónk fényében elég érdekes. Amikor a csákót egyetlenünk fejébe húzták, ilyen komcsi filmhíradók hangján hallatszott a laudáció, miszerint „honszeretetből kitűnőt kapott” – és ennek változatos alakzatai.

Nos, minden bizonnyal e honszeretet buzgott benne, amikor arról döntött, jöhetnek az orosz és fehérorosz vendégmunkások is kies hazánkba. Nagy valószínűséggel az ő szorgos kezeik nélkül nem lenne GDP, de, hogy valami sandaság van a kapunyitás mögött, arra az utal, hogy úgynevezett „Nemzeti Kártyával” érkezhetnek. S mielőtt megmutatnánk, ez miért delikát, azért ízlelgessük az abszurd valóság újabb kis szeletét, hogy nemzeti kártyával jönnek be az oroszok a spájzba, s ha eddig nem értékelődött volna le a nemzet fogalma, most már igen.

Végérvényesen. Ez a kártya arra jó, hogy bármilyen munkakörben dolgozhassanak, hosszabbítási eljárásnál nem kell kulturális ismereti vizsgát tenniük, sőt családegyesítésre is van lehetőségük. Már látjuk a szemünk előtt kies hazánkat, benne a kis (nagy) kínai és orosz kolóniákat, de amíg ez végleg megvalósul, adódik a kérdés: miért. Válaszunkban pedig visszanyúlunk az orosz kémbankig, ahol amerikai nyomásra megszűnt annak a lehetősége, hogy ellenőrzés nélkül jöhessenek be az oroszok hazánkba és az Unióba.

Mondhatnánk azt is, hogy furmányosak a fiúk, ha nem volnának inkább aljasak, hiszen nagy számban jöhetnek be oroszok újra anélkül, hogy ez célhoz vagy magyarázathoz lenne kötve, így nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Az oroszoknak – és azoknak, akik közülük most Orbánnak köszönhetően ellenőrzés nélkül áramlanak majd be – egy céljuk van, a sechengeni határon belülre kerülni, ami után ott bent azt csinálnak már, amit csak akarnak. És milyen érdekes is, hogy az oroszokat állítólag hazazavaró Orbán nyitja ki a kaput nekik.

Biztosan jómunkásemberek ezek az oroszok, de nemzetgazdaságunk állapotát elnézve nem valószínű, hogy rájuk olyan égető szükség volna, a sandaság tételezése tehát jogos. Sokan és sokszor, rengeteg dolog miatt kiáltottak hazaárulást Orbánra és a Fideszre, a magunk részéről eddig nem tettük meg, és most is csak egy gyakorító képzővel elvéve a szó súlyát, hazaárulgatásnak nevezzük a történteket, amiben viszont az is benne van, hogy nem egyszeri alkalomról van szó, hanem, hogy a bűn immár folyamatos.

Permanensen és változatos módon árulja a hazát a Fidesz. Kiteszi a piacon a gyékényre, szólongatva az oroszokat – meg a kínaiakat – vegyétek és vigyétek, a kínaiak esetében jó pénzt is kapva érte. Ezt ők majd saját szájuk íze és érdekeik szerint elverik, s mint már annyiszor hangoztattuk, hogy az államnak saját pénze egy kanyi sincsen, mi leszünk azok, akik visszafizetjük. A lehető legjobb bolt az ilyen a Fidesznek, a hazának és nekünk kevésbé, ennek ellenére vagy éppen ezért mégis megteszik. Olykor suttyomban.

Mert az is csak véletlenül derült ki, hogy még a tavaszon egymilliárd euró hitelt vett fel Orbán Kínából, amiben nem csak az összeg nagysága fajsúlyos, hanem a kínaiak ismert hitelezési metódusa, miszerint, ha az adós nem fizet, akkor az ország egy szeletkéjét a magukévá teszik. Lásd a montenegrói autópályát, s ennek nyomán az vetül föl az emberben, mit visz majd Kína, ha ezt a pénzt három éven belül – mint ami feltétel – nem fizetjük vissza. Ezek csak ilyen kósza gondolatok, miközben Orbán bárgyú huszárcsákós képét nézzük.

Ott, Tusványoson még fecsegni fog a röhejes felszín, míg a hallgató mélyben elképesztő dolgok történnek. Például az is, hogy kormányunk a magyar tőkealapokat ki akarja vonni az Unió pénzmosási törvénye alól, amely tőkealapokban a most felvett kínai hitel többszöröse van. Sőt, mivel ezt a tavasszal egyből le is hívták, az is lehet, már ebből s vándorolt oda. Ahogyan a hazaárulgatás, úgy a lopás is folyamatos, sőt, olybá tűnik, hogy egyik a másikból fakad, illetve egymásért van. „Honszeretetből kitűnő” – meg a kismaci kunkori farka, az.

Csak említés szintjén, mert bennünk van az a dakota vér, amely tiszteli a szellemi fogyatékosokat, nos, sajnálatosan így kell, de egy skicc erejéig mégis meg kell emlékeznünk a fülre, szemüveg mögé applikált szalvétáról. Németh Zsolt, Fidesz alapító igyekezett ezt divatba hozni Tusványoson, mutatva a kiállást Trump mellett, és behajolva egyben Orbán seggéhez, amit a jólnevelt szalonokban szervilizmusnak neveznek. Vagy így, vagy úgy, de az elmebaj egy különös esetével állunk szemben, amire a jelek szerint gyógymód nincsen.

Elkezdte ez a Németh a szalvéta dugdosást, amire egyébként az volt írva: „Hajrá Magyarország”, és segített értelmezni a dedót, hogy ezzel ő az eszkaláció – mármint a politikai erőszak eszkalációja – ellen küzd, pedig úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen ló a szemtakarójával. A legszebb az egészben, hogy amikor a többiek látták mindezt, nem kérdezték meg tőle, hogy hülye-e, meg, hogy mit csinálsz Zsolti, hanem gyömték ők is a szalvétát a fül mögé, hogy ne legyen meg az eszkaláció. Kabaré viszont igen.

Nézegetve ezeket a tébolyodottakat, az ember azon tűnődött, sírjon-e, de már efféle érzelem sincsen benne, mert a megvetés mindent elnyom, s ez nem talaja a könnyek hullásának. Röhögni lehetne leginkább ezen a nívón, de ennyi év NER után már cserepesek az ember ajkai, úgyhogy ez is felejtős. Marad a csendes nézgelődés. Hogy erre mért volt szükség, az is egyértelmű. Ugyanilyen eszkalációs indokkal akartak a patrióták vitatkozni az EP-ben, de ott azt mondták nekik, kuss van. Tusványos meg hazai terep.

Jöhet hát, ami a csövön kifér. Egy ilyen pörformansz után az ember már meg sem lepődik azon, hogy Németh Zsolt, ez a túlművelt külügyes milyen hasonlatokkal operál, hogy kies hazánk sanyarú helyzetét lefösse. Azt delirálta a nagyközönségnek, s így óhatatlanul nekünk is, hogy „Amikor elefántok ütköznek, akkor soha nem tudjuk, hogy épp harcolnak vagy szeretkeznek. De a csiga szempontjából, aki ott mocorog közöttük, ez mindegy is”. Tessenek ezen mélázni kicsit, annyi támpontot adok, hogy a csiga mi volnánk. Kies hazánk.

A látványos képet a fültapaszos Németh annak ábrázolására alkotta meg, hogy bemutassa a Fidesz (Orbán) által olyannyira tarthatatlannak vélt „tömbösödő” világot, a bipoláris világrendet. S bár nem így akarta, mégis ekképp sikerült, ezzel a csigás hasonlattal ráhibázott Magyarország súlyára a világban, ami azonban szöges ellentétben van azzal a sugallt és szajkózott képpel, hogy ebben az egyedüli megváltó csak Orbán lehet. Sőt, a képből fakadóan Orbánt is „lecsigázta” úgymond, így szerintünk nem lesz ennek jó vége.

Mindemellett a tusványosi cirkusznak ezek csak a bevezető számai. Már peregnek a dobok, hogy színre lépjen maga „Ő”, akitől szintén megszoktuk, hogy hasonló nívójú előadásokkal szórakoztatja a megjelent nagyérdeműt és az egész világot. Bár, ahogyan – csigaként – momentán állnak a dolgai, egyre kevésbé érdekel akárkit is, hogy miket hőbörög, végleg a helyére került olyan pestisesként, mint akivel szóba sem érdemes állni, mi több, ajánlatos még az országát is messzire elkerülni, mert az a gonosz téboly birodalma.

Tusványos, a Fidesz, annak tagjai és rajongói, a behajoló ellenzékiek (vagy csak annak látszók), s maga Orbán Viktor is elérkezett arra a kietlen pusztaságra, amikor elkezdenek önmaguk karikatúrája lenni. Amikor már régen nincs semmi mondanivalójuk – igaz, régebben sem volt túl sok -, és ilyen csigás dolgokkal, nemzeti színű szemellenzőkkel operálnak, voltaképp ostoba emberek hülyítik egymást látványos asszisztencia mellett. Úgy nagyjából többet nem ér ez az egész, mert ide kellene tenni, hogy ezidő alatt mi történt a csigával.

Nem sok jó. Fizetési felszólítást küldött az Európai Bizottság a mimagyarok kormányának, hogy fizesse be azt a kétszázmillió eurós büntetést, amit az Európai Bíróság szabott ki rá. Ha nem teszi, levonják a nekünk járó apanázsból, amit amúgy sem kapnánk meg, mert a legújabb jogállamisági jelentésben megint nagyon súlyos kritikákat fogalmaztak meg velünk (a Fidesszel) szemben, s azt is, hogy semmit nem teljesítettünk (jó csigához méltón) abból, amit e téren ígértünk. Nagy valószínűséggel már soha nem is fogunk.

Ugyanakkor vissza kell utalni arra, hogy a kedves vezető annak idején erről azt nyilatkozta: „Most nagy büntetést kell fizetni. Töröm a fejem, hogy hogyan oldjuk meg úgy, hogy az nekik jobban fájjon, mint nekünk”. Azóta kiderült, kik is azok a „nekik”, akiknek mindez fáj, s azok mi vagyunk, a nekünk járó pénzt szabadságharcolja el egyetlenünk, mert a csiga így jár. Lehetne szót ejteni még tegnapról Szijjártó, Varga Mihály, Lázár kapcsán is, akiknek szintén voltak különös kalandjaik, amit úgy összegezhetnénk: nem megy a kormányzás.

No most, az az érdekes helyzet állott elő mégis, hogy ugyan recseg-ropog az ország minden eresztékében, s épp összedőlni készül, mégis, valami különös mágiából fakadóan senki nem arra figyel, ezt hogyan lehetne megakadályozni. Senkinek eszébe sem jut, hogy a lényeges dolgok egészen máshol vannak, mint ez a levitézlett Tusványos, és mégis mindenki lihegve várja, mikor lép színre a vezér és mit mond majd, mert ez a Németh (meg a többi) csak előzenekar volt a még nagyobb ökörségekhez. Most már biztos, hogy megdöglünk.