blogin.hu

Karsai Dániel heroikus és kilátástalan küzdelmével, amit a Fidesszel vív a saját – és embertársai – méltó haláláért, többször is foglalkoztunk. Először is filozófiai és morális szempontból, másodjára pedig szombaton abból az aspektusból, hogy a komplett Fidesz-frakció tagadta meg látványosan mellette elvonulva a parlamentben azt, hogy egyáltalán szóba álljon vele, megismerje a sorsát, így azt is, miért kíván emberhez méltó halált.

Abból a gesztusból, ahogyan mellette – rá sem nézve – elvonultak akkor és ott, a csürhe embertelenségét szűrtük le és állapítottuk meg azzal a sanda érzéssel, hogy ez valami más is. Valami ezen túlmutató borzalom, ami jelzése annak, mindez nem csak és csupán az egyén lélek nélkül valósága, nem a neveltetés hiánya és az alapvető emberség minimumának hiátusa, hanem maga a rendszer, annak esszenciája és veleje.

Ez pedig elállatiasítja azokat, akik szolgájául szegődnek, hogy ezáltal jól éljenek. Nem kellett sokat várnunk, hogy erre megérkezzék a bizonyosság egy levél formájában, amelyet Karsai kapott egy fideszestől, s amelyben annak titokzatos írója az egész csürhe nevében kér bocsánatot tőle, amitől az ember el is lágyulhatna. Ilyet azonban nem tesz, mert a levél, az írójában megszólaló lelkiismeret ellenére arra igazolás, hogy nincs menedék.

És nincsen bocsánat sem természetszerűleg. Mert és ugyanis hiába hangzanak el abban esdeklő, megértő és irgalomért esedező szép szavak, mindez semmit sem ér, de a rendszerből viszont mindent megmutat akkor, amikor a levél végén annak írója szó szerint esdekel, jajj, ki ne derüljön valamiképp ki is ő, aki szembe megy a csürhe embertelenségével, mert akkor vége van vagy lesz egészen. Ennek az aktusnak sokféle folyománya van.

Elsőként talán annyi, hogy ismerve a Fideszt és tisztában léve a kor technikai lehetőségeivel, az ostobasággal határos azt tételezni, hogy a hatalom öt perc alatt nem tudja kideríteni ki is az elhajló, aki a központi akarattal szembe helyezkedik. Ha a levél tartalma igaz, és nem a színjáték része ez is, annak írója már csomagolhat, s ha nem is a nagy fekete autó, de az elbocsátó szép üzenet már úton is van feléje. De mi ekkor és ezért nem sajnáljuk őt egyáltalán.

Több okból is kérges a szívünk nekünk. Elsősorban is azért, mert ez a sajnálkozás és bocsánatért esedezés így mit sem ér. Nem lehet kint és bent is egyszerre lenni, vezekelni és megbocsátást úgy lehet nyerni talán, vagy lehetne, ha a levélíró kiállna a térre képletesen, belenézne Karsai és Magyarország szemébe, s úgy jelentené ki, én ezekkel közösséget tovább nem vállalok, ez már sok, nem erről volt szó, amikor fideszista lettem.

Ez halálos ítélet volna, de ezt követelné az igazi erkölcsi megfontolás. Mert ez így nem megy, hogy hangoztatom, én nem vagyok olyan, mint ezek, ám a zsírosbödönnél azért szeretnék továbbra is ott ácsorogni. Az ilyen névtelen gesztus ebben a formában mit sem ér, de még egyszer mondjuk, ha mindez igaz, akkor a levél írójának úgyis vége van, csomagolhat, búcsút inthet az állásának, és küldheti a gyerekeket a térre koldulni.

Innen nézvést ez az ő nyomora, más szemszögből pedig elrémisztő bizonyítvány a rendszerről, amely a legkisebb kilengést és elhajlást sem engedi, legyen a működése bármennyire is embertelen vagy aljas. Viszont ebben van az ereje, de a jellege is, nevezzük akárminek a diktatúra megjelenési formáit. Mondhatnánk, aki korpa közé keveredik, azt az orbándisznó fölfalja, de utalhatnánk más történelmi korok tapasztalataira úgyszintén.

Mélyebbre ásva azonban ennek az egésznek a lélektanába és erkölcsi folyományaiba, most és emiatt lehet elgondolkozni azon, hányan lehetnek kies hazánkban azok, akik ezek szerint a saját erkölcsi normáikat is felrúgják azért, hogy anyagi jól létük meglegyen. S ha kivesszük a halmazból az igazán hívőket, akkor vajon mennyien maradnának benne. Azaz, hányan vannak gazemberek, és hányan, akik anyagi haszonért csak úgy tesznek.

És még továbbá, illetve végül az a mi dilemmánk, hogy a végelszámolásnál kinek osztható emiatt kegyelem. De arra kell jutnunk, aki nem meggyőződésből áll a rossz oldalon, voltaképp alávalóbb, mint az igazán gonoszak, mert ők tartják fenn a rendszert a nem is túlsúlyban lévő tömeget alkotva. Illetve a lehetséges jövőt firtatva az is kérdés, mikor és hányan lesznek azok, akik ezek közül végleg megcsömörlenek. Vagy pediglen ilyenben ne is reménykedjen az ember.

Nagyjaink az őszön hosszan tanácskoztak komoly, felpuffadt képpel, hogy a kies hazánkban mintegy egymillió rabszolgát érintő minimálbért mennyivel emeljék meg, tekintettel az inflációra. Amúgy a magyar minimálbér maga a röhej, akik sokan abból élnek, tudják ezt. Akik meg feljebb állnak a pénzes listán, nem törődnek vele, mindenki dögöljön bele a maga nyomorába – gondolják. És ugyanígy, akiknek meg annyijuk sincs, annyit is érnek Lázár elvtárs sziporkája nyomán, a gyomrok viszont korognak, és ez nem hallatszik az égig.

Sem a Karmelitáig, vagy, ha igen, akkor befogatnak a fenséges fülek. Nos, mint tudjuk, a sikeres kormányzás eredményeképpen a magyari Kánaánban akkora volt az infláció, hogy a Holdról is látszik, ehhöz képest a minimálbéreseknek, illetve a bérminimumosoknak meg kellett elégedniük tíz, illetve tizenöt százalékkal, amit már akkor elvitt a pénzromlás, amikor még ki sem mondták. A nyugdíjasokról meg ez alkalommal nem is mesélünk, mert velük meg egyfolytában csak a baj van, nyüszögnek mindig a cikóriába áztatott száraz zsömléjük mellől.

Mint kitetszik, mert az emlegetett népek kies hazánk népességének fajsúlyos részét teszik ki, ez a világ nem a lehetők legjobbika, hogy magunk is képen röhögjük Leibniz tata optimizmusát. De megértjük kormányunk nehézségeit, nem lehet mindenkinek állandóan a kedvére tenni, éppen elég, ha csak úgy csinálunk, és ráfogjuk Brüsszelre. Sőt, az a mutatvány is sikerül az agyak folyamatos öblögetése nyomán, hogy a delikvens azt sem hiszi el, amit lát, sőt, amit érez, észre sem veszi, hogy a pénzéből négy helyett csak két kiflire futja.

Gyurcsány – hangzik el, és a dolgok álomszerűen elrendeződnek, az indulatok, ha egyáltalán vannak, irányba állanak mintegy, és egészen másfelé mutatnak, mint amerre kellene nekik. Így megy ez, mondhatnánk, hogy ki van találva, de nagyon. Mindemellett a fentiekből látva és látszódva, hogy kormányunk mire tartja, mennyire becsüli az ő népét, és miként törődik vele, kaszát – egyenest – is vehetnénk kézbe, de ilyen késztetések híján morranthatnánk minimum, de nem. Ha nem hát nem. Így az, amit most mesélek, sem érdekes vélhetően.

Ezért, ha valaki fölkapná a fejét csupán, a dolgozat már célba ért vagy érni fog, de haszna a gyomorfekélyen kívül alig is lesz, ám az utókor számára azért rögzítsük, ahogyan a mai regnáló hatalom polgárainak arcába köp. A katolikus egyház papjai ezekben a napokban vehetik kézbe kormányunk „karácsonyi támogatását”, fejenként és reverendánként másfél millió forintot. Érződik az infláció az összegen, hiszen, ha most csípőből háborodna fel – és jogosan – a nyájas olvasó, mindeközben arról is tudnia kell, hogy ez nem az első ilyen adomány.

Harmadjára érkezik a térdre csuhások számlájára Krisztus urunk születése kapcsán egy kis pénzecske. Tavaly még nem egységesen, volt ahová háromszázezret, máshová ötszázat, illetve kilencszázat küldött az állam az adófizetők pénzéből. Ebből lett idén egységesen másfél millió, hogy ne legyen morgás, egyik mért kap többet, mint a másik. De nem is ez. Hanem, mint kitetszik, itt nem a KSH inflációs adatával számolt a bérszámfejtő Orbán, hanem jó vastagon fogott a ceruzája. És most tessenek káromkodni öblösen, bár nem teszem kötelezővé.

Amúgy a népszámláláskor az derült ki, pár év alatt egymillió hívő fordított hátat az egyháznak. Misére alig járnak a népek, mondhatnánk azt is, alig van dolga a papoknak, de nem is ez az érdekes igazán, hanem a tejben és vajban fürösztés a mi pénzünkből, az egyházhoz szinte ellenőrizetlenül áramló hatalmas összegek, az adómentes jövedelmek, amelyek biztosítják, hogy Orbán papjai nagyon jól – sőt annál is jobban – éljenek. Javarészt szintén az adófizetők jóvoltából, akik, mint az egyháznak hátat fordítás is mutatja, erre sem adtak felhatalmazást.

Mint ahogyan nagyon sok minden másra sem. De ahogyan kiinduló tételünk mutatja, a minimálbéresek, az ezeknél is nyomorultabbak, a nyugdíjasok (tanárok, ápolók és valahány név a naptárban) kormányunkat egyáltalán nem érdeklik, csak addig, míg az ikszet be kell húzni a megfelelő rubrikába. Ilyen körülmények és magatartások mellett a papok pénzzel tömése vérlázító, hogy erősebb jelzőket ne használjunk, de ez is arra utal, meg kell fizetni őket, hogy a szószékről megfelelő útmutatást, alkalmasint uszítást végezzenek.

Ám, mint kitetszik, ez inkább elriasztja az embereket. Amit tehát Orbán művel a kereszténységgel, szinte törvényszerűen lesz kontraproduktív, s amit a papság előad dőzsölése közben, lehangolóan visszataszító, ha emlékszünk a nincstelenek kitaszítására. Hogy ne kéregessenek a templomjuk közelében. Amivel – mint oly sok mással is – egyenesen mennek szembe annak a Krisztusnak a tanításával, akinek a szülinapjára kapták az érdemtelen másfél milliót. Itt értünk körbe mondandónkkal, tessék reagálni gusztus szerint.

A péntek történései közt elbújva, a nem propagandalapoktól alig is tudósítva fedezhető fel egy aktus. Egy történés, amely ékesen vagy inkább éktelenül, de mindenképpen a maga tömény valójában mutatja meg a Fidesz tagjainak nem is politikusi, hanem emberi minőségét. Vagy annak totális hiányát. Ismerjük mindannyian Karsai Dániel küzdelmét és kálváriáját, aki gyógyíthatatlan betegségtől sújtva az emberhez méltó halálért küzd. De egyben nem csak a sajátjáért, hanem sorsosaiért is, érted, érettem, ha tágabban szemléljük.

Be nem vallottan és ki nem mondva, de egy haldokló kiáltása ez az élőkhöz, hogy halálában, az oda vezető úton is vegyék emberszámba. A ki nem mondott haldoklás is tiszteletet érdemel, hiszen a visszafordíthatatlanság, az az állapot, amelyhez képest minden történés másodlagos és háttérbe szorul, az a tudat, hogy a haldokló olyat tud, amit az élet másik oldalán álló soha nem fog, csak akkor, ha már ő is arra jár, egyfajta méltó bölcsességet kölcsönöz neki. Kivétel nélkül. S ha mindeközben még más embertársaira is jut figyelem, annál nagyobb dolog nincs.

Karsai Dániel ezt az utat járja, azt szeretné elérni, amit Magyarországon törvény tilt, hogy a hosszan, fájdalmasan és megalázottan haldokló maga határozza meg azt a pillanatot, amikor úgy dönt, ezt már nem akarja. Azt a pontot, amikor úgy gondolja, föladja a kilátástalan küzdelmet. Ha valami emberi abban a fajban, ami magát ennek nevezi, akkor ez a tudatos szándék az. Ha mondhatjuk úgy, ez a filozófiai megközelítése az eutanáziának, aki ennek megvitatása elől elzárkózik Istenre mutogatva, mondván ő dönthet csupán életről és halálról, az nem most él.

Nem ebben a korban, hanem valahol egészen másutt, más vidékeken. S amíg a Fidesz erre hivatkozva utasított el minden párbeszédet róla, még csak-csak hihettük, hogy ennek efféle avítt világnézeti okai vannak. Azóta azonban, és tegnap különösen bebizonyosodott, ez nem így van, nem csak a problémáról, a filozófiai kérdésről nem hajlandók tárgyalni fals és hazudott hit szerint, hanem mintegy központi ukázt végrehajtva magával az egyes emberrel, az ő szenvedésével sem törődnek, hanem majdnem röhögve lépnek túl rajta, és nézik semminek.

Régebben már meséltünk arról, hogy amikor egy korábbi kormányinfón szóba került a dolog, Gulyás Gergely jobbulást kívánt a haldoklónak, ami kifejezett már valamit. Ez lehet a gyerekszoba hiánya, a mérhetetlen taplóság, a közöny a másik ember szenvedései iránt, ami nem csak az úgynevezett civilizált világban, hanem ágyékkötős népeknél sem fellelhető. Általános emberi deficitet mutat, de akkor még feloldozást ugyan nem, de magyarázatot találhattunk volna rá, miszerint nem tudja lányos zavarában, miket beszél.

Tegnap viszont a magyar parlamentben a Fidesz komplett frakciója, a bátorak gyülekezete mutatta meg, az sem volt véletlen, és ami ezután következik, az sem lesz az. Karsai Dániel ott volt az országgyűlésben a momentumos Bedő Dávid szólalt fel, arra kérve és intve ezeket a bátorakat, ha már hivatalosan le is söprik a szenvedő minden próbálkozását, akkor beszéljenek vele pár szót a folyosón, ismerjék meg a sorsát és az álláspontját. És ezután jött egy videó, amelynek nem kellett volna jönnie. Illetve ebben a formában jobb, hogy megtörtént.

A filmen az látszik, hogy Karsai Dániel ott ül a tolószékében a folyosón, ahová jönnek ki az ülésteremből ezek a bátorak mind, és úgy fordítják el a fejüket és haladnak el mellette, akárha valami pestises volna. Sőt, a nagyevő Németh Szilárd még bele is vigyorog a kamerába, de a szenvedőt (haldoklót) figyelemre sem méltatja sem ő, sem az összes többiek. Ítéletet is mondható róluk, megállapítás, amit eddig is sejtettünk, de most már tudjuk, ez egy embertelen csürhe, nem egyéb. Közelíthetnénk a kereszténység oldaláról is, hogy látványos legyen.

De azt ezek után több szempontból is minek. Maradhatnánk az emlegetett általános emberinél is, de az is fölösleges. Látunk egy masszát, aminek emberformája van, de tartalma ilyesféle nincsen. Látjuk, hogy minden kiveszett belőlük a hatalom akarásán kívül, hogy más nincsen, mint a végtelen szervilizmus, amiben odáig mennek, hogy alapvető erkölcsi normákat tagadnak meg és vesznek semmibe. Sok mindenre magyarázat ez, ami az országban történik, és vészes forgatókönyv a jövőre nézvést. Ezekben már semmilyen gátak nem léteznek.

De Karsai Dániel drámáján túlmutatva, benne magunkat is láthatjuk, ahogyan ahogy ezek a takonygerincű szavazógépek szóra-, és köszönésre sem méltatva elmennek mellette levegőnek nézve őt. Ezt kapjuk mi is, amit ő a videón jól láthatóan. Szekunder szégyen ismét a történtek miatt, és az a tudat, hogy nincs lejjebb, ennél már nem lehet. De majd tapasztalni fogjuk, mégis, kies hazánk és annak bávatag lakosai majd ezeknek a kezéből kapják meg a választások előtt a zacskó krumplit, hogy talán meg is csókolják azt. Vége van.

Észak-Macedóniában EBESZ csúcsot tartanak, amelyre uszkve ötven ország jelentkezett be. Akkor azonban, amikor kiderült, a Szijjártót kitüntető Lavrov is érkezik, számos ország hirdette meg a bojkottot. Olyanok, mint Ukrajna, Észtország, Lettország, Lengyelország, illetve akadtak olyanok, akik beugrottak egy pofavizitre (USA, Nagy Britannia és EU-s vezetők), de villámgyorsan távoztak is, nehogy összefussanak az orosszal. Barbár agresszorral nem tárgyalnak. Ez az alapattitűd, amit magára valamit is adó külügyes képvisel.

A mi Szijjártónk azonban izgatottan utazott a találkára, mit is várhattunk volna tőle mást. Szokásos Facebook-bejegyzésében, amelyen kivételesen nem tornacipőben fotózkodott, osztotta az észt is a maga módján és tőle telhetően: „A mi érdekünk az, hogy kelet és nyugat között civilizált együttműködés legyen, azzal ugyanis Magyarország jól jár. A civilizált együttműködés alapja a párbeszéd, a párbeszédhez pedig kommunikációs csatornák kellenek. Ha ezeket bezárjuk, akkor a békés együttélés lehetőségét semmisítjük meg.”

Így a futsalos. Csak, amikor ezeket vagy ő vagy a csapata papírra vetette, illetve képernyőre írta, hirtelen a civilizáció fogalmát csúfolta meg. Lévén, akivel ő olyannyira párbeszédet óhajt, jelesül az oroszok és az őt kitüntető Lavrov, meglehetősen barbár háborút folytatnak Ukrajna ellen, és a történelem minket arra tanít, hogy az ilyenekkel egyezkedni nem kell, és nem is lehet. A párbeszéd egyik eleme az volna, hogy takarodjanak ki Ukrajnából, mire egy válasz érkezne csakis, azt ugyan nem. És itt vége is lenne a diskurzusnak.

Ezek a kilátások és lehetséges kimenetelek indokolják azt, hogy ezt a párbeszédet ebben a formában fölösleges elkezdeni, az csak Szijjártó álmaiban él, de Szijjártó itt már nagyon régóta érdektelen. Arra való, hogy direkt az ellenkezőjét csinálja, mint a civilizált országok, s amikor arra utal, mert erről is értekezett – vagy ő vagy a csapata -, hogy a világ két részre szakadt, ebben igazat kell adnunk neki, mert nem csípőből küldjük el a francba. És ennek az igazságnak az is a része, hogy mi, illetve ő és ők a rossz oldalra álltak.

Lavrovnak, és a vele együtt utazó Marija Zaharova külügyi szóvivőnek azonban jókorát kellett kerülnie a röpcsivel, mert Bulgária azt is megtiltotta nekik, hogy belépjenek a légterébe, és ez új szintje a szankcióknak, annak ellenére is, hogy ennek azért más a tartalma. Nem gondoltuk volna, hogy a bolgárok ilyen tökösek, mint ahogyan azt is szájtátva nézzük, amikor jönnek az adatok a román GDP-ről, átlagfizetésről és demokrácia-állapotról, hogy csak lesünk, midőn a lesajnált országok rohamléptekkel haladnak el mellettünk, aminek valami oka azért lehet.

Akárhogy is vesszük, Bulgária berepülési tilalma egy értékválasztás, mint ahogyan az is, hogy Szijjártó kitüntetést kap a repülni nem engedett embertől. Illetve ez az értéktelenség választása, ha ez az ellentétpárja amannak, de nagy valószínűséggel ez így nem egészen jó kifejezés. A kérdés az, hogy Szijjártó, rajta keresztül pedig az Orbán ülepéből nézgelődő Fidesz választ-e egyáltalán valamit, vagy egészen más mozgatórugói vannak annak, amit kormányzás és külpolitika címén előadnak hatalmas hangzavarral.

Cui prodest, azaz, kinek van belőle haszna, vagy kinek áll az érdekében (indíték) – szokták feltenni bűnügyi nyomozásokkor az okot, indokot keresve, s ezt bízvást megtehetjük Orbánnal és galerijével szemben is. Amikor azt az ámokfutást nézzük, amit kormányzás címén előadnak, a maguk felé hajlított törvényeket és az intézményesített lopást, mindennek az üldözését, ami a hatalmukat egy kicsit is veszélyezteti, akkor a válasz egyértelmű. Minden csakis nekik és miattuk van, az összes madár nekik fütyöl. Lavrov is.

Illetve, ha már a fütyölésnél tartunk, ami a mostani nemzeti konzultációban szuverenitásunk veszélyeztetője, akkor mindezt tovább gondolva arra kell jutnunk, hogy igazából ez a Lavrov fütyöl nekik Putyin kottájából. Ez pedig más érdeke nem lehet, mint az övék, mert a miénk nem. Tisztán látjuk a dolgokat, de kitörölhetjük vele az arschunkat egyrészt, másfelől pedig ábrándos-szomorú szemekkel nézzük, ahogyan Magyarország mindeközben, s ezek miatt süllyed el a pöcegödörbe. Ahonnan mindenki menekül, Szijjártó meg szájtátva rohan bele.

Áll a bál a Katona József Színházban. Kedvezményesen vehettek jegyet a DK tagok, amit Orbán sajtója már úgy tálalt egy Fidesz-csicska szavaival, hogy „Budapest tényleg mindenkié vagy csak a DK-párttagoké?” Ennek nyomán pedig felrémlett Gyurcsány, ahogyan királyságot vezet be a fővárosban, aminek a közepén meg ott csücsül az erkélyen a másik, akié viszont az ország. Hallatlan, mi több, olyan súlyú az ügy, hogy fegyelmi vizsgálatot követel, ami zajlik is, és ami röhej. Több okból. Tragikus, még több okból.

Mielőtt elgondolkodnánk a kultúra és a pártok, a színház és a közönség kapcsolatán, elsőként azt kell megkérdeznünk magunktól, s így ekképp a tágabb közösségtől is, a Fidesz vajon folyamodott-e ilyen kedvezményért. Tagjai akartak-e ekképp színházba menni, de a pénztáros gúnyosan képen röhögte őket ebbéli igyekezetükben azt mondván, hogy ilyen kedvezményt ők nem kaphatnak, csakis a lipsik. Vagy DK-ról lévén szó a patás Gyurcsány katonái. Ha ez – a kedvezmény kérése – a fideszisták részéről nem történt meg, akkor mi a baj?

Semmi amúgy. Mert ahogyan a tetemre hívott színház – aki igazgatójának, Máté Gábornak a lemondását követelik emiatt habzó szájjal – elmesélte a Magyar Nemzet című fideszharsonának, amely orgánum az égre szóló botrányt kirobbantotta – más szervezeteknek, cégeknek, egyebeknek is adtak ilyet, ha azok kérték. Bevett szokás ez már mindenütt, és most azt meg sem említjük a Nemzeti Színház székeit hogyan, miféle csábításokkal meg ingyenjegyekkel igyekszik föltölteni a magyar kultúra bástyája, Vidnyánszky.

Huszonnyolc DK-s élt egyébként azzal a lehetőséggel, hogy húsz-harminc százalékkal olcsóbban mehet színházba, és nem tudjuk, mi a baj. Hogy ezzel anyagi romlásba döntötték a teátrumot, vagy az, hogy egyáltalán színházba járnak, vagy az, hogy a Katonába, amit egyébként a Fidesz nem igazán szeret, mert nem tartozik a turulszaros népnemzeti vonalhoz. Ezzel a botránnyal tehát – ami nem az -, lehet ütni a nyerészkedő DK-n, a színházon, dupla haszon és tripla hangzavar, ami nagyon jól jön a Fidesznek, mert ez a lételeme.

Egyébiránt Baranyai Krisztina, Ferencváros független polgármestere is beállt a Fidesz sodrába, aki szerint ez azért súlyos ügy, mert a főváros kultúráját a DK irányítja, s ezek szerint, ha jól értjük, visszaélt a hatalmával, és indokolatlan kedvezményekhez juttatta a tagjait. Megkárosította a fővárost, azon keresztül kies hazánkat. Miattuk nem lehet a pedagógusoknak béremelést adni. Továbbá, hogy a szemét Gyurcsány színházjegyet mutyizott a párttagoknak, és nem jachtot meg kurvákat. De most majd lehet tanulni a Fidesztől, aki meg igen.

Azt lehet megtanulni a fasisztáktól, hogyan lehet egy ilyen semmi üggyel szétszedni az ellenzéket meg egymásnak ugrasztani, ami nagyon jól jön majd mindenféle választásokon, de leginkább azon, ami a nyáron következik, és épp a fővárosban kellene közös listán indulni, ha egyáltalán le akarják győzni a Fideszt. Viszont ez nem egészen biztos, mert például Donáth Anna, a Momentum oszlopa, aki nagyobbra nőtt, mint kellett volna neki, nem szó szerint, de azt mondta, neki büdös Gyurcsány. A DK a hazugság pártja, ilyenek.

S ezért ő soha többet olyan listán nem szerepel, amin Gyurcsány – így a DK – ott van. Ez az, így kell ezt, ha azt akarjuk, hogy Orbán örökké hatalmon maradjon – egyébként így is ott fog -, de azért arra a látszatra ügyelni kellene, hogy szándékunkban áll őt elzavarni. Baranyai Krisztina is adja a Fidesz alá a lovat, „ez egy nagyon súlyos ügy” – mondja, a KESMA lapok meg eltelten mosolyognak, mert nem nekik kell műbalhét csinálni, megteszi azt az ellenzék maga. Értem én, hogy nem elég tisztességesnek lenni, de annak is kell látszani, de ez nem az az ügy.

Miközben gőzerővel zajlik az ország kifosztása, letarolása és bekebelezése, amikor száz és ezermilliárdokat lopnak el, huszonnyolc kedvezményesen megvett színházjegy miatt erkölcsbajnokot játszani minimum öntökönszúrás, de ezt megszokhattuk. És nem az a baj, hogy egy ügy mellett kiállnak, akik azt hiszik, hogy ettől lesznek makulátlanok és jobbak a Fidesznél, hanem az, hogy nincs ügy. Bármilyen csoportosulás kap és kaphatna ilyen kedvezményt, hogy ez épp a DK, az vörös posztó lehet, csak épp indifferens.

Az ügyet, ahogy mondtuk, a Magyar Nemzet robbantotta ki rá jellemző módon, miszerint keresték a színházat, de nem válaszolt nekik. Később kiderült, hogy volt válasz, csak a „cikk írójának elkerülte a figyelmét”. Ebben a válaszban pedig tételesen fel lett sorolva, ki mindenki élt a neki hasonképp felkínált lehetőséggel (NAV, MTA, Mol, Richter, etc.), ami nem baj, a DK viszont igen. Mindebből csak az szűrhető le, ami az általános irány ma, hogy a Gyurcsány rohadt anyját, az ellenzék pedig ebbe erkölcsi bajnokként beleáll. Nincs több kérdés, csak a jelző: delikát.

Pár nappal ezelőtt a szokásos stílusában szórakoztatott minket Facebook-oldalán a mi Orbán Viktorunk. Mint egy harcias kiskakas, vagy akárha prosztó megyehármas futballista utalgatott valamire a nemzeti konzultációjuk kapcsán, miszerint „egészpályás letámadás”, illetve „mi támadunk, ők védekeznek”. És olyan lett ez az egész, mint a Soros gyerek keze, amit aztán végül retusálni kellett a plakátokról, mert félreérthetően mutogatott.

Orbán képi ordításából sem derült ki, hogy ki támad kit és ki védekezik, illetve mellesleg az is megjegyzendő, és ebből is látszik, hogy ez a gömböc még a futballhoz sem ért. Hogy az „egészpályás letámadás” a sportban épp nem támadási, hanem védekezési formula. Úgyhogy Orbán böfögése úgy értelmetlen, ahogyan van, arra szolgál, amire kitalálták, hogy a bávatagok hallják a trombitaszót, és induljanak el ők is lipsiket cipelni a hátukon.

Viszont a fele sem tréfa ennek az egésznek, mert ugyan a kedves vezető arra akart utalni a maga otromba és szerencsétlen módján, hogy most már egész Európa a lába előtt hever, s a plakátok miatt is olybá tűnhet, hogy a harc Ursula és Alex ellen folyik, jól láthatóan ez nem így van. Itt az ellenzék romjainak, és a független sajtó maradványainak felszámolási szándékáról van szó, amit ugyan tagadnak, de éppen ezért igaz. Meg fogjuk látni.

Elöljáróban annyit megjegyezhetünk, mint kies hazánk és a Fidesz működési módjának forgatókönyve és fundamentuma, hogy nagyobbik kormányzó pártunk telibe szar minden szabályt, és azért kapja sorban a kétharmadokat, mert úgy alakítja a törvényeket, hogy mindig neki legyen jó. Nem véletlenül jutott ez az eszembe, hanem mert a Mi Hazánk, amely a Fidesz náci fiókcsapata, benyújtott egy törvényjavaslatot a budapesti listás szavazásról.

Ezt pedig holnap, akárha maga Semjén gányolta volna össze egy zűrös éjszakán, ahogyan szokásában van, napirendre is veszi a tekintetes országgyűlés, és ne legyen kétségünk afelől, hogy a sok bátorak meg is fogják szavazni. Mert kell vagy kellene a bűnös Budapest is, és ez az ordenáré – mert nem komilfó és nem demokratikus – törvénymódosítás arra szolgál, hogy meg is tudják szerezni. Egyszer majd kértek valami a könyvdarálós mancsafttól.

És lőn. Orbán így értelmezi az egészpályás letámadást, ami azért álságos sportformula, mert nem teljesítményről szól, hanem a szabályok olyan változtatásáról, hogy a pálya neki lejtsen csakis. És mindenki tátott szájjal nézi csak ezt az egészet, ha úgy vesszük, szótlanul sétál a bitófa alá, megadva magát a nem feltétlenül sorszerű végzetnek. De ugyanígy a szuverenitásvédelmi törvény is a kiherélésről és akasztásról szól.

Csak nagyobb volumenben, már nem csak a pártokat véve célba, hanem mindenkit. Civileket, sajtót, akik, illetve amelyek a rezsim ellen vagy annak mocskairól írnak, az ellen felszólalnak. És immár börtönnel fenyegetve, tehát köszöntünk mindenkit a szép, új világban, ami voltaképp eddig is itt volt, csak most kezdi meg fékezetlen tombolását. Nem véletlenül emlegetjük már hetek, hónapok óta, hogy a rezsim egyre agresszívebb.

Nem látunk itt egyebet, mint a diktatúrák evolúciójának törzs-, és egyedfejlődését, s ami velünk és országunkkal történik az törvényszerű, úgy is mondhatnánk, determinált. Mert volt egy pont valamikor és valahol, amit a Fidesz átlépett, s ahonnan visszaút már egyáltalán nem létezik. Ilyképp velünk és az országgal is az fog történni, mint a történelemben számos alkalommal már máskor, másutt, más diktatúrákkal. Nincs kivétel.

S ha vigasztalhat minket valami, csak az a tudat lehet, hogy eddig minden ilyen berendezkedés, mindenhol megbukott. Csak épp teljesen más az ilyen folyamatokat történelemkönyvekben tanulmányozni, mint megélni, és teljesen más azt is elszenvedni, hogy amikor magunk is történelemmé válunk, valamikor a távoli jövőben tudós elmék azt vizsgálják majd, hogyan alakulhatott ki mindez, mi kellett hozzá, milyen tehetetlen beletörődések. Ez van.

Így telnek majd napjaink most épp a nyári választásokig, aminek az eredményén megint csodálkozunk, ha lesz még olyan, aki csodálkozni tud. Aztán ekképp múlik majd velünk az idő utána is, egészen addig, míg a determinációk miatt önmaga súlyától roskad össze a rezsim, de abban már semmi öröm nem lesz, mert közben eltelik az életünk. Így tesz pokollá a Fidesz mindent, ami rajta kívül áll, míg végül őket is elnyeli a nagy fekete lyuk.

Most voltaképp arról kellene írnunk, hogy Magyarországon csökkent az egészségügyre fordított pénz mennyisége, így Európa hátsó felében kullogunk e téren. Lehetne számokat és statisztikákat közölni, ezek azonban semmit sem jelentenek, míg az ember a magyar egészségügy karmai közé nem kerül, és bizonytalanná válik, hazajön-e a kórházból valaha, aki egyszer oda bekerült. A Covid-járvány negyvennyolcezer halottját is elfeledtük már.

Mert úgy működik ez, amíg a halálban vagy a haláltól az ember közvetlenül nem érintett, akkor nem nagyon foglalkozik vele. Ugyanúgy nem érdekli az sem, hogy az MVM hirtelen több mint háromszáz milliárd forint osztalékelőleget fizet az államnak. Nagy valószínűséggel azért, hogy megtámogassa Orbán kisded játékát, ami a reptér megvásárlása, és két nappal ezelőtt még bizonytalan volt, honnan kerül rá pénz, aki sajtó pedig ezen lamentált, az áruló volt.

Viszont mindenképpen meglesz az, ha amúgy beledöglünk is. De erről is hiába írna az ember, mert a magyari népeket nem igazán érdekli, ha a más pénzéről van szó. Legalábbis azt hiszi, ahogyan azt is véli, hogy a szuverenitásvédelmi törvénnyel sincs neki semmi dolga, ami egészen addig így lesz, míg egy komment miatt nem jön érte a nagy fekete autó. Erre figyelmezteti őt Dunja Mijatovic, az ET emberi jogi biztosa, ami azt mutatja, már megint más aggódik értünk.

Ezt az aggódást majd a Fidesz kikéri magának, másokat meg nem nagyon érdekel, mert nem lehet megenni. Szijjártó sportcipőjét sem lehet elszopogatni, de ez már az a terep, ahol a magyar választőpolgár otthon érezheti magát, és kurvaanyázik vagy tapsol arra a hírre, miszerint az uniós külügyminiszterek rendszeresen szokták elismerésre méltatni a sportcipőket. Ám arról nem esett szó, hogy amúgy elküldték-e már az anyukájába a futsalost.

Minden oka és joga meglett volna erre az uniós külügyminisztereknek, hiszen ezen a sportcipős sajtótájékoztatón – kizárólag a propagandamédia számára, ami szintén megérne egy misét – az is elhangzott, az Unió miatt halnak meg tízezrek az orosz-ukrán háborúban, ami kijelentés miatt Szijjártót pofán kellett volna vágni, s nem a cipőit dicsérgetni, de ezek az összefüggések, hogy a gyilkolászós Unió irigykedik Szijjártó cipőire, már biztosan célba értek.

Ezzel párhuzamosan pedig a Karmelitába érkezett Charles Michel, az ET elnöke is. Összefoglalva azért, hogy Orbán vétózgatásainak elejét vegye, de erről a tárgyalásról még annyit sem tudtunk meg, mint a sportcipősről, ha néznénk emegyet talán valami sikersztorit kapnánk a képünkbe. Csak arról nem beszél senki, ennek a Charles Michelnek befogták-e a szemét a reptéről a várig terjedő útján, hogy ne lássa a fütyülős kék plakátokat.

Amelyek viszont célhoz fognak érni, mert tegnap valami véletlen miatt egy olyan filmcsatornát nézve, amely valószínűleg a TV2 fennhatósága alá tartozik, elibém került az a „társadalmi célú hirdetés”, amelyik a plakát képeivel és ocsmány dumával noszogat a konzultáció kitöltésére olyan tartalmakkal, aminek a tizede elég lenne egy jófajta pörre. De az Unió nem pöröl, hanem idejön a Karmelitába tárgyalni. Lehet majd mutogatni ezt is a bávatagoknak.

Mindeközben persze az is kiderült, hogy a Századvég három évre huszonnégy milliárd adóforintot kap azért, hogy méregesse a közvéleményt, és a kormányt ellássa olyan tanácsokkal, épp mivel a leghasznosabb hülyíteni a népeket. Például Szijjártó cipőjével vagy Gyurcsány orrával, ez az egész grammra ki van számolva, s olykor kiskanállal, máskor, mint most is épp, szívlapáttal adagolva, hogy a népek alig is bírják elnyelni az egészet.

Így hát nem először és nem utoljára kell igazat adnunk Hadházy képviselőnek, aki az Orbán-igából való szabadulás első és legfontosabb feltételének a propagandagépezet lerombolását látja. De még és már ez sem egészen biztos, hiszen arra is van adat, a végletekig manipulált emberek már a saját sorsuknak sem hisznek, azaz, azt sem látják be, hogy nyomorognak, mert elhitték már régen, Németország már nincs is, vagy, ha igen, ott megfagynak az emberek.

Innen nézve szintén tegnap Hadházy hiába mutatta be azt is, milyen aljas módon osztogatja a Fidesz az uniós pénzből vásárolt laptopokat, amikor a bávatagok csak annyit látnak, a gauleiter adja át azokat. Tehát vagy a saját, de mindenképpen Orbán pénzéből van az, mint a választások előtt kapott zacskó krumpli is. A hülyeségre nincs orvosság, a propaganda miatt pedig nincs bocsánat, de ezt is hiába mondjuk a trágyahalom alján. Le vagyunk győzve, győzelem, ha van.

Mindez pedig csak egy nap története és eseményfolyása úgy, hogy a sok-sok aljasságból csak a leglátványosabbakat érintettük, mert az összes többi olyan olajozottan működik, hogy lassan már szót sem érdemel. Minden nap lehetne ilyen kivonatot készíteni, egyfolytában lehetne a pusztába ordibálni a szavakat, mint arra szerencsétlen kísérleteket teszünk már tíz hosszú éve, s eredménytelenül. Hogy szép lassan az ember fölteszi magának a kérdést: miért. Mindjárt ez következik.

November 25-e a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja, így hát, volt, aki megemlékezett róla Magyarországon is. Van miért, hiszen az adatok szerint kies hazánkban hetente egy nő hal meg erőszakos bűncselekmény miatt, de mégsem látjuk, hogy ettől harsogna a magyar sajtó, amikor például Orbán hülyeségeivel is tud foglalkozni. Illetve az összes többi papagájemberrel és delíriumaikkal. Sőt, a kiinduló tétel a kedves vezető útmutatása ebben a témakörben mint emlékezhetünk, hogy „nőügyekkel nem foglalkozom”.

Innen is lehet nézni a dolgokat, és a vak komondor szemszögéből is. Aki elfelejtette volna, vagy friss húsként nem is hallott róla, azok kedvéért elevenítsük fel a vak komondor legendáját ebben az összefüggésben. Mint emlékezetes, egy bizonyos fideszista politikus – a neve most épp nem is érdekes – részegen úgy megverte az asszonykáját, hogy eltört az orra és a járomcsontja, kórházba is került, és a gyógyító intézmény tett feljelentést. Hivatalból. Ez a fideszista úgy védekezett aztán, amiből máig ható legenda lett, hogy az asszonka a vak komondoron esett át.

Akkoriban ez arra sarkallt pár lapot, hogy utána nézzenek a fideszisták és a feleségek (élettársak) viszonyának, és nem is egy tollra való estet találtak. Ezzel nem azt mondjuk, hogy aki Orbán híve, az veri a nőket, azt azonban igen, hogy másfajta szemmel néz rájuk. Erre utal az is, hogy szintén a csürhe háza tájáról származik az a másik örökbecsű jótanács is, hogy az asszonyverés elleni legjobb recept, ha sok gyereket szül a férjnek a nej. A Fidesz története tele van ilyesmikkel, s tán ez is magyarázat arra, miért nem ratifikálják az Isztambuli egyezményt.

Viszont ne általánosítsunk, bizonyára akad példa másfajta nőhöz való viszonyulásra is, csak épp nem látszik. Amúgy a Fidesz az állandó, nők bugyijában való kajtatással, a macsónak hitt útszéli bunkósággal, és a nők helyét a szülőszoba és fakanál közt kijelölő felfogással nem véletlenül ilyen, amilyen. Ennek ellenére azonban olyan minimum elvárható lenne tőlük, ne röhögjék ki, nézzék le, közösítsék ki, aki másképpen látja a nemi szerepek dolgát, de ez már annyira veszélyes terep, hogy majdnem gender. Azaz, erről beszélve magam is buzi vagyok.

Visszatérve azonban a tegnap történtekhez, a nők elleni erőszak felszámolásának világnapját a Karmelita előtt tartották azok, akik ezt fontosnak vélik. Fideszesek, KDNP-sek nem vetődtek el arra a tájékra, csak, mint szokásukban van, sajtóközleményt bocsátottak ki a szellemi műhelyből, reagálva a történésekre. Sok mindenhez szokva vagyunk tőlük, olyanra is, hogy például Varga Mihálynak a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok tragédiájáról is valahogyan Brüsszel jutott az eszébe, az aktuális témáról meg a Fidesznek a baloldal.

Illetve Brüsszel is természetesen, ami náluk kéz a kézben jár. Érdemes azért idézni, mit sikerült ebben a témában fölöklendezniük, s ha volna kedvünk, erre bízvást mondhatnánk a bejáratott és kifejező delikát jelzőnket, csak épp már ehhez sincs. „Azok demonstrálnak ma a Karmelita előtt, akik Brüsszelben mindent megszavaznak azért, hogy elárasszák migránsokkal Európát. A nők elleni erőszak Brüsszel és a baloldal bevándorláspárti politikája miatt nő Európa számos országában.” – Írták ezek a jótét lelkek, de még ezt is bírták fokozni.

„Ha a Gyurcsány vezette baloldalon múlna, már Magyarországon is tömegesen itt lennének a migránsok és a magyar nők már nem lennének biztonságban Budapest utcáin és tömegközlekedési eszközein. Európában egyedül Magyarországon kérdezik meg az emberek véleményét arról, hogy mi a véleményük a brüsszeli bevándorláspárti politikáról és arról, hogy migránsgettókat akarnak létrehozni hazánkban is.” – Az ilyesmire szokták azt mondani: hát, mit lehet ehhez hozzá tenni. Be kell látnunk, hogy ehhez már tényleg semmit sem.

Nem akartam volna én ezzel olyan túl sokat megmutatni, csupán a dolgok hiábavalóságát. Hogy a beszéd elveszett, hogy semminek sincs értelme, itt már nem is pusztába kiáltott szavak vannak, hanem egyszerűen már szavak sincsenek. Az ilyesmik előtt tehetetlenül áll az ember, itt már a kétszer kettő sem igaz, ha más mondja, itt már a sokat emlegetett józan paraszti ész is hiányzik, de nem tudjuk megmondani, mi is lépett a helyébe. Nézzük ezeket a fideszistákat, halljuk is a zajt, de föl nem foghatjuk a butaság tobzódó bátorságát.

Ha amúgy nem az életünkről lenne szó, az a magatartásforma lenne javallható, amit az Agymenőkben Penny szokott alkalmazni Sheldonnal szemben. Ez pedig az, hogy a fizikus mondja a szokásos ökörségeit a lépcsőházban, Penny pedig néz kerek szemekkel és egyre tágabbra nyíló szájjal, s amikor az álla már éppen leesne, de még mindig nem tud szóhoz jutni, akkor sarkon fordul, és villámgyorsan eltávozik a színről. Viszont az egy film, ez itt meg az életünk, és a kettő még véletlenül sem hasonlít egymásra.

Nagyot ment Varga J. valahai jó miniszterasszony, momentán nem tudjuk épp mi is. Listavezető egy olyan halmazban, amelynek az a célja, hogy Brüsszelbe menjen „dolgozni”, s voltaképp nem csak ezért, de különösen pikáns az a delírium, amit legutóbb nekünk kivágott. Varga J. listavezető még boldogult jó miniszterasszony korában élénk küzdelmet folytatott a jogállam fogalmával, mint emlékezhetünk, mostanra azonban megvilágosodott.

Már tudja mi fán terem ez a különös szerzet, mert és ugyanis így nyilatkozott most épp: „Magyarország már ezerötszáz százalékra teljesítette a jogállamisági házi feladatot”. Ezt az övéi közt mondta Varga J., egy EuCET konferencián adta elő nagy hangon, és senki nem jelentkezett, hogy feltegye neki az egyetlen releváns kérdést, miszerint: akkor most hogy. Ezen a hogyanon és miérten morfondírozunk máma. Füttyökön és táncokon.

Illetve ezek segítségével azon a világon, amit tébolydának neveztünk sokszor és nem is alaptanul. Ennek, mint kitetszik, Varga J. listavezető egy leszakíthatatlan bimbaja, aki jó miniszterasszony korában sem volt képes hallgatni, s így csinált hülyét magából, ami örömöket immár képes volt négyzetre emelni. Füttyökből és táncokból indulunk ki, mert mára kiderült, ez lesz a Fidesz-kampány vezérmotívuma a nyári választásokig.

Olyan központi elem, mint régebben, hogy előre mennek és nem hátra, ami lehetett bármekkora ökörség, de akkora öngólokat, mint ezzel a fütyüléssel-táncolással mégsem lehetett lőni. Már, mint emlékezhetünk, a sorosos-ursulás plakát sem sikerült tökéletesre. Azt is félre lehetett érteni, hogy ki fütyöl kinek, tisztára, mint jó Arany Janink Fülemile című versében, hogy kinek fütyöl az a rohadt madár. Itt, az esetünkben olybá tűnik, hogy Varga nacsasszonynak.

Illetve rajta keresztül a Fidesznek, és természetszerűleg e kompánia örökös elnökének, magának a nagy Orbán Viktornak is. Nagyon egyszerűen juthatunk erre a következtetésre, ugyanis, ha Varga J. listavezető szerint ők ezerötszáz százalékra teljesítették a jogállamisági házi feladatot, akkor lelki szemeinkkel látjuk ám, amiként Orbán a hurkás lábaival ropja a csárdást. Vagy képzeljenek olyan típusú tánclépésekre gondolni, amilyen jól esik.

Varga J. önkéntelen vallomását még ki is egészíthetjük, nem kell hozzá túl sok kutakodás sem.  Például épp tegnap derült ki az is, hogy kormányunk Brüsszel füttyére átalakítja a rezsicsökkentést, mert kellenének a pénzecskék, illetve azt is megtudhattuk Varga J. nagyívű előadásával párhuzamosan, hogy az Erasmus programmal kapcsolatban is kértek három hónap türelmi időt. Itt is valami messziről hallatszó fütyörészést érzünk a dolgok mögött.

No most, és mindezekhez képest Varga J. még képes fokozni a tempót, mert míg boldogult jó miniszterasszony korában boszorkányüldözésekről értekezett rend szerint, most már „jogállamisági dzsihádnál” jár és tart, de az ilyen fogalmakkal nem kellene úgy dobálózni, hogy amúgy a jelek szerint fingja sincsen róla. Mert a „dzsihád” alapesetben az „isten útján való küzdelmet” jelenti, és a másik, amira Varga J. gondol, sem állja meg a helyét.

Ő a dzsihádot, mint „szent háborút” ismeri, így amit most mondott, az azt jelenti, hogy az EU ilyet – szent háborút – folytat a jogállamiság ellen, ami megint csak méretes baromság, csak Varga J. szerint jól hangzik. Viszont még ezután is képes a valahai jó miniszterasszony emelni a tétet, s mielőtt az új sziporkájával foglalkoznánk, emlékezzünk meg a panelprolikról, ami névvel a munkásosztályt illette korábban Varga J. decens csapata, a Fidesz.

Nos, ehhöz képest a mostani dzsemborin ez szólt: „a munkásság politikai képviseletét elhagyták a szocialista, szociáldemokrata pártok, ezért a munkásság egyedül a nemzeti, szuverén kormányoktól remélhet védelmet”.  Szintén ilyen szürreálisan, és erre mást nem is mondunk, mert ez éppen elég: rabszolgatörvény, szakszervezetek sorsa, és a további ez ügyben ismeretes cuki kis kurvaságok. Először nem tudtuk, hogy került ez ide.

Aztán rájöttünk, és nem is kellett túl sokat morfondírozni rajta. A fasiszta-kommunisták kedvenc terepe ez, a romlatlan, nemzetépítő és megtartó munkásosztályé és parasztságé, így csak örülünk, hogy a viszonyok már e téren is kezdenek tisztázódni. Nos, ehhez képest hangzott el az is Varga J. különös állagú szájából, hogy „Európa kifordult önmagából”, ahová azonban a nacsasszony listavezetőként mégis igyekszik. Azaz, totális a káosz, nincs meg a labirintus kijárata, ott bolyong benne a valahai jó miniszterasszony vakon és süketen.

A magyar népek döntő többsége (kivéve csókosok) a megélhetése miatt aggódik elsősorban. Profanizálva a dolgokat és plasztikussá téve, a mindennapi kenyeréért. Nem nosztalgikus visszaemlékezésként, ellenben utalva arra, hogy a magyar népek döntő többsége (kivéve a százezernyi kivándorló és az idegenbe szakadottak, akiknek a jólétéért nem az Orbán kormány felel) a XXI. században, ráadásul földrajzilag Európa közepén él, ez eléggé lehangoló állapot. Nem kellene így lennie, mégis így van.

Ez egy közvéleménykutatásból derült ki, ami most készült ezerfős mintán, s ha figyelembe vesszük azt, hogy a legszegényebbek minden bizonnyal – technikai eszközök híján – nagy valószínűséggel ebben a felmérésben meg sem lettek szólítva, ez a helyzet még rosszabb lehet, ha a fenti kontextus után egyáltalán ilyet mondani lehet. Második helyre az aggodalmak sorában az egészségügyi ellátás alacsony színvonala került, így ebből is kitetszik, a biológiai determinációk miatti félelmek kerültek előre. A többi másodlagos.

Nem, vagy kevéssé érdekli a magyar népeket a korrupció, a szabadság, hidegen hagyja őket a tanárok-diákok dolga, az orosz befolyás kérdése, sőt, a migránsok is. Az ovisok nemváltó műtétjeiről nem is beszélve. Mindez pedig azt mutatja nekünk, hiába a kormányzati igyekezet, amit úgy szoktunk értékelni és értelmezni, hogy már megint terelnek, gumicsontokat dobálnak, igazából ez nem rendíti meg a saját fizikai létük miatt aggódókat, de ebbéli állapotuk miatt tőlük a magasabb eszmék iránti rajongást kár is volna elvárni.

Zsigeri létnek is nevezhetnénk a felmérés eredményéből kitetsző állapotot, ha nem lenne sértő, bár igazából csak az tud fájni, ami igaz. És innen a magyarázat arra is, hogyan lehet egy zacskó krumplival választásokat nyerni. Ebből pedig az is fakadhatna, hogy az ún. ellenzéknek rá kellene jönnie, mire építse a kommunikációját, ha szavazatot akar szerezni, és megint oda jutunk, hogy a Fidesz demagógiája alá kellene menni, de ez elég sok okból lehetetlen vállalkozás. Népünk nem nagykorú, soha nem is volt azt.

Egy másik friss adat azt is mutatja, hogy Mészáros három év alatt ezeregyszáz milliárdot kaszált közbeszerzéseken, de még ott vannak a második és harmadik helyezettek is (Szíjj, Balásy, plusz még a többi, meg ami nem látszik), és az is világos lehetne, ha ez az irdatlan summa másutt volna, akkor nem kellene a magyar népeknek a létükért reszketniük. De ilyen összefüggésekig, amelyek azért nem annyira bonyolultak, már nem jutnak el, amikor a mindennapi betevőért aggódnak. A létezés gondja nem enged látni, itt vagyunk, vagy itt is voltunk mindig.  

Mindemellett az az igazán érdekes, hogy állítólag a megkérdezettek saját nyomoruk okát – helyesen – a kormányban látják, ennek ellenére azt látjuk, hogy a Fidesz népszerűsége mindeme tragédiák mellett vagy ellenére nem, hogy csökkenne, még növekszik is. Nem tudni, az emberiségnek van-e még egy ilyen bávatag népe, amelyik képtelen artikulálni a saját akaratát, már ha egyáltalán van neki ilyen a táplálkozáson kívül. S ha ez nem a sokat emlegetett néplélek, akkor nem tudjuk, mi lehetne az.

Olyanról mindezek után nem is álmodozunk, hogy átlássanak afféle összefüggéseket, ha már az egészségügyi ellátásuk miatt aggódnak, akkor fölfedezzék az információs zivatarban azt az adatot, hogy a magyar állam az elcseszett kormányzás miatt már többet költ adósságának kamatterheire, mint például gyógyászati ellátásokra, ami nem egyéb helyről derült ki, mint a Pénzügyminisztérium aktuális államháztartási adataiból. Nem veszik észre, hogy rájuk is lehetne költeni azt az összeget, amit Mészáros – meg a többi – zsebre rak.

Nem akartunk itt ma reggel valami nagy összefüggések nyomára bukkanni, csupán értelmeztünk három tegnapi hírt. Illetve még azt sem, csak egymás mellé raktuk őket, ami igazán nem nagy szellemi teljesítmény. Kis figyelmet igényel csupán, és egészen mindennapi összefüggések felfedezését a tébolyda kórushangjában, de azt is belátjuk, hogy a szimpla létezés miatti aggodalom már ezt a minimális erőfeszítést sem engedi meg. Ilyképp az a nyomor, amit a Fidesz létrehozott, tulajdonképpen a saját sorsát könnyíti meg.

Mert most már nem csak szimplán elhülyítésről van szó, ugyanis látszik, hogy azok a témák, amelyek a figyelem elterelésére és félelemben tartásra vannak napirenden, nem ütik át az ingerküszöböt. A vegetáció mindent visz, úgy is mondhatnánk, az agytörzsi működés felülírja a zsigeri félelmeket is, és ez már nem is elbutulás, hanem a létezés valamely alacsonyabb szintjén való rezgés. Mesélhetnék Schopenhauerről, az élethez való vak akaratról, mint magyarázatról, de ilyesminek a mi hazánkban már régóta helye nincs.