blogin.hu

Gáspár Győző (úgyis, mint ’ike) átvehette Fidesz tagságiját, ami melengeti a lelkét. Mint kifejtette az aktusról, régóta fideszes volt ő – mintegy eleve elrendelve –, csak nem vette észre, vagy nem merte bevallani. Tán még önmagának sem. Viszont a gát átszakadt, és olyan bőven buzog, mint a kutyapisa, amikor előtte órákig kaparta az ajtót szegény jószág, és természetesen oly harsányan is, ahogy a Gáspár famíliában megszokott. Amiként láttuk a szavakban sorjázó lendületüket annak idején, amikor az életükbe volt szerencsénk betekintést nyerhetni a kamerák által. Fiatalabbak erre már nem is emlékeznek.

Mi viszont öregek vagyunk, ezért túl nagy meglepetés nem is ért. Pedig de. Hogy megkapta a tagkönyvét (ami nem ötös számú), Gáspár ’Ike olyan szerelmi vallomásban tört ki, amit érdemes betűhíven idézni, mert különben nem hiszik el az embernek, hogy miért muszáj foglalkozni vele, pedig nem is akar igazán. „Nagyon-nagyon szeretem a Szijjártó Péter miniszter urat, Kocsis Mátéval pedig három hete találkoztunk először, de nagyon-nagyon örültem, mert annyira szeret engem, hogy elájultam – nem gondoltam volna.” – Most képzeljük el, midőn Győző urat locsolgatja felfele Kocsis úr.

Egyébiránt, ha olybá tűnne is, hogy mi itt most a showman-nel – saját aposztrofálásában művész – foglalkozunk, akkor ez a tűnés hamis volna. Mert egyáltalán nem ő a lényeg, hanem a hozzá hasonlóak, akik nem ennyire harsányak, s emiatt őt le is nézik netán, holott semmiben nem különböznek tőle. Hogy valaki decens úrasszonynak véli magát, de állva pisál Orbánt látva, talán még megvetendőbb, mint Győző úr, aki a butaság bátorságával kiáll a porondra, széthúzza az ingét a mellén, hogy oda lőjünk, éppen ezért nem fogunk. Nem lövünk mi sehová, hanem szánakozva mosolygunk mindezen az egészen.

Kocsis Máté ugyanis – aki, mint láttuk a művész úr szerint – annyira, de annyira szereti Gáspár urat, hogy ő attól elalél, reagált a szerelmi felhívásra, és csak annyit közölt. „Örülök, hogy Gáspár úr nem vesztette el a humorát”. No most, ebben a mondatban valami nagy-nagy tragédia rejtőzik, mert kitetszik belőle, hogy ugyan Kocsis úr örömmel nyugtázza, hogy van egy újabb bohóca a pártnak, de ez neki személy szerint egy pöttyet derogál. Tudja, hogy ’Ike nem humorizál, mégis így akarja tompítani azt a nagy zuhanást, amit a művész úr ömlengése neki okozott. Egyszerűsítve itt bukik ki, mire kellenek a parasztok a Fidesznek.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Győző úr nem érti a finom lepöckölést, mert ha fölfogná, a habitusát ismerve még fölvágná az ereit, amit nem akarnánk. Mert nekünk Kocsis úrral szemben van szívünk és lelünk is, így a kettő olykor együtt szakad meg, amikor ezt a komplett zárt osztályt látja és tapasztalja. És mivel kiindulópontunk az volt, hogy nem érdekel minket Gáspár Győző nyomora, ehhöz tartjuk is magunkat, viszont csöndesen azért arra utalunk, vannak még ilyenek raktáron a Fidesznek mintegy kétmillióan, annyi emberrel szemben viszont már nem lehetünk elnézők.

Vagy ez is, mégis. Arra kell rájönnünk ugyanis ’Ike reménytelen szerelmi vallomása után, hogy voltaképp mind az összes kétmillió ebben az állapotban leledzik. Innen nézvést, s mivel tudjuk, hogy a szerelmi téboly beszűkült tudatállapotot okoz, ha el nem is nézhetjük, magyarázatunk azonban van arra, ami az országban folyik. Ilyen süldőlányos tudatú organizmusok döntenek a sorsunkról, és azért ez már elég nagy bajnak mutatkozik. Meg is látszik kies hazánk állapotán, és egyfolytában azt kutatjuk, mikor lesz vége, segíteni ezen hogyan is lehetne. Itt van valahol a megoldás azonban, hogy Kocsis úr ajakbiggyesztve utasította el a légyottot.

Mert ugyanis az tiszta sor, hogy Győző úr mindebből semmit föl nem fog, meg nem ért, de ha nálánál kognitív készségekben csak egy kicsit is jobban dúskáló honfitársunk döbben rá arra, hogy ő voltaképp nem egyéb, mint a Fidesz hatalmi kapcája (az én képem, az enyém), csak kiábrándul már, ha nem is nagyon, de azért egy kicsinyég. Valahogy, ahogyan öntudatra ébred a Skynet, és a megteremtője ellen fordul. De nem akarnánk elvenni Schwarzenegger úr kenyerét, csak a magunkét keresgéljük. Mégis, az egész sztoriból a tapasztalat minden pénzt megér: ezek még a rajongóikat is szarnak nézik, képzeljük el, mit gondolnak rólunk.

Alig ért véget a vendégeskedés Katikánál a Sándor-palotában, a vendégek – csecsszopók, az apa férfik, az anya nők, nyugdíjasok és más rajongók – még ki sem húzták igazán a lábukat, már elkezdődött a Petőfi-emlékév kilenc milliárdból. Hogy a csapból is ez a szerencsétlen fog csöpögni permanensen. Ez nem lenne akkora baj. Csakhogy az állaga, hogy mivé facsarja a NER, nos, az lesz majd delikát, hogy az a kevés, aki netán szerette őt még picinyt, hányingerrel fordul majd el tőle, amikor nem kevesebbet, mint kétszáz évet hamisítanak meg. És Schmidt Mária ebben az ügyben még meg sem szólalt, Dózsa László (1942-) sem lett előrángatva mint szemtanú, hogy ő ott volt, és mindent látott.

Képviselőinkkel a legnagyobb baj az – főleg, ha fideszisták – az a leghatalmasabb gond, hogy nagy általánosságban síkhülyék. Szinte tételként lehetne felállítani, miszerint minél nagyobb ökör az organizmus, annál följebb van a létrán, és annál hangosabb is. Nem kell ujjal mutogatni, de mindannyian ismerjük Németh Szilárd vagy épp Kósa Lajos kognitív erejét, akikhöz az újabb időkben például Hoppál Péter igyekszik csatlakozni teljes erővel. Ez utóbbi most épp Horvátország schengeni csatlakozása okán egyesítette az ottani Dél-Baranyát a mi friss Baranya vármegyénkkel anélkül, hogy a horvátokat megkérdezte volna, holott az egy teljesen más világ euróval és egyebekkel, de legfőképp Orbán nélkül.

Amikor pedig Hoppált emiatt jól megérdemelten lehülyézték, nekiállt gyurcsányozni, ami minden fideszista számára menekülő útvonal, ha érvei nincsenek. Csak ez így nem igazán működik. A híveknek igen, de szerencsére nem mindenki az. Így trianonozott ez a mi Hoppálunk, ami szót sem érdemelne, csak arra hoztam fel bizonyságul a sztorit, hogy a muníciókat megmutassam, s így azt is, mi vár Petőfire, akiről a mi, vasi képviselőnk, az Ágh nevezetű – aki államtitkárságig vitte, tehát gondoljanak bele a fentebbi képlet alapján az eszébe – nyilatkozta azt, hogy költőnk mindig a magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Igen, ezért akarta felakasztatni a királyokat más cukiságok mellett.

Hogy Petőfi mi minden lesz az elkövetkezendő esztendőben, arról sejtéseink sincsenek, mert nem láttuk még Rákay művész úr filmjét közel ötmilliárdból. Rákaynak sok egyéb baja mellett az arányérzékével mindenképp gond van, mint emlékezhetünk a Kossuth térre delirált kétmillió Orbán hívőre. A valóság ilyen nagyvonalú kezelése a filmen is átüthet, azaz, belegondolva az Ágh-tételbe, akár Brüsszelben is harcolhat a kardjával, mert minden lehet. Hogy nem a levegőbe beszélünk egyáltalán, arra példa az Aranybulla film MTVA-s tálalása, ami ez: „Az irodalmi klasszikus ezúttal modernebb köntösben, de korhű, részletgazdag látványvilággal és nagyszerű alakításokkal mutatta be a fordulatos szerelmi történetet”.

Annak idején az Aranybulláról mint jogi iratról meséltek nekünk az iskolában, ahol nem volt se hittan, se mindennapos testnevelés, ebből lett mára irodalmi klasszikus szerelmi szállal. Ezért véli úgy az ember, hogy itt minden előfordulhat, ezért nem tudjuk azt, mi történik majd szerencsétlen Petroviccsal, mire véget ér az éjszaka. Előzetesként és miheztartás végett annyit megjegyeznénk, hogy Petőfi olyan vérbő plebejjus alak volt, aki elől ma Orbán Viktor sírva-szuszogva menekülne, úgyhogy nem lesz kis teljesítmény NER-kompatibilis hőst faragni belőle, de biztosan sikerülni fog. Tények, valóságok a NER-ben nem játszanak, így lett Dél-Baranya is egycsapásra magyar terület, holott nem is tud róla.

Innen jön azonban az is, hogy Hoppál ezzel nem csak magát szúrta tökön, hanem Orbán Nagy-magyarországos sálját is – ha tetszenek érteni -, mert midőn Románia is csatlakozik Schengenhez, nem lesz ok és indok Erdély miatt óbégatni, így a mostani narratíva egy perc alatt omlik össze, de baj ezeknek az sem lesz. Szellemi téren így robbant be ez a csudálatos új esztendő, amikor a hülyeség új erőre látszik kapni, és nem lesz, ami gátat szabjon neki. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy az ilyen helyzetekben már hatalmas gyakorlatunk van, másból sem áll az életünk tizenhárom éve, mint szájtátva figyelni, ami itt folyik. Olyan régen megy ez, hogy kiakadt az állkapcsunk, és a jelek szerint úgy is marad.

Nem könnyű műfaj az elnöki újévi beszéd. Mert mit is mondhatna az ember a totál vagy félrészeg honfitársaknak, amikor mondanivalója amúgy sincs pátoszos paneleken kívül. Novák elnökasszony – úgy is, mint nemzetünk Katikája – már ott megbukott, amikor elkezdte a Petőfi idézettel, hogy miszerint „Isten csodája, hogy még áll hazánk”. No most, azzal nem gondolt az elnöki beszédíró, hogy a legyalult agyú hívőkön kívül is élnek organizmusok az országban, s olyikban buzog az asszociáció készsége és vágya, így ez a mondat olyan messzeringó értelmet nyer a Fidesz-dúlással a végén, amiből jól kijönni nem lehet.

Látjuk Katika mind a hetvennégy fogát, még a szempillaspirálja márkáját is ismerjük, ahogyan őzgidaként rebegteti a szőrzetet, haja lakktól nehezen csillogó, s mindeközben megjelennek előttünk a füstölgő romok. A kietlen pusztaság, amivé Magyarország lett. Nem is hasonlít arra, amikor még köztársaság volt köztársasági elnökkel, innen nézvést tehát igazából nem igazán tudható, Katika mi az anyám valaga. Minek az elnöke vagy kinek a bábja. Innentől ez már ontológia, hogy elkezdjük Katika létezése értelmét vizsgálni, de nem leljük sem itt, sem Fokföldön sem Ázsiába’. – És ennyit a költészetről most épp a szürke hajnalon.

Maga a beszéd érdektelen. S ha csak ez a merénylet történt volna ellenünk és a nemzet ellen, akkor szót sem érdemelne, hogy Novák mondja vagy Áder, Schmitt vagy akárki, egészen mindegy már, és nem csak azért, mert éjfélkor részeg volna a nemzet, hanem, mert nincs. Katikánk túljutott a nehézségeken Petőfivel meg az összes többivel, amit neki oda leírtak, és mehettünk is volna Isten hírével a francba, ha a színjátékot nem fokozták volna tovább, hogy az embernek olyan érzése támadt, mint mikor Balog páter miniszter korában árva gyerekeket vendégelt meg a Hiltonban mindenféle csalfa fények között.

Vendégek jártak Katikánál is csecsszopótól kezdve nyugdíjasig, süldő lányok és csillogó szemű anyák, valamint a rajongásba ájult apák, aki nemzetünk egységét voltak hivatottak szimbolizálni a színdarabban, amit ez elnöki – vö.: Fidesz propagandagépezet – elibénk tárt és varázsolt olyan csalfa és hamis képekkel, amilyet ők tudnak csakis. No most, az nem tudható, ki jelölte ki a vendégsereget vagy választotta ki a megjelenteket, hogyan volt a casting, hogy ne kerüljön közéjük olyan oda nem illő alak, aki netán azt sóhajtotta volna vágyakozva, hogy Katalin, a kurva anyád. Mert valljuk meg, erre igény volna.

Mi több, elementáris és olthatatlan. Sőt, a többség lelkiállapotját kifejező igény, hogy az előbb megmutatott illetlen módon vágyakozzon fel, de akkor oda lett volna a varázs. Döglött nyúl került volna elő a cilinderből, és mit sem ért volna az egész, illetve akkor ért volna valamit is egyáltalán. Katika-elnökasszony közösségi oldalán voltak láthatóak a képek, ahogyan a kisded feje felett koccint a pözsgővel a kölket hurcolászó anyával, mindenkin keményített ing, Katikának a hetvennégy foga, a vendégeknek azonban csak hatvannyolc. Happy-hullaszag, popsitörlős ablakpucolós ájer. Árnyképek a falon.

És a szervilizmus nyűge, ami kihozza a hülyét az emberből. Mert mindeme gyönyörűségek között azt is megtudhattuk az egyik NER-apukától, hogy miközben készült a nagy mű, „a kisfiunk belesírt az elnöki beszédbe, el kellett altatni”. Aztán itt tolul fel az emberben az életet ismerő kérdés beteg kutyákkal meg a végükkel, és az egész nem ettől ugyan, de innentől teljesen más fénytörést kap. S ha csak ennyi volna, már okunk akadna a fanyalgásra. Viszont ez az egész jóval több. Bepillantást kapunk az alattvalói lét nyomorába, és a NER-konformizmus elviselhetetlenségébe, ami maga a lét.

Kundera után szabadon. Kellene összegezni, tanulságot levonni, messzire mutató okossággal előrukkolni, de olyan nincsen. Másnapos hányinger van, holott egy kortyot sem ittunk, így az a tapasztalat, hogy ezek arra is képesek, hogy az embernek minden előjáték nélkül forduljon föl a gyomra. Ugyanakkor az is kiderül, miért elviselhetetlen az élet, másrészről pedig az az örök kérdés is megválaszolatlan marad, hogyan bírják ezt elviselni mások. Látják-e, hogyan mutatnak Katika mellett a képeken, de nagy valószínűséggel az a megfejtés, hogy azt hiszik, valami nagy és emlékezetes dolog részesei lehettek. És máris tudjuk, miért szar ez az ország.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, ki jön hozzánk holnap gyerekek, na ki, de senki nem tudta kitalálni, hogy egyfolytába találós kérdéseket rak föl titokzatossan, hogy na, ki. Se a Mikulás nem lehet, hogy jön, mert már rég el is ment, de a Jézuska se, mert ő is egy hete már, hogy megszületett, igaz a fája még ott áll a szobában, de kétszer nem szok jönni, egy évbe legalábbis. Úgyhogy a Kisböske is nézett nagyon, hogy na, ki jön, csak a Pityu találgatott, hogy a képviselő bácsi vagy a papbácsi, mert más nem nagyon jár ide mihozzánk az oviba. Mi szoktunk még, de mi meg nem vagyunk se meglepetés, se nem hozunk semmit se.

Mondtam is az anyunak, hogy jön valaki holnap az oviba mihozzánk, de az anyu is csak arra jutott, mint a Pityu, hogy vagy a papbácsi vagy pedig a képviselő, és az apu is hozzá tette, hogy úgyis régen ette őket oda a rosseb. Kérdeztem tőle, hogy mi az a rosseb, ami odaeszi őket, de csak legyintett és kiment a konyhába, meg magára zárta az ajtót. Kérdezte az anyu, hogy kell-e szépruha, fehér ing meg kantáros nadrág, de efelől az Ibojnéni nem rendelkezett, hogy mibe is kellene menni, úgyhogy úgy indultunk el reggel, mint akármilyen másik nap, amikor nem jön senki az oviba, csak mi megyünk oda minduntalan és szakadatlan.

Valami furcsa fények voltak az Ibojnéni szemibe, amikor odaértünk, máskor is szokott neki így csillogni, úgyhogy most már bizonyos volt, hogy a papbácsi jön vagy a képviselő bácsi, mer ő meg szép ruhába volt, ki volt festve az arca meg a szeme neki, és úgy illatozott, mint amikor a vécét fújjuk be sprével a nagydolog után. A dadus is hozta be gyorsan a reggelit, hogy végezzünk hamar vele, hogy amikor jön a kettő közül az egyik bácsi, ne legyünk majszosak és maszatosak, a hajunk is el legyen fésülve szépen oldalra, de leginkább ne kiabáljunk, meg ne csináljunk semmit igazán, mert abból a baj van mindig csak az emlékek szerint.

Végeztünk gyorsan, de a Kisböske éhes maradt, ahogyan mindig is éhes marad, de szépítkezni kellett, mer megállt egy nagy fekete autó az udvaron a homokozó mellett, széttúrta a nedves füvet, ott maradtak a kereke csíkjai a füvön. És valóban, kiszállt belőle a képviselő bácsi, meg még három másik is, és nyitották az ajtaját, és zsákokat szedtek elő belőle, sokat. Úgy indultak meg, mint egy menet meg trombitaszó, trappoltak az oviba be a zsákjaikkal, mintha mind Mikulás lenne, és az összes hozná az ajándékokat nekünk, akik nem is biztos, hogy megérdemeljük, pláne ennyi sokat. Senki nem tudta, mi lehet az a sok.

Betrappolt a menet a szobába, az Ibojnéni úgy kivirult, mint a bazsarózsa, és vécészaga volt, amikor letették a zsákokat a padlóra le, és a képviselőbácsi monta, hogy óév meg úév, meg, hogy a kormány és az egészséges gyerekek, meg a nemzet meg a haza, a jövő és a keresztény hagyományok. Ilyeneket beszélt, az Ibojnéni szeme csillogott, mi meg nem tudtuk, mit akar, amikor egyszer csak befejezte, és intett, a többi bácsi meg kibontotta a zsákokat, öntötték ki az ajándékot a földre, padlóra le, csupa labda volt benne, rengeteg, de lapos mind, föl se fújva, csak horpadtan estek a földre le, hogy a Kisböske nem is tudta mi van.

Meg volt zavarodva, beleharapott az egyikbe, de elsírta magát, hogy nem finom, meg, hogy neki a kiságya, amin szok aludni ebéd után, az a rossz, mert lepotyog róla, és kérdezte nagy bátran, hogy azt nem hoztak-e. De mondta neki a képviselő bácsi, hogy azt nem, de futballkapukat igen, ott vannak az udvaron, és, ha nagyon akar, lehet aludni abban is ebéd után, ringatózhat a hálóban mint a katonák, és elkezdett felháborodni, hogy micsoda kölkek ezek, hogy nem örülnek semminek, amit kapnak. Milyen kupleráj van itt magánál, mondta hangosan az Ibojnéninek, aki szintén bőgni kezdett, mint a Kisböske.

Kiviharzottak aztán a bácsik az üres zsákjaikkal, ott hevert a padlón a rengeteg lapos labda, a Kisböske ordittott, ahogyan az Ibojnéni is, a dadus csak nézett az ajtóból, és a Pityu rákezdte, hogy kupleráj, kupleráj, úév, úév, és asztán már harsogták mind a gyerekek is, olyanok lettünk, mint egy kocsma a filmeken. Nekiálltak a lapos labdákkal dobálózni, leverték a keresztet a falról, harsogott, hogy úév, meg kupleráj, ekkor ültek be az autóba a bácsik, indultak, hogy fröcsögött a fű a homokozó mellett, a dadus nézte kerek szemekkel, hogy mi van már megin itt, és én is gondoltam, hogy mi van, meg, hogy na, vár a dömperemmegyek.

Este jött a hír, robbant mintegy a propagandabomba kormányunk újabb jótéteményéről, miszerint a harminc év alatti magyari anyáknak eztán nem kell szja-t fizetniük. A lépcsőházban hallottam is sutyorogni a lányokat, hogy iramodnak az ágyba gyereket készíteni gyorsan, hogy beleférjenek az időkorlátba, az Orbán szabta keretbe hamar. A dolgok azonban nem így működnek, hanem egészen másképp. Egy ilyen intézkedéstől egy darab magyar gyerek sem fog születni, más szándékokból és okokból viszont igen. Jól hangzik ez a bejelentés, aminek kézzel fogható haszna nincs, a költségvetésre sem jelent túl nagy terhet, ellenben a harmincegy éves magyari anya utálhatja a huszonkilenc esztendőset.

A férfi a nőt, a szingli a házast, a dolgozó a nyugdíjast, de senki sem a Fideszt, amely galeri úgy szalámizza fel a magyar társadalmat, hogy a bolti szeletelőgépek is eltelten tapsolnak a mutatványnak. A törvény, rendelet – vagy egy darab papírfecni, amivel irányítják ezek az országot – még meg sem született, még alig is hallani róla, de már megy a kurvaanyázás, s nem azért, mert irigykedne a pórnép a harminc év alatti kedvezményezettekre, hanem, mert okkal véli azt, hogyha ő, akkor én miért nem. Mielőtt ezen elméláznánk, rápillantunk ennek az egésznek a szakrális vonulatára. Annak idején, amikor mindenféle szja kedvezmények nélkül is úgy potyogtak a gyerekek, akárha Putyin rakétái Kijevre, másképp mentek a dolgok.

Isten adta, Isten elvette, mondta a bamba, keresztény magyari alattvaló, ahogyan a kórok vitték el a szerelemből született gyerekét, és most sincs ez sokkal másképp. Mert gondoljunk bele, hogy a harminc év alatti magyari anya – aki iramlott az ágyba beleférni a szűkre szabott időkeretbe – látván gőgicsélő kisdedét, hálatelt szívvel sóhajt fel, miszerint Orbán adta. Majd pediglen, amikor kijön az iskolából a gyerek Fidesz-formára szabva bambán és hülyén, azt is látja a végeredményen, hogy Orbán elvette. De ez olyan messzire vezetne, ahonnan már vissza sem látni a mostani paradicsomba, úgyhogy maradjunk a mocskos anyagiaknál, ami az, hogy én például nem akarom Orbánnak ezt a propaganda-hobbiját finanszírozni.

Egyáltalán nincsen hozzá kedvem. S e nemzetellenes óhajaimra indokul előadom, hogy magam magyari apa voltam – kettő szaporulat -, momentán magyari nagyapa vagyok – plusz négy szaporulat úgy is, mint kisonoka -, azaz, kivettem a részem a nemzet megmaradásából, de engem nem szeret a nemzetvezető, és énreám nem gondol senki, soha már. Érdekességként rámutatok, hogy a két szaporulatot annak idején pelenkáztam, etettem, fürdettem, játszódtam velük, cipeltem bölcsibe, oviba és iskolába, később vigasztaltam őket szerelmi csalódásukban. Ergo és következésképp, akárha magyari anya lettem volna, de én föl is fordulhatok, tőlem minden pénzt elszed, kizsigerel és félrelök egyetlenünk.

Hatvankét évesen nyugdíjas sem vagyok, mint a másik kirakati réteg, nekem nem emel senki automatikusan semmit, kies hazám peremén tántorgok kitaszítottan. Várhatnám is a kegyes halált, de ezt a szívességet egyelőre nem teszem meg. Ez itt, amit megmutattam, az én egyéni szociális problémám, mondhatnám úgy is, hogy a saját bejátú nyomorom, de sokan vagyunk ilyenek, akik adózva eltartják ezt a rohadt társadalmat, de még arra sem méltatnak, hogy a képünkbe köpjenek. Így vagyunk mi dolgozó nagyapák, szinglik és magtalanok, nem szülő nők és mondjuk a harmincegy éves anyák, a huszonhat éves apákról nem is beszélve. Innen is kitetszik – minden külön értesítés helyett – milyen ótvarság már ez megint.

Mert mondom, úgy lett ez bejelentve tegnap este harsonaszóval, mintha a nemzet jóságos atyja az ezeréves birodalomra gondolva valami nemeset cselekedett volna, holott mindösszesen a szarnak adott egy pofont. Mert a magyar így is fogy, mint az országlása alatti tizenkét évben folyamatosan, és nem attól fog szaporodni, ha – sarkosan – a szőkéknek és kék szeműeknek adókedvezményt adunk. Mert sokan vannak barnák és feketék, valamint festett vörösek is. Sőt, urambocsá kopaszok. Az anya nő, az apa férfi, gyerek meg nincs. S bár lehet, hogy az a pár tízezer magyari anya most boldog, hogy kapott egy koncot, a többiek viszont épp vicsorognak emiatt, és máris kerek ez az elátkozott NER-világ. S még két nap.

Huszonnyolc milliárd forint gyógyszergyártási különadót kell fizetnie a Richter Gedeon Zrt.-nek jövőre. Iszonyatosan sok pénz ez. Annyi, hogy Mária néni el sem tudja képzelni, igaz, ő, ha el is jutna hozzá ez a hír – nem fog -, nem törődne vele, mert azzal van elfoglalva, hogy mit vegyen a pár tízezres nyugdíjból: farhátat vagy kenőcsöt a bütykére. Nem biztos, hogy a bütyke sajog szerencsétlennek, csak az egyszerűség kedvéért utaltunk erre. Ám mindemelett szomorúak vagyunk, ahogyan a lelki szemeink előtt megjelenik a viseltes otthonkájában, és idomítása szerint szidja Gyurcsányt Brüsszellel elegyest, hogy a bütyökgyógyszer ára felmegy, hogy meg se tudja venni, és fogalma sincs arról miért vagy ki miatt.

Rá tudnánk mutatni tíz ujjal is, akkor sem fogná fel, elmélkedésünk innentől fogva tehát tágabb horizontok felé iramlik. Mert akiknek szólna, azokhoz el nem jut, föl nem foghatják, ezért úgy érezzük magunkat, mint árnyképek a falon, bővebben és Zarathustrával szólván Nietzsche bácsinál: „Nem vagyok száj ezeknek a füleknek való”. Ha Mária néninek tök mindegy is, a Richternek, s rajta keresztül minden vállalkozásnak, amelyik a piacon akar megélni, és nem közbeszerzésből, üzenet ez: nem érdemes törekedni, haszonra szert tenni, mert azt a rendeleti kormányzás országában egy tollvonással el lehet tőle venni, ahogyan ezt most el is szenvedi. És még csak annyit sem mondhat, mint a Ryanair, hogy ezek hülyék.

Mert nem azok, csak szimplán gonoszak, és szorítja őket a szükségszerűség, ami az, hogy kies hazánk országlásuk alatt a tönk szélére jutott, és éppen készül csődbe menni. November végére ugyanis – és erről nem beszélnek a tengernyi Orbán-sajtóban – az amúgy is hatalmasra tervezett hiányt is sikerült alaposan túllépni. Amikor most mindezt képernyőre vetjük, magunk is Mária nénivé válunk röpke időre, mert nincsen elég ujjunk kiszámolni és megmutatni azt a mahomet csődtömeget, amiben csücsülünk, fejünk búbján Orbán Viktorral. No most az van, hogy egész évre 3152,7 milliárd volt a terv, amiből megvalósult tizenegy hónap alatt – sikert sikerre halmozva – 3610 milliárdnyi pénz, ami már döfi. Óriásian delikát.

A baj nem kicsi, hanem éppen nagyon nagy, ezért feljebbvalóink arra jutottak, hogy az uniós pénzek terhére ezt a bazi nagy lukat 1500-2000 milliárd forint erejéig nekilátnak befoltozni, és bíznak a mostanában soha el nem következő csodában, ami az: érkezik a segíllyke Brüsszelből. De mindenféle győzelmi jelentések szerint nem igazán fog, az a hír ugyanis még karácsony idejéből, ami elmúlt, hogy az EB most már az eddigi 6,3 milliárd helyett 22 milliárd befagyasztásáról beszél. Ezt pedig tessenek – mármint az összegeket – beszorozni négyszázzal, hogy amikor kijön forintra a summa, legott önök is Mária nénivé váljanak. Megengedően az otthonka magukra öltésétől nagylelkűen eltekintek.

De csak egy darabig. Most ezekhez hozzá biggyesztve a Richter nyomorult huszonnyolc milliárdját, máris látjuk, hogy ez halottnak a csók, másképp vödör víz az óceánok végtelenjében, magyarán bolhafing ahhoz képes, amit elcsesztek, de most úgy döntöttek, mástól szedik el. Ez tolvajtempó, a gyakorlatban viszont az a baj vele, kitetszik, hogy az állam hiányában ez alig is oszt és szoroz, ellenben arra alkalmas lehet, hogy a Richtert padlóra küldje. A Richter nagy cég, a folyamat hosszú lesz, a kisebbek azonban már elmesélhetik, hogyan húzták le a rolót, ahogyan Orbán és bandája rohasztja szét a gazdaságot, hogy a hatalmát mindenképpen meg tudja őrizni még egy darabig.

Erről szól a történet. Nem a Richterről és azokról, akik szintén megkapják ezt a kedves, elvonó csomagot. Nem is rólunk, még Mária néniről sem. Semmi más nincs ebben a caligulai végórában, csakis ez. 2023 szép év lesz. A kizsigerelt lakosság után a cégek utolsó vérét is kiszívja Orbán, kivéve a kedvezményezettek, Mészáros, a rokonság és a német tulajdonú autógyárak, akik majd a globális minimumadó – amit Orbán is megszavazott – bevezetése után tűnnek el. Egyébként Orbán mindent megígér és megszavaz, az EB azonban a 22milliárd euróért annyit kér cserébe, hogy bontsa le a rendszerét. Ezt azonban nem teheti, tehát itt hasonlik meg az orrunk előtt, miközben az összes pénzünket elszedi. Együtt döglünk meg.

Tudja, belegondolt abba, hogy idén szilveszter éjjelén Novák Katalin fog önhöz szólni a televízión keresztül mindenféle bárgyú és pátoszos bambaságot maszatolva az ön pezsgőtől vigyori képébe? Ha nem tudta, vagy nem is mert belegondolni, most szembesülhet a képtelenséggel, hogy az a nő, aki alig két éve popsitörlős-ablakpucolós képekkel akart hatni a szívekre, most mint a nemzet egységének őre szólal majd meg, csak még azt nem tudjuk, milyen módját választja a delírnek. A Schmitt-féle mászkálós, pofádba haladok stílt, vagy épp Áder karót nyelt lekonyulós fajtáját, de már alig kell párat aludnunk, hogy mindez kiderüljön, elaléljunk a gyönyöröktől vagy okádjunk gusztus szerint.

Ha most azt hinné, hogy úgy KFT módján felszabadultan sóhajthat fel, hogy miszerint „elmúltak az ünnepek, fába szorultak a férgek”, akkor tévedni tetszik, de rohadtul, mert és ugyanis ünnep az nem is volt. Csak a felszínen sugározták nekünk az idegesítő vagy andalító karácsonyi muzsikát, úgy tettek, mintha, mert míg ön tömte magába a bejglit vagy a farhátat lehetőségei szerint, de mégis abban a fals hiszemben, hogy mint a drága nagyi mondta volt a Holocénban: „Nem beszilünk, ünnepülünk”, és hitte így azt, elejét veszi annak, hogy egymás torkát azonmód harapjuk át keresztényi szellemben, nos, ugyanígy hitették el önnel azt is, hogy az élet áll, viszont az állam szekere mégis haladt.

Az állam, főleg, ha az a NER, soha nem pihenhet, mégpedig azért leginkább, mert nincsen kormányozva, hanem naponta foltozgatva van, tehát megállás nélkül kell kibocsátani magából a rendeleteket, mert különben összedőlne a tákolmány, önmagába roskadna vissza, képes beszéddel, ahogyan Ady Bandi búcsúztatta Brüll Adélt, hogy aszongya, „ingunk, s mint rossz tornyok, ledőlünk”. A NER is ilyen, csak kevesebb benne a csalódott szerelem és a féltékeny indulat. Mivelhogy kormányozva nincs, rendeletekkel a Magyar Közlönyben kell minden lószart szabályozni és előírni, ami túl sokáig nem megy, most is már füstölő malter szaga van, miközben egyre mélyebbre süllyed a maga felé hajló kilátástalanságba.

Ezért történt, hogy amíg ön eltelten heverészett a csillagszórók alatt, az is eldőlt, hogy például Rogán Antal dönt majd ezentúl arról, mely útszakaszok lesznek eztán fizetősek vagy sem. Rogánnak hovatovább annyi feladata és hatalma van, hogy nemsokára azt is ő dönti el, ki és mikor törölheti ki a seggét. Nem kevésbé lesz hatalmas – dőlt el az ünnep alatt – Gulyás miniszter sem, aki arra kapott felhatalmazást, hogy arról rendelkezzék, mely városok kaphatnak rezsitámogatást, ami már tényleg élet és halál fölötti hatalom. És ehhez képest az, hogy idén szilveszterkor Novák bajuszos mászik a pofánkba, már úgymond csak hab a tortán, vagy a bejgli kiömlő tölteléke kurvaanyázva.

De mindezt is áthatja a keresztényi szeretet, hogy el ne feledjük. Mint ahogyan arra is felhívnám lankadó mindannyiunk figyelmét, hogy akárhány nevet említek is meg, mint életünk fura urait, mind mögött egy áll csak, aki eddig fa mögül lesett a gonosz rókaszemeivel, díszek mögé bújt karácsonyokkor, most viszont hallgatott. Megszólalt viszont helyette más, a popsitörlős nyilatkozott a maga műmájer módján, és arra vetemedett, hogy bábu létére önnönmagát egyenrangúnak tekintse létrehozójával, Dzsepettójával, csak azt nem tudjuk ebben a viszonylatban, Nováknak mért nem nyúlik meg az orra, akárhányszor is megszólal. De a megfejtés az lesz, hogy ami van, az egyáltalán nem mese.

Hanem valami más. De, hogy mi is igazán, azt senki se tudja, csak sejti erősen. Mert amidőn mindez a színjáték történt velünk aközben, hogy visszahúzódtunk kuckóinkba a visszafogott fűtés mellett, takarót borítottunk lábainkra a pedzegető hideg ellen, holott odakint tombolt a karácsonyi tavasz, fölsóhajtottunk erősen vagy olvasottság szerint, akárha Szabó Lőrinc, miszerint „sose halunk meg, férgek, istenek”, mégiscsak rá kellett döbbenni arra, dehogynem. Mégpedig gusztustalanul és fájdalmasan, mert ott, ahol még a jámbor ünnepek alatt is csak a hatalmi bástyák erősítése a cél, mint azt a megjelent több száz oldalas Magyar Közlöny is tanúsítja, ott nincsen helye a csendeséjes andalodásnak.

Illetve annyira, mint amikor tudatlanná szopja magát a jámbor alkoholista, mert máma kedd van, és nappal lett, elindult a józan robot. És így és ekkor kapja a képibe a magyar gyalogos, a bamba szavazógép, hogy márciustól nyolcszázötvenhétezer (857 ezer) forinttal növekszik majd Orbán fizetése. Ami nem azért érdekes, mintha neki ez bármit is jelentene, mert voltaképp a teljes GDP az övé, hanem azért, mert mindeközben az is tudható, hogy a minimálbér az idei toldás után kétszázharminckétezer (232 ezer) magyari pénz lesz, amiből a jómunkásember fölfordul. De vigasztaljon minket az a tudat, hogy csak a növekményből Orbán viszont négyszer teheti meg ezt.

Karácsony lett majdnem, mire Béla a temetőből a kocsmába ért. Nem hosszú ugyan az út a falu határából a kukoricás mellett, a széltépte kék plakátok alatt, el a kultúr előtt, a Szentháromság szoborig, ahol a közmunkások akkor is ugyanúgy dölleszkedtek a szerszámaikon, mint amikor november elején kifelé ment, mint most, december vége tájt, midőn befelé érkezett és haladt. De maga sem tudta, miért tartott olyan sokáig. Vagy nem is volt idő ezalatt, illetve körben forgott talán olykor visszacsapva önmagába, és ez okozhatta, hogy míg Béla egyik nap már majdnem elért a térre, másnap még csak a kukoricásnál tartott megint, mert ki tudja ezt számontartani, mikor hol van, amikor meg sehol sincsen addig, míg le nem ül, és föl nem sóhajt, de rekedten, mint akárha fölfázott varjak a réten.

Így jött elő a lélek belőle, amikor két hónap szüntelen haladás után elért az ivóba, biccentett a fröccsök urának, hogy itt vagyok, és észre sem véve a másképp álló csillagokat rogyott le a fenekét formázó székre, mint arra a helyre, ami a fix pont a világegyetemben, ahonnan kiindulva ki lehetne forgatni a földet a helyéről. Már ha volna ilyen szándéka valakinek is, ami nincs. Mert jól ki lett ez találva annak idején, hogy a föld, az ideiglenes otthon ezen a kajla anyagi világon rohangásszon körbe meg körbe, hogy amikor ezalatt újra arra a helyre ér, mint tavaly ilyenkor, akkor a népek fölsóhajtsanak, de jó, karácsony van megint. Pedig csak egy évvel lettek öregebbek, ennyivel lett rövidebb az élet, amit csillogva ünnepelnek a fa alatt, vagy mint Béla is, fa nélkül az ivó fenék formájú székén ücsörögve.

És végtelenül, ezt el ne feledjük. Ahogyan ugyanígy kimerevített képként álltak a közmunkások a szobor alatt, a templom tornya is örökkévaló volt, és a lakosok, jajj, a lakosok, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek is mind csak föstmények voltak a falon, ahogyan Béla az ivóban körbetekintett vizsgálva az időt, és benne magát visszafelé. Hogy már szaladt, úgy iramlott hátrairányba, mint a veszedelem, mert a fröccsök ura óvatlanul, és mit sem tudva a tárgyak, hangok és illatok fenséges hatalmáról az idő felett, fenyőágakkal díszítette az ivót, és szüntelenül forralta a bort a szegfűszeggel meg a fahéjjal, hogy ragadós volt tőle az ivó levegője, mállós és nyúlós massza volt. És ez lett Béla csésze teája. Az ok és az indok, meg a lehetőség megkeresni az eltűnt időt. A nyomába eredni neki.

Hogy hova tűnt, azt már senki se tudja, de ott van valahol bizonyosan egy láda mélyin vagy az óra hátlapja mögött, illetve Béla fejében eltemetve más élmények alatt, hogy a szegfűszeg meg a fahéj, a fenyőágak a pult fölött és szívének rohanása okozta fölszakadások miatt úgy gőzölögjön elő, mint a friss tehénlepény párolgása gyerekkorában a porhanyós havon. És Béla egyszerre megérkezett az otthontalanság otthonába, ahogyan, amikor és valahogyan megérezte a bakancsa alatt a ronda sárga zoknit, ami a habos felhő volt maga. Azokon járt lebegve akkor is, és most az emlékeiben még mennyire, hogy amikor gyerek volt, mint most gyerek lett újra, és a nagyanyja volt olyan duplagyűrűs, mint most itt a falubéli özvegyasszonyok egy ujján viselve szintén az ura karikáját. Mint ők is itt a magukét.

Hátraröpült tehát Béla a múlt végtelen alagútjában a kezdetekig, mikor is a nagyi, hogy gyere kisonokám, mit hozott neked a Kisjézus ide, vezette a habkarikás fa alá, ahol ott hevert magában a sárga zokni. De nem akármilyen ám, hanem frottírból való, mint az őskor technikájának új csodája, a gyártás misztériuma, illetve a civilizáció győzelme a kultúra fölött, ahogyan Béla ezt később magába szívta rongyos könyvekből, de akkor erről még mit sem tudott, illetve nagyon keveset. Mint ahogyan ma is. De hát a zokni, mint a Holocénban megvolt karácsony csúcsa, az élmény, hogy a felhőkön járhat a sárga frottírnak köszönhetően. A véget érni soha nem akaró lebegés, hogy iramoggy kisonokám, vedd föl a zoknit, győzd le a gonoszt, és tiéd lesz akkor a majdnem egész királyság. Királylányról akkoriban még szó nem esett.

És elkezdett Béla könnye cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. Mert mit is lehet siratni a múlton, vagy mit érdemes egyáltalán, ami ugyanis eltűnt, vissza sose jön, de ott van a fejében, és akkor, amikor csak akarja. Ennyi kell, nem egyéb és nem több, hogy a fröccsök ura díszbe öltöztesse a pállott sörszagú ivót, és főzze a bort szakadatlan. Meg hogy azért odakint a templom harangja elüsse az órát, amikor Jézuska fáját elhozzák a halkan szálló angyalok, mint a nagyinál akkor, amikor a sárga zoknit tették a fa alá égi küldeményül, hogy járjon Béla a habos fellegeken. És rájött könnyét letörölvén – ami el is állt, hogy el ne feledjük -, ennél több épp most nem is kell, illetve, hogy ennél több nem is lehet. Boldog karácsonyt, ezt mondta ekkor a fröccsök urának, aki hasonképp kívánta neki ugyanezt.

Ha pedagógus volnék, meg lennék hatva a megbecsüléstől, ahogyan Pintér Sándor gondol énreám a hatalmas szívével. Tülekednék a sorban, hogy hozzájussak az ingyenjegyhez, amit kaphatok, hogy meghallgassam Mága művész urat, ha már fizetésemelést Brüsszel miatt nem kaphatok. Egy virtuóz hegedűszóló fölér ugyanis egy heti élelemmel, vagy azt okozhatja Mága kitartó nézése és hallgatása, hogy leteszek, fölhagyok minden követeléssel, és a katartikus élménytől fönnakadt szemekkel iramlok az iskolába feltételek nélkül tanítani mindhalálig. Kétezerötszáz jegyet kaphatnak, illetve kapnak ajándékul a pedagógusok Mága művész úr újévi koncertjére ugyanis, hogy szavuk se lehessen.

Mága nem egy Paganini, csak azt hiszi, és úgy csinál. Mága hegedálása ugyanolyan műanyag, mint az egész ember az arcára rajzolt mosolyával, tömény giccs, de nem vagyok sem esztéta sem zenekritikus, hogy megítéljem őt. Csak azt látom, hogy ugyanúgy az ördög hegedűse ő, mint az olasz, aki jelzőként kapta a minősítést, míg pedig Mága a NER szolgája, esetében tehát a jelző konkrét tartalommal bír. Hogy a NER Pintér képében Mágát hallgatni küld jegyeket a pedagógusoknak, az fölér egy arculcsapással ismerve az elmúlt hetek és hónapok történéseit, az csak a magánvéleményem, hogyha pedagógus volnék, akkor miniszter et. arcába vágnám a szaros jegyeit. De ki vagyok én, hogy morális útmutatást adjak.

A NER en bloc nem tud, vagy nem is akar normálisan ünnepelni vagy jutalmazni. Amikor a NER kedves akar lenni, akkor is tapló és érzéketlen. Tegyük fel nyílt és jóságos lelkünkkel azt, semmi hátsó szándék nem volt abban, hogy Pintér Mága jegyeket osztogat a pedagógusoknak, hanem tényleg csak a szívbéli jóság téteti ezt vele. Mint ahogyan annak idején is minden előgondolat nélkül, ámde eredendő bunkóság és érzéketlenség volt az oka annak, hogy Balog – akkor még miniszter és nem az úr kétes állagú szolgája – a Hiltonba hurcolászott nevelőotthoni gyerekeket, hogy ott libamájjal meg kaviárral tömje őket, akiknek esetleg csak egy kis szeretet hiányzott az életéből. Az akkori szereplők már nagyra nőttek.

Mint emlékezhetünk, abban a cirkuszi előadásban nem is a menü volt a legvérlázítóbb, hanem a gyerekek képébe dörgölt úgymond ajándékok ilyen feliratokkal, hogy tíz éves fiúnak meg nyolc éves lánynak, ami abban a formájában maga volt a megalázás maga. Mint ahogyan ez is az, ahogyan a minisztériumban kitalálták, hogy Mága jegy negyven éves biológiatanárnak, és ezzel a gesztussal azt hiszik, meg vannak győződve róla, hogy valami jót és nemeset cselekedtek, holott rossebeket. Vagy csak én látom fonákul a világot, amikor a pedagógusok ilyetén megalázása nekem fáj. Sokszor hiszem azt mostanában már, hogy akikért én a lelkemet kiírom, mégis jól érzik magukat, és eltelten Orbánra szavaznak.

Ez is lehet elnézve a köröttem hömpölygő világot, de ez az én nyomorom, és nem azért gyűltünk egybe, hogy ennek a szerencsétlen Kázmérnak a szívhangjait hallgassuk, hanem, hogy a NER arcába köpjünk, feledve Bálint György tanítását, hogy az nem helyes út. Ám mostanában egyre inkább annak tűnik, ha ők is ezt teszik a társadalommal most épp a pedagógusok formájában. Mint érezhető, ahogyan szaporodnak a sorok, úgy gyűlnek ezek előállítójában az indulatok, mert a történet itt még egyáltalán nem ér véget, tovább is van, én tehát annak rendje szerint mondom is. Mert még az is lehet, hogy a túlzottan megbecsült pedagógusok nem is az igazi koncertre lettek meginvitálva, hanem egészen másra.

A nagy, újévi koncert este hétkor kezdődik, a tanarakat viszont délután kettőre várják, így a rossznyelvek szerint az a főpróba lesz, amit megnézhetnek és hallgathatnak, csak állítólag ilyet Mága művész úr tartani nem szokott. Hová mennek akkor a tanárok, csapda ez vajon, és aki oda belép, azt többet már az életben nem is látjuk, a koncert ígérete a nagy, fekete autó talán, ki tudja ezt? Mint kitetszik, itt az alapvető rosszindulat munkál bennem, és az élénk képzelet. Még az is lehet, hogy a kedvükért ez egyszer valóban lesz főpróbája a világraszóló eseménynek, és a tanárok még esetleg azt is láthatják, ahogyan a művész úr hajlakkal rögzíti soha el nem múló mosolyát porcelánfogai fölé. De mindez egyben sem érdekes.

Nem érdekes, hogy milyen értéktelen giccsmesternek tartjuk a magunk részéről Mágát és az ő előadásait. Még az is lehet, hogy a ragasztott mosolya őszinte, vannak olykor erre utaló jelek. Mert itt voltaképp Pintér és rajta keresztül a NER, valamint a tanerők különös viszonyáról adtunk elő a kezdetektől fogva. Mégpedig azt, hogy milyen pofa kell már ahhoz, milyen végtelen romlottság, hogy egy társadalmi rétegnek, amely az életéért küzd, a képbe vágunk pár koncertjegyet, hogy ettől talán érzik a törődést, sőt, tülekedni fognak érte. És lehet, hogy néhányan fognak is. Viszont, ha Mága olyan lenne, mint amilyen nem, akkor azt mondaná, hogy így nem zenél. De fog. És tudjuk, igazából kinek húzza.

Van annak balami diszkrét bája hányingerrel elegyest, ahogyan Bencsik András kezében egy mahomet Orbán kötetet nézeget átszellemült tekintettel. Ilyen képpel örvendeztette meg a Facebook bamba népét, és nem szégyelli. Bencsik András sok mindent nem szégyellt eddig eltelt eléggé hosszú élete során. Olyan dolgokat, amiktől más esetleg pofán köpné magát, de minimum letagadná. Bencsikben azonban ilyen késztetések nincsenek, ő feloldódik az általa megélt kor, annak aktuális hőse, és a kor által diktált ideológia taknyában, legyen az kommunizmus vagy fasizmus, neki teljesen mindegy.

Nincs alku, csak Bencsik éljen jól. Voltaképp ezzel a rövid mondattal mindent el is mondtunk, mert Bencsiket is mindenki ismeri, tudja érzelmi kötődését 1986-ból a Szovjetunióhoz, amikor is ezzel a címmel (Érzelmi kötődés) írt az akkori Népszabadságba cikket a magyar fiatalok ideológiai nevelésének fontosságáról szovjetbarát töltéssel. Hogy munkásőr volt vagy nem volt, és hogy ott mit csinált, az innentől fogva totálisan érdektelen. Bencsik András akkoriban bizonyára a Lenin összest tanulmányozta, ma Orbánt, nála ez egyre megy. Semmit nem változott, semmit nem tanult, élni akar, és jól.

Lehetne ezt, amit Bencsik csinál eufemizmussal szervilizmusnak nevezni, de ez annál több. Annyival több, hogy igazából jelző sincsen rá, és nem is nagyon akarunk keresni, mert Bencsik lett légyen bármekkora csúszómászó, mégis csak egy lenyomat a maga torz voltában. Azt példázza nekünk, mivé lesz az ember, ha gerince, önálló gondolata és morálja nincs, annyi magához való esze viszont igen, hogy annyit tudjon, hogyan lehet elvtelenül ugyanúgy jól élni Kádár és Orbán alatt. Neki mindegy, személye viszont azért érdekes, mert a Kertész Ákos által fogalommá tett szolgalelkű magyar archetípusa.

Bencsik, és az általa tipizált organizmus azonban mostani történetünknek csak az egyik fele vagy eleme. A másik maga a hatalmas kötet, ami akkora, hogy méreténél és súlyánál fogva is halálos fegyvernek tűnik. Hát még a tartalma. A vezér beszédei 2020/21-ből. Mi, akik szakmai ártalomból követjük ezeket, ismerjük azok elborzasztó tartalmát, aki kevéssé mélyedt el a ganyéban, annak elég egy péntek reggeli Kossuth rádióbéli szeánsz, és máris mindet tud. A tartalmatlan hőbörgés, alkalom szerinti uszítás, üres frázisok, tehát Bencsiknek hasonló élménye lehet, mint amikor kommunistaként Lenint olvasott.

Bár azokban több az eszmei hűség. Ilyen szempontból azonban mindegy is, Lenin vagy Orbán, az ilyen olvasások – ha egyáltalán – a hűséget példázzák csakis, pillanatképek a leendő fizetségért, amit a vezér kis katonáinak kioszt. Nem is keveset. Ha takonygerincű is a mutatvány, jól meghatározható anyagi tartalma van, az eszme ebből a szempontból érdektelen, és ezt Bencsik életútja példázza is. A lényegesebb ennél maga a kötet, illetve annak megjelentetése, ami viszont az ország berendezkedését, szellemi és morális állapotát mutatja, és ehhez már szintén nem rendelnénk semmilyen jelzőt.

Megtettük azt már ezerszer. Megvallása szerint Bencsiket egyébként Orbán Messire emlékezteti, ezt viszont az argentin zseni nevében kikérem magamnak, csak az a gyomorforgatóan feltűnő, ahogyan magyar futballsikerek híján egy olyan távoli ország sporteredményét sajátítják ki, amihöz semmi közük, sőt, azt is megkockáztatom, amiről semmit nem is tudnak. Ennél alávalóbbat nehéz elképzelni, mint ahogyan Orbán Messinek is csak a lába nyomát csókolhatja maximum, de ezeknek sikerül összeszarozni őt is. Amihöz érnek, annak vége van, így barmolták szét az országot is.

Nem tudható egyébként, milyen lelkület szükségeltetik mindehhez, de ez tőlünk meglehetősen távol áll. Ahogyan elnézzük a kandalló tüze mellett Orbán beszédeket olvasgató Bencsiket, a legkevesebb az, hogy felfordul a gyomrunk. Nem tehetünk róla, hiszen ez a bábu nincsen egyedül, ez árad mindenhonnan parttalanul, a személyi kultusz, a vezéreszme és a vakhit olyan töménységben van jelen, ami ellen képtelen védekezni az ember. De már nem is akar, mert tudja, hogy ebben telik majd el az élete. Mindez kiábrándító, de jobb vele tisztában lenni, és akkor egy fa tetején meg lehet várni végét, amikor varjak falatoznak a szemeinkből.