blogin.hu

Először a kakaóról szokott le. Minden reggel átsétált régebben, nem is olyan régen a sarki kisboltba, és megvette a reggelit, fél liter kakaót két lekváros buktával. Isteni buktát árultak itt a kisboltban, tele jófajta baracklekvárral, nem azzal a viaszszerűvel mint amilyen a nem is olyan messze lévő nagyboltban árult buktákban volt, ezeken érezni lehetett a nagyvárosi és nagyüzemi pékek lelketlenségét. Bár olvasta, hogy nem egészséges édességet reggelizni, de nem törődött már semmiféle veszedelemmel, jöjjön, aminek jönnie kell elszánással, egy rendíthetetlen hős bátorságával majszolta idvezülten minden reggel a fél liter kakaót és a két buktát. A boldog elégedettség ideje volt ez minden reggel élete alkonyán.

Egyszer – nem lehetett volna pontosan megállapítani, mikor – elkezdett romlani minden. Nem pofonszerű hirtelenséggel, hogy azonnal észre lehessen venni és nagyon fájjon, hanem beszivárogva az életbe, mint valami nyálkás köd, hogy el kellett kezdeni figyelni, mire költ és mire nem, mert valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy a hónap végére elfogyott a pénze. Pedig nem vásárolt többet, illetve nem vett mást mint régebben, és mégsem volt elég rá a pénz. S mivelhogy egy jámbor gomba indulataival élt, nem háborgott, nem fordult Istenhez tanácsért és főképp nem panaszkodott neki, hanem arra jutott, nem vesz akkor kakaót reggel, mert senki nem kergette az asztal körül, ha reggel nem ivott kakaót.

Ezzel a biztonsági intézkedéssel el lehetett lenni egy darabig, rájött, kakaó nélkül is van élet, illetve reggel, mert a bukta még így is finom volt. Csakhogy egy kis idő után már nem ment ez sem. Arra kellett rájönnie, olyan luxus ez, amit nem engedhet meg magának, és mivel így is mindig pénzhiánytól szenvedett, körül kellett nézni az életében, mi az, amit el lehet hagyni nagyobb veszélyek nélkül, hogy ugyan hiányozni fog, de nem annyira, illetve igen, csak még magának is le lehet tagadni. Fázós volt ugyan, de kegyes volt az ősz, megengedte, hogy két pokróccal a lábain vészelje át, nézze az alábukó napot és az ingó sárga leveleket, ekkor gondolta úgy, hogy a fűtés sem annyira fontos, mint azt hinné az ember.

Ekkortájt volt az is, hogy rászokott a tejre és kiflire a kakaó helyett, mert ez ugyan nem melengette kellemesen az ínyét, de enni kell valamit. Így szokott át a kisboltból a mellette lévő nagyobba, s még idejében, mert ez a kicsi is bezárt. Egyik reggel csak egy kézzel írt tábla volt az ajtaján, hogy ennyi volt. Ez azt juttatta eszébe, ha majd egyszer nem törődve semmivel dőzsölni akarna, és venne két régifajta buktát reggelire, már nem teheti meg, és ezzel a szomorú tudattal vitte a kiflijét, a nagyvárosi, lelketlen kiflit, hogy azt majszolgatva nézegesse a világot, ami egyre szürkébb lett, pedig sütött a nap, hogy még be sem kellett fűteni igazán. Így mintha nyugvópontra jutott volna a romlás, de csak sunnyogott.

Észrevétlen tette a dolgát. A kertek alatt, csak úgy mellékesen érte el, hogy lassacskán parizert sem vett vagy más efféle úri huncutságot hasonló okokból, mint a kakaóról volt kénytelen nem is olyan rég lemondani. És nem vett aztán már sok más dolgot sem, amire régebben futotta, s így gyötörte őt az élet és a világ, de mondom, egy gomba jámborságával tűrte ezt az egészet, itt-ott még a saját hibáját is felfedezni vélte a romlásban, amiben egyre kisebb lett az egyre több pokróc alatt, és ezt sem vette észre. A szürkeség és a hideg mind nagyobb lett, s ha olykor előbukkant a nap, azt csak azért tette csalfán, hogy félre vezesse a nélkülözőt, fűteni még mindig nem kell, mert minek, meg mert nem is futja rá.

Az egyik enyhébb reggelen átsétálva a lelketlen nagyboltba azon kapta magát, hogy a tejet sem tudja megvenni, mert arra sem futja, és a kiflik számát is csökkenteni kellett ötről háromra, hogy majd azzal húzza ki másnap reggelig. Délután négy pokrócot csavart magára az ablakhoz szembeülve a nappal, hogy majd az cirógatja őt, fogta a kiflit a kezében, olykor harapott belőle, miközben próbálta felidézni a kakaót és a buktát abból az időből, amikor futotta rá. De ahogyan hűlt a szoba, mert a nap helyett ködök szálltak alá, nem a kisbolti bukta, hanem az anyjáé, aztán a nagyanyjáé jutott az eszébe, tisztán érezte a lekvárban a barack rostjait. Így kezdett el utazni, és így találtak rá reggel, kezében kifli, kék szemén fátyolok.

Tegnap dél körül már ott tartottunk megint, hogy Németh Szilárd, úgy is mint a Fidesz esze, bizonygatta, hogy a NER-világ a lehető világok legjobbika. Abból a szempontból is, hogy az Orbán-féle benzinársapka lekerült ugyan a naftáról, de mégis itt a legolcsóbb a környékünkön, de a hanyatló Nyugathoz képest mindenképp. Amikor ilyen összevetésekkel – amelyeket a talpasjobbágy nem tud ellenőrizni – bizonygatják a magyar fasizmus felsőbbrendűségét, akkor tudjuk, hogy baj van, vagy hazudnak megint. Engemet különösebben nem érdekel a benzin ára, de azt is elérték, már a magyar embereket sem, akik odáig jutották, mindegy mennyibe kerül, csak legyen. Így a tegnapi volt az az áremelés, amit voltaképp ujjongva fogadtak.

Ki volt ez találva, vagy, ha nem, akkor megint szerencsésen alakult a maffia számára minden. Porbafingó szempontból azonban – akik mi vagyunk – teljesen mindegy minden, mert a végén úgyis mi szívjuk meg. Ez lassacskán axióma. Orbán kormányoz (hm), te megszívod, ilyen a magyari élet tizenhárom éve, de mi bírunk neki örülni, tényleg egyedi faj vagyunk. De nem is ez az ontológia, ami máma foglalkoztat minket, hanem a körítés, a dolgok afféle intézése, a torkunkon való legyömöszölése, akárha hízott libának, hogy szóhoz se tudjunk jutni, időnk se legyen ocsúdni, mert már ordítják a képünkbe az új tételeket kitalált szavakkal, mint például a szankciós benzinár, ami tegnap éjszaka óta van nekünk.

Mert azidőtájt, amikor Németh Szilárd az összehasonlító benzinár tanulmányát közreadta, előállt a kedves vezető ezzel a szankciós benzinár fogalommal, hogy bekövetkezett, amitől félt, álmatlanul forgolódott mintegy, hogy azzal, le kellett vennie a jumbósapkát a magyar naftáról, a magyar ember már ezzel kell szembenézzen. Viszont még mindig olcsóbban, mint a kórus alfeléről azt Németh Szilárd mondja. No most, eszerint a szankciós benzinártól csak és kizárólag a sapka védett meg minket, amiből a formállogika szerint az következik, hogy amikor rákerült a sityak, már ez volt a feladata. Csakhogy akkor – egy éve – nem, hogy szankció, de még háború sem volt, és máris ott vagyunk megint a valóság átszabásánál.

Ilyen szabóság ez a Fidesz. És mégis, mindeme szutyokságok mellett ezúttal – mint új elem – az az érdekes a tündérmesében, ahogyan és amikor mindezt a sok-sok panelproli tudomására hozták, azaz, az éjszakába hajló este. Kormányinfó fél tizenegykor, amikor a szalagmunkás a másik oldalára fordul izzadva a dunna alatt, vagy az éjszakai műszakban várja a soha el nem érkező hajnalt. Ez még a NER-ben már annyi mindent megélt magyar jómunkásembernek is unikum, hogy az okát kezdi keresni az ő bensőjében, tudatának legmélyebb rétegeiben, ámde nem igazán leli. Nem közgazdasági megfejtés, de közel áll a valósághoz az a gonosz megjegyzés, hogy azért volt annyira sürgős, mert muszáj volt.

Azért mégpedig, hogy a kedves vezetőt ne lincseljék meg egy üres benzinkút előtt, bár ez az álmokba hajló feltételezések birodalma. Orbánt még nappal, még teli benzinkút előtt sem lehet látni, mert általában súlyos brokátfüggöny mögül szemléli a világot, és onnan üzenget boldog karácsonyt, ha szorul a hurok. Márpedig az most eléggé hurkolódott a nyaka körül, így az éji órán való bejelentés oka és indoka az lehetett, hogy mire reggel a keresztény magyari bambamagyar csipásan kikel az ágyból, meglehessen az új fogalom, ez a szankciós benzinár, ami ezek szerint – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – már a sapka előtt is létezett, amikor még szankció sem volt, de a múlt köde a Fidesz szerint sok mindenre jó.

Erre is. És célt is ér, hiszen az ember tátott szájjal nézi, ahogyan honfitársai egymás torkának ugranak átharapni óhajtva a nyaki ereket, hogy hol drágább a benzin, meg, hogy miért nem volt eddig, s így, amíg ők küzdenek a démonaikkal, Orbán eltelten heverész. Hogy ugyan elszabta ezt – is -, de sikerült elkennie a szart, és az éji bejelentés után másnap délután már mint a nemzet jótevője és megmentője éli a nyomorult életét diadalmasan, míg az ország szarrá megy, lakosai pedig megdöglenek. Ilyen az élet Neriában sorsunkban odáig jutva, hogy lassacskán mindenki annak örül, hogy egyáltalán luk van a seggén, a körön kívülről pedig tátott szájjal nézik a szerencsésebbek a magyarokat, akik most is hátrafelé nyilaznak, és egymást ölik. Röhej. Induljatok cukorkeresésre, jön a karácsony.

Tegnap az Ecofin (az Európai Tanács gazdasági és pénzügyi grémiuma) napirenden szerepelt az Unió Ukrajnának nyújtandó pénzügyi segélycsomagja, a tizennyolc milliárd eurós közös hitel dolga. Erről a találkozó honlapja is beszámol, ahol az olvasható, az első napirendi pont a következő volt: „Pénzügyi támogatás Ukrajnának – a Tanács megvitatta a törvénycsomagot Ukrajna tizennyolc milliárdos támogatásáról”. Erről a napirendi pontról hazudja azt először a Pénzügyminisztérium, hogy meg sem történt, szó szerint „Az Ecofin 2022. 12. 06-án tartott ülésén nem szerepelt napirenden Ukrajna tizennyolc milliárd eurós támogatása”.

Valaki hazudik. Mégpedig eddig soha nem látott módon aljasul, azaz úgy, hogy egy megtörtént eseményről mondja azt, hogy nem is történt meg (kies hazánk), illetve egy soha nem volt eseményről állítja azt, hogy az lezajlott (Unió). Mint később majd kiderül, megint az van, hogy mindenki szembejön az autópályán, és a magyar kormány tálalásában az egész világ hazudik, csak ők mondanak igazat. Félretéve azonban a bennünk a Fidesz kormányzás tizenhárom éve alatt kialakult rögzüléseket, amelyek mindig azt igazolták, hogy ezek (Fidesz) hazudnak – mégpedig gátlástalanul és cefetül -, adjunk helyet a kétségeknek, hogy talán nem.

Ez csak az a pártatlanság, amivel ugyan már a Fidesz kapcsán nagyon régen nem rendelkezünk, ez az eset azonban van olyan súlyú, hogy teszünk egy megengedést, hátha ezúttal egyszer igazat mondanak, bár az első – és hiteles – cáfolat, az Ecofin honlapja már rendelkezésünkre áll. De olyan hangosan és annyira egyszerre, hogy úgy ne mondjuk, kórusban kezdték el a tagadást, ami arra int, ez egyszer adjuk meg az esélyt annak, netán és véletlenül igazat mondanak, bár erre az évtizedes tapasztalatok szerint az esély minimális. Ám ne érhesse az a vád a házunk táját, hogy prekoncepcióval élünk a maffiával szemben.

Mert nem csak a Pénzügyminisztérium tagadta le tegnap a valóságot – meg sem történt, ami megtörtént -, hanem vele párhuzamosan vagy egyszerre szinte Szijjártó külügyminiszter „A kormány nem vétózott meg semmilyen anyagi segítségnyújtást”, illetve maga a megkérdőjelezhetetlen Orbán Viktor is „A mai hírek mind arról szólnak, hogy Magyarország vétózza az Ukrajnának járó pénzügyi támogatást. Ez álhír”. Tehát először nem volt napirenden sem, másodszor, ami nem is volt, azon nem történt vétó, s íme, máris itt az első csont a levesben, de nem kell megelégednünk a puszta logikai következtetéssel.

Találunk cáfolatot bőséggel a világsajtóban, amely még egyelőre nem tagja a KESMA-nak, így tehát nagy valószínűséggel igazat is írnak. A lengyel Wiadomosci szerint „Magyarország döntött, az Ukrajnának járó pénzügyi segítséget blokkolta”, a Politico pedig azt írja „Magyarország vétózza az Ukrán segélyt, az EU alternatív megoldást keres”. A Reuters pedig ezzel bombázza a nemzetközi közvéleményt: „Magyarország vétózza az Ukrajnának szánt EU-s segélyt, elhalasztják a döntést a Budapestnek járó pénzről”. Íme a velünk – mint helikopterekkel szemben álló állítások, azaz, az ügy nem tiszta.

Illetve végtelenül mocskos. Kicsit messzebbről közelítve, az első izgalmak után mondta azt Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság alelnöke, hogy „Tudjuk, hogy a helyzet rendkívül nehéz. Milliók vannak víz, fűtés és áram nélkül (Ukrajnában, a szerk.), haladnunk kell. Egy tagállam tiltakozása miatt nem jutottunk ma megállapodásra. A munkát folytatjuk a következő napokban, azzal a céllal, hogy a lehető leghamarabb megállapodjunk.” – Egy tagállam tehát tiltakozott, amelyik, s ezt ne feledjük, először azt mondta, mindez meg sem történt, másodszor, hogy nem vétózott.

Tiltakozott – ez majdnem ugyanaz. Orbán azt is kifejtette, hogy Magyarország adna pénzt Ukrajnának kétoldalú megállapodás alapján a saját büdzséjéből, de, hogy az Unió közösen utaljon, abba nem megy bele. Ez a tiltakozás, és ez, ha kifordítjuk, ha be, vétó. Ugyanis ami Varga szerint meg sem történt, azon ő azt vétózta meg, hogy az EU a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb és minden más ország számára elfogadható módon nyújtson 2023-ban pénzügyi támogatást Ukrajnának – egészen pontosan az ehhez szükséges pénzügyi szabályok kialakítását blokkolta. Megkötötte az Unió kezét: ez pedig vétó.

Úgy képzeljük a nem is vétót, hogy ott ücsörög a buszon az Unió és Magyarország, egy útágazáshoz érve mindenki jobbra akar menni, mire kies hazánk azt mondja, oké, menjen, egy feltétellel, nem tekerheti jobbra a kormányt a sofőr. Ez történt tegnap, ezt a mélységet sikerült elérni a hazugságon kívül elérve azt is, hogy megint távolabb kerüljünk az uniós pénzektől, ami összeg után már oly régóta epekedünk, és amiről szintén össze-vissza hazudoznak mindent. Nem volna ez már annyira érdekes, ha nem Magyarország koporsójába klopfolnák a szögeket, pedig ezt teszik. És nem csak azt hazudják, hogy minden jó, de azt is, ha mégis szar, arról ők nem tehetnek.

Ha az lenne a tévképzetünk, esetleg valami válság van az országban, jobb, ha tudjuk, ez csak a sorosista sajtó kitalációja. Dolgaink, ha nem is a legesleg-, de legalábbis a legnagyobb rendben vannak. Állításom igazolásául előadom, arra is jócskán jut, hogy Kövér pedellus házőrségének ruhatárát fölfrissítsék, de, mint olvasni lehetett, azért csak ilyen szordínósan, ahogy, mert a sok vacak már így is alig fér el a gardróbban. Elnézve a listát, amit kapnak a derék házőrök ezúttal épp alig párszáz millióért, akad az őrség soraiban egy, akinek nem fázik a lába. Mással nem lehet indokolni azt, hogy vékony zokniból 399-et, míg vastagból csak 398 párat rendelt Kövér a csapatának.

Vagy spórolnak. A vastag lábmelegítőt ugyanis páranként 5200 pénzért szerzik be, nem mindegy tehát, mennyit rendelnek, ha már a fogukhoz verik a garast. Egészen érdekes tételek vannak azonban még a terjedelmes beszerzési listán, mint társasági sapka vagy kalap, de a legérdekesebb, hogy az egészet lehetne vagy kellene úgy ahogy van a kukába dobni, igaz, akkor nem gazdagodna a feltehetően haveri beszállító. Nem akarna az ember belelépni még egyszer ugyanabba a folyóba, amikor régebben azt szajkózta, az elcseszett pénzből mennyi lélegeztetőt lehetne venni, erre tízezrével vásároltak, de nem azért, hogy a szájunkat befogják, hanem, mert ott nyílt piaci rés a lopásra.

Ezeket pedig könyörtelenül kihasználják. Legyen szó vakcináról, maszkról vagy akármiről, mindenhol és mindenből lehet lopni, de amíg a bőségben ez sima bűncselekmény, a mostani szorongató időkben egyenesen aljasság. Ám erre vannak dresszírozva a fiúk és a lányok. De túl mindezen máig a fülünkben van az a hamis hang, hogy a kormány magán kezdi meg a spórolást, ami szép idea, jelei azonban egyáltalán nem mutatkoznak, vagy legalábbis jól titkolják. Innen nézvést – és a lopáson is nagyvonalúan túllépve – az, hogy épp most frissítik Kövér fogdmegjeinek ruhatárát (például társasági zubbony 244.348 forint) nemcsak aljasság, hanem vérlázító is. A magyarok jó része egy zubbony árát nem keresi meg.

Nem akarnék ezen lovagolni, mert voltaképp újdonság a metódusban semmi nincs, csak az idők változnak, de azok nagyon. Szegényebb körökben elterjedt mondás volt hajdan a lepukkantságot magyarázandó és elviselhetővé teendő, miszerint a télnek nincs szép ruhája, ami röviden annyit takar, minden szart magadra vehetsz, csak ne fagyj meg. Nos, ehhez képest a Kövér-pincsik negyedmilliós zubbonya nem tudjuk, minek nevezhető, de ezen a mezsgyén haladva az a veszély fenyeget, hogy a demagógia bűnébe esünk, azt azonban nem akarnánk egyáltalán, ezért maradunk egy darabig még a hiányzó egy pár meleg zokninál, mert a végén még valakinek nem jut, és baj lesz.

A zokniban ebben a kontextusban az a jó, hogy még lehet kapni, nem úgy mint cukrot például, aminek a hiányát nem tudják a szankciókra fogni, ezért a lakosságot hibáztatják, aki Nagy gazdasági miniszter szerint pánikba esve vásárolja fel az édesítőszert. Ami, ha igaz lenne, sem volna egy sikertörténet, mert akkor azt kellene kideríteni, miért pánikol és idegeskedik a lakosság akkor, amikor jólétét egyenesen Orbán Viktor vigyázza. De ezek szerint egyre gyakrabban vall kudarcot, csak ezt bevallani felérne a felséggyalázással, és Gulág lenne a vége. A legszebb azonban, hogy már alig van üzemanyag az országban, s holott mi felmentést kaptunk a közös olajársapka alól, a hiányt erre kenik.

Az időzítéssel van egy kis baj azonban, mert ez a közös sapka hétfőn lépett életbe, benzin meg már elég régóta nincs, míg viszont a Lajtán túl pedig van valami különös ok miatt. Arrafelé cukorhiány sincs, sőt, ami van, az is olcsóbb már szinte, mint itt, mire jön az indoklás a háborús inflációról és a szankciós politikáról, ezt óbégatja boldog-boldogtalan fideszista és hívő, ami után csak egy kérdés marad, hogy ezek ennyire hülyék, vagy ennyire aljasak, vagy mindkettő együtt, egy csokorban. Nem lehet már kiigazodni a mértékeken, mert annyira a béka segge alatt van minden, ahová innen a józanság magasából nehéz lelátni, de dögöljünk meg dalolva, Orbán nevével az ajkainkon, nekem már mindegy.

Soha nem gondolta volna az ember, hogy visszatér a gyerekkora, legalábbis a kommunikáció szintjén, amiben a rothadó kapitalizmust gyalázták és tették meg bűnbakban Kádár propagandistái, és be is zárták a határokat, hogy lehetőleg ne túl sokan tapasztalják meg odakint ennek épp az ellenkezőjét. Az Unión belül így élni bajos, de az igyekezet megvan rá, Németország Schmidt Mária szerint úgy nincsen, hogy mindeközben finggal fűt, ők nem vesznek orosz olajat, mégsincs arrafelé benzinhiány, igaz, nem is olvashatni a teremőrök ruhatáráról, amit az éhezés ellenére frissíteni kell. Nem tudom, hatalom süllyedhet-e mélyebbre, de ezeknek mindig sikerült. Nézzünk hát bizakodva a jövőbe.

Elöntötte a mi bensőnket a felhőtelen öröm és pláne boldogság, amikor olvashattuk Novák Elnökasszony Katika hozzánk intézett kérését, felhívását mintegy, hogy küldenénk neki díszeket az ő nemzeti karácsonyfájára. Bomlott cimbalom lett a mi lelkünk a megtiszteltetéstől, hogy kis pufók angyalkákat, felfútt gömböket vagy mézeskalács szívecskéket juttathatunk el Elnökasszony Katika fájára, ami így a nemzet karácsonyfája lesz. Ott lógnak majd rajta felkötve a nincstelenek, akikről Elnökasszony Katika nemrégiben írta alá a törvényt a sírások és zokogások ellenére, hogy őtőle ott fordulnak fel, ahol csak akarnak. Ebben a fénytörésben pedig különösen szép a mostani nyálas és pátoszos kérelem mifelénk.

Mi pedig, ahelyett, hogy küldenénk hegyes, szúrós csúcsdíszeket azzal az intelemmel Elnökasszony Katika számára, hogy dugja fel a pátoszos seggébe, azt is javasolhatnánk neki, hogy vegye elő a malomkeréknyi fideszes fülbevalóját. Azt, ami a magas hivatalig röpítette, és aggassa azt a fára, hogy ne feledje, honnan jött. Hát, nem közülünk, amit erősít egy korábbi szólama is, amelyben azért adott hálát Orbán Viktornak, hogy nem nyomorult fizetségért kell neki panelporolinak (tanárnak, irodistának) lennie, hanem immár futkorászhat és kajakozhat a világ összes szegletében kedvére, mint valami lökött nyúl vagy mérgezett egér, és ilyen felhívásokkal bombázza az embereket. Mintha nem lenne elég bajunk.

Pedig van. Itt mindenkinek annyi baja van, még az annyi bajnak is annyi baja van, hogy alig is lehet elviselni az életet. Nem kell még tetézni Elnökasszony Katikákkal és az összes többivel, akik mind nekiláttak adventi gyertyákat gyújtogatni látványosan. Orbán egyenesen advent-hadjáratot folytat, és elkezdett buzogni a csapokból a hamis szeretet meg a csendes éj. A hazugság minden formájában fájdalmas, ebben viszont egyenesen elviselhetetlen, egy pláza lett az életünk, ahol a hangszóróból egyfolytában bömböl az idegesítő karácsonyi zene, hogy az ember legszívesebben fölkötné magát a nyálas cukormáztól. Viszont valami degenerált magyarevolúció miatt ezt szeretjük, sőt, díszeket is küldünk.

Mármint Elnökasszony Katika számára, aki majd bizonyára enkezével aggatja fel azokat a fájára, amit nem tudjuk, ki szerzett be. A karácsonyi fenyő megvétele férfimunka, hogy hazatérve legyen miért lecseszni a nyomorult családfőt (lukas, formátlan, kicsi, nagy, ormótlan és máris hullik), így nem tudjuk, hogy Elnökasszony Katika ura szerezte-e be esetünkben vagy valamelyik inas a mahomet, majd’ háromszázmillióból felújított házból zongoraszobával és borhűtővel. Innen is kitetszik, hogy Elnökasszony Katika háza nem a nemzet háza, minekünk is csak egyszer nyílt meg, beléphetett oda a bámuló panelproli, hogy itt fog lakni a mi Katikánk, ide küldjük majd neki a karácsonyi díszeket a fájára.

Felteszem, ha majd feldíszítődik Katika fája, az a nemzet karácsonyfája lesz, annak soha nem volt egységét szimbolizálva, és körbeüli a lélekben tizenötmillió magyar. Illetve, aki éhezik, csak elhever csodálva a bőséget, amit Isten nemzetünknek adott. Nem mindenkinek és nem egyformán, de kitetszik, hogy bír minket ez az Isten, nincs még egy nép, amely a nevében ennyit hazudott volna, ilyen ez a mi kapcsolatunk. Egyébként Novák Elnökasszony Katika karácsonyi elfolyásából már csak az van hátra, hogy ő is díszek mögül kukucskálva fotózkodjon, mint a főnöke pár évvel ezelőtt. Már azon a képen is látható és érezhető volt a benne meglévő mérhetetlen romlottság, ami, ha lehet, azóta csak fokozódott.

Visszatérve azonban a díszekere, amelyeket küldenünk kellene a nemzet karácsonyfájára, álságossága mellett veszélyesnek is érzem nemzetbiztonságilag. Tele van az ország immár mindenre elszánt tanárokkal és diákokkal, csődbe ment vendéglősökkel és boltosokkal, egyre több az ember, akinek már nem nagyon van mit vesztenie, és velük szoktak lenni a forradalmi bajok. Akármiket is küldözgethetnek Elnökasszony Katika fájára a kutyaszartól a véres lófejig, és micsoda munka lesz majd megtisztítani ezeket a testőrségnek, inasoknak, szobalányoknak és lakájoknak, hogy Elnökasszony Katika majd fotózkodhasson a fája előtt, milyen szép is az, és mi tettük azzá. Az összes többi pedig le lesz tagadva, így lesz teljes a színjáték.

A magyar minimálbér a béka segge alatt van, hovatovább a mindig lesajnált mércének használt román is lekörözi. Ilyenekkel nem dicsekszik a hatalom, pedig nem ártana, amikor a munka alapú társadalomról óbégat, viszont azt nem teszi hozzá, hogy olyan munka alapú társadalmat, ahol a munkából nem lehet megélni, még nem látott a világ. Ha úgy vesszük, ennél még a rabszolgaság is jobb, mert ott élelmet és szállást biztosan kap a beszélő szerszám, míg Orbán társadalmában ezt sem egészen valószínű, de nem baj.

Úton vagyunk, hogy utolérjük Ausztriát, mi több, mint azt a kedves vezető Szlovéniában kijelentette – ahová százhúsz személyes katonai, nem is kormánygéppel érkezett -, kies hazánk hamarosan Európa legboldogabb, leggazdagabb, legélhetőbb országa lesz. Nézzünk bizakodva a jövőbe, amit Orbán mond, az mindig is készpénz volt, egy rózsaszín vattacukorpamacs az életünk, billegünk a hurkapálcán. Nem panaszolkodásiból, csak a miheztartás végett rögzítsük az utókor számára, hogy amit a NER úgy mutat, mint a lehető világok legjobbika, az közelről nézve élhetetlennek látszik, aki benne van, annak pedig érződik is.

Nehéz napok ezek a Föld nevű bolygón, még nehezebbek a Magyarország nevű szegletében, egészen közelről nézve azt a pamacsot, ami vagyunk, az tapasztalható, hogy a lakosság zöme a túlélésért küzd, a kevéske pénzét zabálja föl az infláció, amivel a Fidesz nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni. Ömlik a büdzsébe a világbajnok ÁFA, minél inkább éhen veszünk, annál több, mert valamivel pótolni kell az elmaradt brüsszeli lóvét, a legegyszerűbb módja pedig ez, a lakosság kirablása, de úgy, hogy azt higgye, ez érte történik. Hát, nem igazán.

A minimálbér különös egy közgazdasági kategória, a nevében benne van, hogy az az összeg, aminél kevesebbért dolgoztatni embert nem lehet. Sajnálatos módon azonban nem egyezik meg a létminimummal, ami pedig az a summa, aminél kevesebből megélni bajos. A létminimum az az összeg, amiből a beszélő szerszám úgy-ahogy újratöltheti hanyatló munkaerejét, egészen profánul fogalmazva annyi pénz, amiből épp nem döglik éhen. Sokan tudnának beszélni ennek a hatalmáról, ám az is érdekes, az a társadalmi szitu, amelyben ez a kettő egybecsúszik, vagy és netán a minimálbér nem igazán elég már az élet anyagi fenntartásához sem.

Az emberiről nem is beszélve. De ne legyünk telhetetlenek, erre szokták mondani, hogy legyünk boldogok a lukkal a seggünkön, mit tegyen még érettünk a kedves vezető, szarjon sünt? Esetleg, sóhajtunk fel, s főleg azután, ahogyan megint a minimálbéresekkel szórakozik, bizonyos szempontból, ha úgy tetszik, a legszegényebbekbe rúg bele. Később majd az arcukba is köp, mint tapasztalhatjuk, csak a megfelelő nyálmennyiséget gyűjtögeti a tokája alatt. Tisztába téve ezt az egészet induljunk el onnan, hogy az infláció bevallottan húsz százalékos, viszont sokkal több, ha a parizert és a zsemlét nézzük.

Ez a pénzromlási ütem pedig marad is egy darabig, tehát az a bolhafingnyi minimálbér, amiben tavaly kiegyeztek a beszélő szerszámok urai (igen, a szakszervezet is), ma már semmit sem ér, jövőre még kevesebbet, ha lehet a semmit fokozni. A húsz és annak százalékos százalékai nem tudom, mit adnának ki egy matematikai művelet végén, de, hogy nem tizenötöt, az ziher, mégis ekkora százaléknyi minimálbér emelésről folyt a diskurzus, ami ugyan arra elég, hogy a második lukas fogunkat esetleg betömje, de megélni nem, és mégis meg kell hatódnunk az érettünk való jóságon.

A semminél azért ez mégis foghatóan több, és már majdnem készen is volt az alku, már majdnem egymás kezébe csaptak a felek, csak a munkaadók azt mondták, ehhöz az emeléshez kellene nekik, hogy Orbán két-három százalékkal csökkentse a munkaadói járulékterheket, mire a nagyfőnök azt mondta, nem. Illetve sokkal stílszerűbben: nyet. Hogy erre most alkalom nincsen, ezt nem bírja el az ő költségvetése. A tárgyalások – közel a megegyezéshez – elakadtak, a minimálbért tizenöt százalékkal sem emelik, ami ugyan már az idei értékvesztését sem fedezi, az előttünk állóhoz meg köze sincs.

Mindez egyébként azért érdekes, és mutatja Orbán mocsadékságát, mert ahogyan a pedagógusok béremelésére is futná, ebbe a pár százalék munkaadói járulékcsökkentésbe sem pusztulna bele, mert a vágtató infláció miatt áfában a többszörösét szedi be. De valahogyan nem akarja, hogy a magyarok éhen ne dögöljenek, természetesen csak azután, hogy megfagytak. Mindez egyébként csak azért vérlázító, mert semmibe sem kerülne neki, csak annyit kellene mondania, jól van. De nem bír ennyit mondani, hanem a fényes jövőről delirál. Ahhoz először élhető, jelen kellene, ami viszont nincs.

Ebben az egész történetben csak egy dolog nem világos, a miért. Miért akar ártani a népeknek ez az ember, ha már segíteni nem tud vagy nem akar. Miért tesz keresztbe egy megállapodásnak, ami neki voltaképp semmibe sem kerül, és végezetül így összegezve, miért köp rendszeresen a szeretett nép arcába. Ha ezt élvezi, mert gonosz, az oké, majd elbánunk vele, csak egy dolog nem világos, de egyáltalán: a kedves nép miért törölgeti idvezült mosollyal a képén folydogáló köpetet. Ezt, ha agyonütnek se értem.

Nem kell felugorva csűrdöngölni, hogy egyetlenünknek valami csoda folytán megjött az esze, vagy megszállta volna őt a Szentlélek, hanem kacsatáncának újabb fejezetéről tanúskodik mindez. Ha tudja a nyájas olvasó, akkor elnézést, ha nem, akkor szívesen adjuk közre, hogy az Európai Unió tagországainak a tavasz óta jelenteni kell, hogy melyik orosz oligarcha, propagandista (etc.) vagyonából mennyit zárolt. Olyan vagyonelemekből, amelyek az EU-s szankciók hatálya alá esnek, és az egész éppen nem tréfadolog.

Mégpedig annyira, hogy az viszont már teljesen friss információ, miszerint az Európai Unió Tanácsa – magyar igen szavazattal együtt – fogadta el azt a határozatot, amely szerint a korlátozó intézkedések megsértése uniós bűncselekmény. Ha lehetne ilyet mondani Orbánra, eléggé szorult helyzetben van ismét, mert mást kell tennie, ha meg akar felelni az uniós normáknak (és pénzt szeretne), megint mást, ha nem akar kiesni Putyin seggéből, és a híveket is etetni kell valamivel. Ilyen hármas szorításban nehéz bír lenni az élet.

Ez hosszú távon fölemészti a delikvens egészségét, amiről Orbán háziorvosa tudna nyilatkozni, mi majd csak a hirtelen végeredménnyel szembesülünk. Mondhatnánk, hogy ez Orbán egyéni szociális problémája és nyomora, az viszont már az országé, hogy így vezetődik, illetve így lebeg a semmiben magára hagyva. Visszatérve azonban kiinduló tételünkre, az orosz vagyon zárolására, Orbán a kecske és a káposzta dilemmáját feloldva orosz vagyonból háromezer (3.000) eurót zárolt, ami összeg kis túlzással megfelel egy burgenlandi traktorista nyugdíjának.

Más országok, akiknek a létezéshez nem kell annyi feltételnek megfelelni, mint Orbánnak, hanem elég a pőre jog és morál, súlyos milliárdok zár alá vételéről adnak számot, így innen nézve is egyértelmű, milyen aljajátékot játszik ez a mi bölcs vezérünk. Mert vannak itt is háttérdolgok, amiket nem árt számba venni, amikor elmerengünk kies hazánk elképesztő mélységein, Kirill pátriárka ügyén, akinek a vagyonát Orbán vétófenyegetéssel óvta meg, az orosz bankén, amelynek háromszáz alkalmazottja kapott diplomáciai mentességet.

Egyáltalán innen nézve, illetve a szankciós óbégatásokat is számba véve, sőt, Szijjártó ódiumát, hogy inkább büszke arra, hogy szaralaknak tartják, de Lavrovhoz el kell mennie, Magyarország ma inkább látszik az oroszok trójai falovának az Unión belül, mintsem inkább a közösség, illetve és legfőképpen a saját érdekében tevékenykedne, ami olyan csoda, ami nincs még egy ezen a világon. Mindenesetre azonban ehhez már pofa is kell, úgy teljesítünk valamit, hogy voltaképp nem csinálunk semmit, és nézünk a rókaszemünkkel.

Ugyanígy – bár nem látunk az uniós emberek fejébe, csak egyre inkább sejtjük -, arra is kíváncsiak volnánk, mit gondolnak erről az újabb magyar virtusról megint, és, hogy mikor unják meg teljesen és végleg Orbán permanens szarkeverését, de ennek a levét megint mi isszuk meg. Az ilyesmiket itthon is meg kellene magyarázni, ha olyan lenne az ország, de a miénk másfajta. Utalásul, amikor kiderült, hogy majd egyszer lesz uniós pénz, ha egyáltalán, aznap olyan örömtüzek gyúltak az M1-en a nagy győzelem miatt, mint egy nyári táborban.

Az ember úgy őszintén arra lenne kíváncsi, mi történne, ha valami valóságos (értsd, nem kitalált) sikerről kellene beszámolni, de tegyük hozzá rögtön, hogy ilyen baleset nem igazán fenyeget. Ebben az egész tündérmesében egy ismeretlen elem van, hogy ki jár jól és mennyire azzal, ha az oroszok seggéből lógunk ki, de nem úgy általánosságban, hanem tételesen és pontosan. Nagy valószínűséggel ez már csak a bukás után derül ki, de, ha tönkre megy bele az ország, akkor már olyan mindegy.

Nem mélázunk ezen tovább, inkább azt szeretnénk tudni – de ezt sem fogjuk soha – milyen orosztól vettek el háromezer eurót, hogy az neki ne fájjon, sokat kellett-e keresgélni, vagy volt egy önként jelentkező, akivel megegyeztek, belemegy a buliba, aztán majd együtt röhögnek az Unión, mint az imperialistán, akinek Virág elvtárs túljárt az eszén. Ez itt kérem a NER szellem vasútja, és már nem a vallomás, hanem az ítélet, miszerint itt kell megdöglenünk ezen a részén a Föld nevű bolygónak, mert mi választottuk őket.

Az ember alig töltött el pár napot lázban hemperegve, még meg sem igazán ismerkedett a szoba sarkában integető manókkal és koboldokkal, és huss, máris vissza kell térnie a valóságba. Első pillantása és gondolata az, hogy jobb lett volna a túlparton maradni, de, hogy mégsem teszi, annak az az egyszerű oka, hogy tizenkét éve lenne hívogatóbb minden egyes létforma, mint a magyarországi magyar, úgyhogy tök mindegy. Mielőtt elgázolta volna az embert a láz, tervbe volt véve, hogy meg lesz írva tanulságképp, mindannyiunk számára szóló intő példaként a NASA műholdképe az éjszakai Európáról, amelyen Orbán haverjának áldásos tevékenysége nyomán Ukrajna, mint egy nagy, fekete luk jelenik meg.

Alig különbözik a szárazföld a Fekete-tengertől, ami fölött eddig sem volt közvilágítás és nem szabdalták utak, nem virítottak városok, és a NASA képén Ukrajna sem rendelkezik ilyenekkel. Olyan az ország az űrből, mint a tenger, vagy mint egy középkori szellemvilág. Putyin mára – ha eddig lettek volna kétségeink – egyáltalán nem különbözik Hitlertől és az ő terrorbombázásaitól, attól a sátáni gondolattól, ha az ellenfél hadseregét legyőzni nem tudja, akkor a lakosságnak okozva mérhetetlen szenvedéseket próbál megtörni egy komplett országot. Putyin fékeket és gátakat nem ismer, és majd elszámol a lelkiismeretével az, aki még ma sem képes másra, mint békéért óbégatni, ezzel födve el a saját bűneit.

Tehát mondom, a lázas delírium előtt erről a fényképről óhajtottam írni, de nem Ukrajnát siratni, mert ez evidencia, hanem magunkat. Igaz, ez is az. Ugyanis a nyájas és felettébb éles szemű olvasóközönség a NASA fényképén fölfedezte, hogy ugyan Ukrajna a fent említett okok miatt fekete lukat mutat, ámde kies hazánk sem sokban különbözik tőle, mintha itt is lekapcsolták volna a villanyt, pedig Putyin – egyelőre – minket még nem is bombáz és rakétáz nagy pajkosan. Ránéz az ember a képre, és fölfedezi, mint valami nagy utazó, hogy tényleg, jé szentigaz, mi is olyan sötétek vagyunk a képen, mint a háborúba ájult szomszéd, s innentől egy kérdés merül fel, hogy minálunk ki ojtotta le a villanyt.

A lázas fetrengés közben, és a sarokban táncot lejtő manókkal való diskurálás szüneteiben aztán ezen morfondírozik az ember, és az eszébe ötlik az agyában meglévő vibráló fortyogáson keresztül az „Az a fekete folt” cím, de egy világosabb pillanatában, hogy az Mikszáth, és igazából, amit mondani akar, az Móricz „Barbárok” című novellájának világa a legyilkolt juhásszal meg a fiával, és a sírjukon szalonnázó gyilkosokkal. Innen számos inda kanyaroghatna a végtelenbe tanárokról, kirúgásukról, a „megdöglesz” törvényről, Novák Katalinról, és kínjaink annyi ága-bogáról, hogy a végire jutni nem lenne lehetséges, úgyhogy szorítkozzunk az egy megválaszolandó kérdésre, ami az: ki kapcsolta le Magyarországon a villanyt.

A választ mindannyian tudjuk, de mielőtt kórusban kimondanánk a bűnös nevét, hogy Orbán, fössük le azt az állapotot, amibe a delírium után bele kellett ébrednem, s ami a lázban fetrengés néhány napja alatt is látványosan romlott. Advent van, én feleim, annak minden hamisságával, a suttogó szent szánkókkal és bamba pátoszokkal. De, ami a legégetőbb a magyari ember számára, az adventi fények a város terén, mint szent orgazmusunk záloga, ami azonban a legtöbb helyen nincs. Nem futja egy égősorra, illetve még ezt fokozva a kedves vezető nagy kegyesen engedélyt adott arra is, hogy a települések lekapcsolják a közvilágítást, ha nem is élnek vele. De a NASA fényképe alapján az is lehet, hogy igen.

Erre ébredtem és jutottam, meg arra, hogy nincsen cukor, alig van benzin, az étel megfizethetetlen, és minden úgy el van cseszve, aminél jobban elcseszni már nem lehet. Viszont megint itt a győzelmi jelentés arról az uniós pénzről, ami majd esetleg – és megharmadolva – fél év múlva lesz. Illetve, ha ez így megy tovább, akkor sem. Itt hosszas felsorolás következhetne még a szétbarmolt ország kínjairól, és arról, hogy a rendszer végvonaglik, ezért ilyen agresszív, és eljuthatnánk oda, mint logikailag kristálytiszta következtetés, hogy csak akkor nem pusztul el minden, ha ezek eltakarodnak. S mivelhogy nem fognak, fekete luk létünk kiteljesül. Kirielejszon, Buddhában testvérek, visszatérek a manókhoz.

Kilenc hónappal a háború kitörése után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az orosz–ukrán háború nemzetpolitikai hatásainak stratégiai elemzéséért és nyomon követéséért felelős miniszteri biztossá nevezte ki Szász Jenőt. Nem tudjuk, miért tett ilyet Semjén Zsolt, mint ahogyan azt sem, milyen készségekkel kell rendelkeznie egy háborúfigyelő miniszteri biztosnak. Hogy mit néz, és min keresztül. Ha a Hende hajdani lekupakolt gukkerjén át, akkor nem sokat lát, ha másképp figyel, nem ér. Kétségemre hozott mentségemül előadom, magam is mást sem teszek február óta, mint a háborút lesem, de rám nem figyelt fel Semjén Zsolt. Igaz, sírni nem fogok emiatt, annak más oka lesz.

Ám mielőtt elmerülnék az önsajnálatban, tényleg el kellene gondolkoznunk azon a nagy titkon, amit egy háború szemmel tartása jelent. A rakéták íve, az elsötétülő városok, felrobbantott emberek, vagy mi igényel miniszteri biztosi kinevezést, mert úgy vélnénk, arra való a hadsereg a NATO-val megerősítve, a külügy és más efféle készségek. Sőt, mint emlékezhetünk, a harcok kitörésekor maga a kedves vezető ment a határra háborút nézni a saját szemével, de még ő sem látott semmit. Mit várhatunk akkor egy Szász Jenőtől, milyen felfedezéseket és nóvumokat, ezt sose tudjuk meg, de erős a gyanúnk, hogy maga a kinevezett sem. Kajánul gondoljuk, hogy ennek olyan operatív törzs szaga van, s annyit is ér.

Felhívnánk azonban a figyelmet arra, hogy a kinevezés 2024. október végéig szól, ezek szerint Semjén – mint a megbízást jegyző atyaisten – tud valamit, illetve netán a hasára ütött, hogy meddig is legyen ez a Jenő a gukkeres ember, és ez jött ki. Még továbbá emlékezzünk arra is, hogy a kedves vezető még a tavaszon, mint minden titkok tudója jelentette ki a tutit, hogy májusban mindennek vége lesz. Mármint a háborúnak, nem a világnak, de csalatkoznia kellett, nekünk viszont nem, mert azzal a tudással vértezettek vagyunk, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál. Csak akkor vagyunk bajban, ha egyáltalán nem csinál semmit sem, hanem csak pofázik végtelenül és szakadatlan.

Be nem áll a szája neki mostanában. Már a Facebook-követői is szóvá tették, hogy mintha összevissza beszélne, pedig nem is kell ahhoz olvasni urunkat, hogy ezzel a tudással vértezettek legyünk. Halljuk őt, látjuk is olykor. No de, hogy így dekoncentrálódott a háborúra irányított figyelem, hogy a kedves vezetőnek csak szőrmentén, a Szász hadijelentéseit átfutva kell figyelni csapataink mozgását, nagy valószínűséggel jut majd ideje a velünk való törődésre, és máris heppi lesz minden szügyig. Ugyanakkor a megbízás kétéves időtartama arra irányítja figyelmünket, ha ezt tudják, akkor miért kell napestig a békéről óbégatni, a történetbe ezen a ponton egy kis fals kerül, de ettől szép mégis. Egyenesen gyönyörű.

Ám mélázzunk el azon, hogy a faipari végzettségű, polgármesteri tapasztalattal bíró, és amúgy is a nemzetstratégia nyűgét cipelő Szász milyen új látásmóddal gyarapítja a háborús ismereteket, amit nem látnak a műholdak, nem tud az amerikai hírszerzés, és nem mondja be a tévé naponta ötször. Nem tudható. Illetve az vélhető, hogy a talpasoknak vetett újabb morzsa ez, akiknek abban a tudatban kell tengetniük a nyomorult életüket, hogy bölcs vezérük megvédi őket. Nos, ez egy újabb tapasz, amely ahhoz hasonlatos, mint amikor kiderült, hogy Novák ’álamelnök Katika is kéthetente kap jelentést a magyar vezérkartól. Akkor most innentől Szásszal figyelik a hadi dolgokat közösen.

Egy popsitörlős háziasszony és egy ács vagy favágó, nem tudjuk, Szász milyen tanulmányokat folytatott, mielőtt nemzetstratégiai bigyó lett belőle. Mindebből azonban így Novákkal megspékelve újabb bizonyságot kaptunk arról, hogy ezek úgy értenek mindenhez is, hogy voltaképp nem értenek semmihez sem, és ez a felállás okozza országunk fergeteges szárnyalását, amit magunk is tapasztalhatunk mindennapjainkban. Ahhoz képest, hogy valójában szóhoz sem jutok a kinevezés – megbízás – hírét olvasva, egészen bőven jönnek elő belőlem a betűk, de nem azért, mert mindenről ugyanaz jut eszembe, hanem mert mindig ugyanaz történik, esetleg más alakban. Körkörös rothadás az életünk, s mi dalolunk benne.

A hitoktatóknak nem kell Brüsszelre várniuk, mint annyi más (minden) kollégájuknak a béremelés kapcsán, pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Szinte eldugott hírként jelent meg tegnap az a költségvetési törvényben szereplő passzus, hogy kiegészítő támogatást nyújt az egyházaknak a kormány, hogy ki tudják fizetni a hittantanárok béremelését. Pedig, ha jól emlékszünk, ők nem is mentek az utcára ezt követelve, hanem a maguk módján csendesen szolgálták Orbán Viktort. Lám, meg is lett az eredménye, januártól több lesz a borítékban, míg a többiek csak leshetnek.

Nem akarnék két ujjal mutogatni arra, hogy pártunk és kormányunk ismét mennyire aljas, mert mindenki tudja, talán még ők maguk is, csak újólag el kell gondolkoznunk állam és egyház, a magyar ember és a kereszténység, egyáltalán a hit és a hitetlenség dolgán. A XXI. századon, a feudalizmuson, és legfőképpen azon, hogy ugyan megjelent ez a hír, de senki nem borította rá a tölgyfa asztalt a Karmelitában Orbán Viktorra, mi több, még egy kósza ejnye-bejnye sem hangzott el, egyáltalán, mindenki hallgat, mert tabunak érzi a témát. Jó lenne felnőni már, mert a leuralt médián keresztül ez is Orbán hatalmának alapja.

Igaz, vészesen közeledik az advent négy hete a szent szánkókkal a téren, amikor még fingani sem szabad a nagy műpátosztba belemerülve, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember kussol, ha pofán vágják. Mert ez az intézkedés azzal ér fel az összes más tanár számára, azt sugallva, hogy a hitoktató magasabb rendű a magyar-, vagy a matematika oktatójánál, a hívő ember (ha nem is az, csak szavakban) a hitetlennél, a pap többet ér, mint a könyvelő, a fideszes mint az ellenzéki, és már megint ott vagyunk a társadalom kettészakításánál, illetve annál a kifordított kádári szlogennél, miszerint aki nincs velünk, az nincs is.

Visszatérve az egyházakra azonban, nem látjuk, miért van szükség újabb, ezúttal a hitoktatók béremelését szolgáló állami pénzekre akkor, amikor amúgy is számolatlanul ömlik hozzájuk az adófizetők pénze, ráadásul úgy, hogy azzal elszámolniuk nem kell, adózniuk nem kell, tehát egyáltalán nem vesznek részt a közteherviselésben. Sőt, inkább csak teher ők a köz számára, de mégis mindenki hallgat. Hallgatnak akkor is, amikor ezerszámra építik az üresen kongó templomokat, nem szól senki a szekuláris állam haldoklásakor, mert a tabu az, hogy a hit nem magánügy, hanem szentség, pedig csak annyira az, hogy egy budi is lehet templom.

Csupán fel kell szentelni, és máris csak suttogva lehet benne szarni. Mesélhetnék itt a hit kialakulásáról, a szentségek nem szakrális, hanem emberi voltáról, a rengeteg istenről az emberiség történetében, akinek a nevében ölni lehet, egyáltalán előadhatnék egy vallástörténeti stúdiumot, mint ahogyan az iskolában is ezt kellene oktatni, nem a szentháromságot, amitől elmegy az ember józan esze. De voltaképp nagy valószínűséggel úgyis ez a cél, és szétnézve hazánk állapotán teljesülni is látszik. Orbán ördögi terve a kereszténység permanens óbégatásával működik, mert ezen a határon mindenki megszeppen.

Pedig nem igazán kéne. Mondhatnám úgy is, nem ártana felnőni, és ezt az egész keresztényesdit a helyén kezelni, ami ma nem egyéb, mint hatalomtechnikai kérdés, ha Orán érdeke úgy kívánná, holnaptól mecseteket építene, és a müezzineknek adna fizetésemelést, mert erről szól ez az egész. Ugyanakkor még egyszer tegyük ide, hogy kies hazánk még így sem keresztény állam, a lakosság fele tán megszokásból rávágja, hogy keresztény, de templomot belülről nem igazán látott, és még magában imádkozgatni sem igen tud. Erre valók a hitoktatók, hogy megtanítsák, és ez ér meg minden pénzt a jelek szerint Orbánnak.

Még egyszer elgondolkodom azonban arról, hogy ez a hír, illetve az abban foglaltak másodrendű állampolgárrá teszik az összes nem hittantanárt, miért nem zavar senkit. Azt is kérdezhetném, miért nem érdekel senkit, hogyha nincsen semmije, akkor annyit is ér, és ezen a soron haladva föltehető a végső kérdés, abba is miért nyugszik bele mindenki, ha nem Orbánra szavaz, akkor nem is magyar. Áprilisban eldőlt, hogy ez így a jelek szerint jól van, most, hogy netán megfagy vagy éhen hal, akkor is. És úgy tűnik, senkinek egy szava sincs, akármekkora pofont kap, fogja a krumpliját és élteti Orbánt. Rossz hírem van: meg fogunk dögleni.