blogin.hu

A Fidesz-szavazók ötöde keservesen csalódott. Nem ilyen lovat akartak, és nem is ilyet ígértek nekik, mint ami előttük áll. Ez göthes, csámpás a lába, kiáll a bordája és hullik a szőre. Ők ettől a látványtól állapotba kerültek, amit csalódásnak neveznek jobb híján, de ez annál több. Ők a hitüket veszítették el, a kiábrándulás pedig rémes bír lenni, illetve az a tudat, hogy ezen felül akár meg is fagyhatnak, vagy pediglen éhen vesznek az állítólagos paradicsom közepén. Ez már majdnem az a szakrális élmény, mint a kiűzetés belőle. Ez itt a másnap, a katzenjammer annak minden tünetével, amelyek közül (tapasztalás szerint) a szégyen a legelviselhetetlenebb a lélek felől nézvést, illetve a hányinger, ha a testi bajokat figyeljük.

Mi, akik nem szavaztunk a Fideszre, mi nem csalódtunk keservesen, viszont nem is vagyunk boldogok, mert okunk erre nincsen. Érhetne valamit a na, ugye rámutató, utólag önmagunkat igazoló gesztusa, de ezt a kedves vezető elhasználta, amitől mocskosnak érezzük. Mint ahogyan immár fogalmakat (nemzet), tárgyakat (kokárda), és embereket is szégyenszemre, mint a most állapotban lévő Fidesz-szavazókat, hogy az Úr bocsássa meg nekünk ezt a nagy vétkünket. Nem mondjuk tehát, hogy na, ugye, vagy, hogy én megmondtam és ilyesmiket, mint a diadal szavait, mert diadal az nincsen. Mi is állapotban vagyunk, de a miénk a kiábrándult Fidesz-szavazókkal ellentétben nem frissen fakadó.

A miénk inkább szemlélődő, tudomásul vett állapotban létel, mint aki túl van már minden jón és rosszon, aki úgy hal meg, hogy felsóhajt közben, csak nagyobb baj ne legyen. Mirajtunk már nincs mit nézni, bennünk semmi érdekes nincsen, mi nem csalódtunk, mert tudtuk, hogy ez lesz. Hanem a hívek. Szoktam ücsörögni a téren olykor-olykor a napsütésben, ilyenkor hozzám fáradnak koldusok rend szerint fröccsre vagy zsömlére valóért, őket sem rázza meg nagyon a rezsi és a kata dolga. Aztán el szokott vonulni előttem a frissen kinevezett főispán a helyi képviselő anyósával, akinek ecsetre valóan ostoba a képe. Nos, ők sem igazán csalódtak még semmiben, de majd annak is eljön az ideje. Hanem a többi népek. A zöme.

Nos, bennük van a csalódási potenciál. A kismamák a kis kölkükkel, a nagymamák a kisonokával, a diákok a szétcseszett álmaikkal, költők, írók, festők és fordítók, utcasöprők meg hatalomtól függő csinovnyikok, az elképzelhetetlen sorsú irodisták, akik mind azt hitték, előttük az élet. Hogy annyi az egész, gyere cipó, hamm, bekaplak, de most itt állnak tanácstalanul és árván. Nincs ennél rosszabb dolog, de mi, akik régóta a túlpartról figyeljük az eseményeket, sajnálatot és irgalmat nem ismerünk azok iránt, akik most döbbentek rá, mit is csináltak, mert velünk is csinálták és mégpedig úgy, hogy közben a képünkbe is röhögtek mosolyogván, miszerint dögölj, meg, libsi. Fordulj fel, komcsi.

És most, hogy már ők sem érzik magukat az élet kivételezett gyermekének, meg nyüszögnek a csámpás lovuk miatt, mást nem tehetünk, mint ugyanolyan szenvtelenül szemléljük őket, mint amikor a saruk az arcunkba fröccsent, és félreállni, letörölni voltunk kénytelenek. Ennyit a viszonyokról. Viszont ez a húsz százalék, ez nem kritikus tömeg, ezzel sokra menni nem lehet, bár a föntebb elmeséltek miatt nem is akarunk igazán. Ám még mindig maradt nyolcvan procent. Így sokkal érdekfeszítőbb a jövőre nézvést az, kik ezek, és miért nem rengeti meg őket a valóság még mindig, hogy mitől és hogyan az élet védett gyermekei ők, mint akiknek a hátán össze lehet törni a széket, és még akkor is bambán vigyorognak.

Nos, vannak olyanok, akiknek a kertjében műanyag Orbán Viktor áll kertitörpe helyett, akik imaköröket alakítanak a kedves vezető üdvére. Róluk beszélni fölösleges. Aztán a mélyszegénységben élők, mint a falu, amelyik száz százalékban ezekre szavazott, s ami miatt Németh Szilárdtól emléklapot kaptak személyesen kiszállítva. Ők amellett, hogy kitörölhetik a seggüket az emléklapjukkal, akkor sem fognak megváltozni, ha éhen vesznek. Nincs kaszájuk, amit kiegyenesíthetnének, indulat sincs bennük, ami erre késztetné őket, csak végigmegy rajtuk a keserves sorsuk úgy, hogy semmit nem értenek meg belőle, vagy ha mégis, akkor a helyi elöljáró karikás ustorral tereli vissza őket a helyes útra.

És vannak aztán, akiket anyagilag nem lehet megrendíteni. Ner-lovagok és lovaginák, igazgatóságokban ülők, alapítványokban csücsülők, strómanok és nagyvadak, akik szintén máshonnan, jachtok hűvöséből vagy Ibizáról nézgelődnek a hazai vérzivatarra, a helyre, ahonnan a pénzünket már kiszedték, és hetedíziglen milliárdosok. Most azzal vannak elfoglalva, hogy épp kékítik a vérüket. Ezzel a kijózanító ismerettel nézegetjük most a mi másnapos húsz százalékunkat, kiábrándulásuk és megcsömörlésük miatt jó érzés bennünk nincsen egyáltalán, de, és ez a javunkra írandó, kárörvendés sem, nem az irgalom, hanem a közöny miatt, ami undor volt eddig. Van még mit tanulni a francia egzisztencialistáktól.

Lassan lehullanak az álcák, végre egyirányú és világos lesz minden. A kedves vezető beleunt a velünk való törődésbe, az érettünk való harcba. Velünk csak a baj van minduntalan. Munkahelyet követelünk. Fizetést akarunk. Orvost a rothadó lábunknak. Gyerekeinknek iskolát. Közlekedni óhajtunk. Egyfolytában csak zabálnánk. Nyugdíj után sóhajtozunk. Meg ki tudja és tudná még felsorolni, mi minden kívánalommal raboljuk minielnökünk drága idejét, aki most mindezt megunta. Nem igazán kellene hallgatni őt péntekenként, és igazából már nincs is miért, mert unalomig ismerjük az összes fordulatot, most azonban helyzet van, illetve más a helyzet. Szar a helyzet.

A rezsicsökkentéses lufi kidurrant, és milliók lesznek kénytelenek szembesülni azzal, hogy nem drága lesz az áram és a gáz, nem egyszerűen bosszantón kerül majd többe mindez, hanem megfizethetetlen lesz. Nagyon sokan, a hatalom számára majd megdöbbentően rengetegen egyszerűen nem tudják kifizetni a számlákat, mert nem keresnek annyit. Magyarország az összeszerelőüzemek országa, amelyeket a multik azért telepítettek ide, mert egyrészt Orbán fizetett nekik, másrészt adóparadicsomot teremtett, és legfőképpen azért, mert olcsó munkaerőt kaptak ezüst szegélyű kistányéron. És ráadásnak még a munkások jogait is elvette Orbán, nem tudják a saját érdekeiket képviselni.

Hogy mindeddig úgy-ahogy megéltek, azért lehetett, mert, mint ahogyan a gazdaságtól, úgy az élet minden területéről száműzte a piacot Orbán, keleti bérekből fizette a keleti rezsit a magyar rabszolga, akinek így jutott arra, hogy a saját munkaerejét újratermelje, ezért nem lázadt fel. Illetve nem is lázadhatott, mert nincsenek jogai. Az elmúlt időszakban nem a magyar gazdaság teljesített jól, hanem a német autóipar, és az egyre nyilvánvalóbb diktatúra is azért kapta meg az Unió pénzét, hogy a német autóiparnak jó legyen itt. Az Unió pénze arra – is – jó volt, hogy a piaci energiaárral se kelljen találkoznia a magyar munkásnak. Ez egy ideig az államnak jó volt, még keresett is rajta olykor.

Most viszont megszűnt az ihletett állapot, az egekbe szökő energiaárakat az állam képtelen finanszírozni, és az eddig oly nagy kegynek és jótéteménynek beállított rezsicsökkentést megszünteti. Ha egy évvel ezelőtt teszi, nem lett volna ilyen brutális következménye, viszont nem is nyert volna választást. Most viszont, a legnagyobb recesszió és az egekben lévő árak idején egyszerre szabadítja rá a piacot az eddig burokban tartott, és annyit is kereső magyarokra, amiből tragédiák következnek. De az ilyesmi Orbánt nem igazán szokta érdekelni, a tegnapi rádiós szeánszon azonban volt egy olyan mondata, amitől lefagyott az ember, fölállt a szőr a hátán, vagy kinyílt a bicska a zsebében gusztus szerint.

Midőn a rezsi dolgáról, kérdezte a drága mikrofonállvány minielnökünket, ő a következőket válaszolta neki: „Mindenki vezet családi költségvetést, majd meglátják, hogy mi fér bele, és mi nem fér bele”. Az élet nem fér bele, csezmeg. Nem hinném, hogy le kell fordítani vagy értelmezni kell ezt a mondatot, de, hogy megteszem, annak az az oka, hogy jól az eszünkbe véssük, égessük mintegy miniszterelnökünk jövőjére nézvést. Azt mondta minekünk tehát, a népnek, akiért eddig a vérét ontotta, nem érdekeltek, csináljatok, amit akartok, felőlem föl is fordulhattok. És ezen túl is még rengeteg minden van ebben a mondatban, hogy fingja sincs a magyar emberek pénzügyi helyzetéről, vagy pedig igen, de leszarja.

Az életképtelenek, az annyitisérek nem kellenek a NER-nek. Pár nappal ezelőtt friss, ropogós köztársasági elnökünk is elszólta magát, amikor Brazíliában kifejtette, nehogy már azok járjanak jól, akiknek nincsen gyereke. Ezzel ő is rámutatott egy számukra haszontalan rétegre, akikért nem igazán kár, Orbán csak kibővítette ezt, ha nem tud megélni valaki, hát forduljon föl. Ezért mondom, hogy végre letisztultak a viszonyok, sok idő után tisztán láthatunk, hogy szükség ránk nincsen. Nem olyan nagy trauma ez, mert úgyis tudtuk, azoknak igazán képen vágás ez, akik hittek és rá szavaztak. Ők meg fognak hasonlani az ő lelkükben, hogy Istenük elengedte a kezüket. De lehet, most is azon gondolkoznak, ki tehet erről. Tán a Soros.

Tegnap számolás közben hagytuk oda a jó magyari népet, midőn kockás papírja fölé hajolva szuszogva osztott és szorzott, vajon éhen döglik vagy megfagy-e a Fidesznek köszönhetően, és mára kiderült, hogy igen. Vagy egyik, vagy a másik, vagy mindkettő öröm éri majd őtet az őszön-télen. Olybá tűnik, úgy nagyjából az maradhat a rezsicsökkentésben, aki egy darab huszonötös égővel, világít, a patakpartra jár mosni, tábortűzön főz a szoba közepén bográcsban, és értelemszerűen emellett is melegszik. Kicsit kormosak lesznek a falak, de annak idején a barlangé is az volt, ahová a kedves papa bölényeket rajzolt rituális célzattal, mert Isten akkor még nem született meg.

Mára viszont már el is hagyott minket. Kormányunk úgy kommunikálta a rezsicsökkentés szűkítését, hogy abban a magyari népek háromnegyede benne marad, a megadott kvóták azonban nem erre engednek következtetni. Úgyhogy a magyari népek tegnap dél körül elkezdtek nyüszögni, föl-, fölkiáltottak, hogy mi lesz velünk nagymama, de megadjuk a választ helyette, a gatyáját is ráfizeti a rezsire, aki nem a fentebb ábrázolt módon él. Összefoglalva tehát helyzetünket, egyáltalán nem rózsás, ráadásul kilátástalan, tehát rohadt nagy a baj. Nem kellene ennek így lennie, ha Orbán nem lop és hazudik, de azt tette, eltűnt az a pénz, amiből európai ország épülhetett volna, és most már minden késő.

Úgy nagyjából és egészében a megszabott kondíciókkal a rezsicsökkentésnek vége, gyakorlatilag tehát Németh Szilárd hivatala megszűnt. Ehhez képest Németh Szilárd abban a helyzetben, amit most pár sorban fölskicceltünk, teli pofával nyilatkozgat, és van képe azt mondani, hogy a magyari ország az egyetlen Európában, ahol a magyari embereket rezsicsökkentés védi. Ámde: másutt azért úgy-ahogy, még ki tudják fizetni azt a kurva rezsit, míg a tegnapi számolás után nekünk az jött ki, mi nem nagyon. Mert még egyszer mondjuk, az oligarchák – így Orbán – zsebében van az a pénz, amiből olyan gazdaság és társadalom lett volna építhető, ahol európai bérek vannak.

Ilyenek azonban nálunk nincsenek. Itt állunk hát csupasz seggel a nyomor küszöbén, és ilyen idiótákat kell hallgatni, mint a rezsibiztos és a haverjai. És mondanak egészen elképesztő dolgokat. Gyurcsány például tegnap reggel szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel, azzal a téves elképzeléssel, hogy ezt azért már nem tudják rákenni, szóval Ferencünk azt mondta elhalóan, hogy na, most tessék gyurcsányozni. És gyurcsányoztak, csezmeg. Kifejtve azt, hogy a rezsicsökkentést egyedül Gyurcsány akarja eltörölni, illetve kicsivel később, hogy ő a nejével (Dobrev) zavargásokkal készül vissza a hatalomba, miközben Klára asszony még soha nem járt arrafelé. Úgyhogy totális a káosz, de legfőképp a rinya a Fidesz berkeiben.

Mert még a hívek is nekiláttak hümmögni meg a szájukat vonogatni a számokat látva, és mondogatva, hogy mintha nem erről lett volna szó, ők nem ilyen lovat akartak, mint ami götheset Orbán prezentált nekik. De hamar beléjük lett fojtva a szó. Rájuk lett dörögve mintegy, hogy legyenek fegyelmezettek, mert a fideszi fajt ez különbözteti meg a mindenféle liberális söpredéktől, akik csak visítanak, hogy jajj, megdöglünk. Míg ezt a folyamatot a híveknek katonásan és sóhajtás nélkül kell abszolválniuk, összezárva mintegy a kedves vezető segge mögött, és most – bár olybá tűnik -, nem szórakozok.

Trombitás Kristófnak hívják azt a hülyét, aki a prostisrácok hasábjain elkezdte püfölni a dobot. Ő ilyen fideszes influenszer állítólag, és ettől ilyen lehengerlően okos. Nem idéznénk a Rákosi oder Goebbels (gusztus szerint) stíljében és tartalommal, a butaság bátorságával megfogalmazott csatadalt, csak egy mondatot és csupán a lényeget: „A fegyelem a mi erősségünk, ne engedjünk ebből”. Ezzel a biztatással utasítja arra a birkákat, hogy pisszenés nélkül fagyjanak meg vagy dögöljenek éhen, mert a párt érdeke most ezt kívánja. Németh rezsis szerint pedig minden meg van védve, tehát a két álláspontot nem ártana egyeztetni, mert itt állunk totálisan megzavarodva, hogy akkor most mi van.

Totális káosz van. Az is kiderült ugyanis, hogy az Európai Bizottság energiaügyekért felelős biztosa, egy bizonyos Kadri Simson levelet írt bájos kormányunknak, mért nem szóltak nekik, hogy energia-veszélyhelyzetet hirdetnek, netán veszélybe került a lakosság ellátása? Mert – így ez a Kadri Simson – az unióban van szolidaritási kötelezettség, így, ha baj van, küldenek gázt, miegyebet. Az Európai Bizottságnak fogalma sincs – vagy pedig nagyon is -, hogy minálunk minden van dögivel, csak az a baj, hogy a lakosság nem tudja megfizetni, mert ellopták a pénzét. Voltaképp ezzel az utolsó mondattal le is írtuk az egész helyzetet, amiben most vagyunk, és ami összefoglalva ganyénak nevezhető.

Neriában momentán mindenki számol. Aggódó családfők hajolnak ráncos homlokkal a kockás papír fölé, nyalogatják a tintaceruzát, osztanak, szoroznak és kivonnak, hogy vajon benne maradnak-e a rezsicsökkentésben. Megtörtént az, amit még egy napja is tagadtak. Mert emlékszünk az összehívott Fidesz frakcióra, amelynek a kedves vezető felsorolta az inflációt és más veszedelmeket, majd közös csatakiáltással zárult a gyűlés, miszerint megvéggyük. Többek között a rezsicsökkentést. Két napja volt, a küzdelem véget ért, győzött a rezsidémon, mint a kormányinfón hallhattuk, és így innen nézvést Orbán és a Fidesz elbukott a KDNP-vel egyetemben. Azért mégpedig, mert olybá tűnik, az ellenzék programját hajtják végre.

Legalábbis, amivel riogattak: rezsicsökkentés megszüntetése, négyszáz forintos euró, vágtató infláció és új adók kivetése. Ha jól látom, ezen már túl vagyunk így három hónap elteltével, minden olyan dolog bekövetkezett tehát, amit MZP (akit Gyurcsány rángat dróton) nyakába akartak varrni. Minden megvan, amit a nemzetére törő baloldal ármányaként a falra föstöttek, és lám, itt ülünk a ganyé közepében. Az indok viszont, amire hivatkozva a rezsicsökkentés korlátozását bejelentették és bevezetik, hogy kevés a gáz a tározóban, és télen még kevesebb lesz, nem igaz. Vagy hazudtak eddig, ami igazság szerint megnyugtató volna, mert ezt már megszoktuk, és nehezen viseljük a dolgok hirtelen változását.

A fogyasztást kockás füzetben számoló szavazópolgár is így van ezzel, áprilisban teljesen mást ígértek neki, és most hirtelen rászakadt a mázsás, szörnyű mennybolt. Pedig nem is oly rég, mint emlékezhetünk, Szijjártó mindenes képletesen lobogtatott egy papírt, hogy leboltolta az oroszokkal, miszerint nekünk tizenöt évig lesz gáz a csöveinkben, míg azonban az imperialisták meg fognak fagyni, nem lennénk az imperialisták helyében egyáltalán. És most tessék. Ezért kérdjük eltátott szájjal csodálkozva, hogy igazat mondott-e Orbán mindenese avagy nem. Végül is, mindegy is, aki túlfut a limiten a fogyasztással, fizet, mint a katonatiszt, mert ezt az egészet erre találták ki. Illetve annak újabb bizonytéka, milyen rohadtul üres a kincstár.

Mint tudjuk, és Micimackó is tudja, télen hideg szokott lenni. Olykor hózik is, Micimackó pedig akkor fázik a nóta szerint, és a nóta nem hazudik. No most, olyankor befűt az ember (Micimackó) rezsicsökkentett gázzal, illetve nem rezsicsökkentett szénnel, vagy az erdőből lopott fával, amit a bicikli kormányán tolt haza. Vagy pediglen semmivel sem fűt be, olyankor szokott az ember (Micimackó) megfagyni csendben, hogy egyszer utána elszörnyülködve találjanak rá, miszerint hová is jutott ez a világ. Még nem tudjuk egészen, hová jutott, még a jutás állapotában van úgymond, mivelhogy momentán nyár van, röpke lepke száll virágra, és zümmög száz bogár is. Bizony, nincs ez másként.

Olybá tűnhet, azt gondolhatná a nyájas olvasó, hogy ez a Kázmér megbolondult. Még az is lehet, viszont ezt a micimackós bekezdést dramaturgiai célzattal, a történet tovább hömbölgetése miatt pásszította ide. Mégpedig azért, hogy bevonhassuk a velünk zajló tragédiába azokat, akik eddig sem kaptak semmiféle rezsicsökit, akikre a melegben ücsörgők úgy tekintettek, mint ma a tüntető katásokra, hogy az az ő egyéni szociális problémájuk. És mit ád isten, elérte a gázosokat is a végzet, és megtapasztalhatják, milyen az, amikor Orbán atyuska nem képes megvédeni őket, mert minden, ami eddig volt, hazugság volt, illúzió, árnykép a falon, amely ím tovalibben.

Mert tényleg mindenki a fogyasztást számolja, és aggodalmaskodik, hogy nem fér bele a limitbe, akkor pedig vagy megfagy vagy éhen hal. Tegnap még novemberre datáltam, hogy a szar a nyakunkba ömlik, lám, addig sem kellett várni, és a benzin meg a farhát még hátra van. De, ha már MZP programja, legalábbis a riogatva neki tulajdonított megvalósul, az az egy vigasztalhatja a fidesz szavazókat, hogy a kisfiúk fütyije megmaradt. Nem vágta le a Soros, de majd lefagy. Ami viszont az egészben a legszebb, ahogyan a komplett Magyarország bőszen számol, így tesz kormányunk is, mert az uniós pénz, amitől mentőövet remélt nem jön még egy darabig. Vagy soha. De azért utalnék rá: mi választottuk (ők), úgyhogy kuss.

Tessenek imádkozgatni, nemzeti műsort nézni a nemzeti tévében, vagy örülni módfelett annak, hogy négy nullra legyőztük a térdeplő angolokat, ami felsőbbrendűségünk ékes bizonyítéka. Ha már Micimackó, akkor Babits is. Valami miatt öntudatlan mondogattam, dudorásztam magamban a napokban, hogy herceg, hátha megjön a tél is. És lám. Nem akarnék én most ebből messzire vezető következtetéseket levonni, csak csöndben utalnék arra, ha Orbán tizenkét évig nem lopott volna módszeresen, ha csak kicsit is kormányzott volna a permanens harc helyett, most nem itt tartanánk. De sajnálatosan itt tartunk. Amúgy jöhetne bármi tél, csak fütyörésznénk, míg most azonban csak káromkodunk.

Már alig is emlékszik valaki a rabszolgatörvényre, amellyel a magyar munkást kiszolgáltatták a gonosz multiknak, és ami miatt szintén tüntettek szerte az országban, mint tegnap a kata megváltoztatása miatt. Pedig nem is volt olyan rég, 2018. december 12-én fogadta el azt a tekintetes országgyűlés, és ehhez a katáshoz mérten szinte csigatempóban. Mert azt például Kósa Lali egyéni indítványára fogadták el. Mindannyiunk kedvenc kupakos embere november 20-án adta be a javaslatát, s mint látjuk, majd három hétbe telt keresztülverni az egészet, és Áder még karácsony előtt alá is írta. Persze hol volt akkor háború, meg háborús infláció, amely keserítette volna a kedves vezető gazdálkodását. Seholse volt.

Most, 2022 nyarán nagyon kell a pénz, és bármi áron. Így elég volt két nap a kata-módosítás nyélbe ütéséhez, ami az aljassága mellett azért is kiváltképp érdekes, mert a múlt csütörtöki kormányinfón maga Orbán Viktor üzente Gulyás minisztere szájával azt az Uniónak, hogy eztán nem fognak ilyen villámtörvényket hozni. Ez volt a négyből az egyik vállalás, amit azért tettek, hogy pénzhez jussanak. Eddig tartott a lelkesedés és a szavahihetőség, de ez legyen Orbán baja, hadd vágja csak maga alatt a fát, nekünk már teljesen mindegy. Április harmadika után, amikor rájöttünk, hogy a Fidesz és Orbán voltaképp csak saját magát nyírhatja ki, mert erre semmiféle ellenzék nem alkalmas, kárörvendve nézzük a vergődésüket.

A dolgokat azonban nem pillanatnyi érdek és állapot, hanem az örökkévalóság módján szemléljük (sub specie aeternitatis), ezért jutott az eszünkbe a rabszolgatörvény és az ellene való tüntetés, amely azonban advent időszakára esett, és a műkeresztények nekiláttak óbégatni, hogy a baloldal megzavarja az időszak elmélkedő csendjét, és a térre kihelyezett szent szánkókat. Ez már akkor is mutatta, mire kell ezeknek a kereszténység, hogy általa totemeket és tabukat kijelölve tartsák kordában a népeket, és ebbe a vallástörténeti irányba azért kell tennünk egy kósza kitérőt, mert tegnap imacsoport is alakult a parlamentben, aminek a funkciójáról semmit nem tudni, illetve, hogy mikor működik, arról se.

Viszont elképzeljük, midőn Orbán Viktor miniszterelnök emlékezve fiatalkori önmagára kappanhangon felkilát az ülésteremben, hogy „csuhások, térdre, imához”, és a parlamenti imacsoport tényleg térdre rogyva megkezdi működését. Azt hihetnők, ez mellékszál a katához képest, de egyáltalán nem az, mert ugyanannak az ocsmányságnak a másik oldala, amit összefoglaló néven Fidesz-KDNP-ként ismerünk. Hogy mi a szándék és a terv, hogy kiért vagy miért akar az Úrhoz könyörögni a frissen alakult imacsoport, még nem tudható, de a saját lelki üdvéért nem ártana. Mert ugyan nem érzik és értik, mert amúgy hitetlenek, de közelít feléjük a végítélet, ami nem lángpallossal érkezik, hanem taxin jő álruhában.

Tegnap is tüntetők jelentek meg a hidakon tiltakozva a kata-módosítás ellen, amely uszkve félmillió embert (és családtagjaikat, lásd családvédelem) lehetetlenít el, dönt nyomorba vagy késztet az országból való menekülésre. Illetve még olyan mellékhatásai is lehetnek, hogy egyes szolgáltató szakmák egyszerűen eltűnnek, például nem lesz suszter, aki megtalpalja a cipőt, fodrász, aki lenyírja a bávatagok haját, így, ha biblikus méretűvé akarnánk növelni a bajt bemutató képünket, akkor például mezítláb, seggig érő hajjal rohangászó magyarokat tennénk a vászonra. A gondok azonban nem művészettörténetiek, hanem ontológiaiak, a létezést magát érintik, ha sokan ezt föl nem is fogják, meg nem értik korlátoltságukban.

Vesszenek az adócsalók. Így értékeli a NER azon rétege a mást érő bajt, akit az év elején pénzzel jól kistafírozott Orbán. Viszont minden pénz elfogy egyszer, előbb-utóbb mindenki sorra kerül. S ha majd úgy november táján, amikor a rezsicsökkentés, a hatósági áras farhát és benzin is eltűnik, mert a rezsim nem tudja finanszírozni a lufit, akkor jön rá mindenki, hogy rossz lóra tett, de akkor már késő lesz. Mert amiként annak idején a munkásságot hagyták magára, akit a multik elé vetett a kormány, most pedig a katások gondja nem érdekel senkit, mert ő nem az, így amikor az ő vérét kezdi szívni a NER, hogy életben maradjon, akkor sem lesz senki, aki nagy tömegben kimenne a hídra vagy eltorlaszolná az utakat.

Mert most kellene látni, hogy Orbán és romlást hozó csapata a multiknak kedvez a globális minimumadó elleni csatazajjal, miközben a kisvállalkozót meg kifosztja, csak ezt senki nem látja át, és senkit nem érdekel. Mészáros például, ha most is gázszerelő volna, érezné a NER öklét, amely épp lesújt rá, de ő már milliárdos, így védettséget élvez. A suszter a kaptafánál meg nem, ennyit jelent a munka alapú társadalom. Odadobni a munkást a multinak nyalva az ő valagát, és az utolsó bőrt is lehúzni a kisemberről, aki pedig egyet sóhajt, majd csöndben megdöglik. S ha azok, akik áprilisban erre szavaztak, csak röhögnek, hogy nem ők vannak terítéken, csak annyit üzenünk Kierkegaarddal: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

Egyetlenünk összeterelte a százharmincöt nagyon bátrat, és mint a magyar hír(hehe)iroda közölte a nagyvilággal: „tájékoztatta őket a gazdasági válságról, a háborús inflációról és az energiaárak alakulásáról”. Ezen túl még nekik is elmondta a kampánydumát, hogy mi – mármint ők – „válság idején is megvédjük a munkahelyeket, a családokat, a nyugdíjasokat és a rezsicsökkentést, ezért dolgozunk a következő hónapokban is”. Többről nem mesél nekünk a kiadott szöveg, ez így azonban elég savanykás. Kevéske, de, ha úgy vesszük, mégis csak egy komplett kormányzási stratégia, mivel a semmivel egyenlő.

Viszont el kell mélázni azon, mégis mit mutat az nekünk, milyen üzenete van – hogy ilyen modern kommunikációs formulával jöjjünk -, ha azt olvassuk, a legbátrabb százharmincötöknek el kell mesélni az inflációt. Ez azt mutatja, illetve azt a képzetet kelti, hogy ezek az emberek boltba nem járnak, piacot nem ismernek, tehát minden ismeret nélkül eszik a munkából megfáradtan hazatérve a kelkáposztát, amit asszonyuk eléjük rak. Sőt, még életük párja sem panaszkodik nekik, hogy te, Máté, milyen nagy a drágaság, a fogamhoz kell verni a garast. Nem. Elmondják az asztali áldást, és csendben eszegetnek.

És akkor jön Orbán Viktor maga, aki összehívja őket kijelentve, elvtársak, száz forint a zsemle, ezer a kenyér kilója, és mindeközben kicserélik előtte a papírt, hogy bocs, főnök, azok a tegnapi számok, máma már több. Egyetlenünk tehát azért tereli egybe ezeket akárha nyáj, hogy elmesélje nekik a világot, amit ezek szerint nem ismernek, majd közösen eldöntik, hogy megvéggyük, Isten minket úgy segéljen, és hazamennek a legények. Ez egy hír az MTI szerint, a mi meglátásunkban pediglen a tehetetlen töketlenség lenyomata, mert arról nem szól, mit is kellene tenni a nagyon bátraknak. Valószínűleg semmit sem egyáltalán.

A nagyon bátrak felől nézve a dolgokat, és félig tán az az ő szemüvegükön is, arra jutunk, hogy ez gyalázat. Gyalázat, és nem azért, mert mi annak gondoljuk, hanem, mert valóban az. Mert mit is jelent ez az egész kis összeröffenés. Nos, nem egyebet, mint annak tudását, hogy Magyarországon nincs háborús infláció. Nincs háborús vészhelyzet sem. Magyarországon a veszélyt igazából az a sáskajáráshoz hasonlítható és azzal összevethető lopás, hazugság és korrupciócunami jelenti, amit azok okoztak, akik most egymás előtt is hazudozva ezt szánalmas pörformanszt előadják. Mindezt pedig kizárólag propaganda célzattal.

Az MTI híre erre szolgál. Hogy elkenje az igazat, ami az, hogy a bátor százharmincötök így egybeterelve a saját további hatalmukat és ezzel a saját privilégiumaikat féltik. Attól félnek, hogy kiderül az igazság, miszerint tizenkét évnyi béke, EU-s pénzeső mellett hozták össze azt a gazdasági csődöt, amit a néhány hónapja tartó ukrajnai háborúra akarnak kenni. És ezt az egészet jórészt azok okozták, akik most egymásnak is hazudoznak, és komoly képpel előadják azt, amiről pontosan tudja mindegyik, hogy bűn és aljasság. Ezt jelenti ez: hogy Orbán: „tájékoztatta őket a gazdasági válságról, a háborús inflációról és az energiaárak alakulásáról”.

Mert mindehhez elég volna egy cekkerrel a boltba fáradni, majd elszörnyedni azon, amit ott tapasztalnak. Persze, akik szerint havi negyvennyolcezerből vígan meg lehet élni, azok ilyen ráismerésekre alkalmatlanok. Orbán, ha valamit akart volna mondani, akkor arról kellet volna beszámolnia, mert nagy valószínűséggel ő is tudja, amit Oszkó Péter elmondott, hogy a magyar kormányt a piaci realitások, döntéseik gazdasági következményei egyáltalán nem érdekli. A kabinet jelenleg csak a választóknak játszik, és minden kockázatot, hibát másra ken, tizenkét éve minden jelentkező problémáért külső elemeket hibáztat.

A fenti pár szó a háborús infláció maga, ami nincs, illetve csak Magyarországon van, és csupán elméleti síkon. Nem amiatt száz forint a zsömle. Így hát nem tudjuk, Orbán miért terelte egybe a bátrakat, mert, ha csak annyiért, amit az orrunkra kötöttek, akkor azért fölösleges volt. Ha meg azért, hogy kijelölje nekik, mit kell a választóiknak böfögni, azért sem nagyon érte meg. Megteszi azt a médiájuk, a kiadott videóik, melyek ugyanazt tolják a magyar paraszt képébe: meg fogsz dögleni, de erről Orbán és bátor csapata nem tehet egyáltalán. Dehogynem. Kizárólag ő és ők tehetnek. Minden más ordas hazugság, mint a kormányzásuk maga.

Varga Judit kivédett megint egy atombombát. Elhárította mintegy szíves közlése szerint. Előtte volt már ugyanilyen atomos, sőt, hidrogénes is, amelyeket az Unió hajított le a magyar népek busa fejére, de Varga Judit mindet kivédte. Ő egy komplett légvédelmi üteg, vagy vadász-repülőzászlóalj, illetve még úgy tudjuk elképzelni a hárítást, hogy hull-iramlik lefelé a bazi nagy atomos töltet – vagy hidrogénos -, miniszterasszonyunk pedig, mielőtt beleállana a készség a szaros magyar anyaföldbe, illetve gombafelhőt eregetne, a körömcipőjével elegánsan légstoppal leveszi, kettőt dekáz vele, és visszabikázza Brüsszelbe a feladónak.

Be kéne már fejezni ezt a harci játékot. Abba kéne hagyni a trombitaszót. Mert nem igazán van abban a helyzetben az ország, Varga Judit meg pláne nem, hogy kiskakast játsszon a szemétdombján, egyelőre kussolás és térdrogyasztás van, mert a labda – ha már dekázás – a másik térfélen pattog. Ez az atombomba egyébként bolhafing volt, annyi csupán, hogy az Unió megszavazta, elfogadta, hogy amíg Putyin szórakozik gáz-, és olajügyben, addig nem annyira szorgalmazzák az atomerőművek bezárását. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy a háború után is így marad, viszont Varga Judit csűrdöngöl és atombombázik.

Nos, ezt se igazán kellene. Egyáltalán, nagyon jó lenne mélyen hallgatni mindazok után, hogy épp ezelőtt a mi igazságügyünk nagyasszonya viszont azt is hírül adta, ő és a kormánya behódol az Uniónak, hogy pénzecskéhez jusson, mert ég a kunyhó, ropog a nád, üres a kincstár. Mégpedig olyannyira üres, hogy vele párhuzamosan Gulyás miniszter meg széttárta a karjait, hogy a tanárok és ápolónők béremelési pénze ott van az Uniónál. Gulyás miniszter hazudik, de nem is ez a lényeg, mert épeszű ember tudja, egy béremelés nem egyszeri aktus, a legjobb esetben a következő hónapra is vonatkozik. Vagy tovább.

Azt pedig már nem a burgenlandi traktorista adójából kell fizetni, s ha üres a kassza, nem fog menni. Márpedig a kassza nagyon üres, úgyhogy Varga Juditnak vigyáznia kell, nehogy atombombának nézze a pénzeszsákot, és annak érkeztét is elhárítsa, mert abból baj lesz. Bár baj már most is van, mégpedig elég nagy. És ezt az sem igazán fedi el, hogy Gulyás miniszter szerint a baloldal mindent megtesz, hogy a brüsszeli pénzecske ne érkezzen meg, olvasatában tehát, ha a tanárok éhen vesznek, az Gyurcsány bűne, és az összes többi hasonszőrűeké. Nem pedig Varga Judité. Pedig de. Nem atomelhárítóként kéne fungálni a lelkemnek.

Számot kellene adni a Völlner-ügyről, a Pegazus-dolgokról, mint amelyek az ő orra előtt és fennhatósága alatt történtek, s ha nem jön a pénz, az leginkább ilyenek miatt van. De megszoktuk, hogy mindig más a felelős és a hibás, csak ezek ilyen makulátlan elsőáldozók. Viszont baj az van, mégpedig akkora, hogy a kormány nyüszítős videókat tesz közzé róla, amit már emlegettünk, de oly hatalmas élmény volt, hogy beitta magát a bőrünk alá. Ám belátjuk, hogy ennyire futja: visítozni a háborús inflációról, és a baloldalt szidni, mert nem jön Brüsszelből a túlélést biztosító összeg. Viszont a baloldal megint.

Annyira érdekes, hogy el is tátjuk a szájunkat tőle teljesen, hogy kormányunk, illetve annak idióta tagjai az Apokalipszis közeledvén is mily kiemelt figyelmet fordítanak Szlovéniára, amely gyönyörű kis ország az illiberalizmus számára elveszett. Kerítést bontanak és melegházasságot engedélyeznek, ami annyira fáj kies hazánk nagyjainak, hogy erről óbégatnak, amikor az ő házuk ég. llletve a miénk természetszerűleg, mert az ő hülyeségükbe mi rokkanunk bele. A szlovénok elvannak, rájuk senki nem küld atomot, és nem kell pénzért sem kuncsorogniuk, de teli pofával szidni őket bizonyára kifizetődő.

A horvátok is az euro előszobájában leledzenek. Egyáltalán, olybá tűnik, hogy a környékünkön mindenki jobban van mint mi. Mert mi elég szarul vagyunk, de, hogy ez így legyen, azért meg kellett dolgozni, és a fiúk (lányok) dolgoztak is érte keményen. Ez lett belőle. Az ember, ha valamit annyira elcseszett, mint ők az országot, ha volt gyerekszobája, legalább kussol, és elvonul a sarokba. Ezek nem. Szidják a szomszédot, kioktatják Brüsszelt most már olyan terhekkel, hogy kilóg a valaguk (a valagunk) a lukas gatyából, és barna léként folydogál belőle a nagy, nemzeti öntudat. És még vécépapírunk sincsen.

A legszebb mégis az volt a mögöttünk hagyott szombaton, amikor Gyurcsány bejelentette, hogy készülődik átvenni az országot, annak irányítását megint, mert ő tanult a hibákból, Orbán viszont nem, aki következésképp meg fog bukni. Gyenge kis üzenet volt ez a szanaszét legelésző nyáj egybeterelésére, ugyanakkor egyben kellően erős is, mert azzal, hogy Orbán nemezise ennek közeli bukását kezdi jövendölgetni, hogy ilyen merész álmokat kezd szövögetni az oly közelinek tűnő április harmadika után, megmutatja nekünk, milyen állapotban van az ország. Bár ezt magunk is látjuk barlangunkból kitekintve. Halljuk az eresztékek ropogását, érezzük az ingást, és várjuk, hogy az egész kártyavár összedőljön.

Államháztartásunk – illetve Orbán államháztartásának – féléves hiánya háromezernégyszáz milliárd magyari forintok, az egész évre tervezettnek kilencvenegy százaléka, és még milyen hosszú ez a nyomorult esztendő. Viszont nincs már nyugdíjpénztár, amit le lehetett nyúlni -úgy nagyjából épp ennyit -, és ami a legnagyobb baj Orbán számára, az Unió sem fizet. Ez az az állapot, amit évek óta vár az Orbán bukásában reménykedő többség, aki jól látta, hogy az Unió nem csak Mészáros – és a többi – gazdagodását, de a rezsim bebetonozását is finanszírozza, ami igaz volt, de véget ért, a beton rég megkötött. Innen nézvést Gyurcsány izgése, hogy készül vissza, érthető, de meg nem magyarázható.

Neki nem osztanak lapot. Egyáltalán, semmilyen ellenzékinek nem jár a pakliból, a rendszernek önnön súlya alatt kell összeroskadni, hogy életben tartói – csinovnyikok, haszonélvezők és kiszolgálók – nyüszítve meneküljenek. Ez azonban még nagyon messze van, a Gólemet viszi a lendülete, ha már saját energiája alig is van. Hogy az amúgy eltagadott baj nagyon nagy lehet, azt a kormány legújabb videója mutatja, amely egy elnyújtott segélykiáltásnak hat, háborúról, háborús inflációról, mesél benne a kormány hangja a Második Világháborút emlegetve, forintokat mutogatva, mint ami úgy veszít az értékéből mint annak idején a pengő. Már nem is igazán van szó semminek a megmentéséről, ez egy bukásról szóló vallomás.

Navracsics, aki azzal a céllal tartózkodik a megállított Brüsszelben, hogy pénzt kolduljon, nem végzi jól a dolgát, mert nem is végezheti. Ez a Brüsszel hirtelen csökönyös lett, már azon gondolkozik, hogyan golyózza ki az állandóan vétózgató és hepciáskodó Orbánt. Már nem lehet Brüsszelt ilyesmivel zsarolni, tehát a nagy arcnak és kioktatásnak befellegzett. Négy pontban is engedni kíván, illetve méltóztatik a NER ennek a Brüsszelnek, csak már adja a pénzecskét, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. Orbán – úgymond – már annyiszor kiáltott farkast, hogy nem igazán hisznek neki, sőt, nagyobb gondjuk is akad mint annak segítségére sietni, aki annyiszor köpte képen őket. A gyümölcs úgymond beérett.

Csak a régi nagy arcok, hogy az Unión kívül is van élet, meg, hogy brüsszeli pénz nélkül is boldogul az unortodoxiájával, ami annyi volt, hogy akkor Kína és az oroszok felé adósítja el az országot. De a háború ennek is betett, és olybá tűnik, minden kapu bezárult. Így születnek meg a videók drámai hanggal, tragikus zenével fekete fehérben, ami arra ugyan jó, hogy a híveknek megmutassa, mivel (apokalipszis) néz szembe hős kormányunk és még vitézebb Orbánunk, ebből azonban pénz nem lesz. Az eresztékek tehát ropognak, és Gyurcsány dörzsöli a markát, amire az orbánsajtó hörög, miszerint a válságot akarja felhasználni, hogy visszakerüljön a hatalomba. Jelzem, egy így szokott történni a világ minden táján.

A válságok szokták elsöpörni azokat, akik azt kezelni nem tudják. A jelek szerint viszont Orbán és decens csapata erre képtelen, két dologra alkalmasak, békéért óbégatni, és naponta többször emelgetni az irányadó kamatlábat, amitől a forint nem erősödik, de a hitelesek majd jól megszívják. Odáig jutott a szétesés, hogy míg Gyurcsány ördögien kezet dörzsölget, a Momentum segítő jobbot nyújt a gonosznak pártok feletti tanácskozást és szakértést szorgalmazva a forint, így az ország, és egyben Orbán megmentésére is. Sőt, a legédesebb az a felajánlásuk, hogy – és ezt szó szerint akkor – „segítenek hazahozni a brüsszeli pénzeket”. Hová jutott ez az ország és hová Orbán. A jelek szerint a tönk szélére.

A helyzet – bár mókás, de – véresen komoly. Legalább annyira súlyos, mint a romániai aszály, ahol emiatt az ortodox egyház utasításba adta a papjainak, hogy esőért kell imádkozniuk. Erre a mintára várnánk a magyarországi keresztény egyházak felhívását a pénzért való könyörgésre, ha már Orbán lelki üdvéért úgyis szoktak. Figyeljük mindezek után a Romániából érkező időjárás-jelentéseket, hogy mi várható az ima erejétől. Magyar viszonylatban más elgondolásaim is vannak a baj eloszlatására: ha a pénzért való ima hasztalannak tűnik, egyházaink megnyithatnák a kincsestárakat, és adhatnának abból a rengeteg milliárdból Orbánnak, amit tőle (a miénkből) kaptak. Más esetben ismétlődhet a történelem.

Nem akképp, hogy mint VIII. Henrik, Orbán elszedi az összes pénzüket, mert ahhoz gyáva alak, hanem, ha már kormányunk drámai videójában a hetven évvel ezelőtti pénzromlást emlegeti, hasonképp ahhoz, a totálisan értékét vesztett forint helyett új pénz jön, amit pengőnek fognak hívni, és számolhatják azokat a vármegyeházán a főispánok. De az a tragédia, hogy ehhez egészen közel vagyunk. A feltételek és körülmények majdnem együtt állnak a totális fordulathoz, az ideológia megvan hozzá, már csak a teljes pénzügyi összeomlás hiányzik. A kormány nyüszítéséből következtetve ez közelebb van, mintsem hinnék, és senkinek nem lesz jó. Hiába dörzsölgeti vérszagot érezve a tenyerét Gyurcsány, ő is megdöglik velünk együtt.

Szalay-Bobrovniczky fegyverkezési miniszter meglátogatta a huszárlovakat. Hogy megy a soruk, jó-e a wellness, selymes-e az abrak, illetve mivel töltik az idejüket a melegben. Valószínűleg ilyesféle érdeklődésekkel. Vendégeskedéséről a miniszter Facebook-oldalán számolt be kisfilmen és fotókon mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Amint nézegettük a mozgó-, és állóképeket, olyan érzésünk támadt, mintha magyar filmalkotást néznénk, amely Kádár apánk alatt készült valamely Móricz vagy Mikszáth regényből, és az a rész pörög éppen, ahogyan a dzsentri érkezik a birtokra megrontani a fiatal lányt, és elszedni az apja pénzét, mert rendezni kell a kártyaadósságát.

A fegyverkezési miniszter egyébként helikopterrel utazott a messzi Szilvásváradra bratyizni a „honvédő paripákkal”, ami magában olyan anakronizmus, hogy már megér egy rövid misét sok miseborral. De mielőtt elmerülnénk a szimbólumok, jelentések és üzenetek mély ganyétengerébe, oldalvást nézzünk egy percet a helikopterre, amely a minisztert röpítette a fontos útra. Megittuk a sok misebort, így kocsmában érezvén magunkat tesszük fel stílszerűen a kérdést, miért, baszd meg. Válasz erre nincs, csak annyi, hogy mer’ lehet. Olyan igazság ez, mint Leonardé, aki, mikor Penny kérdezte tőle, miért feküdt le egy pillanat alatt a fizikuslánnyal, azt a választ kapta: mert hagyta.

Végül is, az élet alapigazsága ez, mindenki csak annyit tesz meg, amit hagynak neki, illetve, amit a belső mércéje (nagy szavakkal: morál, erkölcs) megenged neki. Ha valakiben gátak nincsenek, és a környezete is csak legyint rá, akkor ilyen lesz, mint Szalay-Bobrovniczky fegyverkezési miniszter, akit nagy valószínűséggel a neve miatt – más érdem híján – választott ki Orbán erre a magas hivatalra. Ő már előtte látta a vármegyét meg az ispánt, ezek mellé csak ilyen duplaipszilonos lehet a miniszter, és nem is nyúlt mellé egyetlenünk. Mert a helikopterezést mint ma már szóra sem érdemest el is feledjük, de a parádés kocsi meg a huszárkíséret feledhetetlen. Minden másra ott van a MasterCard.

Elnézve egyébként miniszterünket, amint a videón és a képeken Noszty fiúként csapatja, eszünkbe ötlik a NER fejlődése, amint nem is olyan lassan, de annál biztosabban halad a Horthy-világba. Igaz, nem is próbálja tagadni, sőt, büszke is rá. A miniszterek is tartják az ennek megfelelő irányt. Emlékszünk még nagyon az ugyan jogász – de ki nem az ebben a kuplerájban -, mégis paraszti jegyeket magán hordozó Hende miniszterre, aki szegény még a gukkert sem tudta megfelelően használni. Ehhez képest a duplaipszilonos meg pörgekalapos kocsissal, huszárkísérettel, parádés fogattal hullámzik végig Szilvásvárad útjain a beszámolók szerint, de arról semmit nem hallunk, hogy a jobbágyok közben levett kalappal álltak az út szélin.

Állhattak is volna. A honvédő lovak mellett hazafias huszárokat is képeznek itt ugyanis, akik a faluban „feltűnést keltő, új katona lakásokban lakhatnak”. Ilyesmiről nem beszélnek nekünk az ország előre menéséről hirdetett igék közben. Mert nem tudjuk, mivégre kellenek a huszárok, ezeknek mostanában a tankok és még inkább drónok ellen harcászati értékük nem nagyon van, így hát – és hisszük, okkal -, díszletek lesznek ők az új elit nyomorult életéhez, amely ím, elkezdődött. Viszont, ha belegondolunk, nem is igazán ezzel az aktussal, hanem Semjén erdélyi lovas bevonulásával, Lázár fácánmészárló kastélyi vadászatával, olybá tűnik tehát, hogy ezeknek ez a horizontjuk. Idáig terjed a képzeletük.

Urambátyám, meg a primadonna cipellője, vadászat, lovaglás és kocsikázás. Meg a többi. Viszont, ha már Mikszáth és Móricz hőseiről szó esett, mint akik kapcsán deja vu érzés kerekedett bennünk Szalay-Bobrovniczky kocsikázása kapcsán, ismerünk az irodalomból habár léha és semmirekellő, mégis vívódó hősöket. Akad köztük olyan, aki felgyújtja a tanyát, és szíven lövi magát. A duplaipszilonosnak egyébként nem kellene ilyennek lennie, milliárdja van a bankban a kaszinóbizniszből, bohóckodása – ami azonban jóval több annál – saját akaratából fakad, tehát sokkal súlyosabb, mintha rákényszerülne a betevő miatt. Ilyen muszájságok azonban itt nincsenek, a dolog tehát reménytelenebb, mintsem elsőre tűnt.

Ez a miniszter nem megszedni magát érkezett a hivatalba, mert előtte már megtette. NER segédlettel, de mégis csak túl van rajta Isten segedelmével. Még csak nem is harcos ideológus, nem üldözött keresztény vagy a nyugat engesztelhetetlen ellenfele. Másfajta küldetéssel rendelkezik ő, kocsikázik huszárkísérettel, és mindeközben arról mesél másutt, hogy katonáinknak csinosnak kell lenni. Úgy en bloc engemet a magyar hadsereg egyáltalán nem izgat, de, hogy ez az idea, a nyalka huszárság voltaképp, az nem egy messzire mutató program. Kinek mire futja. Svejk hülye tábornokának az volt a fontos, hogy a baka időben kikakálja magát. Szalay-Borbrovniczky is itt tart valahol a parádés kocsiján.

Születésem napja volt nemrég, következésképp lementem a szemközti pékségbe, hogy belecsapok a lecsóba, lesz ereszd el a hajam, meg ilyenek. Vásároltam tehát ennek megfelelően egy liter tejet, egy joghurtot emelendő az ünnep fényét, fél kiló kenyeret, három kiflit és két túrós táskát, mert nem bírok magammal. Ezért – ami máskor csak resztli lett volna a kosár alján – fizetnem kellett kétezerötszáz magyari forintokat. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy valami is megdöbbentsen, így most is inkább csendes melankóliával merengtem azon, kinek az anyukájára kellene gondolnom morcosan, de ott a boltban nem találtam ehhez megfelelő alanyt. Bántsam az eladókisasszonyt, akinek úgyis olyan szomorú a szeme?

Ugyan. Sőt, az is eszembe jutott, mennyivel jobb dolgom van, mint elődeimnek a Kárpátok alatt, akik azt is megérték, ha megkapták a fizetésüket reggel, és nem költötték el időben, délután már csak egy doboz gyufára volt elég. Ehhez képest én eltelten fütyörészhetek gazdagságomban, viszont a vége mégis csak az lesz, hogy éhen fogok dögölni, ha ez így megy tovább. Úgyhogy morcosságomnak tárgyat kellet keresnem, amit Orbán Viktor segedelmével tegnap meg is találtam, és ez így nagy általánosságban a Nyugat. Már nem Brüsszel meg Soros, hanem a tágabb életfilozófiát jelentő égtáj elrettentő értelemben, mint ahonnan minden baj fakad. Igaz, ez végül is magában foglalja Brüsszelt és Sorost, illetve más libernyákokat.

Akiket Orbán a hátán szokott cipelni. Amiket mond a kedves vezető, arra ma már nagy általánosságban fölösleges figyelni, de tegnap olyan tripet engedett meg, hogy az ember legszívesebben szólt volna neki, gyere vissza Viktor, ne röpülj annyira. A szövegből, amit a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara küldöttgyűlésén előadott, immár egy jól megtermett téboly rajzolódott elénk olyan bőségesen buzogva, hogy muszáj foglalkozni vele, hátha egy ápoló végre észreveszi, és beadja neki a megfelelő szuriját. Mert, ha nem, abba bele fog gebedni az ország, atomjaira hullik, ami folyamat rég elkezdődött, csak mindenféle propagandával takargatják. A boltos élményeimet is ennek igazolására mutattam meg.

Az a gyakorlati lenyomata annak, ahogyan Orbán az országot veszejti el, miközben valami álomfelhőkön utazgat. Most is, a tátott szájú agrárembereknek azt adta elő, hogy a mostani nehéz helyzetben van olyan politikai logika – nyugaton persze – amelyik az agráriumra akarja hárítani a válság terheit. Itt kellett volna közbevetni azt a helyénvaló toldást, hogy csak egy ilyet mutassál csezmeg, de senki nem állt föl ilyennel az agráremberek közül. Úgyhogy folytatódhatott az álom a végkifejlettel, hogy Magyarországon ilyen soha nem fog történni, itt az agrárium kárára nem fognak válságot menedzselni. Igaz, máshol sem, de muszáj volt letenni a hazug alapkövet a nagy összeboruláshoz.

Ettől a kiindulóponttól keveredett bele aztán a kedves vezető a diadalmas választásba annyira, hogy érdemes bővebben idézni, ahogyan a valóság és álom különböző síkjai úgy összekafancolódnak térben és időben, amiből a józan ész számára már nem létezik kiút egyáltalán. Április harmadikán nem egy párt, hanem a vidék győzött – mondta egyetlenünk. És folytatta is nagy-nagy gyönyörűségünkre. Megtudtuk, hogy „az árak az egekbe szöktek, és ennek a helyzetnek a súlyát, az ezzel járó feladatok súlyát mindenki, az agrárszakemberek, a politikusok és a választópolgárok is érzik. Ilyenkor az egyetlen megoldás az egység, ezért nem véletlen, hogy április 3-án ilyen hatalmas egységben sikerült megnyerni a választást”.

No most, ezek szerint már áprilisban aszály volt, ezért nyert a Fidesz kétharmaddal. Ezt eddig nem tudtuk, de legalább most már igen. Mindezek után is olyan bőségben patakzottak az álomlufik a mi jótevőnk szájából, hogy kevés vagyok én mindet megmutatni. Így csak utalásképpen rezsicsökkentés, családok megvédése és államadósság csökkentése, amelyeket egyesével is ki lehetne lukasztani, vagy csak elengedni a madzagját, és hagyni, hogy Orbán velük együtt szálljon el a magas levegőégbe. De mindez sem volt elég, mert előkerült a legnagyobb aduász, ami viszont már tényleg a téboly mélységét vagy a trip magasságát mutatja gusztus szerint. Köpni vagy nyelni, ez itt a kérdés.

Nos tehát – hallhatták a bávatag agrárosok – a V4-ek olyan gazdaságpolitikát valósítanak meg azután, „ami kivisz minket a most fenyegető felhős égbolt alól”. Ha aszály van, akkor örülni kellene a felhőnek, igaz, az aszály választási győzelmet hoz. V4 már nincs, az aszály még igaz is lehet, de mindezeken túl még genderezve, a kisfiúk megmaradó fütyijének együtt örülve talált egymásra Orbán és az agráremberek csapata. Mondom, ez is egy világ, meg az is, hogy a felsorolt agrárárukért a boltban annyit fizettem amennyit, úgyhogy az igaz, nem a parasztokra van terhelve a válság, hanem rám. Aki egyben te is vagyok, én nyájasom. Viszont látszik, hogy Orbán egy egészen más, fura álomvilágban él. Vissza kellene hozni valakinek, vagy hagyni egy kerek szobában álmodozni, rugalmas falak között. Vagy-vagy.