blogin.hu

Ha Gergelyiugornya felől közelítjük meg Jándot, ezt a szabolcsi kis falut, akkor annak határában nem az a felirat fogad, mint másutt, és miszerint „Isten hozott”, hanem ez: „No Migration, No Gender, No War”. Ha ismerős volna, ez doktorminiszter urunk szlogenje, csak épp külföldiül. Szép a tábla, amire föstötték ezt az életbölcsességet, egy decens faforgácslap. Semmi cifraság, hiszen, mint tudjuk, az élet nem habostorta.

Hétszázhúszan lakják ezt a Jándot, akik – mint a polgármester beszámolójából kiderül – örülnek a feliratnak, és azonosulni tudnak annak tartalmával, de erről azért nem ártana a helyi kocsmában is érdeklődni, feltéve, ha van ilyen. Az amúgy függetlennek nevezett polgármester szerint az ő falujában még az ellenzék is fideszes, ettől eltekintve azonban nem tudható, kinek készült a tábla a falu határában. Hacsak nem Orbán Viktornak.

Ha netán látná, mennyire szervilis az itteni független közeg, még jutalmat is adhatna, vagy nem tudjuk, mi lehet a cél. Hiszen az nehezen hihető, hogy Gergelyiugornya felől özönlenének a látogatók a faluba, akik számára miheztartás végett készült a felirat, hogyha genderek meg várok meg migrációk, akkor nem mehetnek be, vagy valami ilyesmi. Egyébiránt a polgármester szerint ez a három dolog korunk legfontosabb kihívása.

Hát, ha a falunak ezek a legnagyobb gondjai, akkor aranyélet lehet arrafelé, mert azt olvasni a településről, miszerint a Tisza vonalát követő dzsungelgyümölcsösökben és a kertekben rengeteg szilva terem, aminek fölöslegéből sok pálinkát főznek. Mint kitetszik, ekképp is igazi, Orbán Viktornak tetsző hely ez az alapvető élelmiszerrel, ahol akkora a boldogság, hogy már csak a genderek zavarnak abba bele. Nem a lakosságon élcelődünk azonban.

Voltaképp a polgármesteren sem, hiszen erős a gyanú, hogy ez a Jánd a magyar falu archetípusa, az ilyenek biztosítják a Fidesz permanens győzelmét. S amikor arról mesélünk, hogy nagy valószínűséggel nem nagyon lehet legyőzni a maffiát a választásokon, akkor erre (is) gondolunk, és csak azért nem nevezzük a hagyományos magyar sötétségnek, mert még valaki felhúzza az orrát, megsértődik, hogy nem is bunkó ő. Dehogynem.

Ebből az egészből csak a kommunikáció érdekes. Mert látszik, mi az a szint, ami alá lőni kell, hogy a jelszavak célba érjenek, s innen nézve ugrunk egyet Szabolcsból Budapestre. Ha azt nézzük, hogy a főpolgármesterségre pályázó hadügyminiszterné meg motoros fűkaszával a kézben, és valami járványügyi kezeslábasban fotózkodott, mint a választóknak szóló üzenet, akkor világosan látszik, Jánd és a főváros közt túl nagy különbség nincsen.

Legalábbis abból a szempontból, hogy a Fidesz honnan és milyen nívóról remél szavazatokat magának a bűnös város és Brüsszel bevételéhez, de szertenézhetnénk a hazában mindenütt. Illetve megvizsgálhatnánk mind az összes fideszista választóknak szóló üzenetét Orbántól a jándi polgármesterig, és megfordíthatnánk a tételt, hogy azt is lássuk, kik azok, akik ezekért minden körülmények között rajonganak. Az alavju nénik és bácsik.

De onnan is lehetne nézni a dolgokat, hogy a Fidesz hülyítette el az embereket, vagy a készen kapott nyersanyaggal dolgozott. Lévén, minden nemzetben nagyjából hasonló százalékban vannak jelen az ostobák és a nem ostobák, a hatalom nívóját pedig az adja, kit szólít meg ezek közül, kiknek akar megfelelni, kitől remél szavazatot. És ekkor érkezünk meg Gergelyiugornya felől Jándra, majd látjuk meg a decens faforgácslapot.  

Mindeközben Jászapátiban a DK képviselőjelöltjét, miközben aláírásokat gyűjtött, úgy leütötték, hogy kórházba kellett szállítani, és egyre gyakoribbak az ilyen atrocitásokról szóló híradások. Ütik az ellenzéket sokszor szó szerint, és nagy valószínűséggel azok, akik rettegnek a Wartól, Gendertől és Migrationtól, és az van a fejükbe verve, ha nem Orbán győz, akkor effajta világvége következik, és mindmeghalunk.

Mint egy jó dolgozat kívánná, itt is kellene valami összegzés, tanulság vagy az erkölcsi mondanivaló kifejtése, ilyen azonban nincsen és nem is lehet. Ez a magyar valóság, ez az édes hazánk, amelyben a Fidesz „értelmisége”, most épp Bencsik elvtárs mondta azt Magyar Péterről, hogy egy „ócska szar”. De hozhatnék példát Bayertől, illetve a Hadházyt rókázó Orbántól is. Mindezek mellett nincsen mit csodálkoznunk. Jóccakát.  

Kocsis Máté szerint már megint az imperialisták fenyegetik hazánkat – illetve csak őket -, mert ahogyan fogalmazott az aranyhaltulajdonos: „a külföldi finanszírozók most is háborúpárti baloldali kormányt akarnak Magyarországon”. Illetve bővebben: „a mögöttük állók szándékai, a külföldi finanszírozók céljai ugyanazok, a jelenlegi háborúellenes magyar kormány megbuktatása, vagy meggyengítése”.  

Ebből is kitetszik, hogy egy pokol a Fidesz (meg a KDNP) élete, mert magunk is beláthatjuk, az egész világ összefogott a megbuktatásukra, ami aknamunka ellen magtárban és az Ibolya presszóban lehet a legjobban küzdeni. Érthető és jogos tehát a sietség, amellyel gyűjtik az aláírásokat a választásokhoz, így az is, hogy Menczer elvtárs közölje ennek kapcsán a diadalmi jelentést, miszerint „Elsők vagyunk. Megint.”

Derék, de semmi értelme. Ugyanis a másodiknak és a tizediknek is ugyanannyi esélye van győzni a választásokon, de, ha nem értik, akkor elmagyarázom. „Elsőként gyűjtöttük össze az aláírásokat, elsőként adtuk le, és az indulásunkat is elsőként vették hivatalosan nyilvántartásba. A többi párt még le sem adta az aláírásokat.” – Ez Menczer elvtárs felhőtlen boldogságának oka, de, mint kitetszik, ezzel kitörölheti az arschát.

Az már még ennél az ok nélküli csűrdöngölésnél is visszataszítóbb, hogy a másodvonalú sportriporter miért tarja ezt olyannyira fontosnak. „Tudjuk jól, hogy a tét óriási: háború vagy béke. Védjük meg Magyarország békéjét és biztonságát! Június 9-én csak a béke, csak a Fidesz”, és íme, hölgyeim és uraim, a kör bezárult, megint ott vagyunk Kocsis Máténál, illetve a kampánynál újra, amelynek ez a két éve bevált háborús hisztériakeltés a veleje.

Ez jutott a Rogán eszébe, ami egy feltalálótól savankásnak tűnik. Illetve olyan pállott szaga van már minden mondatuknak, ahogyan a lejárt lemezeiket ismételgetik, viszont egyre nagyobb hangon. Abba most ne menjünk bele, hogy sem Kocsis külföldi finanszírozásának, sem a baloldal – ami már rég nincs – háborúpártiságának az ég egy világon semmi alapja nincsen, viszont ebből fakad, hogy aki hazudik az ordít. Beszakítja a dobot.

Az az érdekes azonban, hogy míg a Fidesz ellenoldalát jól bizonyíthatóan nem pénzelik az imperialisták, az ő kampányuk viszont közpénzből folyik, ami azonban a miénk. Azaz, a befizetett adónkból hazudnak a pofánkba, holott erre felhatalmazást nem adtunk, s ami ellen Hadházy képviselő hosszú évek óta folytat szélmalomharcot. Mellékszálként megjegyzendő, hogy az ellenzék eddigi lelkiismeretét ma mennyire elfeledte mindenki.

Csak a Magyar, meg csak a Gyurcsány, akik most a közvélekedés szerint versenyben vannak, Hadházyra tehát átmenetileg nem lőnek, de elnyomja az ő hangját a trombitaszó meg az ágyúdörej. Egy nyüves hét telt el a kampányból, de már most látszik, mennyire egyenlőtlenek a feltételek (ami Hadházy vesszőpapripája), és az is kitetszik, hogy a pénzünk számolatlanul áll a fideszcsürhe rendelkezésére, amit nem restek elverni.

Már készült egy gyors számvetés, ami azt mutatja, hogy százszor annyit költött a Fidesz a kampány első hetében a Facebookon hirdetésekre, mint a Momentum, és ezerszer annyit, mint a DK.  Ha rosszmájú akarnék lenni, aminek az ódiumát nem szívesen vállalnám, akkor azt mondhatnám, nincsen semmi baj, hiszen ezerszer több a béke, mint a háború, dolgos népünk tehát a Fidesz jegyében győzni fog. Viszont ez nem olyan egyszerű.

Akik vizsgálták a költéseket, csak a pártokét és csak a Facebookon nézegették, de tessenek hozzá képzelni még mondjuk a Megafont, a CÖF-öt meg a többit, akik szintén a miénkből szórják a százmilliókat, a Fidesz lapjai és tévéi pedig szintén a miénkből a százmilliárdokat, és akkor Rogán költései ebben még benne sincsenek. Mondhatnánk azt is, hogy az ellenzék szél ellen pisál, de megállapítható konszolidáltan, hogy így legyőzni őket maga volna a csoda.

Az Állami Számvevőszék szokta vizslatni a pártok költéseit (megjegyzendő, hogy leginkább az ellenzékét), s ha az a sanda szándékunk volna, hogy fölhívjuk a hivatal becses figyelmét a kormányzó erők eszetlen pénzszórására, az fölösleges erőfeszítés volna. Mert és ugyanis ebben a kampányban nincs költési limit, mindenki annyit fordíthat kampányolásra, „amennyi jól esik neki” – vagyis inkább „amennyije van”. Elképzelhető, mi lesz ennek a vége.

Jól ki van ez találva, mint ahogyan a választási rendszer meg az ország utolsó eresztéke is, és minden a hatalom megtartását szolgálja időtlen időkig (egyszer kell győznünk, de akkor nagyon), így látjuk is az eredményt. Szóval egy hét telt el a kampányból, ez még csak afféle bemelegítés, így érdeklődve várjuk, mit fognak még a mi pénzünkből ordítva a pofánkba hazudni. Ahogy kitetszik, ez a háborút, meg a békét. Egy tolsztojok ezek.

El is felejtenénk ezeket a mi kereszténydemokratáinkat, hogy egyáltalán a világon vannak, ha olykor nem böfiznének egyet. Valahogyan ilyen kényszeres életjeladásként lehet értelmezni Nacsa Lőrinc (ez is ki a rosseb amúgy) videóját a háborús benzinárakról. Mindez csak azért említésre méltó, mert szerte a világban nincsen háborús benzinár, csakis itt, minálunk, ahogyan a Kádár érában sem lehetett megállítani soha a begyűrűzést, és többek között ez (is) okozta a vesztét. Nem az, hogy Orbán hazazavarta a ruszkikat.

Ebben kiegyezhetünk azért, bár a történelem már rég átíródott, és ehhez újabb fejezetek adódhattak tegnap is, bár, hogy egészen pontosan mi, arról nem szólnak a híradások. Mint ahogyan arról sem tudunk soha előre, maga doktorminiszter urunk hol jelenik meg épp kampányolni, aminek csak az lehet az oka, hogy illetéktelenek véletlenül oda ne tévedjenek, csakis azok, akik a Kubatov-lista alapján erre alkalmasnak mutatkoznak. Így védi a párt a maga vezérét a valóságtól, aminek az eredménye meg is mutatkozik Orbánunk tudatában.

De nem is ez, hanem a stíl. A KDNP is, ennek a Nacsának a képében komcsisat játszott, ahogyan kijelentette, ők támogatják a kormány erőfeszítéseit a háborús benzinár letörésében, amit a szöveg szerint amúgy a nyerészkedő kereskedők okoznak. Így, ha nem teljesítik az ultimátumot, hogy abbahagyják dolgozó népünk kizsákmányolását, a keresztények jóváhagyólag elfogadják a benzinkutasok felnégyelésére vonatkozó központi bizottsági szándékot, Nacsa csak épp azt nem mondta, uff, ő beszélt, hogy megfeleljen a dakota előírásoknak is.

Mindenesetre mindezek után elégedetten dőlhetett hátra ez a Nacsa és mind az összes keresztények, hogy Rákosi szellemében teljesítette a kötelességét. Valószínűleg az ilyen böfögésekről gondolják azt, hogy ez munka, amiből most sok kell, és alapos. Mert körülbelül ugyanebben az időben határozta meg a győzelem biztos módját maga a kedves vezető, miszerint „nagy célokat kell megfogalmazni, nagyon sokat kell dolgozni, és akkor győzni fogunk”. Azt most fejből meg nem mondom, hogy ez már az Ibolya presszóban történt-e.

Mindenesetre még ma is száll a levegőben a győzelemhez vivő biztos út receptje, miszerint „nagyon sokat kell dolgozni”. Hogy mit, arról még mélázunk kicsit, előtte azonban előadjuk azt a képzetünket, hogy Orbán nagyvezír ezzel olyan, mint az Állatfarmban Bandi, a ló, akinek szegénynek mindenre csak az volt a reakciója, hogy ő még többet fog ezután dolgozni. Mert buta volt szegény. Hogy Orbán is az-e, erről viták folynak a magtáron és az Ibolya presszón kívül, de vannak erre utaló jelek, ahogyan korosodik, és megy szét a teste és az agya.

Azt látjuk, hogy egyre többet nosztalgiázik, mint aki fölött eljárt az idő, és másra nem alkalmas, csak a régi dicsőségekről való álmodozásra. Most is ezt tette, az MTI tudósítása szerint ugyanis a belvárosi fideszeseknek az Ibolya presszóban „egyetemista diákéveiről, a helyhez kötődő emlékeiről mesélt”. Pár napja még traktorista volt a lelkem a magtárban, most meg belvárosi egyetemista, de ez gúnyaváltás már annyira megszokott, hogy nem is érdekes igazán. Sokkal inkább az volna, mit tartalmaznak azok az emlékek, hány komcsit vitt a foga közt.

Mondjuk. Mert mostanában, mint ismeretes, libsiket cipel a hátán tucatjával, vagy az Ibolya presszós korszak még a libsi álcás komcsié volt, és KISZ gyűlések zajlottak a vendéglátóipari egységben, vagy partizánkodtak a szobatársak, nem tudjuk, csakis a belvárosi fideszesek. Pedig mi is szeretnénk hallani a sztorikat a hőskorról, illetve arra is kíváncsiak volnánk, az is kiderült-e ott, az Ibolya presszóban, hogy a rengeteg sok munka után bekövetkező biztos győzelem után mit kezdene a diadallal pártunk és annak vezére. Mert a dolgok cudarul állnak.

Méghozzá nagyon. Annyira üres a kincstár, hogy már semmire nem futja (csak a tegnap megénekelt CPAC konferenciákra), így az Ibolya-presszós nosztalgiázással egy időben derült ki az is, kormányunk, élén Orbánnal már egyáltalán nem számít uniós pénzekre, helyette kínai hitelből építene most meg ferihegyi magasvasutat, ami hitelből megint lehetne csippenteni, csak, hogy életben maradjon a rendszer. Nincsen vízió a jövőről, illetve egy akad, meghosszabbítani a hatalmat bármennyi ideig és bármi áron.

A módszer mindegy, a munka meg a KDNP agylágyulásához hasonlatos benzinkutas fenyegetés a szlogennel: „nem engedhető meg, hogy a kereskedők az árak folyamatos emelésével tovább nyerészkedjenek a magyar családokon”. Innen nagy valószínűséggel már csak a malomtulajdonos kulák szeretője hiányzik. Ez a „munka”, míg a nagyfőnök pedig nem a fényes jövőről mesél, hanem a dicső múltról nosztalgiázik bávatag közönsége előtt egy presszóban. Legyintenénk, ha ezek után választáson megverhető lenne. De nem az.

Érdeklődve várjuk egyébként, hogy milyen új helyszín milyen új közönségéhez sompolyog még ezután titokban, a paraszt és ifjú egyetemista után mi lesz még a múltban, miközben a jelenben már semmi sem. Már az is unalmas, ha azt mondjuk, hogy unalmas a manus. Tehát lassan elfogynak a szavaink, a jelzőink, és tátott szájjal nézünk, mint Penny olykor Sheldonra, hogy legyintve sarkon forduljon aztán, tehát szeretnénk Penny lenni, de értelemszerűen nem vagyunk azok. Ahogy Orbán sem az. Ilyen múlton merengő trotli, aki fölött eljárt az idő.

Mint aztán kiderült, az a CPAC konferencia, amelyen Orbán hadat üzent a civilizációnak, és szégyenteljesnek nevezte az emberiség történelmének rajta kívül eső részét, egymilliárd forintjába került a magyar adófizetőknek. Ez a NER-ben annyira nem tétel és összeg, hogy voltaképp nem is kellene felháborodnunk rajta, csupán azért idéztük meg, mert példa arra, hová teszi a maffia azt a pénzt, amiért mi verejtékeztünk. Ők meg homárt zabálnak rajta.

Nincs az úgy jól, hogy a komplett magyar költségvetés a Fidesz és Orbán házipénztára. Az Unió arra jött rá, hogy a burgenlandi traktorista pénzét is a fideszesek isszák el, ezért azt mondta, sztoj. Így oroszul, hogy jobban értsék a fiúk, akikről azt is megállapították, hogy orosz propagandát tolnak, de ezt is tudjuk, és ez ma mellékszál a mélázásunkban. Mert pénzzel indítottunk, és egyelőre azzal is folytatjuk a magyar abszurd mélyire igyekezvén.

Mivel ilyen milliárdos – s ennek sokszorosa – tételek ezerszám szerepelnek a ládafiában, bízvást mondhatjuk tehát, hogy a vérrel és verejtékkel megkeresett pénzünket vagy elszórják mindenféle értelmetlen szarságra, vagy pediglen ellopják. A kormányzásnak nevezett tevékenységük általában arra irányul, hogy a bevételeket maximalizálják, legszívesebben mindenkitől elszednének mindent, közben azonban rózsaszínű a látszatot kell kelteni.

Ha nincs pénze a magyar parasztnak, hogy a piac által diktált árakat megfizesse, akkor a multit, kisboltost, benzinkutast, akárkit hajszolják bele a veszteséges működésbe legtöbbször idióta szabályokkal, máskor fenyegetve, alaptörvénybe foglalva. Így, miközben egy alaptétel létezik, hogy az ellopható pénz mennyisége ne csökkenjen, ki lehet állni a színpadra mellet döngetni, hogy nekik Magyarország az első. Perszehogy, tőle lehet lopni zavartalanul.

Ez ilyen közgazdasági alapvetés volt a büdzséről, a móka és kacagás csak ezután következik. Vannak az életben szimbólumok, még csak ki sem kell találni őket. Bizonyára önökkel is szembe jött már a Facebookon az a kép – amelynek egy részletét föntebb meg is mutatjuk -, amelyen a Lidl disznózsírt kínál olivaolaj helyett, és nem azért, mert hülye volna, hanem, mert így tud megfelelni a Fidesz elébb vázolt indíttatású kretén szabályainak.

Ilyen ez a kötelező akcióztatás is, amellyel szintén hatalmi szóval írják elő a kereskedőknek, hogy olcsóbban adják a dolgokat, megspékelve a kormány dicséretével – mindenféle táblák, egyebek -. De van az úgy, hogy elfogy az akciós olivaolaj. Hogy ezért ne büntessék szarrá a boltost, helyettesítenie kell valamivel, a Lidl pedig ebben az esetben az „olajok, zsírok, margarinok termékkategóriában” kínjában ezt cselekedte.

Miközben a Lidlen röhögünk, voltaképp magunkon tesszük ezt, és elborzadunk azon a világon, amely ilyen abszurdba hajszolja bele a benne élőket és tevékenykedőket.  A Lidl is például jobb híján cselekedte, amin mindenki eltelten vigyorog, de még az is lehet, hogy tudat alatt akart jópontot szerezni, ismerve az ország disznófejű nagyurának épp a disznóölések iránti óhatatlan vonzalmát. A végeredmény azonban mindenképp kiábrándító.

Mert ez a NER, és ez az életünk. Ez a szürreális világ. Mégis az a legszebb ebben a történetben, hogy mindeközben harsogja a kedves vezető ennek felsőbbrendűségét a sátáni nyugattal szemben azzal a csavarral, hogy mégis őket akarjuk utolérni évtizedek óta. Vagy, ha nem is akarjuk igazán, legalábbis ezzel hitegetnek minket, hogy befogják a pofánkat. Olivaolaj, disznózsír, seckojedno, a biciklilánc síkosítására mindkettő egyként alkalmas.

Hogy a szégyenünk teljes legyen, az inkriminált lidles cetli már nemzetközi karrierbe kezdett, angol fordításban járja be a szájbertér világát, és ekképp rajtunk röhögnek teli pofával. Mert ne legyenek kétségeink, főleg ismerve az emberiség összetételét, miszerint más nemzetek tagjai sem jobbak nálunk egy csöppet sem, de most újabb adalékot kapnak a tudatlanságukhoz ezzel, és csodálkoznak, ki ez a fura nép Európa közepén, amely amúgy lenéz minket.

Tudatosítsuk azért, kiknek is köszönhető mindez. Annak a kormánynak, amely gazdasági miniszterének ajándékba küldték a Közgazdaságtan hülyéknek című kötetet miheztartás végett, de nem csak neki van szüksége rá. Az egész felfuvalkodott, idióta bagázsnak. Nincs azonban katarzis. Camus is, amikor rádöbbent a hiábavalóságokra, egy mondatba sűrített mindent: „Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő” – hát, így valahogy.

Hirtelen nem tudom, de voltaképp nem is érdekes igazán, melyik történt előbb: a Szakma Sztáron, illetve a CPAC-n való igehirdetés, de ez Orbán legújabb mérlege. A Szakma Sztár című rendezvényen nemes egyszerűséggel megfenyegette az irodistákat, számítógépes szakembereket, meg mindenkit, aki nem olajtól iszamos kézzel keresi a kenyerét, hogy reszkessenek, mert nem lesz rájuk szükség, hanem kizárólag szakmunkásokra, akiket szerinte nem tudnak leváltani a robotok. Azokat meg igen.

Lehetne hosszan mesélni, miért mondott hatalmas ökörséget a kedves vezető, de felesleges. Mert tudjuk, hogy virtigli populista a lelkem, aki organizmusoknak az a jellemzője, hogy mindenkinek azt mondják, amit azok hallani szeretnének. Ha irodisták előtt lépett volna fel, ugyanígy állította volna ennek az ellenkezőjét, ahogyan ő maga is volt már földműves és közalkalmazott, utcai harcos vagy jámbor nagypapa. Tök mindegy ennek a manusnak, csak a hatalom megmaradjon és a jó kis pénzjárás.

Mindemellett ezen a Szakma Sztáron azért az már túlzás volt, hogy olyan bicepszméregető képet készíttetett a diákokkal, mint régebben Chuck Norrisszal. Elég röhejesen néz ki rajta, de vállalja az idiótaságot, a nagyobbik baj, hogy voltak olyan ifjak, akik hajlandóak voltak vele ekképp fotózkodni. Néhány gyerek tehát megint elveszett a normális élet számára. Az ilyen fellépések egyébként ma már annyira érdektelenek és visszataszítóak, hogy nem is foglalkozna vele az ember, ha nem tartozna egy csokorba ezzel a CPAC-s szeánsszal.

Pedig igen. Hiszen ez ugyanannak a világképnek a két vetülete, amit valami érdemtelen eufemizmussal neveznek konzervativizmusnak, pedig egyszerűen csak fasizmus az, annak is a rosszabb fajtája. Mert amíg a gyerekeknek a szellemi munka alávalóságával uszított – mert ott is képtelen volt másra, mint ami a lényege -, a CPAC-s dzsemborin meg a demokratikus-liberális világ ellen, mert ott meg olyan közönsége volt, akik ezt szerették volna hallani. A különbség annyi, hogy szakmunkás soha nem akar lenni Orbán, ezeknek a vezére viszont igen.

Győzni fognak a nyáron Európában és az egész világon, ígérte Orbán a közönségnek a CPAC-n. Megint új világrendről hadovált, illetve annyi kreténséget hordott össze, amennyit a muníciójából össze tudott gyűjteni, és csak úgy, mint a Szakma Sztárral, ezzel sem foglalkoznánk már, mert dögunalom a manus és az avítt, de annál veszélyesebb eszméi is. De elhangzott egy mondat, ami mellett ilyen körülmények között sem lehet szó nélkül elmenni, mert erre azért fel fog figyelni a világ, ha még nem tette meg.

Majd kiderül. De, hogy mi se feledjük, rögzítsük az utókor számára, milyen ordas agya volt 2024-ben a mimagyarok miniszterelnökének, és abból a likacsos jószágból milyen bűzös gondolat szivárgott elő: „Idén lezárhatjuk a nyugati civilizáció egy dicstelen korszakát” – Ezzel kábította a megjelenteket a mi miniszterelnökünk, akitől már hallottunk náciba hajló kijelentéseket is, de most vetemedett először arra, hogy az emberiségnek a felvilágosodástól induló, a nyugati jóléti, demokratikus, liberális világig terjedő szakaszát megtagadja.

Ezzel a mondattal mindent elárul és szégyenletesnek nevez, ami ez idő alatt történt mint történelem, voltaképp a civilizációra mond nemet, és az új barbárság eljövendő győzelmét ünnepli. Ilyen gondolatmenetet már hallottunk egy valahai osztrák festőcskétől, azt is tudjuk, mi lett annak a vége. S ha megengedően azt tételezzük ennek a borzalomnak az enyhítésére, hogy megint csak azt mondta, amit a vele szemben ülők hallani akartak, mentség akkor sincs.

Van egy határ, amit nem lehetne átlépni. Azt is tudjuk, hogy most már mindent egy lapra tett fel, az Unió széljobbra tolódására és Trump győzelmére, de csupán egyetlen kérdés vetül fel ezzel kapcsolatban – miután a hányingert legyűrtük -, ha nem a vágyott forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok (és erre nagyon nagy az esély), akkor mi lesz a következő lépcsőfok a hatalom megtartásának akarásában. Mert a civilizált Európában így neki, és értelemszerűen az országnak sem lesz helye. Eddig is lator állam voltunk, ezután közellenségek leszünk.

Nem véletlen, hogy az orosz-kínai-észak-koreai tengelybe egyes elemzők most már Magyarországot is beletartozónak vélik, és nem tévednek nagyot. Ha eddig nem is, ezzel az egy mondattal Orbán biztosan átlépte a Rubicont, és biztos kézzel kormányozza az országot a vesztébe. S bár ő ordibálja, hogy sorsfordító választás előtt állunk, most már nekünk is látni kell. Vagy Orbánra szavazunk, és végleg elveszünk, vagy végre fölemeljük a fejünket, és képesek leszünk azt mondani, eddig és ne tovább. Ez a két lehetőség van. Több nincsen.  

Menczer Tamás pedig megvédte. Hogy mit, az nehezen eldönthető, mert Magyarországról beszél, ám abba a hibába esik (vagy bűnbe gusztus szerint), hogy a Fideszt és annak mindenható urát azonosítja ezzel a szerencsétlen országgal, ami ellen kézzel-lábbal szoktunk tiltakozni. Sikertelenül. Pedig elég sok minden másképpen volna, ha ilyen alapvetésekkel tisztában lenne a Párt, az efféle reményeink azonban hiábavalóak.

Nos tehát, hogy Menczer szavaival éljünk, „Joe Biden háborúpárti kormánya ismét demokráciajelentésben támadja Magyarországot, ennek oka pedig az, hogy Magyarország a béke pártján áll”. Nem sok, ami Menczertől telt, de ennyi sikerült. Csupán annyi a zavar, hogy ebben a demokráciajelentésben egy rohadt szó nem esik sem háborúról, sem békéről, ellenben név szerint említődik benne például a nemzet veje (sok más mocsok mellett).

Illetve, ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, még dicséret is található a sorok között, ha a katasztrófa szemüvegén át nézzük. Ugyanis a jenkik megnyugtatnak mindenkit, hogy bár – s ez itt az én szavam – amúgy ganyé az egész ország, de a javára írható, hogy politikai gyilkosságok nem történnek benne. Biztosan nem hallottak a felcsúti juhászról és az osztrák nyugdíjasról, de az a történet már legendárium, és nem is bizonyítható.

Mindemellett, ahogyan oldalakon keresztül sorolja a dokumentum a Fidesz – és a kedves vezető – minden bűnét, amit a demokrácia és a jogállam ellen elkövettek, azt a rezsim javára írja (a gyilkosságok elmaradása mellett), hogy itt nincsenek politikai foglyok, nem tűnnek el emberek, és politikai okokból nem kínoztak meg senkit. Ebből is látszik, hogy a legsötétebb diktatúrákhoz viszonyítanak minket, és örömmel állapítják meg, hogy a NER (még) nem az.

Nos, ehhez képest háborúzik és békézik Menczer, ahelyett, hogy megköszönné a viszonylagos dicséretet, de a jelek szerint ezeknek semmi nem elég. Az sem, hogy nem sokkal az amerikaiak előtt az Európai Parlament is kiadott egy állásfoglalást, amelyben jóindulatúan kies hazánkat választási autokráciának nevezte. Ami szintén nem egy boldogság, viszont a válasz arra is háború volt meg béke, illetve genderezés és a többi. Ez így süketek párbeszéde.

Illetve nem is az, mert mindkét szöveg (az amerikai és az európai is) készítői tisztában vannak azzal, hogy megállapíthatnak és jelenthetnek akármit, semmi nem fog változni, mert a dumáláson kívül jószerével tehetetlenek. És az sem teljesen világos, kinek készülnek ezek a szövegek így, mert mi idebentről ezt az egészet tudjuk, sőt, érezzük is, tankokat viszont a felszabadításunkra nem fognak küldeni, mert nem is tehetnék.

Az az érzetünk támadt, mint amikor olvastuk Faludy Pokolbéli víg napjaim című önéletírását, s abban, amikor Recskről szabadulnak a foglyok, kijőve a kőbányából a parasztbácsi kenyérrel várja a rabokat, és megnyugtatja őket: mindent tudunk. Valahogyan így tud mindent a körülöttünk lévő világ azzal a különbséggel, hogy a mi kőbányánk még aktívan működik, szenvedünk benne, és még látni sem lehet szabadulásunk óráját.

Vannak dilemmák, hogyan is valósulhatna ez meg. A józanabbja (vagy pesszimistábbja) arról van meggyőződve, hogy a rezsim választáson le nem váltható. A forradalmat is elvetik rend szerint, mert tisztában vannak a magyarok szolgalelkűségével, és ebben is van valami, illetve talán ez a minden. Harmadik lehetőség, hogy a diktatúra önmaga súlya alatt roskad össze, és működtetői egymást fogják fölzabálni, és vannak is erre utaló jelek.

Ilyesmiken gondolkozva mindeközben az ember eszébe jut Faludy megint, és az, hogy az ő – és társai – szabadulását az hozta el, hogy Sztálin papa földobta a talpát, és akkor innentől mindenkinek a képzeletére bízom a párhuzamok fölfejtését. Mert momentán ott tartunk, hogy már az egész világ tisztában van azzal, mi az, amiben nekünk élni adatik, de, mint már említettem, tudjuk ezt mindenféle jelentések és dolgozatok nélkül is.

Azt is, hogy ezektől változni semmi nem fog, nem jönnek testvéri tankok, sem széplelkek, hogy helyettünk a fülke magányában a megfelelő helyre tegyék az a nyüves ikszet. Azaz újra, már megint – mint mindig – oda kell kilukadnunk, hogy a sorsunk a saját kezünkben van. Nem egy nagy megállapítás, viszont a fentiek miatt benne van a lehetetlen küldetés miatt érzett düh és elkeseredés, meg az, hogy az ember egyedül nem megy semmire.

Illetve nincs is annyira egyedül, mert az is látható, hogy az amerikai jelentésről szóló írás alatt a kommentszekció ugyanolyan következtetésre jut, mint az ember, és mégis az van, hogy a rengeteg apró düh és elégedetlenség nem áll össze egy nagyobb egésszé, nincsen meg sehogyan sem a kritikus tömeg, amely a háborgásból átcsapna valamilyen másfajta minőségbe, tehát csak azt állapítja meg, milyen trágyadomb, amiben él. És ennyi.

Szijjártó futsalos, ez a mi külügyesünk az EU külügyminisztereinek luxemburgi tanácskozásán hőbörgött, és jelentette be, Magyarország (illetve ebben az olvasatban kizárólag a Fidesz) immár kétmilliárd eurót blokkol abból a közös uniós forrásból, amely az Ukrajnának juttatott fegyverszállítások refinanszírozására szolgál. Még csak nem is a békére hivatkozva tette s teszi ezt, hogy ne tudjanak az ukránok (mint a mi kedves vezetőnk) lőni mindenre, ami mozog, hanem pár szem gyógyszer miatt (szimbolikusan természetesen).

Ukrajna valamilyen ok miatt a Richter gyógyszergyár tizennégy készítményének akarja visszavonni az ottani forgalmazási engedélyét, amihez józan megfontolással joguk van, a többit pedig engedik. Illetve attól, hogy tizennégy gyógyszert nem vihet Ukrajnába a magyar gyártó, semmilyen különösebb hátrány nem éri. Szijjártó olvasatában azonban ez a magyar vállalattal szembeni boszorkányüldözés, aminek az a büntetése, hogy Putyin az ilyen országot törölje el a föld színéről. Olybá tűnik, hogy az ukránokon már megint nem volt sapka.

Nem is olyan rég, amikor a világ normálisabb fele megállapította, hogy Orbán, Szijjártó, így a Fidesz és sajnálatosan akkor már kies hazánk is Putyin valagából kandikál kifelé, akkor olyan lármát csaptak a fiúk, ami a Holdról is hallatszott, de képtelenek úgy viselkedni mégis, mintha ez nem lenne igaz. Szőrmentén említsük meg a Lavrovval való kvaterkázást, a kitüntetést, amit Szijjártó oly boldogan vett át, de ezek csak a felszín, ugyanakkor bizonyíték mégis, hogy a fiúk képtelenek úgy viselkedni, mint az a klub várná, amelynek a tagjai.

Hogy Bayer ezt a klubot a Sátánnal teszi egylényegűvé, az is egy jelzés, és szégyenfolt országunkon, mert immár tizennégy éve választjuk meg őket folyamatosan, ha ezeknek a választásoknak a módja nem is felel meg a klub szabályainak. Ennek ellenére vagy éppen ezért tette fel a kérdést Bayer, hogy akarunk-e a nyugathoz tartozni egyáltalán, és olybá tűnik, nem igazán. A fiúk gyártják erre a folyamatos bizonyítékokat, egyszerűen ezen a téren képtelenek hibázni, ahogyan az oroszokat engedik be már nem is a spájzba, hanem a hálószobába.

A magyar futball kivételezett helyzetében szinte állam az államban (közpénztenger, adókedvezmények, stadionok meg a többi), de még itt is kivételezett helyzetben van a Ferencváros, amelynek Kubatov az elnöke, és a klubnak juttatott közpénzadományokért cserébe rendelkezésre állnak az ottani kopaszok, akiket néhányszor már be is vetettek. A futballra az isten pénze sem elég, a Ferencvárosnak meg pláne, amely alakulatnak azt a sorsot szánja a rezsim, hogy kerüljön legalábbis Európa élvonalába. (Édes álom.)

Ehhez még a mostaninál is több pénz kell, de sajnálatosan maga a csapat még nincsen azon a szinten, hogy bármely tőkeerős nyugati cég érdeklődését felkeltené, meg különben is, ők a Sátán birodalmából érkeznének, megteszi hát helyettük egy olyan orosz cég, amelyik amúgy bevételeivel nagyban hozzájárul Putyin háborújához, és ez a Gazprom. Az a hír járja, hogy ők lesznek a Ferencváros új mecénásai, ami elég erős morális aggályokat vet fel, ugyanakkor azt a szégyenfoltot, ami rajtunk ég ezek miatt, egyenesen lángolóvá teszi.

A Ferencváros ugyanis majd Európa pályáin mezén öles Gazprom felirattal fog szaladgálni ezután, ami megmutatja boldog-boldogtalannak, ki ez a csapat és honnan jött. Ez lesz a kirakat, az aknamunka meg a Szijjártó vétói és blokkolásai, a külügy pedig (Szijjártó birodalma) egyenesen örömét fejezte ki, hogy egy nemzetközi nagyvállalat befektet a magyar sportba. Nagy valószínűséggel azonban ez a befektetés nem Kubatov két szép szeméért történik, és túl nagy haszon sem remélhető tőle orosz részről, ha ez lenne a fedősztori.

Mert és ugyanis, ha bárki-akárki meglátja majd a Ferencváros mezén a szponzor nevét, ettől majd nem fog szaladni gázt – vagy több gázt – venni tőlük, kies hazánk és annak kirakatcsapata tehát csak arra szolgál, hogy szalonképessé tegye ezt a céget, és rajta keresztül Putyin rezsimjét. Ez azonban nem fog menni, de ennél sokkal fontosabb, hogy valamit az ingyenpénzért cserébe adni is kell. Ezek a vétók voltak eddig, kíváncsian várjuk, hogy lesz-e több vagy valami más, amivel végképp lejáratnak minket.

Nem szerettem sohasem, ha a Fidesz dollárbaloldalazására rubeljobboldalazás volt a válasz, mert a helyzet ennél bonyolultabb és alávalóbb, de ezek után kénytelen vagyok elismerni ennek jogosságát. Egyébiránt semmi különös nem történt. Azt látjuk, amit eddig is sejtettünk vagy tudtunk, hogy a történelemben megint a gonosz oldalára állva árusítják ki és árulják el az országot annak urai, akik képtelenek tanulni, de nem is akarnak. De eszünkbe jut Josef K., a kafkai A per hőse, aki midőn kivégezték, arra gondolt, hogy szégyene túléli őt.     

„Ha most nem is könnyű a helyzet, rendbe fogjuk hozni a dolgokat, és a gazdavilág meg fogja találni a számítását” – jelentette ki Magyarország örökös miniszterelnöke egy magtárban, Nemesgörzsönyben. Mivelhogy kampány van. Nem tudom, érezzük-e ennek a mondatnak a fonákságait, mert az az ember mondta, aki másodjára immár tizennegyedik éve dirigál, ezen belül is nyolc éve teljhatalommal, rendeleti kormányzással (tömeges bevándorlás okozta veszélyhelyzet 2016-tól, aztán a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, a járvány miatti veszélyhelyzet, majd a háborús veszélyhelyzet) irányítja a birodalmát.

Nos, ehhez képest most egy magtárban ígérget szebb jövő néhány tucat traktoristának, csak szavazzanak rá. És senki nem akadt a gazdák között, aki megkérdezte volna, eddig mit csináltál aranyom, illetve azt sem, hogy mesélné is el, hogyan képzeli a „rendbe fogjuk hozni a dolgokat” kitételt. De az sem ugrott be, hogyha most nem jó, akkor vajon ki cseszte el. Nyilván az elmúlt nyolc év, meg a tudjuk kik. Olyan volt ez, mint pár nappal ezelőtt Nagy Márton miniszter, aki hat évre taksálta, hogy Magyarország majd eléri az uniós fejlettségi szint kilencven százalékát, amire szintén volt tizennégy évük, csak elcseszték és ellopták.

De nem is ez most, hanem a magtár. Mielőtt ott hirtelen és váratlan megjelent doktorminiszter urunk, azt közölte a közösségi oldalán, hogy „berúgta a kampányt”. És itt sem érdeklődött senki tőle: hová, ha meg motorbiciklire utalt az elcseszett hasonlatában, akkor meg, hogy ki az, aki berreg. De megszoktuk már az ilyesmit a dakota lovak óta, csak sajnos erősen unjuk. Viszont most, amit a magtárban előadott még a már idézetten kívül, az nagy valószínűséggel mindennek az alja, illetve az sem tisztázott még, hogyan került oda. Hogy miért, azt látjuk. Mert meghirdetve a nemesgörzsönyi kirándulás nem volt sehol.

A gazdák viszont tudtak róla. Ám nagy valószínűséggel gondos válogatáson estek át, hogy az esemény zavartalan legyen, ne fordulhasson elő elégedetlenség, éppen úgy, mint annak idején Feri bátyámmal a kocsmában, akinek be lett ígérve a nyolcvan. Mindegy is. De feltehetőleg a magtárban óhatatlanul meglévő patkány populációt is átvilágították, hogy a szeánsz tökéletes legyen, mert érdemes még a már idézett kijelentésen kívül is odafigyelni arra, ami ott történt, mert ez a cirkusz még Orbántól is szokatlanul volt röhejesen alávaló. Látjuk, ahogyan ez az ember hogyan süllyed egyre lejjebb a morális és intellektuális ganyéba.

Idézzük fel azt a pillanatot, amikor doktorminiszter urunk bérből és fizetésből élő alkalmazott volt szavai szerint, most viszont paraszt. Illetve és jobban mondva az ő előadásában: „Én volnék Magyarország első falusi miniszterelnöke, kitől várjon a magyar gazdatársadalom, meg a magyar vidék, meg a magyar falu segítséget, hogyha nem a közülük jövő miniszterelnöktől”. Fölsejlik itt egyébként Rákosi atyánk híres képe a búzakalásszal, de könnyű lenne ezt a magas labdát leütni, mert tudjuk, hogy minden populista épp az, ahol van, ezek ilyen kaméleonok. Illetve jellemtelen bagázs, akik közül elég neves már ez az Orbán.

Szavazz rám! Nem az Európa Kiadó zenéje jutott az eszembe, hanem a magtári látogatás célja, amit a kedves vezető ki is mondott a kalapos gazdák előtt, ekképp: „Önök fegyvert adnak a kezembe. Én nem leszek rest az előrántani, lövök én mindenre, ami mozog, meg suhintok oda, ahova kell, de csak akkor, ha van a kezemben eszköz. Az én fegyverem az önök szavazata”. Már megint ez a vadnyugati lövöldözős stíl meg a suhintás. A történeti hűség kedvéért, meg, hogy szó ne érje a házunk elejét, tisztázzuk, hogy mindezek után lett beígérve az eljövendő Kánaán, ami viszont ezek szerint most épp, már megint, vagy még mindig nincsen.

De majd lesz a lövöldözés után, illetve akkor, ha „új vezetőket választunk az Európai Unió élére.” De ki legyen az, hát, a magyar, jobban mondva magtári miniszterelnök, és tessenek engem megkövezni, hogyha valami disszonanciát érzek az Európa fura ura, versus egy nagy halom búza előtt pofázok válogatott gazdák előtt képben, de nekünk ezt dobta a gép. Ebbe a bukolikába azért belezavarhatna az a dilemma, hogy aki ezt a lufit fújja, az futballistának készült a pártfunkci papa ütlegei mellett, de nem ez az első, és nem is ez a legnagyobb hazugsága alavju Vitornak, de ezt is megszoktuk. Viszont rohadtul unjuk a manust.

De ki nem, ugye – volna feltehető a kérdés, és egyben az a csodálkozás is fölbugyog mibennünk, hogy arra a katyvaszra, amit most a magtárban előadott, még mindig van fogadóképes kereslet. Mert van, elnézve a nemesgörzsönyi képeket, így nagy valószínűséggel ezekben benne van a komplett ország tragédiája is. Nem tudható, mert ez is titokban szerveződött, indul-e még „vidékre” a főni, s az sem, ha igen, ott összefut-e egypár „szőrét hullató rossz, vidéki rókával”. Vagy erre csak mi emlékszünk, ahogyan arra is – és nézzenek utána -, hogyha „falusi” miniszterelnökről van szó, akad néhány elődje a ládafiában. Tehát ebben is hazudott.

Volt egy vasárnapi posztja doktorminiszter urunknak, amelyben tizenhétszer szerepelt a háború szó. Ha most őt emiatt papagájnak neveznénk, akkor nem tudni, megsértődhetne-e, mert emlékszünk Svejk dilemmájára a fogdavagonban, ahol azt a kérdést tette fel, joga volna-e az őt őriző katonának fölhúzni az orrát, ha pézsmapocok elnevezéssel illetné. Ezek komoly dilemmák, mert meghatározzák két ember viszonyát, és épp emiatt azon gondolkozunk el, Orbán Viktor egyáltalán méltó-e a papagáj titulusra, vagy valami rosszabb annál.

Kiderült egyébként, hogy ebben a háború-béke dichotómiában a Fidesz – s ami vele egylényegű – Orbán ellenfele már nem csak Brüsszel, hanem Washington, az ENSZ és a NATO is, tehát kompletten majdnem az egész világ. Innen nézvést válik ha nem is érthetővé, de legalábbis megmagyarázhatóvá az ötös számú tagkönyv kirohanása a „nyugat” ellen, amely az ő olvasatában maga a Sátán, aki ellen meg kell küzdeniük. Van azért ebben némi népmesei elem, de ennyire azért ne legyünk megengedőek a tébollyal szemben.

Egyébiránt, mint az én nyájasaim is tapasztalhatják, ha csak nem szemellenzővel, füldugóval élik mindennapjaikat, az egész országban bömböl a háború szó és annak folyományai, mert a Rogán-művek úgy gondolja, ha 2022-ben bevált, akkor most is jó lesz. Azon nem lepődünk meg immár sok évtizedes tapasztalat alapján, hogy arról egy rohadt szó nem esik, mit is kezdenének a győzelmükkel, már arra sem futja, mint régen, miszerint folytatják. Helyette van ez a háborús üvöltés, hogy beleremegnek a bércek. Mindez azonban elég savankás.

Mondhatni, uncsi. Unalmas, mégpedig annyira, hogy alig is hallatszik, olybá tűnik, hogy Neria népe úgy megcsömörlött ettől, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől. Egyetlenünk Facebook-oldalán, ahol fáradhatatlanul jelennek meg ezek a háborús opusok, már alig lehet felfedezni a rajongást, helyette túlnyomó többségben a jó édes anyukájába hajtják el a nagyvezírt. Ezt minden bizonnyal az ő propagandacsapata is látja, mert azt nem tételezzük, hogy teljesen hülyék lennének, mégis képtelenek változtatni. Nincsen mondanivaló. Semmi.

Mert például itt van nekik ez a Magyar Péter, aki elárverezi jótékony céllal azt a napszemüveget, amelyet Menczer nevezett női darabnak, s ezzel talán burkoltan buzizni akarta az addigi asszonyverőt. A napszemüveg tehát ekképpen híres lett, de olyannyira, hogy a vasárnap délelőtt tízezer pénzről indult licit estére kétmilliónál tartott, ami nem az összeg miatt érdekes – bár azért is -, hanem amiatt, mert az tetszik ki belőle, hogy a népek odafigyelnek erre a Magyarra. Illetve a napszemüvegére, míg a háborús böfögésre alig.

Ezt mondják tematizálásnak az okosok, ami Magyarnak annyira sikerült, hogy a komplett Fidesz (Orbánostul) utána kullog-kódorog, és már tanulni is képtelenek. Nem vonták le a szemüveg dolgából a megfelelő következtetést, így most azt vették elő, hogy amikor Magyar biciklizett, akkor női bringája volt, merre erre képesek, ennyire futja nekik. Nem csak ezért, de emiatt is az látszik, hogy a komplett Fidesz (és Orbán) fölött elszállt az idő, s az, amire képesek, már érdektelen. De így jár az, aki belekövesedik a hatalomba, ez nekünk egy reménysugár.

Nem több és nem kevesebb, de ez is valami. Ha Magyar másra nem is jó, arra mindenképp, hogy kiderült, az a monolit monstrum, amivé Fidesz vált, egyáltalán nem sérthetetlen. Sőt, kisóvodás szintjén bamba és tehetetlen, ha ellenfele nem megy bele azokba a játékszabályokba, amelyekkel saját maga felé teszi lejtőssé a pályát. Az is látszik, hogy úgy belekényelmesedtek a hatalomba, ami eddig mindig érett gyümölcsként hullott az ölükbe, ha egy kicsit is megváltozik a megszokott játéktér, akkor ledermednek.

Legalábbis most így látszik, nézve és hallgatva a szánalmas erőlködésüket, amiből az a következtetés vonható le, hogy lődözik az öngólokat. Illetve keresetlenebb szavakkal az egész kommunikációjuk prosztó és avítt. Oda jutottunk, és ez bizakodással tölti el barlangi bensőnket, hogy kijelenthetjük, a Fidesz (Orbán) lejárt lemez, és a legelvakultabb híveken kívül már senki nem kíváncsi rájuk. Januárban még nem gondoltuk, hogy ilyen tavaszunk lesz, most pedig azt nem látjuk, milyen nyarunk. De majd kiderült Isten segedelmével.

Tegnap, avagy szombaton hivatalosan is elkezdődött a kampány itt, minálunk, azaz Neriában. Kinézve a barlangjából azon tűnődött az ember, hogy ettől a hülyeség és a téboly több lett-e vagy csak hangosabb, illetve hallgatózott, hogy a doktorminiszter urunk által beígért gyorstüzelés hangjait hallja-e. Van-e már lőporszag meg a vér édeskés illata, hevernek-e hullák az első napon szerte a térköveken és a lombkoronasétányok töviben. De most még nem.

Mégis, ha már kampány, akkor ki kell rajzolódnia valami fő iránynak, hogy merre megyünk harsonaszóra a ránk váró ötven napban, és egyre inkább látszik, hogy a két éve is bevált háború vagy béke vonulat lesz az. Az első kampányi napon maga a fővezér, O. V. jelölte ki a csapás fő irányát a Facebookon, miszerint „Két út áll előttünk: háború vagy béke”. Hát, a fene se tudja, innen a barlangból más lehetőségek is látszanak O. V. számára, ez egyik a zárt osztály.

Ezt nem csak a hasamra ütve látom számára szinte determinációként, hanem ő maga bizonyítja napra-nap. Akinek a valósághoz egyáltalán semmi köze nincsen, és képzelt démonokkal küzd egyfolytában, arról más nem tételezhető, mint, hogy kiesett a való világból. Így neki is jobb, ha nem közlekedik benne, mert még kárt tesz a környezetében és önmagában is. A háború és béke dichotómiájának emlegetése mellett indokolni is szerette volna a lázait, de rosszul sikerült.

„A baloldal háborúpárti, mert Brüsszelből kapják a pénzüket. Mi a béke pártján állunk.” – Ezzel támasztotta alá, vagy legalábbis szerette volna a tolsztoji vízióit háborúról és békéről. Ám új szint jelent meg a látomásban, miszerint ez a Brüsszel pénzeli az ellenséget, de ezt nagyon őszintén nem tudjuk hová tenni. Amikor az elébb a valóság totális elvesztéséről elmélkedtünk, akkor ilyesmire gondoltunk, és nem tudjuk, mit szólnak hozzá az ápolók.

Viszont ő adja az irányt és az ütemet, amit a brancs úgy-ahogy követni igyekszik. Így például Bayer nem lenne ötös számú tagkönyv, ha már a kampány első napján ne igyekezett volna túlszárnyalni a kreténségben magát a főnökét. S ha már az előbb Tolsztoj, akkor most Marquez, hogy felüdüljünk kicsit, azaz, a recept az, mint amikor Aureliano Buendia ezredes még ki sem adta a parancsait, de a katonái már túlteljesítették azokat. Bayer is ilyen közlegény.

Ő azonban nagy igyekeztében mélyebb vizekre evez, hogy aztán ott süllyedjen el. Nem sorolnánk a biblikus méretű, trágárságba ojtott átkait, csak egy végső következtetést rakunk ide tőle. Aszongya nekünk a tagkönyv, hogy: „Nekünk pedig ideje végképp eldöntenünk, hogy akarunk-e igazi, mai nyugati és európai ország lenni. Vagy szembeszállunk a sátánnal.” Bár ez egy elnyújtott ordítás, de hordozza a lényeget, ami viszont kiábrándító.

Csöndben megjegyzem indításként, hogy ez a nyugat, mint maga a Sátán gondolatmenet ilyen dzsihádista beütést hordoz, efféle bukéja van egy kis putyinista feelinggel, tehát nagyszerű helyen járunk. Bayer tagkönyvet azért arra intenénk, hogy ezek után ne nagyon hivatkozzon Szent Istvánra, ugyanis hülyén venné ki magát ezzel, hogy nem akar mai európai ország lenni, mert a kérdés feltevésének ez az értelme, ha kifordítom, ha be. Mindenképp.

Abban bizonytalan az ember, hogy ez a Bayer mennyire önjáró, vagy a Karmelitából kapja a tematikát, egy dolog azonban egészen világos, hogy a veszélyes tébolyban fölveszi a versenyt a haver-főnökével. De azt azért nem tudtuk eddig ilyen egyértelműen, hogy az a cél, menjünk vissza Ázsiába. Ezt egy uniós választáson meghirdetni legalábbis érdekes, és egy kérdést felvet. Miért indul a Fidesz ezen egyáltalán, ha amúgy az őshazába igyekszik.

Vissza a végtelen sztyeppékre, mert a jelek szerint ott van ő honn, ott az ő világa. A két főember gondolataiból azt kell – mert azt lehet – kiolvasnunk, hogy nekik itt nagyon rossz. Nem találják a helyüket a mai civilizációban és kultúrában Európa közepén, javallatunk tehát az, nyergelj, fordulj, mi pedig az áldott jó szívünkkel még egy kis kumiszt és szárított húst is adunk velük az útra, hogy biztosan oda is érjenek. Mert nem élet ez így itt nekik.

Bayer szavaiból már az inkvizíció tébolyult tüze tetszik ki a Sátán elleni heroikus küzdelemben, viszont azt kell tudni, többen vagyunk – sokkal -, akik nem igényeljük, hogy kiűzze belőlünk a gonoszt. Sőt, örömmel cimborálunk vele, hogy úgy mondjuk, teszünk Bayer tömjénfüstjére meg a főnöke lövöldözésére is. Nem vagyunk egymáshoz valók. Ezt eddig is tudtuk, de most már rá is kell mutatnunk: takarodjanak ezek innen a jó francba. Vagy legalább hallgassanak.