Szerző: borosapu

Fancy, szexi és trendi lett 1956?
Fancy, szexi és trendi lett a 2016-os emlékév, legalábbis az eseménysorozat 2015 szeptemberében kinevezett kormánybiztosa, Schmidt Mária szerint ezt kérte tőle a miniszterelnök.
Mert e három cél volt fontos a magyar miniszterelnök számára!
Úgy tűnik, ma már csak az nem fontos, hogy Orbán Viktor fancy, szexi és trendi legyen! Sem ő, sem kedves cimborái nem képesek a megújulásra – pocak, toka, ősz haj jellemzi a „fiatal demokratákat”, s persze akad köztük pocakos kopasz is, aki szívesen mutogatja magát elnyűtt pólóiban, baseball sapkában és széttaposott csukában – miközben az őt körülrajongók nyakkendőben és öltönyben kénytelenek feszengeni, míg ő szaval…

Szóval, a magyar miniszterelnök és csapata vénülési folyamatai tisztességesen belehúztak, ma már nem említik őt/őket abban az élbolyban, ahol a sármos politikusokat jegyzik! Nem dobogtatja meg a női szíveket, megjelenésével sem igen kelt feltűnést – már, ha ama nyegle totyogást egyáltalán lehet még „feltűnésként” jellemezni…

Amint a Mennyei Béke egykori terén végigstrasszált, bevágva a szokásos durcit, bizony alig volt mit mondani a magyar miniszterelnök eleganciájáról! Ott, ahol 1989-ben fiatalok ezreire rontott a kommunista hatalom, a magyarok miniszterelnöke öntelten koszorúzott, leköpve, semmibe véve egykori önmagát! Úgy billegett a traktorkeréknyi koszorú mögött, mintha bizony nem éppen a mások vérével szennyezett Tienanmen téren volna, melyről fiatal fejjel oly indulatosan tudott megnyilatkozni Kövér, Deutsch, vagy éppen Simicska oldalán! A 89-es Orbán számára elképzelhetetlen lett volna, hogy kieresztett pocakkal játssza a méltóságost egy diktátorok által rendezett ünnepségen – ma tökéletesen rendben valónak érezte a hacacárét, őfőcsúfsága!

Még jó, hogy az emberek többsége lát!
Ugyan a tétova tömeg nem emelkedik a valódi értékek világáig, azt azért minden esztendőben megszavazzák, kinek a külleme számíthat elismerésre a világ politikusai között. A mi derék tokás pocakmacink bizony eltűnt, a valaha általa is meg-meglátogatott dögös pasik közegéből. Kullog, valahol ott, ahol ezt érdemei diktálják! Orbán – szemben az ő kivételesen magas elvárásaival…– se nem fancy, se nem szexi és a legkevésbé sem trendi – sem a külföld, sem a magyar, „valódi hölgyek és urak” szemében! Oda került, ahová az általa annyira utált Soros táskái, meg Kádár fizimiskája lökte – semmivel sem különb náluk!

Kik számítanak elegánsnak, dögösnek, vagy éppen csak jóképűnek? Nos, felvillantjuk a 10 legelismertebb politikust, akiket erre érdemesnek ítéltek a hottestheadsofstate.com oldalán, 2017-ben:

1.-Justin Trudeau kanadai miniszterelnök

2.-Jigme Khesar Namgyel Wangchuck Bhutan királya

3.-Enrique Pena Nieto Mexico elnöke

4.-Jovenel Moise Haiti elnöke

5.-Emmanuel Macron francia elnök

6.-Kolinda Grabar Kitarovic Horvátország elnökasszonya

7.-Moon Jae in Dél-Korea elnöke

8.-Edi Rama Albánia miniszterelnöke

9.-Bjarni Ben Izland miniszterelnöke

10.-Alexis Tsipras görög miniszterelnök

Orbán az elmúlt 6 év alatt 62 hellyel került hátrébb a korábbi pozíciójához képest, jelenleg a 78. helyen áll.

Hja, meglehetősen sovány vígasz, hogy kedvenc pajtásai, az orosz, török, vagy éppen azeri elnök sem áhítozhat elsőbbségről!
E listán Putyin a 25., Erdogan a 97., míg Trump a 137. helyig tornászta “le” magát! Ilham Aliyev, Orbán nagy cimbije a baltások vezére a 194. a sorban! Kim Jong-un az előkelő 199. helyről tolja a szekeret…

(…)
Ja, és Áder János is befutó, ő a 167.!!!!

A három fagyos nap, a három -ác végű fagyosszent Pongrác, Szervác, Bonifác napja közül az elsőn, Pongrác napján évszázados tapasztalat szerint a tavaszi meleg időjárás hirtelen hidegre fordulhat, sőt fagy is jelentkezhet, ami leszüreteli a szőlőt, tönkreteszi a vetést. Védekezésül trágyát égettek, füstöltek a gyümölcsösökben, veteményes kertekben.
Szervác napja a fagyosszentek második napja. Baranyában hallani a következőt: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz”.
A három ác-cal végződő nevű fagyosszent harmadikának, Bonifácnak napja. A három fagyosszent idején Zentán és környékén három napig nem szabad kapálni, mert nem terem a szőlő.

“Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyosszentek,
Hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kentek!”

Hogy a fiatal palánták ne károsodjanak, uborkát, paradicsomot, babot általában csak a fagyosszentek elmúltával ültették el. Ezek a néphagyomány emlékei.

De lássuk, kik voltak a hírneves „fagyosszentek”?

Szent Pongrác vértanú (május 12.) az ázsiai Frígiában született. A 6. században keletkezett szenvedéstörténete szerint szüleit korán elvesztette. A tizennégy éves fiú nagybátyjával, Dénessel frígiai hazájából Rómába költözött, ahol találkozott Marcellinusz pápával és a keresztényekkel. Nemsokára Pongrác is, nagybátyja is megkeresztelkedtek. Pongrác részt vett a közösség imáin és áldozati ünnepein. Hamarosan a rejtőzködő pápát is felfedezte a hatóság, Pongrácot és nagybátyját szintén feljelentették a császárnál. Pongrác a császár előtt bátran védelmezte hitét és a keresztényeket. A fiút a Via Aurelián fejezték le 304-ben. Tiszteletére az 5. századtól van bizonyíték. Szümmakhosz pápa (498–514) bazilikát emeltetett a Via Aurelián lévő sírja fölé. Rómában fehérvasárnap az újonnan megkereszteltek ünnepi körmenetben a bazilikájához vonultak, ott levetették keresztelési ruhájukat és megújították hitvallásukat. Hitüket az ártatlan gyermek oltalma alá helyezték szeretetük és bizalmuk jeleként. E bizalom eskük megerősítéseként is szolgált bírói tárgyalásokon: a peres felek Pongrác sírjánál esküdtek meg arra, hogy igaz a vallomásuk. A késő középkor óta Pongrácot a tizennégy segítőszent közé sorolják.

Szent Szervác püspök (május 13.) Tongeren püspöke volt, majd Maastricht városába települt át és az ottani egyházmegye püspöke lett. Jelentős szerepe volt a kereszténység terjesztésében Németalföld területén. Maastrichtban a korábbi római templom helyére felépíttette a Miasszonyunk-templomot, amely ma is a város egyik vallási központja. Kora egyik jelentős egyházi személyisége volt, rengeteget utazott és részt vett számos zsinaton és egyházi gyűlésen. Az eretnekek, különösen az arianizmus elkötelezett üldözője volt. A legenda szerint, mikor a hunok Rómához közeledtek, Szervác az apostolok sírjánál imádkozott a veszedelem elhárításáért. A harmadik nap végén látomása volt: Szent Péter jelentette neki, hogy a gallok bűnei miatt Isten ítélete nem marad el, de az ő szülővárosát, Maastrichtet Isten megkíméli. Szervác néhány nappal később, 384 pünkösdhétfőjén, május 13-án halt meg. Szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó. Később templomot emeltek fölé és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai.

Szent Bonifác vértanú (május 14.) egy Aglaida nevű nemes hölgy szeretője és vagyonának őrzője volt. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűneiket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva Bonifác Tarsus városába érkezett. Leült a még élő, szenvedő vértanúk lábaihoz, bilincseiket csókolgatta, és így szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.” Bonifácot ezután elfogták. Ő megvallotta kereszténységét. A bíró feldühödött, felakasztatta, és testét addig szaggattatta vaskarmokkal, mígnem előtűntek csontjai; ezután hegyes nádakat szúrtak körmei alá. Bonifác az égre tekintve derűsen viselte a fájdalmakat. Látva ezt a gonosz bíró, szájába forró ólmot öntetett. A szent vértanú pedig ezt mondta: „Hálát adok neked, Uram, Jézus Krisztus, élő Isten fia.” Ezután a bíró üstöt hozatott, megtöltette szurokkal, és Bonifácot fejjel lefelé a fortyogó szurokba tetette. Mivel ez sem ártott neki, megparancsolta, hogy fejezzék le. Bonifác május 14-én halt vértanúhalált. Rómában, a Latinnak nevezett út mentén temették el. Sok hitetlen tért meg Krisztus erejét látva a vértanúban.

(Köszönettel tartozunk a forrásul használt Magyar Kurírnak!)

De vajon mit gondol a ma embere a fagyosszentekről?

A hőmérséklet csökkenése az év során máskor is előfordul; a májusi fagyok valószínűleg azért kaptak különös figyelmet, mert a zsenge növényzet leginkább ilyenkor sínyli meg.

A jelenséggel régóta foglalkoztak a meteorológusok, többek között Karl Dove, Richard Assmann és Wilhelm von Bezold. Bezold szerint a fagyosszentek idején Északnyugat-Európában rendszerint légnyomási maximum van, míg keleten és délkeleten alacsony a légnyomás. A légnyomás-minimum közepe Magyarország, ahol az Alföld ebben az időben erősen fölmelegszik. A fagyosszentek jelenségével részletesen foglalkozott Hegyfoky Kabos, akinek A május havi meteorológiai viszonyok Magyarországon című munkája 1886-ban jelent meg a Természettudományi Társulat megbízásából. A lehűlés jelenségét nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában, Németországban és Lengyelországban is megfigyelték.

Egy topolyai népi magyarázat szerint „Pongrác kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szúnyogok – ezért haragusznak ránk emberekre és évről évre visszajönnek, hogy bosszantsanak bennünket”.

Öltözködjünk rétegesen…

Mi, kivéreztetettek, valahogy nehezen értjük az ország erősödésének fogalmát! Nincs mit kezdenünk Brüsszel megállításával, végül, a szinte azonos időben a képünkbe tolt száz-száz milliárdokkal sem boldogulhatunk. Merthogy éppen ennyi hibádzik majd itt is, ott is.

Nem vágjuk mi ezt a matekot! Csak annyit észlelünk, hogy a két összeg, krajcárra megegyezik… A száz milliárd a legtöbb nyelven százszor, ezerszer milliót, azaz százezermilliót jelent. Na, ebből kellene egy-egy kupacot elképzelni… Száz ezer milliót!

Száz milliárd forint.

Szegény Mészáros Lőrincnek éppen csak ennyi jutott.
Ennyicskével bírt gyarapodni a vagyona.
Vagyona – melyről a proli nyilván azt sem tudja, az micsoda, mi fán terem maga a „vagyon”.
Van havi fixünk, a fizunk, olykor némi zsebpénz, prémium, csúszózsé, meg még ki tudja, miféle mellékes, amiért lehet fusizni, túlórázni.
De a félretett pénzről, a megtakarításról a többség évtizedek óta semmit nem tudhat! Honnan is tudhatna!?

Tolni a gépet, a fizetésnapon kimelleszteni a bankjegykiadó automatát, aztán kísérletezni, vajon, most hányadikáig elég a „sohanemelég”? Visszaadni a kölcsönkért pénzeket, leróni a bérleti, meg rezsidíjakat, feladni a csekkeket, aztán úgy menni a boltba, mintha muszáj volna! Keresni az akciókat, leárazásokat, bespájzolni a piros címkés dolgokból…

És végtelen szomorúságban odahaza kuksolni – mert az egyáltalán semmibe nem kerül!

Száz milliárd forint.

Szóval Mészáros Lőrinc – a miniszterelnök jó barátja, felcsúti gázszerelő, polgármester, sajtómágnás, szálloda tulajdonos, több tucat építőipari cég vezére, meg persze mezőgazdasági vállalkozások tulajdonosa stb.stb. – mindössze ennyivel gyarapította a vagyonát.
Ez nem a fizetése, ez a vagyona! Nem ezt fogja megenni, beosztani, hétről hétre, hónapról hónapra… Ekkora értékkel több a megtakarítása, az a sok, amivel rendelkezni méltóztatott, már korábban is. Csűrhetjük, csavarhatjuk – ez az összeg egy földi halandónak, egy magyar embernek egész egyszerűen felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”

Így volt ez Móricz idején…
Valahogy így van ez, ma is, pontosan így.
Nem is igen morfondírozunk mi Mészáros száz milliárdja felett… ugyan, minek is tennénk. Megvan a magunk baja!

Száz milliárd forint.

A Policy Agenda kutatói a minap hozták nyilvánosságra döbbenetes írásukat…

Az elemző intézet felhívta a figyelmet, hogy a 2018-as költségvetésben az ideinél 100 milliárd forinttal kisebb összeg, 225 milliárd forint szerepel a közfoglalkoztatás támogatására, amivel visszajutnánk a 2014-es szintre, ám ez mégsem jelenti azt, hogy ezt a pénzt ténylegesen a közmunka programoktól vonják el… a megmaradó összeg nagyjából 180 ezer ember foglalkoztatására ad fedezetet. Így a közfoglalkoztatási rendszer leépítésének nyomán 30-40 ezer ember „piaci elhelyezését” kellene megoldani a kormánynak. Nem világos?

Lám, itt egy újabb száz milliárdos tétel.
Ezzel sem tudunk mit kezdeni.
Talán, ha úgy fogalmaztak volna, hogy lesz majd, uszkve negyven ezer ember, aki gyakorlatilag felesleges – éhen és szomjan halhat, utcára kerülhet, megfagyhat a télben, mert nem lesz kenyérkeresete… „ekkora tömeget nem lehet évekig a 22 800 forintos mostani foglalkoztatás helyettesítő támogatáson tartani”.

Egy fél Szombathelynyi ember fog éhen dögleni, ennyien indulnak a börtönök felé, mert valahogy pénzhez kell jutniuk…

Száz milliárd forint.

Úgy tűnik, 2018-ra ez az összeg közmunkára sok, Mészáros Lőrincnek kevés lesz. Pedig Mészáros Lőrinc javítani szeretne! Első akar lenni! Akár a száz leggazdagabb magyar között is…

Kit érdekel ezek után az a negyven ezer éhen dögleni kénytelen magyar ember?

Hihetetlenül jó ötlet volt a gaz migráncsok, meg a terroristák kiszűrésére kiagyalt legújabb kormányzati intézkedés!
Gy.k.:Ezek vagyunk, mi csóró magyarok!

Naná, hogy szükséges minden létező adatunk újbóli rögzítése, meg az ezzel járó izgalom, hogy vajon képesek lehetünk-e az adategyeztetésre a megadott határidőig! Ők szóltak!…

Előrebocsátom, hogy a bátorság, a kitartás, a türelem, a tolerancia, a humorérzék mind-mind kevés, ha valóban engedelmeskedni próbálunk! Míg a hatalmasságok lassan leáztatják az összes Brüsszelt megállító óriásplakátjukat, amivel nyilván nem érték el a céljukat, tehát atyaisteneink pofára estek az EU előtt, most mi jövünk, senkiházi alattvalók!

Most a piti bosszú fegyverét végre azok ellen lehet fordítani, akik a keveset is kuporgatva próbálnak életben maradni! Bizony, mi vagyunk a bluemobilosok, akik egy szép napon, a bevásárlás legvégén eldöntöttük, spórolt kis pénzünkből a Lidl hálózathoz fogunk tartozni. Blue Mobile kártyát vettünk, mely gyakorlatilag telekomos hívószám, de mégsem! Hihihihi!

Miután most minden létező sim kártyát adategyeztetésre hívnak, vagyis kiküldték a riadóláncot, meg az abban ordító határidőt, úgy gondoltuk, engedelmeskedünk. Rettegve a megszüntetés statáriumától – mert ez nem szankció, nem bünti, még csak nem is figyelmeztetés, de szimpla tény-tény-tény – utánaeredtünk, mi is a teendő!

Nos, a bluemobilosok számára egyetlen út létezik – a megadott mobilszám tárcsázása, aztán az ukázok alapján az adategyeztetés. Milyen egyszerű! – gondoltuk!
Ez történt kb. egy hete, s azóta minden nap, délelőtt, délután… tátcsázunk és várakozunk. Sikertelenül. Már fejből megy a kétszer egymás után nyomkodható 1-es gomb, így az udvariasan megalázó oktatószöveg eleje rövidíthető. De a java csak ezután jön! A liba, a gépliba mondja, mondja a magáét, s közben egyre ama két percet emlegeti, aminél több lehet a várakozás! Mert több! Tutira! Az elmúlt egy hétben uszkve napi nyolc-tíz percen át próbálkoztunk – hiába!

Ma hajnalban felhúztuk az ébresztő órát!
Mert velünk nem lehet kibabrálni!
Öt órától hétig a próbálkozásaink úgy nagyjából addig tartottak, míg a bevezető gondolatokat elzengte a nagy bevezető. Azután a vonal simán megszakadt!
Héttől nyolcig, tehát egy órán át már fokozzák az izgalmakat, ekkor a rendszer betessékel, hogy a némber, az idegesítő nyeknyek mellett harminc másodpercenként türelemre intsen, s beígérje a több mint két percet!

Reggel nyolckor csoda történt!
Akkor egy álmos élő operátorhang recsegve-ropogva megkérdezte, miben segíthet! Na végre! Egy emberrel van dolgunk a gép után!…

– Miben segíthetek?

Nyilván, ezt az agyalágyult szöveget kell kérdeznie, már, ha valaki ezt a kizárólag adategyeztetésre létesített számot hívta!

Nem, nem oktattuk ki, hogy ez a világ leghiábavalóbb kérdése, és nyilván semmit nem tud segíteni, visszapasszoltuk azzal, hogy mi bizony adategyeztetnénk, ha nem gond!

A cicuka erre azt felelte, hogy hamarosan belép a rendszerbe!

Mert nyilván váratlanul érte a hívás – ugye!

Sajnos ő nem tudhatta, hogy reggel öt óta másra sem készülünk, mint az ő bársonyos libaorgánumára, mást sem áhítottunk, csak, hogy engedelmesen újból megadjuk az adatainkat, amelyeket az aktivizáláskor már min-mind megadtunk! De sebaj, ez nyilván a nemzetbiztonság, meg a haza miatt fontossá vált! Nem tudhatta a libuska, hogy a hócipőnk többször és színültig megtelt hajnal óta, s amikor már képtelenek voltunk türtőztetni magunkat, s ajkunkat elhagyta egy bátortalan „kutyafáját”, ő kész volt azonnal hárítani, s megdorgálni, amiért háborogni merészelünk…

De mert az a fránya gép nem akart indulni odaát, még összeszedve a bátorságunkat, azt is meg merészeltük kérdezni, hogy, mivel egyszerre két telefon van a családunkban, esetleg lehetséges lesz-e a másik aktivizálása is. Na, ezt nem kellett volna! Jöttünk itt a durcival, aztán meg még telhetetlenek is vagyunk! Na, ennyi nem fért bele – és 8.05-kor minden előzetes udvariaskodás nélkül megszakították a vonalat… Hát, persze, hogy véletlenül!

Ez volt a technika ördöge – ugye?

Embertársak, sorstársaim! Ti, akik hozzánk hasonlóan még a tortúra előtt álltok! Ne habozzatok! Készítsetek bőséges hidegélelmet, vizet, kávét a telefon mellé, készüljetek fel a pár órányi sugárfertőzésre, tapadjatok a mobilokra és várakozzatok! Ha a sok-sok két perc lemegy, és lesz végre egy liba, aki felveszi, nem mocskolódjatok: semmi kutyafája, semmi másik szám, törekedjetek a sivár mondatfűzésekre. Ne akarjátok megtudni, mire kellenek sokadszor az adataitok! Ez van, a Zorbánnak ma ez kell – ettől lesz erősebb, ami erősödik!

Ja, azt majd elfeledtük leírni, hogy nekünk végül nem sikerült!
Itt állunk befürödve, a számunk még él, azután majd jól kikapcsolják!
Mert mocskosul cinikusak, számító, aljas egyedek vagyunk, s ezért jár a retorzió.
Engedelmesség polgártársak, igen, engedelmesség a négyzeten!
Ez a minimum, a tűrés, meg a mindenek megbánása!
Ezt várja tőlünk a gazdaállat!

Mi meg a bluemobiltól, hogy találja fel az ügyintézést, úgy, hogy célba érkezhessünk! A kutyafáját!

Van még vagy egy esztendő, egy teljes év mindaddig, amíg akadhatnak, bizony akadhatnak, akik megpróbálják túlszárnyalni az elképzelhetőt.

A közülük valók, –„ezek”, ahogy hajdanán a magunkfajtákat nevezte – isszák és piszkosul élvezik szavaikat; fürdenek a kizárólag nekik törvényesített és megengedett szabadságban. Az írástudók egy része persze most is inkább bambul, s játszik a porban önmagával – mintha bizony az égvilágon semmi, de semmi nem történt volna! Játszik a porban, s a mulatságain kuncog, poénokat kerget, megoszt és jelölget – mintha ugyan ennyi volna, amiért enni, inni kap!

A bayer meg kigondolja, elmondja, vagy éppen harsogja az éteren át, aminek kimondásáról és elmondásáról pontosan tudja, hogy azt csak neki szabad!

Ez ma a nettó szabadság, ez ma a közélet, egy pár szavas mondat, mondatfüzér, mely elmondatott és később a nyomaték kedvéért még leírattatott! A bayertől!

A publicista egy vasárnapi rádióműsorban beszélt a civil törvény ellen a Parlamentben tiltakozó aktivistákról. Így: “Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. (…) Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Most akkor tessék már végre megérteni a helyzetünket!
Nem kell a kertelés, a mellébeszélés!
Te és én, mi és ti, akik napról napra élve „ezek” mocskolódásait viseljük, hamarosan a fent vizionált helyzettel leszünk kénytelenek találkozni.

Úgy kell valamennyiünket kivágni, mint a macskát szarni.

Taknyunkon és vérünkön leszünk kirángatva.

Szanaszét fogják verni a pofánkat.

Bayer szerint ma ez a dolgunk, a sorsunk, a jövőnk.
Ha pedig ezt Bayer így gondolja és mondja, akkor ugyanezt gondolja és mondja rólunk a legjobb barátja, hazánk miniszterelnöke, meg a másik haverja, tisztelt Kövér házelnök úr, a köztársasági elnök, a megyénk és városaink elkötelezett vezetői, valamennyien. Ne legyenek kétségeink, ők nem fognak széthúzni! Nincs és soha nem is volt más véleményük, soha nem fognak másként gondolkodni.

Úgy kell valamennyiünket kivágni, mint a macskát szarni.

Taknyunkon és vérünkön leszünk kirángatva.

Szanaszét fogják verni a pofánkat.

A pontosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ezt a legsimábban is fasizmusnak neveznék a világ bármely részén.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon is ez a fasizmus lényege.

Ritkán tehetem meg, hogy a szombathelyi belvárost járva elidőzzek, mások lényét, különös gesztusait figyelve.
Ahogy az ember érik, korosodik, egyre többször fordul elő, hogy elbámészkodik…
Azon kapom magam, hogy mélázok, talán, mert ifjan megszoktam, hogy a lüktető tér mindig rejtett valami különlegeset, meg, mert mások háborgása felett oly jó eltökélni a csöndet!

Az én városom nem sokat változott. Azoké romlott meg végtelenül, akik kiskertnek vélik a térséget, s e kiskertben hagyják tombolni hernyóikat…

A hernyó, mint tudjuk igen kártékony állat.
Nagy Lajos, a Képtelen természetrajz zseniális megalkotója bizonyára soká időzött volna gondos leírásán.
Ez a mi hernyónk, emlékszem jól, kártékony állat volt, már az öreg suliban is, ócska, fakeretes ókulájával és feledhetetlenül bárgyú tekintetével.
Az a fajta, aki örökké képes volt sértődött és unott képpel mások lesajnálását nem titkolva bámészkodni.

Emlékeim szerint alig akadt, aki barátkozott volna vele. Aztán elmúltak az évek, évtizedek, s lám, most ott gesztikulált az üvegfal előtt, hadonászott bénán a mancsaival.
Nyomta a talán épp a megrendelői által elvárt, begyakorolt szöveget, s közben képes volt olyan megrendülten maga elé bámulni, mintha bizony ostoba mondandója mindezt megkövetelné.
Nem hallottam, s azt hiszem, nem is érdekelt, miről papolt éppen.
Mert nyilván, mint minden eddigi mondókája, értéktelen, silány hazugság volt ez is.

Míg elvonultam előtte, minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy észrevegyen. Pedig nyilván, nem is lehetett volna oly kedves, hogy megismerjen, nem méltatott volna üdvözlésem fogadására… Mert hernyó nagy emberek között jár.

Nagy nem lett, nem lehetett, az az ő habitusától távol áll, kisszerűsége, pitiánersége eleve arra predesztinálja, hogy jobbágy legyen. Milyen fura! Most épp egy jobbágy jobbágyaként tekeri a verklit! A verklit, ami annyira illik hozzá…

Aztán ma, hogy kinyitottam az újságot, végre megtudhattam, mi végre kapkodott levegő után, ott a placcon, ez a derék ember. Sajnálnom kellene érte? Hmmmmm.
Igen, azt hiszem, mégis ez volna a legpontosabb megközelítés; sajnálnom kéne, hiszen nyilván, annyi mindent tehetett volna, mást, míg a tűző napon gesztikulált.

Valamiért mégis, képtelen vagyok még megvetni is!
Annyira nyilvánvaló, hogy semmit nem változott az évek alatt!
S lám, milyen fura az emlékezet!
Eszembe jutott az a nyár, amikor elég volt egyetlen óra, hogy a legjobb barátom elszeresse a kemény hónapok munkájával becserkészett „kedvesét”! Hernyó…a szájhős, lángvörös képpel ordított, rúgott és kapálódzott, annyira nehezen viselte bukását. Heteken, hónapokon át kereste az alkalmat, hogy megbosszulja veszteségeit. Ahol tudott, keresztbe tett a riválisának, de igyekezett megkeseríteni korábbi párja életét is. Ez volt ő, hernyó, aki aztán eltűnt egy szempillantás alatt.

Eltűnt és soha senkinek nem hiányzott…

Fura, hogy újabban ezek a sértődött, eltűnt és elkergetett lények szivárognak, özönlenek visszafelé! Ők úgy mondják, hazatérnek! Felidézik az itt töltött idő kellemes emlékeit, elmesélik rendre, a soha nem múló élményeiket. Csak azokról nem rebegnek, amik miatt szinte menekülniük kellett, meg azokról, ami miatt éveken át legalább hálásnak próbáltak mutatkozni. Képesek voltak átírni mindent a múltjukból, csak, hogy bőven hulló garasaik és tallérjaik helyébe kényelmesen élvezhessék a bankók kötegeinek huppanását.

Azt mondják hazatérnek, s közben a legfontosabbról megfeledkeznek: a hazavárókról, akiknek hiányozhattak volna! Az őket üdvözlők valamennyien idegen szívűek, akik teremtésnek mondják, ha mindenünket elrabolják… megváltoztatják.

Az én városom, a mi városunk nem sokat változott. Azoké romlott meg végtelenül, akik kiskertnek vélik a térséget, s e kiskertben hagyják tombolni hernyóikat… A hernyófélék pedig szaporodnak egyre. Sérelmeikért vélt igazukról papolva, jobbágyként szolgálják uraikat. Kár, hogy ritka sétáim egyikén éppen őt kellett látnom. Hernyó teszi a dolgát, egy másik csúszómászó világgá kürtöli. Ennyi.

Csak én tudom, csak mi tudjuk, milyen senkik ők, nyomot sem igen hagyva majd maguk mögött…

Hálás dolog élni, a ma emberének! Mert szólnak…
Négy esztendővel a választások előtt, – már akkor, igen, közvetlenül az előző voks lezajlása után emlékeztettek – hamarosan újra kezdődik minden az elejéről! Szólnak azóta is hetente, naponta, üzenik, vajon, hogy állnak azok, akik általam lehetnek újra hatalmasságok! Egyetlen dolgom, hogy megyek, voksolok, ahogy ígéreteiket sorolva kérnek. Azután simán elfelejthetnének, de lám! Ma már egyvégtében kampány van!

Hálás dolog, hogy élhetek a fizetésnaptól majd egy héttel a fizetésnap előttig. Majd megszenvedem azt a böjti hetet, kéthetet…
Amint megszenvedi mind, ki bérből-fizetésből tengeti életét.
Persze, szólnak időben, nehogy elfelejtsem, hogy még a fizetésem érkezése előtt fizetnem kell! Meg persze szólnak a tűrés napjairól, no meg a bünti, a szankciók kezdetéről is!

Hálás dolog ma élni, mivel szólnak, ha adót kell bevallanom, szólnak, ha okmányokat kell megújítanom, szólnak, ha lejár a biztosításom és persze szólnak, ha a szabadságom korlátozása kedvéért új jogszabályt alkottak… megüzenik, mivel idomulhatok!

Már szeptemberben szólnak, hogy ideje felkészülnöm a karácsonyra. A képembe tolják a csokimikulásokat, roskadásig telnek a polcok szaloncukrokkal. Aztán január elején a mikulások nyúllá öltöznek, szólnak tehát, hogy iparkodjak a húsvéti bevásárlással…

A mai embernek szánt jóistenek mindig időben szólnak!
Ma már a születésnapom privát örömét is elrabolják – akkor kell okmányokat cserélnem! Az intim zónámba türemkednek, s nem azért, hogy felköszöntsenek, hanem, hogy azt az egyetlen általam megjegyezhető dátumot elorozhassák!

„Mocskos idők….szeretnem kéne? A jövő itt van…de sosem lesz vége?”

Milyen szerencse, hogy a helyettem nagyon pontosan fontoskodók soha nem emlékeztetnek május első vasárnapjára!

Az anyám napját meghagyják nekem – nekünk!
Ugyan, ki a fenének volna fontos ez a nyomorúságos alkalom?
A virágárusoknak ott a ballagás, jóval jobb kasza holmi anyák napjánál!

Ha valakivel mégis sikerül jót tennem, s írásom felkelti az érdeklődését, csak csendben, mondhatni, suttogva szólnék: most, vasárnap aktuális a köszöntés, a vers, az apró figyelmesség, az ölelés!

Valahogy úgy, ahogy erre Mécs László emlékeztet:

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Csak egyre nehezebb viselni a gügyögő fölnőtteket.
Mert egyre inkább úgy érzem magam, mintha mindenki és mindenáron pecsenyesütőként akarná végezni.
Ezért ez a végtelen tilláromhaj…

Pedig szólni, kérni, vagy akár a fejjelafalnakfutók útjába állni – ez mind a mi felelősségünk volna! De nem, nem lehet, aki most nem őrjöng a gyönyörűségtől, az nyilván ellenség.
Besúgó, vagy mi a nyavalya!

Ha már azok feltették a fazekat a tűzre, hórukkoljunk csak, kiabáljunk eszeveszetten, mennyire szuper lesz az a leves. Az ő főztjük! Majd jól körbeüljük. Csak a leforrázás pillanatával nem számol senki.

Azt mondják, nem lesz nehéz az egész.
Csak jókedv kell, meg egyre több ember, s a zsarnok fogja magát és eltakarodik! Mert majd belátja. Meg fél is nagyon, aztán majd menekülni fog.

És erről persze lehet majd órákon át hozsannázni, s rengeteg jelszóval és jelmondattal támogatni ezt a nagyszerű álmot! Már a taktika is kész! Felrakunk mindent pontosan, úgy, ahogy a forgatókönyvet kitaláltuk. Már tudjuk, mikor jön az a rész, hogy rajzoltatunk egy bárányt, jönnek a süket bari képek, amiket leszavazunk… aztán jöhet a doboz, a három lukkal. Na, az lesz, amiért ez a vidám és felszabadult sok-sok együttlét hullámzik, itt, szerteszét!

A dolog éppen csak attól sántít, amitől a magyar népmese több, mint a happy enddel felszerelt amerikai love story. Hogy felénk a jó elnyeri jutalmát, a gonosz meg megbűnhődik.
Na persze! Csak éppen ez utóbbi gyakorlata kicsit el van szabva e méltóságos hazában! Csak éppen ez a fránya elszámoltatás lesz lehetetlen!

Mert lesz majd egy ellenzék, aki abban érdekelt, hogy váltson.
Mint rendesen!
És itt a bibi, mely rosszabb, mint mindenféle bárányka firka elutasítása!

A doboz ugyanis nem egyéb, mint az ábránd!
Nem egyéb, mint Európa, ha úgy tetszik, Brüsszel!

És akkor talán nem kell tovább magyarázni, miért ennyire gáz a sok vénember örömködése. Na ugye! Na végre! Gyerünk, gyerünk, húzzatok bele! Meg hajrá Magyarország… stb. stb.

Nem volna egyszerűbb az öregre figyelni.
A kampec ugyanis kampec.
Még akkor is, ha minden marad a régiben!
De pofára esni minek, ha egyszer szólt valaki, azok közül, akik láttak már valami hasonlót. Akkoriban ugyan azt mondták róla, hogy rendszerváltás. Később rendszerváltozásként szokták emlegetni. Ma meg…

Na valami olyan jön most is!
Megjött a kis herceg.
Legalább kettő…
És azt mondják, rajzoljunk nekik egy bárányt.
Nem volna egyszerűbb, apukáim, eleve a dobozt felpingálni?

Azt már hetek óta lehet tudni, kik lopnak ma Magyarországon, amíg mi dolgozunk…

Viszont éppen tíz esztendeje, hogy senki sem sejti, kik lehettek anno a tettesek, akik az éj leple alatt feltörték és kiásták a Magyar Népköztársaság néhai vezetőjének a sírját, s magukkal vitték Kádár János csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét – a koponyájával együtt… Elvitték a vezető csontjait és felesége Tamáska Mária urnáját!

A tíz esztendővel ezelőtt történt bűncselekmény elkövetői először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. Alapos munkát végeztek, szinte értékelhető nyomok nélkül távoztak, s a mai napig semmit sem tudhatunk az elrabolt maradványok hollétéről.

2011. decemberében a borsonline.hu különös részleteket közölt a felbukkant „ereklyéről”:

„…arra voltunk kíváncsiak, vajon kik és miért lopták el Kádár János koponyáját? S hogy bizonyosságot nyerjünk, ezúttal is Nadint, az ismert fővárosi médiumot, jósnőt faggattuk. A hölgy megidézte a holt pártvezér szellemét, aki elmondta, 2007. május másodikán nem ketten (amint azt a rendőrök feltételezték), hanem öten bontották meg a sírját, amelyben testével együtt nyugszik a felesége hamvait rejtő urna is.
Nos, egy olyan, 1956-ban Magyarországról az NSZK-ba disszidált férfi bérelte fel őket, aki él, elmúlt 76 éves. Gazdag ember, több ingatlannal rendelkezik. Ezek egyikében rendezett be egy műemlékszobát, ahol több más „ereklye” mellett őrzi az egykori magyar kommunista politikus koponyáját is.

Nadin megtudta Kádár megidézett lelkétől, hogy a sírrablók 35-40 év körüli emberek voltak, német rendszámú kocsival érkeztek a Fiumei úti temető sírjához. Amúgy egyikőjük már Kádár temetésén is jelen volt, mert fel kívánta mérni a leendő tetthelyet. Az öt férfi 2007 tavaszán, profi módon szervezett meg mindent. A sofőr a kocsiban maradt, négy társa közelítette meg a sírt. Hárman eltávolították a fedlapot, miközben a negyedik társuk arra ügyelt, nehogy megzavarják őket.

Precízek voltak, előre megtervezték, mennyi idő alatt ásnak le a kétméteres mélységbe. A koporsó felnyitása mellett váratlanul előálló nehézségekre is hagytak tíz tartalékpercet. Szakszerűen dolgoztak – mesélte Kádár lelke Nadinnak –, és amikor végeztek a koponyája leválasztásával, a kocsijukba ültek, és aznap hajnalban elhagyták Magyarországot. A ritka hobbit választó megbízó, az idős magyar férfi kora délután Németországban átvette tőlük a koponyát, az öt sírrabló felvette a fizetségét, és eltűnt.”

A tíz esztendeje történt bűncselekményt sem addig, sem azóta nem követte különösebb sajtóérdeklődés – úgyszólván tudomásul vettük, hogy Magyarország egyik legnagyobb sírkertjének talán legfrekventáltabb területén található síremlékét egyszerűen feltörhették, s az abban nyugvó holttest maradványait a maguk módján exhumálhatták az elkövetők. A munkálatokat kísérő fény és zaj nem tűnt fel senkinek, a mozgást nem rögzítették kamerák, s a sírkert egyik kapuján mindenféle gond nélkül gördülhettek ki a nem mindennapi zsákmánnyal!

A jósnő szavait senki nem vette komolyan.

Nem kezdtek nyomozni a német megbízó után, így a Fiumei úti sírkertben található sír a mai napig csak a deréktól lefelé megmaradt Kádár János előtt tisztelgő elvtársakat várja, ahogy felesége hamvainak hollétéről sem tudunk semmit…

Ezért is olyan fontos, hogy legalább azt tudhatjuk, kik lopnak ma!