Szerző: borosapu

“Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget” Igen, így zengtük már az óvodában is! Később, a suliban megtanulhattuk, hogy a „néphit szerint” eddig a napig tart a hideg tél, itt a tavasz!
De vajon számít ma még a népi megfigyelés, törődhetünk vele, vagy humbuggá vált a zsákban hozott meleg?

És egyáltalán, hogy volt ez a történet – ha volt… – a zsákkal?

Az eleink feljegyzései szerint mostantól tavaszias, az eddigieknél melegebb idő következik, úgyhogy búcsút mondhatunk a télnek, a nagykabátnak, meg a csizmának végre, de vajon tudunk-e még úgy örülni, mint ők?
Vajon azt tudják a „maiak”, kiféle, miféle emberek a tavaszhozók, ők hárman?

Sándor: a görög Alexander névből ered, jelentése férfiakat vagy férfiaktól oltalmazó.

Sándor napjához a sokféle csodaváráson túl helyenként a zab és az árpa vetése volt köthető, illetve az elkövetkező év jó termésének csendes ünneplése. Ahogy mondják az eljövendő jó vágyása… csodaszép gesztus volt ez dédszüleinktől.

József: héber eredetű név, jelentése: Isten gyarapítson!

Jézus édesapjának, a názáreti ácsmesternek a neve napját ünnepeljük e a napon. De jellemzően József napját többféle misztikus hiedelem is övezi. Magyarok lakta területeken évszázadok óta munkatilalommal ünnepelték a tavasz első napját, míg máshol úgy tartották, hogy ezen a napon meg kellett fürdeni és tiszta fehérneműbe bújni…

Öregeink megfigyelései szerint mindenkor ezen a napon érkeztek a fecskék. Ide kapcsolódik ez a kedves mondás: “Fecskét látok, szeplőt hányok!” Hazánk legnagyobb részén ezen a napon engedték ki a méheket és hajtották ki a marhákat a legelőkre.

Fura, de ha eleink ezen a napon szivárványt láttak a dombok felett, és annak széles sárga sávja volt, arról úgy tartották, az Öreg Isten jó búzatermést ígér. Ám, ha ezen a napon fagy vagy cudar jégverés volt tapasztalható, akkor sem búslakodtak, sőt még inkább ünnepeltek, hiszen ez a boros gazdáknak jó bortermést ígért.

Az ország egyes iparosodottabb részein a mesteremberek céhes zászlókkal vonultak templomba. A borvidékeken felszabadultan, a borospincékben iszogatva ünnepeltek. Örömujjongással köszöntötték az új tavaszt.

Benedek: a latin Benedictus szóból ered, jelentése “áldott”.

Névnapja március 21-re, az „igazi”, a csillagásztai tavasz kezdetére esik.
A nap a bencés rendet alapító Szent Benedek ünnepe. Benedek napján zsírt és fokhagymát szenteltek, amelynek gyógyító erőt tulajdonítottak.

Benedek ünnepén a Nap erőre kap, diadalútját kezdi el. A tavaszi napéjegyenlőség ideje ez, amikor is egyforma hosszúak a nappalok és az éjszakák.

„A földek méhében születésre feszül már minden csíramagzat, s a rügyek is pattanni készülődnek; de még várniuk kell, amíg a Nap égi társa a Hold megtelik, erőre kap a fönti bába is, aki világra segíti a Naptól fogant életet.
Majd húsvét hajnalon, amikor halottaiból támad föl az Úr, legyőzve a pusztulást, szinte varázsütésre megújul a határ, a kert, az erdő; zöld-arany színe ragyog föl a mindeneknek, s vele ragyog a rítusát, dolgát tevő ember lelke is.” (Molnár V.József)

A három napot összevéve, úgy tanították, ha kisüt a nap, akkor meleg, hosszú nyár lesz, ha nem süt ki akkor hosszú, esős ősz várható.

Végül álljon itt a réges-régi történet a három „jómadárról”, meg a zsákról:

Szent Péter küldöttei

Az emberek többsége számára hosszú ideig a Biblia jelentette a műveltség forrását, ezért a népszerű, közszájon forgó történetek szereplői is főként bibliai alakok voltak. Különösen jellemző volt ez a természet változásaihoz kötődő mesékre. A tél és a tavasz fordulóját magyarázó mese háttéralakja Szent Péter volt, aki már nem győzte hallgatni a hidegtől elgyötört emberek fohászait, ezért fogott egy nagy zsákot, feltöltötte napmeleggel, majd megbízta Sándort, hogy vigye le a Földre. A zsák azonban annyira melegítette a cipekedő hátát, hogy kénytelen volt megállni egy Tejút-menti kocsmánál, hogy lehűtse magát. A hűtőzködés oly jól sikerült, hogy Sándornak nem is igen volt kedve továbbmenni. Szent Péter ekkor kénytelen volt Józsefet megkérni, hogy ő is fogjon meg egy meleggel töltött zsákot, valamint keresse meg Sándort, és immár ketten vigyenek le meleget, mert az emberek már igen türelmetlenek.

Sajnos azonban József is hasonlóképp volt a dologgal, ahogyan Sándor: ő is szívesebben pihengetett, sőt, dalolgatott is az ivóban. Ezután Szent Péter Benedeket is útnak indította, aminek egyetlen eredménye lett: ettől kezdve három férfi nem vitte tovább a zsákokat. Ám mivel feltartóztathatatlanul közeledett huszonegyedike, a tavasz első napja, a mennyek kapujának őrzője elveszítette a türelmét, és most már nem zsákkal, hanem ostorral küldte le az előzők után Mátyást, hogy tegyen rendet. Ő végre is hajtotta a feladatot, kikergette a kocsmából a három, léha melegfelelőst, és lezavarta őket a Földre. Ettől kezdve valóban megjött a tavasz, Mátyás pedig az emberektől elnyerte a „Jégtörő” melléknevet (amelynek viselőjeként majd pl. Tamási Áron egy különleges meseregényben – a Jégtörő Mátyás címűben – fogja őt megörökíteni). A „Sándor, József, Benedek” triumvirátus kocsmai kitérőjét pedig már rég el is felejtették, így a szólás csak a jó tettüket őrzi. (forrás: http://www.mimicsoda.hu)

(Egy korábbi írásunk új változata.)

Hallottad?
Most éppen húsz esztendő az az idő, amiben az összeomlás lehetőségét prognosztizálják. Tehát a legóvatosabb becslések szerint is elég nagy szarban leszünk úgy egy évtized múlva! Azok is, akik akkor már évek óta nyugdíjasként tengődnek, majd azok is, akik akkor vonulnak a „megérdemelt pihenés” igájába – de nincs mit csodálkozni, azok is belerokkanhatnak, akik akkor lesznek aktív korúak. Hja, ami annyira bonyolult: a nyugdíjkrach azokat is ellehetetleníti, akiknek az öregek részére össze kellene gereblyézni a kenyérre valót!

Az éppen aktuálisan aktívak dolga ez – összeszedni a majd háromszor akkora létszámban „még élő” öregek jussát. Mert szó sincs arról, hogy valamit előre összehordhatunk. Ez egy tipikus urbanlegend… És íme, ez a szép mese a húsz évről – bizony, aligha várat magára két évtizedig!

Addig marad a tanmese, hetente többször és egyre arrogánsabb kivitelben! Valahogy így: -Gondoskodj már magadról, te léhűtő! Tégy félre a nyugdíjas évekre, kuporgass, mondj le, szinte mindenről, s majd találj rá lelkesen a morzsákra. Mondjuk húsz év múlva…

Azok kedvéért, akik esetleg húsz évvel ezelőtt még alig-alig hagyták el az óvoda épületét, szívesen elmesélhetném, hogy milyen volt malacperselybe rakosgatni a bélásokat, meg olykor a tízeseket. Aztán a nyár közeledtével pofára esni, hogy a felhizlalt dög belsősége semmire nem elég! Szívesen felidézném az iskolai takarékbélyegek visszaváltásának napját – amikor kiderült, hogy a monchichi helyett maximum a keletnémet bumit tudjuk bevásárolni kedvenceink közé, s hogy később is csak MK27-re futotta a Grundig sétálómagnó helyett…

Lett első kocsink, harminc évesen! Na persze, hogy Trabi, abból is a szétrohadt deknivel magát vonszolni alig képes csotrogány! Lett otthonunk – albérlet, az ajtó előtt permanensen megjelenő főbérlővel, aki az aktuális havidíjért dekkolt már jóval a bérkifizetésünk napja előtt. Nem érdemes tovább sorolni! A megtakarításokról, spórolásról, a jövőnek félretett pénzről szóló történetek sorra gellert kaptak. A nagy népi fillérbaszás valahogy nem akart forintokat teremni. Főleg nem milliókat!

És akkor tessék, a vénség felé kullogók naponta újabb és újabb felhívásokkal kénytelenek együtt élni – tessék már sikeressé válni!
A győztesek dolga az öregkor elégedettsége!
Naná, hogy csak a most királyok élhetnek akkor is „prímán”!
A dolog valahogy elég frusztráló! Olyan erőlködés, mint amit a legújabb okos eszköz vár tőlünk, tökhülyéktől!
Csak beszerezzük, magunkra öltjük, s az okoskoton máris méri a képességeinket, pontozza erőlködéseinket, vijjog, ha gyengélkedünk…
Nincs más dolgunk, csak rettentő jól teljesíteni!
Cseppet sem stresszes a dolog!

A nagyoncool okos eszköz notórius használata után már igazán gyerekjáték lesz előtakarékoskodnunk! Vagyis erőlködnünk…
Kersni nyolcvanat, eldugni ugyanannyit, vagy többet, aztán túlélni ezt a pár esztendőt, étlen és szomjan, hogy végül meglepődjünk a nyugdíjas évek bőségén! Jól kitalálták ezt a nyugdíj vagyonunkat elsíbolók! Gyerünk fiúk, húzzunk bele!

Jön az okosnyugdíj, ha nem vagy jó, vijjog!

„Erre számíthatsz 40 év múlva
És mi lesz a mostani 25 évesekkel, ha nyugdíjba vonulnak? Ha a mostani trendekből indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy a 65 év felettiek mindössze 6%-a tudott gazdaságilag aktív maradni, azaz ennyien dolgoznak legalább részmunkaidőben. Ennek ellenére a kétmillió nyugdíjasnak csak a 2%-a tett félre pénzt idősebb korára. Persze nem teheti meg mindenki, hogy 65-70 éves kora után is dolgozzon – sem egészségügyileg, sem elavult képzettsége miatt.

Az állam kénytelen lesz ellátni a keresőképteleneket 40 év múlva is, mert ha elengedné a kezüket, az katasztrófához vezetne. Nyugdíj tehát valószínűleg lesz 2060-ban is, csak az a kérdés, mire lesz elég egy élet munkája. A válasz: nem sokra. Privát megtakarítás nélkül szinte egészen biztosan elkerülhetetlen az elszegényedés. Hiába fizet majd az állam a létminimumhoz éppen csak elegendő pénzt, annyi embernek kell kiosztania, hogy mire ez megtörténik, félő, hogy nem marad semmi másra. Vagyis valószínűleg lesz nyugdíj, de minőségi oktatás, egészségügy és egyéb fejlesztések, beruházások aligha. Ha a fiatalokra nem tudunk eleget költeni, akkor a szellemi tőke kiáramlik az országból, és az ország olyan spirálba kerül, amiből nehéz lesz kijönni…” (index.hu)

Hallottad? Most éppen húsz esztendő az az idő, amiben az összeomlás lehetőségét prognosztizálják. Tehát a legóvatosabb becslések szerint is elég nagy szarban leszünk úgy egy évtized múlva!
Magyarország jobban teljesít!

Semmi értelme nincs az idei ünnepségnek.
Ahogy a tavalyi színjátéknak sem volt értelme, oka, következménye!
Csak a sok szar, meg annak dobálása!
Mennyivel egyszerűbb volna Etyeken a Vajna-stúdióban felépíteni hungarocellből a Nemzeti Múzeum giccses drapériákkal körbetekert oszloperdejét némi lépcsővel!

Odaballaghatna Orbán papa, meg a pereputtya, kivezényelhetnének pár száz szimpátiatüntető fidesz-fant, jöhetnének a táblacipelő falugondnokok, meg persze utcahossznyi felirattal a békemenet hibbant prominensei, a kirántott csirkére krumplipürével hivatalos – kilóra megvásárolt – nénikék és még néhány igazán hibbant, ideutaztatott lengyel, pusztán a polákvenger-dvabratanki kedvéért.

Aztán lehetne műtornádót, meg zuhanyból nyomatott esőt varázsolni, hogy a főnök kellően csapzott lehessen, s a teljesség kedvéért jöhetne másfél órás folklórműsor Tolcsvay Nemzeti dalával, meg Varga Miklóssal, aki eltutulhatná a véneurópát.
Aztán tényleg jöhetne a süketelés! A győztes dúvad ömlengései…
Ugyan, kit érdekelnének akkor a síppal tódulók?
Készülne az egészből egy jó kis film, az elején, meg a végén Timike mosolyával – lehetne vetíteni fidesz irodákban, meg fejtágítókon. Oda való…

De nem! Orbán a múzeumkertben akar, ott szeret és ott tud öklendezni. Ahogy a beetetett ellenfél is csak a körúton képes megnyilvánulni, naná! Az idei március tizenötödike megint erről és csak erről fog szólni! Orbán kicammog az emelvényre, körbelafatyolja ajkait, aztán nekikezd a hablatynak. Mindezzel egyetemben a közel tízméteres senki földje túlfelén nekilódul a síppal-dobbal-nádihegedűvel felszerelkezett mancsaft, és mindaddig, amíg Orbán szófosik, ők fütyülnek, kerepelnek, fújoznak és ordítanak – elvégre Petőfi Sándor is ezt tenné, ha az önkénnyel kellene harcolnia! Nyilván…

Miért nem lehet a távolmaradásunkkal tudatni, hogy befellegzett???

Íme a nagy magyar konzumidiotizmus nemzeti ünnepe, a forradalom emléknapja köré döngölt szokásos maszlag, amihez hozzászoktatták méla népünket, Kelet-közép Európa leglustább nációját, a múltjára és hőseire legméltatlanabb néhai magyar nemzetet – pontosabban „azok” méltatlan utódait, fattyait!

Jóérzésű ember nehezen mondhatja az ünnepi “közvetítés” megtekintése mentén, másfél litykó koccintós beemelése közben, hogy oh, be szép, oh, be jó! De, ugyan, ki is az, aki még mindig képes józanul a televízió elé kutyorodni, s átélni, átérezni mindazt a “magasztosságot”, amit elénk méltóztatnak lökni?

Ugyan, ki az a marha, aki még mindig beveszi egy végletesen leszerepelt, szánni való véglény, a Varangykirály hazugságait?

Na, ugye, mennyivel jobb volna az egészet az épített díszletek előtt egy príma kis stúdióban lenyomni? Még akár, a trükköknek hála!, együtt is szerepelhetnének, Orbán, meg a negyvennyolcas hősök? De jól mutatna már Petőfi Sándor, narancssárga fidesz feliratú pólóban, egy a tavalyihoz hasonló felírat mögött, hogy aszongya: tisztelet a hősöknek!

Elmondhatna Viktor előtt egy jó is propaganda verset, mondjuk a közmunkások boldogságosságáról, szavalhatna némi fideszimádó népies műszart, aztán felkonferálhatná, mint nemzetünk megmentőjét, az egész Európát lepisálni képes miniszterelnököt, a nagy-nagy Orbán Orbánovicsot! Tyühahó, de gyönyörű volna! Ja és fütyülhetne – barátilag, nyilván!
(…)

Tartok tőle, hogy a hangtechnikusok ezt a közvetítést is megoldják majd! Kiretusálják a fütülőikbe bódultakat, letekerik a pórnép visongatásait, nem lesz itt más, mint csakafidesz, csakafidesz, csakafidesz!

Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy napok óta mást sem hallunk, csak, hogy a síposztó pontokat nem engedélyezi a rendőrség, egyáltalán, betiltottak minden szir-szar füttyenetet!

Aztán akkor mi van?

Március tizenötödikén – anno – komplett omlettek lepték el Demszkyéket, az egykori polgármester méltósággal tűrte a tojásesőt, az esernyős hapsik csak úgy repkedtek – de már akkor is csak mellékszereplők lehettek Petőfiék! Rajtunk az ő tizenkét pontjuk nem segíthet! Az akkor volt gondok eltörpülnek a mai kor retteneteihez mérve – jó volna kicsit jegelni a sok múltat! Itt a jelen az, ami megérett a temetésre!

A meteorológusok szerint remek kirándulóidő várható március idusán! Polgártársak! Itt az idő, tessék kirándulni, kiözönleni a szabadba! És szarni, arra a teszetoszaságra, meg acsarkodásra, ami Budapesten, a Nemzeti Múzeum kertjében zajlik majd 2017. március 15-én! Mert az méltatlan mindahhoz, ami 1948-ban zajlott!

Jó egy esztendővel ezelőtt tűnődtem el Renner Erika sorsa felett.
Talán, még emlékezhetsz rá, igen, ő az a fiatal nő, aki „meggondolatlanul” esett szerelembe az ország ígéretes orvosával, Dr. Bene Krisztiánnal, akit legfiatalabbként választottak egy kórház vezetőjévé.

Májusban tűnődtem Erika sorsa felett – morfondíroztam, vajon, miként lehet képes egy orvos, aki az élet megmentésére esküdött fel, hogy azt volt párjától kegyetlen kínokkal kísérve elvegye?

Így írtam akkor:
Négy év – mindössze ennyit kapott az elkövető, a Budai Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója, az a Dr. Bene Krisztián, akinek nevét merő tapintatból csak B. Krisztiánként szabad jegyezni. Négy év börtön jár a tettéért. „A szakmai berkekben is elismert gyermekorvos és orvosigazgató a gyanú szerint kegyetlen bosszút állt volt szeretőjén, Renner Erikán. A márciusi reggelen a rendőrség véleménye alapján a féltékeny orvosigazgató óbudai lakásán rontott rá a nőre. Miután egy injekciós tűvel combon szúrta és elkábította, Renner Erika mellkasára és ágyékára maró savat öntött, ezzel soha nem múló sérüléseket okozva. Mire az asszony magához tért, a férfi már becsavarta egy pokrócba. Renner Erika iszonyatos fájdalomra eszmélt, döbbenten látta, hogy alsóteste és mellkasa is teljesen összeégett.”

Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem! Mondhatnánk, hogy elképzelésünk sincs, miért kellett hosszú hónapokig várnia Renner Erikának, hogy egyáltalán szóba jöhessen maga a tárgyalás?

Így nyilatkozott a szerencsétlen nő a vele történtekről: „Eddig hat műtéten estem át, új hüvelyt kell kialakítani, pillanatnyilag sem szexuális életre, sem vizeletürítésre nem vagyok képes, utóbbi problémám miatt egy csövet kellett kivezetni a húgyhólyagomból.
A tanácsvezető bíró szavai döbbenetesek voltak. Harminc éves gyakorlatára hivatkozva kijelentette, hogy még nem találkozott olyan üggyel, melynek vádlottja „nem akart fájdalmat okozni” áldozatának. Elkábította, majd úgy tette tönkre volt szeretőjét, hogy az soha többé ne tudjon szexuális életet élni. Ahogy mondta, „ha az övé nem lehet, másé se legyen”!
Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem!

Dr. Bene Krisztiánról tudható, hiszen szinte már minden hírportál leírta, hogy Dr. Mikola István rokona. Dr. Bene Krisztián Dr. Mikola István unokaöccse. Gyaníthatóan köze volt az egykori miniszternek ahhoz, hogy a viszonylag fiatal orvos az Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója lehetett…

A 2017-ben másodfokon folytatódó ügyben írásommal egy időben születik ítélet…

Ma dől el, vajon bűnhődik-e Dr. Bene Krisztián?
Eldől, vajon börtönbe küldhető-e Dr. Mikola István unokaöccse?
Büntethető-e egy orvos, aki tökéletesen tisztában volt cselekedete következményeivel, de aki az utolsó szó jogán is tagadni próbálta a bűncselekményt, akinek ügyvédje újra, meg újra megpróbálta felvetni, lehet, hogy Renner Erika egyszerűen leforrázta magát, némi kamillateával…

A nyugatifény.hu korábban megírta:
„Bene Krisztián sokakat meglepő módon mindössze négy hónapot töltött előzetesben, hamar kiengedték. Renner Erika, mint mesélte, egy alkalommal véletlenül még össze is akadt vele, méghozzá nem máshol, mint egy terézvárosi magánkórházban. Az áldozat azóta is kezelésekre jár, eddig nyolc műtéten esett át és pszichológusra is szüksége volt.
Renner Erikáék az első fok után súlyosbításért fellebbeztek. A másodfokú tárgyaláson, február 24-én azt szerették volna kiharcolni, hogy a bíróság ne csak maradandó fogyatékosságot okozó testi sértésben mondja ki bűnösnek a férfit, hanem legalábbis életveszélyt okozó testi sértésben, de még inkább emberölési kísérletben.

A tárgyalásra megidézett két szakértő, Molnár Miklós és Zacher Gábor ezt alátámasztotta, amikor egybehangzóan kimondta, hogy az áldozat valóban közvetett életveszélyben volt 2013 március 12-én. Zacher szerint csupán “a véletlenen és a szerencsén múlott”, hogy Renner Erikának nem lett sokkal komolyabb baja az altatástól.

Az ügyészség is amellett kardoskodott, hogy az életveszélyt okozó testi sértést állapítsa meg, ráadásul vegye figyelembe az aljas célt is. A vádlott ügyvédje azonban kitartott amellett, hogy Bene Krisztián ártatlan, a támadó egy ismeretlen ember lehet, aki a férfin és a nőn is bosszút akart állni. Az ügyvéd úgy nyilatkozott, hogy az ügyészség cserben hagyta őket, ami nem lehet egészen független attól, hogy a vádlottnak “prominens” rokonai vannak.”

A ma reggel, némi késéssel megkezdett tárgyaláson Zacher Gábor kijelentette: „Ha az ember megiszik egy korty sósavat, a nyelőcső sérülése a testfelületének egy százalékát se teszi ki, azonban 70-80 százalék az esélye, hogy belehal…” Renner Erika kizárólag a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhette, hogy életben maradt!

Dr. Bene Krisztián ügyvédje azonban a legutolsó pillanatig bagatellizálni próbálta a szerencsétlen nő elszenvedett sérüléseit. Ma is megismételte az önmagát leforrázó áldozat meséjét…

Renner Erika védője ekkor nem tehetett mást, képeket vett elő táskájából. Képeket, melyeket mostanáig sem az ügyész, sem a bíró, sem a vádlott és védője nem láthattak… A képeken Renner Erika sebei voltak láthatóak, közvetlenül az általa elszenvedett támadás után. A képek a kórházban készültek, ahol gondos orvosok megmentették Erika életét, akit egy orvos, Dr. Bene Krisztián, Dr. Mikola István rokona próbált örökre tönkre tenni!

Dr. Bene Krisztiánt 9 év börtönre ítélte a Fővárosi Ítélőtábla, ezzel súlyosbították az első fokon kiszabott négy éves börtönbüntetést.
Az orvost életveszélyt okozó testi sértés és más bűncselekmények miatt mondta ki bűnösnek az ítélőtábla.

A színművész életének fontos pillanata a felkérés.
Az a rezdület, mely összehozza az elhívást a szándékkal.
Még nem tudható, miként érik be a sokak közös munkája, még nem tudható és jósolható a siker, de megkezdődik a munka – bizonyára már a várható bevételen való osztozkodás is kezdetét veheti…
Nyilván, hiszen másképp nem volna sztárpresztízs, meg kizárólag pénzben mérhető érték – a színész gázsija!

Amikor az elmúlt esztendő grandiózusnak szánt városi rendezvényére emlékezem, nem igazán juthat eszembe más, mint a több tízezresnek jósolt, de valójában pár száz „zarándokot” megmozgató Szent Márton találkozó – igen, az a kétnapos szabadtéri alkalom, ott a felszabadulási emlékmű dombjára kapaszkodva, Ákos koncertjével, meg persze a foci vb záró meccsének közvetítésével.

Emlékszel, a sok-sok gyóntatófülke ábrácskájával térképezve, ahogy kell?

Az ominózus július 10-i vasárnap egyik legszégyenteljesebb talkshowja volt Eperjes Károly „tanúságtétele”. Az időjárásnak hála, a rekkenő hőség még inkább tizedelte a közönséget – ez lehetett a magyarázata annak, hogy bár valamennyi előadó képes volt hallgatósága szemébe nézni, ez a nemzet szamócájának nem adatott meg… Nehéz elfelejteni azt a giccsesen zöldben ásítozó, retrókeretes öveget, amin keresztül volt szíves badarságait kinyilatkoztatni a színművész úr.

Prédikált, mint rendesen, „evangelizált”, tehát szövegelt, mint mindig – tette a dolgát, mint a legtöbb műkedvelő szentfazék, akik úgy gondolják, tőlük ez is elfogadható, ők ehhez is értenek. Érthetetlen volt, mit keres azon a színpadon, melyen az előző nap még Böjte Csaba szerzetes állt, közvetítve örömhíreit a hálás közönségnek?

Akkor, majd egy esztendővel ezelőtt még nem is sejtettük, miért kellett a rengeteg pénzbe került rendezvény haszonélvezői között megjelennie – ma már nyilvánvaló!

A Júdás pénz előre fizetve – ez a legújabb módi fideszéknél!

Ákos már rendezte a tartozást, Zacher is illegett egy keveset Hende magánbeszélgetős perselyén, de valahogy Szamóca hálálkodására mostanáig várnunk kellett! De ami késik, nem múlik!

Eperjes Károly, mint a Szombathelyi WS Színház jövőjéről dönteni hivatott szakmai stáb tagja úgy érkezett Szombathelyre, hogy tudta, törlesztenie kell – megfelelni a városvezetés elvárásának. Ízléstelen húzás volt a tavalyi sztárgázsi után elfogadni az ő illetékességét!

Vagy inkább meghívni, direktbe, őt!?

Bármelyik feltevésünk, vélelmünk is áll a valósághoz közel, nem szabadott volna megtörténni a Jordán Tamás által felidézett pillanatoknak:
„Megöleltük egymást a szakmai ülés tanácstermének folyosóján, majd félrevonszolt és számon kért azokkal a hazugságokkal kapcsolatban, amiket rólam terjesztenek. Szóhoz sem tudtam jutni, ezért inkább befogtam a száját, és kértem, hogy hadd mondjak végre én is valamit, majd amikor a mondandóm végére értem, dúlva-fúlva elszáguldott”

Milyen kár, hogy a dolgok lassan a helyükre kerülnek!
Már nem csak arról van szó, hogy megalázó helyzetbe hozták Jordán Tamást az egyedülivé vált jelöléssel, már nem csak annyi történt, hogy Puskás és csapata lefocizta az előre eldöntött meccset!

Fáj, de csak kiderült, miért kellett a Puskás-Hende-Veres triónak Szombathelyre delegálni Eperjes Károlyt, mint a Szent Márton találkozó tanúságtevőjét! Szamóca, a tanúságtétele második felvonásában igazán megszolgálta fellépti díját!

Markáns módon mutatta ki foga fehérjét, akár képviselő is lehet a következő kétharmad parlamentjében! Persze, ha szerényebb babérokkal is megelégszik, lehet Szombathely díszpolgára, vagy alpolgármestere. Ezek a rangok és tisztségek általában komoly árulások ellenértékei szoktak lenni a segítés városában!

Félő, hogy sznob polgártársaink veresre tapsikolhatják tenyereiket egy később várható előadáson, ahol hálából Eperjes lehet a direktor, a rendező, a főszereplő, meg persze a művéről lelkesen evangelizáló egyetlen. De az már a szombathelyi Eperjes Károly Színház falai közt zajlik majd, szakítva Weöres Sándor baloldali hagyományaival!

Alagút.
Persze, hogy az volna a legjobb, ha végre láthatnál valamit, mindabból, amit fénynek gondolnál!
Reménykedsz.
Sakkozol, érveket hallgatsz és magad is érvelsz, találgatsz, vajon mi volna a legjobb – menekülési lehetőség?

Összecuccolni, és útnak eredni, menni, az orrod után? Külföld… Pénz nélkül, nyelvtudás nélkül, ismerősök és ismeretség nélkül – mindegy! Ha elég nagy a fájdalom, talán még ez is belefér. Mert odakint nyilván, minden sokkal, sokkal jobb és könnyebb. Elvégre csak erről írnak, akiknek úgy alakult, hogy van hol és honnan írniuk! Jönnek a történetek a szerencséről, meg a „mindensokkaljobbról”.

A maradék Pestre vágyik. Na, az a másik Kánaán. Ahol mindenki sokkal, sokkal jobban él! Persze, persze. Abban a Pestben, ahol mindenki jobban él, talán neked és nekem is jut majd hely. Ugye, hogy semmi esélye az ellenérveknek? Destruktív és szinten aluli írásokat lehetne csak összeöklendezni arról a pokolról.

Még szerencse, hogy a hetek óta legfelkapottabb politikai csoportosulás, a Momentum azért nem szarozik!
Ugyan minden vidéki helyszínen megkapják, úgy tesznek, mintha meg sem született volna a nagy rühellő dolgozat!
Mécs János írta.
Az a Mécs János, aki nem mellesleg Mécs Imre fia.
Az a Mécs János, aki a Bibó Kollégiumban Orbán Viktor fiának cimborája.
Az a Mécs János, aki a minap párttá alakult Momentumnak átmenetileg nem lett vezetője, de tulajdonképpen mindig is az volt…

Íme, csak a tisztán látás végett egy kis önsanyargatás, nekünk, bunkó vidékieknek, Mécs János gondolatai, rühelményei, rólunk, a legidegesítőbb vidékiekről:

„Mécs János
Vidékiek
istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.
ahogy jönnek a csütörtök tíztől megtartott szemináriumra és már messziről lehet hallani ahogy a gurulós bőröndjük kereke ugrál a járólapok illesztésénél, én már ilyenkor tudom, hogy ez a nap is el van baszva, jönnek a vidékiek, hömpölyögnek be a terembe, hujjongatva, az ember már a saját gondolatát se hallja.

sok idegesítő dolog van a vidékiekben, ha az ember számbaveszi nem is egyszerű a végére érni a sornak. először is, a vidékiek pestnek hívják budapestet. ez olyan, mintha a laptopot csak topnak hívnánk, vagy mondjuk new yorkot yorknak, ami ugye egészen mást jelent, és nem véletlenül lett 1872-ben, vagy fasztudja mikor budapest, mert így hívják, buda és pest. az ember ezen persze gyorsan túllendülne, mint mikor találkozik a barátnője egyik legjobb barátnőjével, akiről kiderül, hogy imádja a musicaleket, meg amúgy ő nem szeret olvasni, inkább megnézi ha van film is belőle, vagy ha valami elsőre jófejnek tűnő emberkéről kiderül, hogy jobboldali, hát van ilyen, az ember még se élhet elefántcsonttoronyban.

talán az egyik legidegesítőbb dolog az, hogy a vidékiek azt hiszik, hogy ha jól kiismerik budapestet, akkor majd “pestinek” tűnnek. hányszor volt, hogy kérdeztem a telefonban, hogy “na és hol vagy?” és a másik meg mondta, hogy jaja itt vagyok a “rottembíler utcában”. de az igazi budapesti pont arról ismerkszik meg, hogy nem ismeri budapestet. mi nem ismerjük ezt a várost. én szerintem tizedikes koromban voltam először a kálvinon, az egyetem első évéig azt se tudtam, hogy hol van az astoria, erre meg rottembíler utca, hát a faszom se tudja, hogy hol van. Moszkva tér, óra alatt. Vagy mondjuk margit híd, azt azért ismeri mindenki. na mindegy. egyébként ehhez kapcsolódik, hogy a vidékiek nem csak budapestet ismerik, hanem az egész országot. én egy borongós őszi napon feleltem katinéninél a megyeszékelyekből, de részemről az ország nem budapesthez tartozó részéről elmondtam amit tudni szeretnék, mert tényleg, húsz kilométerre félegyházától, na ezt most faszom se fogja végiggondolni, meg amúgy is csak egy dolog számít, hogy bkv visz oda vagy máv, aztán onnantól kurvamindegy. persze kivétel a balaton, de az nem is vidék tulajdonképpen, hanem budapest üdülő külterülete, mert persze vidékiek laknak ott, de budapestiek használják, tehát mintegy nagykövetségként idegen elemet képez a vidék testében.

itt el is érkeztünk a vidékiek legidegesítőbb tulajdonságához, mégpedig ahhoz, hogy folyton versenyeznek egymással, hogy melyikük otthonnak csúfolt porfészkében laknak többen. na de ennek mi értelme van? meg egyáltalán, ki a faszt érdekel? “Kecskeméten már 140 ezren laknak, de emelkedik, pár éven belül megelőzhetjük Pécset!” Hát de ki nem szarja le, hogy hányan nyomorognak a pusztába felhúzott panellakásban? Mexikóvárosban vagy tízszer annyian laknak mint budapesten, mégis előbbi a világ segglyuka, utóbbi meg budapest. nincs ennek semmi értelme. A másik meg, hogy kinél van nagyobb templom, kinél van magasabb ház, melyik a legrégebbi épület. szörnyű, tényleg, ilyenkor mindig magamat sajnálom a legjobban, ja meg igen, hogy van e mozgólépcső! mozgólépcső! parasztok. aztán ott vannak azok a kurva idegesítő kifejezések. “na ezen nagyot aszaltunk” aszaltunk? tényleg? meg sezlony, ezt máig se tudom, hogy mi a szart jelent, ja meg kecskecsöcs. ja meg “á, ő sokkal magasabb tőlem”, tényleg, recseg ropog szerencsétlen nyelv, szerencsére ezeket mindig elég hamar elfelejtem, isten áldjon ezért a tehetségemért, az ilyen faszságok gyorsan távoznak törékeny kis testembőlna mindegy, nem is folytatom, az ember csak felbassza magát ezeken a dolgokon, nincs mit tenni, a gazda bekeríti telkét, masszív tölgyfa ajtót kell venni, kicsit feltekerni a hangerőt, aztán az ember ázik kicsit a kádban és már el is felejtette, hogy mennyi vidéki van ebben az országban”

Mit is írhatnék mindezek után?

Köszi, Jani, de tényleg! Dereng az alagút vége! Valami csikk bűzölög arrafelé!

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Szemléli a hatalmasra nyújtózkodó, hófehér szerkezetet, az egyre magasabbra törő falakat, a megszámlálhatatlan járművel át- meg-átjárt terepet, a néhai teniszpályák, meg csarnokok helyére álmodott sportlétesítmény gigantikus metamorfózisát.

Bámulja a széttöredezett utakat, a kerekek alatt széttaposott szikkadt, porló talajt, a tócsák mentén dagadó sarat, és hallgatja a hatalmas munkagépek dörgését, ahogy korábban egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, míg a régmúlt betonelemeit porrá nem zúzták. Légkalapácsok, földhöz csapódó világítótestek, födémelemek robaja jelentette azoknak a hónapoknak a „melléktermékét”, azt a kötelezően elfogadandó jattot, amivel egy ilyen építkezés szükségszerűen együtt jár.

Értelmetlen volna feltenni azokat a kérdéseket, hogy vajon a hozzá hasonlóan itt élők mit tudhattak a rájuk váró megpróbáltatásokról, vajon kérte-e tőlük valaki a megértést, a türelmet, az elfogadást?

Nyilván az a dolga a Rohonci útra több évtizede költözött, ma már többnyire mozogni is alig bíró időseknek, hogy várakozzanak – örvendezzenek a jövő ajándékának, amiből ők már valószínűleg semmit nem fognak látni, megtapasztalni. A másoknak szánt élmények okán kell tűrni hónapokat porban, zajban, sárban…

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Aztán a néni kitárja az erkélyajtót, nekilát a napjában többször is esedékessé váló munkájának.
Nagylapátnyi földet, homokot, építési törmeléket söpör össze, próbálja letisztogatni az ablakpárkányokat, az erkély peremét.
Biztosan legyintenie kellene, hagyni az egészet, s akkor a hosszú hónapok hordaléka után már az a kevéske út is használhatatlan volna, amit beteg lábaival naponta bejárhat…
Az a pár méter jelenti a még létező világot.

De hiszen, kit érdekelhet egy megöregedett ember, amikor Magyarország éppen nagyon erősödik – stadionok születnek az olimpiára éhes népnek, ahol a foci jelenti minden emberi értékrend valamennyi centijét… Kinek volna fontos, hogy a Rohonci úton élők, az ott megvénültek miként viselik a monumentum megvalósulásának szemetét?

Persze, hogy senki és semmi nem számít, míg az ott élők csendben nyelnek és takarítanak, tudomásul veszik, hogy otthonaik értéke a semmibe zuhan. A hajdanvolt „panoráma” helyébe egy méretes vászonburkolat, egy focipálya modern tetőszerkezete tolakszik majd – lehet nézni a nagy fehér semmit! Csak előbb meg kell szenvedni a készület minden napját, óráját!

Hetente tudósít, szinte minden média a fejlődésről. A képeken jól látszik, miféle csoda készül Szombathelyen! Lesz modern komplexum a megöregedett lakótelep idős lakói „örömére”. Kapják, s az ajándék törmelékeit tűrni kell – úgy tűnik! Nem szólunk a „vele járó” nehézségekről, gondokról, bajokról!

Még jó, hogy azok, akire tartozik a város „élhetősége”, rendre elégedetten dörzsölgetik a kezeiket. Megszámlálják a forintosítható gyarapodást, mint a rajzfilm Dagobert bácsija, leleplezik és felmutatják a lódításokat, a pazarlást – persze mindhiába. Mert ma csak ez a fontos. Az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés! A korrupció, aztán a kiteregetés, a leleplezés. Ezekhez képest semmiség, amint tisztességben megőszült emberek tönkremennek a hónapok óta kényszerből bereteszelt ablakaik mögött.

Mindegy itt már, hogy tavasz, vagy nyár közeleg – vagy hermetikusan bezárkóznak, vagy nyelik a majdani csoda melléktermékeit… A szellőztetés, mosott ruháik kiteregetése csak emlék, ahogy a hajdani erkélyekhez köthető szomszédolás, a diskurzusok is feledhetőek.

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny. Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Az anyám… Szomorúan és egykedvűen – tehetetlenül… ÉPÜL A HALADÁS STADION – neki, és nekik csak reménytelen várakozás porban, zajban, sárban. Örökkévalóság!

A segítés városában, meg abban az országban, ahol senkit nem hagynak az utak szélén… na persze!

Egy héten át kellő intenzitással zuhogott az eső. Különös kegyelemnek tetszett a napos délután, mely a házasságkötő terembe terelte a násznépet. A felszalagozott anyakönyvvezető búgó gerlehangon körbezengte az ifjú párt, eljutott a tetőfokig, és már csak a „boldogító igen” volt hátra, amikor a furmányos „akarod-e” kérdés után az ara, alaposan megfontolva, mindössze így szólott: nemigen! Látszólag ennyi történt! A döbbenettől ájuldozó örömszülők fájó rettenetére.

Mielőtt milliónyi szeppent kis szív a miértre csodálkozhatott volna, a tanult leányzó rövid körmondattal magyarázta tettét: „Vásárlónk soha nem a terméket veszi meg, hanem azt az érzést, amit elképzel, hogy érezni fog, annak használata közben!” E mondat szilánkokra törve az idilli állapot nemes tükrét, végérvényesen szétfoszlatta a nászéjszaka eredményét epedve váró bagázs álmait, beismerő vallomásként taglalta a kipróbált lehetőség sajnálatos hátrányait.

A boldogságra ítélt ara tehát kommentált és okfejtett, de leginkább ócska és felesleges illúziót rombolt, aztán csokrát a nagymama ölébe helyezve, fátylát a pulpitusra terítve angolosan távozott.

Azóta sem látta senki, csak hírlik, hogy egy idegen országba költözik, ahol boldogan él, míg meg nem hal.

A helyzet az, hogy egy ideje már nem töprengünk, morfondírozunk. Nem, mintha nem volna rá okunk, csak éppen az elvárásoknak megfelelően elkényelmesedtünk, és ahogy a készételt elfogadja legyengült emésztőrendszerünk, úgy a megfontolandó hírek helyett is a valakik kimódolt igazságába kapaszkodunk.

Mintha bizony a dogmák jelenthetnék az esélyeinket! Láttak önök mostanában valódi kételyekkel küzdő, őrlődő egyéneket?

No, nem a tébolydákról szóló filmek hőseiről blablázok! Azokról nem volna miért értekeznünk! De jó lenne tudni, hogy  akadnak még mindig büntit vállalni képes bátrak, akik merészelnek kíváncsiskodni, és nem érik be a szimpla beetetéssel! Akikből olykor előbukkan a kétkedés. Olyankor előmerészkednek a vackaikból, és előhozakodnak azzal az unalomig ismert profán kérdéssel: de mi van, ha tévedni tetszenek?

Olyan ez, mint a valódi skandináv szauna. Odabent izzasztó forróság, kint a kunyhó előtt a tóba vágott lék, és a jeges víz, ahová artikulátlan hangú üvöltéssel merítkezik a bátornak tűnő kliens. Azok, ott tudni vélik, hogy a végtelenhosszú élet alapélménye e két véglet találkozásában rejlik – jeges és tűzforró, pusztán a miheztartás végett!

Felénk éppen a „langyos” regnál egy ideje!

Idealizált világunkban a kimódoltak és szürkék viselik a palástot, meg a többi koronaékszert, tudományuk megmásíthatatlan, jövőjük helyett ott a predesztináció, melyet a haverság kötözött gúzsba, s az egyformaság emelt a mindenhatóság magaslatába. Csak nagyon kevesen vállalhatják a szólás ódiumát, olyankor, mintha védőrácsot bontanának a porond körül, reszketni kezdenek a vérszomjas fenevadak. Már nem védi álmaikat a kordon!!!

Ők, kevesen, a kegyvesztettek, olykor végkiárusítást rendeznek relikviáikból. Portékáik megtapogathatóak, kipróbálhatóak, mindenki saját felelősségére! Eladó pár Árpád sávos lobogó, némi Mein Kampf, a Kárpátia összes lemeze stb. stb. stb.

Ahogy akkor, a korábbi uralom éveiben, most is levetették rongyaikat a forradalmárok. Íróasztalok mögött zengnek drámai eposzokat a szabadságharcosok, számonkérésről vizionálnak szimpla megélhetési kujtorgók, és a mögöttük kullogók. Mint Micimackóval a kezében a rámenős Róbert Gida, minden lépcsőfokba belecsapkodják hálómackóik buksiját. Medveczki Medvéék pedig sokan vannak! Mint a mester csapatai, a körök – napról napra, egyre többen.

Közülük való a legeslegújabb, a príma kötőanyagokból gyúrt gyarló gólem, aki nyilvánvalónak vélve igazát, felkeltette a legfőbb hatalmasság figyelmét. Milyen kicsinyes vakság kell ehhez a végtelen kényelemhez! Elfogadni az odavetett koncot, ráharapni és nem ereszteni, soha már! És mekkora arcátlanság kell ahhoz, hogy ezek után valaki ilyen aljas módon verje át az övéit! Pedig aki közülük való, egy ideje mind pénznyelő véglényként szaporázza stílustalan lépteit.

Mert szerintük ez a rövidnadrág, ebben a többszörösen túlméretezett zakóban már maga az élet. Az ít-élet! A rend nélkül való jövő ideológiájának csontváza. A legrosszabbik lehetőség… a vég. A fárasztóan unalmas taigetoszi lökdösődés maradéka. Aki olykor megszemélyesülve íme eljön közénk! Szájtátva bámulói, meg rettentően haragvói közé. És mindenki tüntet. Ez a dolguk.

Azt mondják, a demokratikus berendezkedésű országokban a választások célja, hogy a néppé, tömeggé aljasított emberek színt vallhassanak. Ez a hely, a cirkusz, a fórum, hogy elmondhassák gondjaikat a meghallgatóknak, akik kegyesen, nekik ingyen magvakat osztva, méltán várják majd aratáskor az önkéntes beszolgáltatást. Azt is mondják, hogy felénk a választás következménye és célja a nagy felvirágzás, tehát az össznépi jólét, a társas mutyi, mely, mint vetésforgó pulzál a hatalmat gyakorlók és aktuálisan ellenzéki szerepben éldegélők között.

Csak éppen azt nem mondják el, hogy mi lesz az érzéssel, amit a vásárló elképzelt, a majdani használat közben!  A tömeg. A nyáj…

Vagy, ahogy a tanító mondja: Egyszer volt, hol nem volt egy ember…

Faluvégi házban lakott. Ahol az országút keresztezi a síneket, ahová hajnalonta legelőször tör be fényével a Nap, ahonnan jól látszottak a messzi gyár kéménye fölé nehezedő tejfehér fellegek. Az út menti bokrokat még tavasszal kiirtották a serény gazdák, a dölyfös hóförgeteg percek alatt maga alá temette megjárt utjait, s alig látta, inkább csak érezte, amint az őzek árnyai riadtan suhantak a hajnali ködben…ez a faluvégi csönd, a rá méretett világvégi tétovaság őrizte évek óta már.

Felénk úgy tartják, boldog, kit kerül a lárma, füstjét is csak egyszer látja, s az utcai fények ritka vendégek a portáján. Ő mégis úgy érezte, ez az a fészek, melynek akaratlanul lett a foglya. A hatalmas ház, a befűthetetlen szobáival! A falakba már novemberben beköltözött a hideg, s a január jéggel töltötte fel a repedéseket. A vaskályha hajnalra elfelejtette a tegnapi pattogó tűz melegét, a sietve felfalt hasábokat. Tűztere egyre többször volt üres, az ember egyre többet fázott…Az ember, aki egy volt a rengetegből, akit kifosztott és becsapott a teremtett rend, mely csak az ígéreteivel volt barát, a megtermelt dicsőségből és a hálából, mindent visszatartott.

Éveken át várt, várakozott. Nap, nap után úgy dolgozott, hogy nem érdekelte, miféle javak válhatnának – persze önző módon -, az ő kincseivé, dolgát téve másokért ébredt, még mielőtt a hajnali harangszó emlékezhetett volna a hajdanvolt alkalmazotti munkák kezdetére. Tudta jól, mindaz, amire feljogosította az évtizedek alatt megszerzett tudás és tapasztalat, csak újabb évtizedek múltán lesz képes termőre fordítani javait. Vetett és várakozott, adott, szinte mindenkinek, akinek csak adhatott, mert a mindenek feletti jó ígéretét megtalálva reménnyel telt szívvel élt.

Telt, múlt az idő. Az ember szorgalmasan tette a dolgát. Így ismerte meg a legöregebb, néhai hírmondót. Az öregembert, akit elzavart a kétségbeesés, de visszahívott a remény, aki nagybetegen épített templomot és iskolát, házat az emlékezetnek. Aki éppen azon a napon halt meg, hogy bevégezte a legeslegutolsó feladatát. Az övéire hagyva titkait, örökét, a kincset, a szikrát, mely mindaddig szunnyad, míg nem akad a jó hírt meghallókra, akik lángra lobbanthatják a kihunyt tüzeket…

Akire azóta, hogy meghalt, mindegyre lehet hivatkozni! Mert nem válaszol. Halott.

Elgondolni is szörnyű, mi lesz, ha egy szép nap kiderül az igazság! – gondolta az, ott, a falu végén. De látva ezt a szélhámos színjátékot, már nem kért az egészből. Nem kérhetett és nem kaphatott!!! Most jött el az ideje, hogy bevégezze a végtelen-hosszú átdidergett és végigéhezett napok, hónapok sorát… Mert éppen ma értette meg, hogy mostanáig csak egyetlen dolga lehetett: hallgatni! Hogy soha többé ne tudja meg, mit érezhetne…a megérdemelt javak használata közben!

Mert rettenetesen félnek azok, ott a gondolataitól!

Utóhang: Minden gyönyörűséges arából vénasszony lesz, házsártos hárpia, akivel egy bosszúittas éj után messze vágtat a Szent Mihály lova.

(…)

Írásunk napra pontosan négy éve született…

A hiábavalóságok kergetésének újabb szép példáját jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára – ó, beh szép hosszú, csak a rangja! – Czibere Károly.

A szaki által mívesen csomagolt szövegdoboz szerint áprilisban a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek foglalkoztatásának elősegítésére 6,3 milliárd forint keretösszegű felzárkóztató program indul. Szép summa, kimondhatatlan és elképzelhetetlen – ahogy maga a kitűzött cél, és így a program is – persze csak a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek számára… De, ahogy mindeddig az összes erről hadovázó kormányprogram, nyilván ez az összeg is eltüntethető lesz abban a feneketlen perselyben, amiben szokás szerint az esélytelenek „megsegítésére” gyűjtenek!

Íme, kedves kisemmizettek, lehet kalimpálni a paradicsom felé – ami egyébként a munkaerőpiac! – s lehet ott nekigyürkőzni, tanulni, versenyezni!

A „hátha” és az „esetleg” ott lafog a táblákon, elég csak azokra meredni!

Aki látott már élő, tehát valódi, a munkaerőpiacról szisztematikusan kiközösített megnyomorítottat – magyarul, „közmunkást” – az talán képes velünk együtt felszisszenni, amikor az államtitkár úrnak szíves gondolatai közt mazsolázunk!

Azt mondja ez a derék erőforrás-államember: „az Aktívan a tudásért! elnevezésű projekt célja, hogy a képzettséggel nem rendelkezők a projekt egymásra épülő képzései segítségével be tudjanak lépni a munkaerőpiacra, munkahelyet és munkatapasztalatot szerezzenek.” Ez röviden annyit jelent, hogy a rendesen, éppen árkot meregető, tavasszal őszi leveleket odébb söprögető, mások mocskát takarítgató megbélyegzetteket – a kiváló EE Minisztérium – beiskoláz néhány aktuális képzésre. Szinte mindegy, mit tanulnak, mert a képzések előtt elmarad a pályaorientáció, a tényleges alkalmasság vizsgálata – a lényeg, hogy a projektekre fordítható összegek eltapsolódjanak. És az adott témák iránt semmiféle vonzódást nem érző delikvensek elgyötrődnek az állami vizsgákig, ott átrugdaltatnak, s aztán mehetnek vissza az árkokba, utcasarkokra, hajléktalan szállókba.

Mert ugyan attól a pillanattól „tanultak” lesznek, csak éppen az akklimatizálódás nem akaródzhat majd egyiküknek sem!

Évtizedekkel ezelőtt is így volt! Akkor a falu leghírhedtebb roma famíliájának vezetőjét akarták kőműves tanfolyamra taszigálni. Csakhogy a Muzsikás Bandinak nem akaródzott vissza csüccsenni a végre valahára – 12 év alatt… – kinőtt iskolapadokba. Azután azt találta kérdezni, mi lesz a „garrrancija”, hogy ő a kőműves diplomával munkát kaphasson? Mert nem kapott megnyugtató választ, nem kezdett a tanulásba. Ugyan, mit is kezdett volna a papírossal – ha az roma embert a “parasztok” az „ábrázatja” alapján válogatják!
Az a Bandi megtanulta, hogy cigányként csak elutasítást kaphat… Ez volt húsz esztendeje, ez harminc éve – s ma sincs másként!

Az államtitkár persze beszélt még rengeteget: „Az alapvető cél az, hogy Magyarországon minden embernek legyen lehetősége részt venni a foglalkoztatásban, valamint integrálódni, vagy visszaintegrálódni a munkaerőpiacra – fogalmazott Czibere Károly.
Hozzátette, a hátrányos helyzetű térségekben élő, hátrányos helyzetű emberek számára a társadalmi integráció esélyét a munka adja meg, ezért kell esélyt biztosítani a nyolc általános iskolai osztályt el nem végzett, vagy a nagyon alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők foglalkoztatására.

Az államtitkár kifejtette, a romák élethelyzetét vizsgáló, kilenc országban elvégzett uniós vizsgálat eredménye szerint leginkább Magyarországon “ment előrébb” a romák felzárkóztatásának és társadalmi integrációjának ügye. Európában Magyarországon a legnagyobb a foglalkoztatási ráta a romák körében – közölte.
Czibere Károly elmondta, 2016-ban létrejött a felzárkózást segítő gazdasági fórum, amelynek Magyarországon működő nagyvállalatok a tagjai. A most induló programba beépítették a fórum tagjainak javaslatait is arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel lehet a hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatási esélyeit javítani.

Az Aktívan a tudásért! másik újítása az alapkészségek megszerzésének segítése mellett a munkatapasztalat-szerzésre történő orientáció, valamint az egymásra épülő képzések lehetősége. Ennek keretében esély van a teljesen képzetlenek számára például az általános iskola elvégzésére, vagy – más programok segítségével – akár OKJ-s oklevelek megszerzésére, amelynek végén “ott van a munka” – fogalmazott az államtitkár.”

Czibere álomtitkát úr viszonylag keveset tud az általa oly bőszen felemlegetett népcsoportról, a romákról. Úgy tűnik, a róluk oly sokat mondó szaki nem csak az életüket, a szokásaikat, de még az elgondolásaik csíráit sem kívánta soha megismerni!
A maga által megélt életből, a „kiváltságosék” szerencséjéből próbál véleményt alkotni, melynek a végén nem jöhet más, csak egy rakás, újabb kiosztású bélyeg.
Az eleve halálra ítélt programok után majd megint lehet hivatkozni a romák lustaságára, nemtörődömségére. „Ezek nem akarnak dolgozni, csak a segélyt lesik!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok zárják majd ezt a kiváló „Aktívan a tudásért!” programot.

De a lényeg, a 6,3 milliárd forint jó helyre kerül!!!

Jóllaknak belőle a sikerpropagandisták, a mindig mindent jól szervező munkaügyi szervezetek, jut majd pénz konferenciákra, repi ebédekre és vacsorákra, készülnek több kötetnyi oktatóbrosúrák, meg reklámdossziék. Na persze az átképzések is mind-mind lebonyolódnak majd! Lesznek elnevezések, titulusok, meg az adott szakterületekre bizonyítványokkal bizonyíthatóan felkészített szakemberek.

Ja és jól mutatnak majd a flepnik a kredencfiókokban!

Csak éppen a Bandik néznek majd még inkább kifelé, erősen a fejükből. Ja, és ott, a „hátrányos helyzet” vidékén még véletlenül sem lesz szükség az általuk benyalt tudományra! Mert munkahely teremtésről ez a furmány nem hadováz!

Mert senki nem lesz, aki hozzáértéssel, türelemmel és persze sok-sok szeretettel terelgesse majd őket a nekik szánt karámok között! Marad minden a régiben! Felesleges és hiábavaló közmunka programok, alig eltartható közmunkásokkal. Miközben ez a fránya Magyarország vergődve erősködik!

Példakép.
Így nevezik azt a személyt, akinek tettei, megnyilvánulásai, bizonyos körök számára követésre méltóvá válnak, akit a példaképéül választók megpróbálnak mindenben utánozni.

Hja, úgy tűnhet, ez mindennek az alapja, a mai frászbúk-világban – legyinthetnénk -, de azért vannak itt az átlagnál súlyosabb esetek!

Nekünk például jutott egy miniszterelnök, aki már jó ideje az azeri köztársasági elnök követőjévé vált, nyomdokain halad, rendkívüli barátságuk révén egyre inkább hasonlítani próbál a nagy İlham Heydər oğlu Əliyev-re, aki nem mellesleg az Új Azerbajdzsán Párt vezetője.

Aki emlékezni méltóztatik egy bizonyos Ramil Safarovra, Azerbajdzsán katonájára, aki Budapesten tanult, majd egy éjszaka – bevásárolva egy kezes baltát – orvul, tehát álmában megölte örmény tanulótársát… aki emlékszik még, hogy ezt a közönséges gyilkost, miniszterelnökünk egyszerűen kihozatta a börtönéből és nekiajándékozta İlham Əliyev elnöknek – nos, az talán komolyan veszi a kérdésünket: mikor lesz alelnök, Anikó asszony?

Amikor Orbán „felszabadította” a baltás gyilkost, a világ felhördült.
Orbán pedig lapított.
Most, hogy İlham Heydər oğlu Əliyev egy laza döntéssel kinevezte az ország alelnökévé feleségét, Mehriban Aliyevat – a világ ismét tombol.
Csak Orbán lapít.
Mert nyilván tetszett neki, amikor a vérszomjas diktátor hőst faragott egy másik nép fiát lemészároló gyilkosból, s az is felettébb az ínyére van, ha ez a figura a saját feleségéből farag helyettest. Sosem lehet azt tudni, mi történik a nagy hogy İlham Heydər oğlu Əliyev-vel, jobb, ha az elnökség örökkön und örökké egy kézben marad!

Na igen, ez nagyon tetszik a mi legfőbb hatalmasságunknak! Már csak pár pillanat és Anikó asszony is miniszterelnök helyettes lehet. Miért is ne?

Az azeri hatalmasság és felesége remekül mutatott egy képen a mi Viktorunkkal és Anikó asszonnyal. Orbán kitüntette a nagyságos asszonyt, Anikó pedig pitizett, mint rendesen. Ez volt a szerepe a magyar miniszterelnök feleségének. Dorombolt és dörgölőzött az azeri naccságos előtt! Miért is ne lehetne követni a példájukat!

„Az alaptörvény módosításának értelmében, ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át.”

Ez persze ma még csak az azeri alaptörvény szövege, de a majd kétharmados Orbán simán megoldja mindezt idehaza: ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át… Anikó asszony készülődhet!

Végül megjegyezzük…
A két hatalmasság családi képein túl belelapoztunk a képzeletbeli albumokba, s meghökkentünk az eredményeket fürkészve, midőn Ramil Safarov képét Mészáros Lőrinc képe mellé helyeztük! Mint két tojás! Mintha ikrek volnának ők! Ramil és Lőrinc, a két talpnyaló – a hatalmasságok jelképei.

Magyarország jó úton halad Európából kifelé tántorogva zötykölődünk a bakui magasságok felé!

A jövő – mint tudjuk – elkezdődött! A HOLNAP MAGYARORSZÁGA erősködik! Csak idő kérdése, mikor lesz alelnök, Anikó asszony!