Szerző: borosapu

A Mindenszentek napja ilyen…
Pontosabban ilyenné lett – csordákba verődött autós hadak, zsibongó tömeg a sírkert útjain, harsány üdvözlések és cseppet sem halk szavú pletykálkodások mindenfelé.
Talán jobb volna nem is tudni, miért keltek útra valaha annyian, ezen a napon!

Úgy tűnt, ma mindenki ott tolong a Jáki úti temető kertjében, mintha a mai jelenlét maga a muszáj volna, mintha tényleg ezen az egyetlen napon lehetne és kellene… letudni az emlékezet pillanatait!

Az ember ilyenkor – ha akarja, ha nem, – nyitott fülekkel jár. Az elejtett mondatokért lehajol, van, hogy csak utána bambul, mégis, néha egészen különleges, vagy éppen irritáló mondatokba botlunk – akaratlanul.
Így jártunk, így jártam, s azóta sem térek magamhoz…
Egy városatya – valaha, valószínűleg köztiszteletben álló embernek neveztük volna – szóval, egy képviselő lépdelt kimért lassúsággal előttünk, makulátlanul elegáns öltönyben, szövet kabátban, mellette, jobbján a párja, nem kevésbé feltűnő, csinos asszony.

Mindenki ismeri, felismeri őket.

Balján pedig egy láthatóan önmagát fontosnak ítélő egyén, amolyan hajbókoló, a képviselő úrhoz olykor szemtelenül közel hajolni kész megmondó ember tartotta az iramot.
Hangosabban, mint az átlag, legyőzve a tömeg moraját, a hajnali, New Yorki tragédiát elemezgették.
Adták-vették a mondatokat, próbálták körülírni, kivesézni az amúgy feldolgozhatatlan hírt, mely minden jóérzésű embert felkavart – Mindenszentek napján, különösen! Szinte végigrontottak a Manhattan-i utcán, szavaikból megelevenedtek a riadt járókelők, akik közül néhányan nem élhették túl a borzalmas terrorcselekményt. Közéjük hajtott egy huszonkilenc esztendős üzbég származású elmebeteg, Szajfullo Szajpov, nyolc halott, és több mint tizenkét sérült maradt a nyomorult ámokfutó után…

Záporoztak a mindenféle jelzők, a képviselő úr és beszédpartnere így haladtak végig, hangos szóval, gesztikulálva, a gyertyalángok fényében szomorkodó szombathelyi köztemető főutcáján.
Aztán, mintegy feltéve ama bizonyos i-re a pontot, a városatya szúrós tekintettel, s kaján mosollyal arcán, az alábbi mondatot sziszegte beszédpartneréhez:

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Ebben az ezred másodpercben kővé dermedtünk, s képtelenek voltunk tovább haladni a díszes kompánia után!
Feltolult bennünk az utolsó hónapok mindent elborító hazugságkampánya, a Szombathely életét megnyomorító átok, mely a kollektív bűnösség elvét felmutatva próbál valakit, bárkit, s mindenkit ellehetetleníteni, aki nem tud örülni, örvendezni a stadionsikerek cunamijának!
Akik mindegyre a legocsmányabb megtűrtek lehetünk csak a szülővárosunkban…

Na igen! Ahogy Donald Trump „jól járt” egy ilyen Szajfullo Szajpovval, éppen kapóra jött, hiszen hosszú hónapok óta nem volt kire mutogatni, s most végre beindulhat a gőzhenger!
Itt is jól jönne egy huszonkilenc éves üzbég, de lehet szír, vagy éppen cigány – nálunk ez mind-mind ok lehetne! Jól jönne a lassan senkit nem érdeklő Soros terv helyébe! lehetne teleplakátolni a köztereket, jöhetne a félelem legeslegújabb dimenziója!

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Még jó, hogy volt erőnk megállni, megtorpanni.

Hogy nem kellett tovább hallgatnunk ezt a nyilvánvaló gazemberséget, melyről mindeddig naivan azt gondoltuk, hogy csakis ott, a messzi Budapest egyes portáin dívik…
Lám, itt már minden ugyanarról szól!

Mi szarháziak, a Mindenszentek ünnepén, Szombathely temetőjéből távozva, összeszorított ajkakkal vonultunk a gépkocsinkhoz, s ugyanezzel a konok csönddel utaztunk hazáig.

Vajon, mi jöhet még?

Október végén, november elején, temetőkertünk ösvényeit járva idézem fel egykori közös sétáinkat, ami kivételes lelki segedelmeddel ugyan csak párszor adatott meg nekünk, mégis úgy maradt rám végtelen örökül, mint valami kozmikus kő.
Kő, amelyet örökké hordoznom kell; kő és mégis e világon a legkönnyebb teher, amit még ma is… helyettem és velem, Te a szárnyaidon magaddal viszel…

…álmodón azt ígértem, egy napon sokaknak mondom majd el, minden tanításodat, mert a földi lét most és itt csak csönd és hazugság…

Csak irigység és képmutatás; ez maradt – magány, a hátramaradottnak… olykor tán tétovaság, némaság, s mégis erős hit a magamfajtáknak…
Megtanulhattam, hogy taníthassam, továbbmesélhessem néhai Miszori Zoltán lelkipásztor útmutatását Mindenszentek ünnepén, és Halottak napján…

Az esztendő talán két legfájóbb napján, amikor legkevésbé vagyok, vagyunk elég erősek elfogadni a megváltoztathatatlant…
„A ma embere nem szeret szólni, foglalkozni, barátkozni a halállal. Nincs ínyére a halálról és a világ hiúságáról szóló tanítás. Nem fogad szót az elrendelés törvényének. Fázunk az elköltözés gondjától. Sokszor mi papok is rosszul alkalmazkodunk a halál gondolatához. Csak nagy bajban, betegen válunk igazán elfogadóvá. A halál elhessegetése, szándékos távol tartása legnagyobb könynyelműség és önámítás.

Látod, milyen másképpen látott Szent Ferenc! A halált testvérnek szólította! Igazi nevén: „hűséges testvérnek!”, aki egész életünkön végigkísér. Mennyire más, igaz keresztény felfogás ez a halálról! Mert a haláltestvért Isten jósága állította mellém kísérőnek és figyel-meztetőnek.
Milyen hasznos barátunk lehetne, ha jobban közelednénk felé, készülnénk fogadására és eszerint rendeznénk be egész életünket!”

Ha számítanánk rá, mernénk befogadni érkezését…
„Mindenszentek ünnepével azokra az üdvözült lelkekre irányítjuk a gondolatainkat, akik úgy éltek közöttünk, majd pedig mentek el, lábujjhegyen, hogy talán észre sem vettük őket.
Pedig, de nagy dolgot vittek végbe!
Áldozatot hoztak a Jóistenért, embertársaikért, barátaikért, szeretteikért, olykor ismeretlenekért, erényeket gyakoroltak, a hitben éltek – és olykor égtek el…
Az ismeretlen, névtelen szentek tettét talán még környezetük sem tudja – ezért sem kap szárnyra tiszteletük, nem szólunk róluk pátosszal -, de a Mindenható, aki országába fogadja őket, ismeri életüket.
November 1-jén róluk emlékezünk meg. Az ünnep – latinul: Festum omnium sanctorum – történetét tekintve, a IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent Jánostól ered, aki már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnapon ültek meg.”

„Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg Mindenszentek napja, először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a ró-mai Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel.
Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át. Gergely pápa 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját Mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta.”

„November 2-án, elhunytainkról emlékezünk meg. Nagyszüleinkről, a bajuszos nagypapáról és főkötős nagymamáról, a háborúkban eltűntekről, az oly hirtelen elköltözöttekről, a gyógyít-hatatlan betegségek áldozatairól…
A Halottak Napját Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy legyen egy alkalom, amikor a halottakról zsolozsmákkal és szent-mise-áldozatokkal emlékezhetünk meg. Ilyenkor ellátogatunk eltávozott szeretteink sírjához, értük imádkozunk, gyertyát gyújtunk.”

„Olykor többet is, mint ahányra emlékeztet bennünket a lelki-ismeretünk… Többet gondolunk az elmúlás tényére is: egyszer mindenki el kell, hogy hagyja a földi világot és számot kell adjon életéről.
Elhagyni szeretteinket, megtérni az egyetlen, mindenkit szeret-ni képes és jóságos Teremtőhöz. Elvégezni a legnehezebb föladatot… Amikor a kórházi ágyunkhoz sietőknek egyenként mondhatjuk el bizonyságunkat, a mindent legyőzni képes gondviselésről… Némán tűrve a fájdalmakat!”

Vértanú püspökünk, Boldog Scheffler János papoknak szóló lelkigyakorlatos könyvében így írt a halálról:

„Már csecsemőkorban hozzám szegődik, sőt a születésem előtt belevetette magját testembe, egész lényembe, és ez a mag feltétlenül kikel. Aki embernek születik, esendőnek, gyarlónak és halandónak születik.
Ahogyan Isten lényege az, hogy önmagától való, végtelenül tökéle-tes és örök, az ember lényege az, hogy esendő, gyarló és halandó. Kezdettől fogva el vagyok jegyezve a halállal.
Nyomon követ mindenkit, állandóan a sarkunkban van, hűsége-sebben, mint az árnyékunk.”

A népi tudatban a Mindszentek napja azoknak a halottaknak az emlékét őrzi, akiknek a neve nem szerepel a naptári év ünnepei között. A csendes emlékezés napja. A Mindszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napi ünnep, a Halottak napja.
A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, krizantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek.
Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek. Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkoznak.

November másodika, Halottak napja városon és falun egyaránt a halottakra emlékezés ünnepe. Rendbe hozzák a sírokat, feldíszítik, gyertyát gyújtanak a halottak tiszteletére…
A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak. Ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén “mindönszentek kalácsa”, “kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek.
Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére…

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, haza-látogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lángot gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

„Járjak bár
halálsötét völgyekben,
ott sem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy!”

Elmentél.
Azóta minden október végi, november eleji sétán, tanításod szerint sírodhoz zarándokolunk…
Gyertyáink lángocskáival, imádságaink csöndjével, csak suttogva remélt kéréssel hívunk, amíg felidézünk; csak még egyszer, s ahogy ígérjük, soha nem utoljára, hogy jóságoddal, gondoskodó szereteteddel elég erősek lehessünk e két ünnepnap méltó üzenetében osztozni: mert Minden Kegyelem!

Erőt kérünk, és gyertyáink lángocskáival üzenjük a békességet a jóakaratú embereknek… ahogy mindig tanítottad, végtelen szereteteddel!

Az írás a hamarosan megjelenő MERT ELHAGYATNAK AKKOR MINDENEK című könyvből való, a képek Christina Isabella munkái.

Úgysem értheti senki… milyen volt negyven (!) évvel ezelőtt, egy N2204 típusú, bőrtátyós, Philips kazettás magnetofonból nagyanyáméktól hazáig zengetni a „Kívánj igazi ünnepet”, a Piramis együttes karácsonyi borítóval megjelent kislemezét… amit előző este, a családra rótt halálos csendben rögzítettem egy vacak riporter-mikrofonnal, a szüleim narancssárga lemezjátszójának hangszórójából…

Szóval, az úgy volt, hogy a Köztársaság téri Antikvárium kirakatában, úgy karácsony előtt két héttel, megjelent a kislemez, borítóján a fantasztikus ötösfogattal – Pinyó, Zacskó, Gallai, Som és a Kölyök fotójával – s a lépcsőház valamennyi lakójától összegyűjtött sörös és borosüvegekkel vagy négyszer fordultam a sarki kisboltig, hogy összedobhassam a hanghordozó árát, de délutánra megoldottam – és loholhattam Piramis kislemót vásárolni!

Igazi ünnepet kívántam…

Az a csapat, az a zenekar volt az életünk.

De vajon emlékszik még valaki a Piramisra?

„A Piramis magyar Hard Rock együttes, az 1970-es évek végének egyik legnépszerűbb hazai zenekara. Az együttest Som Lajos basszusgitáros, Köves Miklós dobos, Závodi János gitáros alapították 1974-ben. Eleinte instrumentális zenében gondolkodtak, majd Gallai Péter billentyűs kapott énekesi feladatokat.

1975-ben csatlakozott a Piramishoz Révész Sándor énekes a Generálból. A zenekar nevét viselő első nagylemez 1977-ben jelent meg. A Metronóm ’77 fesztiválon közönségdíjat nyertek az Égni kell annak, aki gyújtani akar dalukkal, ami aztán Karda Beáta fesztiváldalával közös kislemezen is megjelent.

A Piramis rövid időn belül Magyarország első számú kedvence lett a rockrajongók körében. 1978-as második albumuk megjelenése után minden koncerttermet megtöltöttek. A következő évben megjelent harmadik album az elődeihez hasonlóan százezer példány felett kelt el, de a kritikusok már fanyalgással fogadták az új dalokat.

A Piramis sikerkorszakát a budapesti Ifjúsági Parkban 1979 őszén rögzített A nagy buli című koncertlemezük zárta le. 1980-ban Nyugat-Európában megjelent egy angol nyelvű Piramis album 9 számmal az első három nagylemez dalaiból. A negyedik stúdiós nagylemez Erotika címmel jelent meg 1981-ben. A zenekar megpróbálta követni az aktuális trendeket, és a rockból az új hullámra váltani, nem túl sok sikerrel.

1981. június 14-én a keletnémet turnéjuk utolsó koncertjén Révész a színpadon jelentette be, hogy kilép az együttesből. A Som-Závodi-Köves-Gallai felállású Piramis négyesben folytatta, és 1982-ben kiadták a Plusz című nagylemezt Gallai énekével. A zenekarnak még abban az évben vége lett, mikor Somot és Kövest csempészés vádjával letartóztatták, majd elítélték…”

Ahogy végigolvastam ezt a rövid történetet, szinte beleborzongtam – milyen kevés volt az a rengeteg minden, amit fiatalságunk örömeként élhettünk meg, csőnadrágban, alföldi papucsban, szumkával az oldalunkon…

Kedvenc lapunkban az Ifjúsági Magazinban részese lehettünk a mi forradalmunknak, mely harcos kiállás a Piramisért, a Piramis mellett zajlott. Az akkori rendszernek valahogy nem tetszett a Piramis életérzés…Soha nem felejtem már a verset: Som Lajos jár a vízen…

Különös, hogy éppen Som Lajos halálhírének napján akadtam egy 1976-os koncert videójára. Lajos hihetetlen szólója – úgy 11.30-tól; érdemes rá odafigyelni!

Emlékezzünk rá – Som Lajos igazán nagyszerű Barát, Ember és kiváló muzsikus volt!

A két jeles ünnep közeledtével alig akadhat olyan ember, akinek ne tolakodna a megszokott gondolatai közé az elmúlás, a halál.

Visszaemlékezünk a földi életet elhagyott barátokra, szülőkre, nagyszülőkre; könnyet ejtünk a közelmúltban eltávozottakért. Sírunk és gyertyákat gyújtunk… jönnek a mi lett volna, ha… kezdetű mondatok!

Különös, de éppen a halálról való disputák, rágódásaink közben vagyunk a leginkább egymagunkra hagyottak. Míg a születésünkről, sőt, újabban a tiszta szerelemről is szívesen szolgáltat támpontokat, neki tetsző irányelveket a katolikus egyház, a halálra való felkészítés egyre sivárabb – pedig éppen ez volna a vallási szervezetektől elvárható legelemibb szolgáltatás!
Mert már az élettel összeegyeztethetetlen dolgok felbukkanásakor is úgy kell éreznünk, elengednek a kezek!

Annyi csak a lényeg, hogy mi, a felvállalt kötelességeinknek eleget tegyünk, ami a tortúrát illeti, azt már magunknak kell végigcsinálni! Mindenre ott vannak az evangéliumi idézetek, szóvirágok, képek, hogy aztán rágódhassunk mindezek felett, de maga a halál, mint valami gyáva erőszaktevő, a magunkra hagyottságunk közepette teperhet le valamennyiünket!

Megszületésünkkel kapcsolatban a közelmúltban frappáns kijelentésekkel borzoltak a természetesen vezetőjükkel mindenben összetartani kész papok. Dehogy volt közülük egy, aki magára hagyottan tromfolt volna! A klérus soha nem tűrt ellenállást, miért most volna másképp? Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy minden pap számára megvetendő, aki a lombikbébi program következményeként jött a világra, minden pap elítéli az így születetteket és szüleiket egyaránt. Azzal, hogy előadásokat szerveznek, kiadványokat hoznak létre, a mindennapi szóbeszéd szintjére emelték az általuk egyetlenként elfogadható helyzetértékelést a lombikprogrammal kapcsolatban, szinte ukázt küldtek! Ez van, punktum! Nincs alternatíva, aki mást akar az gyilkos, de legalábbis cinkos!

Meghalni magánügy!

Sem a halál közeledése, sem megélése, sem a halál megválasztásának módja nem igazán beszédtéma. Mint valami kivédhetetlen, eleve elrendelt útkereszteződés, úgy kell elfogadni a megváltoztathatatlant. Holott a tudomány és a lelki életet fontosnak tartók egyre szélesebb közege egészen mást gondol a haldoklásról, a beletörődésről és az ember élni akarásáról! Valójában nem elveszítjük egymást – csak inkább lemondunk mindarról, ami korábban fontos volt!

Ahogy életünkben, úgy a haldoklásunkban sem maradt nyoma a szolidaritásnak!

Elvesztek a hosszas türelemmel búcsúzkodók, az átsegítők, az őrt állók, a siratóasszonyok, megszűnt a méltóság valódi közege. Olyan rettenetesen tudunk félni a magunk halálától és úgy rettegünk mások haldoklásától, hogy az már szinte leírhatatlan!

Miközben egyetlen mai film megtekintése közben végigszemléljük akár több ezer ember halálát, látunk másokat közvetlen közelről kivégezni, miközben a naturális jeleneteknek hála, ma már nem ritka, hogy emberi szervek tárulkoznak elénk, miközben egy szereplő életét elveszik, senki nincs felkészítve a halál érkezésére!

A halál úgy ront ránk, mintha nem a legtermészetesebb volna a megérkezése! És ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs a feltámadás, a menny és pokol sztorizgatásaihoz! Itt még csak a szimpla biológia, meg némi kémia dolgozik! Vajon, ebben a fontos kérdésben miért nem sertepertélnek a lelkipásztoraink? Mert persze, hála nekik, időben megérkezik az utolsó kenet, van akinek tucadszorra is, biztos, ami biztos – de ő maga felkészületlen!

Milyen kegyetlen a való világ – csak akkor jajdulunk fel egy-egy pillanatra, amikor egy híres színésznő, esetleg egy énekes, vagy éppen államelnök utolsó óráiról írnak. Az átlagember haldoklása alig különbözik a macskáétól!

Amikor a szupermarketekben tonnaszám mécsest, gyertyát, dobozos lámpatesteket, ledvilágítású kütyüket cipelőket nézem, amikor a vásárcsarnokok előtt koszorúkat kazalszám árusítókat szemlélem, el kell gondolkoznom – mi köze van ennek az egésznek szeretteink halálához? A Mindenszentek és a Halottak napja ugyanolyan cirkusszá vált, mint a karácsony, meg a húsvét! Lélektelen bevásárlószerda valamennyi! Lekörözni a másikat, nappali világosságot varázsolni a krizantémcsokrok közé egyetlen éjszakára, mindig többet és nagyobb halomban, mint a szomszéd sírján!

Ennyi!

Olvasóink! Amikor legutóbb arra tettünk javaslatot, hogy tanítsuk végre egymást a születésről, tanítsuk a legelemibb normákat, hogy az erőszaktevőknek ne jusson esély, most szelíden tennénk egy harmadik javaslatot is! Beszéljünk, szóljunk bátrabban a halálról!

A Mindenszentek és Halottak napja valódi történéseiről, okairól, azok értelméről és ne legyünk prűdek, álszentek, farizeusok! Mert bizonnyal akadnak majd, akik – ahogy az életük valamennyi pillanatában – magányra vágynak. Kerítsük őket körbe lepedőkkel…
De akik valóban fontosak nekünk, legyünk velük az utolsó órán! Ez volt, és ez ma is az emberi méltóság egyik alappillére!

Amikor október 23-án, szokott hetykeségével, – abban az édes kis népművészeti termékben! – belegyalogolt a közbe, nehezemre esett megállni, hogy ne röhögjek egy jót.
Laca már megint beújított, kihímeztette magát tetőtől talpig, kínos megfelelési kényszerében éppen úgy szeretett volna kinézni, mint azok a magyarok, akiket Kövér évtizedek óta elképzel magyarnak!

Sajnos a hiányos ismereteinek hála, ismét lemaradt pár emberöltővel, mert akiknek éppen beöltözött, már réges-régen elballagtak Szent Mihály lován!

De, ha már ilyen édes kis nyalkaságnak öltözött, legalább Mari, a Bekkék lánya – civilben Kövér László neje, amúgy a lakhelyük, Szigetszentmiklós kormányhivatalának nagyhatalmú vezetője – szólhatott volna néki, hogy ez ma nem holmi parádé, kiállítás megnyitó, hanem forradalmi megemlékezés lesz!

Hja, lehet, az asszony és őkelme már meglehetősen ritkán értekeznek! De az is lehet, hogy így edzenek, készülődnek, hogy a nagyrezidenciában miként fognak viszonylag ritkábban összefutni!

Hol is?

Milyen furcsa, hogy az Orbán kabinetben szinte mindenki vagyonosodásáról írtak már ódákat, eposzokat, ez a szegény házelnök szinte megbúvik, ott, a Parlament dolgozószobájában! Szegény ő, mint a templom egere! Miközben kedves kollégái urizálnak, szétlopva szeretett hazájukat, szegény, szerencsétlen Kövérék csak éppen, hogy éldegélnek! Szigetszentmiklós kies utcácskájából szállítgatják a házelnököt, úgy él ott a maga végtelen szerénységében, mint egy közönséges magyar polgár…

Ugyan rebesgetik, hogy hamarosan más lesz az életminőségük, a tengődés helyébe irdatlan fényűzés lép, nyilván ez is csak mendemonda, amolyan irigy ellenzéki sorosduma!

„Nettó 2,3 milliárd forintból alakítják ki az Országgyűlés elnöke, Kövér László új lakhelyét Budapest belvárosában. Pedig Kövér csak a jövő évi választás után dönt a költözésről… Az Országháztól néhány száz méterre nyílik a Balassi Bálint utca, ahol egy régi, patinás épület található. A tervek szerint itt lesz az Országgyűlés elnökének új rezidenciája. Az épület homlokzatát és legfelső szintjét 2,3 milliárd forintból alakítják majd át, hogy megfeleljen Kövér László házelnök igényeinek. A négyhálószobás rezidencián dolgozószoba, díszterem és könyvtár is helyet kap majd. A parlament költségvetési bizottságának elnökétől, az MSZP-s Mesterházy Attilától megtudtuk: 640 ezer forint/négyzetméteres átlagáron vásároltak lakásokat az épületben a bérház kilenc lakójától, akiket már kiköltöztettek. Eddig 385 millió forintot költöttek az ingatlanra, amelyet a Magyar Építő Zrt. kivitelez. A cég Orbán Viktor miniszterelnök barátja, Mészáros Lőrinc üzlettársához, Szíjj Lászlóhoz köthető.”
(Bors –még a Vajna előtti időkből…)

Ha így van – márpedig miért is ne volna így! – a Kövér Family hamarosan Rogánék nyomdokaiba léphet! Még szerencse, hogy ennek azért akad egy feltétele! Hogy Laca belakhassa e szerény kis fészket, még tálcán kell kínálnunk neki és pártjának a jövő tavaszi győzelmet! Talán ezért olyan lelkes az ellenzék! Ezért kellett a lustaságot időjárás jelentésekkel felülírni!

Kövér Lászlót majd követheti legújabb szerzeménye, az Orbánnál kegyvesztett, de Kövérnél révbe ért Kukker Csaba és b. neje, akinek minden bizonnyal megfelel majd az ingatlan egy másik emelete – összenyitva 6-8 lakást! (Onnét irányítja majd szeretett városát – mert végül is meg kell adni a módját mindennek!)

Ami pedig a tulipántos kiskabátot illeti – tessék kérem hozzászokni, ez az új módi! Köthetünk hozzá focisálat, meg nyilván az agancsok is előhalászhatóak, ha terepgyakorlatra mén a tisztelt házelnök úr!

Én a helyébe újfent seggig érő hajcit is növesztenék – ki tudja, hátha újfent aktuális lehet!

A kövéri hosszú haj históriáját ugyebár mindenki ismeri…
Mert a remény hullik el utoljára!

A jelenkor hőseinek legfontosabb jellemzője a tapasztalatok hiánya.
Mert bárkiből lehet hős, miközben bárki, bármit vélhet igaznak, s ami talán ennél is aggasztóbb, a tévedés lehetősége, a korrigálható hibák kijavítása sem eléggé elterjedt.
Mindenki versenyben van, melynek egyértelmű következménye, hogy mindenki kizárólag győzni akar és tud.

Persze,ez az egész fényévekre van a valóságtól.
Az az igazság, hogy a többség ma is eredménytelen, vesztésre ítélt, szinte kötelességszerűen hibázik, majd a bukásainak köveit cipelve, önmagát feloldozva próbál mindenáron a győzelméről, eredményességéről beszámolni. Ezt a permanens hurrá-hangulatot néha megállítja egy-egy porszem, a rendszerbe jutott morzsa, hetekig szóbeszéddé magasodik, majd az érkezéséhez hasonló gyorsasággal – persze, mindig megoldások nélkül, elillan, elpárolog. A dialektika kapcsán tanult igazság egyre inkább célba talál: sötét szobában nem létező fekete macskát kergetni, s közben mindegyre felkiáltani: “Megvan!” – nos, valahol itt tartunk most…

Valami furcsa sorozat kezdetét láthattuk augusztus huszadikán, amikor sokak sebét feltépve a lombikbébi program bűneiről kezdett disputát a MKPK vezére, Veres püspök. A több irányból egyszerre érkező felhördülést szabályos lavina követte, orvosok, papok és mindenféle tudós emberek érvei szabadultak be a konyhákba, csak éppen a lombikbébi programban mindent elszenvedők sikolya sikeredett kissé túlmagyarázottra! Miközben maga a sikoly természetesen némaságra ítéltetett! A kérus néhány – a kirobbantóhoz legközelebb eső – köre azóta is bőszen mondja a magáét, előadásokat tartanak a jó módszerekről, a mesterséges megtermékenyítésről, meg persze mindeközben gyűjtögetik rendre a hasábokat, melyekből irgalmatlan máglyák lobbanhatnak majd az ellenszegülők alatt, ha mégis úgy adódik… Csak azok hangja csuklott egyre csendesebbre, akik ebben az egész perpatvarban édesanyaként, gyermeket világra hozó emberként próbáltak és próbálnak élni! Akiknek meg kell tanulni hallgatni akkor, amikor egy pap – az édesanyák által felvállalt és átélt helyzetek után – fura kérdést szegez nekik: „mi történik akkor, ha egy ilyen procedúra „gyümölcseként” született gyermeknek tudomására jutnak születési körülményei. Mit fognak mondani neki a szülők?”

Ugyanez a tudományoskodva boncolgató írás azt a kérdést is felteszi és megválaszolja, mely már önmagában, kérdésként is aljasság azok számára, akik átestek a procedúrán: „Szükségszerű-e, hogy egy párnak gyermeke szülessen? A válasz egyértelműen nem.” Nos, az augusztus huszadikán megkezdett őrület itt akár véget is érhet. A főnöknek 1./ mindig igaza van, ha mégsincs igaza, úgy 2./ életbe léphet az 1./ változat…

A lombikbébi programon átesettek semmit nem fognak elfelejteni. Gyermekeik semmiért nem fognak „haragudni”, sőt, készek lehetnek a normális életre, ha addig nem találnak ki ellenük egy újabb praktikát…

Augusztus után jött szeptember, majd október…

A közéleti letyepetye persze nem állhat meg, máris itt van a világ legprűdebb, legostobább társadalmának egy újabb szemétdombja – a csámcsogósdi mások elszenvedett zaklatásán.
Mert akár elfogadjuk, akár nem, a magyarok szexuális alultápláltságán nem segíthetne senki!
Ostobaságaink, beteges tiltólistáink tükrében akár Veres Pali bácsi is újfent bukdácsolhatna, miközben lelkesen sorolná a női és férfi nemi szervek különféle elnevezéseit. Ez a paplan sötétje alatt készült nép képtelen az őszinte beszédre. A nálunk lefolyt és általunk elszenvedett zaklatások – a tapitól a megerőszakoltakig – nem feldolgozhatóak, mert késztetésünk sem lehet, hogy megpróbáljunk a XXI. századi ember szintjén elgondolkozni! Ha pedig nincs szándék bizonyos szintek megközelítésére, nem lehet egyéb eredménye ennek a legújabb borzalomnak sem – lesz még hetekig tartó csevegés, meg pironkodás, néhányan belebuknak és lemondhatnak időlegesen felelős pozícióikról, de az áldozatokból nem lesz más, csak tovább kussoló, a szégyent életük végéig magukban hordozó megbélyegzettek.

Hallott valaki arról, hogy a lombikbébi program szétszövegelése után végre komoly megnyilatkozások sora, esetleg valódi oktatás kezdődhet a mindenek előtt álló generációknak?

Hallott valaki szeretettel gondolkodni és tanítani képes felelősökről, akik a további zaklatások előtt képesek felkészíteni fiainkat és lányainkat a rájuk leselkedő veszélyre?

Láthatunk végre valami mást is, a korábban a rendőrség által kiadott és a fiatal leányokat elmarasztaló kiadványokon túl is?!

Kezüket mosó atyaisteneink helyébe mikor lépnek végre rendet tenni képes egyének? Miért kell beérnünk néhány államtitkár gondosan összehordott szövegdobozával, miért kell elfogadnunk, hogy itt is kizárólag a „bünti” lesz bevetve – majd, ha már mindenki elszenvedte a magáét?

….”De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma….” Babits gondolatai már megint a lényeget sugározzák.
Csak e lényeg valahogy senkinek nem az érdeke odafent!
Mert ez már félrevezetés, nem holmi feledékenység, bódulat!

Volt egy ember – a legjobb tanító volt, aki végigcsinálta ötvenhatot…

„Végigcsinálta” ötvenhat forradalmát.
Igen, így mondta, így kezdte valahány csendes tanúságtételét, az Ember, aki soha nem kérkedett az ő „ötvenhatosságával”, nem szavalt, zengett órákon át kitalált, vagy éppen a korszellemnek megfelelően átrajzolt történeteket a kíméletlen mészárlásról, a vértócsákról… – ahogy annyian.

Csak… olykor keserűen konstatálta, hogy egyre többen vallották magukat az akkori idők mártírjának, szép életpályákkal, tekintélyes egzisztenciákkal és felemelő karrierrel a hátuk mögött. A mi szombathelyi tanítónk tudta jól, hogy az akkori hősöknek ez nem járhatott. Lehetetlen az akkori helytállás, a meggyőződés szerint megélt történelem utólagos megszépítése.

Neki az irtózatos megtorlás jutott, az egyetlen óra alatt elvégzett büntetés, – ahogy ő mondta – a leggyorsabb fogkezelés, amit ember elviselhetett. Ütötték és rúgták, válogatott kínzásokkal próbálták „jobb belátásra” bírni… Eredménytelenül.
Egyetlen óra kellett, hogy emberi torzóvá változtassák a szombathelyi ÁVÓ pincéjében, egyetlen óra, hogy egy életen át hurcolja a megmagyarázhatatlan embertelenség köteleit.

Volt egy ember, aki soha nem adta fel…
Már a negyedik októberi gyertyát gyújtom nélküle!
Szerette volna minden szombathelyinek megtanítani, mi történt valójában; akarta, hogy emlékezhessenek a név szerint felsorolható áldozatokra, a tőrbe csalt és aljas módon kivégzett nemzetőrökre!
Mindent megtett, hogy képviselhesse a „hálás utókort”, miközben a leghálátlanabb közegek falaiba ütközött.

Az egyetlen ember, aki a halott nemzetőrök megbecsüléséért tettekre is képes volt. Valamennyi bajtársát posztumusz nemzetőri rangra emeltette és utólag valamennyien kiérdemelhették az 1956-os Vitézi Lovagrendhez való tartozást is. Soha addig és azóta nem látott, méltó és emberi megemlékezést tartott valamennyiükért a Szent István szobor előtt, aztán szinte sziszifuszi harcot kezdett, hogy a szombathelyi hősi temetőben születhessen emlékhelyük. A mű soha nem valósulhatott meg, az emlékhelyre még az előző városvezetés által elkülönített összegből a nemzetőrökre a legkevésbé sem emlékeztető monumentum készült, egy tankkal átlőtt vaslemez éktelenkedik a szovjet hadisírok előtt…

Volt egy ember, aki a lakóháza mellett, szinte a semmiből teremtett csendes zugot a szelíd emlékezésnek. Kisnyugdíjából, jószándékú mesteremberek adományaiból hozta létre az emlékparkot, Trianon és 1956 szellemében. Bántották érte, törték, zúzták – ma is törik, zúzzák!!! – minden darabját, ő pedig tűrte, akár a vallatás egykori perceit, óráit…

Október 23-án felöltötte díszegyenruháját, tisztelgett és koszorúzott, senkinek nem ártva, mégis mindeneknek szálkaként útját állva.

Mert rettenetesen féltek az öreg tanítótól…

Tűnődéseim közben egyre az öreg tanító jár az eszemben. Vajon, mit gondolna most, hogy az egykor oly nagy könyörületességgel és odaadással Budapest szívében létrehozott Forradalom Lángját egy kutyafuttató mellé száműzték, s mostantól távol a Kossuth Tértől loboghat…ha akar egyáltalán.
Mit szólna a Dózsa – Pruck ügyhöz, mit a meggyalázott Pesti Srácokhoz?

(…)

Vajon, miféle bölcsességgel tűrné ezt is, akár a többiek, a valódi ötvenhatosok?
Szomorú volna látni, amint messze néz, miközben azok rendre ontják a hazugságot!

Akad itt néhány nap, amit „hosszú hétvége” címkével ellátva az idén is megünnepeltetnek velünk. Nettó ennyi az egész…

Szombat, vasárnap, hétfő kínálkozik otthonülősre, átkajálhatóan, átpiálhatóan, mintha bizony mindez a semmi, valami ajándék volna! Pedig csak jól tapintható manipuláció, bamba fogyasztásélénkítés zajlik – ezt konstatálhatjuk vígan, vagy szomorkodva, látva az üzletekben kígyózó sorokat.
Megzabáltatják velünk ezt a kellemesnek ígért őszi programot, benne az 56-os magyar forradalom emléknapját. Ez az összes okunk az ünneplésre – mondhat bárki, bármit, ennyi az egész! Az elmúlt év nagy ívűre tervezett hacacáréjából ez maradt. Meg persze az aktualitás, hogy Soros ne nevethessen a végén.

1956-ból egyetlen „dolog” maradt.
Dózsa László.

Az a Dózsa László, aki 1956-ban még Pruck Pál volt, de aztán Pruck Pálról kiderült, hogy szar alak volt, Dózsáról meg, hogy egy nagyszerű hős.

„Közel egy éve húzódik a botrány, és bár az emlékév rég véget ért, Dózsa László továbbra sem enged az állítólagos 1956-os hőstetteiről szóló meséiből. A rendező – aki állítása szerint háromszor támadt fel a halálból és egy alkalommal 7 nővel szexelt egyszerre – nemrég azt mondta, keresztre feszítve érzi magát, és szerinte az ügyben Pruck Pál a Barabás, illetve már olyanokat is állít, hogy Maléter Pál elárulta a forradalmat.”

Az index által felsoroltak értelmében 1956 kb. ennyi lehetett, és, ha Schmidt Mária főigazgató asszonyon múlik, ez már így is marad!
Persze, simán azt is megkérdezheti bárki, hogy kik „ezek”? Ki az a Pruck Pál, kicsoda Dózsa László, de a leginkább, kicsoda az 1956-os Emlékévért felelős Schmidt Mária kormánybiztos? Ez utóbbi kérdést feltenni persze nagyon nem ildomos! Olyan ez, mintha Cseh Péter plébános után újrakérdeznénk: kicsoda Habony Árpád?

E fent említett csapat okán több, mint egy esztendeje ennyi az, amiről beszélgethetünk, felidézve az 56-os eseményeket! Ezt méltóztatnak megünnepeltetni.
A „dologról” ma így foglalhatóak össze a lényeges elemek: Született egy kép, Pruck Pálról 1956-ban. E képet óriásplakáttá nagyították, majd rávésték Dózsa lászló nevét…Hmmmm!

„A képet Dózsa vallomása alapján tévesen beazonosító, az ügy miatt lemondott Horváth Miklós hadtörténész azt írta: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója félrevezette a kuratóriumot, és utólag hárítja a felelősséget, ugyanis Horváth cáfolja, hogy emlékév történészszakmai vezetője lett volna. Ráadásul – bár Schmidt Mária tett ilyen ígéretet, helyette – bocsánatot kért a Pruck családtól, elismerve, hogy Pruck Pál van a fotón. Az ügyben felkért történészek is egyértelműen erre jutottak, de ezt Schmidt azóta sem fogadja el, több interjúban is a forradalmat ért politikai támadásról beszélt, és arra, hogy most akkor mégis ki van a fotón, azt mondta: „Jelen tudásunk kevés.” Pruck Pál lánya pert indított a Terror Házát fenntartó közalapítvány ellen az igazáért. Az Index szeptemberben ott volt az első tárgyalási napon. Mint írták, a közalapítvány ügyvédje körmönfont eszközökkel próbált védekezni, például hivatalos angol fordítást kért egy 2 mondatos angol nyelvű képaláírásról, arcfelismerő szoftver alkalmazását vetette fel, és azután érdeklődött, hogy Pruck lánya valóban emlékszik-e az apjára.”

Pruck lányának ügyvédje akkor így foglalta össze a pert: „Ez egy ikonikus fénykép. Az 56-os hős pesti srác szerepe mindenki számára vonzó. Ennek a szerepnek az eljátszására több jelentkező van. Van Dózsa László, aki foglalkozására nézve színész, és úgy tűnik, hogy az alperesnek emlékezetpolitikai érdekből az az álláspontja, hogy ezt a szerepet Dózsa Lászlónak kell eljátszania.” (Index)

Még jó, hogy egy másik plakát kapcsán Wittner Mária helyett nem jelentkezett utólag egy pest örömleány, aki magát vélte volna felfedezni a forradalmár fideszes képviselőnőben! Mi volna itt akkor! Hajajjjj!

A 2017-es ünnep utáni évben amúgy már októberig is sikerrel kiköhögtek – a hatvanadik évfordulóra hivatkozva – újabb pár milliót. Jutott, és jut pénz utólag mindenféle szoboravatókra Budapersten, de vidéken, így Vas megyében is. Hja kérem, akadnak még elő-előkerülő bajtársak, hősök és mártírok is, valakiknek a valakii, akkor is, ha ez így a legkevésbé sem felel meg a magyar helyesírás szabályainak!

“Szerencsére” a szemtanúk többsége már meghalt, akik pedig örömmel mesélnek a forradalomban betöltött szerepükről, többnyire otthon vacogtak akkor, azokban az emberpróbáló napokban. Csak utóbb jutott eszükbe néhány bátor hőstett… ugye, milyen szép ez! Legendáik ugyan rendre ellentmondásokba keverednek, de azért a „hálás utókor” így is megdermedve olvasgathat ujjnyi vértócsákról, meg mindenféle nemzetőrködésekről.

A Pesti Srácokból egy alkoholista vezette szennylap lett… Segítőjük egy komcsi ügynök, aki önmagát „öregnek” nevezve, a közelmúltban Szombathelyen is hősként ünnepeltette magát a városvezetés által, a város főterén… Szégyen, de úgy tűnik ez jár nekünk!

1956? Csak a papírosok nem hazudnak. A bírósági peranyagok, kivégzési jegyzőkönyvek, meg a korábbi feljegyzések azoktól, akiknek akkor még nem járt végkielégítés, ha sikerült bedobni egy-egy ordas hazugságot!
Azok az emberek már rég meghaltak, s magukkal vitték legendáikat, a legtisztább forradalom emlékét.

Van egy szobor, amit hónapok, hetek óta cipelnek településről településre. Megérkezik, lepakolják egy jól látható helyre, néhányan körbeállják, aztán kezdődik az imádság, a megrendülés, a közös szomorkodás, olykor felháborodás, meg mindenféle megnyilvánulások, valahol az ún. „emberi együttérzés” tájáról.

A mű padon alvó hajléktalanként ábrázolja a Megváltót. A szobrász, Timothy Schmalz, korábban Kanadából szállította Rómába művét, a pápához. E szobor másolatai jutnak el magyar városokba, terekre, templomokba, ez az a szobor, ami különböző módon bár, de megmozgatja az emberek lelkiismeretét.

Akad, aki sír, van, aki órákon át imádkozik mellette, akadnak, akiket felháborít a puszta megjelenése és vannak, akik nem értik, miért is kell az arcukba tolni egy ezer szám látható hajléktalant – ráadásul bronzból! Hja, és persze akadnak, akik ezt is Soros bűnei közé sorolják, miatta kénytelen az a nyomorult ott reszketni a bronzpadon… Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ezt írta egy cetlire valaki az elmúlt éjjel, aztán a szobor mellé helyezte. Kommentelte a műalkotást… még gyertyát is helyezett mellé, hogy az írás éjjel is olvasható legyen…

A dolog, meg vele a számtalan történet itt véget is érhetne! Azok magánügye – mondhatnánk – akik odacipelték, feldíszítették, s esténként ellátják mindenféle „folklór műsorral”. Még ételeket is visznek neki, hogy azután véletlenül ottfeledjék a jóféle falatokat, hátha rátalál egy valódi hajléktalan.

Emberséget így is lehet, hű de bátran… kipipálni!
Kár, hogy ez az elrendelt „spontán megrendülés” már nem igazán esik jól! Nekem legalábbis!
Mert történetesen úgy esett, hogy ugyanakkor jelent meg a számítógépem képernyőjén a híradás a hajléktalan Megváltó szobrának aktuális helyszínre érkezéséről, amikor bemutattak egy halott hajléktalant, valahol a főváros utcáiról. Képeket mutogattak egy férfi élettelen testéről, ami mellett úgy sétált el több ezer ember, hogy senkinek nem tűnt fel! Nyilván, itt is kellett volna némi hírverés, kevéske hacacáré, lám-lám, így jár, aki hajléktalannak tetszik lenni… De semmi!

Az az ember ment az utcán, aztán összeesett, meghalt, majd órákon át úgy feküdt ott, hogy senki nem gondolta megtudakolni, vajon vannak-e még életfunkciói. Nem hajolt fölé senki, nem kérdezte tőle sem gyerek, sem felnőtt, hogy „segíthetek?”…
Nyilván, be van rúgva…

Nem állták körbe, csak amikor hatalmas vijjogással megérkeztek a mentők, meg a rendőrség járművei. A látványosság csak azután kezdődött, hogy a tetemet letakarták egy fekete zsákkal. Most már volt miért megrökönyödni, lehetett indítani a találgatásokat, latolgatni a lehetőségeket…

Helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Lementettem, aztán ezt írtam a kép alá, csak úgy magamnak. A letakart, órák óta halott hajléktalan képe alá, csak úgy emlékeztetőül…

A hajléktalan Megváltó szobrának búcsúztatására papok érkeztek, két kórus, meg rengeteg „együtt érző”, síró ember. A budapesti hajléktalant dobozba gyömöszölték a hullaszállítók, a földön esett foltra homokot szórtak, s pillanatok múlva már vígan sétáltathatták arrafelé kutyáikat a környék lakói.

A szobor helyén maradt egy galacsin. Rajta az értelmetlen mondat: Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ugyan, miért is kellene cikkeket írni a hajléktalanokról, migránsokról, szegényekről…stb. Mennyivel emberibb megemlékezni egy replikáról, bizonyos Timothy Schmalz szobráról, amit a legalkalmasabb terekre helyezve bármikor szövegelhetünk emberségünkről!

Az időpont már megszületett.
Nyilván az egész estés program látványelemei is kirajzolódnak lassan, gyártják már a pályányi hosszúságú nemzetiszín szalagot, s a parlament aktuális feladatait is úgy állítják össze, hogy az alelnök úr ne hiányozhasson ott senkinek.

Hosszú hónapok várakozása után, elégedetten szeletelheti végre a nemzetit – polgármesterrel, püspökkel, pártfunkcikkal, haverokkal, cinkostársakkal és persze mindenféle, egészen elenyésző méretű üleptakarítókkal…
Ünnep lesz ez a javából!

Avató, mely után még nehezebb lesz megérteni, hogy az egészhez semmi közünk!
Nem terveztük, nem finanszíroztuk, nem vesszük birtokba – micsoda ócska hazugság ez a „birtokbavétel” című színmű – csak tűrjük, mint ahogy mindezidáig minden mozzanatát.

És mindazok, akik ezt a pillanatot úgy várták, mint a Messiás eljövetelét, most koppannak csak igazán, mert a megpróbáltatások nem érhetnek véget!

Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek szart sem kapnak a megnyitóval – legfeljebb elmehetnek már napokkal az esemény előtt és jól bevásárolhatnak méregdrága jegyekből, megvehetik az ünneplés jogát!
Amúgy az imént felsorolt csapat csak egy töredéke mindazoknak, akik hosszú heteken, hónapokon át nyelték a port, cuppogtak a sárban, hallgatták a hajnaltól késő estig zuhogó, dübörgő gépeket, s akiket a kiválóan manipuláló sajtótermékek rendre összeugrasztottak a Hali-arénát oly rettenetesen váró drukkerekkel.

Szégyenkezniük kellett és kell, ha szólni merészelnek az elszenvedett kínokról, vagy ha említeni próbálják, miként esett az ingatlanjuk értéke a töredékszint alá, mióta a nagy fehér izé terpeszkedik az erkélyük előtt. Furán igazságtalan volt, ahogy senki nem kért a véleményükből, sem a tervezéskor, sem a kivitelezéskor, sem pedig a hetek óta tartó diszkivilágítás és mindenféle hangpróbák okán.

Az ő dolguk nem lehet más, mint a valami módon elérhető túlélés, minden tűrése és elfogadása – elvégre a miniszterelnök gyönyörűsége mindenek feletti gyönyör! Ostobaság előhozakodni a működésképtelen kórházakat, a lepukkant iskolákat, a járhatatlan utakat – de legalábbis hiábavaló küzdelem, Orbánisztán kies hantjain…

Szóval, a pontosság kedvéért ma világossá válhatott végre, hogy Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek beslattyoghatnak és megünnepelhetik nagyságosék „piszkosul jól sikerült” projectjét, ott lehetnek és tapsikolhatnak, sikoltozhatnak, mikoron a miniszter nyiszálni méltóztatik, ha…

Ha kifizetik a belépőjegyet, ha tejelnek egy kellemeset, miközben kóser kis bio díszletté válhatnak, a világot körbejáró tudósítások részeként, amikor a Haladás Sportkomplexum soha nem látott tömegeiről kell majd ódákat röffenteni!

Mert amint pl. az Őrvidékház valamennyi rendezvényén előforduló kilenc nézőről hetente méltóztatnak gyönyörű eposzokat firkantani, minden bizonnyal ezt a megnyitó ünnepséget is a hatalmas nézőszámmal teszik majd felejthetetlenné.

Lesz ott kérem minden, ami helyi különlegesség – tehát fellépti díjukról boldogan lemondó balga tősgyökeresek attrakciói -, lesznek ügyeletes sztárocskák, akiknek fenekén még ott piheg valamely közeli tehetségkutató maradványa, no és persze lesznek római kacatokba öltöztetett szombathelyi operátorok, meg integető manuszok, amolyan elkötelezettek. Ha nem szarakodtak volna oly soká a kivitelezők, maga Szent Márton is itt felezné aktuális köpönyegét, s pár százan lenyalhatnának pár száz reanimációs babut is – elvégre ez a segítés városa.

Kedves szombathelyi barátaink!
Drága Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek a Rohonci út lakói!
Legyünk már olyan bátrak és ne álljunk sorba méregdrága jegyekért! Ízléstelen és szokás szerint aljas húzás valami birtokba vételéről ünnepélyt rendezni, ott, ahol éppen csak ideiglenes vendégek lehetünk, egyetlen megváltott helyjegy erejéig!

Ez Szombathely vezetésének a szintje, amihez felesleges volna asszisztálnunk… Nélkülünk alkották, nélkülünk vegyék birtokba, akiket illet, s örvendezzenek, ahogy szoktak, publikum és érdeklődők nélkül!

Csak, hogy megírhassák, miként fanyalgunk, mi a nyilván Soros-bérenc szombathelyiek…