Szerző: borosapu

Harmincöt évvel ezelőtt történt…
Szombathelyen, a Művelődési és Sportház színpadán lépett fel a Piramis együttes. A zenekar, mely 1975-től 1981-ig az ország legnépszerűbb formációja volt, teltházas, polgárpukkasztó és zajos fellépései után, a főszereplő távozása után, négy főre apadva hirdette meg előadását.

A „nagy buli” után viszonylag szerény nézőszámot produkálva, vagy két tucat rajongó előtt kezdték meg a műsort.

Nyögették a nótákat, azok meg, ott lent, csápoltak, pogóztak, rendesen!

A negyedik szám után, kihasználva a viszonylagos csöndet, egy meglehetősen borgőzös hang kezdett üvöltözni, odalentről: Móóóóbil! Móóóbil!
A zenészek újabb dalba kezdtek, a hangládák elnyomták a hangoskodót, ám a következő nóta előtt újra csak rákezdett az iménti renitens: Móóóóbil! Móóóóbil! A Piramis basszistája, a főnök, Som Lajos megelégelte ezt, s a mikrofonhoz lépve, cifra káromkodással kiegészítve tanácsolta az óbégatónak, hogy távozzon.

Újabb nóta, újabb „mobilozás”, majd Som egy erélyes ordítással adta az illuminált mobilos tudomására, merre felé lakhat a jóisten. A művész úr begurult, csapkodott, üvöltözött. A koncert végül még két dalnyit bírt, majd a láthatóan türelmüket veszített sztárok, akik korábban éveken át sok-sok ráadással játszottak teltházas bulikat Szombathelyen, berekesztették az estét.

Mert a lényeg azért így szólt: a félkoncert maga döbbenetesen szar lett!
Tudomásom szerint ez volt a mindmáig egyetlen, hatalmasra sikeredett bukás, mely egy szombathelyi csődítésen megtörténhetett.

Városunkban soha addig és azóta nem akadt egyetlen „mobilos” sem, aki képes lett volna kinyilvánítani a nemtetszését egy előadás közben. Jöhet ide hamiskás énekes, botcsinálta színész, vagy éppen sokat bukott politikus – Szombathely lusta és igénytelen lakossága képes az önszopás legmagasabb szintű gyakorlására!

Hogy miért jutott éppen most az eszembe ez a nevezetes intermezzo? Miért hozakodok elő ezzel a lehetetlen kritikával a vasi megyeszékhely mentalitásának vizslatása kapcsán? Nyilván azért, mert lassan a közepébe érünk az idei maskarás napoknak, s az én tűréshatárom bizony ez időben szokott átballagni a hányinger erdejébe!

Bár igazán feledhetővé sikeredett, a nagy nyitány, az epizódról rögzített képek mégis arra kényszerítenek, hogy tovább cipeljem a lányt!

Tudom, hogy szombathely az a város, ahol soha, senki nem bukhat meg, ahol a legszarabb szart is lehet és kell méltósággal ünnepelni – ahol gyüttmentjeink mindent felszántanak és besóznak, ami a valaha volt világ fundamentumát jelentette és kitalálják az eljövőt… ami mindig „piszkosul jó”…

Az a bizonyos cérna elpattant.
Éppen most pattant el, mert tanakodnom kell, hogy miként illethetném ezt a véglényekből ácsorgó polgárságot, a plebs hulladékát? No, kivételesen nem a főhősökről regélek! Emígyen a nékik tapsolókat, a rajongókat illetem, s ígérem, nem fogom szavaimat helyreigazítani!

Szóval, csak annyi a kérdésem:

Mennyit és mit szív és iszik az a szombathelyi átlagpolgár,
-aki meglátva városunk polgármesterét, annak valamennyi hivatali dolgozójával, felöltöztetve abroszba és krisztusszandálba, zoknival és anélkül…
-Meg persze megpillantva a Szombathelyről szégyenkezve elkullogott – mivel ügyvédként és politikusként sem akadt megbízója – majd miniszterként visszatért – bár akkor meg már éppen nem volt miniszter – házihendénk szintúgy – ámbár tűzpiros! – drapériákkal letakart, szintúgy szandis, „szomorú valóságát”…
sikongatni, ordibálni, meg tapsikolni kezd??????

Tessék már valakinek elmagyarázni, ez a személyi kultusz dögbugyra itt, mitől történelmi, mitől karnevál?
Csak ennyi a kérdésem.

Ja és…
Én a Piramis buliját is végigálltam…
Utána ettem két betétes szendvicset a pályaudvar automatájából, két bélásért, majd legurítottam egy gépi kólát… szóval, miután ledolgoztam az ifjúkori sokkot, én akkor is csak azt bátorkodtam kérdezni:
miért kell az embert jó pénzért hülyének nézni?

Emrihárd megölt két embert.
A gyanú szerint, és mert elismerte!
A bíróság előtt nyilatkozhatott, védője tehette a dolgát, azután békével távozhatott. Már várta a csaja.

Két embernek kellett meghalni, mert a gépjármű száznegyvennel repesztett az ütközés pillanatában.
Emrihárd vérében kábítószert találtak.
De persze nem éppen akkor kokózott, hanem kicsit előbb, tehát nem is volt a kábszer hatása alatt, de lehetett!
Volt nála, meg benne, vagy mi!

Amúgy Emrihárd abban a pillanatban, amikor éppen megölt két embert, miután száznegyvennel száguldozott vadonatúj kabriójával, meg a cuccal, ami már nem is igen volt, és képtelen volt elkerülni az ütközést… mit elkerülni, nyilván nem is észlelte mi történt vele!
Szóval Emrihárdnak akkor és ott nem is lehetett volna ütközni!

Képtelenség, hogy az egész megtörténhetett, mivel abban az időben szegény Emrihárd egész egyszerűen nem is vezethette volna gyilkos gépjárművét, mivel a legelemibb szükségletnek sem volt a birtokában: nem volt jogsija! Na, nem, mintha korábban nem lett volna!

Volt bizony, csak elvették, bevonták tőle, mert nyilván olyan mértékű közlekedési vétséget követett el, amiért ezt a szankciót alkalmazzák…

Emrihárd tehát ölt.
Két ember életét oltotta ki, mivel vélhetően drog hatása alatt, a megengedett sebességet bőven meghaladva, a közlekedés legelemibb szabályait felrúgva, vezetői engedély bevonását követően vezetett…

Pár hónap elteltével “elkapták”, kicsit sétáltatták vezetőszáron, de aztán…
Hazament.
Hazamehetett…
Mert semmi olyan cselekedetet nem vitt véghez, ami a társadalmunkra veszélyes lehet és nála nyilván szó sem lehet bűnismétlésről… soha!

Nem tartóztatták le, nem kapott az izmos lábikóját elcsúfító jeladót, szóval semmiféle aljas megkülönböztetést – nincs, mi megzavarhatná az ügy végkifejletét, mert várták már egy bazi nagy terepjáróval a haverok, meg a csajok!
Emrihárd azóta is éli világát, szarik a Rogánra, meg a hozzá hasonlókra, iszik, kábszerezik, nyilván vezet és talán hamarosan elugrik egyet valami méregdrága nyaralóhelyre!

Mert ő Emrihárd! Tetszik érteni???

(…)
Dr. Czeglédy Csaba egyetlen hírben nem szerepelt még, mint Czécsaba!

A „szép kis megtorlás” óta állítólag még vallomására sem voltak kíváncsiak.

Hogy mi mindennel vádolják, azt naponta olvashatjuk a kormánypárti sajtó valamennyi termékéből. Ők mindent tudnak, de legalábbis mindent tudni vélnek, az ügyészség nem fukar velük, nem gondolják, hogy ez megzavarhatná az „ügy” kimenetelét!

Több, mint két hónapja rab.
Róla… valójában semmit nem tudhatunk…

(…)
Nem csodálkozhatunk, ha a jövő generációjának feltett butácska kérdésre senki nem szeretne holmi Dr. Czeglédy Csaba lenni!

A helyzet az, hogy egyre többen akarnak, és lesznek Emrihárdok!
Mert azzá akarják, hogy legyenek – egyre többen!
Ez a cél! Az övék lett Magyarország!

Emrihárdok gyúrnak és repesztenek mindenhol, akiknek a nevét személyiségi jogaik védik. Mert őket megilleti az ártatlanság vélelme! Jogaik vannak, mentegetőzhetnek, védőik nyilatkozhatnak, s ha jól figyelünk, lassan kiderül, hogy abban a bizonyos, tetves Citroenben nagyon felelőtlen emberek haltak meg!

Nagyon rossz helyen voltak és rosszkor, mint kb. még kilenc millió Nememrihárd!

Széles, tágas a tér… nem több és nem kevesebb a hely, miközben az introitusra várunk. Korábban a halk morajlásból, suttogásokból még következtetni lehetett, legalább az idő múlására – ma néma csend honol az elkövetkezendők előtt.

A helyemen ülök… Nagyanyám unszolására mindig a harmadik pad volt a „kedves zúg”, bármely városban, vagy községben jártam, már a belépés pillanatától a harmadik padot fürkésztem. Egykor… a mama szerint az első padok mindig „foglaltak” voltak. Abban az időben alig-alig volt elég a két sor, hogy a tanulóifjúság elférjen. Ma üres az első négy, öt, hat, hat, hét… padsor. Akad, ahol még a kilencedik is! Ócska humor, de belépéskor mind a mai napig megkérdem valakitől, vajon nem zavarok-e, ha a harmadik padba ülök – ugyanis, nem szeretném elülni más helyét! Csak legyintenek…

Szent Istvánt ünnepelni gyűltünk össze, az esztendő egyik legfontosabb ünnepét. Már el sem hangzik a szó: „parancsolt”…

Csak éppen fontos volna az együttlét, az összetartozás élménye, a sokadalom számára! De már itt sem tartozunk össze, már itt is inkább „kevesedelem” van! (A minap, egy vasárnap délelőtt komoran állított meg a kapuban az aktuális tisztelendő, s lehajtott fejjel tájékoztatott, hogy „a mai szentmise érdeklődés hiányában elmarad”!)

Megértem, bár meg nem érthettem!

A mostani vasárnap sem volt „más”, mint a többi.
Bár a vasárnapnak a legkevésbé sem volna dolga a „másság”, valahogy az ünnepre hangolt szív mégis telis-tele van várakozással.
Aztán menetrend szerint érkezik a csalódás.
Zárva vannak az üzletek, zárva minden hely, ahol állítólag elköltik idejüket, akiknek itt kellene lenni…

Lehet, éppen a lelki békéjüket keresik, elveszítették a térképeiket – vagy csak egyszerűen megszokták már a távolmaradást. A lényeg, hogy vasárnap délelőtt néptelenek a templomok, néptelenek a szentmisék! Ha négyet, hatot látogatunk, valamennyi néptelen lesz… És persze, akadnak kivételek, „felkapott helyek”, „sztár papok”, meg azok a féltve őrzött kincsek, ahol a csikorgó hidegben és a forró nyárban is rendre megérkezik, mind a negyven főkötős anyóka.

Ez van és ez lesz ott a haláluk napjáig – most éppen túl a hetvenen… Csak éppen az emberek hibádznak. Onnan is! A papák, a bácsik, nagyapók és édesapák, a taták, meg a szelíd „vén gazemberek”.

Évtizedek óta!

Az elmúlt hétvége is csendes volt.
Nem segített, sem Szent István, sem a kötelezően előírt, ünnepnapra vonatkozó, vasárnapi boltzár.
A templomokban elhangzott az imádság, mely a „paphiány okán” előírattatott, a főtisztelendő beszélt, úgy tett, mintha az első nyolc padban is ülnének, legalább néhányan.
Megemlékezett az államalapítóról. Mire a liturgia végére ért, még abból a kevésből is elszivárogtak néhányan… menni kell, jönnek a gyerekek, még főzni, sütni kell néhány dolgot!

Ja, és, majd elfelejtem, mindez “felénk”, Magyarországon történt.
Abban az országban, ahol éppen megvédjük a kultúránkat, múltunkat, hitünket, isteneinket a muszlimoktól, ahol megóvjuk és renováltatjuk a templomainkat, csinosítjuk a széles, tágas tér falait.
Vigyázzuk a határokat, elhessegetjük a terrorista migránsokat, s elűzzük a gonosz, az éppen Soros ellenséget. Ez volt augusztus huszadika…

Még jó, hogy a sokat mocskolt kommunisták által kreált tűzijáték „piszkosul jól” sikerült! Örült István! A szent…

Az ukáz szerint el kell gondolkoznom István a király emberi nagyságán – tán még emlékeznem is kell rá, mint smittmari a kisgyermek dózsára! – és jó hazafiként gyötrődnöm illik Soros György mélységén!
S ha jól engedelmeskedek, bátran megülhetem augusztus 20-át.
Hogy pontosan mit fogok ünnepelni, még nem eldöntött tény – amolyan echte magyar zagyvalék, igazi hungarikum!
Ki-ki tetszése szerint, vagy éppen az elvárásoknak megfelelően veheti ki a részét, az időjárás majd ontja a talp alá valót.

Jön az eső, a szél, lehet vacogni – bár felénk sajna nem divat a tojással dobálás, a mi „városi házihendénk” ernyőjére is szükség lehet!

Abban a rohadt átkosban nem volt ennyi lacafaca!
Oh, minő sivárság!

Volt egy kis alkotmány ünnepe, némi új kenyér trikolorral, amit aztán a puhulásnak köszönhetően összevegyítettek a virágkarnevállal, de augusztus huszadikán még a leghatározottabban nyár volt, kellemes, a véghajrá utolsó terminusának kezdete a vakáció búcsúja előtt!

Gusztushusz ma ugyanolyan szigorú kampányesemény, mint a többi zászló fel és levonó hacacáré – elnökökkel, államtitkárokkal, helyettes államtitkárokkal, mindenféle gazdaállatokkal, főkereszténydemokrata főfidesznyikekkel, dörgidörgivel, meg mindenféle pacsizással azok körében, akik a dolgok új zsebbe-elosztását oly frankón véghezvitték.

Lehet pofázni Istvánról, aki Szent, meg „lamalapító”, meg lehet fröcsögni az özönlő migránsokról, a megállítandó Brüsszelről, meg persze Sorosról, aki nem nevethet a végén.
Ez a szabályos, az előírt, aki mást mer, az ellenség, liberális komcsi, tehát a nemzet ellensége. Mert István magyar volt, soha semmit nem engedett volna az idegeneknek, bezzeg Soros…

Egy korábbi, jelentős összefoglalás szerint:
„Augusztus 20-hoz már az 1000-es években kapcsolódott hiedelem: ha szép idő volt, jó termésre számíthattak, illetve úgy tartották, 40 napig olyan idő lesz, amilyen 20-án volt. E naphoz köti a néphit a gólyák útrakelését, a szúnyogok számának csökkenését (kicsit szebben: ekkor vágják a szúnyogkirályt) és a málnaszedés idejét – írja a Múlt-kor.

Augusztus 20-a Nagy Lajos uralkodásától kezdve szerepel a naptárakban egyházi ünnepként. Az időpontot néha megváltoztatták, például 1686-ban XI. Ince pápa, Buda töröktől való visszafoglalása után az egész kereszténység számára szeptember 2-át jelölte ki Szent István ünnepeként. Az egyházi reformok során aztán 1771-ben XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és Szent István napját is törölte a sorból. Legalábbis egy időre.

Mária Terézia rendeletben vetette fel a naptárba az István-napot “nemzeti” ünnepként, amely aztán 1848-ig folyamatosan állami és egyházi ünnep is volt, de a szabadságharc bukása után betiltották. A hatalom eltűrte ugyan az ünneplést, de csak hosszas viták után, 1891-ben nyilvánította Ferenc József a katolikus ünnepet munkaszüneti nappá és a nemzeti összetartozás ünnepévé. A Szent István-nap össznemzeti ünneplése azonban nem igazán sikerült, mert a többi felekezet tiltakozott.

A két világháború között az állami és egyházi tartalom összekeveredett, 1938-ban Szent István emlékét törvénybe foglalták, 20-át pedig nemzeti ünnepnek nyilvánították. 1945-ben ezt eltörölték, de a napot az egyházi ünnepek sorában 1947-ig nyilvánosan ünnepelhették. A kommunizmus alatt a teljes tiltás helyett átalakították az ünnepet, és az új kenyér ünnepévé tették, majd az új alkotmányt 1949. augusztus 20-ra időzítették. 1949 és1989 között augusztus 20-a az alkotmány napja, 1950-től ráadásul a népköztársaság ünnepe lett.

Az új kenyér ünnepét egyébként elég sok félreértés övezi: nem kommunista találmány, a középkori Magyarországon július 15-én ünnepelték: ekkor vitték a kenyeret templomba megszenteltetni, megáldatni. A XIX. században Darányi Ignác földművelésügyi miniszter tartott először aratóünnepet augusztus 20-án, az aratósztrájkok megfékezése végett. Sokkal bővebben a kenyér-ünnepről itt olvashat. 1991. március 5-én augusztus 20-át a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé nyilvánította.

1949 óta az Alkotmány napja is volt, mostanáig: 2012. január 1-től új alkotmányunk van, most már január elseje az ünnepe. Viszont 20-a környékén mutatják be újabban az Ország Tortáját, lassan ez is hagyomány lesz. A tűzijáték meg már hagyománynak számít…”

Mindezek után, ne csodálkozzunk azon, ha a nép ünnepelni akar!
Ünnepelni pedig egyetlen módon lehet: nagybevásárlással a szupermarketekben, órákig állva az araszoló pénztárak előtt.
Kenyérből, tejből, húsból és cukorból, szóval mindenből dupla adagot véve, mintha bizony az apokalipszis közeledne – elégre egyetlen napig zárva lesz minden!

Tehát, szimpla bünti az egész – nem lehet vasárnapi shopingolni!

Az ember ilyenkor magába száll.
Eltűnődik, milyen hihetetlenül jó csávó volt István, no és milyen iszonyatos gazember ez a Soros György, aztán a hűtőhöz ballag, előveszi a nyeles husit kovászos uborkával, meg a nyolcadik sört, egyetlen laza mozdulattal kibiztosítja a robbanószerkezetet, kinéz a vigasztalhatatlanul locsogó esőre, aztán felkurjant:

ÉJJEN GUSZTUSHUSZ – ne csak együnk, igyunk is!

Nehezemre esik nem szólni, érthetően, értelmesen és magyarul!
Talán, mert éppen arról szól a legújabb agyrém Szombathelyen, aki beszélni tanított, érthetően, értelmesen és magyarul! Mint sokunkat!
Nagyanyám helyett volt ő a nagyanyám!
Szavait másolva, eltanulva formáltam az enyémeket, rigmusait, rímeit hordoztam a képzelet tarisznyáiban, s váltam eggyé meséivel. Nem voltam én ezzel egyedül szülővárosomban, Szombathelyen!

Végül az élet úgy hozta, hogy nem lehettem senki, s most végignézhetem, ahogy Vele együtt senkivé válnak a példaképeim! Mind, akik valaha naggyá tették ezt a várost, akik lelkiségét, szellemiségét jelenthették. Mennek mind a kukába, mert nem férnek bele a kádéenpés-fideszes jövőteremtésbe, a „találjuk ki Szombathelyet” baromságaiba!

Egy esztendővel a minden szartúróról megemlékező emlékév után most éppen lehúzzák a klozettba Gazdag Erzsi minden rezdülését! Marad utána egy hitvány giccs, egy ákombákom tábla, – amit ezek jónak láttak! – ott, ahol valaha az otthona volt, de céljai, szándékai mind elbuknak. Mert senkinek nem fontos az ötvenhat szellemét egyedüliként felvállaló, a gyermekversek naiv világába menekült költőnő!

Sebesi Böske nem érdemli meg, hogy – ezek elviseljék -, hogy felemlegethessük őt, legalább az általa hátrahagyott értékek szintjén!

Kidobhatják végre a szemétbe a gondosan félbehajtogatott, majd az életlen ollóval félbenyiszált papírlapokat, melyekre az immár soha, sehol, senki számára nem fontos verseit írta, gépelte, miközben nagyokat slukkolt a cigarettából.
Mert ezeknek nem számított, hogy volt, hogy létezett egy költőnő, akit örömmel ölelt magához a költőóriás, Weöres Sándor, akit Kodály Zoltán büszkén fogadott társul, amikor a valódi magyar zenét éltette Szombathely városában.

Szemétbe jutnak immár ők is, Szombathely szemete lesz Weöres és Kodály is – mert soha nem tagadnák meg Gazdag Erzsi örökét! Szemétbe került Gál Ferusz József, szemétbe Káldi János, Cs. Nagy István. Kuntár Lajos is csak arra volt jó, hogy nevével kitüntethessék a laoszi bérfirkászt! Szemétbe kerülnek rendre Derkovits Gyula pillanatai, melyek Szombathelyhez köthették – majd idővel mehetnek a szobrok Lenin és Ságvári után a hulladéktelep raktáraiba!

Az értékek helyébe kaptunk mi már szétlőtt és rozsdát rohadó acéllemezt, melyet soha, senki, semmiért nem lesz képes tisztelni a szombathelyi temető hősi halottai között. Kaptunk köpönyegét szaggató Szent Márton püspököt, holott a gúnyát éppen a katona, Márton felezte, s a püspöknek ehhez már semmi köze nem volt! Kaptunk a fél várost elspóroló város makettet, éveken át idétlen diadalívet a városhatárra, kaptunk a szélben imbolygó istenszobrokat – mert ezeknek ez az érték!

Erzsi Néni! Kedves jó nagymamám!
Bocsáss meg nekünk… fáj, de nagyon szar alakok lettünk, mind, akiknek megtanítottad, miként kell szólni érthetően, értelmesen és magyarul! Kussolunk és bambán tűrjük, ahogy ezek itt minden mocskukkal fölénk terpeszkednek! Pedig Te ezt akartad:

„Éljetek tisztán és bűntelen, szolgáljátok az embereket, Vas megye és Szombathely polgárait. Szeretettel foglalkozzatok azzal a maroknyi író-alkotó művésszel, akik itt élnek köztünk, köztetek.”

Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.

Mert ez volt a természetük.

Pokoli érzés minderről múlt időben írni, ahogy pokoli érzés megöregedni és megtapasztalni az élet hitványságait. Látni, hogy minden hiábavaló. Mert aki az alkura képtelen, megtorolják. És felesleges keresgélni azt az egyet, aki az egész mögötti félelmet irányítja…

„Nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban, szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban…”

Amikor azt írja valaki a valakiknek, hogy más valaki börtönbe vonul. Amikor azt írja utána, hogy „helyettem”. Amikor hozzá teszi, hogy „az volt a bűne, hogy nem volt hajlandó hamisan tanúskodni ellenem” – akkor összerándul a gyomrunk. Mert világossá válik, hogy ez már nem színjáték!

Valóság ez, valós fenyegetéssel, valós félelemben, állandó reszketéssel – és ezt mi hagyjuk!

Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.

Mert ez volt a természetük.

Pajtikáim! Minek ide egészségügy?
Miért is kellene európai színvonalú gyógyítás, hazacsábítható orvosok és velük működőképes kórházak?

Stadiont a magyarnak, s a haza fényre derül!

Ez az új program, épülnek a komplexumok, a milliárdos gigaberuházások.
Már nem kell sokat aludnunk!
Addig is a kötelező derű helyett inkább aggódnunk illenék, hiszen kiderült, hogy a stadionláz máris áldozatok sokaságát szedi, csúnyán fertőz és a jelek szerint nem mostanában gyógyítható…

Természetesen nem a naponta gyarapodó drukkertáborról beszélünk!
Az örömhírt egy bizonyos Garancsi István osztotta meg a földi halandókkal.

Őistensége éppen egy évtizede birtokolja a Videoton labdarúgócsapatát, mely, mint tudjuk Orbán Viktor második kedvenc csapata. Az első a Felcsút lesz, ha egyszer megszületik… (Amúgy az sem mellékes, hogy ez a Garancsi nevű – nyilván a rendkívüli, közös érdeklődésnek köszönhetően – Orbánnak is hatalmas cimborája, bár ez utóbbival már illik óvatosan bánni! Sosem lehet azt tudni, ki meddig haver, s mikortól lehet a legjobb barátból geci, meg pixisből kicsobbanó oligarcha!)

Történt pedig, hogy ez az Orbánilag hipergazdaggá vált – Simicskapótló – ember nyilatkozott egy kellemeset az ő évtizedéről, s ha már szófosása volt, azt találta prüttyenteni: „Nemzedékeket sikerült és sikerül megnyerni a futballnak, és hiszem, hogy fiatalok tízezreit menti meg a sport máris a drogtól, az elhízástól, az alkoholtól.”

Na, akkor lehet hátradőlni, s a francba küldeni mindenféle alaktáboros, meg kajareformos gurut, mehetnek a sunyiba a Zacherék, mert kicsiny hazánk nem a semmiért lesz focihatalom!

Itt kérem minden fiatal remek alakkal, kisportolt testfelépítéssel utasítja el a jóféle szilvóriumot, a sört meg a többi piát, s a dizájnér drogokról, meg heroinról hadovázó sajtó is úgy hazudik, mint a Soros!
Naná!
A labdarúgásnak hála, a magyar narancs végleg eltűnt a fenekekről, a pocakokat csak emlékekből idézhetjük, s a kábítószerektől rothadó rendezvények hiányában mi vagyunk az első tiszta akol Európában! Lehet elfelejteni a gyomormosodákat – a magyar fiatalok egész Európában a legklasszabb srácok, csak győzzük nekik építeni a stadionokat!

De jó, hogy annak az uszkve tizenötezer slank és antialkoholista, meg persze drogot még hírből sem ismerő szombathelyi fiatalnak is hamarosan elkészül a szetélye! Világelsők lettünk – ebben is! Míg a sok birka német, francia, meg angol fiatal zsírtól tocsogó testtel gurul, míg a rengeteg amcsi, meg ausztrál tini fuldoklik a narkóban, s míg az orosz ifjak szétvedelik az agyukat, a mi utódaink tiszták, mint a hipóban áztatott gatya!
Milyen szép itt élni! Van Orbánunk, Garancsink, van Németh Szilárdunk, meg Kósa Lajcsink, na meg Budai Gyulánk! Na és Hendénk, Puskásunk stb. stb.
Mennyi nagyszerű elme!

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg…

Tolom a szekeret.
Közben, mint rendesen, hallgatom a Kossuthot.
Ez a nyomorult károgás maradt – öreg járgány, öreg rádió, nincs mit tenni!
Ha nem akarok tűnődni a motortérből előbukkanó, beazonosíthatatlan zajok felett, ez az egyetlen lehetőség.

Álhírek, hazugságok, propaganda, meg némi slágermúzeum.
Ennyi maradt a magyarnak, meg itt-ott egy kis katolikus, meg Mária feeling, némi Lánchíddal.
Az utóbbi csak annyira zavart, mint egykor a Szabad Európa. Kár belemelegedni – Hegyfalunál elillan…

Battyogok.
És akkor a fent említett Kossuthon jön egy magvas riport a magyar autósok közlekedési szokásairól.
Hogy túl gyorsak, figyelmetlenek, nem tisztelik a szabályokat, blablablabla.

Meg persze jön néhány statisztikai adat, halottak, sérültek, milliárdokban mérhető károk – még jó, hogy a szupertraffik dolgoznak! Hogy ez utóbbi igazán miért is jó, soha nem érthetem meg. Sőt, néha a fejemet fogom, ha azt látom, hogy éppen a kapu alatt elszaladt lovait igézi egy félnótás. Ő tudja. Nyilván kapott egy kis potyapénzt – el kell költeni…

Aztán a műsorban szólásra emelkedik egy igazi bálvány.
Egy rendőr, valahol az út mentén ácsorogva, bírva a háromlábú árnyékát – rettenthetetlenül.

Mondja a nagyon okos mondatokat, egymás után, mintha diktálnák! Mert szerinte az autósok egyébként nem sportszerűek! Felidézi ifjúkorát, amikor maga is versenyszerűen sportolt. Ő soha nem csalt. Igaz, néha elszenvedte, hogy mások igen, de sebaj, ő büszkén maradt sportszerű. Ezért esik nehezére, hogy megértse ezeket a „mai autósokat”. Mert ezek kérem, villognak. Jeleznek ezek az elvetemültek, villognak, ha látják a fűben meglapuló szakit, aki mér. Látják, és szólnak a vadidegen senkiházinak, ott szemből, hogy lassítson! Hát, hová lesz így a világ! A szerencsétlen yard csak áll a dögmeleg útszélen, barnára sül, de nem bír egy jót büntizni, mert azok ott villognak!

A derék ember arról ontja magvas gondolatait, miként lehetnénk valódi lúzerek!
Szeretné látni, amint kockulunk!
Jól befutunk a csőbe, miközben a gödrök és tengelytörő padkák közt lavírozunk – próbáljuk úton tartani a szekeret!

Szerinte nem vagyunk elég sportszerűek! Mert a sportszerű autós nem villog, nem jelez, sőt, örül, ha a másikat jól bemérik. Hmmmm!
Ez igen! Kiáltom hangosan az autó magányában! Ez igen – cimbora!

Te aztán kellett, hogy mikrofon mögé kerülj!
Szégyen vagyok én, meg valamennyi útitársam, akik villantani merészelünk, s nem hagyjuk, hogy a rend éber őrei behajtóst játszanak! Nem hagyjuk, hogy hízzon a kassza, nem akarjuk, hogy másnak baja essék…

Persze a riport legvégén azért megemlítik: készül már a jogszabály!
Hamarosan tilos lesz a villogás!
Tilos máson segíteni!

Tudom, hogy sokkal érdekesebb lenne egy vidám kis sztori a szomszéd lányról, aki elhatározta és meglépte a lehetetlent.
Jobb volna írni valakiről, aki rekordokat állít fel, csúcsokat dönget – az ismerősei vannak, vagy tízezren, s most éppen a tengerparton sütteti…

Valami miatt, ezeket a lendületesen felépített történeteket már mindenki ismeri.
Van épp elég oldal, ahol fényképek tömegeivel mutatják meg a siker világát.
Így van ez rendjén… gondolhatnánk!

Ugyan, kit érdekelhet valaki, aki szürke, mint egy veréb, s mégis hetente mérkőzik, s minden erejét a túlélésnek szenteli? Feszegeti a lehetetlen határait… Pedig van ilyen!

Egy kicsinyke zalai falu legelején, a „lappban” lakik, ott, ahol véget ér az erdő, s kezdődik a domb, ami olykor az égig ér.

„Négylábú.”
Így nevezik őt.
Pár éve már, hogy ezt a nevet ráaggatták, s ő egyszerűen beleszeretett.
Így mutatkozik be, ha ismeretlennel találkozik.

Két hatalmas bottal, görnyedt háttal közlekedik.
Csak a vasárnapot várja.
A domb legtetején áll az öreg templom, oda igyekszik, minden héten.
Két bottal, két tönkrement lábbal éppen két óra az út.
Oda-vissza négy.
Minden vasárnap kilenc órakor útra kél, tizenegyre odaér.
Mire a pap megérkezik, ő már imára kulcsolt kézzel fohászkodik.
Aztán, hogy éppen délidőben véget ér a szentmise, felnyalábolja a botokat, hazabaktat.

Azt mondja, szép az élet.
Váltunk néhány szót, kiderül, túl van már a kilencvenhatodikon.
Az elmúlt időkről, a messze került gyerekekről beszél.
Magára maradt…

Hallgatnám még, de várnak rám, ő pedig útnak ered.
Azt mondja, kettőre éppen hazaér… Mintha fontos volna. Mintha bármi fontos volna…

Búcsúzáskor a kezembe nyomott egy gyűrött papírost. Azt mondta, ő írta. Vers van a viseltes füzetlapon. Egy asszony, a négylábú gyötrelme. Nem kérdeztem, hogy közreadhatom-e, nem kérdeztem, miért éppen én kapom. Mert nem jutott eszembe egyetlen értelmes kérdés sem…

Görbék a sorok, a rímek bukdácsolnak, talán túlontúl egyszerű is a mondanivaló…semmiség…

„Ősz hajú anyóka, édesanyja egynek,
Kinek karácsonykor képeslap se telhet…
Anyóka, ki hajnalban az ablakhoz baktat,
Szózatát intézi, ím’ a kelő Napnak:
Köszönöm, hogy látlak mindeneknek fénye,
Köszönöm szívemnek félő reménysége!

Szolgáltam, míg bírtam… magamra maradtam,
Csak téged várhatlak minden pirkadatban,
Csak tőled búcsúzom, ha fáraszt az este,
Megbocsájtó csöndet, éjszakát keresve,
Te leszel, ki virraszt, ha eljön az óra,
S társak nélkül térek végső nyugovóra…

Adj másoknak derűt, szeretetet, álmot,
Koppanó lépteket – érkező családot…
Étket éhezőnek, fázónak kabátot,
Gyógyszert a betegnek, ha szenvedni látod,
Ne hagyj mást magára, vacka szegletében,
Ne fojtson meg mást is a közöny, a szégyen!”

Miközben képtelenségek sorát írják egymásra hétpróbás gazemberek.
Miközben egymást akarják túlszárnyalni koholt vádakkal.
Miközben mindenáron azt akarják elhitetni velünk, hogy Te hazudtál, Te loptál, Te csaltál – nekünk csak egyetlen dal marad a kapaszkodó.
Egy dal, amit annyira szeretünk… mert annyira szerettünk!
Amiről soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer a húsunkból fog táplálkozni!

Ötvenhat! Éppen ötvenhat napja nem kapunk választ, Te ott, mi itt… ötvenhat napja csak egyetlen mondat dübörög bennünk: “szép kis megtorlás!”

ENNYI!

“szép kis megtorlás!”

Végignézni,
ahogy minden
szépen lassan
szétesik.
Romok alól
kibányászni
– veszettnek hitt –
darabjait
annak, ami
fontos volt, vagy
úgy érezted,
hogy az lehet.
Összeraktad,
hogy segíts, de
csak magadat
mentheted.