Szerző: rezeda

Jómunkás Jómunkásember, a munka alapú keresztyén apa (úgy is mint férfi) sms-t kapott a telójára, hogy iramodjon oltakozási megjelenésre. Nézték, nézegették Anyányi Anyával, a szülés alapú keresztyén hitvesével (úgy is mint nő) erősen, mi a rossebet írnak, de a teló túl okos volt. Semmit sem láttak rajta és benne, csak a vak komondoros szelfiket, így megszokásból átültek egy másik autóba. Azóta ott dekkolnak, s akárki-bárki megkérdi őket, mit csináltok ti ott Jómunkás-Anyányiak, azt felelik nékik, várjuk, hogy hulljon a hó.

Közben kinyílik a kikelet, leveles lesz a liget, Jómunkás-Anyányiak pedig ülnek az autóban, ami családi böhöm. Nem izgulnak, a gyerekek egy része hittanon van, másik csoportjuk lövészklubban, a legkisebb meg labdarúgási edzésen. Reá vár a legfényesebb jövő, labdaszedő lesz, akárki meglássa, támasza öregségére Jómunkás-Anyányiéknak, a segedelmük nekik, akik viszont most ülnek az autóban. Várják a havat, és semmit sem értenek az iszonytató, mahomet világból, ami telve van veszélyekkel. Rézfaszú baglyok, lúdvércek, ilyenek.

Mielőtt megkapták volna az sms-t, konzultálak Vele, tudatták Vele, ők ketten úgy tartanák jónak és helyesnek, ha most már nyitna minden: kocsma, stadion. Elmondták Neki, milyen jó is lenne húsvéti körmenetelni, ozsonnázni a szabadban, labdát kergetni a réten a legkisebb fiúval. Hogy ő majd elmondhassa később kezében a világkupával, hogy idesapám tanított az ördögi labdás fortélyokra, ő látott engemet először pelémesszironaldónak, és apám, az álmok, nem hazudnak. Dehogynem cseszmeg. Már a nyitási tanácsok is odavesztek.

Mert és ugyanis ikszelgettek ők szorgosan, hogy jó legyen megint, mint régen, dalárda, táncház és kukoricafosztás, egymás talpára lépés meg minden, erre ezen az iszonytató délelőttön a teleképben megjelent a máléképű, aki ismerheti Őt, és bejelentette, mindent bezár a Párt, kulcsra-lakatra. Beszögeli az ólajtót is. De és viszont azért arra intett, hogy mindenki ikszelgesse azért a záró-nyitó konzultációt tovább. Jómunkás Jómunkásember ekkor látta meg magában a bűnt. Az eredendőt, hogy nem jól ikszelt vagy nem eleget, már mondta volna Anyányi Anyának, csak megjött az sms.

A vak komondor mindig előbb megérezte a levegőben suhanó hullámokat, előbb morgott, mint a teló csilingelt. Misztikus lény, ezért nem szóltak rá, ha olykor Anyányi Anya lába alá feküdt, ő pediglen átzúgott rajta, egyenest Jómunkásember kezének. De most nem a családi nevelés és matatás ideje volt, mert az autóban ültek ugyanis, és várták a havat. Egész éjjel, a gyerekeknek szóltak, ők imádkozgattak, meséltek egymásnak a turulról, a legkisebb meg dekázgatott, ahogyan az igazságügyistől látta, majdnem annyira ügyesen, viszont mégsem egészen.

Az autóban szólt a Kossuth, a hó nem eredt el, és a felmentő seregek sem érkeztek meg, ahogyan eljött a reggel, arra sem egyáltalán. Mígnem egyszer csak, amikor már elvesztek volna a remények, megszólalt a jól ismert, gyönyörű és igéző kappanhang. Hogy mit mondott, nem hallotta senki, Jómunkásember ringott a gyönyör hullámain, elalélt ettől a hangtól és a szemei fenn is akadtak. Úgyannyira kivetkezett magából, hogy bepisált az örömöktől magunk közt szólván, de Anyányi Anya nem rótta meg ezért a malőrért, mert minden pénteken ez történt ugyanis.

Hallgatták Őt kéz a kézben szerelmesen, ahogy mesélt távoli vidékekről, miként győzte le a Brüsszelt a Néppártot, migráncsokat, vírusot, mindent legyőzött, hogy csak úgy suhogott a kardja neki a fényes diadalban. S amikor mindettől Jómunkás Jómunkásember másodszor is összehugyozta magát, asszonya nem hagyta, hogy szégyenkezzen, hanem a fülébe súgta: anyának érzem ó, Jómunkásember magam, amitől az azt mondta, ihajj, főzzünk kirántott húst. És a nagy örömben odahagyták a biztonságos autót. Na, akkor kezdett el hullni a hó, és a sarkon föltűnt az első tank is, de már nem látták.

Miután az EPP elfogadta azt az alapszabály-módosítást, amely megkönnyíti a Fidesz kizárását, hogy mindezt megelőzze, a párt (Párt) kilépett a frakcióból. Nagyjából ezzel telt a tegnap, hallgattuk a nyüszítést, amit azonban megpróbáltak győzelemként előadni, mert a haza nem lehet ellenzékben. Az Origónál egyenesen akkora volt a boldogság, hogy a kilépést valami szebb, jobb kezdeteként jelentették be leszedált olvasóiknak. S bár már régebben is felfedezhető volt tapsikolós termelési beszámolóikban a Szabad Nép hangja, ezzel elértek oda egészen. Az Origo minket azonban nem érdekel, ez csak tünet korunk betegségén, ami a Fidesz maga.

Ránk nézvést ebből az egészből semmi sem fakad. Orbán – mint ahogyan eddig is – zavartalanul csal, lop, hazudik, ebbéli buzgalmát a Néppárt eddig sem akadályozta, ezután sem fogja. Annyi történt csupán, hogy a kedves vezető a helyére került, egyelőre a szemétdombra, de útja a pöcegödör felé nyílegyenes. Az a Salvini, aki azzal etette őt, hogy ketten együtt lesznek Európa urai, küldött neki egy puszit, és a helyére igyekszik a Néppártban, míg Orbán a szélsőjobbon keresgéli magát a pártjával együtt. Másfelé iránya nincs, a végéhez közelít az az egyedülálló életút, ami azzal dicsekedhet, hogy már két pártcsaládban – liberálisok, konzervatívok – telt ki a becsülete.

Viszont egészen elképesztő magyarázatokat hallottunk arról, ki mindenki hibás rajtuk kívül. Úgy nagyjából az egész világ, és mindez szót sem érdemelne, ha nem bizonyítaná újólag ennek a bandának a totális züllöttségét. S ha szóba kerül, akkor azért, hogy megőrződjön az utókor számára, a jelenben pedig felnyissa vak embertársaink szemét. Mielőtt azonban csemegéznénk a visítozásokból, figyeljük meg a Fidesz mint párt működését, ahol ezt a kilépést senkivel meg nem beszélték, még a tagság véleményét sem kérték ki, Orbán döntött, aztán úgy lett. És a tegnapi összes megszólalónak eszébe sem jutott, hogy ő csak egy koszlott bábu a sátán színpadán.

Mi is azok volnánk, az előadás részei, mert és ugyanis, Orbán a fenyegető pártlevelet miniszterelnöki fejléces papíron írta meg, ami azt mutatja, hogy eltűnt belőle a látszat is, amivel netán takarni igyekezne, hogy a Fidesz-állam-Orbán egymástól külön álló entitások volnának. Előttünk áll az egyszemélyes diktatúra, de feudális jellegéből fakadóan nevezhetjük akár abszolutizmusnak is. És még csak nem is felvilágosult. Hogy milyen szebb és jobb dolog következik ezután, azt az Origó képzeletére bízzuk, momentán annyi látszik, a Fideszt végre beárazták Európában, már csak itthon kell rátenni a selejtes vagy romlott címkét, de ez a feladat csak a miénk.

Elsőként Novák Katalin szólalt meg az ügyben, és nem adott mást, mint ami a lényege. „Nem engedjük, hogy elhallgattassák az EP-képviselőinket, akik a választóinkat képviselik. Az első számú prioritás számunkra az, hogy kezeljük a világjárványt és életeket mentsünk.” Ezt írta a pelenkaszakértő, amit inkább nem véleményeznénk, mivelhogy látjuk, hogyan kezelik a világjárványt és hogyan mentik az életeket. Annyit azért, hogy a züllöttséget életmentő buzgalommal takarni nem csak nem komilfó, hanem egyenesen aljas, de Novák Katalin – és mind az összes – ilyen. Más egyebet várni tőlük a naivság minősített esete, inkább infantilizmusnak nevezhető.

Varga Judit szerint Weber a hibás. Sajátos kontextus ez is, a dekázó nacsasszony szerint neki ugyanis az lett volna a feladata, hogy egyben tartsa a frakciót, de nem tette. Erről többet nem is érdemes, csak csöndben megkérdjük, ki volt az aki szétverte bontókalapáccsal. Csak nem a gazdája? Dehogynem. Az infantilis szót használta Deutsch képviselő is, aki annak ellenére nem kussol, hogy az utolsó szöget ő verte a Fidesz európai koporsójába. De most is úgy hőbörög, mintha volna oka megsértődni: a néppárti frakció többsége a koronavírus-járvány kellős közepén azzal van elfoglalva, hogy “kizárósdit, felfüggesztősdit játsszon” ahelyett, hogy a járvánnyal szembeni védekezésre fordítaná az energiáit.

Mondta ez a Deutsch is, amiből szintén kitetszik, mire való nekik a járvány. Hogy annak leple alatt akármely gazemberséget el lehessen követni, lopni, rombolni, csalni, hazudni, s ha valaki ezért szót emel, akkor akadályozza a védekezést, sőt, gyilkos. Holott ők azok. Mehetnénk még sorban a többi maffiatag hőbörgésén, de ennyi is elég. Viszont a végére hagytam a desszertet. Hogy a KDNP egy szem képviselője, bizonyos Hölvényi György meg marad. Eddig egy testnek és léleknek véltük a két galerit, a bűneik is közösek, együtt is lesznek számon kérve. Ezért nem tudni, hogy ez a Hölvényi most akkor áruló, vagy kém. Majd kiderül, mindenesetre a Fidesz úgy búcsúzhatott tőle, mint Borzas a Süni és barátaiban: „Én elmegyek, te itt maradsz, Isten veled te kismalac.” – Szép az élet.

Tegnap ötezerötszáz egészségügyi dolgozó nem írta alá az új munkaszerződését, ergo felmondott. A magyarországi összes kórházak atyaistene, úgy is, mint országos kórház-főigazgató kijelentette, baj nincsen, a problémát átszervezéssel megoldják. Mindeközben pár kórházban néhány osztály nem működött, de háborúban mindig akadnak gondok. Arról most épp nem mélázunk, hogy miért egy járvány kellős közepén kell matatni az egészségügyön, ennek minősítését mindenkinek a saját belátására bízom. Aztán jöttek a mitikus számok, miszerint ez az ötezerötszáz csak az egészségügyisek öt százaléka, na ugye, teljes a siker. – Részlegesnek nevezném.

Mert például milyen siker lenne az, ha mondjuk a kedves vezetőből akárhonnan hiányozna öt százalék, ki lenne akkor boldog, ő biztosan nem. Ellenben rengetegen nagyon. Ha öt százalék ment, akkor kilencvenöt maradt, és ezt így harsogva el is lehet adni diadalmi jelentésként, csak az nem örül ennek, akinek az ágytál a segge alatt marad. Mindebből kitetszik, ahogyan a nagy egész mindig elfödi az egyéni bajokat, a NER tehát ilyenekkel nem foglalkozik, pedig a lényeg abban van. Ha az öt, ha a kilencvenöt százalékot nézzük, akik fenyegetésre, egzisztenciális kényszerből meg még ki tudja miért maradtak, tragédiák rejlenek mind mögött.

Cáfoljanak meg, ha rosszul tudom, de én úgy emlékszem, hogy csudálatos egészségügyünk eddig is emberhiánnyal küzdött. No most, ha ebből kiveszek ötezerötszáz embert, ami tizenegyezer dolgos kéz, az csak hibádzik valahol. Nem épp ott, ahol a kedves vezető és nagyra becsült családja kúrálja magát, ha baj van, hanem a Józsiknál, Terkáknál, akik mindent elhisznek. A számolásmódszertan az, hogy óriási számokkal bombázzuk őket, milliárdokkal, ami a zsebükben maradt, és ők elájulnak a csirkeláb szopogatása közben, milyen jó is nekik. Ilyen sikerekben feredőzik az ország, amióta a NER és még hét nap. A népek pedig boldogan hiszik, míg meg nem halnak.

De előbb, utóbb ez is bekövetkezik. Amióta minielnök elvtárs mindenkit meggyógyít, már több mint tizenötezren távoztak, és ez azt mutatja, hogy a lakosságszámhoz viszonyítva közelítünk a világ élvonalához. Ezzel szemben a Józsiknak, Terkáknak meg lehet mutatni, hogy a hanyatló Amerikában már félmilliónál is többen haltak meg, ezek tehát ne pofázzanak. De főleg ne az ellenzék, aki abban érdekelt, hogy minél több halott legyen Neriában, kitépi a fecskendőt a lakosság karjából, ilyenek. Akkora a visítás, hogy meg kell a szívnek szakadni. És mondom, Józsi meg Terka elégedetten rágcsálja a csontokat, elbambulva a képébe tolt felfoghatatlan számoktól.

Viszont én is tudok ilyenekkel szolgálni, hátha segít felfogni a bajokat. Tavaly az volt olvasható a nem kormánypárti sajtóban, hogy 2019 májusában százhuszonkétezer (122.000) egészségügyi alkalmazott volt az országban, ami 2020 nyár végére száztizenötezerre (115.000) csökkent. Most azt mondta a főigazgató elvtárs, hogy száztízezerből (110.000) nem írt alá ötezerötszáz (5.500), így momentán akkor százötezren (105.000) maradtak úgy nagyjából. Ha a kétéves veszteséget duci kis ujjainkon összeadogatjuk, akkor cirka tizenhétezerre (17.000) jön ki a távozottak száma, amit lehet sikernek is nevezni.

Én ugyan hülye vagyok, de inkább az ellenkezőjének látom, ami lefordítva kudarcot jelent. Ha ilyen tempóban fogynak az egészségügyi dolgozók, hamarosan senki nem marad. Ilyen ugyan nem következik be, mert az abszurdnak is vannak határai, de amit látunk, így is elszomorító. Illetve annál több, veszélyes. Széthullóban az egészségügy, széthullóban az ország, csak a propaganda örök, mégpedig annyira, hogy hovatovább más sem marad. Viszont tudjuk, hogy az elmélet próbája a gyakorlat, s ha kórház-főigazgató elvtárs szerint egyáltalán nincsen baj és nem is lesz, lelke rajta. Ha ez a feladata, ez az ukáz, tegye. De majd ha más nem is, a Karma megdolgozza őtet. Illetve elsőként azt, akit elvtelenül szolgál.

Tegnap ötezerötszáz egészségügyi dolgozó nem írta alá az új munkaszerződését, ergo felmondott. A magyarországi összes kórházak atyaistene, úgy is, mint országos kórház-főigazgató kijelentette, baj nincsen, a problémát átszervezéssel megoldják. Mindeközben pár kórházban néhány osztály nem működött, de háborúban mindig akadnak gondok. Arról most épp nem mélázunk, hogy miért egy járvány kellős közepén kell matatni az egészségügyön, ennek minősítését mindenkinek a saját belátására bízom. Aztán jöttek a mitikus számok, miszerint ez az ötezerötszáz csak az egészségügyisek öt százaléka, na ugye, teljes a siker. – Részlegesnek nevezném.

Mert például milyen siker lenne az, ha mondjuk a kedves vezetőből akárhonnan hiányozna öt százalék, ki lenne akkor boldog, ő biztosan nem. Ellenben rengetegen nagyon. Ha öt százalék ment, akkor kilencvenöt maradt, és ezt így harsogva el is lehet adni diadalmi jelentésként, csak az nem örül ennek, akinek az ágytál a segge alatt marad. Mindebből kitetszik, ahogyan a nagy egész mindig elfödi az egyéni bajokat, a NER tehát ilyenekkel nem foglalkozik, pedig a lényeg abban van. Ha az öt, ha a kilencvenöt százalékot nézzük, akik fenyegetésre, egzisztenciális kényszerből meg még ki tudja miért maradtak, tragédiák rejlenek mind mögött.

Cáfoljanak meg, ha rosszul tudom, de én úgy emlékszem, hogy csudálatos egészségügyünk eddig is emberhiánnyal küzdött. No most, ha ebből kiveszek ötezerötszáz embert, ami tizenegyezer dolgos kéz, az csak hibádzik valahol. Nem épp ott, ahol a kedves vezető és nagyra becsült családja kúrálja magát, ha baj van, hanem a Józsiknál, Terkáknál, akik mindent elhisznek. A számolásmódszertan az, hogy óriási számokkal bombázzuk őket, milliárdokkal, ami a zsebükben maradt, és ők elájulnak a csirkeláb szopogatása közben, milyen jó is nekik. Ilyen sikerekben feredőzik az ország, amióta a NER és még hét nap. A népek pedig boldogan hiszik, míg meg nem halnak.

De előbb, utóbb ez is bekövetkezik. Amióta minielnök elvtárs mindenkit meggyógyít, már több mint tizenötezren távoztak, és ez azt mutatja, hogy a lakosságszámhoz viszonyítva közelítünk a világ élvonalához. Ezzel szemben a Józsiknak, Terkáknak meg lehet mutatni, hogy a hanyatló Amerikában már félmilliónál is többen haltak meg, ezek tehát ne pofázzanak. De főleg ne az ellenzék, aki abban érdekelt, hogy minél több halott legyen Neriában, kitépi a fecskendőt a lakosság karjából, ilyenek. Akkora a visítás, hogy meg kell a szívnek szakadni. És mondom, Józsi meg Terka elégedetten rágcsálja a csontokat, elbambulva a képébe tolt felfoghatatlan számoktól.

Viszont én is tudok ilyenekkel szolgálni, hátha segít felfogni a bajokat. Tavaly az volt olvasható a nem kormánypárti sajtóban, hogy 2019 májusában százhuszonkétezer (122.000) egészségügyi alkalmazott volt az országban, ami 2020 nyár végére száztizenötezerre (115.000) csökkent. Most azt mondta a főigazgató elvtárs, hogy száztízezerből (110.000) nem írt alá ötezerötszáz (5.500), így momentán akkor százötezren (105.000) maradtak úgy nagyjából. Ha a kétéves veszteséget duci kis ujjainkon összeadogatjuk, akkor cirka tizenhétezerre (17.000) jön ki a távozottak száma, amit lehet sikernek is nevezni.

Én ugyan hülye vagyok, de inkább az ellenkezőjének látom, ami lefordítva kudarcot jelent. Ha ilyen tempóban fogynak az egészségügyi dolgozók, hamarosan senki nem marad. Ilyen ugyan nem következik be, mert az abszurdnak is vannak határai, de amit látunk, így is elszomorító. Illetve annál több, veszélyes. Széthullóban az egészségügy, széthullóban az ország, csak a propaganda örök, mégpedig annyira, hogy hovatovább más sem marad. Viszont tudjuk, hogy az elmélet próbája a gyakorlat, s ha kórház-főigazgató elvtárs szerint egyáltalán nincsen baj és nem is lesz, lelke rajta. Ha ez a feladata, ez az ukáz, tegye. De majd ha más nem is, a Karma megdolgozza őtet. Illetve elsőként azt, akit elvtelenül szolgál.

Eddig csak elborzadva röhögött az ember, hogy Novák Katalin – aki papírzsepivel is tud ablakot pucolni – mennyire otthon van a bugyogók, boxerek, spermiumok és petesejtek, nászéjszakák meg válások világában. Erről a területről szokott diadalmi jelentéseket közzé tenni, emlékszünk, ahogyan csattogtak a budapesti hidakon a családok évének zászlajai. Tudjuk, hány milliárd maradt a családok zsebében, mennyi csokos autót vásároltak, egy nagy, szocreál mosolygás a magyar család. Anyu főz, apu meccset néz, a kisdedek a napon vannak, vasárnap misére mennek, hét közben lövészklubba, jó éjszakát gyerekek, búcsúzik a Füles mára.

Hogy az embernek hány gyereke van és miért, az normális társadalmakban magánügy szokott lenni, mint ahogyan az is, hogy kit szeret az ember, kit nem, kivel élné le az életét és legfőképpen, hogyan. Aki nagyon vágyik gyerekre a természet kényszere és csalfasága miatt, de nem lehet neki, az tragédia szokott lenni. Ilyenkor érzi úgy a biológiai kényszerektől megvert ember, hogy ott áll a sivatagban, semmi értelme az életének, és nem tudja, mivégre van a világon. Elönti őt a nihil érzete, ilyen mókák. Ezen az áldatlan állapoton szokott segíteni az örökbefogadás, ami azoknak a kisdedeknek is jó, akiket az út szélén hagyott az édes jó anyukájuk.

Örökbe fogadni eddig a leendő szülők és szakemberek dolga volt, olykor az alku tárgyáé, a gyereké is, de ez ritkán. Az állam óvó, mocskos kezét a szakemberek képviselték, pártok, s legfőképp miniszterek ilyen ügyletekbe nem szóltak bele, mígnem a hét végén meg nem jelent a NER örökbefogadást módosító rendelete, amely alapján a meleg párok örökbefogadása lehetetlenül el. Más célja ennek nem is volt. Ez Dúró Dóra könyvdarálása, Bayer buzizása negédes paragrafusba foglalva, ez a fasiszta állam megnyilvánulása, amelynek nagy, kerek arca most épp Novák Katalin. A meleg párok eddig úgy cseleztek, hogy egyénileg fogadtak örökbe. Mostantól ez nem megy.

Az új rendelet az egyedülállónak nem, vagy külön miniszteri engedéllyel teszi lehetővé az örökbefogadást, aki atyaisten pedig Novák naccsága. Ő lesz nemzetünk keresztanyja, gyermekek és gyermektelen felnőttek életének ura. Ez a rendelet sok partra vetett gyerektől veszi el a lehetőséget, hogy szeretetben nőjön fel, és sok felnőtt honfitársunktól azt, hogy szeretet adjon. Aki kiáll a szivárványcsaládok mellett, mint láblabdás válogatott kapusunk, a Gulácsi nevű, az a magyari emberektől félisten státuszát elveszítve kiátkozást kap. Alföldi művész úrról nem is beszélve, aki megszólalt, kibukott belőle a lelkiismerete erősen.

„Újra megkérdezem, mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársaim, hogy ez így rendben van? – ezt kérdezte Alföldi művész úr, mert többet nem tehetett. Ő is tudja, hogy kérdése költői, mert a mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársak szemében ez így tényleg rendben van, mert nem hívők, nem keresztények, maximum magyarok, viszont annak a legalja. Ez a rendelet akkor kezdett el érni, amikor alaptörvénybe került az anya nő, az apa férfi kitétel, és az is, hogy házaspárok fogadhatnak csak örökbe. Ennek a koronája a most kihirdetett gyalázat.

S bár Novák keresztanyu nem győzte hangsúlyozni a mocsok után, hogy „Az arra alkalmas egyedülállók előtt továbbra is fennáll az örökbefogadás lehetősége. A családokért felelős tárca nélküli miniszternek a különös méltánylást érdemlő esetekben lesz hozzájáruló szerepe”, tudjuk, amit tudunk, ismerjük a hozzájáruló szerepet, mivel ez is elhangzott: “Olyanok, akik valóban egyedül élnek, nem trükköznek.” – ezzel pedig Novák Katalin buzizott egyet, hogy ne mondjuk, könyvet darált a maga módján. Nem Dúró Dóra harca volt eredményes, hanem Novákból bukott ki a rejtőzködő Dórika, sőt igazából miniszterügynök elvtárs.

„Magyarország türelmes a homoszexualitás tekintetében, de van egy vörös vonal: Hagyják békén a gyerekeinket.” – mondta az emlékezetes darálás után a felcsúti, s ím, óhaja szárba szökkent. A gyerekek közelébe sem engedik őket, meghagyják ezt a jogot a kaletáknak és plébánosoknak, elnézést kérve egyben a tiszta szívűektől, mert nem általánosítunk. Novák keresztanyuvá emelésével átlépték a vörös vonalat ők is, ez már majdnem a lengyel abortusztörvény, kies hazánkban azonban a nap továbbra is vidáman süt, sőt, a madarak is csacsognak. Hogy Novák naccsága eladta a lelkét az ördögnek, az az ő bűne, viszont nem kellene kollektíven követni őt a fekáliába. Pedig a hallgatással épp ez történik.

Nem fog szerepelni a magyarok oltási bizonyítványában, hogy kibe milyen anyagot pumpált a NER. Lepapírozott, igazoltan hatékony mixet, vagy vásári fürkészbóvlit, ami csak úgy lepottyant egy napkeleti szekérről. Orbán unja a járványt, azt tűzte ki célként, hogy mindenkit oltsanak be, mindegy, mivel, s onnantól fogva ő széttárhatja petyhüdt karjait, mindent megtett, ennél többet nem lehet, mit csináljon, szarjon sünt? Viszont ez nem ilyen lineáris történet, mert hamarosan eljön az idő, amikor a nagyvilágban csak oltási igazolvánnyal lehet közlekedni.

Olyan lesz ez, mint az útlevél, s ha az unióban mára el is felejtettük a passport controlt, amivel marcona fegyveresek hajnalban ránk rúgták a vonatfülke ajtaját, most megint átélhetjük boldogult úrfikorunkat, gyermekek lehetünk újra fűzfasípot fújva. Macondóban, amikor kitört az álmatlansági kór, Jose Arcadio Buendia azt találta ki, aki a falun kívülről érkezik, viseljen kolompot a nyakában, hogy távol maradjanak tőle, ne adják át a betegséget, ami az egész falut múlt nélküli bambaságba süllyesztette. Ilyen lesz ez az oltási igazolvány is, az egészség menlevele.

Azt demonstrálja majd, tulajdonosa úgy mehet az emberek közé, hogy nem viszi közéjük a halált, másrészről viszont Európa nem Macondo, a kolompolás itt már kevés. Vannak elvetemült országok, amelyek nem ilyen szárnyalóan szabad szelleműek, mint a miénk, amelyik szarik arra, mit döfnek az alattvalóba, csak már pipálhassuk ki. Orbán álma az, hogy oltakozás, kocsmanyitás, fröccsözés, meccsre menés, szotyizás, és a magyari embert mindettől elönti a földöntúli boldogság plusz elégedettség. Hogy a színfalak mögött mi van, édesmindegy, sose halunk meg.

De máris itt vannak a lengyelek – egyelőre –, akik kijelentették, földjükre olyan ember be nem teszi a lábát, akit kínai vagy orosz anyaggal kezeltek. Ha még sok ilyen kukacoskodó ország akad, a magyari ember vérköreiben a keleti cuccal nem megy sehová. Az egész ország egy rohadt nagy karantén lesz, például jelen állás szerint a kedves vezető sem mehet Lengyelbe tárgyalni, hogyan zsarolják közösen az uniót, a következmények tehát beláthatatlanok. Amikor azt hinnénk, az oltási igazolvánnyal miénk lesz a rend és a szabadság, csak az entrópia növekszik.

Erre találta ki a felcsúti géniusz, hogy ne szerepeljen az igazolványban a szer eredete, de, mint láttuk, útlevélnek ez kevés, maximum a sarki kocsmába érvényes. De jól van az úgy is, a jobbágy ne álmodjon túl nagyokat, arra ott van a Fidesz. Hadházy képviselő fejtette ki – mert ő gonosz –, hogy még a kutyák oltási könyvében is szerepel, mit kaptak, mikor, miért, anélkül a magyar eb más országokba nem is mehet. Hadházy képviselő – aki gonosz – a jelöletlen magyar emberigazolvány kapcsán így arra jut, a kedves vezető a népét kutyába sem veszi.

Megfontolandó dedukció. De a még Hadházynál is gonoszabbak nem átallanak olyasmiket elképzelni, mindez, hogy nem lesz tudható, kit mivel pumpáltak tele, csupán arra való, ha valakinek a kínaitól esetleg méteres füle növekszik vagy még hat feje, akkor ne lehessen arra fogni. Mondhatjuk, hogy ez Isten akarata, akinek az útjai kifürkészhetetlenek, csak Kásler tudhatja őket, a körme alól kihulló földdarabok összeállásából látja meg, mint valami televíziós tévéjós vagy vajákos asszony. Nagyjából ilyen szinten van a járványkezelés.

Az ország irányítása emellett szintén, tudatosságot benne a lopások logisztikájában láthatunk, vagy már abban sem. Nem cicóznak, szaroznak, gátak nélkül visznek mindent, lapátolják ki az ország vagyonát. Például a kínai cuccokon is, amit a mi pénzünkből fizettek, ők gazdagodnak, és akkor csodálkozunk, Rogánnak honnan került nyolcszáz millió a bevallásába, de azon még inkább, hogy Orbánnak meg semmi sem. Olyan homályos ez is, mint a magyarok oltási igazolványa. Valami van, de, hogy mi, azt senki sem tudja. No de majd jövő tavasszal kiderül.

„Elmondása szerint Kósa Lajos megkérte Sz. Gábornét, hogy egy Uniós projekt kapcsán járó pénzösszeget utalhassanak Sz. Gáborné számlájára, mert Kósa Lajos a pozíciója miatt nem kérheti a saját számlájára. Elmondása szerint Kósa Lajos megkérte őt, hogy a könyvelés miatt írja alá, hogy ez az összeg kölcsön és hivatkozzon az örökségére. Kósa Lajos és sofőrje felváltva mentek a pénzt átvenni Sz. Gábornétól több részletben.” – Ilyenek állnak a nyomozóhatóság irataiban, amely szerv a hasát vakargatja és a körmét reszelgeti. Még csak meg sem akarják hallgatni Kósa Lalit, hogyan is volt akkor, milyen uniós projekt, milyen pénz, hogy hol van a nokiás kamion.

Ugyanakkor és ezzel párhuzamosan: „A propagandaminiszter rokonsága ugyanis a 2019-2020-as évben kiemelkedő mértékű uniós finanszírozású állami támogatásokhoz jutott, valamint gyanús bankkölcsönökkel és áron alul vett cégekkel is operáltak. Bár Rogánék a földvásárlási botrányból annak kirobbanása után kihátráltak, az újdonsült Rogán-após céges ügyletei végbementek és jól dokumentáltak.” – Ez Rogánról szól, ugye, és a Momentum egyik politikusától származik, aki kijelentette, mindezek miatt följelenti a rokoni társaságot az OLAF-nál, és még azt is hozzá tette, hogy amit látunk a galeri ügyleteiből, az a jéghegy csúcsa csupán.

Mindezzel az a baj, hogy az OLAF-nak nincs börtöne, nálunk pedig, akik ez ügyben illetékesek, azokat Polt Péternek, Pintér Sándornak és Varga Juditnak hívják. Ezek közül Varga az uniót szidja és nyaralókat vesz CSOK pénzen, Pintér a kórházak igazgatásával van elfoglalva, Polt az meg Polt, őt be sem kell mutatnunk, ő annak a nagymestere, milyen feljelentést milyen indokkal lehet visszadobni, ha például Kósa-szerű az eset. Viszont ők mindhárman együtt maga Orbán, akiben így megtestesül a szentháromság, ott ül saját maga jobbján, él és uralkodik örökkön örökké. Mellesleg őt is feljelentették, hogy egy temetésen szegte meg a saját maga által alkotott gyülekezési tilalmat.

Erre azt mondta a Polt & Pintér Művek, hogy templomban gyülekezett szabálytalanul minielnök elvtárs, ott viszont lehet. A templom kívül esik az általunk ismert téren és időn, annak falainál a jog, mint hajdan a hódító seregek, visszahorkannak, oda be nem teszik a lábukat, abban mindent lehet. Ifjú fiúkat is lehet benne molesztálni, s ha emiatt a molesztált felnővén beszélni akar bíboros úrral, akkor elküldjük érte a nagy fekete autót. Rogán mindeközben pénzeket is oszt, haverok, buli, Fanta alapon. Mint kiderült, az igénylők fél százaléka – Lali barátai szintén – kapták meg a turisztikai támogatások kétharmadát, erre jó például a járvány és a rendkívüli jogrend.

Ezek az esetek az elmúlt pár napban történtek, de ez nem is az összes, csak a látványosabbak. A szájunkig ér már a sár, hamarosan belefulladunk. A nem is kormánygép jár, kel, forgolászik a Maldív-szigetek és kies hazánk között, a galeri összes tagja harminc éve is így utazott, most és ezután is így fog. Gazdasági, pénz-, és nőügyekkel nem foglalkozunk, inkább azt mutogatjuk, hogy Áder „álamelnök” elvtárs megkapta a kínai szurit. Mire föl? Nem krónikus beteg (csak másképp), nem veszélyeztetett korosztály, és a pontyokon kívül mással úgysem találkozik. A fegyelmezetlen alattvalók meg az utcán tülekednek a szerért.

Elöntött minket a harmadik hullám, mindenféle szigorítások lógnak a levegőben, bolt és iskolazár, mindeközben pedig a nyitásról nemzeti konzultálunk. Összeomlóban az egészségügy, az orvosok nem írják alá a rájuk kényszerített új munkaszerződéseket, a vállalkozások a megszűnés határán tántorognak. Csak a lopás örök és biztos pont, ebben csalódni nem lehet, üzemszerűen működik. – „Elmondása szerint Kósa Lajos megkérte Sz. Gábornét, hogy egy Uniós projekt kapcsán járó pénzösszeget utalhassanak Sz. Gáborné számlájára, mert Kósa Lajos a pozíciója miatt nem kérheti a saját számlájára.” – Elmennek ezek a sunyi búbánatosba. Talpra magyar, hí a haza.

Boross Péter aggódik. Ez onnan derült ki, hogy a Magyar Nemzet interjút készített vele, ám, hogy mi alkalomból, az nem tudható, csak sejthető. Hogy aggódhasson, nyilván azért. Aggódása viszont összetett, többrétű gyomorfájás, amit úgy foglal össze a vendéglátós: új helyzet adódott. Az új helyzetet a rossz tévék és az internet okozza. Ezek fertőzik a romlatlan magyarságot, pumpálják beléjük a felforgató eszméket, amely Budapesten kulminálódott, ahol a vendéglátós szavaival „az emberek képesek voltak egy hozzáértő, komoly szakember helyett egy amatőr pozőrt választani főpolgármesternek”. Ha Tarlós a hozzáértő és komoly szaki, akkor értjük, hogy a vendéglátóst miért emlegetik hóbagoly néven.

Boross mint hóbagoly, annak összes bölcsességével és intellektusával látja a világot, horizontja az, hogy keresi a pockokat a mezőn. Különösen kedvelem azokat az interjúkat, amelyek azért születnek, mert valaki valamikor véletlenül volt valaki. A hülye zsurnaliszta ettől azt hiszi, a szava attól fogva örökre érvényes, amit mond, az röhögés helyett megfontolandó, hivatkozási alap, amire újabb újabb meséket lehet építeni. Ilyen az, amikor vélemények tégláiból épülnek légvárak, amiknek aztán semmi közük a valósághoz. Innen nézvést már értjük, miért kell hóbaglyokkal interjút készíteni. Miniszterelnök úr is megmondta. A Magyar Nemzet ebben a kontextusban a szomszéd Józsi, aki tegnap is padlóra küldött, mert hallgatta a Kossuthot.

Az Orbán Viktor mondta, hivatkozott valami ökörségre, így látszott, hogy innentől fogva az szentírás, és ha a saját szemével látja az ellenkezőjét, azt akkor sem hiszi el. A Kossuth innen nézvést – hóbagolyi kontextusban – jó rádió, a Klub pedig rossz volt. Mert azt mondta a vendéglátós, hogy ma „sokkal nagyobb a kommunikáció – különösen a televíziók és a közösségi média – szerepe és befolyása.” Éleslátó a vendéglátós, akárha Varga Jucus – illetve most már egyre többen –, akik szintén azért hisztiznek, hogy a Facebook bántja őket. Totális a rémület, hogy erre nincs befolyásuk, nincs fölötte hatalmuk, meg is akarják szerezni tehát egy új törvénnyel, hogy kordában tarthassák. Nem esik jól, ha némely igazságok ellenőrizetlenül napvilágot látnak.

Idézném azért bővebben vendéglátós elvtárs e tárgyú gondolatait, hogy a maga teljességében lássuk a bajokat: „A kommunikáció nagymértékben baloldali kézben van, és ezt a baloldalt támogatja az Egyesült Államok és az Európai Unió meghatározó része is. Ez az elvtelen és alkalmatlan baloldal ma úgy támaszkodik a Nyugat támogatására, ahogy elődei hetvenöt évvel ezelőtt Sztálinékéra, ezért azt kell mondanom, a labancok nem voltak olyan nemzetárulók, mint amilyen a jelenlegi destruktív baloldal a maga torz összetételében. Különösen Budapest veszélyes, ahol az emberek képesek voltak egy hozzáértő, komoly szakember helyett egy amatőr pozőrt választani főpolgármesternek. De bízom a vidék józanságában, mert mintha ott kevesebben és kevesebbet néznének rossz tévéket és internetes oldalakat”.

Magával a szöveggel nem foglalkozom most bővebben, nem magyarázom és értelmezem, mert magáért beszél. De láthatjuk, nem semmi az a káosz és a maga nemében mégis kétszer kettő világosságú gondolatkísérlet, hogy minden veszélyes, ami nem fideszes kézben van, és nem az ő propagandájukat terjeszti. Ez sem újdonság, ilyet akármely gyalogos katona is elő tud adni, önkormányzati képviselők, minisztériumi csinovnyikok, az utolsó mondat azonban megér pár gondolatot, mert abban vannak a veszélyek. A romlatlan, tiszta lelkű vidéki Magyarország, mint nemzetmegtartó erő, amelyik azért lehet ilyen, mert nem néz rossz tévéket, szemben a romlott és züllött Budapesttel, illetve városokkal.

Ez a felmelegített népi-urbánus vita, ez a Nyugat kontra Új idők, Ady vs Szabolcska, végső soron Wass Albert vagy Kosztolányi, a magyar vér vagy a zsidó írócskák, és már benne is vagyunk a közepében. Erről beszél a vendéglátós akaratlanul, pedig ő csak azt a reményét fejezte ki, hogy az elhülyített vidéki magyarságban megőrződik a Fidesz szavazóbázisa. Boross csak meg akarja szolgálni azt az egy funkciót, ami még megvan neki, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti bizottság elnöki székét. Itt már kevesebb kárt tehet, mint amikor az Orbán mellett működő, az új alkotmány koncepcióját kidolgozó testület tagja volt. Ártani viszont – mint láthatjuk – még mindig tud, és nem is rest ezt megtenni. Nem rossz szándékból, csak ilyen. Elzüllött az eszméiben.

Nenne anyám nagynénje volt. A családi viszonyrendszerben egy szóval ki sem fejezhető rokon, mert olyat nem ismerünk, hogy nagynagynéni. Így ő dédanyám lánya, nagyanyám testvére, anyám nagynénje vagy nagyapám sógornője volt, amúgy Mária néni, de nekünk csak Nenne. Hogy ez honnan került, ez a név, az titok. Az még kihüvelyezhető, hogy dédanyám miért volt Ómama, na de hogy a lánya mitől lett Nenne, már soha meg nem tudható. Egyébként kiérdemelte a nevét, minden ízében Nenne volt ugyanis, szimbiózisban élt az anyjával, a dédanyámmal, tehát Ómamával.

Tanítónő volt, amikor nagy lehetett, mert, amikor emlékeim kezdődnek róla, már egészen kicsi volt, csak a szeme nagy és huncutul vigyori. Különös szeme volt, nem látta a világot vele, hanem valami belső réteket, kerteket csak, ezért mosolygott az mindig. Akkor maradhatott így, amikor meghalt az ura még Rákosi alatt. Meg kellett halni neki, mert kulák volt. Egyszer eljöttek hozzájuk az akkori némethszilárdok, kovácszoltánok, kisöpörték a padlást Jóska bácsival együtt. Vitték őt is a búzával kolbásszal, majd pár hét múlva Nenne – akkor még Mária néni – levelet kapott a söprűsöktől.

Azzal a vigasztaló szöveggel, hogy a férje kimúlt. Nem voltam ott, ám úgy hiszem, abban a pillanatban vált Mária néniből Nennévé. Az anyjához, Ómamához költözött, s amikor én – szintén a Jura korban már – megláttam a napvilágot, együtt élt molygós szemekkel a két öregasszony. Kendőben, aprócskán, tipegve és topogva, elégedetten a világgal a vérzivatarban. Hogy hívők voltak-e, nem tudom, vallásosak viszont igen. Megvan még Nenne bibliája, ami olyan, mint egy süldőlány kifestőkönyve, minden egyes sora, betűje aláhúzva vastagon pirossal, zölddel, kékkel, hogy minden más jelentés elveszett belőle.

Csak a színorgia maradt, ami mögött bújócskát játszott Isten, aki Nennét már rég elhagyta az elhurcolt urával együtt. Viszont nem haragudott a világra, sem semmiféle kommunistákra. Anyjával együtt betűzték, hogy Kádár János ismét a körülbelül titkára lett, jóváhagyólag bólintottak, ez a hír annyi volt, mint az, ha máshol bombáztak. Nem az utcában történt, kívül esett a tér és idő még értelmezhető birodalmán, egy másik galaxis volt, amit csak mahomet távcsövekkel lehetett észlelni, de rezgései a tornácra már nem értek el. Így élt egymás tenyerén Ómama és Nenne végtelenül.

Mígnem egyszer csak Ómama meghalt. Olyan apró lett halálában, hogy zsebre lehetett volna tenni, de csak a temető nyelte el, ahová aztán Nennét rendszeres ütemezéssel vinni kellett rokonlátogatóba. Mert akkor már ott volt egy helyen az anyja, az apja, a bátyja – Pista bácsi –, a húga – nagyanyám és a sógora – nagyapám –. Csak a férje nem volt sehol sem, őt a kommunisták kaparták el valami ismeretlen helyen, de ez Nennének már nem fájt egyáltalán, mint ahogyan a többi halottak sem.

Mosolygós szemekkel ment el teljesen az esze, olykor ráborult a gázkonvektorra hálát adva valami ismeretlen hatalomnak, sóhajtva, hogy de jól befűtöttek máma. A Família Kft.-t olyan gyermeki örömmel nézte, mint Ceaușescu kivégzését, gépfegyver ropogása annyi volt neki, mint Esztergályos Cili ordibálása a dobozban. Legvégső vénségére meghízott, mindent megevett, amit hajdan a padlásáról lesöpörtek, még az ura emlékét is lenyelte, csak ült vigyorgó szemekkel, de, hogy azokkal mit látott a fényben, már soha meg nem tudható, ki nem deríthető. Mert aztán meghalt persze.

Olyan hirtelenül, minden fakszni és cirkuszolás nélkül, mint az anyja – Ómama –, a testvére – nagyanyám –, és utána a kettejükhöz hasonlatos anyám is. Olyan gyorsan ment el mind, hogy még integetni sem tudtak a végtelen felé induló vonatról, és mi álltunk a peronon, nézve a horizontba belevesző mozdonyfüstöt, amíg a föld hajlása teljesen el nem takarta az utasokat és Kharon kotyogó ladikját. Biztató mindenesetre ez a génjeinkben hordozott könnyű halál, hogy a jelek szerint nem kell majd hosszan ágyban és párnák közt, hogy nem lesz Ivan Iljics végül az emberből.

Nenne viszont férjestól és ledózerolt életestől azért jutott csak eszembe tegnap, mert Gulyás, jól táplált óvodás miniszter hörgött előírás szerint a kommunizmus áldozatairól. És, hogy senkivel szóba nem állnak, a vörös patások leszármazottaival sem, nincs bocsánat és nincs kegyelem. Ekkor gondoltam, aranyapám, akkor húzd ki a telefonkönyvedből a komcsi párttitkár ivadék főnököd nevét, és különben is mindenki kussoljon. Mégpedig azért, mert a nennék mosolyogtak, csak ezek hörögnek, akiknek fikarcnyi közük sincs semmihez sem. Csönd legyen tehát, csak a csönd.

Tegnap a fatornyosomban úgy álltak sorban a népek a vakcináért, mint Rákosi pajtás idején húsért. Olyan életben maradási elszántsággal, kitartással és megalázottsággal is. Szerte az országban ilyen jelenetekről jöttek suttogó hírek már napok óta, mutattak fényképeket is a várakozó tömegekről, akik a mínuszokban epekedtek a szuriért, mert valaki odahívta őket, és nem tudott mit kezdeni velük. Azokat a kósza híreket mindenki kétkedve fogadta, hogy ez a Hadházy megint szórakozik, ennek az az élete, hogy lázít a rendszer ellen. Így véli a nép, míg maga bele nem kerül a sorba, és onnan kiabál kifelé, hogy mi van itt, milyen kupleráj.

És pláne, hol van a madám. A várban csücsül. Tehát tegnap botrány kerekedett, hogy a fatornyosomban oltakozási entrópia van, éppen nem vakcina-tohuvabohu, magyarán őskáosz. Rengeteg népek álltak a nemzeti oltópont előtt a hidegben, s mondjuk forradalom vagy lázadás azért nem tört ki, mert az említett Rákosi pajtásos időkből a népek génjeibe ivódott a sorállás türelme, hogy várni, kell, ha élni akarsz. Úgy álltak sorban az alattvalók, úgy epekedtek a vakcináért, mint a fuldokló a levegőért, éppen szomjan haló egy korty vízért, éhező egy falat kenyérért. Mondom, hogy Rákosi pajtás, viszont azért mégsincsen jól ez egészen vagy egyáltalán.

Azt a tudományt, ami a dolgok összerendezgetését, mindenféle elemek működő sorrá, folyamattá, összeálló renddé és rendszerré szervezi, logisztikának nevezik. Egy egészen profán példával mutatnám meg ennek hasznát, jelesül, hogy először kakálunk, aztán törlünk segget, mert fordítva is lehet, csak semmi értelme, illetőleg barna foltos lesz aztán a bugyogónk. Nem megy a logisztika a fiúknak, pedig rendőr irányítja az egészségügyet, és katonák csücsülnek a kórházak élén, az ilyen babramunka azonban, hogy egy nyüves oltakozást megszervezzenek, mégis eltúlzott feladat. Nem a katonák tehetnek róla, a hiba rendszerszintű, egészen profánul: selejtes a NER. Cserére érett.

A NER, mint állam-, és hatalomszervező idea ott bicsaklott meg, hogy benne csupán víziók léteznek, bazi nagy kijelentések, hogy egy hét alatt tízmillió ember beoltunk, aztán úgy járunk, mint tegnap. Az ilyen nem egyedi, azt is halljuk minduntalan, hogy a zembereknek mennyire jó, menyi sok milliárdot hagytunk a zsebükben, aztán, ahogyan szálazzuk le az egyénig, kiderül, hogy ott meg semmi sincs. Így járnak a nyugdíjasok, így jár mindenki. Víziókban él a Fidesz, amelyek eltakarják előle az egyént. Igaz, ilyet látni sem akar, az liberális nyavalygás, aztán ez a kimenetel, mint tegnap. Mindig szar a vége, és ezt nevezik ők kormányzásnak, ami erős eufemizmus.

Ami nem megy, nem kellene erőltetni. Aki egy nyüves oltakozást nem tud megszervezni, az ne ordibáljon egyfolytában róla, mert nem úgy van, hogy aki hangosabb, annak van igaza, ezt a Fidesz csak hiszi. A zemberek nem azért nem kapják meg a szurit, mert a baloldal lebeszéli őket róla, mint ami a legújabb hazug mantra. A sorállásból kiderül ugyanis, az emberek szomjúhozzák a szert, csak nehezen kerül beléjük a fentebb részletezett tényállás miatt, hogy ez (is) el lett cseszve. Nem kicsit, nagyon. Ilyenkor be szokás vallani, hogy hibáztunk, elnézést kérni, és ígéretet tenni, hogy a hibát javítjuk, de ez itt a NER. Itt a népeket nyektetik a saját buktájukért is.

Mert és ugyanis a fatornyosomban megszólalt a kormányhivatal helyi vezetője mint az állam hangja, és kijelentette, a lakosok fegyelmezetlenek, ez a baj. Minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve, csak a rohadt lakosok, azok a fékek a rendszerben. Nélkülük flottul menne az oltakozás. A vízió tökéletes, jobban teljesít, és mindenféle jelszavak, ám a népek gátak a tökéletes idillben, bezavarnak, csak a baj van velük. Etetni kell őket, oltani, az anyukájuknak lenni. Pártkongresszuson, kihelyezett frakcióülésen, papíron és a rózsaszín kifestőkönyvben minden tökéletes, csak a valóság néha belezavar az idillbe. Kerülik is rendesen és kitartóan.

Viszont én nem akarnék egyfolytában bűnös lenni, ha népek lennék. Unnám erősen, hogy mindent a nyakamba varrnak, hogy türelemtelen vagyok, fegyelmezetlen. Nem úgy szeretek és nem azt, akit a Párt előírna, más könyvet olvasnék, mint amit a kezembe adni igyekeznek, más darabot néznék a színházban, és utálom a Csiki sört. Kiderülne, hogy nem passzolunk egymáshoz, az állam, a Párt és én, a népek. Végül belátnám, hogy többen vagyok. Aztán levonnám a következtetéseket, a többi pedig már a fényes jövő. Visszatérve azonban még a tegnap történtekhez, azt nem hagynám elsőként, hogy rám kenjék a saját nyomorukat, és belém verjék, hogy rossz vagyok.