Szerző: rezeda

Szeretjük, hogy Áder elnök úr (elvtárs) mindig és egyfolytában a kor üterén tartja az ujjait – bennük a toll –, és megóvja mind a természetet és az anyaföldet is. Amúgy nem tudjuk, mivégre van ezen a világon elnök úr, létezését azon kívül, hogy fogyasztja a zoxigént, semmi nem igazolja és indokolja. Hogy mindent is aláír, az ontológiailag semmit nem jelent, más szemszögből a mindent. Láttam úrfikoromban olyat, hogy akinek sokat kellett aláírni, hogy kímélje a fenséges kezét, az aláírását elkészítették bélyegző formájában, s amikor a kézjegyével kellett ellátni valamit, csak stemplizett egyet, így minden rendben is volt és hivatalossá vált.

Gyártathatna ilyet Áder elnök úr, a bélyegzőpárnát és magát a készséget átadná országos cimborájának, kollégiumi szobatársának, az Orbán nevűnek, és flottul menne a dolog. Ő – mármint Orbán – megálmodná a törvényt, még ki sem mondaná, a százharminchármak már megszavaznák, ott helyben nyomtatnák ki, Orbán venné a stemplit, meglehelné, bélyegezne, s kész is volna minden uszkve két perc alatt. Minek az a sok macera. Az a röhej, hogy voltaképp most is így van, csak csinálnak köré egy cirkuszt a népnek és az Uniónak a jogállamról, parlamentről, mintha lenne annak ellenére, hogy voltaképp nincsen. Ennyit Áder szerepéről, viszont most nem erről szeretnék beszélni.

A Fidesz adott karakteres államelnököket az országnak. Volt, aki tárogatózott a nemzet golyóstollának képzelve magát egy dedós helyesírási készségeivel, a másik a bazsarózsa buzija volt, Áder meg épp itt van előttünk a horgászbotjával meg a Föld nevű bolygóért való ál-aggódásával, miközben az ország rohad szét erkölcseiben és voltaképp fizikai valójában is. Mindemellett, aki elfogadja a Fidesz jelölését egy portási hivatalra akárcsak, jó ember már nem lehet. Ha pedig, mint Áder, hivatalából fakadóan tevőleges szerepet játszik a diktatúra kiépítésében, az előttem meg nem áll. Megengedőleg arra ítélem, hogy rágcsálgassa a horgászbotját száraz tónak nedves partján.

Viszont Áder tegnap is aggódott. Mindeközben pedig arra szólította fel a nemzet apraját és nagyját, hogy second handben szerezze be a ruhatárát, mert, idézem: „az egyik leginkább vízigényes és környezetszennyező iparág, a ruhaipar termékeinek túlfogyasztása elkerülhető úgy is, ha másodkézből vásárolunk, ha jó minőségű, tartós ruhadarabokat veszünk, amelyeket tovább használhatunk, de úgy is, ha a megunt ruházatot továbbadjuk”. Sőt, aggódásában a nyári leárazások során is megfontolt vásárlásra buzdított. Több dolog van itt, ami az ember eszébe jut, mert mégsem mondhatja pökhendien, hogy ne röhögtess János, mert cserepes a szám.

Pedig mondhatná, amikor emlékezik arra, hogy a nemzeti divat nagyasszonyaként Orbán Ráhel a hetekben kapott az apukájától – ergo tőlünk – ötmilliárdot szíves elkúrásra a magyari divat nevében, ami így, Áder felszólítása után okafogyottá vált. Kéretik tehát visszafizetni a kasszába. Gondolhatunk aztán nagyjaiank Guccijaira, Armanijaira és a többire, ami adja kérdést, miszerint Áder éteri aggódása nekik is felszólítás, vagy csak a gyalogos pórnépnek, akit viszont a turkálóban való tobzódásra buzdítani nem kell, mert amúgy is ott szerzi be a ruhatárát nagyobbrészt. Innen is kitetszik, hogy Áder a pecabotjától nem látja az életet, de mentségére szóljon, hogy nem is akarja.

Egy hete került elém a KSH amúgy elhallgatott jelentése arról, hogy a Fidesz második országlása során – amiben élünk – brutálisan nőtt a szegénység. 2010-ben 18,2 volt a mélyszegénységi mutató, ami 2019-re 36,3 százalékra emelkedett. Ebből fakadólag olybá tűnik, hogy nemzetünk jelentős része nemhogy új, de még turkálós ruhát sem nagyon vásárol. Bár lehet, ez az adat elnök úrhoz el sem jutott, mert az ezért felelős Hegedűs nagyasszony nem közölte vele, helyette elitta a szegények pénzét. Ez is egy nézőpont, illetőleg ez a kizárólagos nézőpont, amin keresztül nemzetünk dicsőséges és büszke sorsát szemlélni lehet, ami azt mondatja az emberrel: kapjad be, Áder János.

A horgászbotodat is, meg a többit, de inkább nem hergelem magamat. Helyette azon tűnődöm, hogy vajh, ez az adat, ami egészen friss, hol marad a sajtóból, amelyik, legalábbis az Orbáné, tehát a kilencvenöt százaléka a fellelhetőnek, ennek közlése helyett a melegek ellen uszít, és Orbán világra szóló diadalairól ad számot nullától huszonnégy óráig bezárólag. Ezt már számon sem kéri az ember. Voltaképp Áder ájtatos képmutatását sem a használt ruhákról, mert a csodálkozáson és a felháborodáson már rég túl van. A jelen stádium a megvetéssel elegyes undoré, és az ámulás viszont azon, hogy ezt meddig lehet büntetlenül. A válasz a te kezedben van, én nyájasom.

Ha jól emlékszem, Füst Milán esztétikájában (Látomás és indulat a művészetben) olvashatni a fikciós irodalom alapvetését, miszerint a szerző bármit és bármekkorát hazudhat, egy dologra kell ügyelnie, hogy ezt következetesen tegye. Ha konzekvensen viszi végig a hazugságot, ügyel a részletekre, s ez irányú figyelme nem lankad, akkor a hazugság (mű) nem szenved csorbát és révbe ér. Ámde – hívja fel a figyelmet Milán bácsi – ha csak egy csöppnyi rés keletkezik a hazugság épületében, ha csak egy apró hibát vét, ha csak egy kicsit, a legapróbb részletben is megbomlik a hazugság szövete, és kiviláglik a turpisság, akkor az egész épület omlik össze, és mindennek vége.

Ilyen szemszögből nézzük azt, hogy Varga Judit, úgy is mint igazságügyi miniszter, tegnap nagy hangon, ha úgy vesszük, teli pofával tagadta, hogy az Európai Bizottságnak baja volna a magyar helyreállítási tervvel, aztán nem kiderül, hogy deigen? Ciki volna, ha nem Varga Juditnak hívnák a hazugságtévőt, őt azonban ilyen apróságok nem zavarják, nyugodtan dekázgat tovább. Viszont nem is ez a legnagyobb baj, bár az épület már ettől is recseg-ropog, hanem amitől majd össze is dől. Mert mégis csak meghosszabbította ez a bizottság ennek a magyar tervnek az értékelési határidejét, s ami ekörül van, na, az a delikát, hogy kő kövön nem marad.

Egészen egyszerűen fogalmazva Európa megunta, hogy Orbán ellopja a pénzüket, hogy a haveroknak – ergo saját magának – adja a német traktorista befizetett adóját. Ezt – mivel az Unió az orbánizmust még mindig úriemberként és visszafogottan kezeli –, virágnyelven fogalmazták meg, miszerint a magyar helyreállítási terv átláthatatlan és nagy benne a korrupciós kockázat. Magyarán, nem tudni mire költik, és azt sem, ki lopja el. Az Unió viszont jobban tenné – bár ilyet soha nem fog, mert köti az amúgy rendszeresen történelmi katasztrófákat okozó diplomáciai protokoll és diplomáciai nyelv –, ha feketén-fehéren kimondaná, miszerint tolvaj, fasiszta államot nem finanszíroz.

Mindjárt más lenne a leányzó fekvése, és a NER – Szijjártó és Varga, meg az összes többi – nem tudná azt hazudni, hogy a homofób törvény miatt nem kapják meg a pénzt. Az egy teljesen más történet, ami most jól jön ezzel összemosni. A bávatagoknak pedig azt dörgölik a képébe ezúttal, hogy az Unió az LMBTQ-at akarja betelepíteni a magyari óvodákba, megrontani mind az összes kipcsak kisdedeket. Tudjuk, hogy nem igaz, Orbán is tudja, Varga is tudja meg a Szijjártó is, csak jobb azt hazudni az egyatábornak, hogy azért fog éhen dögleni, mert az Unió pátyolgatja a buzikat. Holott a tolvaj fasisztákat nem kedveli.

Lám, ide vezetett az évtizedes maszatolás, hogy már kikeveredni is nehéz belőle. Sokszor utaltam már Chamberlainre és München 1938-ra, de most Füst Milánról kezdtem el beszélni, és a hazugság önleleplező voltáról, ha az nem következetes. És az az érdekes helyzet, hogy a NER hazugságai egyáltalán nem azok, nem állnak össze egy komplex rendszerré, hanem azt mondanak, ami épp az eszükbe jut, és mégsem buknak le sohasem. Illetve dehogynem, a ház azonban mégis áll. A logikának és Füst Milán esztétikájának ellentmondó ez a jelenség, ami csak azt igazolja, hogy az élet nem irodalom, hanem annál sokkal mocskosabb és aljasabb jelenség.

Mint például Szijjártó külügyes, aki az UEFA és minden jó érzésű ember döntése után, amely elítéli a homofób és rasszista hörgést, teli pofával szid mindent és mindenkit, bizonyítva azt, amire Varga is utalgat, hogy ezért – is – néznek minket hátranyilazós hordának, bár a pénzt még mindig nem ezért nem adják oda. Hanem azért, mert úgy látják, nem Mari néni vehet majd belőle kalácsot, hanem kurvákra költik a jachtokon, hogy körbeéressük a történetet, mert minden mindennel összefügg. Az is azzal, ha ez a bizottság köti az ebet a karóhoz, és nem utal a rezsimnek, akkor buzi lesz az egész világ, de, ami ennél húsba vágóbb, hogy ki jár akkor rosszul. Nem a Lőrinc, hanem te, s ez a baj.

El kellett merengenem, miért van az, hogy amikor Kövér pedellus megszólal, akkor olyan, mintha gyomron vágnák az embert, és egyesével tépnék le a körmeit. Hiszen, ha az eszéhez és a jelleméhez-jellemtelenségéhez méri az ember, soha, semmi meglepővel nem rukkol elő, váratlant nem húz. Az a fekália, ami kifolyik a száján, voltaképp Arkhimédész fix pontja, ám nem a világot sarkaiból kifordítandó, hanem felépíteni rajta a NER bűzeit. És még ez sem okozna hányingert igazából, hiszen ebben élünk, mind az összes fideszista úgy beszél, mintha a seggéből rángatta volna elő a ország azon nagyobbik részét, amelyik nem rá szavazott.

Hanem Kövérben ezen kívül még megvan az elvakult gyűlölet is, amiből kitetszik, hogy tényleg a legszívesebben fölkötné az embert, csak ettől visszatartják őt holmi évezredes humánumok, amelyek ugyan nem a sajátja, de teherként benne kell élnie. Voltaképp megkötözött kutya, amelyik azért nem tépi szét a postást, mert a lánc nem engedi. És minden igyekezetével azon van, hogy ezt a kapcsot, ami úgy-ahogy a kultúrlényekhez köti, széttörje és elszakítsa, ami után fékek nélkül tombolhatna parttalanul. Ez az a pillanat a történelemben, amikor kigyullad a Reichstag, amikor van ok és indok mindent elsöpörni, ami nem ők, akik akár egy kicsit is különböznek.

S bár Kövér felszólamlásaiban az ellenzékről beszél, voltaképp rólam szól, engem kötne fel, és engem nevezett tegnap „terrorista kisebbségnek”, amelyik „randalírozik az országban”. Engem, és még azt az uszkve nyolcmilliót, aki nem rájuk szavazott. S bár szokva vagyok ahhoz szakmámból fakadóan, hogy látványosan gyűlöljenek és ennek trágár módon hangot is adjanak, Kövér eltaposó indulata azért okoz gyomorfekélyt mégis, mert tehetetlen vele szemben az ember. Legszívesebben pofán vágná, de attól a gyerekszobája visszatartja, így a beleiben növekvő gombóccal hallgatja az egyre nívótlanabb és artikulálatlanabb hörgést, amelyik mindent és mindenkit megsemmisítene.

Kövér beosztása a házelnökség, ami abból állana, hogy levezesse a gyűléseket, s mint ilyen, voltaképp némileg pártokon felül kellene állnia. Ahogyan Ádernek sem ártana valami hasonló metódus, de ez csak az ábrándok szigete. Viszont, hogy egy közjogi méltóságnak nevezett alak, azaz Kövér, úgy beszéljen a Fideszen kívül álló világról, mint egy kápó, ávós vagy gestapós vallatótiszt, az mégsem járja. Viszont ezek szerint mégis igen. És még a hangerő. Nem elég az alja tartalom, még zeng is tőle a szoba, ahogyan Vargától, Kovács levelezőtől, ahogyan azok meg Európában hugyoznak a zongorába, és táncolnak szöges bakancsban a tálalóasztalon.

Kövér ezen felül még fenyegetőzik is, bebizonyítva, hogy az akasztásos dumája nem elszólás volt, nem kicsúszott a száján, hanem kiérlelt program. Tegnap én, aki terroristaként randalírozok az országában, még azt is megtudhattam, hogy „volt kommunista nómenklatúrából” származom, velem szemben 1990 után „semmiféle retorzió, számonkérés nem történt”, és ráadásnak: „”téves az a hiedelem, hogy ez mindig így lesz”. – És mindeme felemelő eszmefuttatás után lettem le-terrorista kisebbségezve. Ám félreértés ne essék, te is, és mindenki a rajtuk kívül eső világon. Így ha most Kövér szerint retorziók következnek, akkor szerintem ez épp nettó uszítás.

És, hogy görcsbe rándul az ember gyomra az nem a félelem, hanem a tehetetlenség miatt van. Hogy reakcióképtelenül kell hallgatnom egy nyilvánvalóan eszét vesztett pszichopata őrjöngését. S nem az a baj, hogy ezt teszi, hanem, hogy teheti, sőt, mérvadó véleménynek számít, ha nem programnak az az aljadék, ami a szájából kifolyik. Nos, ez a baj, és még az is, hogy nem csak befelé, mintegy saját használatra ilyenek, hanem ilyen tempóval ordítják tele Európát és az egész világot. Miattuk szégyelli az ember, hogy magyar, de ettől még az összelegózott Mátyás is forog a sírjában. A tehetetlenségből pedig más kiút nincs, ha már Kövér vizionálta, megyek, randalírozok. Gyertek, randalírozzunk együtt.

Az őszödi beszéd már négymilliárd éve hangzott el, de a nemzet testében miatta lüktető fájdalom nem csitult. Ahogyan az a kín sem, amit a tévé székház ostromának leverése okozott ugyancsak abból az időből, amit mindennek ellenére bevont a dicsőség legendája. A könyvekben úgy szerepelt, hogy ott lőtték ki a kedves vezető szemét, midőn megrohamozta a Gyurcsányt magát, ez viszont újra nőtt, ami ékes bizonyíték isteni mivoltára, ahogyan az is, hogy még mindig uralkodott, és nem látszott öregedni egyáltalán. Olyan volt az eltelt tenger idő ellenére, mint 2021-ben, strammerős, vizenyős szemű és a kappanhangja sem kopott meg. Sőt, a gatyáján sem volt több ránc és rogyás, mint akkoriban, uralkodásának tizenegyedik évében.

Viszont azóta eltelt négymilliárd, ami huss, úgy röpült el, mintha itt sem lett volna soha, és még mindig ugyanazzal a szeretettel kormányozta a nemzetet. Voltaképp állni látszott az idő, amit az mutatott leginkább, hogy míg a hanyatlásnak induló nyugat felfedezvén a féregjáratok titkát úgy járt-kelt a világegyetemben térben és időben, mint a kedves vezető a felcsúti stadion és a kertvégi budi közt, minálunk a MÁV a havazással és a hőséggel küzdött, Kásler pedig még mindig Mátyás csontjait szerelgette. Pedig mondták neki mindenféle asszonyságok, ha ad egy szilánkot belőle, csinálnak egy Mátyást belőle, igazit, de ezt a NER nem akarta igazán. A kedves vezető konkurenciát látott volna benne, meg mi történt volna, ha nekilátott volna igazságoskodni.

Minden úgy volt jó ahogyan, és az is látszik ebből, hiába telt el a temérdek idő, ugyanaz a gárda volt a NER élén, örökre és leválthatatlanul. Az ország átállt a krumplitermelésre, mindenhol krumpli nőtt, Rétvári pedig osztogatta. A kerítés még mindig állt, holott migráncs már egyáltalán nem is volt, áttelepültek az Androméda ködbe, egy barátságos fiatal csillag mellé, és vakargatták a hasukat, viszont még mindig riogatott velük az M1, mert az bevált. Semmi sem változott, mégis eltelt négymilliárd év, és a Nap készült a végjátékra, itt viszont erről nem akartak tudomást venni. Nekik ne mondja meg senki, hogyan éljenek, mondogatták, s míg az egész emberiség cuccolt át egy új naprendszerbe, a mimagyarok verték a mellüket, hogy na, ki a faszagyerek?

Így telt az idő, a Nap, pedig, mivel épp alakult át vörös óriássá, egyre nagyobb lett az égen, és egyre melegebb is. A Merkurt már elnyelte a drága jószág, közelített a Vénuszhoz a pereme, a Föld perzselődött, de a NER még tartotta magát. A népek azért menekültek volna valami hűvösebb helyre, de féltek a migráncsoktól, féltek a Gyurcsánytól és a buziktól, megkapták a kis krumplijukat, és befogták a szájukat. Nem is lehetett mást tenni, mert nem volt kiút. Operatív törzs áll fel és adta a tanácsokat, hogy a gyerekeket gyakran szellőztessék az ablakban, a nagymamákat ne csókolgassák, a nyunyókákat pedig mossák gyakran. Füstölgött a világ, és kiderült, hogy a Sorosisták állnak minden mögött, meg a baloldal, ahogyan tör a nemzetre.

Alig telt el így ötszázmillió év, még ki sem találta ilyen hamar a kedves vezető, mi a teendő, inkább kovászos uborkáról, piros fazokakról posztolgatott, Lázár pedig közzé tett egy videót, hogy Bécsben nem lehet osztrákul beszélni már a sok migráncsoktól, de kiderült, hogy Bécsben már senki nincs. Se migráncs, se osztrák, sőt, az egész Föld kiürült, csupán a mimagyarok van csak rajta, de ezt letagadta a propaganda. A kedves vezető szidta Brüsszelt, és a liberálisokat okolta a rohadt meleg miatt, de ígéretet tett rá, hogy legyőzi őket, véget vet a melegnek, rászól a Napra, lekardozza az erkölcsi fölényével. És mondom, alig telt el ötszázmillió év, egy reggel arra ébredett a nemzet, hogy a nagy, vörös nap már nincs az égen.

Egy fehér törpe volt a helyén, kisebb, mint a Hold, és hiába magyarázták a mutatóban még meglévő csillagászok, hogy ez a vég, mert ez az iszonytató gravitációjával darabokra szaggatja a Földet, megint csak az volt a válasz, hogy nekik senki nem mondja meg, hogyan éljenek, a kedves vezető pedig az erkélyről tett közzé képeket, az aprócska, fehér Napra mutatva jelentette ki, ne higgyen senki a liberális médiatúlsúlynak, akik csak riogatni tudnak. Ekkor tépte le a Gellért hegyet a Nap ereje, darabonként szívta magába, recsegett minden és esett szét, falta föl a Földet a Nap, zabálta be az egészet, hogy egy sikoly volt a világ, a kedves vezető viszont függöny mögé bújt boldog karácsonyt kívánva. Aztán ő is elrepült. Ez történt négymilliárd év múlva.

Valaki provokálhatta a galamblelkű magyari szurkolókat, csakis úgy lehetett. Sorosok, gyurcsányik, szivárvány a levegőégen, ilyenek. Bizonyságot nyert ugyanis, hogy például a magyar-francia meccsen, amikor Mbappéhoz, Benzemához került a labda, a magyari szurkolók huhogtak, rasszistáskodtak, és az UEFA jelentése szerint a magyar-portugálon is diszkriminatívan viselkedtek. (És akkor az UEFA még fideszista törvényeket nem is olvasott.) Mindenesetre az UEFA a magyari aranylábúak két következő hazai meccséről kitiltotta a szurkolókat, ezen túl kiszabott százezer euró büntetést, és arra kötelezte a magyar szövetséget, hogy a zárt kapus meccseken rakjon ki egy „Egyenlő játék” feliratú molinót.

Hogy provokáció következménye lehetett a baleset, onnan következtethető ki, hogy Münchenben is akadtak gondok a német-magyaron, illetve előtte az utcán. Szijjártó Péter elbeszéléséből tudjuk, hogy ott meg a bajor rendőrök cukkolták a magyariakat. Ők épp Kant kategorikus imperatívuszáról diskuráltak bambival a kezükben, amikor a bajorok böködték őket a göcsörtös ujjaikkal, hogy úgyse mered mondani, hogy Sieg Heil, vagy, hogy nem mered megmutatni a nyakadon a horogkereszt tetkót. És olyan hatalmas kitartással cukkolódtak ezek a bajorok, hogy a magyariak már csak nemzeti büszkeségből is megtették, amire buzdították őket, és aztán vitték a barncsot a rácsos autóval el. Ez sem lehetett másként.

A szurkoló egyébként szerte a világon egylényegű. A különbség annyi, hogy másutt, amikor kibukik belőle az egy darab bitje, akkor az állam, a hatalom, kormányzó párt, miniszterelnök és külügyminiszter nem áll mögéje, nem helyesel a vadbaromságnak, nem védi és magyarázza azt, és nem igyekszik másra kenni a szart, ami egyébként ott virít a szája sarkában. Míg nálunk viszont igen. Itt a hatalom, ami a NER, ugye, teljes mellszélességgel vallja, hogy a tapló szurkoló neki tetsző, voltaképp ő maga a B-közép, ő huhog a lelátón és ő lendíti a karját, hogy Sieg Heil. Amíg másutt a bunkó szurkoló a társadalom pereme, a NER-ben a veleje, ilyképp a bunkó szurkoló a NER maga. Másképpen ez nem is lehet.

Látjuk ugyanis, hogy a NER értékrendje megegyezik a náci karlendítő szurkolóval, a NER huhog, és a NER rekeszt ki, csak a NER-t nem viszik el a bajor rendőrök, pedig elvihetnék. Egyébként erre nagyszerű alkalom volt ez a láblabdás európai játék, végérvényesen elvált a szar a májától, kivillant a foguk fehérje, másképpen fogalmazva, előttünk állt a NER szellemisége a maga pőre valójában, a NER az útszéli szellemiségével. Még el sem kellett kezdődnie a nagy futballjátéknak, már az előkészületek alatt, amikor a térdeplő íreket kifütyölte a magyari szurkoló, mint valami bávatag barom, akkor is látszott az egylényegűség, mikor is a kedves vezető szerint az írek provokálták a magyari szurkoló bunkó, kényes lelkét.

Ott kezdődött, az utcán vonulva, szlovákok, románok kurvannyát szidva folytatódott, a stadionban huhogva, Münchenben náculva teljesedett ki a magyari néplélek, ami így ránézvést nem egyéb, mint Európa pöcegödre. S nem azért, mintha másutt ilyen nem történne meg, hanem, mert utána a hatalom nem döngeti a mellét, hogy ez vagyok én. Nálunk igen, kiegészítve azzal, hogy a homofóbiánkkal foglalkozik már a fél világ, ezek pedig, az egész csürhe a mellét döngeti, miszerint több tiszteletet a magyaroknak, nekünk aztán senki ne dirigáljon és mondja meg, mit gondoljunk. Pedig nem ártana, mert magunktól B-közép nívóra vagyunk képesek csupán, mint kitetszik. És nagyon büszkék is vagyunk rá, hogy ilyen aljasan bunkók vagyunk.

A hír egyébként, hogy az UEFA szankcionálja a mimagyarokat, tegnap jelent meg, és még nem ismerjük a rá érkező hivatalos reakciókat. Hogy most akkor Soros-e vagy Gyurcsány, baloldali médiatúlsúly és jobboldali, keresztény erkölcsi fölény, ami viszont a jelek szerint ez. Bár még nem is indul a vonatozott a jámbor kopaszsereg, pedig az is benne van a repertoárban. Így ért véget számunkra a láblabdás Európa-bajnokság, végleg és végérvényesen beárazva magunkat, de még egyszer mondom, nem a szurkolók miatt. Mert mindenhol vannak barmok, ám sehol sem mondja azt a regnáló kormány, hogy ez voltaképp ő, hogy ez neki igazából tetszik, s akinek ez nem, az kommunista összeesküvő. Mondom, ilyen nincs sehol. Csakis itt, minálunk.

Gyurcsány Ferenc kiakadt. Tegnap akadt ki, azt is mondhatnánk, hogy tőle szokatlan módon, mert mindezideig szinte sztoikus nyugalommal, sőt, malíciózus humorral tűrte azt a mocskot, amit a NER-média a nyakába zúdított. De egyszer minden húr elpattan, a legjámborabb emberből is előbújik a vadállat, ha emlékszünk az Összeomlás című filmalkotásra, amelyben Michael Douglas egy ártalmatlan dugóból fakadóan vert ripityára baseball ütővel mindent, mert nem tudott hazamenni. Aztán belelőtték a mólóról a tengerbe, tehát a kilátások lehangolóak.

Nincs az Istennek az a teremtménye, aki kibírná, ha a Fidesz-gépezet rászáll, még maga Sziddhartha is meghasonlana tőlük, és voltaképp ez is a céljuk: a bávatagok cukkolása mellett kikészíteni, megalázni, kifosztani, eltaposni, megsemmisíteni azt, aki a kedves vezető útjában áll. És lássuk be, Gyurcsány nagyon ott van. Most az egész KESMA azzal szórakozott, hogy Gyurcsány részegen utcafórumozott, és ez volt az a pont, ami átbillentette Gyurcsányt, ez volt az eseményhorizont, amely, mint azt a fekete lyukak tulajdonságairól tudjuk, a visszafordíthatatlanság határa.

„A gatyátokat is leperlem rólatok.” – üzente Gyurcsány a KESMA sajtómunkásainak, ami szép idea, ámde haszontalan. Hosszú procedúra után lehet, hogy sikerül leperelni a KESMA gatyáját, de rögtön kap újat, mert a KESMA gatyája a FIDESZ, következésképp Orbán gatyája, amiből az következik, hogy erőforrásai végtelenek. Anyagilag romlásba dönteni őket nem lehet, maximum kijelentik, hogy ötforintosokban fizetik ki a büntetést. Erkölcsi diadal aratható, de csak saját használatra, a híveket és a KESMA redakciókat mindez nem érinti, mert kívül esnek törvényen és morálon.

Valami másik, párhuzamos univerzum kellene ahhoz, hogy helyreálljon a világ rendje. Momentán, s ha már gatya és leperlés, lazításképpen emlékezzünk Sheldon produkciójára, amikor részegen tartott kiselőadást arról, miért volna szükség a negyedik dimenzióra ahhoz, hogy zavartalanul tudja levenni a gatyáját. Szóval Gyurcsány törekvése, hogy a jog útján szerez magának elégtételt egy jogot hírből sem ismerő világban, becsülendő igyekezet, de kilátástalan, mert, ahogyan kitűnik, a Fidesszel és Orbánnal, a jogtalanságaikkal, illetve a sajátos jogukkal az Unió sem tud mit kezdeni.

Ők is csak üzengetnek, határozatokat hozogatnak, és Orbán, akárha KESMA redakció, szarik a fejükre, sőt a képükbe röhög. A KESMA redakciókban szarháziak ülnek, és Orbán is az. Sokáig gondolkodtam, mi lenne az az eposzi jelző, amely teljes egészében összefoglalja és ábrázolja őt, amely, ha ránézünk, egyből eszünkbe jut, és a szarháziban találtam meg az ő leírhatóságát. Ebben benne van, hogy beszari, gyáva, ámde kellően aljas alak, akinek csak a pofája nagy, és hiába állítja magáról, hogy utcai harcos, a legkisebb konfliktus sejtésekor messzire menekül. Hetedhét határ, ilyenek.

Ilyen volt mostanában, amikor nem ment el a szivárványos müncheni meccsre, aztán a homofób törvényéről szóló uniós vitára sem. Idáig csak gyáva, amit tudunk, mert függöny mögé is bújt már és nyakig ül a kevlárban, viszont, ebben a helyzetben Belgrádban, tehát jó messzire onnan, ahol visszaszólhattak volna, habzó szájjal fröcsögte, hogy neki brüsszeli hivatalnokok nem diktálnak. Ezt sokféleképpen körül lehetne írni, de a legfrappánsabb rá a szarházi, ebben minden benne van. Ám visszatérve Gyurcsányra, neki is látni kellene, az egész KESMA ilyen szarháziakból áll.

No most, az ő gatyájukat leperelni lehet, ámde a fentebb részletezett okok miatt teljesen felesleges, mert a gatya, aminek akár három, akár négy dimenzióban le kell kerülni a delikvensről, az Orbáné. És ezt most tessenek a legmélyebb szimbólumként értelmezni, mert a valóságos kép nem lenne óvodásoknak való, ha már annyira féltjük a magyari kisdedek lelkének alakulását és bimbózását. Ezzel a tanulsággal szolgálhatok mára, ami nem új. Semmi nem új már egy évtizede, amióta érző emberek egyfolytában azon imádkoznak, hogy ez a kóceráj takarodjon. Hogy gatyában vagy nélküle, mindegy és egyre megy.

Tegnap megjelentek a köztereken a legújabb nemzeti konzultációt kísérő kék plakátok. Ezek pedig annyira primitíven abszurdak, hogy a róluk tudósító sajtóorgánumok megírták, először tréfának, a Kétfarkúak heccének hitték a dolgot, és jó időnek kellett eltelnie, mire felfogták, rádöbbentek mintegy, hogy ez nem vicc, móka és kacagás, hanem a valóság. Annak viszont a legalja. Ha majd egyszer, ennél boldogabb időkben visszaemlékszünk – vagy a szerencsés utókor – az Orbán-korszakra, akkor a kék plakátok előkelő helyet foglalnak el a rettenetben, így ezek is.

Mert és ugyanis a kék plakátok evolúciójában eljutottunk a holocénba, ahol lassacskán eltűnnek a szavak, lecsupaszított érzelmek vannak csupán, amelyek bizonyos ingerekre működésbe lépnek, mint Pavlov kutyáinak nyáltermelése a csengőszóra. Ezeken a kék plakátokon a legfrissebb nemzeti konzultációból kiragadott kérdések, állítások, sugalmazások szerepelnek, és egy hozzájuk illesztett emoji, amely a maga egyszerű módján mutatja, mit kell reagálnia rájuk a nemzeti érzelmű delikvensnek, hogy reakciói a rezsimnek tetszők legyenek. Ilyet még Goebbels sem tudott.

Ez már az alatt van. Ha ezen a kitaposatlan ösvényen haladunk tovább, eljuthatunk oda, hogy Soros nevéhez kapcsolódva egy áramütést mérnek a páciensre, hogy mindenképp vicsorogjon, Orbán ábrázatát mutatva pedig csokit adnak neki, hogy szerelemtől eltelve tudjon csak rá gondolni. Pavlov a kutyáiban a csöngőszóval felfedezte a feltételes reflexet, amit Orbán ezekkel a plakátokkal a magyari lakosságban akar manipulálni magának tetszően. De ez állati szint, az ösztönök világa, így, ha Orbán-hívő lennék, akkor ezt azért már kikérném magamnak.

De nem akad majd közöttük egy sem, aki ezt megtenné, inkább eltelten göcögnek és tapsikolnak, hogy a lipsik megint milyen jól megkapták, és közben lassan már tényleg folyik a nyáluk. Nem veszik észre, hogy Orbán nem is idomított, hanem az ösztönök által manipulált kutyái, amit jobboldali erkölcsi-, és kultúrfölénynek neveznek, pedig csak ugatás, vonyítás a holdra. Mindig is tudtuk, hogy a rezsim célja a lakosság elbutítása, lehülyítése arra a szintre, amikor elegek neki a jelszavak, amelyektől és amelyeknek engedelmeskedik. Ezek a mostani plakátok ennek a tárgyi bizonyítékai.

Ez az út a semmibe vezet, amelyben ostorpattogtatásra ugrálnak a tömegek, de ez az a szint is, amikor vezényszóra falkában támadnak, bár ezt már lehetett tapasztalni 2006-ban is, ami ocsmány tombolás ma hős forradalom, az autógyújtogatók, Tv-székház kifosztók pedig kárpótlandó nemzeti hősök. De innen érthető a savval fenyegető bácsi, az esernyővel kardozó néni, s amíg az ilyesmit mindezideig elszigetelt jelenségnek vélhettük, szerencsétlen véletlennek, az ilyen dresszírozás után általánosnak lesz mondható, úgyhogy az Isten irgalmazzon nekünk, bár Havel ezt már nagyén régen megmondta.

Fölösleges ezt az egészet tovább ragozni, olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Viszont azoknak a nemzeti érzelmű honfitársaknak, akik momentán még képesek felfogni a szavak értelmét, Marquez bácsival magyarázom el, mi vár rájuk, ha tovább követik az őket kutyának néző, és velük úgy is bánó vezérüket. Bár tudom, hogy ez nem Wass Albert, de azért nagyvonalúan mégis nem árt beleolvasni, hogy mindenki lássa a jövendőt. Ez itt, hölgyeim és uraim a varázsgömbünk, amely megmutatja a bambaság iszonytató útját. Jó szórakozást:

„Aureliano azután kitalált egy módszert, amely hónapokon át megóvta őket az emlékezet kihagyásaitól. Véletlenül jött rá. Mint gyakorlott virrasztó — aki úgyszólván elsőként hagyott fel az alvással —, tökéletesen kitanulta az ötvösművészetet. Egy napon a kis üllőt kereste, amin a fémeket szokta kalapálni, és nem jutott eszébe a neve. Apja mondta meg: üllő. Aureliano felírta a szót egy papírdarabra, és gumiarábikummal a kis üllő aljára ragasztotta: üllő. Így aztán biztos volt, hogy többé nem fogja elfelejteni. Nem is gondolta, hogy a feledés első tünete ütközik ki rajta, hiszen a szóban forgó tárgy nevét nehéz volt megjegyezni. De néhány nap múlva rádöbbent, hogy szinte mindig meg kell erőltetnie magát, hogy eszébe jusson valami a laboratóriumból. Ettől fogva mindenre ráírta a nevét, és elég volt elolvasnia a feliratot, hogy ráismerjen. Amikor apja rémülten közölte vele, hogy még gyermekkora legnagyobb élményeit is elfelejtette, Aureliano elmondta neki a módszerét, amit aztán José Arcadio Buendía az egész házban s később az egész faluban is bevezetett. Festékbe mártott izsóppal minden tárgyra ráírta a nevét: asztal, szék, óra, ajtó, fal, ágy, serpenyő. Kiment az udvarra, s az állatokat meg a növényeket is megjelölte: tehén, kecske, disznó, tyúk, jukka, malanga, banán. Hanem a feledés korlátlan lehetőségeit tanulmányozva, lassanként ráébredt, hogy eljöhet az az idő, amikor a feliratokról ráismernek ugyan a dolgokra, de már nem tudják, mire valók. Ekkor bővebb magyarázatokhoz folyamodott. Az a tábla is, amelyet egy tehén nyakába akasztott, kitűnő példa lehetett rá, hogy Macondo lakossága milyen elszántan harcol a feledés ellen: Ez tehén: minden reggel meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell forralni, majd kávét kell beleönteni, hogy tejeskávé legyen belőle. Így éltek hát az illó valóságban, amely egyelőre ugyan megakadt a szavak horgán, de menthetetlenül tova kellett siklania, mihelyt elfelejtik az írott szó jelentését.”

Orbán Viktor megtekintette az ország aranytartalékát, amitől az átlényegült nemzeti aranytartalékká. De erről majd később. Nem tudjuk, miért kellett hirtelen megtekinteni a nemzeti aranytartalékot, fölmérni, megvan-e, hány kiló, ha vinni kellene, de inkább ilyen diadalmi jelentésnek lett eladva ez megint, hogy a térségben, vagy mit tudom én kihez viszonyítva megint győztünk. Most épp az arany felvásárlásában, mert az oltakozási versenyben rég lemaradtunk, így az le is került a faliújságról. Viszont megtudtuk, hogy a kormány kiadta a jelszót, legyen több arany, és mit ád Isten, lett.

Akárha Virág elvtárs förmedt rá az ávós csinovnyikokra, legyen homok és várja a sódert meg a kavicsot, illetőleg az őskipcsak Fekete Pákó varázsolt, hogy múkoggy, vagy add ide a didit. Így megy, ez ilyen. Mielőtt még elmerengenénk Orbán életének fölöslegességén, idézzük ide a felemelő sajtótájékoztató aktusát az arany őrzésének helyéről, amiről megtudtuk, „ez nem egy kóceráj”. Így jellemzi a helyet a disznósajt, magyarul préshurka készítésének avatott szakértője. Ebben benne van a nívó asszonyságtól szotyoláig bezárólag, a csúcs azonban a közgazdasági eszmefuttatás.

Mindez úgy felvezetve, hogy „veszélyes idők jönnek”. Nem nehezek vagy rögösebbek, nem problémák adódnak, hanem megint valami ismeretlen veszély lebeg az ország és a bávatag talpasjobbágy feje fölött. Ezektől pedig a kormány utasítására beszerzett arany véd meg, ami nem egy kócerájban van. Orbán aztán köszönetet mondott Matolcsynak, hogy az arany vásárlásával biztonságot nyújt a talpasoknak, feledve és nagyvonalúan átugorva azt, hogy azok pénzéből veszegeti tonnaszám az aranyat. Hála neki, mert akár el is ihatná. Látszik, rég elfeledték azt, hogy nekik pénzük nincs. Mindent mi fizetünk.

Ez sem olyan nagy baj már, ezt is megszoktuk. Azt is, hogy Matolcsy és ráutalóan – mint megrendelő, maga Orbán – lett bemutatva az arany vásárlásának közgazdasági zsenialitása, viszont szokás szerint nagyvonalúan feledve azt, hogy a világon mindenki ezt teszi. Minden kormány úgy veszi az aranyat, mint a cukrot, és hiába szerzett be most Matolcsy uszkve ötmilliárd dollárért pár rúddal, az lehet, hogy van, akinél több aranyunk van, a nagy többséghez képest viszont így is alig. Mondjuk, ahhoz elég, hogy a meneküléskor egy nem is kormánygép gyomrát megtöltsék vele.

Mindez azonban csak liberális ármány és feltételezés a részemről, és igazából nem is erről óhajtottam ma mesélni, hanem Orbán lehengerlő hülyeségéről, amit az arany kapcsán előadott valami kocsmamélyi szinten. De kizárólag öt feles és öt sör behörbölése után, könyökölve a hányásfoltos abroszon. A kiinduló tétele az volt a mi közgazdasági zseninknek, hogy „fontos az emberek számára, hogy sok arany van”. A „nem kócerájban” – tegyük hozzá gyorsan még. Erre csak azt tudjuk mondani, az állítás kellően egyszerű, sok arany jó, kevés arany rossz. Így valahogy.

A delikát viszont csak ebből fakad, amikor a dedukció következik: „ahhoz, hogy az embereknek legyen pénzük, egyrészt pénzre van szükség, valamint arra, hogy a pénznek legyen értéke. A pénz értékét pedig három dolog garantálja: az arany, a jegybank és a kormány”. Itt az inflációról tart kiselőadást a talpasjobbágyoknak, bávatagoknak és a hívőknek, illetve ezek közös halmazának, akiknek elég, ha Orbán mondja, hogy mit, az viszont totálisan érdektelen. Lefordítom a kedves vezető szavait bávatagra: van arany, olcsó lesz a fröccs. De nem az, mint tapasztalhatni.

Azért elsősorban, mert a jegybanktól és a kormánytól ugyan függ a pénz értéke, az aranytól viszont nem igazán. És most is azt látjuk, hiába tölti fel Matolcsy aranyrudakkal a nem kócerájt, a csirkeláb napról-napra többe kerül, a krumpliról nem is beszélve. De azt is tudjuk, a hívő ezt sem veszi észre, momentán tapsol, mert a kedves vezető gondoskodott róla úgy is, hogy tonnaszám vetette az aranyat. Nem rossz, ha egy országnak van aranytartaléka, de ezt úgy előadni, mint a Mari nénivel való jótéteményt, azért elég necces, de a NER-ben szódával elmegy ez is.

Ez az egész tegnapi pörformansz az arannyal ilyen Dagobert bácsis tempó volt, amikor a kacsa úszik az aranyban, örvendezve afelett, hogy ez mind az övé. Vagy csak felmérte a kócerájt a kedves vezető, megállapította a gyenge pontjait, hogy könnyű legyen a vivés, ha szólít a történelem. „Szakértők” szerint csak a piacok megnyugtatásának szólt ez az egész, bemutatva az aranyat, valamint kuszaszem és vezértrottyos sírig tartó barátságát, hogy miden rendben van. Nem, semmi sincs, mert a népek nem a piacok, nem nyugszanak meg, csak fölhúzzák magukat, mert már megint hülyének lettek nézve.

Meg vagyunk nyugodva. Lesz kötcsei piknik, ami felemelő eseményt, a jobboldali keresztény erkölcsi fölény bográcsozását tavaly a járvány nem engedte megrendezni, de most, hogy már lehet sörözni a teraszokon, semmi akadálya, hogy Németh Szilárd a velőspacalba csapjon. Igaz, ne igyunk előre a nemzet vejével a zavartalanságra, tavaly is így volt, hogy jachtok, kevesebb Adria és több Balaton, aztán láttuk az őszt, ami most kezd véget érni a harmincezer halottjával, és mindjárt itt lehet a másik ilyen deltákkal, sőt, már gammákkal is.

Azaz, nyugtával dicsérjük a napot és az urat. Momentán tegyen böfögéssel elegyes boldoggá minket, hogy a kötcsei porban megjelennek, megjelenhetnek az Armani öltöny, makkos cipő kombók, a Rolexek és a használt pelenkák, ahogyan az új magyar elit mulat kulturális hegemóniáját demonstrálandó. Mindezen az ambivalencián részünkről tovább nem is élcelődnénk, mert nem mindenkit tanítottak meg késsel-villával enni az avas szagú, tyúkszaros parasztudvaron, sem a marxista esti egyetemen. Az élet korántsem tökéletes.

Ha boldogok lesznek így magukban, legyenek azok, de legnagyobb fájdalmunkra ez így nem lehet. A bográcsozás a NER-ben fölér egy párttaggyűléssel, ahol eldöntik, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet, de mégis azért eleget, most már az egész országot és nyúlványait. Viszont az élet nem csak Pelikánnak nem habostorta, hanem a fideszistáknak sem az, ki tudja, ki, mikor, mit bűnözött, nem volt elég lojális, szervilis, odaadó, nem eléggé habzott a szája, így elindult a kegyvesztés hosszú, olykor egészen rövid, de mindenképpen kijózanító útján.

Nem mindenki kap meghívót a kötcsei piknikre ugyanis még a bátor százharminchármak közül sem, és gondoljunk bele az ő lelkük helyébe, mit érezhetnek ilyenkor. Hogy ők mindent megtettek, olyan bátrak voltak, mint valami partizánok, mindent megszavaztak, amit eléjük raktak, kórusban szidták a Gyurcsány édesanyját, ők maguk voltak a jobboldali erkölcsi fölény, s lám. Valami miatt ez sem elég, nem bográcsozhatnak együtt a kedves vezetővel, nem szíhatják vele közösen a füstös kötcsei levegőt. Ez, hölgyeim és uraim maga a kötcseológa.

Mint azt mindannyian tudjuk, akik már kellően öregek vagyunk, mit takart annak idején a kremlinológia, az a tudományág, amely messzemenő következtetéseket vont le abból, hogy az ünnepi emelvényen a november hetedikei díszszemle alkalmával ki merre és milyen távolságra állt az első titkáról. Ebből hatalmi struktúrákra, utódlásra vagy épp főbelövetési sorrendekre lehetett következtetni, a hozzáértő szemeknek egy ilyen esemény maga volt a jövő, ki, mit várhat, ki mit nem, itt kirajzolódtak a felemelkedések és bukások egyként.

Kötcse, mint a Fidesz Vörös tere a tankok helyett gulyásokkal erre hajaz. Hogy ki mehet oda, ki nem, nagyon sok mindent elmond a jövőről, s nem csak az, hogy a kedves vezető ott milyen hagymázokat ad elő, mert újat már nem tud. Hanem, hogy ki van ott, sőt, ezen túl, hogy ki meríthet neki a bográcsból, ki fújja meg a falatot, ha az túl forró volna. Ez egy családi piknik, ahol mindenki igyekszik körülrajongani a keresztapát, aki csendesen simogatja a macskáját lukában egy vörös rózsával, körben viszont a TEK, a levegőben helikopterek.

Tényleg, vajon lesz-e megint fekete fóliával takart kerítés, vagy régebbi mintára buszokkal barikádozza el magát a makkos cipős elit, ezt sem tudjuk, vagy hogy körbeaknázzák-e a szeánszot, hogy valami egyetemista rájuk ne törjön egy flakon festékkel. Vagy egy kétfarkú kutya, mondjuk. Mindegy is talán, ennél sokkal érdekesebb lesz már csak kötcseológaiai szempontból is, ki kap oda meghívót, s ki nem, hacsak nem lesz hétpecsétes titok ez is, mert mostanában már minden az. Egy nagy-nagy titok a komplett Fidesz-KDNP, ki mennyit lopott, s mikor.

Mindenki mindig. Mindegy ki lesz ott, ki nem, aki kiesik a pikszisből, lesheti, de azt érdekes volna látni, kik azok, kik lehetnek azok a kedves vezető kegyéből, akik még éhesek lehetnek az ország és az Unió pénzére, mert voltaképp egy ilyen dzsembori ezt mutatja meg, nevezzék akárminek is. Vagy így, vagy úgy, de abban a reményben meséltem a nagy fideszbográcsozásról, hogy az utolsóról szóltam azon egyszerű oknál fogva, ha nem lesz mit lopni, akkor már a keresztény értékek sem fogják annyira érdekelni az elvtársakat. Ez szinte teljesen bizonyos.

Mint azt Kocsis Mátétól megtudtuk, ezúttal Soros György fia hergeli a világot kies hazánk ellen. Ez az a szint, amikor belefáradunk abba, hogy Kocsis Mátét lehülyézzük, aztán még meg is sértődne, így az ember elábrándozik azon, van-e értelme egyáltalán akárminek is. Józan szavakra, érvelésre és tényekre, amikor jól kivehetően eláradt az aljas gonoszság ostobasággal elegyest, és ebben hancúroznak a polgártársak, hogy csak úgy fröcsög. Sprickolnak a hülyeséggel, alámerülnek a habjaiban, összefoglalva tehát az a méla, hogy Arany Jani tanítása szerint félreálljunk, letöröljük, vagy pöröljünk, míg el nem fehérül a száj is.

Mi a teendő? – tette fel a kérdést Vlagyimir Iljics, és arra kell rádöbbenünk a történelem tanításaira figyelve, hogy azért valami igaza volt a vén szifiliszesnek, ha nem is sok, de legalább a kétely. Mert már ez is valami, amikor kérdezni bír az ember. Mondhatni akár alapnak is, mert és ugyanis arra is emlékezhetünk, hogy Kafka Josef K-jának bűne az, mint A per végén kiderül, hogy nem kérdezett, következésképp meg kellett halnia. Állításokkal nem lehet leélni egy hosszú életet, de még egy rövidet is bajos, a permanens kinyilatkoztatás elviszi és elveszi az ember eszét, mint az a fideszistákon és látszik. A kijelentő módból hitek keletkeznek, a kérdezésből élet.

Épp ez a vita is a szivárvány körül azt bizonyítja, hogy a megtudás joga erősebb a kioktatásénál. Ahogyan látszik például Babitsnál is az Esti kérdésben, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad, és miért szárad le, hogyha újra nő. Ahogyan a kicsiny fűszálat kérdezgeti egyben a létezés értelmét is firtatva. Ugyanakkor látjuk, korunkban vagy legalábbis kietlen hazánkban állítások vannak kijelentő és felszólító módban. Mi vagyunk az erkölcsi fölényű keresztények, hitünk erős, szívünk aljas, kultúránk a tízparancsolattal egyedül üdvözít, sőt gyógyerejű is, mint azt a hivatalban lévő sámántól tudjuk. Ez az életünk, ha így leírva elég sivárnak is tűnik.

No most, ha ez így van, márpedig így, akkor jogunkban áll tenni ez ellen, így bízvást mondhatjuk Kocsis Máténak, hülye vagy, ülj le, egyes. És ez nem is az érzelmekből fakadó minősítés, hanem színtiszta logika, mert aki azt képes állítani, hogy Soros fia hergeli a nagyvilágot az összes magyarok ellen, az más aljasságokra is képes. És ez már be is bizonyosodott nem egyszer. De hogy ez szimpla számítás, egyszeregy az ujjakon és a brifkó tartalmának firtatása, vagy terheltség is egyben, az momentán nem egészen világos. Ha az utóbbi is volna, akkor utalni kellene arra, hogy Kocsis et. alkalmatlan a magas hivatalra, amit visel, s amiben feredőzik.

Frakcióvezető. Milyen szépen is hangzik, hogy egy csoport irányítása tartozik Kocsis et. fennhatósága alá, akik pedig a bátor százharminchármak, őket pedig ismerjük. Igaz, Kocsist is. Ők azok, akik megszavazták a szivárványos törvényt, ami miatt most Soros fia hadai élén hergeli a népeket, viszont ez az a törvény, ami a kisdedektől elveszi a kérdezés jogát. Illetve, ha meggondolatlanul mégis élnek vele, akkor a válaszadásét kurtítja erősen a magukhoz hasonlatos szülők kezébe adva azt, amiből jó ki nem sülhet, ismerve a választópolgárok ebbéli készségeit és képességeit. Erről, hogy ebből mi fakadhat, KAP humorista osztott meg egy családi történetet.

Ő azt mesélte egyik önálló estjén a közönségének, képzeljék el, hogyan járt az apukájával. A következőképpen: a kis KAP párzó kutyákat látva azt kérdezte az apukájától, mit csinálnak a drága jószágok, mire a nagyobbik KAP azt felelte néki, ha nagy leszel, elmesélem, hogy basznak. Úgy nagyjából így néz ki ez a dolog, ezt a metódust védi a Fidesz és Kocsis et. a szülők szexuális nevelési jogainak mantrázásával, amiben nem a középkori nívó a baj – az is –, hanem, hogy mindenki más, aki nem olyan korlátolt, mint ők, az az ördög cimborája. Ez a tempó, uraim és hölgyeim, a feudális klérusé, ami ellen szólni kell, és még azt is megértenénk, ha Soros fia ezt tenné, pedig nem teszi. Napsugaras életet mindenkinek.