Szerző: rezeda

Tegnap a fatornyosomban úgy álltak sorban a népek a vakcináért, mint Rákosi pajtás idején húsért. Olyan életben maradási elszántsággal, kitartással és megalázottsággal is. Szerte az országban ilyen jelenetekről jöttek suttogó hírek már napok óta, mutattak fényképeket is a várakozó tömegekről, akik a mínuszokban epekedtek a szuriért, mert valaki odahívta őket, és nem tudott mit kezdeni velük. Azokat a kósza híreket mindenki kétkedve fogadta, hogy ez a Hadházy megint szórakozik, ennek az az élete, hogy lázít a rendszer ellen. Így véli a nép, míg maga bele nem kerül a sorba, és onnan kiabál kifelé, hogy mi van itt, milyen kupleráj.

És pláne, hol van a madám. A várban csücsül. Tehát tegnap botrány kerekedett, hogy a fatornyosomban oltakozási entrópia van, éppen nem vakcina-tohuvabohu, magyarán őskáosz. Rengeteg népek álltak a nemzeti oltópont előtt a hidegben, s mondjuk forradalom vagy lázadás azért nem tört ki, mert az említett Rákosi pajtásos időkből a népek génjeibe ivódott a sorállás türelme, hogy várni, kell, ha élni akarsz. Úgy álltak sorban az alattvalók, úgy epekedtek a vakcináért, mint a fuldokló a levegőért, éppen szomjan haló egy korty vízért, éhező egy falat kenyérért. Mondom, hogy Rákosi pajtás, viszont azért mégsincsen jól ez egészen vagy egyáltalán.

Azt a tudományt, ami a dolgok összerendezgetését, mindenféle elemek működő sorrá, folyamattá, összeálló renddé és rendszerré szervezi, logisztikának nevezik. Egy egészen profán példával mutatnám meg ennek hasznát, jelesül, hogy először kakálunk, aztán törlünk segget, mert fordítva is lehet, csak semmi értelme, illetőleg barna foltos lesz aztán a bugyogónk. Nem megy a logisztika a fiúknak, pedig rendőr irányítja az egészségügyet, és katonák csücsülnek a kórházak élén, az ilyen babramunka azonban, hogy egy nyüves oltakozást megszervezzenek, mégis eltúlzott feladat. Nem a katonák tehetnek róla, a hiba rendszerszintű, egészen profánul: selejtes a NER. Cserére érett.

A NER, mint állam-, és hatalomszervező idea ott bicsaklott meg, hogy benne csupán víziók léteznek, bazi nagy kijelentések, hogy egy hét alatt tízmillió ember beoltunk, aztán úgy járunk, mint tegnap. Az ilyen nem egyedi, azt is halljuk minduntalan, hogy a zembereknek mennyire jó, menyi sok milliárdot hagytunk a zsebükben, aztán, ahogyan szálazzuk le az egyénig, kiderül, hogy ott meg semmi sincs. Így járnak a nyugdíjasok, így jár mindenki. Víziókban él a Fidesz, amelyek eltakarják előle az egyént. Igaz, ilyet látni sem akar, az liberális nyavalygás, aztán ez a kimenetel, mint tegnap. Mindig szar a vége, és ezt nevezik ők kormányzásnak, ami erős eufemizmus.

Ami nem megy, nem kellene erőltetni. Aki egy nyüves oltakozást nem tud megszervezni, az ne ordibáljon egyfolytában róla, mert nem úgy van, hogy aki hangosabb, annak van igaza, ezt a Fidesz csak hiszi. A zemberek nem azért nem kapják meg a szurit, mert a baloldal lebeszéli őket róla, mint ami a legújabb hazug mantra. A sorállásból kiderül ugyanis, az emberek szomjúhozzák a szert, csak nehezen kerül beléjük a fentebb részletezett tényállás miatt, hogy ez (is) el lett cseszve. Nem kicsit, nagyon. Ilyenkor be szokás vallani, hogy hibáztunk, elnézést kérni, és ígéretet tenni, hogy a hibát javítjuk, de ez itt a NER. Itt a népeket nyektetik a saját buktájukért is.

Mert és ugyanis a fatornyosomban megszólalt a kormányhivatal helyi vezetője mint az állam hangja, és kijelentette, a lakosok fegyelmezetlenek, ez a baj. Minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve, csak a rohadt lakosok, azok a fékek a rendszerben. Nélkülük flottul menne az oltakozás. A vízió tökéletes, jobban teljesít, és mindenféle jelszavak, ám a népek gátak a tökéletes idillben, bezavarnak, csak a baj van velük. Etetni kell őket, oltani, az anyukájuknak lenni. Pártkongresszuson, kihelyezett frakcióülésen, papíron és a rózsaszín kifestőkönyvben minden tökéletes, csak a valóság néha belezavar az idillbe. Kerülik is rendesen és kitartóan.

Viszont én nem akarnék egyfolytában bűnös lenni, ha népek lennék. Unnám erősen, hogy mindent a nyakamba varrnak, hogy türelemtelen vagyok, fegyelmezetlen. Nem úgy szeretek és nem azt, akit a Párt előírna, más könyvet olvasnék, mint amit a kezembe adni igyekeznek, más darabot néznék a színházban, és utálom a Csiki sört. Kiderülne, hogy nem passzolunk egymáshoz, az állam, a Párt és én, a népek. Végül belátnám, hogy többen vagyok. Aztán levonnám a következtetéseket, a többi pedig már a fényes jövő. Visszatérve azonban még a tegnap történtekhez, azt nem hagynám elsőként, hogy rám kenjék a saját nyomorukat, és belém verjék, hogy rossz vagyok.

Láttuk mi már a kedves vezetőt a Facebookon Tippmix szelvényt lóbálni is. Hogy kire fogadott, melyik csapatra, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, ugye, most meg a nemzeti konzultációhoz adott kitöltési útmutatót Zuckerberg oldalán. Hogy mért nem a Hundubon, mint a nemzet közösségi terén, vagy, ha Mészáros okosabb az amerikainál, mért nem nála, az a hangszórót érő kérdés. De nem is ez a röhej tárgya máma – meg a háborgásé –, hanem az az aktus, hogy a kedves vezető a Facebookon mutogatja, ő mit ikszel a konzultáción, ezzel sugallva, hogy mi az elvárt iksz, hogy a nemzet véleménye egybehangzó legyen és Orbánnak kedves.

De több dolog is van itt. Elsőként kiindulunk a képi látványból, amely azt mutatja nekünk, a kedves vezető tableten bohóckodik, ikszelget, holott még sms-t sem tud írni. Ilyképp komoly háttérmunka, informatikusok, operatőrök, hangosítók, sminkesek és előkóstolók munkája az, hogy minielnök elvtárs a tabletet ne szalonnázó aljzatként kezelje, ne rázza, mint a rumbatököt, és valahogyan azért ki s nézzen. Bár mostanában egyre nehezebb lehet összefoldozni, mert láthatóan megy széjjelfele. Mállik szét a manus. Ennyit az esztétikumról, most jön az etika. Illetve a logika, hermeneutika, nyelvészet és metafizika, valamint a kismalac kunkori farka természetesen.

Kiinduló tételünk, hogy a konzultáció álkérdéseit valakinek ki kellett fundálni, dolgozni mintegy, de szerző és copyrigth nem szerepel sehol, ilyképp és ebből fakadólag merő jóindulatból tételezzük csupán, kormányunk szellemi terméke ez a baromság, hogy érdeklődik, mit tegyen, mit is csináljon nagy magányában a magyari pusztán. Kormányunk feje meg ki, nahát, és nini, csak nem minielök úr? Debizony, hogy ő, ilyképp a kérdések is az övé és a válaszok is, az aktus tehát, amit látunk, nem egyéb, mint önmaga faggatása, hogy akarod-e, amit az előbb is akartál, illetve mi a francot akarsz egyáltalán, összefoglalva: hülye vagy-e, autentikusabban hülye-e vagy Viktor?

Hát, az. Valamint aljas is, de egyik sem nóvum, csak ez a tablet, rajta az ikszekkel. Viszont ez a pörformansz ez üzenet a népnek, hogy az én ikszem annyi csak mint a tiéd, vagy tedd ide azt, hogy legyen krumpli. Összekevert és szétgányolt dolog ez azzal a kifutással, hogy bármi döntés is lesz, azt az istenadta nép hozta, nem én, nem én. Akkor azonban és viszont mi a búbánatos rózsaszálnak van szükség a felhatalmazási törvényre, az a morfondír, de ez is minek, hiszen tudjuk. Ezt akár el lehet húzni jövő tavaszig, amikor a népek mondjuk online szavaznak, és a kedves vezető majd akkor is mutogatja a tabletjén az iksz helyét, hogy csak a Fidesz. De ez csupán egy gondolatkísérlet.

Viszont nem teljesen alap nélkül való, ha ma még szürreális is. Ilyen kitöltési útmutatót eddig is osztogatott a Párt, hogy rám szavazol, vagy éhen döglesz, engem választasz vagy nem lesz közmunka. Városoknak uszoda, stadion sem lesz, sőt, mint ma látszik, azt is elszedik, ami jár, dögöljön meg az egész Fideszen kívüli világ, ez az üzenet. Csakhogy így élni bajos, mondhatni, nem lehet. Egy tragikomikus, abszurd kabaré közepén ülünk, a kedves vezető mutogatja, mit ikszeljen a nép, amit ő majd dönteni fog. Holott mindenki tisztában van azzal, teljesen mindegy minden, az egész csak színjáték, amit Orbán bábozik a népével.

Ilyen körülmények között egyébként kérdés csak egy maradt, meddig adja az arcát és látszólagos jóváhagyását ehhez a cirkuszhoz az istenadta, mert ennél nagyobbat, mint ezzel az én ezt ikszelem, te mit ikszelsz előadással akkorát köptek az arcába, mint eddig még soha. Ebben benne van az egész NER cinikus aljassága, hogy ő is tudja, hogy te is tudod, hogy ő is tudja. Ez már a kádári összekacsintás, a ne rosszalkodj, és jó lesz neked krumplilevese, a legvidámabb barakk képzete. Összefoglalom még egyszer, mit tolt most a képünkbe: azt mutatta meg, hogy a saját kérdésére tudja a helyes választ, és ad a saját véleményére. És akad olyan, aki ennek tapsol. Mondhatom, hogy a rohadt életbe?

A Párt harmadik számú hadosztálya, úgy is mint ökle, megint lesújtott Iványi Gáborra. Név szerint nem rá, hanem a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyházra, kétszázötven millió forintot zárolva a számláján, ami voltaképp egyenlő a halállal. Minden ott kezdődött, hogy Iványi Gábor hajdan az azóta már nacsaszonnyá váló Ráhelt, és a hadvezérré avanzsált Gáspárt is megkeresztelte Orbán gyerekei közül, aztán viszont megromlott a viszonya az egyre inkább elboruló elméjű diktátorral, és csúnyát mondott neki. Nem annyira, mint Simicska, de a kevesebb is elég volt ahhoz, hogy vezérünk bosszúért lihegjen, aminek ez a NAV sztori az egyik, s lehet, az utolsó fejezete.

Mint kitetszik, vezérünk ifjúkori mentorait és jótevőit mind odahagyta – Soros, Iványi –, s nem azért, mert azok változtak volna, sokkal inkább ő. Vagy nem is változás volt ez, hanem a fogak fehérjének megmutatása, ami voltaképp akkor kezdődött, amikor oxfordi tanulmányait félbehagyva hazasietett – mit sietett, rohant -, mert megérezte a vérszagot. A Kádár rendszer azon ellenzékijei, akik abban meghurcolást is szenvedtek, csöndben maradtak, amikor tisztult a levegő, Orbán viszont odaállt az újratemetésen ordibálni. Úgy érkezett meg Budapestre, mint Lenin Szentpétervárra, sunyiban, s azzal a habitussal is. Ez még a csuhások térdre, imához időszaka volt.

Akinek ilyenek a nézetei, az nem keresztelteti meg a gyerekét, hacsak nem sunyi mocsadék. Orbán viszont az, így Iványi Gábor akkor hibázott nagyot, amikor Orbán szemébe nézve azon keresztül nem látta meg a züllött, sötét, romlott lelkét, és a keblére ölelte. Nos, ezt nem kellett volna, mert mint ma kitetszik, Orbán azokat, akik a közelében vannak vagy behódoltatja, vagy eltapossa, középút nincsen. Iványi megrendszabályozása 2011-ben kezdődött, amikor a diktátor és dicsőséges serege elvette az egyházi státust a MET-től, amivel ők elestek az állami támogatástól és az adók egy százalékának nekik címkézésétől is. Ez egy tőmondatban annyi volt Orbántól: dögölj meg.

A halálra ítélt azonban szívósnak bizonyult, s nem átallott keresni az igazságát is, amit ott talált meg, hogy Strasbourgban a bíróság kimondta, a magyar egyházügyi törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Sőt, abból a hatmilliárd forintból, amivel ezek alapján az állam tartozik a MET-nek, egymilliárd kifizetését is megítélte, amit azonban az állam azóta sem tett meg, mert nincsen ilyen szokása neki egyáltalán. Röviden: Orbán tartozik egymilliárddal, de még elszed kétszázötven milliót, amit azért nem tudtak befizetni, mert azt nem kapták meg. Orbán nem tartja be a bíróság ítéletét, sőt, annak ellenére még tovább sarcolja az ítéletben kedvezményezettet. Itt tartunk.

Iványi Gábornak pedig el kell pusztulnia, mondja Catoként Orbán kitartóan és monomániásan, minden aljasságot bevetve ellene. Négy éve folyik ez a hadjárat, és az sem zavarja – és miért is zavarná –, hogy ezzel voltaképp nem Iványit bünteti, hanem azokat az elesetteket, akiket Iványi egyháza föl akart, akar emelni. Több ezren vannak. Orbán hadjárata tehát a magyar emberek ellen irányul, ám sajnálatosan ezt is megszoktuk már. Hozzánk költözött a gyalázat, és annyira a rendszerben lakozik, hogy immár észre sem vesszük. A strasbourgi ítélet 2017-ben született, azóta veszi semmibe pártunk és kormányunk, ez ügyben azonban – mint kitetszik – mindenki súlyosan hallgat.

Van nekünk ez a keresztényüldözési államtitkárságunk, élén a költői nevű Azbej Tristannal, akinek ezúttal a szíves figyelmébe ajánlom Orbán Viktort, a Fideszt, a dicsőséges százharminchárom parlamentert, akik a jelek és a tények szerint keresztényüldözést hajtanak végre kies hazánkban. Tessen felemelni az egérhangját, vagy, ha nem, akkor hallgatni örökre. Végezetül: Orbánnak már nem egy dolga van, ami miatt a hágai bíróság elé kerülhetne, bár nem fog. Arra volnék azonban egy ilyen álombéli ideális esetben, hogy annak az ítéletét is semmibe venné-e. Nem volna rá módja, ez ugyanis csak a bukása után következhetne be, amit mindezek miatt (is) erősen remélünk.

A Momentum tegnap bejelentette, hogy Fekete-Győrt indítja miniszterelnök-jelöltként. Ez alkalommal bemutatták az „Új Magyarország” tervet is, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de mégiscsak több annál, mint hogy „Folytatjuk”. Látjuk, ennek mi a vége, így az, hogy szükségből vagy józan belátásból, de az ellenzék végre eljutott oda, hogy közösen megy neki a Fidesz nevű Gólemnek, újság és talán üdvözítő is, vagy csupán az egyetlen lehetőség. A Fidesz – és nagytudású alakjai – viszont értelmetlenül állnak mindeme jelenség előtt. Nézik, mi a rosseb ez az előválasztás, ez valami bolsevista trükk, libernyák ámítás, egyáltalán az előválasztás mint intézmény és idea nem fér bele a világképükbe, a fejükbe pedig végképp egyáltalán.

Nincsenek ehhez szokva, nem így dresszírozták vagy apportírozták őket, fajtájukat a gazda másképpen eteti. Még régebben megszólalt ez ügyben Kövér elvtárs, aki nem tagadta meg önmagát, és valami nagy összeesküvés-elméletet delirált bele a Fidesz hívők vaksötét éjszakájába, miszerint nem az ellenzéki pártok döntik majd el, ki legyen a miniszterelnök-jelöltjük, hanem a „gazdáik”. Aztán a többes számban használt gazdákból egy személy lett, és na ki, hát a Soros, akinek ezek szerint hét feje van, mint valami mesebeli gonosz sárkánynak, ezért nem tudja őtet Orbán királyfi legyőzni a kardjával. Mert akárhány fejét suhintja le ennek a Sorosnak, mindig újat nyőleszt. Reménytelen ügy, ahogyan a Fidesz is az.

Kövér elvtárs aztán elmormolt pár ökörséget, ahogyan az tőle telik és szokásban van, hogy aszongya „hiba lenne, ha bárki ezt úgy értené, hogy egy egyszemélyes játéknak gondoljuk mindazt, ami az ellenzéki térfélen a manipuláció tekintetében zajlik”. Ebben háttréhatalmak vannak, szabadkőművesek, rabbik és cigány vajákosok, földalatti mozgalmak meg Hermész Triszmegisztosz Tabula smaragdinája. Mindez azonban csak Kövér elvtárs gőzölgő és bizonytalan állagú tudata, tegnap viszont Hollik képviselő – és kommunikációs igazgató, ezt el ne feledjük – is beszállt a buliba, és bár ne tette volna, mert akkor nem látszana annyira ostobának, min amennyire tényleg az. Hollik képviselő nem ismeri a bölcsességet, miszerint, ha nem szóltál volna, nem tűnnél hülyének.

“Fekete-Győr is benevezett, így kezdetét vette ismét a 2009 óta már sokszor látott roncsderbi, azaz a baloldali előválasztásnak nevezett színjáték. Színjáték, mert minden szereplő Jakabtól Fekete-Győrig mindenki pontosan tudja, hogy a főszereplőt a baloldal főnöke Gyurcsány Ferenc jelöli majd ki” – írta Facebook-oldalán Hollik István. No most, Hollik István ennyire friss hús nem lehet, hogy csak a fideszi origó – Gyurcsány, a gonosz – ismeretéig jutott el, mert ez elnézhető volna. De, hogy az előválasztás eredetét 2009-re datálja, az már hiba, mégpedig olyan, amely arról árulkodik, Hollik képviselőnek fingja sincs hol is él. Ő ilyen felhúzhatós beszélőgép, vagy fémpénzzel működik, majd a selejtezéskor kiderül.

Nézegetem a manus életrajzát, hogy megtudjam, mitől ilyen okos. Látom, hogy kétlaki a lelkem, egyszerre tagja a Fidesznek és a KDNP-nek is, ami sok mindenre magyarázat. Arra mindenképp, hogy az előválasztás úgy éljen benne életre szóló traumaként, mint amikor meg kellett jelenni a kedves vezető dácsájában Felcsúton, hűségesküt tenni, ami után a kedves vezető megnézte a fogazatát, azt, hogy fényes-e a szőre, ép-e a patája, majd rányomta a billogát, és belerakta a csordába, villanypásztorok közé. Azóta ott kérődzik a lelkem a többivel együtt, és bambán bámul bele a lebukó napba. Időnként pedig ilyen okosakat mond, mint tegnap is. Mindebből kitetszik, nem vagyunk egyformák. Egyáltalán nem.

No most és viszont, ha a Fidesz kommunikációs igazgatója ilyen viszonyban van a valósággal, akkor elgondolkodhatunk, az összes többi mit érzékel belőle. Amit az M1 mutat, azzal az információhalmazzal élni azonban bajos. Ilyenkor Soros mint rézfaszú bagoly, Gyurcsány meg akárha patásördög él az ember fejiben, és ezeket tömjénnel kell kifüstölni, fokhagymafüzérrel elűzni, meg ki tudja az összes exorcizáló eszközöket. A bajok tehát nem kicsik, mondhatni, nagyok, így ilyen viszonyok közt mit tehet a halandó, szurkol az ellenérdekelt oldal győzelméért, hogy kies hazánkban véget érhessen a középkor, amely 2010-ben rátelepedett, és azóta is takarja a kilátást és a nap sugarát. Csak véget ér már a fidesztél, ez a remény tartja az emberben az imbolygó lelket.

Ismerjük mindannyian a kamarás Parragh elvtársat, aki Orbán hangjaként elképesztő ötletekkel vágja tönkre az életünket. Az oktatásról például, hogy legyen egy szakma a gyerek kezében, jódógos, jómunkás magyari bérrabszolga legyen, más szellemi képességekre az életben szüksége nincsen. Mint kitetszik, Parragh elvtársnak sem volt, úgy maradt, és még mindig úgy is van. Ő tolmácsolta Orbán azon aljas óhaját is, hogy fosszák ki a városokat elvéve az iparűzési adójukat, és még ezen kívül is ötletel ezerrel. Parragh, kamarás elvtárs egy kommunista brigád összes kognitív nívóján van, viszont egy dzsentri, sőt, a Márai-féle keresztény úri középosztály habitusával és erkölcseivel rendelkezik, hogy az anyagi javak, autók, paloták, utak és minden egyéb neki jár, mert csak.

Ennyiben tökéletes fideszes. Amikor Parragh kamarás előállt a városok tönkretételének ideájával, akkor megkérdezték tőle, ha már ennyire a szívén viseli a jódógos magyari munkásember sorsát, akkor tán a kamarai tagdíjat is elengedhetné, hogy teljes legyen a járványügyi Kánaán. De ezt elvetette kijelentve azt, hogy „ha valaki nem tud egy év alatt ötezer forintot kifizetni, az ne menjen el vállalkozni”. Érezzük a szavakban a gőgöt ugye, és azt is látjuk, mindenki más megdögölhet, de neki azért jusson vajas kalácsra (keresztény, magyar, úri középosztály). Mindezek után kezdtek sorosista újságírók utána nézni annak, mire költi kamarás Parragh a jómunkás magyari emberek pénzét, az ötezer forintját, mert amúgy túl sok mindent nem ad érte, csak zsebre rakja a kiszabott adót.

A sorosista újságírókkal meg csak a baj van, általában az igazat akarják. Szemetek ezek. Nos, különös tételekre bukkantak a libsi firkászok, például röpcsijegyekre Sao Paolóba, több tízmillió a bizonytalan identitású s célzatú „mentális felkészítésekre”, milliók infografikára, autókra. (Akinek nincs ötezre, ne vállalkozzon, ha van, mi majd elcsesszük). Megjelentek a médiában ezek a huncutságok, amit Parragh kamarás méltatlannak és rosszindulatúnak nevezett, még jó, hogy nem sajtótámadásnak a családja ellen, mint Varga igazságügyis, amikor kibuktak az erkölcsös és jogszerű ingatlanvásárlásai. Mindig ez van, amikor kiderül valami stikli, mindig csak a bántás. Nem tudható, miért várnak simogatást, de értjük, miért van a KESMA.

Visszatérve a kamarás emberre, például a Brazíliába szóló repjegyekről elmesélte, hogy gyerekeket vittek az őserdőbe tanulmányi kirándulásra, ahol a helybéli indiánoktól tanulták a reszelő helyes használatát, meg a szalagmunka fortélyait is biztosan. Ez részemről csak a kajla gonoszság, de az már érdekesebb, hogy Parragh kamarás feleségestől első osztályon repült Sao Paolóba. S hiába hebeg most, hogy ő a különbözetet az első és turistaosztály közt kifizette, meg a feleségéét is, érdektelen. Az az érdekes, hogy miért cipelte az asszonyt, mert ez így nem tanulmányi, hanem családi kirándulás, mint a KDNP-sek 2019-es oroszországi túrája a feleségekkel, közpénzből. Viszont ez a feleségestől első osztályon röpülés az érdekes, mert ez a rendszer.

Az, hogy Parragh kamarás olyan magasan hiszi magát az uborkafán, hogy a turistaosztály már zsenánt. Ilyen habitussal helikoffereznek, jachtoznak, nem is kormánygépeznek, s amikor megkérdik, ezt mégis hogy, akkor azt felelik Orbán szájával: harminc éve is így jártak. Nem, nem jártak. Parragh csempét árult, Orbán a Fidesz székházat, Rogán tökmagot az Őrségben, az új hullám meg a kis pajtásai kiflijét az oviban. Parragh szó szerint így mosta most a szennyesét. “Én minden kamarai utazásnál kifizetem a jegynek azt a részét, ami az első osztály.” Cuki pofa, és még mindig nem érti mi a baj. Hogy a másik részét meg mi fizetjük, aki kicsit nagyobb hal a tóban, annak az egészet. Sőt, Orbán egész nyüves, felesleges életét mi fizettük.

Parragh úgy érzi, neki jár az első osztály, Orbánnak a vár meg a stadionja, a többieknek is kastélyok, szállodák, földek, ha már mást sem csinálnak, mint folyamatosan cselekszik velünk a jót. Akinek meg nincsen semmije az annyit is ér, ha nincsen ötezred, ne vállalkozzál, csezmeg, hanem dögölj meg, míg én első osztályon röpülök az asszonnyal Sao Paolóba. A nem is kormánygép meg mostanában kétnaponta jár a Maldív-szigetekre, ami messzebb van, mint az Adria, így odáig nem tudnak utánuk menni lefényképezni őket a jachton. Így titokban maradhat a magánélet szentsége, vagy a kurvák, itthon meg lehet szónokolni a keresztény, erkölcsös életről. A maga módján az összes egy Szájer. A Fidesz és holdudvara a züllöttség maga.

Nézte Béla, ahogyan a légy megy bele a fénybe, és tudta, viszont nem látja soha már, pedig ez volt az a légy, akit öt perc alatt szeretett meg, mert önmagát szerette meg vele, meg az embereket is talán, a körötte bóklászó organizmusokat, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket és mind az összeset. A légy viszont odahagyta őt, ment bele a csalfa napba, s ahogyan Béla tárulkozott ki, most akként csomagolta be magát újra a magányba, s mondom, mindezt egy légy miatt, pláne kölök, akivel még a világ folyását sem lehetett jóízűen megdiskurálni, göcögni vicceken és siratni mindenek ostobaságát, hanem csupán az ápolás kötelme volt az a kapocs, ami egymáshoz fűzte őket arra a rövid időre, amíg a légy részegen Béla karján horkolt a cigipapír takaró alatt szétvetve mind az összes lábait. És úgy, hogy a szeme is nyitva volt pedig.

Ahogyan elhagyta őt a légy a korai és hamis tavaszban, másnap betört a hideg a faluba. A közmunkások szoborrá dermedtek, jégcsap lógott a füleikről, s ha mozdulni akartak vagy mozdultak is, úgy nyikorogtak, mint a zsírozatlan kocsikerék, a harang hangja megfagyott a levegőben és ott maradt félúton a templom tornya és a kocsma között. Soha nem lehetett volna gondolni, hogy a harang hangja egy sötétlila paca, mintha visszér volna akármelyik protkós lábán. A sikítás citromsárga villámként zuhant le az anyaföldre keveredve a tejfehér gőzökkel, ami vele együtt a szájakból kitódult. Egyáltalán, minden gőzölgött és pipált, a kémények, a kutyák szőre és a macskák sóhaja, a budi derítője, mindenből szállt ki az élet, hogy a fagyos levegőben merevedjen meg, hogy ilyet még soha nem is látott a falu, csak hallott hasonlóról régi és távoli időkből a világ végiről.

Amikor második napja tartott az iszonytató fagy, a pirkadattal föltűnt a falu határában az első pingvin, aztán rozmárok, jegesmedvék, és tódult be a faluba a sarkvidék faunája és flórája, zuzmók és mohák, szánhúzó kutyák és néhány eszkimó is. Csupa-csupa migráncsok, pogány kutyák, jöttek fölzabálni a keresztényi kultúrát. A bádogbános is, aki soha még ilyen menettel nem találkozott, ördögűzési varázsszereket vetett be, fokhagymát ilyeneket és úgy lóbálta a feszületet, mint valami szekercét, de hatástalanul. Trappoltak ezek a sarkiak be a faluba, a szüzek menekültek, a kutyák vonyítottak, s hogy, hogynem, a duplagyűrűsök meg pomádézták magukat, mert soha nem lehet tudni, milyen szerencse mosolyog rájuk, miféle friss és jeges szerelem költözik az ágyukba az uruk amúgy is rég kihűlt helyére.

Így élénkült meg a falu a fagyban, ki menekült, ki merengett, a sarki menet viszont ügyet sem vetett sem a bádogbános fokhagymáira, sem a duplagyűrűsök elkent rúzsára és lukas ünnepi harisnyájára, jól láthatóan a menet semmit sem akart a falutól, csak átgyalogolni rajta. A falu csak legyűrendő távolság volt, akár egy bucka a hóhalomban, kerülendő lék a jégen, így és erre rádöbbenve nem is az volt a baj már, hogy erőszakot tesznek a magyar keresztény kultúrán és szüzeken, hanem, hogy tudomást sem vesznek róla magunk közt szólván. Mintha nem is volna a templom tornya, a szentháromság szobor, egyáltalán semmi sem, és ekkor döbbent rá Béla, hogy ezeknek ő a komplett falujával maga a semmi, hogy az összes bánatuk, örömük, kínjuk és ordításuk voltaképp nincsen is, vagy máshol van

A lélek másfajta bugyraiban. Így haladt a sarki menet keresztül a falun napokon át, amelyek alatt hidegrekordok dőltek meg, házasságok törtek szét csörömpölve, és a harang hangja egyfolytában ott dalmahodott lilán és hatalmasan, félúton a templom és a kocsma között. Ebből látszott, hogy hatalma addig nem lesz, míg búgása és kongása megolvadván földet nem ér, hogy addig halad a menet át a falun csörömpölve, mint egy páncélos hadosztály, vagy cirkuszi vonulás a sípjaival, míg tart a fagy, illetve addig tart a fagy, míg vonul a menet, mert a kettő egy és ugyanaz. Csak erre kellett rájönni, döbbenni mintegy Bélának, hogy kikeverje ellene a gyógyszert és a bűbájt, hogy vége legyen, majd kivirítson a kikelet és leveles legyen a liget. Elővette hát Béla mind az összes tüdejét, és lehelni kezdett.

Alája állt a lila gomolynak, fújta, ahogy csak fújhatta, sőt, csalva öngyújtóval melengette a harang jeges hangját, hogy kiszabadulhasson az a fagy börtönéből, előjöjjön burkából a kongás és búgás, és meginduljon újra az idő, ami állni látszott, bár a menet haladt. Tüdejének minden melegét ráokádta Béla a harang hangjára, s amikor már olybá tűnt, tovább nem bírja, és ott ájul el a haranghangfelleg alatt, elkezdett a burka repedezni, egy rianás futott át a lilaságon, és áradt a búgás, amitől csörgedezni kezdtek a patakok, csácsogni a madarak, a ködökből elővillant a nap, csíkokat rajzolt a falura, és szeletenként olvasztotta ki az egész dermedt világot. Így jött el végleg a tavasz és visszavonhatatlanul, s ami a legjobb, visszatért a légy is, és nem is egyedül, hanem egy csapat élén. És hozták magukkal az istállók tüdőtisztító levegőjét.

Elkezdődött hát a konzultáció megint. Demokráciánk kiteljesedése, ünnepe mintegy, midőn Terus néni úgy dönt, nyissanak azok a rohadt kocsmák, igyanak a népek, feledjék a bajt, de kizárólag húsvét előtt egy nappal, hogy amikor Jézus urunk föltámad, öröme teljék a magyari népben, aki körmenetel, két pofára tömi a sonkát, és bamba locsolóversek segedelmével issza detoxra magát az alapvető élelmiszerből. A konzultáció során a démosz úgy fejti ki akaratát, hogy nem tudja, a többiek mit fejtettek ki, s ha mindenki mást akar, akkor is az lesz, amit Orbán.

Ez a magyari demokrácia lényege, hogy mindig azt mondják, a népek ezt akarják. Egyesével senki nem is azt akarja, amit aztán közösen mégis, ez a matematika varázslata, tehát a mínuszszor mínusz az plusz, bármily valószerűtlen is ez. De nem is igazi konzultáció ez, nem jön a levél, ami mégis személyessé teszi. Hogy látod, Bözsi, itt írta alá miniszterelnök urunk, személyesen levelez velünk, egyszer majd spontánul be is csönget a kampányban, egészen véletlenül, csak előtte a konyhából elviszi a késeket a TEK. Az online konzultációnak semmi varázsa egyáltalán.

Viszont előfordul majd, hogy onnan is válaszolnak, ahol még áram sincs, nemhogy net, mert ki látja azt a szervert, senkise, akárha választás napja este nyolc óra. Ez nem egy cserépszavazás, amely fajsúlyosan őrzi az akaratot, rávésve a fajanszra, hogy Orbán takarodj, ez a szavazás, válasz, akarat imitációja csupán, az igen meg a nem elsuhan a drótban az adatainkkal együtt, és ott maradunk magunkra a kétségeink közt, hogy akkor milyen szuri jár nekünk, mennünk kell-e a sor végére, nyit-e a sarki ivó, semmit nem tudunk, és ott állunk anyátlan, apátlan árván egy szál magukban.

Ez a sürgősségi konzultáció azt mutatja, hogy Orbán unja a járványt. Nem köznapian, mint a pórnépek, akinek az agyára mennek a tilalmak és kötelezvények, hanem ontológiailag. Orbán olyan magasan levitál a fejünk felett, hogy a járvánnyal járó babramunka lekötni nem bírja őtet. Legutóbb is kibukott belőle a filozófus, és Róma barbár testvéreinkkel való közös lerohanásáról ábrándozott és delirált, mint kultúránk gyökere. Előbb-utóbb eljutunk a Szíriuszig is, csak ki kell várni. Ilyen tripnél a vakcina csak zavar, nem tetszik, eridj a sor végére paraszt.

Ez a nexus a népfelség felé, meg a krumpli, neccben, zsákban, mindegy. A járványban ott tartunk, az az irány, hogy hamahama legyen beoltva minden paraszt, akár csapvízzel is, és akkor mondhatja a kedves vezető, oltást megkaptad, megmentettelek, mit akarsz még, pofád befogod. S így letudván a járvány terhét, fordulhat annak hasznához, a szerzéshez alapost. Olyan jókat tesz a démosszal vezérünk, hogy kétmillió alattvaló él a létminimum alatt, de ez annyira alantas, dolog, hogy foglalkozni vele nem komilfó, hol van ez Róma lerohanásához és a magyar testtartáshoz képest.

A közelébe sem ér. Mint tudjuk, a tirannosz nem foglalkozik nőügyekkel, gazdasági kérdésekkel, nem jogászkodik, nem érnek fel hozzá apró-cseprő dolgaink, hanem koviubit pancsolva álmodozik a nagyságról, s mint látjuk, a járvány ügyeiben meg Terus néni dönt. Ilyen hozzáállással az a csoda, hogy az ország még nem hullott apró cafatokra, és nem verte fel a dudva, a muhar és a gaz. Még viszi előre a tehetetlenségből fakadó lendület, úgy, ahogy működik, de amikor egyszer valamikor véget ér a vírus hatalma, ott állunk majd a füstölgő romokon.

Tönkre ment cégek, kocsmák, éttermek, begyöpösödött színházak, vonagló könyvtárak, szétrohadt utak, és tavaszi virágillat között. De most a nép majd dönt arról, a legények locsolhassák a lyányokat, talpaik léphessenek egymásra, legyen körmenet, és akár kilenckor is lehessen az utcán lenni. Mindenki boldog lesz a hypóval mosott tojásaival, énekeljük a Nélküledet meg csűrdöngölünk, hogy ez az éjszaka soha nem ér véget. És milyen nagy lesz az ámulat, amikor a talpasok rájönnek, tényleg nem. De szavuk nem lehet, arra bennük lesz a kínai cucc, amivel a kedves vezető mindenkit meggyógyít.

Vidnyánszky uram most meg a Kossuth-díj bizottságba került be, ami immár a kilencedik címe, rangja, irodája, így egyre inkább olybá tűnik, hogy Vidnyánszky nélkül Magyarországon élet nincsen most már egyáltalán. Mehetnénk végig sorban a feladatokon, amelyek a beosztásaiból fakadnak, s amelyeket vagy nem végez el, vagy szétbarmolja, amit a keze közé kap, de, ha megjegyzem halkan, Eperjes Szamóca is ilyen Kossuth-díj ítész immár, így mindjárt érthető, hogy máma inkább a plecsnikről fogunk elmélkedni. Szükségességükről, nevetségességükről és züllésükről, valamint arról, hogy egy plecsnit ki kap, mikor és miért, mindent elmond egy adott társadalomról alulról fölfelé és kívülről befelé is.

Elég csak Bayerre gondolni, de ő momentán érdektelen. (Máskor is, de most különösen.) Viszont feltételezem, valószínűsítem, Szarka Gábor hamarosan Kossuth-díjat kap. Az SZFE lerombolásával megbízott párt-, és tényleges katona ugyanis úgy járt, hogy a fideszes Józsefváros adott neki egy „Józsefvárosi Becsületkereszt” névre hallgató plecsnit a Közszolgálati Egyetem felvirágoztatásáért, a mostani, egyáltalán nem fideszes kerületvezetés pedig elveszi tőle azt az SZFE lerombolásáért. S míg tíz éve ez a plecsni azt bizonyította Szarka elvtárs számára, milyen kiváló ember is ő, most meg az elvétellel azzal szembesül, hogy szaralak. Ha tíz éve nem kap plecsnit az övéitől, most ezeknek nem lenne mit elvenni.

Akkor is rongyember lenne, de nem ilyen látványosan. Nem kapott volna erről egy billogot a homlokára, igaz, Vidnyánszky – már megint – sem szólalhatott volna meg, hogy ez nem egyéb, mint ízléstelen politikai támadás. Bizony, háború van, csapásokat adunk és kapunk, olykor kitüntetésekkel, szúrós plecsnikkel hajigálódunk, s ha Vidnyánszkynak annyira fáj, hogy harcostársa már nem a Józsefváros becsületkeresztes bohóca, majd ad neki egy Kossuthot, mint ítész, és a kínok máris enyhülnek. Mindez csupán gondolatkísérlet, de nem nélkülözi a realitást, ha belegondolunk, ki mindenki kapott már ilyet, hogy teljesen el is veszett a zamata és a rangja is neki kézfogások látványos visszautasításával, ilyenekkel.

Minden csak színjáték, semminek nincs értéke immár, amit Szarka ezredeskancellár is elhüppögött, amikor szóba került a józsefvárosi trónfosztás. Ezt mondta: „Azt hiszem, ez egy olyan rossz precedens, hogy ha ezt követjük, akkor Magyarországon nem maradnak kitüntetettek, mert minden kurzus el fogja venni az előző kurzus által adott kitüntetéseket a másiktól, és szépen felszámolódik a kitüntetéseknek és a díjaknak a rendszere.” – Bizony, ez nagy dilemma, bár nem sírunk miatta egyáltalán, mint Szarka ezredeskancellár, mert ugyanis itt van nekünk mindezek után mára ez a Vidnyánszkys sztori, ami immár magát a Kossuth-díjat teszi nevetségessé és teljesen értéktelenné. Főleg, hogy ennek a bizottságnak Orbán az elnöke.

Mindebből pedig az fakad, hogy az kap ilyen plecsnit, akivel a kedves vezető az erkélyen dajdajozik, iddogál. Tényleg egy ócska cafrang ma már ez a díj, ezután pedig még inkább az lesz, a Fidesz, illetve személy szerint a kedves vezető kegye vagy magához láncolási kísérlete. Ezen kívül is annyiféle plecsnit osztogatnak mindenféle címen, érték és érdem nélkül, hogy számon tartani is nehéz, arra viszont ezek alkalmasak, hogy a kitüntetettek elemelkedjenek az anyaföldtől, és lebegjenek saját nagyszerűségüktől meggyőződve, mintha nem is lenne luk a seggükön. Így kell mindent mocsárrá tenni, s ha életünk minden egyes szelete erre a sorsra jut, akkor miért jelentene kivételt ez alól a kommunista Kossuth-díj.

Vidnyánszky egy évre kapta meg ezt a hivatalt, s mivel ezeket a plecsniket március 15. alkalmából osztogatják, a választásig két alkalommal adja a nevét és hatalmas testét a gyalázatos színjátékhoz. Úton voltunk efelé, de most fog bevégződni teljesen, hogy ez a kitüntetés is úgy szétrohadjon, mint minden, amihez a Fidesznek köze van. Kevésbé bánjuk, mert Kossuth-díj nélkül azért el lehet éldegélni, levegő nélkül viszont bajos. Viszont minden egyes ilyen letaroló elfoglalással azt szíják el az országból és az országtól, ezzel az új gyalázattal meg már Vidnyánszky hatalmas segge alatt fulladozik minden. Hogy ezt az alakot miért találta ki a nyomorúságunkra Orbán, nem tudható, de, hogy nagy szerepet ad neki a tarolásban, az már teljesen nyilvánvaló. De elégtételt fogunk venni.

„Orbán Viktor lemosta a baloldalt a parlamentben.” – ekképp örvendezett tegnap az Origo névre hallgató tudományos szaklap. Tudósítása nyomán pedig felsejlett az olvasóban a kép, midőn minielnök elvtárs kezében habos szivaccsal sikálja a baloldal göcsörtös hátát vagy inas lábait. Ez (mármint az újságírás) valamikor egy szakma volt, bánatoskodott pusztulását látva már régen szegény Monika, és, mint kitetszik, az Origo redakciójának tagjai slapajnak is rosszak, nem töltötték el az inaséveket, nem tanítgatták őket, hanem odaküldték egyből az első vonalba ordítani. Az Origónál – és százszámnyi társainál – azt hiszik, elég hangosnak lenni, verni a dobot, üvölteni, habzó szájjal fröcsögni, ezzel azonban az a baj, hogy a hülyeség így messzebb hallatszik.

Ez a tudósítás a parlamenti bohóckodásról azt akarta kifejteni, hogy nagyságos minielnök elvtárs fölmosta az ellenzékkel a padlót. Ez fordulat azt takarja rejtélyes nyelvünkben, hogy megsemmisítette, indoklásával, érveivel, tényeivel és bizonyítékaival szócsatában legyőzte, ahogyan az történt Orbánnal Gyurcsány ellenében a televízióban 2006-ban, életre szóló sebet ejtve rajta. Ez a stigma azóta ég a homlokán olyannyira, hogy senki emberfiával szóba nem áll, újságírót magához nem enged, péntekenként a Kossuthon szokott kinyilatkoztatni, meg a Facebookra töltöget fel ökörségeket. Tegnap sem „mosott le” senkit. Az nem vitakultúra, hogy kikapcsoljuk ez ellenfél mikrofonját, mert ezt tette minielnökünk harcostársa, Kövér pedellus elvtárs.

Egyáltalán, ezek azt szeretnék, ha rajtuk kívül mindenki kussolna, ezért hallgattatnak el mindent – mint most a Klubrádiót –, pedig soha nem vetemednének arra. Mindeközben pedig elveszik a valóság. Ilyen egyoldalú hangzavarban az ordítás tartalma illékonnyá válik, ahogyan néhány elkeseredett próbálkozás nyomán kiderül, ezek még a csillagot is lehazudják az égről, hogy mi is történik valójában, mitől élünk, halunk, nem megismerhető. Mindebben mind az összes origóknak bűntársi szerepe van, de az ő büntetésük kódoltatott a történelemben. Az ilyenek, akik most Orbánnal a baloldalt sikáltatják, normális országban nemhogy újságot, levelet sem írhatnának, és ez az idő is el fog jönni, előbb, mint gondolnák.

És akkor lesz majd a sikongatás, hogy a sok tehetséges jobboldali tollforgató kezéből a libsik kicsavarják a tollat, ott állnak majd az alanyokkal meg az állítmányokkal, amiket egyeztetni kellene, de nem megy, mert csak üvölteni tudnak, írni nem. Intellektuális sivatagban élünk, aminek az ilyen újságot írók csak a melléktermékei, a fő árucikkek a kósák, némethszilárdok, meg a többi zseni a pacalos fakanalakkal, kupakokkal, legfőképpen pedig a budi mellé épített stadionnal. Körbe nézve kies hazánk a teljes elhülyülés felé halad, még pár év NER, és olyanok leszünk, mint Kafka Kastélyának lapos fejű parasztjai. Ez valamikor egy szakma volt –, ez valamikor egy ország volt, de ma már csak a romjai vannak meg.

Visszatérve még Orbán lemosásához, érdemes volna teljes egészében elolvasniuk az igéző, „Orbán Viktor lemosta a baloldalt a parlamentben” című tudósítást, hogy láthassák, miből nyeri végtelen önbizalmát és a tudatlanságát az ellenoldal. Ebből kitetszik Orbán Viktor, mint héroszi alak, aki képtelen hibázni, népét tejben-vajban füröszti, és pirkadattól napnyugodásig teszi a jót vele. Aki ezt a csöcsöt szívja csupán, egy zsák krumplival ráerősítve csakis őrá szavaz. Ezzel kellene valamit tenni, ami a legnehezebb. Mert látja az ember a Józsikat, akik olvasván a lemosást, göcögnek eltelten, hogy lemosta, csezmeg, hogy lemosta, éjjen a király, éjjen a Viktor soká. És ilyen göcögés hangjai mellett döglünk meg mindannyian.

Szijjártó külügyes tegnap üzembe helyezte a légihidat újra, amelyen a fürkészek és portyázók hozták nekünk a lélegeztetőket ezerszám, hogy meg ne haljunk. És mégis meghaltunk. Most a légihídon olyan szert hoznak, amit ugyan nem ismerünk, de Szijjártó rábólintott, mint az oltakozás atyamestere. Jóvanazúgy, mondta a tarajos, és máris hoznak belőle közel félmilliót, holott duplaannyit kóstál, mint a már ismert és elfogadott nyugati. Jóvanazúgy. Kádár vietnámi balzsamot adott, ezek kínai csodaszert, s ha aggodalmaskodó DK-s polgármesterek azt mondják, kérik, hogy az ő bárányaikat azzal döfködjék, amit már szerte a világ elfogadott, akkor az van, hogy a DK-s polgármesterek elzárják a vakcinát, a szent anyagot a lakosok elől.

Ott áhítoznak, szomjúhoznak mind az összes libernyák irányítás alatt szenvedő magyari jószágok az élet vizére, ám a DK-s polgármesterek eltiltják őket az oltakozástól, és mind az összes lakók tömött sorokban mennének akármely fideszista városba, ahol azt szúratnának magukba, amit csak akarnak. Sőt, azoknál még van közvilágítás meg tömegközlekedés is, míg emezeknél már az se nagyon. Mindebből kitetszik, hogy libernyák irányítás alatt élni nem lehet, azok krumplit se adnak, elvették a nyugdíjat is, egyáltalán, a nemzetükre törnek minduntalan és permanensen. Lám, mint most is. De nem is ez a szép, hanem, hogy a portyázó röpülőt Kínába indulván Menczer államtitkár búcsúztatta. Komolyan, ezt írták a lapok, ámde nem részletezték, miként.

Viszont mi látjuk csipás lelki szemeinkkel, midőn Menczer államtitkár a röpülőtéren a taknyos zsebkendőjét hosszan a gép után lobogtatva elégedetten böfizik, hogy mára is elvégezte a munkáját, integetett egy röpülőnek, amely üres volt. Mit lehet búcsúztatni egy üres röpülőn, ezt valami fideszista kézikönyvben kellene elolvasni, hogy ezek milyen sorvezető alapján működnek, mert saját kútfőből ennyire hülyének lenni nem lehet, vagy mégis talán. Ez a repülőbúcsúztatás ez Svejk tábori miséje a hadba indulók előtt, ez a gépolaj mint utolsó kenet, és az ágy aljában rekedt tábori oltár, ez az őrület maga, csak épp nem regény. Valóság. Ebben élünk, menczerek között, szijjártók között, világunk pedig immár nem abszurd, hanem szürreális.

Menczer államtitkár ebben a szürreális világban azt is elmondta – miközben ormányával megsimogatta a holdat, a napot –, ha visszajön ez a röpcsi, és feltehetőleg fogadják majd rezes fúvósok, akkor nekilátnak megvizsgálni, hogy mi az anyám valagát vettek, mert eddig ez nem történt meg. Azért kerül ide a cucc, mert Szijjártó rábólintott, viszont ha a DK-s polgármesterek éppen emiatt óvják az ő báránykáikat tőle, akkor ők a gyilkosok. Tényleg megáll az ember esze, viszont ilyenek, ilyen menczerek irányítják az országot, amely, mint kitetszik, ebből fakadólag olyan is. Kicsi, sárga, rohadt, és már nem a minék. Az övék egészen. Itt fog ránk rohadni a kínai szer, ahogyan a lélegeztetők is egy raktárban rozsdásodnak Deutsch beléptetői mellett.

És ilyenkor kérik, hogy az ember szolidan, az érzékeny kis lelküket óvva a megpróbáltatástól meséljen róluk, mert ők anyukák, apukák, tisztes nagypapák, meg nyunyókák pláne. Az a hajó már rég elment, elbúcsúztattuk mi is taknyos zsebkendőnkkel integetve, nincs polkorrekt beszéd, mert nincs kiről és nincs kinek. Az élet lecsupaszodott, a hamvasság elveszett, a belátás odalett. Van már majdnem tizennégyezer halottunk, ezek meg üres röpülőknek integetnek, ami életben maradásunk záloga volna. Köszönjük, elvtársak érettünk való jóságotokat, mind az összes szakértelmet és Mátyás dohos csontjait. Mindent köszönünk, menjetek békével, misétek véget ért. Röpülőtök meg úgyis annyi van már, mint égen a csillag. Szevasztok.