Szerző: rezeda

Tegnap arra ébredt a nemzet, hogy Varga miniszterasszony válik. Nem nagy ügy, a népek nagy általánosságban elválnak, gyakrabban, mint holtodiglan együtt maradnak, és ezen még Novák Katalin sem segíthet. Ám az újság gonosz volt, amely közölte. Épp a családok hete csúcsaihoz közelítve kürtölték világgá, itt, minálunk például maga a püspök atya fog ez ügyben misézni. Ájtatosan forognak majd a szemei, és előadást tart arról, amihez köze nincs, mert nem is lehet, de azért belebeszél a butaság bátorságával. Ott tartunk már a házasodási buzgalomban, hogy az egyik NER lap arról számolt be, mint „Magyarország jobban teljesít” brigádnapló, hogy mostanában az eljegyzés is több, mint a libsik alatt.

Hogy ezt honnan veszi, hogy a KESMA lapok ott vannak minden lánykérésen, meghívást kapnak, aztán majd ők tartják a gyertyát, a fene se tudja, de örülünk neki. Emlékeim és tapasztalataim szerint mi most erősen keresztény nemzet vagyunk, ebbéli minőségünkben azonban a válás macerás. Mert amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja, ugye, holtomiglan-holtodiglan és más efféle cuki kurvaságok. Mivel azonban ezek nem keresztények, csak azt hazudják, válnak orrba-szájba, az utóbbi időben is Mészáros, Rogán, most Varga igazságügyis, előtte meg az összes többi. Azt hiszem, Deutsch a rekorder, és ez ügyben is el kell majd számolni az Istenükkel, már ha van nekik olyan, de ezt kétlem erősen.

Túl mindezeken azonban a válás magánügy. Két ember és csatolmányaik drámája, valamint nyomora, ám, ha az ember ilyen közegben, a család, gyerek, CSOK, lihegésével ajkain éli a nyomorult életét, azért érdekes bír lenni, és jogosan kapja fel a fejét a talpas jobbágy. Hogy mi van? Mi van? Főleg, hogy előtte a hírek szerint mindenféle kétes kölcsönökkel óhajtottak családi fészket beszerezni, sőt, lehet, a fészek már meg is van, ami bonyolítja a dolgot. Ám attól azért nem tartunk, hogy a procedúra nyomán férjuram az utcára kerül, ahogyan a köznapi férjek szoktak, és a híd alatt élni kényszerülvén a volt felesége igazságügye üldözi őt majd, mint hajléktalant. Mert mások csak annyit is érnek, mint elékezhetünk.

Igaz, például Mészárost se forgatta ki a vagyonából a volt neje, Rogán meg egyenesen minden válással gazdagabb lesz. Másképpen süt ezekre a nap, mint kitetszik, de ezt eddig is tudtuk. Visszatérve azonban Varga igazságügyisre, a hír napvilágra kerülvén azt ugyan nem cáfolta, de kijelentette, hogy az ilyesmit firtató kérdésekre nem válaszol. És hozzá tett még egy érdekes mellékmondatot, miszerint már a lakásügye óta összehangolt támadást folytat a családja ellen a sajtó, és ezen a ponton kell pöttyet megállnunk, mert tévedésben leledzik igazságügyes asszony, a családja egy gatyakorcnyit sem érdekel senkit sem. Ellenben a saját becses vagy becstelen személye annál inkább.

Ha bírósági fogalmazó maradt volna, azt sem tudnánk, hogy a világon van, reszelgethetné a körmét az irodában. De miniszternek kellett lenni, mégpedig a legrosszabb fajtából. Arrogánsnak és szervilisnek, kioktatónak és nagypofájúnak, így az a helyzet állott elő, hogy magácskát rühelljük, nem az ártatlan családját, akik így jártak. Akarva, akaratlan magácskához tartoznak, belekeveredtek mintegy a korpájába, és elszenvedik azt, amit magácska kap. Az ég egy világon senkit nem érdekel a családja, de őket pajzsul magácska elé tartani nem gerinces és egyenes dolog, viszont ízig-vérig fideszes. A Fidesz is, amikor a civilizált világ számon kéri, akkor a magyarokkal takarózik. Seckojedno.

Ám amiként a civilizált világ sem a magyarokat sérti meg, nézi le, oktatja ki, kéri számon, hanem a Fideszt, ezúttal, drága Varga miniszterasszony, magácska a céltábla, mert megérdemli. Rosszalkodott ugyanis. A család csak elszenvedi a kedves mamát és feleséget, de ez ilyen dolog. A sajtó összehangolt támadása nem a gyerekek, sem férjuram ellen irányul, hanem magácska ellen. Ezt nevezik közszereplésnek, s ha terhes, le is lehet mondani, és máris megszűnik minden nyavalya. Ha a családját tetszene védeni, ez a járható ösvény, így az a dilemma – nem az enyém –, hogy a karriert választja vagy a családi békét és boldogságot. Mint keresztény anya, tudhatná a választ, amit viszont soha nem fogunk hallani. Hóttziher.

Rogán Antalnak, legfrissebb nejének, és az őket babusgató NER sajtónak az igeidőkkel van baja, illetve azok közül is csak eggyel, a múlttal. Hogy a mesebeli földvásárlás nem történt meg, ezt ragozzák, elfeledve hozzá tenni, ezzel az aktust magát nem tagadják, mivel az még jelenleg is zajlik. A földvásárlás a magyar nyelvben új igeidőt vezet be, ez pedig az elhúzódó vagy folyamatos múlt, illetve a mindjárt jelen. Mert és ugyanis az van, hogy a szerződést a felek aláírták, csak addig nem lép életbe, míg a hatóságok a jóváhagyás hosszadalmas műveletét el nem végzik. A bank is lesben áll, s amint élessé válik a dolog, máris utalja az egymilliárdot.

A Magyar Nemzetnek, amely orgánum mossa Rogán szennyesét, annyiban igaza van, hogy hagyományos múlt időben beszélni a földesúrrá válásról nem helyes, mert az még mindig tart. Úgy is mondhatnánk, a friss ara és becses családja már hetek óta a gazdaggá válás euforikus pillanatában van, ez egy permanens trip, mindent megülő, véget nem érő orgazmus, a szerzés kimerevített pillanata, amit halandó nem érezhet. Ő kifizeti a farhátat a hentesnél, aztán viszi is haza, elszopogatja, és a gyönyörök véget is érnek. A halandó és alattvaló magyari ember gyorsan él és gyorsan hal, nem ismeri a folyamatos múltat, inkább a folyamatos jelent, ami agyonnyomja őtet.

Soha nem helikofferezik, és nincsen neki Gucci táskája sem. De ez nem a panaszkodás ideje, hanem a jegyzőkönyv elkészítéséé, azé a dokumentumé, amely rögzíti napra nap a rogánok, borkaik, vargajuditok és mind az összes teteleit, hogy legyen róla dokument a végítélet napján, ha az Isten feledékeny lenne. Mert az, illetve, mint tapasztaljuk, egyáltalán nem is törődik a dolgokkal, amiket teremtett, sőt, az aktus óta színét sem látni, így a földön eláradt a gonoszság. De visszatérve a grammatikához, a Magyar Nemzet mesévé szelidítené a rogáni skandalumot, majdhogynem úgy kezdi, hogy egyszer volt, hol nem volt, meg üveghegy, illetve a kismalac kurta farka.

Viszont tudjuk, hogy tényleg volt, és még mindig van. Ehhez képest hajtogatja nekünk mindig a jövőt Matolcsy elvtárs. Mint emlékezhetünk, egyre újabb időpontokat ad meg, amelyben utolérjük Ausztriát, holott már az van, hogy inkább Románia a viszonyítási pont, ezt azonban zsenánt lenne bevallani. Ezért nézegetjük kitartóan Ausztria hátulját, de oly régóta, hogy már az összes ráncot ismerjük a gatyáján. Ausztria és kies hazák viszonya a soha be nem következő jövő. Ezekből látszik, millióféle idő van, csak nézőpont kérdése az egész, a jelen illékony valóságáról pedig még nem is beszéltünk, Bergson szubjektív idejéről, de ez már filozófia vagy inkább költészet.

S ha már az, emlékszünk J. A. polgártárs felhorgadására, miszerint „nincs alku, én hadd legyek boldog”, ami önmagában felér egy forradalmi lázítással, nem is szeretik a fideszelvtársak egyáltalán. Helyette kínálják az elfeledett múltat rég volt királyok porladó csontjaival, ami szintén azt az érzetet erősíti a emberben, hogy az idő linearitása, múlt, jelen, jövő egymásutánisága és egymásra épülése végleg elveszett. Látjuk, hogy Rogán múltja most is tart, és nem is akar véget érni. Pedig rossz hírem van, ha ez egyszer megtörténik, birtokba kerül a föld, és feleségestől azt hiszik, hogy ott lebegnek a közmunkások fölött magasan, nagy lesz a csalódás.

F. M. polgártárs gondolatait hoznám ide mindeme problematikáról, miszerint: „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” – Ez F. M. igéje Buddhában testvéreim, de ne menjetek békével egyáltalán. Ha Rogán reszkető vénember lesz, bűnei nem évülnek el.

Ám, hogy hiányérzetünk ne maradjon csöppnyi sem, nézzük, mit mond Camus bácsi a ránk váró jövőről: „A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene.” – Ez sem jobb, ha a földvásárlás beteljesülésére gondolunk, és csendben mosolygunk.

Van ugye ez a bájosan szervilis szocbrigád bölcsesség, amit mindenféle táblákon is terjeszteni szoktak, miszerint: 1. A főnöknek mindig igaza van. 2. Ha a főnöknek mégsincs igaza, életbe lép az első pont. Ilyeneket olajszagú műhelyek falain olvashatni a csöcsös női képek mellett, országot vezetni viszont ezzel a filozófiával nem lehet. Illetve van rá mód, mint ahogyan tapasztaljuk és elszenvedjük, de akkor az olyan is. Mint ez a miénk. Eredetileg az „Egy mondat a zsarnokságról” címet szántam az írásműnek, de nem keverem bele a dolgaimba Illyés Gyulát, mert majd nem győzök magyarázkodni, másrészt pedig ez egy tragédiát takar, ami ugyan megfelel létezésünk minőségének, de nem lehet egyfolytában sikolyok között élni.

Van itt nekünk ez a járvány, ami amúgy is elég bajjal jár, de körítésnek megkaptuk hozzá Orbánt, és ennyi elég is, hogy totális legyen a zűrzavar. Életben pedig az marad, aki valami szerencse okán nem nyeli be a kórt, vagy stramm a szervezete, máskülönben mehet a CBA-ba szentelt olajért a kenethez, meg tömjén szagú füstölőért a siratáshoz. Plusz itt ez az oltakozási mizéria a válogatós páciensekkel. Olyanok mint az ovisok a tejbepapival, hogy ez nem kell meg az sem, ülnek a megalázottak és megszomorítottak a partedlijükben és csak a nyugati anyagra áhítoznak. Golablista sorosisták, telebeszélte a fejüket a védekezést akadályozó, és pláne nemzetére törő baloldal, ezért hullanak mint a legyek. Azt hiszik, odamennek oltakozni, és megkérdik őket, mit rendel a vendég.

Lófaszt mama, itt a kínai vagy az orosz, beléd nyomom vagy mész a francba, elkulloghatsz a sor végire. Ezt nem én mondtam, hanem a kedves vezető, ami miatt egyrészt följelentették – remények nélkül, teszem hozzá –, másrészt kabaré is kerekedett, mert hárman mondtak aztán négyfélét, hogy ki milyen szurit kaphat és mikor. Ott áll a delikvens föltűrt ingujjal, várja, hogy tolják belé a szent anyagot, ezek meg vitatkoznak, ki mondott mit, hova menjen a magyari ember, a sor végére vagy a picsába. Néz ki a fejéből bávatagon a magyari ember, hogy akkor megmentik-e őtet, vagy inkább induljon a büdösbe a’la Sánta F. Sokan voltunk-jában. Így megy ez momentán Neriában, és még hideg is van, de nagyon.

No most, elérkeztünk a csúcsponthoz, amely ormon megkérdezték Gulyás kancelláriaminisztert, hogy akkor most mi van az oltakozással, vakcinákkal, lehet-e válogatni vagy tényleg lehajtott fejjel indulni kell a tornasor végére. Mert és ugyanis a válogatást mint jó nagyi, Ceci nénye engedélyezte, de más kontextust mondott az Emmi mint szakminisztérium Kásler nevén de Pintér felügyeletével, és volt a kedves vezető francba küldős értelmezése. Kérdezték ezt a Gulyást, hogy akkor most mi az anyám valaga is van, ő pedig jó csinovnyik módján fölmondta az olajszagú műhelyek csöcsös hangulatú törvényét a főnökről, igazságról és pontokról. Hivatalosan így: „Ellentmondás esetén a miniszterelnök szava a mérvadó.”

Azt hiszem, nincsen több kérdésem, itt áll előttünk feketén-fehéren a NER működésének fő tétele, miszerint az van, amit Orbán akar, a többi csak toldás, cirkusz és elámító máz. Emlékszünk még talán, amikor a kedves vezető beszámolt, hogy a professzor urakkal egyeztetett a védekezésről, a képen viszont Orbán virított, s mellette, vele szemben haptákban álló, reszkető lábú öregemberek látszottak. Hogy ténylegesen be voltak-e szarva, azt azért nem tudtuk, mert nem 4D-s volt a mozi illatpatronnal feldobva. Gulyás kijelentése mindent a helyére tett, szakkérdésben szakemberek akarata helyett Orbáné dönt, aki általában mindig a hatalmára gondol, hogy úgy ne mondjuk, más egyáltalán nem is jut az eszébe. Viszont vannak folyományok is.

Itt van nekünk a tizenháromezernél is több halottunk, amely a kormány rendkívüli felhatalmazású irányítása alatt halt meg nekünk, a felelősség tehát az övék. Tovább haladva azonban a NER taknyos ösvényein, és a fentiekből következtetéseket vonva le – „Ellentmondás esetén a miniszterelnök szava a mérvadó.” – itt áll előttünk pőrén, dagadtan, szotyolát pökködve a bűnös, akinek egyszer el kell nyernie büntetését, mert így kell ennek lenni már csak a Karma miatt is. Gulyást viszont Orbán helyében kirúgnám, mert olyan hülye volt, hogy egy mondatban buktatta le az egész nyavalyás és nyüves rendszert. Bár tudtuk ezt, de mégis csak ő mondta ki most, és, ami a legszebb, észre sem vette, mennyire ostoba.

Már nem a Gundel főz a Karmelitákban, hanem a honvédség. A magyar katonaság univerzális, van neki röpcsije, amivel meccsre lehet járni meg egzotikus helyekre, s mint kiderült díjnyertes mesterszakácsai, mestercukrászai is vannak, akik most átveszik Orbán etetésének gondját, de nem tudjuk, miért. A kedves vezető koviubit érlel ugyanis a lefestett freskók mellett-alatt a nagy földgömbjénél, továbbá piros fazokakat posztol, ami a vacsoráját rejti, kolbászt tölt és sonkát főz, disznót öl, önellátó tehát már, és mindenevő.

De, hogy mit keresnek mesterszakácsok a seregben, az is egy delikát kérdés. A hős magyar honvédekre nem ők főznek, ahogyan a határon szolgálók penészes kajája is mutatja, az viszont tényleg szép lenne, ha a várban is azt szolgálnák fel, amit ott, de ilyen nem történhet meg. Rossz nyelvek szerint a váltás indoka a lopás újabb zavartalan terepe lenne, ám ne legyünk ennyire rosszindulatúak, mert hamar megöregszünk. Mi van, ha csak a rendet szereti a kedves vezető, meg az egyenruhát.

Minden diktátor életében eljön az a pillanat, amikor egyenruhában jelenik meg az alattvalók előtt, katonák töltenek be fontos posztokat. A kórházak élén már most is ott vannak, cégeknél, meg az SZFE fölött, ne mondja senki, hogy nem haladunk efelé, ha lassan, de biztosan is. Mindemellett a klozettokra is gondolni kellene, mert emlékszünk Svejk hülye tábornokára, aki abban látta a sereg legyőzhetetlenségének zálogát, hogy a bakák este megeszik a gulyást, aztán kikakálják magukat.

Így pihenten és elégedetten indulhatnak a csatába, tehát nem csak a permanens zabálásról kell gondoskodni, hanem az ürítésről is, amely Sheldon felfogásában determinált, míg az, hogy mi van az ember fejében, egyáltalán nem. Az ürítés elemelkedettségét az arany budik szolgálják szintén ilyen katonás egyeduralkodóknál, várjuk a fényképeket tehát Orbán klozettjáról, ami ezidáig fájdalmasan hiányzik a nemzet közös tudatából. Micsoda nézettséget és lájközönt generálna a fészbukkon, hozná a szavazatokat nagyon.

Egyébként korosodó és elhülyülő férfiak szoktak elalélva emlékezni a katonaévekre, lehet, hogy Orbán belépett ebbe a védett korba, amikor már az is szépnek tűnik, midőn az embert szénné szívatták a zupás őrmesterek, mert ez jelenti neki a fiatalságát. Többen vannak ilyenek, mit hihetnők. Többen, mint gondolnánk, akik visszasírják a sorkatonaságot, ahol férfit neveltek belőlük, csak az a baj, hogy a férfi lényegéről egészen mást képzelünk. Most mégis azon a rejtélyen mélázunk, mi az anyám valagát keresnek egy ilyen menzán a katonák.

Józan ésszel helyük ott nem volna, babkonzervet faszolni nem kell mesterszakács, se a hitlerszalonnához és a savanyú fekete kenyérhez, a brómos teához szintén nem. Bejátszhat ebbe Németh Szilárd a kondérjával, amit minduntalan kavargat, s ő ugye mostanság a katonaságban utazik, mi több, felötlik bennünk a trónörökös, mint végzett elit katona, és urambocsá Kádár apánk krumplilevese is. Mindegy, de kósza kommentelők előkóstolásról, katonailag ellenőrzött főzésről ábrándoznak, a dolog azonban ennél lényegesen szomorúbb.

Mert lehet ugyan, hogy az elhatalmasodó paranoia is játszik, a militáns vonal azonban nem ebből fakad. Ez valami trauma a múltból, ahogyan a kisvasút, a futball, a stadion meg a nőkkel szembeni esetlenség, hogy úgy ne jellemezzük, bunkóság is, amelyek vezérünk idős korában mind egyszerre kulminálódnak, és eredményezik azt a fizikai, erkölcsi és érzelmi roncsot, amelyik itt áll előttünk immár végtelen hatalommal bírva. Ez a katonai konyha a karmelitáknál már csak hab a tortán, de még korántsem biztos, hogy a téboly kiteljesedése, mert lehetnek még stációk.

Amelyek egyelőre ismeretlenek, de nem akarunk rémítő párhuzamokat hozni a múltból, mert nem a riogatás, hanem a leltár a dolgunk, amelyik immár majdnem teljesen készen is van. Iszonytató történelmi lapok fognak születni belőle, amit majd unokáink olvashatnak elborzadva, és joggal téve fel a kérdést, ha ennyire rossz volt nagypapa, akkor miért nem tettek ellene valamit? És akkor jelentkeznek majd a partizánok a NER összes bokrából, mindenki partizán lesz meg ellenálló vagy parancsra tévő. De ez akkor lesz már, amikor a felcsúti stadiont visszaveszi a természet. A dudva meg a muhar és a gaz.

Ha eddig nem ismerte Cseresnyés Péter kereskedelempolitikáért és fogyasztóvédelemért felelős államtitkár nevét, most majd meg fogja. Muszáj lesz, mert ugyan sok ökörséget hallottunk már az eltelt közel tizenegy év alatt kormányzati körökből és a holdudvarból, de ilyet még nem. Amikor Cseresnyés fideszelvtárs kézhez vette a KSH – nagy valószínűséggel már különben is kozmetikázott – adatait a kiskereskedelem döglődéséről, a valóság narancsszínűre festésének egészen új szintjére lépett, midőn kijelentette, mindez nem érdekes, mert 2013 nyarától nyolcvanegy hónapon át töretlenül bővült a kiskereskedelmi forgalom. Mi több, 2010-hez képest 2020 végére is negyven százalékkal növekedett.

Ez a pozitív gondolkodás új távlatokat nyit. Mert például a ma nyektetett Mátyás korához képest a motorizáció száz százalékos növekményt mutat, vagy hasonlíthatok bármit akármihez, hogy demonstráljam, most mennyivel jobb. Az új diadal a mihez képest. Mindig lehet találni olyat az univerzumban, amihez képest valami jobb, például Örkény hőse, pogány Süttőfia Süttő is bizakodva tekintett a jövőbe, miközben Vencellin, abádszalóki prépost lovai négyfelé szaggatták, mondván: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Na, ugye, nyugtázzuk elégedetten, akárha Orbán Viktor akármilyen futballdiadalt. Ugyanerre a rugóra járt tegnap Bánki Erik, a parlament gazdasági bizottsága fideszes elnökének agya is, aki elmondta nekünk, kies hazánkban a korrupció csak azért tűnik nagynak, mert nyilvános. Ha eltitkolnák, nem is látszana. Ebből fakadólag nem is volna, amiből az következik, ami nem látszik, az nincs, illetve kiegészítve a Cseresnyés-féle szorzóval, ha valami szar, akkor valamihez képest biztosan jobb, illetve egészen elképesztően nagyszerű. Innen nézvést máris érthető Cseresnyés elvtárs dolgozatának címe, miszerint „Válságállónak bizonyult a hazai kiskereskedelem”. Ezen a ponton annak örülhetünk, hogy a válság maga be lett vallva.

Gondolhatunk mi bármit, ez a világ akkor is a lehető világok legjobbika. S ha mást tapasztalnánk a bőrünkön, eszünkbe jut Penny az Agymenőkből, aki férje (Leonard) nyüszögését, miszerint a felesége módszeresen szórja ki a kocka cuccait, de tagadja, ekképp szerelte le: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak és a szemeddel látsz, nem, amit én mondok? Ez már a szerelem, illetve a vallás terepe. De végül is, Fidesz ügyben is ezen az ingoványon vagyunk, amikor nyakig ülünk a ganyéban, és azt magyarázzák nekünk, hogy az a trutyi madártej, a hívők pedig idvezülten nyalogatják is. Ilyen Cseresnyés-szorzó az is, amikor államtitkár elvtárs a képünkbe dörgöli, miszerint momentán alacsony a munkanélküliség és nőtt az átlagkereset.

Föltennénk a kérdést, hogy hol él ez a szerencsétlen, de fölösleges, amikor azt is megtudjuk, hogy a magyari emberek nem azért nem vettek lapostévét decemberben, mert nem volt rá pénzük, hanem, mert nem volt hozzá kedvük. Erre a Cseresnyés-szorzós magyarázat: „Az átmeneti lefékeződést elsősorban nem a háztartások forráshiányos helyzete okozta, hiszen az anyagi lehetőségeiket meghatározó két fő tényező kedvezően alakult.” És pláne: „A magyar emberek a fertőzési kockázatok minimálisra szorítása miatt dönthettek úgy, hogy a nem napi igények kielégítéséhez szükséges vásárlásokat későbbre halasztják.”

Nyilván. Mindebben azonban az a félelmetes, hogy ezt az egészet mind az összes fideszesek röhögés nélkül tudják előadni, ami két dolgot jelezhet: végtelenül ostobák, vagy pediglen veszélyes pszichopaták, illetve a kettő elegye. Magunkra nézvést pedig újólag Örkényhez és Süttőfiához fordulok: „Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!” – Ennyi.

“Tizenöt perc hírnév mindenkinek jár.” – mondta nekünk Andy Warhol, igaz, még a hatvanas években, amikor teljesen más volt a világ. Hol volt akkor még a net és pláne a fészbukk, színes tévé is alig. Vietnám volt, és kies kis városomban az SZTK mellett a flaszterra fölföstötték, hogy „El a kezekkel Vietnámtól”, így üzenve az imperialistáknak meg a bamba népeknek. Ma már ritkább az ilyen utcai képzőművészet, a Kétfarkúak szokták űzni leginkább, akik színes tintákat álmodnak a szürkeségbe, ámde őket emiatt rendszerint följelentik mindenféle házmesterek.

A momentumosoknak nevelőszülőt utalna ki a hatalom egy festett jachtparkoló miatt, látjuk tehát, hogy máris kész a hírnév, ha nem is ilyet akartak. Mit tegyen viszont egy egérszerű nő, aki abból eredezteti a létezését, hogy neki négy gyereke van? Ennyit adott a Mi hazánknak, s ha nem saját örömére, hanem a közösség hasznára, a haza oltárán tette mindezt, akkor baj van. Akkor az a négy gyerek nem egyéb mint árucikk, lobogtatni való cédula, kétes érdem, és nem a szerelem édes gyümölcse. Viszont Dúró Dóra mostanában mindig ebből indul ki.

Bármit tesz, könyvet darál, futkározik, az origója a „négygyerekesanyukaként” önmeghatározás, amivel belesimul a NER böfiszagú világába, viszont mégis úgy tesz, mintha lázadna ellene. Jár neki a nyavalyás tizenöt perc hírnév, hogyne járna, a férje is ezért szaggat szivárványos zászlókat, ő pediglen bociszemmel bámulva a kamerába könyvet darál. Most pedig futott este nyolc után. Amikor futott, akkor is azt mondta, hogy négygyerekesanyukaként ekkor van rá ideje csak, szerintünk meg ez idő tájt ebből fakadólag mesét kellene olvasni a négy gyerekének.

Egy olyan mesekönyvből leginkább, amit még nem darált le. Dúró Dóra tehát futkorászott a kijárási tilalom alatt, majd egy képet mellékelve erről följelentette magát egyben lemondva a mentelmi jogáról. A rendőrség pedig most teljes erejével nyomoz az ügyben, aki szerv figyelmét arra hívnám fel, valaki azt a képet el is készítette a nagy futásról, akit pedig senki nem is keres, pedig ő is megszegte a tilalmat. Akkor tehát kiterjedt bűnszervezettel van dolgunk, amely tagjai szövetkeztek Orbán Viktor ellen. Bevetném a TEK-et, vagy pedig képen röhögném a futkorászót.

A darálás miatt viszont beidézném, az ugyanis a maga módján közösség elleni izgatás volt, ám emiatt Dórika nem jelentette fel magát, a rendőrség pedig saját kútfőből nem tüsténkedik. Furán viselkedik ez a rendőrség mostanában, ha például Dórika dudált volna, már megkapta volna a félmilliós büntetését, ő azonban ilyet nem tesz. Ő, és az ő pártja teljesen elégedett ezzel a hatalommal, a funkciója is megvan. A KDNP adja hozzá a keresztény mázat, a Mi hazánk a náci öntetet. Azért ezt, mert a fasisztát a Fidesz teljesíti be, s ha jobbra akarunk tőle külön állni, akkor arrafelé már csak ez az egy kapu van.

Viszont tárva-nyitva. Ilyképp Dúró Dóra négygyerekesanyukaként szintén Orbán bohóca, a Mi hazánk nem ellenzéki párt, hanem cserkészcsapat vagy rohamosztag, a Fidesz lakmusza, amellyel a főni teszteli a társadalmat, meddig lehet elmenni. A könyvdarálás után is jött a központi direktíva a kedves vezető szájából, hogy a gyerekeinket nem hagyjuk, meg a vörös vonal, ugye, tehát egy brancs ezek más gúnyában. Dúró Dóra futása warholi szemszögből nem egyéb, mint ilyen valóságshow-szintű randalírozás. VV Dóri műsora a bávatagoknak.

Egy olyan országban, ahol a kancelláriaminiszter szerint az igazságügyminiszter és a férje az ordenáré hitelfelvétellel, a CSOK igénybe vételével „nem csak törvényesen, de a jó erkölcs szabályait szem előtt tartva jártak el”, voltaképp nincs miről beszélni, mert az erkölcs és a törvény relativizmusáról van szó. Innen nézvést, hogy Dórika a hírnév miatt azért hisztizik, hogy büntessék meg, érdektelen. Tessen tankkal menni a Karmeliták ellen, és garantált nem csak a nagy nyilvánosság, de az óhajtott nagyon durva ítélet is. Ilyet viszont a négygyerekesanyukaként nem óhajt magának.

Akkor viszont csönd legyen, azonban úgysem lesz. Jut eszembe viszont, nekem meg négy unokám van, így fölvetül bennem a kérdés, hogy négyunokásnagypapaként miket követelhetek a társadalomtól, verhetem-e a mellem, darálhatok-e Wass Albertet, mint az unokáimra veszélyes tartalmakat hordozó könyveket, vagy álljak neki szaladgálni éjfélkor? Tényleg, milyen jó is lenne szaladni tudni, de az a hajó már elment. Így az a kérdés, mivel szerezhetem meg a magam tizenöt perc hírnevét, hogy figyeljen a világ arra a zokogásra, amit immár közel évtizede Orbán ellen előadok és visszhangtalanul.

Ismerjük mi a németeket jól, élire van vasalva az agyuk. Hegelt is, ha olvas az ember, izomláza lesz a fejének a katonás rendtől, ami a manusból árad, szubjektív szellem meg objektív, meg abszolút szellem, cseszmeg. Francokat, koviubi meg karikás ustor. A németekben nincsen meg az intellektus azon szabadsága, amit csak a házilag főzött kisüsti bír előállítani. Ha az ember ilyen adónélküli kerítésszaggatót szlopál, a szabadságnak olyan fokát érheti el, amit más népek nem ismerhetnek. Ezt nevezzük nemzetkarakterológiának, más néven a magyarok istenének.

A németek nem is szeretik a focit igazán. Holott ez az a tevékenység, amelyet Gary Lineker angol láblabdás definíciója szerint huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek benne. Így megy, ez ilyen. Ennek ellenére, vagy a permanens diadalmaktól megcsömörlve száműzik a futballt a hazájukból, és mi viszont természetszerűleg a kebelünkre öleljük. Az RB Leipzig a Liverpoolt fogadná a Bajnokok Ligájában, ámde nem fogadhatja, mert a németek vasalt agyú rendszeretőek, s mindemellett még fosnak is a vírus brit mutánsától, így azt mondták, oda szigetlakó be nem teszi a lábát.

És a németek még konokok és csökönyösek is, nincs meg bennük a mi kedves vezetőnk futball irányú mindent megengedő gesztusa. Hogy építkezik rogyásig stadiont, dőtti a dellát számolatlan, a láblabdás soron kívül oltakozhat, adókedvezményt kap, és ne soroljam. A magyari ember amúgy is übermencs, a láblabdás pedig ennek a köbe, a láblabdás ott ül istennek jobbján, várja, mikor murdel meg az öreg, hogy elfoglalhassa a helyét a trónuson. A német viszont ilyet nem ért, jönne ez a nyomorult Liverpool, és aszondja ennek a Liverpoolnak: nein. És még egyszer: nein.

Uramjézus a kereszten, hát láttál már ilyet? Még ehhez hasonlatosat sem, lógatja is a fejét. No most, viszont az van, hogy a németek, mint kitetszik, elcseszték a vírussal, aki legyőzte őket, míg mi azonban épp fordítva, szorongatjuk a vírus nyakát immár, támadjuk őtet, ahogyan azt a kedves vezető volt szíves fölskiccelni népének. A Liverpool tehát mihozzánk jöhet. Hozza a mutánsot, ám a kedves vezető a kardjával huss, levágja a mutáns fejét, majd lándzsára tűzve kirakja a vár fokára, s meglátván ezt mind a többi vírusok visítva menekülnek. Ez okozza, hogy az RB Leipzig a Puskás Arénában fogadja a Liverpoolt.

Felsóhajtunk hálatelten, hogy legalább lesz benne meccs, nem csak Mészáros céges bulija. De mindez az egész csak arra szolgált, hogy föltehessük az obligát kérdést, miszerint Orbán Viktor Mihály, a magyarok fejedelme miért véli azt, hogy azt csinál, amit csak akar. Szembe menve szokásokkal, józan ésszel, erkölccsel, törvénnyel, mindennel, ami az emberek életét úgy ahogy szabályozza, hogy miféle entitás ő, vagy minek képzeli magát. Sajnálatosan nem látunk bele a pokoli fejébe, de elképzeléseink azért vannak a tartalmakról. Nem egy Hegel, meg az ő abszolút szelleme ül ott.

Viszont rossz hírünk van. Ivan Iljics Tolsztojnál addig nem tudott megszabadulni a szenvedéstől, és térhetett meg teremtőjéhez, míg szépen meg nem kérte őt ekképp: bocsáss el. Ezzel a gesztussal adta tudtára, hogy megtette az összegzést, belátta, hogy az élete rossz volt, felesleges és iszonyú, mert nem felelt meg a mindig magánál hordott intésnek, miszerint „Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem.” Magyarán, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ivan Iljics bukását bevallva ezek után halhatott meg békében.

Az a kérdés, hogy vigasztal-e mindez minket éppen most. Tegnap az SZFE virágokkal búcsúzott el az Ódry Színpadtól, amit Orbán elvett tőlük, míg a futballt viszont a szabályok ellenére ezzel a meccsel (is) kiteljesíti. Mindeközben a diktátor apukájának hatvanpusztai birtokán ledózeroltak egy műemléket, hogy tovább épülhessen a dácsa. Mindezek is azt mutatják, hogy az itt és moston kívül más idea nem létezik, jöhet ide mutáns vírus, minden, sose halunk meg. Vélik. Rossz hírem van: de. Éppen ezek miatt előbb is, mint azt elképzelni bírják a nagyságosok. Ha nem is épp szó szerint, de mégis teljesen.

Nemzeti anyatehén tartására kapott támogatást Orbán Viktor veje, Tiborcz István. Volnának itt kaján áthallások, amiket azonban jólnevelt szendeségünk okán nem bocsátunk a nagyközönség elé. Viszont bízunk abban, hogy a nemzet veje keze alatt élő anyatehén még pislákol, gondolván ezen a ponton az OLAF-ra és sötétségbe borult városainkra, amelyek sorsa példázza azt, mivé lehet egy támogatás, ha nem a jó gazda gondosságával használják az unió és a haza adófizetőinek pénzét. Következésképp reményleni tudjuk csupán, hogy az anyatehén jól táplált, boldog és csinos, kérődzés közben pedig a himnuszt dúdolgatja, ha pedig ihajj-kedve van, tán még a Nélküledet is.

Mindeközben, amikor csócsálgatjuk ezt a jelzős szerkezetet, miszerint nemzeti anyatehén, megül minket a szinesztézia átka vagy áldása, és élénken érezzük a trágyaszagot, amely hogy hogynem, nemzeti színű gőzökben inog előttünk, ilyképp a nemzeti anyatehén maga a magyar ugar. Pálinka és fokhagymaszagú böfögés roggyantott öltönygatyában, kézcsók és Orbán Viktor avas szagú parasztudvara. Jelzős szerkezetünkben egyképp járatódik le, mállik ganyévá a nemzeti, az anya és a tehén, így ez a halom, ami a romlás által létrejön, a NER maga a kokárdájával, ájtatos gonoszságával, az ereszen tornázó Szájerrel, elsőáldozással, a szent szánkókkal, etc., etc.

Úgy véljük viszont, hogy a nemzeti anyatehén közjószágokat borjadzik asszonyságok örömére, teljessé téve így az orbáni univerzumot, amelyben minduntalan féreglyukak nyílnak ismeretlen világok felé, ahová viszont nem indulunk. Nem a restség, hanem a nemzeti bávatagság okán, hiszen gondoljuk meg a nemzeti anyatehén habitusát, aki álmos szemekkel, olykor vágyódva, de szügyig merülve a ganyéban ácsorog, maximum lassacskán ballag hátrahagyván a költészetet magát, mint emlékezhetünk, hogy gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény. Ezt J. A. polgártárs verselte meg, őt azonban odébb rakták a Duna partján, nem látja már sem a dinnyehéjat, sem a fehérek közt európait.

Egyáltalán, minden egész eltörött. Mindamellett a nemzeti anyatehén mint intézmény másutt is létezhet, de ez minden más nyelven másképpen van. S gondolunk itt a kedves vezetőre, aki ekképp nyilatkozott meg élettérről álmodozva, s kijelentve, hogy ő nem Lebensraumot mondott, ami szót fehérek közt európai nem igazán vesz a szájára a közismert előzmények miatt. Ezen túl, ám ezzel együtt a nemzeti anyatehén nem national mother cow, ilyen globalista sorosfattya, hanem az anyatehén a családi autó. Másképp, zamatában legényanya ő, vagy a Barcikai Ősanya, illetve a rátóti csikótojás. A nemzeti anyatehén nemzeti nagylétünk maga, plusz a trianoni gödör zokogása.

Illetve turulszobor természetesen, kakastoll a csendőrcsákón, és mindebből fakadóan az abszurd, a korona úszása a folyón, s mindenek felett az erkély a karmelitáknál, ahol koviubit pancsol a kedves vezető, így téve teljessé a tehénből áradó bukolikát. A nemzeti anyatehén Novák Katalin egy személyben, ám nem testében, hanem szimbolikájában, amint permanensen a szaporodás a gondja, s matat bugyogókban, gatyákban, hogy érzetünk szerint egy hatalmas Lebensborn immár az egész nyüves ország. Tenyeres-talpas cselédlányokkal, hetyke legényekkel, akik délibábként rezegnek a Hortobágyon, gémes kút, malom alja, fokos, sivatag, lárma, Ady bácsi száz éves keserve.

S hogy mindezt ilyen szerencsésen fölskicceltük, kivontuk az esszenciát a szószerkezetünkből, ezen a ponton tesszük fel a kérdést, mi az anyám valagáért kap ilyenre pénzt a gigerli nemzet veje, aki tehenet közelről soha nem látott, nem ganajozott, egyáltalán bizonytalan, tudja-e, hol lelhető a nemzet tehenének tőgye. Bár ez oktondi kérdés, mert ugyanígy föltehető volna, miért van szőleje és földje Lévai Anikónak vagy kastélya Lázárnak. Miért, miért. „Uraságnak fagy a szőlő. Neki durrog az az erdő. Övé a tó s a jég alatt neki bujnak a jó halak iszapba.” – Mondta J. A. polgártárs, amikor már harmadnapja nem evett se sokat, se keveset.

Miniszterügynök elvtárs vagy hadakozik a magyar nyelvvel – és miért ne azzal, ugye –, vagy pediglen olyan hatalmasra növekedett sötétségében, hogy nem tekinti embernek alattvalót, amit ugyan nagyon régóta sejtettünk, de már egyre inkább tudunk is. Tegnap péntek volt, az a nap tehát, amikor heti monológjai elhangzanak az éter bitorolt hullámain. Száll a kappanhang elektronyos jellé alakítva, majd pediglen visszaváltozik, materializálódik úgymond Büdös Józsi táskarádiójában, hogy megtöltse annak fejét mindama bölcsességgel, ami a kedves vezetőből fakad. Mégpedig teljesen.

Így tanítja az ő népét egyetlenünk, s valljuk meg, oly hatékonyan, hogy amikor – olykormindig – a szomszéd büdös Józsim elbődül mint nyolc bivalycsorda, ő folyik ki a száján át egyenesen le a parkettára, konyhakőre. Hogy nép és tanítója ennyire egy legyen, az adomány, hovatovább áldás, s amikor – mint már sokszor előadtam – az én büdös Józsim érdeklődik nálam valamely sporteseményről akképp, hogy emberek játszanak-e vagy asszonyok, akkor én valagba rúgva őt penderítem ki a lakásból. Viszont a bődület még ott marad huzamos ideig, hogy ne úgy érezzük, szinte örökre.

A kedves vezető tegnap pedig akárha a szomszéd büdös Józsi, a gyermekáldásokról mesélt, megnevezve a csecsemőt, ami a NER-ben és Orbán fejében – tehát ugyanott és mindenhol – közjószág. Bizony. Én nyájasom, most tedd fel a kezed, ha te valaha is dicsekedtél azzal, milyen jól tanul a közjószágod, vagy bosszankodsz mert hisztizik. J. A. sem azt dúdolta, hogy Flóra, csináljunk közjószágot, mint ahogyan nem a közjószág szarik bele a pelusba vagy hallgatjuk elalélva a gügyögését. Viszont Orbántól már semmi sem meglepő, azonban az ilyen szavai lebuktatják őt és a bandáját.

„A gyermek egy közjószág is, azon kívül, hogy saját személyes boldogsága minden szülőnek, egy érték. Akik ilyen életformát vállalnak, azokat támogatjuk.” – mondta még a kedves vezető, amiből kitetszik, megengedőleg jóváhagyja, hogy a szülő örvendjen azért a kisdednek, azonban mint közjószág, ő ráteszi a kezét, nem taníttatja, elbutítja, sormunkássá vagy cseléddé teszi, ergo a saját hasznára tartja. Ámde azt az organizmust, akinek ez a sorsa, egészen másképp nevezi a szakirodalom. Illetve a NER is: sehol a világon máshol nincsen emberi erőforrások minisztériuma.

Ha innen nézzük, kibújt a szög a zsákból, ha onnan, bele sem ment, csak kivirágzott. Föltesszük hát a kérdést, ilyen közegben a drága szülő mondhatja-é J. A polgártárssal már megint, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, amikor látszik, hogy a szándékok szerint egyáltalán nem. Orbán világa iszonyú világ, s nem azért csupán, mert mindannyian a matuzsálemtől az újszülöttig fogaskerekek vagyunk benne csupán, hanem azért is, mert Orbánnak és hű tanítványainak pokol van a fejében. Pontosabban fogalmazva tébolyda, amiben viszont a jelek szerint mégis van rendszer.

Ebből pedig hiányoznak a személyiségek, helyettük csupa erőforrások és közjószágok vannak benne, mint a Pink Floyd The Wall filmben menetelő arctalan tömeg, és már helyben is vagyunk. Ezen a ponton elindulhatnék a vezérelvű társadalom, a tömegtársadalom, a fasizmus és a kommunizmus lényegének kifejtéséhez, összehasonlításához, de mire mennénk vele egyrészt, másrészt pedig már számtalanszor megtettem arra jutva mindig, hogy mindegyik rosszból a legrosszabbat választotta miniszterügynök elvtárs, és kreálta ezekből a NER-t, amelyben élnünk adatik.

Meg olyan falanszter feelingje is van az egésznek, ahonnan hiányoznak az emberi érzelmek. Mutatok Füst Milánt, mint mesteremet, nála hogyan működik az erőforrás és közjószág viszonya: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Erről volna szó, és mi az ebből való folyomány? Nincsen semmi sem, hacsaknem annyi, hogy doktorminiszterelnök elvtárs éppen emiatt törölheti ki az arschát az összes CSOK-jával, Novák Katalinjával, családi autójával, három gyerekével meg négy kerekével, és mindennel, amikor és amivel dehumanizálni akarja az embert, ergo saját magához hasonlatossá tenni. Unjuk miniszterügynök elvtársat, unjuk őt, de nagyon. Mert nem csak despota és tolvaj, mint az közkeletű, hanem érzelmek nélküli roncs is, akinek nincsen helye abban a világban, amiben mi élünk. Nem egyformán süt ránk a nap ugyanis.

Orbán Viktor lengyel elvtársai, úgy is mint bratankik, akikkel vállvetve menetel szembe a civilizált világgal, átlépték a Rubicont. S ha most ők azok, akik miatt el kell gondolkodnunk életről és halálról, sőt, keresztény kultúránkról is, azért van, mert a mi rezsimünk szellemiségében épp megfelel a lengyelének, s ami ott történik, az bármikor megeshet velünk is. Másrészt a humánum és – urambocsá és sajnálatosan – a felvilágosodás nevében kell megmutatni és tiltakozni az ellen, ami ott már valóság, viszont a fentiek miatt ránk is bármikor várhat.

Mint ismeretes, a lengyel NER-ben megszüntették a nők saját testük felett való rendelkezésének jogát, életbe lépett az abortusztörvény, amely ezt az aktust még akkor is tiltja, ha a magzat fogyatékos vagy életképtelen. Országszerte tüntetések voltak emiatt, de a NER-ek szerte a világban olyanok, hogy meg nem hátrálnak, főleg, ha a vallási fanatizmus a fundamentumuk, mint ott már – Lengyelország – igen, s itt – kies hazánk – egyre jobban. A vallási vezetés pedig összefonódva az állammal mint erőszakszervezettel, elképesztő cinizmusokra képes.

Örömmel tudatták, a lengyel kormány dolgozik már azon, hogy “megkönnyítse” azoknak a nőknek a helyzetét, akiknek gondot okoz, hogy ezentúl a súlyosan fogyatékos, illetve életképtelen magzataikat is meg kell szülniük. Ennek a csomagnak az egyik fontos eleme lenne, hogy a kórházakban ki kellene alakítani “sírószobákat”, ahol a súlyosan beteg, életképtelen magzatuk megszülésére kötelezett nők a kíváncsi tekintetektől félrevonulva sírhatnának. „Ecrasez l’infâme!” (Tapossátok el a gyalázatost!) – Mondá Voltaire bácsi, miközben a maga Erdő Péterére gondolt.

A lengyel kormány keresztény kultúrája mutatkozik meg a fenti intézkedésben, de benne van a keresztény egyház – vö. Semjén – , sőt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2019-ben kiadott körlevele a megfogant élet védelméről, amiből kitetszik, hogy a Lengyelországban történtek egyáltalán nem állnak távol tőlünk sem. „Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy több honfitársunk halt meg terhességmegszakítás következtében a XX. században, mint amennyi magyar esett el a világháborúkban.” – írják a püspökök citálva álnokul Jeremiást.

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek” (Jer 1,5), s még annyit tesznek hozzá: A Katolikus Egyház Katekizmusa 2270. pontjában ez áll: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez”. – Mindebből kitetszik, ha Orbán hatalmi tébolyában egyre több jogot ad nekik, mi is lehetünk lengyelek.

Voltaképp mindezt tudtuk, ám ami miatt bennem az írás kényszeréig vivő felhorgadás kialakult, az a „sírószobák” elvetemült cinizmusa, ahol a vallási fanatikusoknak kiszolgáltatott nő a világ elől elvonulva bőgheti ki magát a rákényszerített szenvedés után. Majd ekképp megnyugodva és megtisztulva újra porondra lép készen újra a szaporodásra, amiben és ami miatt most például Kövér László és az ő eszméi ötlenek az eszembe, és mind az összes álkeresztény trógeré Harrachtól Rétváriig, sőt, most már Varga Jucusig a minapi pörformanszával.

Ecrasez l’infâme! – Nincs több mondandóm, s ha már keresztény kultúra, akkor ideteszem a szarháziaknak az Ómagyar Mária siralom című első magyar nyelvű verset, ami többet mond el rólunk, mint Mátyás összes csontjai. Ebben pedig a fia halála fölött zokogó anya örök fájdalma fogalmazódik meg, és nem „sírószobában”, hanem beleordítva a világ retkes pofájába. És az a tragédiánk, hogy ilyet csak a lenézett részeges bölcsészek ismernek, míg ellenben a nerlovagok és lovaginák meg csak egymás talpait tapodják.

Mutatom, ahogyan hétszáz éve hangozhatott, s ahogyan ma mondanánk.

„Volék sirolm tudotlon./ Sirolmol sepedik,/ buol oszuk, epedek,/ Választ világumtuul,/ zsidou fiodumtuul,/ ézes ürümemtüül./ Ó én ézes urodum,/ eggyen-igy fiodum,/ sírou anyát teküncsed,/ buabeleül kinyuhhad!/ Szemem künyüel árad,/ junhum buol fárad./ Te vérüd hullottya/ én junhum olélottya./ Világ világa,/ virágnak virága,/ keserüen kinzatul,/ vos szegekkel veretül!/ Uh nekem, én fiom,/ ézes mézüül,/ szégyenül szépségüd,/ vírüd hioll vizeül./ Sirolmom, fuhászatum/ tertetik kiül,/ én junhumnok bel bua,/ ki sumha nim hiül./ Végy halál engümet,/ eggyedűm íllyen,/ maraggyun urodum,/ kit világ féllyen!/ Ó, igoz Simeonnok/ bezzeg szovo ére:/ én érzem ez bútürüt,/ kit níha egíre./ Tüüled válnum;/ de nüm valállal,/ hul igy kinzassál,/ fiom, halállal!/ Zsidou, mit téssz türvéntelen,/ Fiom mert hol biüntelen./ Fugvá, husztuzvá,/ üklelvé, ketvé ülüd!/ Kegyüggyetük fiomnok,/ ne légy kegyülm mogomnok!/ Ovogy halál kináal/ anyát ézes fiáal/ egyembelű üllyétük!”

„Nem ismertem a siralmat,/ Most siralom sebez,/ Fájdalom gyötör, epeszt./ Zsidók világosságomtól,/ Elválasztanak fiamtól,/ Édes örömemtől./ Ó, én édes Uram,/ Egyetlen egy fiam,/ Síró anyát tekintsed,/ Fájdalmából kivonjad! Szememből könny árad,/ Szívem kíntól fárad,/ Te véred hullása,/ Szívem alélása./ Világ világa,/ Virágnak virága,/ Keservesen kínoznak,/ Vas szegekkel átvernek!/ Jaj nekem, én fiam,/ Édes, mint a méz,/ Megrútul szépséged,/ Vízként hull véred!/ Siralmam, fohászkodásom/ Láttatik kívül,/ Szívem belső fájdalma/ Soha nem enyhül./ Végy halál engemet,/ Egyetlenem éljen,/ Maradjon meg Uram,/ Kit a világ féljen!/ Ó, az igaz Simeonnak/ Biztos szava elért,/ Érzem e fájdalom-tőrt,/ Amit egykor jövendölt./ Ne váljak el tőled,/ Életben maradva,/ Mikor így kínoznak/ Fiam, halálra!/ Zsidó, mit tész törvénytelen!/ Fiam meghal, de bűntelen!/ Megfogva, rángatva,/ Öklözve, megkötve/ Ölöd meg!/ Kegyelmezzetek meg fiamnak,/ Ne legyen kegyelem magamnak,/ Avagy halál kínjával,/ Anyát édes fiával/ Együtt öljétek meg!”