rezeda – Oldal 138

Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Törvényünk háborús még

Olyan volt reggel a bolt, mint ahová becsapott egy bomba. A végiben, a tejespult hűlt helyén kilátszott a tégla, a járólapon törmelék, s mintha rossz, amerikai krimiben lennénk, sárga madzaggal elkerítve a helye, lezárva, hogy oda még maszkban sem lehetett belépni, mint a boltba előírásszerűen hónapok óta csak abban. Az üzlet így, szétdúlva próbálja meg fenntartani a működőképesség látszatát, az ajtóban kartonfigura fogad, ember nagyságú Sportszeletes zöld alak, vigyorog, és a hasára applikálva a dörgedelem a maszk kötelezőségéről, körötte a falként szolgáló üvegen lég lejárt, hatályukat vesztett rendeletek a vírusról, tiltások és utasítások ipari mennyiségben.

A járvány hőskora, ismerkedés a lehetséges halállal, és a vinnyogó menekülés előle paragrafusokba foglalva, ahogyan a kedves vezető rádöbbent, szüret, mennyi minden kihozható ebből. S legott neki is látott maradéktalanul letarolni mindent, ami még kitüremkedett a NER táboriszürke ganajából, ha bimbózott még valahol egy csöppnyi szépség és értelem. A boltban még márciusban bevezették, hogy előre csomagolják a kiflit, zsömlét, ne taperolja a sok hullajelölt a vírusos ujjaival, így annyit vehet az ember, amennyit eléraknak, s nem, amennyit akar. Ha három kellene, kettő van egy pakkban vagy öt, de a kezdeti tanácstalanság után ez a rend, megszoktuk.

Mint ahogyan az eladók is, akik három hónapja fennhangon ordibálták a hentespultban, ugyan ők föl nem veszik a maszkot, mert megfulladnak alatta, ma meg már tán le sem veszik. Abban alszanak, a zsinór mintha belenőtt volna a fülükbe, ahogyan a fa körülnövi a beléje állított baltát. S jóllehet, vírus annyi volt itt, mint migráncs, tehát semennyi, a népek agytörzsi készségei működnek, a limbikus rendszer dolgozik, és várja a fémesen suhogó szárnyú rézfaszú baglyot, a fa mögött megbúvó ismeretlen veszedelmeket, manókat és fémorrú hölgyeket a mézeskalács házukból. Viszont Jancsi és Juliska rég meghalt, az infantilizmus demenciába fordult.

Ha kilépek a reménytelen utcára, amely olyan, mint amilyenről Sartre állította, ha így süt benne a nap, képtelenség rámerészkedni, de Roquentin úr is csak kénytelen volt, csupán néha elöntötte őt az undor. Őt is, mint ahogyan engemet is a zene vigasztalta és tartotta életben, de itt az utcán csak a kukák csattognak a szélben, a záporok pedig szeméttel terhes folyókat hömpölyögtetnek. Így hordoz bennünket az idő, de, ha az ember minden erejét összeszedve vállalkozik a nagy kalandra, a balra lévő, szétbombázott bolttal átellenben piacot talál, várost a városban önálló szabályokkal.

A város más szegleteiben a kedves vezető dirigál, azt hazudva maszkokkal és idősávokkal, hogy gondoskodik a népéről, a piacon a helyi atyuska tesz erre még egy lapáttal, és ebből az elegyből a totális értelmetlenség türemkedik ki. Momentán ott tartunk, hogy a piacra minden időben mindenki bemehet, de nyolctól kilencig csak az idősek, akik előtte és utána is keveredhetnek a fiatalabbakkal, és ezt a semmit vigyázzák az ajtóban marcona rendfenntartók. Megszokta őket a vásárló sokaság, az eladók maszk nélkül szolgálják ki a maszkba kényszerített nyájat, rend nincs, csak a fegyelem látszata, mindenkit bármikor igazoltathatnak, és a kórházak élén is katonák ülnek.

Ez így is marad, tudtuk meg tegnap, katonák az utcákon, a cégek élén, a határon, lesben álló rendőrök, bilincselő iskolaőrök, három hónap alatt indokolatlanul, de megideologizálva épült ránk a rendőrállam, hogy észre sem vettük. Ma már természetes, ami februárban nem volt az, ma már mindennapos, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hideg vízben tettek föl a fazékban a tűzre, s ma már lobog a víz. Mindenki elvesztette az arcát a maszkok alatt, s ami tegnap történt, hogy minden marad ugyanúgy csak más masnival a hajában, még csak egy rekedt ordítást sem ért meg senkinek. Már nem is kérdezünk, mint Kafka Josef K.-ja A perben, akit ebbéli restsége miatt végeztek ki. – Ezért olvassatok sokat.

Zenebona, vigalom, gusztushusz

Tűzijáték nélkül uszkve hatmilliárdot szán a kedves vezető gusztushuszra, tehát lesz abból tíz is. Mármint milliárdból. Bevallva. Meg még a resztli és a járulékos költségek, fagyipénz, beugró a ringlispílre, céllövöldébe, illetve a vizeldébe. Nem tudjuk, mennyi az a tízmilliárd. Tízszer ezermillió, ilyet mi elképzelni sem tudunk a farhátas világunkban, kezeljük hát szimbólumként, a tapló rongyrázás megtestesüléseként. Mert ugyanis adja magát a kérdés, a gyermeki Fluimucil Ábel-féle kitartó érdeklődés, hogy miért, és ez úja meg újra, kifulladásig, illetve, míg el nem fehérül a száj is.

Különös évforduló nincsen, Szent István se kerek ezer éves, a koronázás karácsonykor volt, az új kenyér megszikkadt, alkotmány pedig nincsen sehol. Se keresztényi, se kommunista indok nincsen, mégis több napos lesz a buli. Fölvezetésként azért, hogy a járvány fölötti győzelem miatt járjuk a csűrdöngölőst vagy pogózzunk gusztus szerint, ám ez sem állja meg a helyét. Naponta többször riogat a kedves vezető a járvány második hullámával ugyanis, ömlik a lélegeztetőgép Kínából szintén ezért, s törvény szerint Müller Ceci néni csak egyet sóhajt, és Viktorunk azt csinál, amit csak akar.

Szintén törvény szerint. Most ünnepelni óhajt, soha nem látott módon és mértékben, amire a jámbor olvasó hosszú életének tapasztalatai és a téves konszenzus miatt rávágja, hogy panem et circenses, kiegészítve azzal, hogy kenyere meg nincsen. Tévedésben leledzik a jámbor olvasó, a kedves vezető a világraszóló ünnepséget nem neki, mint alattvalónak prezentálja, mégpedig azért, mert a kedves vezető az alattvalókkal nem törődik egyáltalán. Dolgozni tartja őket, hogy szavazzanak rá és fizessenek sok-sok adót, az alattvaló létének értelme diktátori nézőpontból ebben ki is merül.

A most bekövetkező világraszóló vigalmat a kedves vezető magának és a nagyvilágnak prezentálja, erejét mutatja vele, gazdagságát és létének bizonyítékát. Ha el nem kárhozok miatta, akkor a József Attila-féle gesztus van ebben, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van Viktorkának. Ez a felcsúti gyermeki lélek tobzódása a méteres gyomorban, a kölökkori beteljesedett álom, mint a kisvasút, stadion, foci, amelyekben sajnálatos módon a kedves vezető horizontja teljesen ki is merül. Ez az, ahogyan az erkélyről mutogatja a birodalmát mindenféle bíborosoknak.

Azt is hallottuk, olyan tűzijáték lesz, amilyet még nem látott a világ (dehogynem), ez az a duma, amikor még régen a Tarlóssal avattak valami über szökőkutat a Margitszigeten, s azt látván én a barcelonaira gondoltam, ami tényleg monumentálisan klafa. S azért csak arra, mert Las Vegasban nem jártam, mégpedig azért, mert nincsen nem is kormánygépem, ami odavinne. Feudális vonásai mellett ez az újgazdag rongyrázás, ami itt folyik, s ha ezt jelenti a nemzeti tőkésosztály megteremtése, ha ilyen folyományai vannak, ami előbukkan napra-nap, akkor az Isten irgalmazzon drága nemzetemnek.

Feltehető viszont, hogy a fohász már elkésett, és Belzebubnak kellene könyörögni, fogja már vissza ránk telepedő megtestesülését, viszont nem hiszek a túlvilági hatalmakban. Azaz, itt áll az ember tanácstalanul. És akkor is az lesz, amikor a bávatagok gusztushuszkor elalélnak a gyönyöröktől, hogy a gazdájuk milyen jó hozzájuk, mennyi szépet ad nekik, miközben elfelejtik, az ő pénzükből. Olyan ez, hogy mikor a kocsmában kérünk pénzt valakitől, majd abból meghívjuk egy fröccsre, s míg ennek fonákságát a jómunkásember megérti, a milliárdokét meg nem.

Mert olyat nem ismer. Mindemellett a kíváncsiság is munkál bennem, mire jut a tenger lóvéból az, aki már koronát is úsztatott a Dunán. Ennyi pénzből az űrbe is lőheti. De megtapasztalva egynémely volt ünnep pátoszos giccsességét, sok jóra nem számíthatunk, és az a vicces a dologban, úgy beszélek róla, mintha egy csöppet is érdekelne. Pedig á, dehogy. Ez csupán ontológiai dilemma, midőn látjuk, a szemünk előtt válik a suttyó parasztgyerekből szétfolyó diktátor flitteres bohócruhában, és hiába tesszük fel a kérdést újra meg újra, hogyan történhetett ez meg velünk, választ nem kapunk sohasem.

Árpád apánk hajója

„Megrongálták Sydney-ben James Cook brit felfedező szobrát – Kolumbusz és Churchill után nem meglepő. Mikor jön Árpád fejedelem?” Mindezzel így együtt a 888.hu örvendeztette meg a publikumot, s bár reménytelenül esik, engemet is. Az ember csettintene ilyen mérhetetlen gazdagságú asszociatív készségen, de ez már azon is túlmegy, a szürrealitás világába, amikor totálisan oda nem illő, egymáshoz egyáltalán nem passzoló elemekből gyártjuk le a képet, amely ebben az esetben nem tudható, mi akart lenni.

Egybe óhajtotta szuszmakolni a szerző a baloldali hordák veszedelmét a sámánok igazságával Szűz Máriába ojtva, amiben benne van Soros, mint Hadházy rézfaszú baglya, Matolcsy pöttyös segge, kipcsak vérünk és a kilátástalan szervilis hülyeség. A világban most szerte az történik, hogy a rasszizmus elleni tiltakozás okán ébrednek új öntudatra a népek, és immár fölbugyognak bennük több évszázados vagy fél évezredes sérelmek, hogy például Kolumbusz, amellett, hogy azt sem tudta, merre jár, még csak angyal sem volt, hanem, ha úgy vesszük, migráncs, valamint gyilkos.

Ő, és az utána özönlő hasonszőrű horda megerőszakolta a jámbor helyi lakosságot, kiirtotta őket Krisztus nevében és az egyház dicsőségére, kirabolta őket, valamint más cuki kurvaságok. Így hát, lerántva róla az ötórai teák és az óvodai játszóházak rózsaszín ruhácskáját, tisztesség ne essék szólván, egy vadállat volt mintegy, így okkal lehet olyan, akinek fájhat a szobra, ha döntögetni ezért nem is komilfó. De ebből, és abból, hogy Ausztráliában meg James Cookot nem kedvelik szoborilag, mert ott is vannak történetek, Árpádhoz eljutni, az már kunszt.

Ha jól értem a 888 rettegését, akkor a sorosista hordák le fogják dönteni Árpád apánk szobrát Ausztráliában, tehát egy pokol lehet ezeknek a fejében, és a tűz benne konokon lobog. Nemcsak merész a párhuzam, hanem idióta is, ahogyan sugallni óhajtja a nem létező összefüggést az ausztrál lázadó, Gyurcsány, Soros és Brüsszel között, nem leszünk gyarmat, és hasonló nemzeti bölcsességek, ami mutatja, hogy tényleg elment az eszük, vagy soha nem is volt, illetve nagyon is. A bávatagnak úgyis az jön le, hogy bántják megint a kedves vezetőt.

Viszont az a művészi párhuzam, ami kialakult itt a palettán, azt sejteti, azt szuggerálja belénk mintegy, hogy Árpád apánk is nagy felfedező volt, áthajózott Vereckén, neki is pöttyös volt a kipcsak segge, hogy Bödőcs jut az eszembe: „Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus…” – valami ilyesmi van a levegőben, meg a dombok alatt.

A legjobb pedig az egészben, hogy az összes ilyen eszement akar lenni. Mert bár úgy tűnhetik, nem tartozik ide, mégis, dehogynem, hogy amikor tegnap Németh Szilárd szervilis kovászos uborkázásáról elmélkedtem, mint rendszertani jellemző, mára Rácz Zsófia, a diploma nélküli helyettes államtitkár is beszállt a buliba. Ő is uborkát gyárt, hogy meghálálja a kinevezését. És ezek így együtt a 888-al vonyítják, hogy Ausztráliában a gyurcsányisták meggyalázzák Árpád apánk szobrát, és, ami a legszebb, nagyon sokan hisznek is nekik.

Tegnap egyébként és ugyanis majdnem válságba estem, bár lehet, benne is vagyok, mert munkából kifolyólag nagy töménységben találkoztam az átlagolvasó nívójával, ami olyan elkeseredésre adott okot, hogy gondoltam, Kázmér, inkább söpörj utcát, ganajozz, mert minden hiába. És máma is látom, így van ez, elég csak a kolumbuszos Árpádra nézni a sorosista hordák fenyegetésében. Ilyenkor az embernek elmegy a kedve az élettől, és nekilát szívszaggató zenéket hallgatni a jutubon, szíja a cigarettát, miközben hosszan néz ki a függönyszerű esőbe.

Bodzaszörp

Németh Szilárdunk, úgy is, mint hadvezér, a rezsik őre és görög-római filozopter, egyúttal a hit őrizője, most kovászos uborkát pancsolt, ezzel örvendeztetve meg a bávatagokat, a hívőket és engem. A koviubi jó a velőspacalhoz, dobostortához, mindenhöz, de leginkább a szervilizmus savanykás trutymója. Amióta a kedves vezető is ilyennel pózolt, vitte be a dolgozójába, lehet jó pontot szerezni, ha magunk is koviubiban utazunk. Az ember, de leginkább Németh Szilárd setétsége végtelen, ha a kedves vezető szart szopogatna idvezült arccal, ezek rendelnének két szippantós kocsival. Az ő nyomoruk, viszont az ország nívója.

Mint ahogyan a disznóvágás, kolbásztöltés, pálinkafőzés, szotyolapökködés is. Nincs ezekkel gond, ha a manus a budija sarkában hódol nekik, de ehhez kár volt a várba költözni. Igaz, a freskók le lettek meszelve, az unoka ott rollerezik, már csak néhány csirke meg kacsa kellene az erkélyre, hogy készen legyen a festmény. A tragédia mindebben mégsem ez, hanem az érzet, a látvány, hogy az ország elfoglalása után ezek kezdik magukat lakájosan érezni benne, alakítják át a várat – és mindent – a nívójukra, aggatják a sparhelt mellé a hímzett falvédőt, csak hozzá kakastollat tűznek a csákójukra, és leginkább ez nincsen jól.

A koviubi tegnap a diplomáciában is szerepet kapott, jutott belőle egy üveggel a szlovák miniszterelnöknek is. Ezt állítólag Orbán szottyantotta saját kezűleg, voltak régebben fotók is, ahogyan a karmeliták folyosóján cipeli a tejfehér folyadékkal teli üveget, de azt elbaszhatta. Mert az a darab ilyen egyenes falú készség volt, míg Igor Matovics kis hasas üveget kapott nemzeti színű pántlikával. Mindebben nem is ez az érdekes, hanem, hogy viszonzásképp a kedves vezető meg bodzaszörpöt kapott. Ami szintén szép gesztus. El tudom képzelni, ahogyan szerveződött a nagy találkozó, jöttek-mentek a levelek, hogy ez a Matovic hozzon magával valami nagyi lekvárját.

Ezek csudálatos mesék, amikor a nép egyszerű és vagyontalan gyermeke saját készítésű ajándékkal lepi meg a kis pajtását, nincs is ennél szebb a világon. Ráadásul és pláne hogyan zabálják ezt a kézcsókos matrónák, a röfijüket mutogató nagyik, az egymás talpain tapodó ifjak és szüzek, valamint a nemzetért gőgicsélő kisdedek. Azért kíváncsi lettem volna a szlovák csinovnyik képére, amikor a magyar külügy értesítette, meglepetésként küldjön a főnökkel valami házi készítésű izét, és ő pedig hülyék ezek nyugtázással csomagolt el ennek a Matovicsnak egy kis bodzaszörpöt, hogy ne maradjon szégyenben vendéglátója és a sajtófogyasztó nagyközönség előtt.

Én szeretem a színházat, de nem Orbán kaliberű színészekkel, illetve azt nem, ha díszletnek vagyok használva benne. Mert ugyanis azok vagyunk mindahányan. Két kézzel mutogatnak ránk magyarázkodva, hogy mi ugyan hülyék vagyunk, de ők választottak, egyenesen igénylik ezt, enélkül boldogtalanok, tehát mindenki fogja be a pofáját. Nem csoda, ha a magyari embert lassan de biztosan furán kezdik méregetni a nagyvilágban, keresik, hová tette a kumiszt, és csodálkoznak, ha késsel-villával tud enni, persze egy sztyeppei kipcsaktól mi mást is várhatnának. Mucsa, budikirályság, malom alja, fokos, csíkos gatya, bamba társak.

Tegnap a városomban fényes nappal, egy templom melletti padon halt meg egy hajléktalan. Órákat feküdt ott, jártak-keltek körötte az emberek, míg felfedezték, hogy valami nem stimmel. S amikor a mentősök sikertelenül próbálták újraéleszteni, a decens úri közönség, tán istentiszteletről jövet szidta az elhunyt édesanyját, hogy ez is iszik vagy ivott, esetleg szívott, épp ki nem mondva, hogy nem kár érte. S ugyanők azok is, akik elalélnak, amikor szívbéli szerelmük a várban koviubit cserél bodzaszörpre, hogy ez milyen emberi, mennyire zabálni való a mi kedves vezetőnk. Nem tudom, érezhető-e az a szükségszerű kapocs, ami itt a dolgok között van.

Hogy az igénytelenség miképp vált át embertelenségbe, milyen úton válik a szellemi és lelki restség sátánivá, még ha gyermeki arcát mutatja is. Ez a legveszedelmesebb és a legaljasabb, a gyerek fejét cirógató diktátor, a bratyizó vezér. De, hogy Németh Szilárdtól indultunk el, térjünk is vissza hozzá, a pacaljához és az uborkájához. Azon gondolkoztat el sudár alakja, hogy vajh, miért olyan sikeres a rendszerben, amely teremtette őt. És, hát, ezért, az ilyen koviubis pörformanszokért. Így hát, én nyájasom, olybá tűnik, ha boldogulni szeretnél, gyárts te is uborkát, vagy legalább bodzaszörpöt, és előtted is megnyílik a mennyeknek országa. Ami maga a pokol.

Garbó

Benedek bácsi már régóta nem volt a nők bálványa, és magunk közt szólván nem is akart az lenni. Elvolt ő magában, vénségére élvezve azt a szabadságot, amire ugyan fiatalabb korában vágyott, de nem tudta, hogy létezik is, hogy nem dirigál neki senki, ide tedd ezt meg oda, hajtsd le a WC ülőkét, ne egyél zsírosat vagy ne igyál fröccsöt, és az ezekből következő tágas szabadság. Hogy az udvaron diskurálhat a rigókkal, hallgathatja a fák lehulló levelének lágy neszét, haverkodhat egy vakonddal, káromkodhat vagy fütyörészhet kedve szerint, szóval olyan az élet, mintha egy vadló volna a prérin, ha sánta is, mert azért öreg volt, ez el ne feledjük.

Most, a nyár beköszöntével történt viszont meg az, amiről azt hitte, soha nem következik be, hogy egyszer csak zavarta a világ tágassága, nem lelte a helyét a szabályok nélküli életben, s mindeme átváltozásoz elég volt bő fél év, mert októberben kezdődött minden, amikor nekilátott szelíden köhögetni a világ az aranyló lombok alatt. Benedek bácsi fázós volt kicsinyég, így, amikor hajnaltájt ködöket pipáltak már a fák, garbót öltött, hogy a nyaka kellemesen védve legyen. Garbóban volt reggel, délben és este, sőt, de ezt csak suttogva írom ide, garbóban is aludt, volt ilyen pizsama garbója neki, amely semmiben sem különbözött a nappali, köznapi vagy ünnepi garbótól.

Még a nagyanyjától hallotta a bölcsességet, miszerint a télnek nincs szép ruhája. Ennek értette az ontológiai mélységeit, de azért ügyelt arra, hogy a garbói szépek fessek legyenek, ha már muszáj viselni őket, hogy kellemesen melegítsék a torkát, a gigáját, a tarkóját, hogy így meleg kuckóból nézhesse majd a kanyargó fagyokat, süvöltő szeleket, hogy a boldogság a barátságos meleg szobában legyen. És nem vette észre, hogy ez maga az öregség, pedig az volt. Hiába szólt a jazz, meg a rock, hogy nem nótaszóra élte az életét, attól még telt az idő, csak az illúzió volt más, de ezt lehetetlen elmagyarázni, és nem is akarja senki sem, mert máma a garbóról mesélünk messzi folyományokkal.

Mert ugyanis telt-múlt az idő a langymeleg idillben, cserélődtek az örök garbók Benedek bácsi nyakán, torkán, a haja alatt, hogy még márciusban is együtt voltak, mikor is jött ez a járvány újabb szabályokkal és takarásokkal, maszkkal és sávokkal az időben, hogy mikor mit lehet és mit nem. És ez olyan volt, mintha ordibáltak volna vele, hogy hajtsa le a WC ülőkéjét, halkítsa le a zenét, a szabályok lettek a zsémbes asszony, viszont megtanult együtt lenni velük, sőt, ha jobban belegondolunk, jól is esett a gépies monotonitás, és föl sem fedezte benne az elhülyülő szolgaság veszedelmét, ami akkor tört rá váratlanul, amikor egyszer csak nagy ereje lett a Napnak.

Mert hűvös volt ez a tavasz, nem akart megérkezni soha. Még szerencse, hogy garbóban volt, mint emlékezhetünk, így nem zavarták a szeszélyességek, ha kilépett az utcára maszkban, garbóban, hogy csak a feje búbja állt ki a nagyvilágba, még jól is érezte magát. Kémnek képzelődött, mindenféle álruhás hősnek, aki indul megmenteni a királylányt, hogy aztán az zsémbeljen vele húsz év múlva, hogy hajtsa le a WC ülőkét. De ebbe a győzedelmes legkisebb fiúk soha nem gondolnak bele, hogy együtt élnek, míg meg nem halnak. És a vége felé, amikor olyanok lesznek, mint valami szétfolyó sajt, meg tudnák fojtani a párjukat, viszont élni sem bírnak nélküle.

Idáig nem jutnak el a bamba mesék, és mi is csak azért mondtuk el, hogy elébe menve keressük az értelmét annak, ami történt, tudva jól, hogy meglelni nem fogjuk soha. Mert ugyanis amikor a tavaszt átugorva ráült a nyár a vidékre, egy napra esett, hogy Benedek bácsi a garbót odahagyta, szélnek eresztette a gigáját, más hatalmasságok pedig fenséges engedélyt adtak, hogy a maszkot is el lehet feledni. Így amikor Benedek bácsi először lépett a világ színpadára e kellékek nélkül, úgy érezte magát, mint egy meztelen csiga, pucér rúdtáncosnő, sőt, úgy érezte, garbó nélkül billeg a feje, maszk nélkül pedig orkánok fújnak a szájában.

Vissza is menekült a jótékony lakásba, s valami furcsa fordítottság okán most kapkodta a levegőt, mert túl sok volt belőle, féltette a fejét, hogy leesik, annyira hiányoztak neki a kötöttségek, hogy nekilátott felhajtogatni a WC ülőkét, elmosogatott, és mindig letörölte a lábát a lakásba lépve. A rigók meglepve nézték, mi van itt, a vakond kikönyökölt a túrás tetején, igazgatta a kertészgatyáját, Benedek bácsi pedig elkezdte keresni a rendet, majdhogynem misére járt. Feledte a zenét, egyperces híradókat nézett a tévében, visszavette a garbót, élire vasalta a maszkot, és nem azért, mert kellett volna, hanem, mert rendnek kell lenni. Elkezdte rajongani a kedves vezetőt arra adva igazolást, hogy mennyi az élet. Semmi se.

Godot a lukban

Miniszterügynök elvtárs esztétizált, moralizált és lebuktatta magát, midőn a V4-ekkel dőllesztette a gyomrát. Szeretem, amikor kirándulásokat tesz az elvont gondolkodás szövevényébe, ha ugyan jól nem is áll neki, de legalább megpróbálja. Két, számára ismeretlen fogalmat vett a nyelvére, abszurd és morál, de nem sikerült ezeket megfelelő kontextusba helyeznie. Ha én volnék a tánctanára, javasolnám neki, hogy a krumplileves legyen krumplileves, a harsonaszó az harsonaszó, a pacal pedig pacal. Velővel.

Miniszterügynök elvtárs abszurd elemeket vél fölfedezni az Unió helyreállítási alapjának elosztási elveiben, mint mondja, morális probléma benne, hogy a gazdag országok többet kapnak, mint a szegények, ezen még dolgozni kell. Így biccentett némileg jóváhagyólag, konstatálva mintegy, hogy van lóvé, már csak meg kell szerezni valahogyan. Ez az abszurd morális probléma azonban szíven ütött, mintha ott álltam volna hirtelen a katedrán megint, szemben a tudásra szomjazó kisdedekkel.

Hogy egy pénzügyi táblázatban miniszterügynök elvtárs abszurditást lát, az messze vivő tehetséget mutat. Olyat, mint amikor Szabó Lőrinc szerelmét komcsi fenyegetésnek állítja be, vagy nem létező dakota törzsfőnökök bölcsességeit adja elő. Tényleg utánozhatatlanul egyszerű a manus, ám azt bízvást kijelenthetjük, nem az az abszurd, ami neki nem tetszik, sokkal inkább az, amit ő művel. Sőt, mi több, teljes nyugalommal állíthatjuk azt is, Neria olykor már a szürrealitás mezsgyéjére téved, és akkor érünk igazán haza.

Az abszurdban nincsen lineáris cselekmény, ahogy miniszterügynök elvtárs ideológiai kacskaringóiban is ezt látjuk. Ebben a műfajban ritkák az ok okozati összefüggések, Neria is következmények nélküli ország, a dumák itt is képtelenségek, csurig logikai tévedésekkel, közhelyekkel és trivialitásokkal. Egy Beckett vagy Ionesco itt megnyalná a tíz ujját, még csak ferdíteniük sem kellene a valón, és olyan tökös abszurd darabok születnének, hogy ihajj.

Itt van mindjárt, nekünk ez a legújabb alagút, amit egy kisvakond áshatott a kantáros nadrágjában, most pedig mutogatják a csapott fejű népeknek, mint a nemzetre leselkedő veszedelem ékes bizonyítékát. Ennél több már nem is kell, ebből egy irodalom szakkörös ötödikes is pengés abszurd egyfelvonásost tudna rittyenteni, ügyelve a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármas egységére, kihasználva viszont az ugráló idősíkokat, belefoglalva tán a párhuzamos univerzumokat is.

Viszont a dolgozat elcsúszhatna a szürreális felé is, J. A. Medáliák-ja mintájára a kisvakond énekelhetné: kisvakond voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs lukakat fúrtam én, a labdán álltam, s csákányommal ott, megsimogattam a Holdat a Napot – és így tovább egészen addig, hogy borostyánkőbe fagy be az ügyész, fekete frakkjában guggolva kinéz…Mert minden lehet. De beszéljünk még pöttyet a kedves vezető morális aggályiról is, mert ez ugyanis szintén nagyon érdekes jelenség.

Nos tehát, maga az, hogy egy szövegkörnyezetben szerepel a morál és Orbán, már maga móka és kacagás, az abszurd, mi több, a szürreális maga. Mert ugyanis, ha már itt tartunk, a szürreális, amikor önmagukban megálló és valóságos képeket teszünk egymás mellé úgy, ahogyan az a valóságban lehetetlen volna. Példának okáért a lovagló víziló, vagy a röpködő nikkel szamovár, illetve a moralitással rendelkező Orbán. Dali ecsetjére kívánkozó témák, tessenek elképzelni a morális Orbánt lobogó hajjal.

S hogy igazam van, ezzel mutatom: térjünk vissza a kedves vezető uniós költségvetési gondolataihoz, mikor is kijelentette, hogy a pénzek rugalmas felhasználásra van szükség. S míg dolgozatunk elején konstatáltuk miniszterügynök elvtárs elégedett biccentését, hogy van lóvé, itt megmutatkozik abbéli óhaja is, hogy azzal ő azt csináljon, amit csak akar. Innen minden abszurditás és morál, s ahogyan körbe értünk, előttünk áll az egész nyüves magyar valóság kisvakondostól, Orbánostól, szürreálisan.

Buddha és a lányok

Nem tudom, mennyire közkeletű az anekdota a magasztosról, mindenesetre előadom, hogy ennek fényében szemléljük aztán, amit majd bemutatok kies hazánkról. Nos, Gautama Sziddhartha herceg, amikor még aranyifjú volt, Ferrarival csapatta hóna alatt a Gucci táskával, nem sokat gondolkodott a világ dolgai felől, hanem élte a részeges bölcsészek sorosista életét. Amikor pediglen egy éhezésből és gondolgondolból kifolyólag még nem világosodott meg teljesen, csak a bölcsesség előszobájában volt (bódhiszattva), és a haverjai kurvázni hívták, mi több, elébe hozták a világ leggyönyörűbb teremtését, csak lemondóan legyintett.

Kijelentette – a haverjai legnagyobb ámulatára –, hogy még ha olyan szépséges is a lány, hogy megfordulnak tőle a csillagok és összeomlanak az aranypaloták, akkor sem kell neki, mert ugyanis a cifraság alatt ő is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, mint akármely göthes, leprás, fogatlan koldus. Ezzel két dologra utalt az akkor még nem magasztos, de már majdnem, hogy minden ótvaros teremtés egyforma, legyen akármilyen a bőre színe, és legyen bármennyi pénz az alatt, másrészről, hogy a csillogás, a forma mit sem ér, mert a lényeg másutt van. Ezen ismeretek birtokában nézzük akkor, amit kies hazánk elitjéről most előadok.

Nem, mintha ez változtatna a dolgok menetén, hanem, mert netán megvilágosodunk magunk is, és társadalomfilozófiailag eljutunk a bódhiszattvaság reményteli és kívánatos állapotába, ha már Buddhák nem lehetünk, pedig milyen jó is volna az. Azt föstöm le most, hogy a NER-ben fogságban tartott Magyarország, illetve a tévedéseket kerülendő, annak úgynevezett elitje miért nyakig húggyal és szarral telített cukibaba, sajnálatosan azonban ezt mindenki tudja róla, kivéve önmagát. Megszólalt ugyanis a nagyvilág felé újólag a két főokosunk, úgymint Kovács nemzetközi levelező és Varga igazságügyis dekázóbajnok. Mindenkinek a kurvannya, elnézés meg tisztelet.

Ez volt mondandójuk lényege. Kovács az Európai Bizottság alelnökét, bizonyos Vera Jourovát oktatta ki, hogy ne pofázzon bele a nagyok dolgába, Varga pedig odáig ment, hogy a koronavírus-válság idején az Európai Parlament nem a megoldás, hanem a probléma része volt. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, szoktunk utalni a butaság ilyen bátorsággal történő megnyilvánulására, amit ezek permanensen előadnak. Látókörünk most annyival gazdagszik, jó, ha azt is tudjuk, azok, akiknek ezek az okádások szólnak, pontosan tudják, ki ezek, hogy tele vannak húggyal és szarral, hiába illegetik magukat, mint valami hibátlan primadonna.

De ez nem ütötte volna át az ingerenciámat, ezt hallani reggeltől estig, hogy nincs az a magasztaló jelző, amivel őket illetni lehetne, a becsület, tisztesség, erkölcsi jóság és vallásos buzgalom olyan bajnokai ők, amire hovatovább szavak sincsenek. Ki nem szarja le, legyinthetünk lemondóan, s legyintünk is, tegnap azonban szintet lépés történt a tökéletességben. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) készített egy előrejelzést, milyen folyamatok várhatók a gazdaságban a járvány következtében, és mostantól nekik is az annyuk valaga. Összevissza beszélnek mindent, jelentette ki Gion Gábor pénzügyekért felelős államtitkár.

Dobálózott mindenféle számokkal és százalékokkal, majd odavetette, hogy miért hülye az OECD. A magyar gazdaság erős fundamentumokkal rendelkezik – szögezte le Gion Gábor, megemlítve a stabil költségvetési politikát és a csökkenő államadósság-pályát, valamint a kedvező munkaerőpiaci mutatókat. Most tessenek körülnézni, összevetni a valóságot államtitkár elvtárs állításaival, és legott beláthatjuk, itt nem szimpla hazugságról van szó, hanem a tökéletesség szobrának farigcsálásáról, amin semmiféle apró csorbulat nem található. Aki ilyet állít, kozmopolita sorosbűnöző. Holott csak hozzá tesszük Sziddhartha herceg meglátásait szépségről, vizeletről meg ürülékről. És helyben is vagyunk.

Aranyozott lószerszám

Vágtat az infláció, döglődik a forint, csúcson a munkanélküliség, vonaglik a gazdaság. Az MNB-nek más dolga sincs, mint hatszázhatvanhét millió forintokból négy méteres medvéket meg ezüst pénzfelhőből kiugró kilenc arany oroszlánt rendelni szoborilag, ami nívójában az, miszerint abból a piros bőrkötéses könyvből kérnék egy métert, a zöldből meg hetven centit. Ihletésében pedig, hogy megszorult a cimbora, nosza, kínáljuk meg egy megrendeléssel, kikötve, hogy a közbeszerzést csak ő nyerheti, mert ilyen szépet csak ő tud gyártani egyedül a világon.

És mindez abban a hangzavarban, ami körülölel minket, úgy elveszik, mit a lówelness, Rogán valahai pulzáló lakása vagy Lázár pár éves kölkének lakásvásárlása, meg a többi. Hogy Matolcsy miért viselkedik Mediciként, arról leginkább a bíróság előtt kellene számot adnia, mivelhogy a pöttyös seggű nem a sajátját, hanem Terka néni vérrel keresett pénzét osztogatja, amit közpénznek neveznek. Ez a fogalom azonban a NER-ből hovatovább kiveszik, jelentés nélküli hangalakká válik, ahogyan a köztársaság vedlik át király nélküli királysággá a szolgahadakkal.

Úgy is viselkednek. Bayer tagkönyv például azt mondta Nagy Blankáról – mint emlékezhetünk –, hogy ő egy „kretén, barom állat, nyomorult, ócska kis proli”. Ez pedig a bíróság szerint rendben van, és most nem is szegény Blankát siratni vagyok itt, hanem levonni a következtetéseket ebből az egészből. Bayer tagkönyv – és elvtársai – így tekintenek a magyar jómunkásemberre, ócska kis proliként, barom állatként, amiben benne van annak a lenézése, aki akár egy kilométer piros bőrkötésű könyvet is vehetne, és Bayer tagkönyv, csakúgy, mint Matolcsy, Terka néni pénzéből öklendezik.

Terka néni pénzéből lehet venni aranyozott lószerszámot, ő pedig van annyira hülye, hogy egy zsák krumpliért rájuk is szavaz, ez ellen nincs mit tenni, a világ csurig van ostoba Terka nénikkel. Ők a fundamentuma Matolcsynak és Bayernek. A tagkönyv okádásából azonban más is fakad, ez pedig a hangnem, ami ezek szerint komilfó. Lehet a proletárt annyapicsázni, ami habitus a radikálisabb Orbán-orgánumoké, mint amilyen a prostisrácok is. Nem véletlen jutott az eszembe épp ez a képződmény, mert ugyanis kezdenek kivirulni, mint a bazsarózsa.

Ezek nincsenek benne a KESMA-ban, amely több száz médiumot foglal magában, s mint ilyen, rosszul teljesít. A példányszám, nézettség, hallgatottság zuhan, a közönség nem vevő a szalonbuzizásra és komcsizásra, s mindez elgondolkoztatta a Fidesz kommunikációs moguljait, akik arra jutottak, az ordenáré hangot kell erősíteni. Pénz, paripa, fegyver dögivel, mint Matolcsynak is aranyozott szarokra, és most a Hír Tv-től ment erősítés a prostikhoz, ahol indulhat az ereszd el a hajam. A KESMA orgánumai a konszolidált központi bizottsági lapok, a prostisrácok már Völkischer Beobachter.

Ez a támogatandó új irány, az ő hangjuk Bayer „kretén, barom állat, nyomorult, ócska kis proli” hangja, amire a bíróság is rábólintott. Nem újság ez, csak kristályosabban látszik nem is az, hová tartunk, hanem, hogy hová jutottunk. Mindeközben a nem is kormánygépek annyit szállították a kedves vezetőt a világ fellelhető összes diktátorához cimbizni, hogy elfogyott az üzemeltetésére ütemezett sok milliárd, így újabb sokat kell rá előirányozni, és ehhez képest a százmilliós ezüstfelhőből laffogó arany oroszlánok ára maga a szolid tízóraipénz, a tyúkláb ára vagy farháté.

Így ránézvést újra, az vonható le tanulságul, ahogyan egyre pofátlanabbak, a hangjuk úgy lesz mind agresszívebb, az egész kezd hasonlítani Néró működésére. A bortól megrészegült, ólomtól elhülyült tombolásra, aminek a végén lángba borítjuk Rómát. Nem vagyok egy Ésaiás, mégis tisztán látom ugyanazt itt, mint ő a maga idejében. S ez, hogy felidézzük, Isten tiszteletének megsértése a bálványkultusz, az erkölcstelen élet, a formális vallásosság, a szociális igazságtalanságok. S mivelhogy nem vagyok ő, nem profétálom, mert nem is hiszem az isteni ítéletet, hanem csak a sajátomat. De az rosszabb.

Mammográfia

Tök mindegy, mikor fedezik fel az organizmusban a rákos burjánzást. Ezt jelentette ki a valahai onkológus Kásler sámán, aki Orbán népének egészségéért felel, és mindezek után van képe azt állítani, azért nem csípik a búráját, mert magyar és hívő. Ebben a két momentumban, hogy úgy ne mondjuk, aktusban benne van az egész, nagy, kerek nervilág, s még hét nap. Ilyen gondolatok Kásler sámánban vagy a wc-n elmélkedve, vagy kormányülésen születhetnek.

Mindkét helyszín arra készteti az embert, azt tegye, ahogyan Kásler sámán kezdte félresikerült miniszterologiai pályáját, mikor is kiáltványt tett közzé, és plakátokat állíttatott, miszerint az orvosok mossanak sokat kezet, és akkor nem döglünk meg. Dehogynem, hogyha mindeközben fölzabál minket a rák, de Kásler sámán csak legyint, mondván, jóvanazúgy. Eltelten másra gondolni nem is lehet, ha tele van az ember gyomra, megszállja őtet a sztoá.

Ez a jól lakottság nem csak azért játszik most szerepet, mert az ember miniszterügynök elvtárs alkatára gondol, hanem, mert az is kiderült, hogy míg eddig évi huszonöt millióért szállított a Gundel finomságokat a kormányülésekre, most már harmincért teszi ugyanezt. Ez nem tétel, hanem ennek szimbólum-értéke van, miszerint ezek kaviárt meg lazacot zabálva döntenek arról, hogyan sanyargassák szeretett népüket. Ez már-már népmesei elem, és mindent elmond a romlottságukról.

Régi mániám Schopenhauerrel példálózni, akiben volt annyi erkölcsi érzék, hogy legalább kijelentse, nem illendő ürücombot zabálva az emberi szenvedésről elmélkedni, hogy Sziddhartha hercegről ne is beszéljek. Ő, még mielőtt Buddhává vált volna, már rájött a vágyak, azok kielégítése, újra fakadása és így tovább miatt keletkező permanens boldogtalanság megoldására, ami a lemondás, de voltaképp az ő Jézusuk is erről mesélt néhány tiszta pillanatában.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy újólag föltegyük a kérdést, miszerint azért nem komáljuk-e vajon Kásler sámánt, mert hisz, vagy pediglen azért, mert szaralak. Ez utóbbi, és a minősítése nem légből kapott, hanem miniszteriális cselekedetei meg mondatai indokolják, és azért sem pikkelünk rá, mint ő feltételezi, mert magyar. Mi is azok volnánk, s hogy magunkat is utáljuk sokszor, nem azért van, mert magyarok volnánk, hanem, mert posteriori vagyunk, és erre jutottunk.

Míg viszont Kásler sámán a priori, tehát mindenféle biztos tudás nélkül csupáncsak érzi a feléje áradó gyűlöletet, s nem gondolkozik el, vagy képtelen elgondolkozni annak igazi okán. Ez az állapot jellemző a NER nagyjaira, akik azt hiszik, mind az összes világ azért tartja köpedelemnek őket, mert magyarok és hisznek. Leveleznek, bocsánatkérést követelnek a terített asztalú kormányülésükön, két pofára tömve magukat habrolóval gázolnak bele az emberekbe, s nem értik, mi a baj.

Vagy csak nem akarják. S bár a két eredő közt a különbség nagy – az egyik ostobaság, a másik gonoszság –, a végeredmény egy és ugyanaz. Ha nagyon akarnám, megvilágíthatnám ezt a a következmény-, és szándéketika felől is, de eszembe ötlik Németh Szilárd sudár alakja, midőn a kondérban kavargatja a velőspacalt, és lemondóan legyintek inkább. Ő is a duci, zsíros ujjaival vetné a keresztet, miközben magyar volna, és ki is merülnének létének okai, indokai és összes jellemzői.

És ezen a ponton jutunk el megint Máraihoz, aki meghatározta azt a fajtát, amit Kásler is magára nézve mérvadónak, egyetlen feltételnek, értéknek és gyalázatnak szabott, hogy ő keresztény és magyar: “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember.”

Felteszem, a nyájas olvasó oda és vissza ismeri már ezt a passzust meg a folytatását is, úgyhogy annak ismételt közzé tételétől el is tekintek. A telhetetlen olvasó azonban az írás végén megoldást, jövőbe vivő biztos utat, hogy ne mondjuk, mintegy katarzist követelne, sajnálattal közlöm azonban, hogy ilyen nincsen. Kies hazának jelenlegi halmazállapotában ugyanis Arany Jani úri lócsiszárhoz való viszonya az egyetlen mérvadó gesztus, mármint, hogy félre álltam, letöröltem. Mindenkinek önmagának kell a saját papja lenni ugyanis.