Kinek fáj a hetesi pofon?

Egy év öt hónap felfüggesztett börtönt kapott, és másfél évre eltiltotta a pedagógusi hivatástól a kommunista bíróság Gyula bácsit, a hetesi tanerőt, mert éveken át pofonnal, nyakassal honorálta a magatartásbeli elhajlásokat. A gyerekek fejét osztálynaplóval, munkafüzettel ütötte, a lábukra taposott, hátukat rúddal ütötte – hol a diákok szeme láttára, hol a tanári szobában vagy a tornateremben.

Ilyen tapló nemzet lámpása mindenhol van, mindig volt, és mindig is lesz. Feltehetően a vak komondorba beleájult világban számuk még szaporodik is a munka alapú társadalomban és a nevelés központú iskolákban, ha egyáltalán napvilágot lát a ganyéság. Hetesen sem volt egyszerű, ha értekezleteken szóba került az ügy, jegyzőkönyvbe ez nem került, sőt, a vizsgálat alatt igazgató úr mindent el is követett, hogy a szőnyeg alatt maradjon.

Hasonszőrű igazgató urak is sokan vannak a NER-ben, ahol kontraszelektált bábuk direktorkodnak. Viszont, a pedagógusi törzsfejlődés jelen szakaszában még nem mindenki éri el az optimális szintet, amikor nem az iskolának, nem is az életnek, hanem Istennek, az államnak és a Pártnak állítanak elő megfelelő alattvalókat. Egyelőre még szorít az idő, igaz, nem annyira.

A jövőre esedékes választás évében a fülkeforradalom idején még csak ötödikes nyersanyag már voksoló proletár lesz, magában hordozva a NER minden ótvarát, amit az iskolában a Gyula bácsik vertek belé. És a rendszer ontja magából a hit és erkölcstannal meg a mindennapos testneveléssel felvértezett, írás-, és olvasásképtelen masszát. A Gyula bácsik hasznosak tehát a Cinege utca lakója számára.

Semmi sem tökéletes azonban, mindenhol vannak elhajló alakok, Hetesen is, olyanok, akiknek nem tetszik, hogy Gyula bácsi máttósan – ilyen is volt – püföli a kölkeket. Ők megmaradt lelkiismeretük foszlányaiból erőt merítve kiborítják a bilit, azt, amit sok kollégájuk nem mert megtenni, félve igazgató úrtól, aki a NER-től felhatalmazott élet-halál ura az iskolában. Viszont a tanár gyerekének is kell enni.

Ez így, ahogyan leföstöttem, égre kiáltó kicsi kis belügy, az ezután következő jelenség azonban már nem. Gyula bácsit elmeszelték a komcsik, a szülők pedig, ahelyett, hogy megnyugodtak volna, hogy a drágalátos gyereküket nem aprítják az iskolában, az ellen gerjednek, aki borított. A szülői munkaközösség vezetője kirúgatná az iskolából az ügyet kipattantó tanárt, mert nem tudjuk, milyen poklok vannak a fejében.

És, hogy a sötétség harmóniája még teljesebb legyen, az egyik önkormányzati képviselő arra szólította fel a kekeckedő pedagógust, költözzön el a faluból, mert szégyent hozott Hetesre. Ezen a ponton mondhatjuk, drága polgártársak, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Így válik ez a Hetes üvegedénnyé, amelybe bambán néz az ember, felfedezve benne a NER végtelen sötétjét.

Kimondatlanul ugyan, de benne van a kívánatos rend, amelybe az ilyen nyitott társadalmas alakok rendetlenséget hoznak, fölszakítva a gyöpöket. Ahogyan a Kossuth térre újra belovagolt fehér lovon a kormányzó, úgy a birodalom távoli szegletében kialakult a tekintetes úr, tanító és a plébános szentháromsága, körülöttük pedig a bambaság masszív talapzata. És én kérek elnézést azoktól a hetesiektől, akik kilógnak a NER ideális masszájából.

Fölvethetnéd azt is, én drága olvasóm, hogy mi a rossebnek verem a nyálamat ilyen apróságokon, amelyek a falu határánál alig is érnek tovább. Mentségemül felhozom, ahogyan Adynak fájt a szerb komitácsi szíve, úgy nekem is a hetesi, üldözötté vált tanáré. Másrészt pedig azt kell megértenünk, hogy jövő áprilisban a döntések ilyen hetesi színtereken születnek meg, és a jelek szerint a Gyula bácsik ideje jön el megint. Ha fáj is ez nagyon.

A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.