Semjén Zsolt találkozása az ördöggel

Azt ígérték nekünk nagy tanácstalanságunkban és magányunkban, hogy kedden rohadt nagy bejelentést tesz Orbán Viktor Mihály. Szinte mutatták is a kiéhezett lelkünknek, mekkora lesz az a bejelentés, mint a pecások, széttárva karjukat a végtelenbe. Teltek aztán a percek, múltak az órák, a nemzet bejelentés nélkül reszketett magában, mint a heroinista, aki nem kapta meg a napi löketet, így már a végén a legkisebb bejelentéssel is beértük volna, akármivel. Ha egyetlenünk azt mondta volna, bakfitty, már ünnep költözött volna belénk, de elment ő, mégpedig úgy, hogy itt hagyott magunkra.

Mit ér az ember élete bejelentés nélkül? El se mondható. Ezért volt olyan nagy az örömünk, amikor legalább annyit megtudtunk tegnap, hogy Orbán Viktor Mihály, a hit őrizője, a kereszténység bástyája, árvák gyámolítója és szüzek oszlopa nem megy el Ferenc pápa csíksomlyói miséjére, mert csak. Ezzel valamit mondani akart a költő, leginkább azt – rossz nyelvek szerint -, hogy a labdarúgó BL döntő inkább érdekli, mint a hit dolgai, és még inkább a diplomáciai etikett. De ez majd a nem is kormánygép aznapi útvonalából kiderül. Azt viszont már tegnap megtudtuk, izgulnunk nincs mit, hiszen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes viszont ott lesz teljes valójában.

Azt csak reményeljük, hogy nem lóháton üget be vagy helikopter zsinórján lógva érkezik, mint sok sebből vérző szarvasok. Érkezése mindenesetre hivatalos lesz, de, hogy szívből való-e, az momentán el nem dönthető. Zavart érzek ugyanis Semjén Zsolt hitbéli dolgaiban, mert az meg ezzel párhuzamosan derült ki, hogy a pápa előtt Semjén elvtárs a Párt új erős bástyáját, Németh Sándor hitgyülis vezért látogatta meg, és még csak nem is a szektavezér két szép szeméért, hanem, mert nála találkozhatott Benny Hinnel. Nem elírás, nem a feltámadt angol komikusról beszélünk, aki, ugye Benny Hill. Semjén elvtárs Benny Hinnel parolázott, aki viszont kanadai csodatévő kókler, egy csaló, szemfényvesztő alak.

Semjén vele borongott a közel-keleti üldözött keresztények sorsa fölött – állítólag -, ami értelmetlen cselekedet volt. Ez a Hinn ugyanis azzal fosztja ki a népeket, hogy gyógyulást ígér nekik, színpadon bohóckodik, mint valami Cipolla, AIDS-et gyógyít, szívbajokat. Hogy mekkora mágus is ő, az példázza a legjobban, hogy állítása szerint egyszer egy daganatos betegséggel küzdő nő ment fel hozzá a színpadra, és amikor felért, a daganat a színpadra esett és darabokra tört. Semjén új haverja ilyenekből lett dollármilliomos, annak ellenére, hogy a CBC kanadai tévécsatorna úgy tíz éve dokumentumfilmben buktatta le. De, mint tudjuk, az ilyesmi nem szokta zavarni a csodaváró csökött agyúakat.

Ezzel sem volna baj, mindenki úgy hülyül meg, ahogyan akar, viszont nem kell ahhoz Jézusnak lenni, hogy az ilyen hittel kurválkodókat páros lábbal rúgja valagba az ember, hogy szórakozzanak a jó édes anyukájukkal. A tisztességes hívő így tenne, ehhez képest Semjén nagy komolyan tárgyal vele, majd azzal a pofával iramlik pápanézőbe. Most vagy hülye ez, vagy a magyar plébániák népét nézi annak, vagy mindkettő egyszerre. Az nem derült ki, hogy ez a látogatás hivatalos minőségben történt-e, hogy ezt a Hinnt – aki ördög inkább, mint elsőáldozó – Magyarország második embereként kereste-e fel, vagy mint csodaváró organizmus, és a bütykét gyógyíttatta vele. De mindenképp kínos.

Nekem legalábbis. Ha neki nem, az baj minimum, de leginkább tragédia. Mindent elmond ugyanis arról a keresztényi kultúráról, amit őrizni óhajtanak a bevándorlóktól. És ez semjéni olvasatban a bávatag cirkusznézés, színpadi hókuszpók, hogy egy normálisabb plébános futva menekülne előlük, a tökösebb meg kiátkozná őket. A hitnek ez a szintje, amelyen ezek leledzenek, alig több babonaságnál és bálványimádásnál, így egyáltalán nem csoda, ha Ferencet ki nem állhatják. Ő túlságosan krisztusi és pláne XXI. századi, dohos agyakkal ilyet fölfogni nem lehet, és Semjén az ördög után mégis hozzá megy látogatóba. Nekem, mint voltaképp kívülállónak mindegy is lehetne, nem az én lelkemet zabálják föl ugyanis. Mari nénit viszont sajnálom nagyon. Vele szórakozik az összes barom egyfolytában.

Szarvasok Bécsben

Sebastian Kurz is belebukott az orbánságba. Mint ismeretes, alkancellárja, Heinz-Crhistian Strache Orbán-módra szeretett volna újságot magának, oroszokkal vetetett volna egy video szerint, s amikor ez napvilágra került, lemondott. Mert igaz, hogy fasiszta beütése van a bácsinak, de minimális normák azért léteznek benne ezek szerint. Kurz kancellár a Strache koalíciós pártjából (FPÖ) származó összes minisztert kirúgta, és új választásokat íratott ki, mert így kell ennek lenni.

Az osztrák szociáldemokraták (SPÖ) viszont bizalmatlansági indítványt terjesztettek be a kancellár ellen, ezt természetszerűleg megszavazták ők, az FPÖ és a JETZT párt is. Az indítvány sikeres lett, Kurz megbukott, így az osztrák nép kezében van most a kancellár sorsa, és bizonyára bölcs döntés születik majd róla. Mert ennek is így kell lenni. Mindeközben Orbán Viktor úgy lépett át állítólagos osztrák barátja tetemén, mint valami szeméthalmon, kijelentve, mostantól az olasz – és nem az osztrák – modell a mérvadó.

Pedig az egész gebaszt voltaképp ő okozta. Strache rá hivatkozott, mint követendő példára. Ez rengette meg egész Ausztriát, míg itthon még csak tárgyalni sem lehetett róla, mert a Fidesz nem ment el a nemzetbiztonsági bizottság ülésére, ami módi jellemző a csürhére. Szóba nem állnak senkivel, jog, erkölcs lepereg róluk, szabályok, szokások nem érvényesek, egyáltalán semmi nem számít a hatalom akarásán kívül. Ezen túl egy perc alatt felejtik el a szövetségest vagy barátot is. Félelmetes egy bagázs.

Viszont az érdekes volna, ha mondjuk Salvini is belebukna valami Putyin közeli fruskába, hogy akkor az olasz modell mivé változna át seperc alatt, kazah, kínai vagy mi lenne az új nemzeti etalon. Ez is megérne egy mozit, ha nem a bőrünkre menne, ennek ellenére még megérhetjük. A mi kedves vezetőnk ugyanis Európa peremére került, megtalálta a megérdemelt helyét a senkik között, és ezt ő nehezen szokta viselni. Várhatók még cuki fejlemények, de addig is nézzük, hogyan jutottunk idáig.

Orbán koalíciós partnere Semjén elvtárs (KDNP a forma kedvéért). Illetve nem is koalíciós partner ő, hanem egy test és egy lélek, egy nagy győzelmi dalolásban egybeolvadva. Semjén elvtárs pedig szarvasra vadászott, mint ismeretes, szarvast reptetett korrupciós pénzen. S míg Strache csak tervezte a törvénysértést, Semjén bizonyíthatóan meg is valósította. Az osztrák lemondott, a magyarnak meg feljebb állt, hogy ne irigyelje senki a korrupciós vadászatért, mert részegek között kellett aludnia.

Semjén tehát nem mondott le, mint ahogyan azt a politikai hagyomány, erkölcs vagy szokás megkívánná, mert ilyet ő nem ismer egyáltalán. Szüksége sincs rá, mert Orbán elvtárs is korrupciósan röpcsizik, a veje pedig korrupciósan borítja sötétbe a városokat. (És akkor a többi köztörvényes galádságot meg sem említettük.) S míg Strache csak ábrándozott, ezek tevőlegesen (például OLAF által bizonyítottan) meg is valósították a bűncselekményt, s nemhogy nem mondanak le, még nagyobb a pofájuk.

Így átnézve ez a mi országunk kész Ninive vagy Szodoma, ami feltételezést az is megerősít, hogy a csürhe mindezek ellenére sorra nyeri a választásokat. A rájuk szavazóknak semmi erkölcsi, jogi, esztétikai kifogásuk ellenük nincs, úgyhogy tényleg nem tudom, miért járatom a számat, amikor értelme nem lelhető sehol sem. Talán az utókor számára, hogy a leendő régészeknek és történészeknek legyen más forrása is az átírt és személyre szabott történelem mellett.

Innen nézvést azonban – bár a szándéka nem ez volt – érthető Lázár elvtárs bécsi videója is, miszerint, ha nem rájuk szavaznak a nyomorultak, akkor Budapest olyan lesz, mint Bécs. S valóban, ha olyan lenne, itt már kő kövön nem maradt volna, Orbán, Semjén és a többi maffiózó pedig nem lemondással és bizalmatlansági indítvánnyal kellene szembesüljön, hanem a bilincsek kellemetlen szorításával. Ilyentől azonban tartaniuk nem kell egyáltalán, mert ez Magyarország.

És, hogy megemlékezzünk még egy másik szellemi nagyságról is, idézzük ide Matolcsy elvtársat még, aki szerint kies hazánk 2030-ra eléri Ausztria színvonalát. A pöttyös seggű a gazdaságra gondolt, és tévedett. Azt sem, és a társadalmi nívót sem érjük el soha a büdös életben, mert az ott Európa, ez a miénk meg, ez valami leírhatatlan diktátoros-keleti és banánköztársasági katyvasz. És ami a legfelemelőbb a dologban, honfitársaink jó része remekül érzi magát benne. Mint a tyúkgomba a tehénlepény alatt, ahogy az vasárnap is kiderült.

Angyalok és démonok

Egy kilenc éves brit kislány, aki a Caitlyn nevet kapta a keresztségben, a rádióban hallott a Notre Dame tüzéről, s mivel keresztényi nevelést kapott, bezacskózta a vagyonát, három euró harmincnyolc centet, és egy levél kíséretében elküldte a csatornán túlra. Ez nem aranyos-édi dolog, hanem megrázó, ha belegondolunk, s legfőképp, ha innen, Magyarországról gondolunk bele. Mégpedig több okból is, s leginkább akkor, amikor a helyi keresztény párt vezére jut az eszünkbe, aki a Zsolt nevet kapta a keresztségben, az apja után pedig a Semjént.

Lehetett volna ez a kislány magyar is? Nem lehetett volna. S nem azért, mert a mi gyermekeink lelkükben kevesebbek, mint a brit leányok, hanem mert a rádióban nem a csupasz hírt hallották volna, hogy ó jaj, leégett a Mi Asszonyunk, nagy a baj. Hanem azt hallották volna, na, ugye, ide vezet az apokaliptikus értékvesztés, ide vezet, ha megtagadjuk a kereszténységet és a hitet, Franciaországot joggal verte meg az Isten. A magyar kislány ilyeneket hallott volna a rádióban a Zsolttól, a Semjéntől, és apukája nem mondta volna neki, hogy hülye ez a bácsi, ne is hallgass rá, hanem aláírt volna a Fidesznek, mivelhogy nem vagyunk egyformák.

Viszont azért gondoljunk bele csak abba, hogy Caitlyn három euró harmincnyolc centet tett a zacskóba. Nem hármat, nem négyet, hanem éppen ennyit. Ez arra figyelmeztet, hogy mindenét odaadta, amije csak volt, az utolsó garasát is. Nem tett félre kicsit nyalókára vagy masnira a hajába, a szívét adta oda tehát. Míg vele szemben ez a Semjén nevű egy lukas kétfillérest sem ajánlott föl, hanem átvedlett prófétává, mégpedig tört magyarsággal, hogy a kereszténységük tekintetében ez a jel fölrázza a francia nemzetet. És ekkor ő böfögött a várbéli babgulyástól, majd elment töltényt venni a pénzén, mert bizony, nem vagyunk egyformák egyáltalán.

A különbség az, Krisztusban testvéreim, hogy Caitlyn szimplán keresztény, vagy pedig hitetlen, de jóakaratú, ez a Semjén viszont egyik sem. Ő a hitet, mint látjuk nála hosszú évek óta, nagyon jó pénzkereseti forrásnak tekinti csupán, azaz, kurválkodik Istennel. Az ilyeneket Jézus elhajtotta a francba, és még az ő születése előtt jóval a mindenféle próféták emiatt romboltattak le városokat Istennel, és Lukács (16.19) is arra int, hogy az ilyen Semjének csak messziről és sóvárogva nézhetik, ahogyan a szegények Ábrahám kebelén pihennek. Sajnálatos viszont, hogy az ilyen Semjéneket ez egyáltalán nem érdekli, mert a röpködő szarvasok érdeklik őket csupán, meg a közbeszerzés.

“Ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk.” – mondja ez a Semjén a szemétdombjáról, az értékvesztett Caitlyn meg bezacskózza a pénzét önzetlenül. És ezt a gesztust a magyar keresztény olyan édinek értékeli, aranyos ez a kislány felkiáltással, csak azt nem veszi észre, hogy ő, ha hívő, ha nem, keresztényibb, mint a böjti szeleket fingó összes Semjén együtt, Orbánnal bezárólag. Hogy Caitlynből olyan felnőtt lesz, aki odaadja a koldusnak az utolsó kiflicsücsköt is, a Semjén pedig kicsavarja a kezéből. Az egyik angyal, a másik pedig démon. Ennyi és nem több a mára szolgáló tanulság, és ez sem kevés. Dicsértessék.

Hülye vagyok

Kende Péter szociológus-politológus-író megállapította, hogy Semjén miniszterelnök-helyettes mindközönségesen buta. A Notre Dame kapcsán Semjénünkből kifakadt prófétálás miatt jutott erre a megállapításra, elég későn, de még épp időben. Mi, akik nem vagyunk sem szociológusok, sem politológusok, írók meg pláne nem, mi is tudtuk mindezt, csak nem mondtuk ki ilyen letisztultan és sallangmentesen. Mindig tettünk hozzá még egy jelzőt, képzeltünk mögé még valamit, elborított bennünket az indulat, ha Semjén elvtársra gondoltunk, és ez nem helyes, befolyásolja az ítélőképességet ugyanis.

Kende Péter azonban franciaországi magányából és biztonságos menedékéből hideg fejjel tudja felmérni, hogy mi is ez az ember és milyen. Helyesen állapítja meg, hogy egyszerűen buta. Itt áll előttünk Semjén, az ember, megfosztva minden hatalomtól és minden illúziótól, nem védi őt Orbán aklának melege sem a templom homálya. Semjént látjuk pőrén és csupaszon, egy embert, aki buta. És még mennyi ilyen van a bandában, aki hasonló oldalon szerepel a mi fideszes Brehmünkben. Németh Szilárd, ugye, Kósa Laja vagy a kisegítő személyzetből például a volt ifjú gárdista, Gajdics főszerkesztő. Ők ilyen naturálisan buták.

Illik rájuk hajdani rovatvezetőm frappáns meghatározása, aki egy bizonyos embertípusról csak annyit mondott, a butaság bátorságával éli az életét. Mert buta ember sokféle van, alfajok és elágazások, de a Semjén-féle butaság az archetípus. Mondhatnánk, hogy ez a butaság minden butaságok alfája és eredője, így meg kell köszönnünk Kende szociológus-politológus-írónak a frappáns besorolást, sokat segít kajla világunk megértésében és az általa okozott traumák feldolgozásában. Vagy csak egyszerűen abban, hogy nem bolondul meg tőle az ember, bár erre utaló jelek bőséggel vannak. Mert, ha a vizes síkon körbenézünk, azt kell látnunk, hogy ez a típus uralja az életet.

Ott vannak minden kilométerkőnél, minden időben, minden földrajzi szélességen és hosszúságon, tengereken és réteken, hegyeken és renovált várak ormain. A buták uralják a Föld nevű bolygót, ezen nincs mit szépíteni, egyszerűen számbeli fölényben vannak. Elibéd tolakodnak a sorban, elmagyarázzák a velős pacal készítésének titkait, mint a magyarság megmaradásának biztos útját, és nekik adják nevetséges áron a babgulyást. Ezek hangosak is, be nem áll a szájuk, mint Svejk lengyel tábornoka, aki abban látta a győzelem egyetlen zálogát, ha a legénység vacsora után jól kikakálja magát és aludni tér. Mint Hasektől tudjuk, az ilyen sereg elől sírva menekül az ellenség.

Az életet viszont, ha viszontagságos is, nem árt elviselni, ami olykor túlélő gyakorlattal ér fel. S ha már a mi drága bakánk az eszembe jutott – nem ok nélkül, hiszen hozzá szerettem volna kilukadni -, vegyünk tőle emberségből példát és vitézségről formát. Svejk ugyanis a butáktól ölelten belebújik a degenerált szerepébe, és úgy röhög a csalfa világon, mint ismeretes. Tehetetlenek vele szemben, mert kijelenti, én megtehetem, mert hülye vagyok. Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata, azaz annak a receptje, miképpen lehet elviselni a NER forgatagát, mert ugyanolyan háborús viszonyok közt élünk, mint amikor a mi bakánk a fogdavagonban utazott a vérzivatarba.

Nincsen egyéb menedékünk. S bár felróható a hülyeség álcáját felöltő honfitársunknak, hogy ez nem egy forradalmi viselet, s győzelemre nem vezet, de a túlélés is erény és érdem, ha azt a célt szolgálja, ha már mindent letarolt a srapnel, hogy az emberiség fennmaradjon. Illetve emberség. Mert az a sajátos helyzet állott elő, hogy a buták és ostobák a saját kiérlelt bátorságukkal minden aljasságra képesek és még csak föl sem fogják, mit csinálnak, a bohócsipka viszont megvéd a pusztulástól, mert hülye ez legyintéssel békiben hagyják az embert. Ezt néhai Antall miniszterelnök úgy fogalmazta meg: most alámerülök és kibekkelem őket. Sok bűne volt a valahainak, de tán ez az egy megbocsátható. Így hát, kedveseim, szintén Svejkre hallgatva, a háború után találkozunk a Kehelyben. Hétfőn, csakis.

Szüret

Na, hála Istennek. Ezt mondhatta Szijjártó futsalos, amikor hírét vette a Srí Lanka-i robbantásoknak. És nem azért, mintha bárminemű köze lenne hithez és az univerzum számtalan istene közül egyhez is, hanem csak úgy megszokásból. Mint bevett szófordulat, amikor arról jön hír, hogy a nagypapa hosszú szorulásos napok után végre tudott kakálni, és a család felsóhajt, hogy hála Istennek, holott csupán a hashajtó dolgozott végre.

Úgy kellett ez a robbantás, mint egy falat kenyér, mint annak idején a menekülők sokasága, amire – úgy néz ki – egy életet föl lehet építeni, egy világnézetet, vagy csak hazugságot. Gusztus és filozófiai megközelítés dolga az egész, illetve az aljasság foka, mint embertelen tényező is szerepet játszik a viszonyokban, minálunk viszont mindent eláraszt a gonoszság. “A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon.” Ez szakadt ki a halálokat látva a futsalosból, és nem az, hogy uram, irgalmazz.

Ezek képesek minden tragédiából, gyászból és rettenetből kampányelemet fabrikálni, s ennek voltunk tanúi, midőn a futsalos megszólalt. Hamarosan Nógrádi “szakértő” fogja levezetni az M1-en, hogy a távoli barbárság miként fenyegeti a lajosmizsei szüzeket és reszketeg fejű szépkorúakat, ami veszedelem ellen az egyedüli gyógyír, ha Orbán Viktorra szavaznak, és visznek magukkal még három embert. Láthatjuk, hová vezet, ha Brüsszel diktál. Mondják majd.

Mi pedig, akik látjuk ennek az egésznek az alávalóságát, ugyanúgy tehetetlenek leszünk, mint eddig, mert az elemi ösztönök ellen nincs orvosság. Orbán Viktor és a bandája eljutott oda ugyanis, hogy a népek tudatalattiján zongorázzon a hatalom óhajtása érdekében. Hosszú volt az út, az ész, erkölcs és emberség feladása vezetett oda, hogy kellően züllöttek legyenek ehhez, de, ha kies hazánk állapotjára pillantunk, ahogy fekszik ezek előtt kiterítve és tehetetlenül, minden bizonnyal megérte.

Ha az ember képes föladni a lelkét és a jellemét, akkor a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előtte. Láthatjuk Orbán útját a világos fogalmaktól – szabadság, demokrácia stb. – a polgár már ingoványosabb szubsztanciáján át a spirituális kereszténységig. A kacskaringó végén pedig a fasizmus bizonytalan okkultizmusa lebeg turulokkal meg rovásírással, mint Himmlernek a germán mitológia. Ma még csak a kereszténységig jutottunk, viszont abban szügyig vannak az elvtársak.

A Notre Dame égése nyomán Semjén próféta próbált meg világvégét és égi jeleket vizionálni, de nem jött ki belőle túl jól. Ki is jelentette, hogy nem pártelnökként és miniszterelnök-helyettesként hülye, csak saját használatra. A Notre Dame, mint lehetséges kampányelem, befuccsolt, de Srí Lanka, az már döfi. Ezzel lehet riogatni, sőt, pénzt is küldeni oda, hosszú az út addig, millió mérföldek tele útba eső bizonytalan hátterű bankokkal. Dupla haszon, mondhatni, szüret.

A futsalos viszont téved, de legalábbis hazudik, amikor a kereszténység legfőbb üldözöttségéről beszél. Tudnának ehhez hozzátenni valamit az Új-zélandi muszlimok és a tibeti buddhisták is. Ezen túl, azok az organizmusok, akik éppen most keresztényeket robbogattak, ugyanezt teszik Buddha szobrokkal vagy a saját hittársaikkal is, ha azok nem kellőképpen fundamentalisták. Következésképp nem keresztényekről és muszlimokról van szó, hanem emberekről és állatokról, ha ez súlyosan hangzik is.

Így a futsalos akkor nyilvánulna meg helyesen, ha ennek nem a vallási, hanem a bűnüldözési oldalát hangsúlyozná, mint ahogyan kies hazánkban – ha lenne, de nincs – az illegális migráció sem világnézeti, hanem idegenrendészeti kérdés. De, mint tudjuk, kampány van. Sőt, permanens kampány van, kilátásaink tehát lehangolóak. Mint látjuk, a kajla történelem valahogyan mindig ezeknek dolgozik, ami lehet véletlen vagy pediglen nem.

Annyi még azért idekívánkozik, hogy emlékszünk, a művelt közönség milyen fölhorgadással fogadta, amikor terrorista elemek gyermeket a kezükben tartva léptek ki a golyózáporba, illetve, ha iskolákból ágyúzták az ellent, mintegy pajzsként használva a kisdedeket a gyalázatukhoz. Így ránézésre a mi rezsimünknek sem más ez a kereszténység. Álca, ami eltakarja a bűnöket, de annál alávalóbb. No, ennyi, mára a boldogságból, iramodjatok fehérnépeket öntözni.

Notre-Dame a szoknya alatt

Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.

Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.

Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.

Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.

Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.

“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.

S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.

Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.

Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:

“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”

Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.

Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.

Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Hitvita és sátántangó

Buzgón ácsoljuk a kereszténydemokráciát, akárha Lenin apánk a kommunizmust. Legalább annyi empátiával, hasonló szellemi munícióval és olyan erkölcsiséggel is, sőt, a végcél is azonos: a nagybüdös nihil masnival a copfjában. Új ez a katyvasz, ez a kereszténydemokrácia még az atyáinak is, így halovány fingjuk sincsen róla, ez mit is jelentene. Kapták a fogalmat ilyen eldobhatós pelenkaként a kedves vezetőtől, rázzák, mint a rumbatököt, s ettől olykor belecsusszannak a skizofrénia rejtelmes mélységeibe. De mit is várhatna az ember, csak rá kell nézni Semjén elvtársra, és megcsömöllünk, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől.

És most, hogy tudjuk már, hol is élünk, nézzünk valami vidám témát. S lám, imhol egy zarándokvonat, amitől most állva pisál kereszténydemokráciánk színe-java, de leginkább a miniszteriális zenebohócok. Megy majd ez a vonat, zakatol Csíksomlyóra. És zakatolnak majd rajta az emberek, rántott húst rágcsálnak zöldpaprikával, gyulai kolbászt paradicsommal, Borsodival öblítik le, és mosolyognak mind az emberek majd, hogy céljukhoz érvén lássák és hallják a szentatyát, aki ott misézik majd a katlanban, színpadon, mint valami rocksztár. Madonna vagy Marilyn Manson, és ájuldoznak a zöldpaprikások, hogy föl kell mosdatni őket. Majd.

Viszont baj van, antagóniák feszülnek, de kurva sok. Álmok és valóság, zarándokok és igazhitűek, miniszteriális zenebohócok meg fogatlan panelprolik közt, hogy szívünk szerint megfognánk Orbán elvtárs redves fülét, odarángatnánk a valóság elibe, és ráförmednénk, nézd csak, barom, mit is csináltál. Merthogy, amint az egyik fidesztajaparaszt közzé tette az örömhírt, hogy Ferenc fog misézni ott a Csíksomlyóban, a nyájból azok, akiknél már hatott a lobotómia, okádni kezdtek, hogy a pápa sorosista libsimajom, sátánfattya ördögfióka, sőt, egyenesen maga a patás Belzebub, mert hallgattak Bayerre, és az ő lelkületével nézik a kajla világot. Így hasonlik meg a jómunkásember az ő lelkében.

Hitvita van itt, hogy a szentatya akkor mi a rosseb, ellenforradalmár vagy Isten helytartója, részeges bölcsész vagy áldott életű biztonsági őr, és erről egyáltalán nincs konszenzus Neriában. És a kereszténydemokrácia hullámveréseiben nem áll a hívek elé egy Semjén utat mutatni, meg sem szólal magunk közt szólván, mert legfőbb gondja a szarvasok légi utaztatása és nem pedig a lélek üdve, sőt, csokik sunyiban fölzabálása inkább asztali áldás nélkül. Agytörzsi késztetésű organizmus ő, és még szerencse is magunk közt szólván. Mert képzeljük magunk elé kis kalpagban, akárha Dévai Bíró Mátyás, amint a dogmatika rejtelmeiről elmélkedik, és azonmód megy el az ember kedve az élettől is, nemhogy a haláltól. Minthogy nehéz dolgok ezek.

Mert például ilyesmi tényállási fennforgások után mi a helyzet ezzel a dicsőített zarándokvonattal, és annak paprikát rágcsáló utasaival. Hogy akkor mi is van, hová zötyögnek ők a végtelenben összefutó síneken. Hogy ürdüngöt iramodnak rajongani, vagy az Istent. Hogy akkor most őket ezek a lobotómiások mint sátánimádókat leráncigálják a zarándoki vonatról és máglyára vetik is őket megmenteni a tékozló lelküket, vagy mi van itt? Szar ügy, mosolygok én a hitetlen vagy más hitű könnyedségével mégis aggodalmasan. Mert látom, mit tett ez az élet és ez az Orbán, hogy a kóválygó lelkek keresik az Atyát, a Fiút és a Szentlélek titkait, aztán mit találnak a csomagban meg a pakkban? Orbánt csakis. És akkor így összezavarodik a világ, és akkor azt mutatja csak, hogy megérett a pusztulásra, de nagyon.

A rétváriság

Elvtársak! Elvtársak! Csend legyen, ne zsibongjanak, és a telefonokat kapcsolják ki! Köszönöm. Üdvözlöm önöket az Orbánizmus-Viktorizmus Esti Egyetem előadásán, amelyet kötelezően választottak szabadon. Ez itt a tudományos fideszizmus tantárgy, amellyel megalapozzuk mindannyiuk kellő alaposságú nemzeti világnézetét. Ezen belül is, kedves elvtársak, ma a Rétváriságról tanulunk, mint új, kiforróban lévő diszciplináról.

Rétváriságot mondtam, mert tárgyunk még nem rétvárizmus, de jó úton halad afelé. Néhány számítást el kell végeznünk még, hogy hivatalos irányvonallá váljék, például, hogy alkalmazása milyen hatással van a hintalovakra, a nyugdíjasokra és a szülő korban lévő nőkre. Mint tudják bizonyára, a rétváriság, a leendő rétvárizmus a jó hírek tudománya, amellyel, amelyekkel a lakosság bizakodása növelhető, és meghonosítása Rétvári elvtársnak köszönhető.

Rétvári elvtárs ösztönös zseni. Sokáig azt hitte mindenki, hogy a Központi Bizottság utasítására ilyen, hogy a munkaköréhez tartozik a rétváriság, aztán kiderült, hogy magától látja meg a szarban is a nyalókát, a halálban az életet, a sírásban a nevetést. Ilyet rajta kívül senki nem tud, s mivel kidolgozott módszertana nem volt, Habony elvtárs gyűjtötte össze nekünk az ismertetőjegyeit, hogy a tagság elsajátíthassa és hatékonyan alkalmazhassa nehéz munkája során.

A rétváriság kiindulópontja, fundamentuma mintegy, a hit. Nem a vallásos buzgalom, hanem az irreálisban való tudományos meggyőződés. Tulajdonképpen egyező eredőjű ez az istenhittel, mindkettő alapja a “Hiszem mert képtelenség”, a “Credo quia absurdum est” paradoxona, amelyet nagyon sokan és igen tévesen Tertullianusnak tulajdonítanak. Ezt, bár nem szorosan tárgya a rétváriságnak, de helyre kell tennünk, hogy tudásunkkal megállhassunk Kásler professzor és az ő tízparancsolata előtt.

Tehát, elvtársak, Tertullianus szó szerint ezt mondta: „Isten Fia keresztre feszíttetett: nem szégyen, hiszen szégyellni való. Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen.”, mint ahogyan azt a De carne Christi 5.4-ben olvashatják. De ennek magyarázata, értelmezése ma nem feladatunk, arról Semjén elvtárs óráján hallhatnak. Itt, nálam kötelezően lehetséges fel is iratkozni rá majd az előadás után.

Zárójelben és az elvtársak testi épségének óvása miatt megjegyzem, véletlenül se öltözzenek rénszarvasnak, ha Semjén elvtárssal találkoznak. Ezt viszont csak segítségképpen mondom, ha jó jegyet akarnak, legyen magukon vadászkalap, egy puska a hátukra vetve, zsebükben egy tábla csoki és egy üveg bor. Még jobb, ha úgy nyihognak, mint egy ló, de ezzel már túl sokat árultam el, még mindenki jelest kap itt nekem, aztán rám fogják. No, ez maradjon köztünk!

Térjünk vissza azonban a rétvárisághoz! Mi ez itt a kezemben elvtársak? Most nagy meggyőződéssel és bizonyossággal rávágnák, hogy kocka. Én pedig azt mondom, gömb. Sőt, labda. Vagy ez mi például? Biztosan azt látják, taknyos zsebkendő, én pedig állítom, pizzaszelet. Vagy az az elvtárs a hátsó padban, aki teljesen zöld, folyik ki a szeme és rohad a füle, ő vajon hogyan érzi magát? Rosszul? Nem! Majd kicsattan az egészségtől és boldogságtól.

Remélem értik a lényeget. A rétváriság az, hogy a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyjuk, nem törődünk tényekkel, számokkal, józan ésszel, ezek csak megzavarják a felhőtlen boldogságot. Sőt, a rétváriság akkor lesz teljes, ha magunk is hisszük, amit mondunk, nem letagadjuk a valóságot, hanem képzeletünkben újra alkotjuk, minden negatívumot kiszűrve belőle, és így lépünk át egy rózsaszínű kifestőkönyvbe. Ekkor lesz teljes a boldogság, a nemzeti érzés.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy rendszerint hét végén, szombaton vagy vasárnap lesz látomásunk, hogy más, köznapi dolgok ne vonják el a figyelmet az igéről. A népek közé is kimehetünk vele. Ekkor legyen velünk egy zsák krumpli, amit szemenként szórjunk szét, néhány kitöltetlen nemzeti konzultációs ív nehéz helyzetek kezelésére, meg, ha kakálnunk kellene. Ennyi elvtársak, öt perc imaszünet, utána a rétváriság külső jegyeivel foglalkozunk, hogyan legyek olyan macsóállat, mint a Bence? Ez lesz a témánk.

Érdekes lesz, várom önöket, elvtársak.

Két papír

Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a véső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.

Négy éve lesz már annak a gyalázatnak, mint emlékezhetünk – és soha nem is feledjük -, hogy készült elfogadni ez a galeri a TrafikMutyi 2.0-s törvényt, bájos szokás szerint veszélybe sodorva (jó)néhány ember, (jó)néhány család megélhetését Krisztus és az összes aprószentek nevében. A dohányipari dolgozók odakint tüntettek a mínuszokban, és beküldtek a Parlamentbe egy csokit, rajta ezzel a szöveggel: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!”

Mint az ismeretes, a csokit két pofára fölzabálta Orbán Viktor Mihály és egyes számú csicskása, Semjén Zsolt, a szöveget el nem olvasták, a törvényt pedig megszavazták. A dohányipari dolgozók pedig hazamentek a hidegből dolgavégezetlen, közmunkásnak álltak vagy éhen dögöltek, ez a kettő pedig elégedetten böfögött, mert ez egy ilyen ország. Ez nem sok, csupán egy szimbolikus történet arról, hogy milyen iszonytató lelke van ezeknek. Tudtuk is, de nem árt felidézni, építgetni tovább az embertelenség szobrát, hogy elérjen az égig.

Viszont fölbukik a kérdés, hogy mit olvasnak ezek, ha egyáltalán. Azóta foglalkoztat ez engemet, amikor egy kávéházi szegleten – de tényleg, volt olyan, hogy még lehetett vele beszélni – diskuráltam interjúilag Orbán Viktor Mihállyal, és rákérdeztem a szőlei dolgára, hogy hogyan is van az, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet. Akkor még ilyen szerény volt a vágyaiban, viszont erről irkált az ÉS meg zengett az ország. Azt felelte akkor nekem ez a mókus, hogy ő ilyen sajtótermékeket, mint ÉS, egészségügyi okok miatt nem olvas, nem érti hát, miről is beszélek. Pofán kellett volna vágni, helyette csak nyugtáztam, hogy szaralak.

Már akkor látszott a szemében a hatalom végtelen akarása. Szinte csak az látszott, s ez a rögeszme mára eszelős tébollyá terebélyesedett, másból sem áll a manus. Ez a kór ma is rányomja bélyegét az olvasási szokásaira, és most ne arra gondoljunk, hogy szokott-e hetvenhét magyar népmesét zümmögni az unokájának, vagy verseket dúdolgatni magában. Hanem, hogy az elébe tett, neki gyártott hülyeségeken kívül, amelyeket lelkesítő célzattal felolvas a bamba és rajongó tömegeknek, hogy az ilyeneken kívül találkozik-e esetleg a valósággal, vagy megóvják attól az orvosok.

Mindez azért vált aktuálissá épp, mert tegnap kiderült, hogy szegény jámbor és egészen naiv CEU hallgatók mire készülnek szintén végső elkeseredésükben, mint annak idején a dohányiparosok. Egymást buzdítgatják ezek a szerencsétlenek, hogy írjanak levelet Orbán Viktor Mihálynak, számoljanak be neki arról, milyen szar is má’, hogy csuklóztatja az egyetemet, hogy ettől ők rosszul érzik magukat. Én, jó Istenem! Most cinikusan – de nagyon – megkérdem, tényleg olyan jó tanintézet ez a CEU, ha ilyen mókusokat képez, akik azt hiszik, buzgalmuknak bármi értelme is van?

Ifjúság, bolondság. Értem én, meg a lelkesedést is, de, ha tényleg ennyire ismerik csak az életet, akkor bajok vannak. Ugyan egyben szégyellem is magam, mert mit tehetnének mást, mint, hogy a józan ész tiszta szavával szólalnak meg, egyebük nincsen ugyanis, aztán mégis. Olyan ez a levélírás, mint valami lányregények romantikus illúziója, mert nem, hogy megfontolná, nem is olvassa, elébe sem kerül, a közelébe nem ér, más dimenziókban létezik az ipse ugyanis. Ezt nem ártana tudni, ha már olyan okos az ember. És ez itt, kedves jámborak, egyáltalán nem a diákok bírálata.

Magam, vénöreg emberként például tanácsolhatnám azt, hogy a kétségbeesés levelébe csomagoljanak egy kis kolbászt, házi töltésűt, az odajut, azt megkapja. Hogy elolvasni nem fogja így sem, az is bizonyos. Úgy járna ez is, mint a dohányosok csokis segélykiáltása, kienné belőle a masszát, és a legkisebb megingás nélkül menne, haladna tovább. Levelet írni? Ugyanmá’! Tessenek kitölteni a konzultációs ívet, ez a maximum, amit a rendszer nyújtani tud. Ez, hogy ilyen kolbászos ötleteim vannak, eléggé abszurd, és mégis súrolja a valóságot. Így jár az az ország, amelyet egy eszelős zabagép irányít. Így és nem másként.