Nagyon kell, hogy szeress

Fújt a szél, de, mint a rosseb, annyira, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. Két, sárga dzsekis alak bújt meg a piac oldalában menedéket keresve az elemek elől, kapaszkodva az asztalkájukba, azon a felirat, hogy “Megvédjük…” – a többit már letépte az orkán.

Az asztalkán papírok hevertek sárga tollakkal, s nyomatékul, hogy el ne röpüljenek a légvonattal, kötözött sonkák virítottak ott, szagukat messze vitte a szél. Még kilométerekkel odébb is vonyítottak tőle a megkötözött kutyák tehetetlen dühükben és vágyakozásukban.

Ilyen nyugdíjas forma pár gusztálgatta a sonkákat, nézegették az árut meg a két alakot, majd rövid tanakodás után odaléptek az elfuserált asztalhoz nagy elszánással, és a férfi magára vállalva a terheket a közepébe vágott:

– Hogy a sonka? – ezt kérdezte reszketegségének minden határozottságával és büszkeségével.
– Ingyen van. – válaszolta az egyik sárga dzsekis nagyon felderült arccal.
– Nemá. – hitetlenkedett a férfi – Hallod, anyus, ingyen van a sonka. Adjon egyet. – így lelkesedett.
– Csak előtte alá kellene írni ezt a papírt.- így lohasztotta le a dzsekis az örömöket.
– Én aztán alá nem írok semmit az úristennek se, aztán majd viszik a házat vagy mit tudom én.
– Dehogy viszik. – győzködte ez – Csak azt írja alá, hogy támogatja Orbán Viktor akciótervét.
– Hogy mijét neki?
– A hét pontját a migráció ellen.
– Hogy mi ellen?
– A migránsok ellen
– Hol vannak?
– Sorakoznak a határon.
– És mit csinálnak, ha jönnek?
– Elveszik a munkáját.
– Nyugdíjas vagyok.
– Megerőszakolják a nőket.
– Hallod, anyus? Meg fognak erőszakolni, ha nem írod alá. – mondta az öreg a feleségének, aki elpirult.
– De Jani…. – csak ennyit sóhajtott, és mintha vágyakozás lett volna a szemében.
– Nehezen gondolom ezt az erőszakolást, nem írunk alá semmit. – lett határozott az ember, aki ezek szerint Jani volt.
– Elveszik a keresztény kultúráját is. – próbálkozott a dzsekis.
– Mimet vesznek el?
– A keresztény kultúráját.
– Azt meg hogy? – értetlenkedett Jani.
– Nem tudom, csak írja már alá.
– Írja a radai rosseb.
– Hozzácsapok a sonkához egy tálca tojást.
– Akkor se.
– Miért, könyörgök?
– Na, figyeljen nagyokos. – érezte magát nyeregben Jani – Tavaly is aláírtam egy zsák krumpliért.
– És?
– A fele rohadt volt.
– Ez sonka, ez nem lesz rohadt.
– Akkor büdös.
– Szagolja meg. – dugta Jani orra alá a húst a dzsekis, amitől a kutyák felüvöltöttek a távolban. Jani forgatta a sonkát, nézegette, és visszatette a papírokra.
– Akkor se. – mondta határozottan, amitől a dzsekis kétségbe esett.
– A Fidesz a legsikeresebb párt a világon. – jelentette ki teljesen értelmetlenül a dzsekis.
– Ezt ki mondta?
– A Novák Katalin Chilében.
– Kit érdekel! – vágta rá Jani – Kit érdekel ez a Novák, azt se tudom ki az, meg mit csinál a csillében. Bányász?
– Államtitkár.
– Annál rosszabb.
– Írja alá, könyörgök. Kap két sonkát.
– Két sonka, két tálca tojás.
– Jó. – adta a tollat Jani kezébe a dzsekis, de neki eszébe jutott még valami.
– Tormája nincs?
– Beszaladunk érte a piacra.
– Akkor már egy kalácsot is.
– Azt is, csak írjon már. – dugta oda a tollat a dzsekis, de Jani kérette magát.
– Megvárnám a tormát meg a kalácsot. – ezt mondta, és ujjaival dobolt a papírokon türelmetlenül. Kis idő múlva visszajött a másik dzsekis, de csak torma volt nála.
– A kalács elfogyott. – jelentette ki.
– Akkor nem írunk alá semmit, igaz, anyus? – mondta Jani a feleségére nézve, de ő az erőszakolás emlegetése óta csak ábrándozott. Használhatatlan volt teljesen, az első dzsekis viszont elveszítette minden méltóságát.
– Feleségem van.
– Örülök. – mondta Jani.
– Gyerekeim.
– Annak is.
– El kell tartanom őket, etetni.
– Vigyen nekik sonkát. – állt feljebb már Janinak.
– Maga ezt nem érti. – magyarázta szipogva a dzsekis – Ha nem lesz elég aláírás, kirúgnak a munkahelyemről.
– Mért, mi maga?
– Tanár.
– Szar ügy. – mondta Jani. De ránézett a szenvedő emberre, és megesett rajta a szíve, mert azért jó ember volt.
– Holnap visszajövünk. – közölte engedékenyen – Ha meglesz a két sonka, két tálca tojás, torma, kalács, akkor aláírunk.
– Meglesz, meglesz. – erősködött a dzsekis – Az Isten áldja meg. Hánykor?
– Tíz körül. Akkor jó?
– Jó. De nem tudna magával hozni még három embert? – szemtelenedett el a dzsekis.
– Ne idegeljen, mert nem jövünk. – mondta Jani, és ábrándozó feleségéhez fordult.
– Megyünk, anyus. – és indultak is. A dzsekis még utána kiáltott.
– Holnap tízkor.

A kutyák vonyítottak, a szél fütyölt, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. És ekkor egy másik pár is megállt ott, a dzsekis képe pedig földerült, hogy kezdődik minden megint, és soha nem lesz vége. Soha nem lesz vége.

De hol vannak a busók?

Valami Bede Zsolt, aki szintén valami Vadhajtások fidesztudatú botrányhőse a krónikák szerint – tehát ilyen légypiszok és bolhafing keverék -, futball labdával rugdosta a DK Nyugati téri sátrát, hogy elűzze a gonoszt belőle, akár valami lesből támadó ruhaszárító kötél. Ezt emelkedett mókának tartják az ilyenek, viszont csak piti taplóság. Mindenki mástól élvez el, nem vagyunk egyformák ugyanis.

Az egyik DK-s viszont, akárha Indiana Jones az egyik részben, midőn egy utcai harcos berber előtte ugrándozott és visítozott, hogy keltsen benne félelmet meg rettegést, nem bocsátkozott vele bunyóba, hanem elővette a coltját és egészen egyszerűen lelőtte, megszabadítva így a szenvedő nézőt egy elhúzódó közelharctól. Szóval a DK-s sem cicózott, hanem fogta a labdát és fölbombázta a Skála-áruház tetejére, a varázslat pedig legott véget ért.

Közkeletű, hogy Gyurcsány maga a patás diabolo, a haverjai pedig az apróördögök, akiktől mindenféle furmánnyal kell megszabadítani a keresztényi világot. Az ördögűzés új kelléke – mint kitetszik – a labda. A fűtött futballpályák, a helikopteres, gépesített szarvasgyilkolás és a látható fekete lyukak korában ez így helyes. Ám, a hagyományos kellékek, úgymint szenteltvíz, biblia és feszület, és nem utolsó sorban az ima is divatosak még.

Gyurcsány és bandája viszont ilyen modern sátánok, ellenük a labda használatos, mint kies hazánk legfrissebb szent kelléke a szögletzászló mellett. A klasszikus ördögűzés kimerítő munkáját anno a családtagok is segítették közös imával. Ugyanígy ide is el kellett volna hozni a komplett Puskás Akadémiát marha sok bőrgolyóval, szép buszokon, mint más jeles ünnepeken a klakőröket cipelik zsebpénzért, kosztért és kéretlen gyalázatért.

Viszont ennek a Bedének sok képzelőereje nincsen. Ördög-vámpír, secko jedno csatakiáltással, nyakában fokhagymaüzérrel karót is verhetett volna a DK-sok szíveibe, és pont került volna az évek óta csak toporgó ügy végére. De a sajátos futballzásból is látszik, hogy kampány van minálunk, meg tavasz is, amikor a hülyék rajzanak és virágzanak, fürtökben lógnak szerte az országban mindenféle irányultságú eszementek.

Miskolcon fideszeseket ruháznak meg, akik viszont másutt sonkát adnak az aláírásért, csapataik harcban állnak, meg nem hátrálnak, el nem menekülnek. Csalafinta módon a pofonok ellen néppárti egyenruhát öltenek, ezzel takarva fasiszta szívüket és hozva zavarba az ellent, hogy akkor most ütni kell vagy nem-e. Buzi-e ez-e vagy-e nem-e. Ezt viszont már a prostisrácok teszik fel, amely okádmány a migráncsok után kijelölte az utálat új tárgyát keresztényileg meleglobbizva.

Szólnak a kürtök, peregnek a dobok, akárha busójárás, s mért ne. Mint tudjuk, a DK és minden más liberálbolseviki organizmus – velem és veled együtt – kizárólagos célja, hogy meredő farkú turbánosokat telepítsen keresztényi hazánkba. Mindenki, aki nem a csürhére szavaz, ilyen kanos turbános, az összes liberálbolseviki az migráncs is egyben, akitől meg kell védeni a kultúrát, csak nincs egészen tisztába téve, milyet is.

Mert ez a kultúra viszont ez rohadt húzós, kiismerhetetlen zacc a bögre alján. Két évvel ezelőtt ugyanis miniszterügynök elvtárs akkori szíveszottya lapjában, a Magyar Időkben egy valami Pilhál György – mint emlékezhetünk – megalkotta a “Busókat a határra!” elnevezésű tudományos szakdolgozatot, amelyben arról ábrándozott, hogy a kereplők és álarcok természetszerűleg űzik el azokat a muszlimokat, akikkel meg tegnap Kövér elvtárs együtt fotózkodott.

Már csak ennyiből is kitetszik, hogy világunk bonyolult, akárha faék, és legfőbb jellemzője, a fundamentuma neki a hülyeségbe ágyazódott gonoszság. Mert ha most, én nyájasom, azt mondanád, barom ez a Kázmér, Pilhál elvtárs csak viccelődött az ő nagy ötletével, tévednél. Enmaga mesélte el, hogy: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.”

De bírta fokozni is: “Gondoljuk csak el, ahogy a kerítésnél csípőfogóval babráló mohamedán anyaszomorítóval szemközt egyszer csak megjelenik egy szakasznyi szőrös, agancsos, vasvillás busóharcos elképesztő kereplés és huhogás közepette. Szerintem a görög partoknál hagyott gumicsónakokig szaladna a kerítésszaggató horda batyustul, embercsempészestül.” Mindezen merengjünk el azért, és utólag bocsássuk meg a vétkeit a Pilhál valaminek.

Ez is egy nívó, de ebből is láthatjuk, bármi lehet. A DK-sokra ilyen késztetésekkel busókat is lehetne eregetni labda helyett, vagy kiátkoztatni egy kollaboráns plébánossal, mert ez az a szint, amelyik imaláncokat csörget miniszterügynök elvtárs lelki üdvéért. Ugyanis az ő szűkös gondolatisága mára egyetlen nagy ordítássá sűrűsödött össze, miszerint migráncs. Ennyi jön csak már az elnyűtt, véreres szemű malacfejéből. És a népek utána, vele együtt ordítják, migráncs.

És ez is egy sajátos, sztyeppei szint, amit mutat miniszterügynök elvtárs hét pontja is, amiért aláírások gyűlnek majd olyan sikerrel, mint bármely nemzeti konzultáción, mert ez itt kedveseim, az új középkor. A Gyalog galopp víziójával, mint emlékezhetünk, ahogyan a kordé haladt, és kántálódott a hívószó, miszerint visszük a hullákat, hozzátok a halottakat. Mert ne feledjük azért, hogy nem csupán a sátras DK-s, hanem mindenki nem kívánatos elem itt már, akiben a józanság szikrája csöppet is megmaradt.

Messzire jutottunk újólag egy egyszerű futball labdától? Hát perszehogy. Ám mindeme kísérletezések arra szolgálnak csupán, hogy a tébolyt értelmezzük, megpróbáljuk fölfogni, hová mehetett el keresztényi embertársaink kajla esze, ha volt nekik egyáltalán. Ez olyan nagy kérdés, ami soha nem fog kiderülni, mert nem tudjuk meg, hogy Orbántól hülyültek-e meg a népek, vagy azért csörtetnek a valagában, mert eleve terheltek voltak. Ez itt a tyúk és tojás örök dilemmája teljesen kibogozhatatlanul.

Életre, halálra

Boldogult úrfikoromban, még az aszteroida végzetes becsapódása előtt a kosárlabdázás nemes művészetének hódoltam, s mindeközben csudadolgok is történtek, mint valami elvarázsolt kastélyban. Egy alkalommal például, amikor a jegyzőkönyvvezető, hogy biztosítsa győzelmünket, teljesen más dolgokat könyvelt el a dokumentumba, mint ami a pályán történt, és lebukott, hogy a nagy büntetést elkerülje, nemes egyszerűséggel megette a papírokat. Idvezült mosollyal tömte magába a lepedőnyi, három példányos bűnjelet, szemei guvadtak, de lenyomta azért becsülettel.

Semmire sem ment vele, mert a győzelem papír alapú bizonyítéka így megsemmisült. Mindezt csak azért hoztam fel okulásul, mert tegnap meg Pécsen a Momentum aláírásgyűjtő ívét barmolta szét egy elvetemült, győzelmi mámorban és kényszerben szenvedő rajongó, vagy pedig hivatásos terrorista, midőn aláírást mímelve egy mozdulattal áthúzta a papírt, ami így értelemszerűen vált érvénytelenné. Ebből is látszik, hogy megkezdődött a kampány, és az is, hogy a mindenféle aláírásgyűjtő ívek, aztán majd szavazólapok és a számítógépek agyában és zsinórjaiban megőrzött voksok jelentik most az életet.

Vagy a halált. Így vannak ezzel Isztambulban is, ahol az ellenzék a választási íveken alszik és él, hogy a rezsim meg ne változtassa turpissággal vagy hamissággal a győzelmét, hogy egy elvetemült erdoganista föl ne zabálja a több tonnányi papírt. Ilyesmi kétségbeesett és elvetemült akciók csak monolit rezsimekben szokásosak, ahol a választások cinkeltek, és úgy kell figyelni minden apróságra, akár a partizánnak az erdő hangjaira és a mókusok vakkantásaira. Más helyeken a választás csak fütyölés és babazsúr, nem hamleti tépelődés kezünkben a koponyával, hogy lenni vagy nem lenni, ugye.

Mi ilyen szar hely vagyunk, sőt, még ilyenebb, itt totális a téboly, amiből kimaradni képtelenség. Ilyen fidesztudatúak lepték el az utcákat és tereket, állítólag húszezren vesznek részt a gyalázatban, ennyien adják a fizimiskájukat a hazugsághoz, amihez meg sem kell szólalniuk, elég csak rájuk nézni. Néppártos dzsekiben, sapkában és alsógatyában térítenek, holott nem telt el hetvenkét óra azóta, hogy a vezérük elhajtotta a náthásba az alig egy hónapja még meghódítani és leigázni óhajtott alakulatot. Ám azt mondták neki, bakfitty, így most már leharapnák egymás fejét, de ez nem akadályozza meg a fideszsáskákat, hogy néppártos cuccban hazudjanak.

Mégcsak nem is a divat miatt, hanem, hogy konszolidált külsőt mutassanak a bávatag népeknek, mintha azoknak nem lenne édes mindegy. Aki aláír nekik, úgyis hívő, aki meg nem, utálja őket, mint a pestist, mert látja ebből is, hogy nincs az az aljasság, amire ne volnának képesek. Vezérük hét pontja is maga a képtelenség, voltaképp jelentése sincs, csak egy artikulálatlan üvöltés, utolsó vonyítás a hatalomért, de ez is elég. Évek óta megy lejjebb a színvonal és a hívószavak, úgy belemerevültek a náci metodikába – minél egyszerűbbet minél többször -, hogy mára ép gondolatuk nincs, csak a vicsorgás és a dobok püfölése.

Van, akinek ez éppen elég, és úgyis ők győznek, áramszünetekkel, lefagyásokkal és hatalmas buszokkal, az ellenzékünk pedig totálisan töketlen. Tavaly áprilisban még arra sem voltak képesek, hogy a választókörökbe felügyelőket delegáljanak, azt csináltak ott a fidesztudatúak, amit csak akartak. De nem tanultak, most is egymás farkát méregetik mellet döngetve, mint egy degenerált bazári majom. Különben is tök mindegy, mert ugyan nem erre a választásra, hanem az őszire Miskolcon egyszerűen megszüntettek egy körzetet, ahol eddig képtelen volt győzni a Fidesz, ami annak a jele, ha tehetnék, a választásokat is kiiktatnák, és egyszer majd meg is teszik.

Addig is, történhetik akármi galádság, lelepleződhetnek utólag a csalások, széttárja karjait a hatóság, mondván, tehetetlen, a pénztártól való távozás után reklamációt el nem fogadunk, ha megvette, hadd vigye. Ilyen környezetben Orbán jó úton halad az istenkirályság felé, hacsak nem már meg is érkezett oda, a hívők számára mindenképp. Ebben a képtelen helyzetben vigasza, ha lehet az embernek, az a történelmi távlat. Mert Ehnatonra gondol, aki addig kurválkodott az egyiptomiak hitével, mígnem a halála után az emlékét is igyekeztek eltörölni. Mindez sovány vigasz azonban, ha J. A.-ra figyelmezünk, hogy nincs alku, én hadd legyek boldog, ugye. Nos, ez felejtős. Az életünket már fölzabálta Orbán, most emészti a hatalmas gyomrában épp.

Senki ne reménykedjen semmiben, mindmeghalunk.

Szóljatok Columbónak

Azt mondja a terézvárosi rendőrség egy választási csalás kapcsán, hogy: „A hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.” Továbbá, miután kihallgatni próbálták az egyik gyanúsítottat, aki azt válaszolta a kérdésekre, fapapucs – bikkfa nyelven: nem tett vallomást -, megszüntették a gyanúsítást, és széttárták a karjukat, kijelentve, „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”. Aztán elmentek ozsonnázni a zöldbe.

Zárásképp még döftek egyet az igazság és a jogállam szívébe, mondván „a nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges”. Hát én berosálok. Olyan ez, mintha a gyilkos ott állna a hulla fölött vértől iszamos kézzel, még lihegne a torok elmetszése miatti fáradságtól, s megkérdezné a szerv őtőle, te ölted meg aranyom? S miután rázná nemlegesen a fejét, megkínálnák forró csokoládéval, és a kezébe nyomnának egy uszodabérletet, hogy csobbanjon egyet, mert ráfér. Ilyenkor az ember hülyén néz ki a fejéből, és olyan késztetés tolul föl benne, hogy szétrúgja a ház oldalát, de minimum Rózsa Sándornak áll.

És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.

Az állam él és virul tehát, működteti a diktatúrát, következésképp kegyeiből kinek jut, kinek meg nem. És ilyen felgondolások közepette a népek úgy viselkednek, mint számos költözésem egyikén a Józsi – mostanában rájár a Józsikra -, aki a bakelitjeimet vitte a lépcsőházban, bájosan elejtette, s ahogyan pattogtak a lemezek a kövön, gurultak-törtek, ez a Józsi bambán vigyorogva nyugtatgatott, hogy nem baj ám. Dehogynem, cseszmeg, de még mekkora baj. S így van ezzel az ország, ott pattog a nyüves élete a flaszteren, lefelé a pokolba, s áltatja magát, hogy nem baj ám, én még élek, mert luk van a seggemen, s szelel is. Ilyen agytörzsi nívón, így meg élni minek, de ez csak költői kérdés volt.

Mert aljasságok vannak szanaszét. Most is, például Szombathelyen, amikor az új többség öntudatosan turpisságokra kérdezett rá igazának biztos tudatában, a fideszgépek sunyin és cinikusan azt felelték, tessen feljelentést tenni. A fentiekből fakadóan ez mint halottnak a csók. Így az ember azon ábrándol, hogy úgy filmesen a Columbót hívná a csámpás kutyájával, derülne ki az igazság, ami sose fog, míg kézivezérelt a seriffi hivatal. S ilyenkor elönti az embert a tehetetlen düh, amivel viszont sokra nem megy, kitörölheti vele az arschát. Ez is tehát, amit itt előadok, egy artikulált sikítás és jól tagolt tamtam csupán azzal a kajlasággal, hogy mint a vak a kocsmában, midőn eldördül az első lövés, boldogan mondja: úgy van fiúk, először a lámpát.

Mindezzel a sajátos képpel azt meséltem el, hogy amíg Polt és Pintér a hivatalában van, addig semmi sem fog történni, és reménytelen minden. Ha és viszont Columbo mégis csak győz, akkor itt a csontvázak olyan mennyiségben hullnak majd ki a szekrényből és le a flaszterre, hogy ahhoz képest egy dino-ásatás kutyatöke, és a pörök, amelyek évtizedekig tartanak majd, Nürnberget múlják felül mennyiségben, minőségben egyaránt. Addig is azonban be kell érjük ilyenekkel: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Vagy pedig fölrúgjuk a hintalovat, ledöntjük a szobrokat és verseket írunk, minden, ami egy forradalom velejárója. Vagy pediglen kisnyúl. Ez a kérdés, válasszatok!

Szelek szárnyán

David Hingst ausztrál csinovnyiknak cudar élete volt. Egy ablaktalan lukban tologatta az aktákat kilátástalanul, és ez még nem volt elég, a főnöke napjában többször – állítólag hatszor – besétált a levegőtlen helyiségbe, majd – tisztesség ne essék szólván – odafingott, ezután pedig elegánsan, s egyszersmind alávaló módon angolosan/ausztrálosan távozott. Hingst ezért kártérítést kért, a bíróság viszont nem adott neki. Így járt.

Hingst tiszteletbeli magyar voltaképp, vér a vérünkből, szív a szívünkből. Minálunk ugyanis egy egész nép, mit nép, nemzet orra alá finganak napra-nap de nagyon öblöset. Van, aki emiatt prüszköl, mások, érthetetlenül sokan pedig üdvözült mosollyal szívják a kénköves bűzt, mintegy feredőznek benne, akárha orgonaillat, és még csak észre sem veszik. Annyira szaglik az ország, hogy már az angolai elnöknek is büdös ez a mi Orbánunk. Magunk pediglen így jártunk.

Meg úgy is, ha belegondolunk, hogy nincs a népnek/nemzetnek olyan rétege, aki már ne kapott volna a képibe egy adaggal. Viszont már annyi ideje szagolja a boldogtalanságot, hogy – mivel a szaglóidegek hamar fáradnak – már észre sem veszi, beletörődött, hogy a világ ugyan büdös, de azért él még, és ez a lényeg. Helytelen hozzáállás. Bár azt is látjuk, hogy akad azért, aki így-úgy tiltakozna ugyan, de neki meg a fejére ülnek, az orrát a farpofák közé illesztik, és így kapja meg az adagját. Kiterítenek úgyis.

Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték.

Az özvegynek ettől jobb nem lesz, viszont ő is siet halni, a Nap azonban szenvtelenül, továbbra is vidáman süt, a madarak pedig dalolnak. Még ennél is tragikusabb viszont, ha dacot vált ki a pofába szellentés, s mivel a csinovnyik felfelé néma, keres egy nálánál is kiszolgáltatottabbat, őt abajgtaja, s igyekszik a halálba kergetni. A piramis alján lévő pedig, aki már nem tudja kibe beletörölni a csizmáját, állatokat kínoz vagy hajléktalanokat gyújt föl. Ez az embertelenség természetrajza.

Így formálja világunkat a legfelső körökből eredő és egyre lejjebb kígyózó fingás, így válik pokollá egy ország, város, falu és tanya, az egész elcseszett Föld nevű bolygó. Csudálatos metafora ez, amely leírja totálisan elfuserált életünket, ahogyan eltartott kisujjú budoárokban mondanák, bántanak minket a szelek. De, hogy lássuk, minden nincs egészen veszve azért, romantikus versekben széllel, viharral személyesítik meg például a forradalmat is, tehát minden lehet. Fing, oder gyöngyvirágillat, a lehetőségek tárháza végtelen, legalábbis az elmélet szintjén.

Mert, mint látjuk, további merényletek készülnek, és még csak tagadni sem igyekeznek. Ugyanis, midőn – mint emlékezhetünk – egyetlenünk felköltözött a várba bele, s azóta is ott rohangál a bazi nagy erkélyén föl és alá, és a Gundel főz rá, nos, a példák közül, amelyek a proletár tudatáig hatoltak, a babgulyásé vált a legközismertebbé, hogy az milyen pimaszul olcsó. Mindezek után pedig azt véljük, hogy ezek ott fönt nem egyszerűen éhesek, hanem készülnek a csatára. Gyűjtik a muníciót babot zabálva.

Kiűzetés a televízióból

Drágáim, örömmel tudatom kedves mindnyájunkkal – ahogyan már volt módomban, de most újra áttörte közlési kényszerem falát -, hogy a Fidesz Szombathelyen ugyanolyan, mint bárhol másutt a világban. Ettől Fidesz, és tagjai, a pártkatonák is olyanok, amilyenek – a magam részéről most elhagyom az illetlen szavakat -, összefoglaló jelzőként a névből képzett melléknév, úgymint fideszes (kádéenpés) épp elég az ábrázolásra azzal az előnnyel, hogy minden megalázott a neki megfelelő arcot illesztheti ábrándozásai közben a megfelelő helyre, miközben a mesét hallgatja.

Szóval, ahogyan emlékezhetünk, Szombathelyen az ellenzék átvette a hatalmat, amiről szóltam már kétszer is (Nyomorultak, A szombathelyi forradalom állaga), ami a nem fideszesnek örömteli fordulat, viszont nem egyszerű folyamat. A mi polgármesterünk nyakaskodik, és, mivel a törvény szerint városunknak ő egy személyben Orbánja, Kövérje és Áderja is, így, a megtárgyalt, elfogadott határozatokat azonmód dobja vissza új vitára és szavazásra azzal az indokkal, hogy azok nem egyeznek meg a város érdekeivel. Ebből is kitetszik, hogy csakis a Fidesz érdekei esnek egybe a városéval, ezért nincs még például költségvetése sem a nyugat lerongyolódott királynőjének.

Ma viszont csak médiázok, mert, amit az országos lapok nagy hirtelen és a győzelembe teljesen belemámorulva szerteharsogtak a világban, hogy kirúgták a helyi tévé igazgatóját, az is másképpen volt. A polgármesteri időhúzás miatt csak másodjára, és nem kirúgták, csak leváltották, visszasorolták, viszont ez már tény. És ezzel a lendülettel szűnt meg az Orbán-féle Kossuth Rádió-béli heti szeánszok szombathelyi kishúga, a Péntektől péntekig című polgármesteri alányalás, amikor a stáb a város vezetőjének irodájába települt, ő pedig beszámolt hatalmas munkájáról. Pedig a televízió nem is brigádnapló, legalábbis nálam nem.

Ez a nézőnek nagy öröm, mert példádul én is, a távkapcsolón zongorázva időnként odatévedtem a helyi csatornára, ahol többnyire a polgármester dadogott, Hende Csaba beszélgetett riporterként (mert ő a kupakokon kívül ehhez is ért) mindenféle elvbarátaival, ezen kívül csuhások szoktak mutatkozni a képernyőn. Ezen senki ne ütközzön meg, én csak miniszterügynök elvtárs ifjúkori szóhasználatát vettem át (Térdre csuhások!), ha valaki érzékenységét zavarja, nála lehet reklamálni. Szívem szerint mondhattam volna tiszteletest vagy plébános urat is, de mindez másodlagos, mert most polgármester úr elveszített műsoráról beszélgetünk.

Emiatt pedig prüszkölés van, a fideszesek hörögnek, mert kiűzték őket a paradicsomból, ahová jogtalanul telepedtek. S mivel fideszesek, sajtóközleményben tudatták nyomorukat a nagyvilággal, de jobban jártak volna, ha ezt nem teszik. Azt mutatták meg, hogy pitiánerek, tudatlanok és egyszerűek, persze ettől fideszesek, s ha úgy vélik, ez a szöveg, amit sikerült közös erővel előállítani, az igazukat vagy netán, ami óhajaik netovábbja, erkölcsi fölényüket példázza, ki kell ábrándítsam őket: ez csak öngól, szánalmas vagdalkozás, de mást úgysem várhattunk. De nem csigázom tovább a jóra éhezőket, olvassuk el közösen a műalkotást:

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Szombathelyi TV Péntektől péntekig című adása megszűnt. A több mint nyolc éve meglévő műsort, amelyben Szombathely polgármestere minden héten beszámolt tevékenységéről a város polgárainak, a szocialisták által kinevezett új tévéigazgató, Halmágyi Miklós mindenféle indoklás nélkül megszüntette. Ez a döbbenetes cenzúra is jól illeszkedik a legsötétebb kommunista időket visszaidéző politikai tisztogatások sorába, amelybe a bevándorláspárti szocialista politikusok kezdtek a Jobbik és Molnár Miklós támogatásával – miután megszerezték a közgyűlési többséget. Ez lenne a szólásszabadság érvényre juttatása, tisztelt Nemény András? Egyúttal követeljük: egy elvtelen együttműködés következtében tizenegy politikus bizalmát élvező Halmágyi Miklós szocialista tévéigazgató nyilvánosan magyarázza meg, milyen szakmai indokok alapján tagadja meg a több mint tizenkétezer szavazattal megválasztott polgármestertől, hogy tájékoztassa az itt élőket a szombathelyi történésekről!

Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója…”

Gondolkodjunk el ezen. Egy televízió – nem fideszes olvasatban – nem pártfaliújság. Nem arra szolgál, hogy a polgármester szobrát farigcsálják, hogy hetente elmesélje, ezt tettem értetek, ezt adta nektek a Párt. A polgármester munkáját látják a városlakók, például akkor, ha sétálgatva nem törik ki a nyakukat a gödrökben, működnek az óvodák meg járnak a buszok, illetve más cukiságok. A városlakó nem dedós, hogy hetente kellene a fejébe verni a jótéteményeket. Neriában lehet, hogy ez a divat, a világ boldogabbik szegleteiben nem igazán. Ott hagyják élni a polgárt, és nem sikálják az agyát VIM-mel, ami ma már CIF.

És továbbá, nem ártana tisztában lenni alapvető fogalmakkal. A cenzúra a tartalmak ellenőrzése, szűrése és kozmetikázása, nem pediglen a műsor megszüntetése. Ezt csak miheztartás végett, másrészt viszont elmondom én a választ arra, hogy polgármesterünk mért nem folyhat a csapból. A fenti indokok miatt, hogy a televízió se nem brigádnapló, se nem mosoda, bár a jelek szerint a helyi fideszesek annak szánnák. Ez abból is kitetszik, hogy most is ott tartanak, az ellenzéket, aki valami különös módon már diktál nekik, bevándorláspártizzák, mert erre futja a horizontjukból. Mondhatnám azt is, hogy a televízió nem a szellemi környezetszennyezés terepe. Így talán érthetőbb.

Ezen kívül mértéket is kellene ismerni. Tizenöt évvel ezelőtt az akkori szocialista polgármester havonta egyszer, a közgyűlések után kapott fél órát, s akkor sem azért, hogy beszámoljon arról, mennyit szorgoskodik a városért, hanem, hogy értelmezze és értékelje a közgyűlési döntéseket, amelyeket akkor sem szórt vissza újratárgyalásra, ha nem tetszettek neki. Ezt a havi fél órát onnan tudom, hogy én szoktam kérdezgetni, sőt, ő bejött a stúdióba, s nem kellett az irodájába vinni azt. És még aztán a polgármester után mind az összes frakció is elmondhatta a véleményét, és ezt is hasonló okból tudom, mint az előzőt.

Ennyit szólásszabadságról és cenzúráról, és mindezt is csak azért meséltem el, hogy lássuk, a fideszesek hogyan képzelik a világot. Nincs igazság és nincs élet az övékén kívül, s ha mégis azt tapasztalják, hogy van, akkor világvégét visítanak. Olyanok, mint némely kedves kommentelőm, aki bájosan le aljas-mocskosoz, és elvárja, hogy én elismerjem a szellemi nagyságát és mosolyogjak neki mindezek után. Aztán, ha én mégis visszaszólok neki, hogy ő meg ganyé, akkor fölhúzza a mimóza orrát, megsértődik és a nyelvezeten háborog. Pedig fiúk, tudhatnátok, hogy az élet nem habostorta, meg, hogy csapásokat adunk és kapunk.

És ezt nem más mondta, ugye, mint a fideszfiúk eszmei előképe, bizonyos Virág elvtárs.

Ha

Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.

Mert ha én fideszes lennék, akkor úgy lennék vele, hogyan is érhetnék fel én ahhoz, hogy egyáltalán valamibe bele is szóljak. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy gondolkodjak a világ folyásán. Ha nekem azt mondják, Soros, akkor én százszor visszhangzom, mint a bércek: Soros, mindent visszhangozok én, mondják sárga, mondom én, másnap piros, látom én. Elgondolkoznék azért csöppet, ha fideszes lennék azon, hogy van olyan, miszerint párt-alapszabály, vagy hogy nevezik, meg pártdemokrácia, és én ezen nevetnék akkor is, ha cserepes a szám, úgy kacagnék.

Ha én fideszes lennék, kicsit elmerengenék azon, mivégre vagyok én a világon, és nem találnám a választ se itt, se Fokföldön se Ázsiában. Mert eszembe jutna, mi lett velem megbeszélve egyáltalán működésem során? Kérdezték, hogy akarok-e alaptörvény asztalát, stadiont, kisvasutat, hogy van-e igényem NER-re, holdingra, akármire, aminek értelmét nem látom, de szükségem erre nincs is. Nekem becsületem a hűség, eszem a hit, szemem az ellenző, szabadságom a szolgaság, a háború a béke, tudatlanságom pedig az erő. Én egyforma vagyok, ha fideszes vagyok, jó katona s egyben kisfiú.

Elgondolkoznék persze, ha fideszes lennék, mit keresek én itt, mit ad nekem a Párt, és rájönnék, mindent, feb-tagságot, igazgatósági tagságot, aprót és alamizsnát, magát az életet. Mert azt is tudnám, ha egyáltalán gondolkodni mernék, mit veszíthetnék, és rájönnék, mindent, végem lenne, ha kitagadna a Párt. Mert valljuk meg, érteni én semmihez sem értek, dolgozni azt nem tudok, hasznom semmi sincs, de ki vetne meg azért, ha enni adok a gyerekeimnek, mert családapa vagyok, szerető férj, gondoskodó fiú, drága nagybácsi, pláne keresztapa, sőt, szüleim támasza, nagyatyáink botja. Az vagyok én a családnak, mint kedves vezetőnk az országnak.

Gyámolítója, gondoskodó atyja, akitől nem kérdezünk, akit tisztelünk, félve szeretünk és reszketve imádunk. Igen – gondolnám én, ha fideszes lennék -, ez a a rend kicsiben és nagyban, hogy mindig van, aki ott ül az atyának jobbján, onnan ítél élőket és holtakat, és országának nem lesz vége sohasem. Idáig jutnék az elmélkedésben – ha fideszes lennék -, és ekkor jönnék rá, nem is érdekelhet, hogy önkényesen felfüggesztette magát, s így engem is, mert ő én vagyok, ő pedig a bölcsesség, szépség és az erő, az ómega és az alfa, a fix pont, ami segítségével kifordítjuk sarkaiból a világot. Holnapra.

Így nyugodnék meg kétségeimben – ha fideszes lennék -, elűzném a bizonytalanságomat mind, hinném a képtelent, és belenyugodnék, hogy felfüggesztődtünk, és ott laffogunk a szemétdomb fölött, amiért csakis a kedves vezető a hibás. Ilyen utóbbit én nem gondolnék, ha fideszes lennék, mert tudnám, a világ, a sorosok, a brüsszelek, a civilek és a részeges bölcsészek, a médiaterror és minden a mimagyarokon kívül csak azért él, azért van, hogy minket elemésszen. Hánynak a vészek, és mindeme káoszból egy út vezet a fényre, ha gondolkodás nélkül követjük Őt. Engedtessék meg, hogy ki se mondjam a nevét, nem merem ugyanis. (RBNVKTR)

Ilyen poklok lennének a fejemben, ha fideszes lennék, és rohadt szar lenne nekem, csak nem tudnám. Mert magunk közt szólván és egyáltalán, ilyen gondolatok sem jutnának eszembe, mert sötét lennék, mint a csillagtalan éjszaka. Eszembe nem ötlene a kételkedés szikrája sem, csak bégetnék, menetelnék és tapsolnék Érdekelne engem, hogy felfüggesztés, kizárás vagy maradás? Foglalkoztatna mások gondja, hogy szegénység, hajléktalanság, halál? Ugyan már királylány, a rendőrség és katonaság megoldja, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot, és mindenki bekaphatja. Mondanám én, ha fideszes lennék, de hát nem vagyok az. Így és ezért adok hálát a nagy Manitunak, megáldva és leköpve mindenütt.

Bölcsek kövére

Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.

Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.

Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.

Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.

Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.

Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett. Biztosan leragadt a szocialista építőiparnál, mert ott volt szokásban, hogy a malteros munkások az állványról a csajok után fütyörésztek kifejezvén elismerésüket meg felgondolásaikat. Ezen túl, ha Szájer elvtárs meghívja egy teára az idegeneket, akkor Handó Tündével, az asszonyával közösen mesélhetnek nekik. Handó a bíróságok függetlenségéről, Szájer a baloldali médiaterrorról és a laptopon való alkotmánygyártás gyönyöreiről.

Ennek a kettőnek lesz a szellemi irányítója, a központi agya mintegy Novák Katalin, amúgy szaporítási megbízott, különben nem tudom, micsoda. Ha ezt a három revizort is a már Amerikában is csodálattal emlegetett családtámogatással, meg azzal kápráztatja el, ha ennek ellenére valaki nem szül vagy elhagyja ezt a tetves országot, akkor hazaáruló, akkor teljes lesz a siker. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ők hárman Orbán bölcsei, viszont akkor ilyen nívón ő meg ezeknek a kövére, de nem Eddye Murphy-i értelemben.

Ezt a három nyuszit sikerült Orbánnak a kalapból előhúzni, ami azt feltételezi, hogy vagy tényleg tök hülye, vagy pedig valóban arra játszik, hogy kirúgják. Egyébként tudhat valamit az Origo is, mert a tegnapi győzelmi jelentések között hoztak egy szöveget a dinókról “Csúcson voltak a Föld egykori urai, mikor beütött a katasztrófa” címmel. Ezek egyébként, mint az tudvalévő fullban nyomják a kretént, de egy ilyen cím Orbán képe mellett beszédes, megnézném, hogy kivégezték-e már a főszerkesztőt. Jó napot, jó szurkolást tehát, valamint bódottá.

Tényállás van

De tudtam én, hogy ez lesz, világra szóló győzelmi jelentés a gyalázatból. Legalábbis orbáni olvasatban. Ebből a pofáncsapás utáni sportszerű gesztusból, hogy nagy kegyesen megengedték a latornak, mondhatja azt, közös megegyezéssel lógatták fel a pártját a nihilbe addig, míg végleg kimondják róla, hogy büdös. Mert, ha a vének tanácsa, amely, illetve akik vizsgálni hivatottak, mi folyik kies hazánkban, csak egy csöppet is komolyan veszi a dolgát, a tapasztaltak után páros lábbal rúgják valagba az egész csürhét.

Voltaképp el sem kellene kezdeni ezt a matatást, teljességgel fölösleges időtöltés. Elég lenne a Sargentini-jelentést bogarászni csupán, amit mára mintha felejtettek volna, pedig az elfogadása óta csak romlott a helyzet. Egyébként Sargentini asszony volt az, aki tegnap is elmondta a lényeget: nem azon kéne megsértődni a nagyságos Néppártnak, hogy a vezetőit pellengérre állította ez a senkiházi, hanem, hogy az országában lábbal tiporják az állampolgárok jogait. Ez azonban a nagy vitában mintha másodlagossá vált volna.

Sőt, elég lett volna meghallgatni Orbán tegnapi sajtófosását, amelyben kijelentette, ő ugyan nem változtat a politikáján ezután sem, és látni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolja. Ott, helyben, amikor még meg sem száradt a tinta a határozaton, ott hazudott mindenki képébe, hogy ő Junckert soha nem is bántotta. Hangosan pofán röhögték, ennyi gerinc volt bennük, annyi viszont nem, hogy azt mondták volna neki, tessen visszafáradni, módosult az ítélet, lehet elsomfordálni a halál lingamjára. Így lett volna korrekt.

Valami csöppnyi tartás volt azért ezekben a néppártosokban ezzel a felfüggesztéssel, a szükséges de nem elégséges elszánás, mert ezzel is kifejezték, hogy a Fidesz ebben a formájában nem része az emberi civilizációnak. Illetve igen, de csak melléktermékként. Ezt viszont győzelmi jelentésként eladni a bamba magyaroknak, az nem művészet, hanem pofa kérdése, olyanja meg Orbánnak mindig is volt. A galamb ő, akivel sakkozunk, aki felrúgja a bábukat, a táblára szarik, és kijelenti, hogy nyert.

A nálam sokkal okosabbak most majd nekilátnak disszertációkat írni arról, hogy egyrészt meg másrészt, a végén pedig összegzik, hogy viszont. Szép lesz és tartalmas minden bizonnyal, de elég lenne annyi is, hogy a Fidesz ezzel a felfüggesztéssel – ha belegondolunk – de facto Európában nincsen. Képviselői nem vehetnek részt egyetlen ülésen sem, nem szavazhatnak és nem tehetnek javaslatot jelöltekre a különböző tisztségekre, és nem is választhatók azokba. A Fidesz légüres térbe került, senkit és semmit nem tud képviselni, akkor meg minek?

Ez a vége ez csak lányos vágyálom volt. De gondoljunk bele, ha ezek után Orbán azt mondja – mert ezt fogja mondani -, hogy a keresztény értékeit meg a kultúráját és Európát védelmezi, midőn vadbarom, elég lenne a képibe röhögni, hogy nem védesz te semmit kisapám. Szavad sincsen, jogod meg egyáltalán. Ennyi tán elég is arról, hogy ezek az Uniót belülről a maguk képére formálják. Ha én ellenzék lennék, nem győzném hangsúlyozni, hogy a csürhére leadott szavazat elveszett szavazat, nem hasznosul, a képviselői ugyanis momentán jogok nélküli páriák, semmi többek.

Ezt is társítanám a győzelmi jelentésekhez, viszont, hogy bevalljam, ez az egész cirkusz engemet teljesen hidegen hagy. Énnekem mindegy, mit hazudnak, mit nem, a magam részéről azt tartom mérvadónak ugyanis, hogy mindez a dzsembori hogyan érinti a Józsikat és a Bélákat. Sehogyan sem fogja. A médiából ugyanazt a mocskot öntik beléjük továbbra is, most az Unió, mint birodalom az új rettegni való, ahogy tapasztalhatjuk, s emiatt a Bélák és a Józsik a csürhére szavaznak majd, mert a kenyér ettől lesz háromhatvan.

Bárhová fut is ki a mostani nagy felhorgadás, a Néppárt akár még ki is pucolhatja maga közül a tetveket, attól azok még, illetve a főtetű leginkább Európában és legfőképp a nyakunkon marad. Ott a levegőt rontja, a kerítésen belül a polgárok életét szívja el. Így tehát belátható, izgalmas és egyben haszontalan nap volt a magunk mögött tudható, s ha egy nagy összefoglalót akarnék adni, akkor azt mondanám, szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz és legszebb a tél. Magyarán, felfüggesztési tényállás van, de ezzel mi kitörölhetjük az arschunkat. Tessünk tehát oszolni.

Hova lett?

Nyitrai Zsolt tökös gyerek. Fideszes is, miniszterelnöki megbízott is, mi kell még az életben a boldogsághoz? Neki már semmise. Ha a beszélni küldi az embert a Párt, akkor beszél, ha szavazni, szavaz, ha gyilkolni küldené, ölne. Ha fideszes az ember, pláne, ha képviselő, akkor a szingularitás élő bizonyítéka. Azé az ihletett pillanaté, amikor a tudat elválik a lélektől és a testtől, egy gépbe telepszik, elnyerve az örök élet lehetőségét, s egyszersmind azonmód egyből el is veszítve azt biológiai és spirituális értelemben. És ennyi elég is a futurisztikus filozófiából, mert nem vagyunk mi furcsa Sheldonok.

Nyitrai Zsoltot ezúttal beszélni küldte a párt nem szavazni, mégpedig ünnepi alkalomból, és valami különös okból a média állapotjáról értekezett, hogy régebben külföldiek mondták meg mi a hír, mert az ő kezükben volt a magyar sajtó. Ám most már jó, mert immár mindenkinek Mészáros Lőrinc mondja meg a befutót, a tutit, elválasztva a lényegest a lényegtelentől. Hogy Balót nem hozzuk, központilag indifferens, legyen helyette diadalmenet. Mellesleg de nem mellékesen, dolgoztam külföldi tulajdonosú lapnál. Az a magyar sajtótörténet ihletett pillanata volt, lévén, a tulajdonost a profit érdekelte, le sem szarta magunk közt szólván a tartalmat. Klafa volt az az újság akkor.

Aztán minden elromlott persze, mert a Nyitrai Zsoltok mondják meg mi a hír, hogy a Nyitrai Zsoltok tündöklése például. És nem is vettem volna észre az egész bulit, mert ez a bús magyar sors, ha mindezeket az okosságokat nem gyerekek előtt mondta volna, mert mást nem érdekelt. Az ifjú magyarokat viszont odaterelték áldozati bárányul. Ez annak az ékes bizonyítéka, hogy erre az emberre ott senki nem volt kíváncsi, ezt az embert ott nem szeretik. Annyi eszmélet azért maradhatott benne, hogy ezt fölfogja, megértse, de ennek ellenére zavartalanul letolta a műsort, s amikor a tartótisztje megkérdezte, jól sikerült, Zsolti? Mégis azt felelte: nagyon szép volt, főnök.

Miféle lelke van az ilyennek, ha van egyáltalán? És milyen Kövér pedellusnak, aki harminchat ellenzéki képviselő pénzét szedte el, mert azok hevesen tiltakoztak az embertelenség ellen. Bár Kövér pedellust ismerjük, ő egy hóhér lelkiismeretével rendelkezik, neki a gonoszság jól fizetett munka. De ebben az ügyben sokkal érdekesebbek a fideszes képviselők, akik megszavazták a pénzmegvonást, mint gyalázatot. Mert, hogy Nyitrai mintájú szavazógépek, az ha nem is hagyján, de már unalomig ismert, az anyjukat is eladnák, de egy ilyen ügyben még meg is kérdezik tán: megdögölesszem? S bólintás után megdögöleszti, s röhög. Pokol lehet a szívük helyén.

Ők azok, akik majd a bíráik előtt azzal védekeznek, hogy parancsra tettem, ami soha nem oldozza fel a lelkiismeretet. De ez is kevés lesz, mert amúgy meg belemosolyognak a megalázottak képibe, nyögnek kéjesen, amikor megforgatják benne a kést. Hát milyen emberek ezek? Van-e tükrük, opálos, és van-e arcuk benne? Vagy nézzük a galeri csúcsait, akiket ma tetemre hívnak Brüsszelben. Orbán Viktor vezeti a fideszes küldöttséget, harsogták büszkén a lapok, holott ezek vagy kivégzésre mennek, vagy megtűrt kutyaként térhetnek meg, más opciójuk nincsen. Nem az oroszlán barlangjába utaznak egyáltalán, hanem lesajnált zenebohócnak utaznak.

Ezeket ott utálják, ezeknek szaguk van, életben, ha maradnak, az azért lesz, mert nem Nyitrai Zsoltok döntenek felőlük, hanem úgy-ahogy még gondolkozó egyedek. Ez maga lesz a megalázás végeredménytől függetlenül, és felmerül a dilemma, hogy ezeknek is milyen a lelke és van-e egyáltalán, ha ezt elviselik, sőt, bármi lesz is diadalittasan térnek haza? Mert úgy fognak, ha a szemétdombra száműzik őket, ha vetnek nekik még egy utolsó csontot, akkor is. És, ami a legfőbb dilemma, hogy hová lett azoknak a lelke, hová veszett, akik ezek után is rajongásuk minden ostobaságával ezeket tartják hatalomban, mert megteszik. És átnézve ezt a szarhalmot, adódik a végső összegző kérdés, hová lett az ország lelke és lelkiismerete, ha volt neki egyáltalán valaha.

Ezek az ismeretlenek ezekben a végső órákban.