Lázár János munkát oszt

“Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.

Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.

Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.

Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.

Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.

Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.

我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. “我是匈牙利人” – vagy “Я венгр”, esetleg “Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.

Kólát iszol? Buzi-e vagy?

Új ellenség született. Mégpedig a Coca-Cola, amely ármány #loveislove, azaz “a szerelem az szerelem” feliratú plakátjain azonos nemű párokkal hirdeti a boldogságot, így akarván romba dönteni a Fideszt, a hazát és megfertőzni a pöttyös seggű, huszárcsákós magyar gyermekeket. Akkora a cirkusz meg a hangzavar, hogy minden józan hangot elnyom. Ez egy fasiszta ország fasiszta pártjának, fasiszta lakosainak artikulálatlan ordítása, hogy ezt is megértük megint és itt tartunk újra. Hangulatában hasonlít ahhoz, mint amikor Thomas Mann-nak kellett szinte menekülnie az olasz tengerpartról, mert meztelenül fürdött a két éves gyereke.

Másrészt az aggódás azért is fokozódik az emberben, mert a melegeknek eddig a csupán a családalapítást, a gyerekvállalást tiltották meg, most már szeretni sem szabad nekik egymást, amitől egy lépés, hogy élniük sem muszáj, illetve nem tanácsos. Bojkottálja a Coca-Cola fogyasztását elsősorban Boldog István fideszes képviselő. Mint írta: “Elhatárolódom a Coca-Cola plakátkampányától. Amíg nem távolítják el provokatív plakátjaikat Magyarországról, addig én nem fogyasztom a termékeiket!” – amibe a cég nem fog beleremegni, de abba sem, hogy sok degenerált csatlakozott hozzá. A Heinekent sem rázta mag nagyon, hogy Lázár Csiki sört ivott csakis.

Az ilyesmi dolgok szimbólumok. Annak mutatói, hogy hazánk sötét egy hely, veszélyes jövővel és kilátástalan jelennel. A Coca-Cola ettől a ponttól a melegek itala lehet, aki ilyet szopogat forró nyári napokon, az gyanús identitásában, a gyerekektől is eltiltjuk az üdítőt, mert megfertőzi őket, és elbuzulnak. Ez nem túlzás és nem hülyeség, így működik a Fidesz-választó agya. De nem is kell messze mennem, elég a saját szaros kis életem az illusztrációra. Emlékezhetünk a hajdanvolt csodavilágra, amelyben a Coca-Cola mámorban fetrengő imperialista fiatalokról mesélt nekünk az újság, mint ahogyan most is – ki más – a prostisrácok robbantotta ki a dilit.

Szóval, bő fél évszázaddal ezelőtt anyámék egyik ismerőse a mesebeli Ausztriában járt, ahonnan olyasmiket hozott – olyan rágó, olyan csoki -, hogy beleremegett az Inota szelethez és Gránát kockához szokott magyar kisded gyomra. Meg Coca-Colát is persze, amiből mi, aprónép csak egy kis gyűszűvel kaptunk, egy nyalatot, mert árt. Ezt nem azért meséltem el, hogy bemutassam, hülyék akkor is voltak, hanem, hogy rávilágítsak, miért van benne ebben a játszmában az, hogy megverik az ilyen italt fogyasztó embereket, mert buzik, vagy a buziságot propagálják, és romlást hoznak az aprónépre. Mindennek pedig lelkesen tapsol a homofób közönség.

És csodálkozunk, hogy a magyar hungaristák panaszkodnak, miszerint nem tudnak már megszólalni sem, mert a Fidesz ugyanazt mondja, mint amit ők óhajtanának. Megkérdezték azért a Fideszt, mit gondolnak Boldog István meg a többi hülye akciójáról, amire az a cinikus válasz érkezett: “Magyarország szabad ország, ezért mindenki szabadon eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t.” Mintha nőügyekkel nem foglalkozom és pláne boldog karácsonyt, amiből is kitetszik, ez a cirkusz épp a Párt kedvére való, s voltaképp a Pesti Srácok nevű csápja robbantotta ki. Lehet, nem is saját kútfőből meg önszorgalomból, és ez a Boldog képviselő csak rátromfolt, vállalva a gyűlölet arcát Orbán helyett.

Ez a Boldog, ez boldogtalan voltaképp nyomorúságában, viszont mellékszál és öt perces alak, mert a lényegi mondanivaló a petíció, amelyben segítséget kérnek “a plakátok mielőbbi eltávolításában, illetve a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat megcélzó homoszexuális lobbi megfékezésében”. Bayertől kezdődően, aki Tusványoson ratyizott, ez a támadás célzottnak tűnik a melegek ellen, összehangoltnak nagyon. Mert, mint látjuk, az egész homogén, homofób társadalom veszélynek van kitéve, ezek a plakátok a keresztény ország létét veszélyeztetik, s ez a petíció nem egyéb, mint burkolt felszólítás a buziverésre megint. Már csak ebből a megfontolásból sem kellene annyiban hagyni, mert erre a receptre bárki ráhúzható.

Ugyanígy a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat veszélyeztetik az idegenszívű írók és költők, a liberális filozófusok, a gerinces színészek, a nem behódoló tanárok, tudósok és a söprűt rosszul tartó köztisztasági alkalmazottak is. Mindenki, aki nem ők. Mert az, hogy a Fidesz szerint mindenki szabadon dönti el, hogy iszik-e Coca-Colát, ebből fakadóan ugyanúgy mindenki szabadon határozhat arról is, hogy emiatt kitekeri-e embertársa nyakát. Mert ez a párt normális reakcióra – miszerint elítéli a Boldog István nevű tagját, mert kirekesztésre szólít fel – képtelen, sőt, inkább a szája íze szerint való ez az egész műbalhé. Nem véletlen hát, hogy a hungaristáknak elfogyott a mondanivalója, mert a Fidesz mind lenyúlta.

Akkor most hol élünk? Kérdezhetjük fideszista rajongóinkat, de felelni úgysem tudnak, és nem is akarnak már.

Államjólét, jóléti állam, meg az Orbán

Már megint elkészült egy tanulmány, amely a mimagyarokat támadja és beleavatkozik a belügyeikbe, valami liberális ármány egyben, összeesküvés, aknamunka ez is. Mert az szerepel benne, hogy az uniós tagállamok közül csak a bolgár háztartások egy főre eső végső fogyasztási kiadása volt távolabb az EU-átlagtól 2018-ban, mint a magyaroké. Hétköznapi nyelven megfogalmazva: csak ott alacsonyabb az életszínvonal, csak ott van távolabb az uniós átlagtól, mint itt. Számok mutatják ezt, viszont a számok is kommunista csökevények csupán, bolsevista trükkök, ha az igazat mondják és nem a Fidesz rózsaszínű kifestőkönyvét.

Egyébként ezt a nyomort, ezt a gyalázatot, ha nem is ilyen frappánsan, de több millió ember is el tudta volna mondani a saját tapasztalataiból kiindulva, csak nem tudta volna besorolni magát tyúklábat szopogatva, ám már ez is megy. Másrészt meg, mi az Uniónak csak szőrmentén vagyunk tagjai, kivesszük belőle a zsebpénzt, de amúgy szarunk az egészre, ilyképp az életszínvonalat ahhoz méricskélni szintén felforgatás. Tágabb kontextusba helyezve kies hazánkat találhatunk számos afrikai országot, ahol szarabb a helyzet, s akkor okkal mondhatja azt a kedves vezető, hogy na, ugye, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, vagy jön a TEK.

Nem is ebbéli nyomorunkon óhajtok sóhajtozni máma ezért, hanem a tanulmány egy másik eleme mozgatta meg a képzeletemet. Az is szerepel benne ugyanis, hogy lakosaival ellentétben az állam helyzete korántsem ennyire gyalázatos, a magyar állam ugyanis a végső fogyasztási kiadásai tekintetében nemhogy sereghajtó, hanem a középmezőnyben van az Unióban. Államjólétnek nevezik – ha furcsán is – ezt a mutatót, amely azt jelzi, mennyit költhet a rezsim, és ezek szerint nem keveset. Kocsmák mélyein ezt úgy mondják, van itt pénz kisapám, van dögivel. A kérdés azonban mindezek után csak annyi, hogy hol az anyám valagában van, ha van, és miért ott.

Az állam fura és összetett jelenség, képződmény, rengetegféle dolga van, illetve lenne, ha megfelelően működne, de nem működik. Csak slágvortokban: az állam áll előttünk büdösen az okmányiroda sorában, az állam az, aki miatt lerohad a fülünk a kórházban, és szintén ő az oka, hogy a gyerekünk hülyén jön ki az iskolából. Az államot látjuk továbbá az ácsorgó vasútban, a füstölgő buszokban, a méteres kátyúkban, a töketlen rendőrökben és mindenütt. Az államnak pénze nincs, mi adjuk neki adó formájában, és ő dönti el, mire költi.

Továbbá az államot testesíti meg az úgynevezett végrehajtó hatalom, ami nálunk egyenlő a Fidesszel. A végrehajtó hatalom pedig a törvényhozó hatalom – úgymint országgyűlés – törvényei alapján működik, ami, mint ismeretes – mármint az országgyűlés – szintén egyenlő a Fidesszel. A Fidesz pedig Orbán Viktor maga, így nem kerül sokba annak belátása, hogy az állam maga Orbán Viktor, akárha XIV. Lajos, ha mondta ezt a francia, ha nem. Így áll előttünk az önkény, ha Mari néni nem is tudja, mert ő azt sem tudja, hová tűnik a befizetett adója, amiből az állam (Orbán Viktor) jól él, van neki államjóléte. Míg ellenben Mari néni meg nem él jól, semmiféle jóléte nincsen, ami anakronizmusnak tűnik, pedig csak szimpla lopás, de itt tetten érhető.

Odáig jutottunk, hogy végső soron Orbán Viktor és az ő csápjai meg folyományai döntik el, mire költik az állam, tehát Mari néni pénzét, s mint kitetszik, nem Mari nénire. Ezért szenved hiányokat a nyugdíjában, ezért kap csupán nyolc év múlva csípőprotézist, mert a csontja eltört az állam által be nem tömött kátyúban. A friss házasnak is olcsó hitelt kínál az állam, eladósítja, mert nem rá költi a pénzt, hanem stadionra, térkőre és bumfordi szobrokra. Sőt, egészen képtelen dolgokra szórja el a pénzt az állam futballtól kezdve határon túli szavazatokig, míg pedig Mari néni, az ő középkorú gyermeke és csetlő-botló unokája meg nagy ívben le van szarva.

A fenti összefüggések alapján Orbán Viktor szarja le, de Mari néni mégis neki csókol kezet, mert nem tudja, miben él. Nem jóléti államban, amit pedig ígértek neki a rendszer megváltoztatásakor, úgy csomagolva, hogy ekkor meg ekkor utolérjük Ausztriát, és még, harminc év után is csak a határidőket módosítgatja a Matolcsy-Varga páros, mint Orbán egyik csápja. Viszont ez soha nem fog megtörténni, mert a magyar állam jóléte olyan beruházásokban manifesztálódik, amelyek semmire sem jók, ámde ki lehet belőlük venni a százalékot, mint az immár százmilliárd fölött járó leendő kézilabda csarnokból is. Ez – és az összes többi – nem a sportszeretet, hanem a juss miatt épülnek, olyanok is.

Ideális esetben az államjólét arra volna való, hogy jóléti államot teremtsenek belőle. Ennek két fő típusa van, az úgynevezett univerzális (mely univerzális állampolgári jogon garantálja a jóléti szolgáltatásokat) és a reziduális jóléti állam (ez csak rászorultsági alapon garantál). Az előbbire klasszikus példa lehet Svédország, míg az utóbbira az USA. Ezen belül léteznek még altípusok, a szociáldemokrata, a liberális és a konzervatív-korporatista Ezek részletezése nélkül a bőrünkről és a gyomrunktól tudjuk, hogy Magyarország – nem köztársaság – egyik sem, és nem is lesz soha, míg Orbán Viktor létezik, mert nem a népjólétre, hanem saját hasznára fordítja az állam jólétét. Már csak emiatt is megérdemelné a kötelet sok más mellett.

Mondhatod, hiába

Tóth Bertalannak már jó. Ő az az MSZP-s bácsi, aki fideszes gázlopásnak nevezte a MET nevű cég 2011-15 közötti machinációit. A cég beperelte a bácsit, a Kúria most pedig kimondta, a lopás szó használata nem volt alaptalan. Ezért jó most Tóth Bertalannak, örülhet, mint kismajom a kunkori farkának, s ezzel párhuzamosan ki is törölheti a seggét az ítélettel. Mert minden ilyennek akkor lenne haszna, ha nem csak az lenne a következmény, hogy nevén lehetne nevezni a dolgokat, hanem, ha a lesújtó névvel illetetteknek lenne valami kellemetlensége abból, ha mindenki tudja róluk, hogy lopnak.

Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni “bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.

Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.

Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.

A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.

Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.

Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.

Szervilizmus és más csodák

Amikor én még negyedik gimnazista kis srác voltam, tehát ide s tova rohadt régen, még a holocénben kirándult a mi osztályunk messze valahová. Tájakat néztünk, házakat, dombokat és egymás lankáit. A nagy utazás harmadik napján történt, hogy a mi osztályunk legkanosabb, valamint legnőstényebb néhány tagja egymásnak esett némi martini kíséretében a szoba homályában és mélyében. Csöcsörésztek és smároltak, mert mit csináljon az ember tizennyolc évesen, szügyig tesztoszteronnal meg ösztrogénnel, főleg tavasszal, amikor nyílnak a virágok.

Aztán lebuktak persze annak rendje és módja szerint, osztályfőnök bácsi rájuk nyitotta az ajtót, mert még be sem zárták a hülyéi. Ott hömbölögtek a fölkapcsolt villany fényiben félmeztelenül, félrészegen pislogva, de nem szakadt rájuk a mázsás, szörnyű mennybolt. Osztályfőnök bácsi elkobozta a martinit, furán csillogott az ezüstös szemüvege neki, és nem szólt egy szót sem, mert annál bölcsebb volt azért. Csak hát, haza is kellett jönni, iskolába is kellett menni még csöppet, és várni a folyományokat. Hogy most mi lesz, mi a rosseb is.

A matematika szent dolog volt osztályfőnök bácsi számára, az élete értelme, és gondja is egyben, hogy az olyanokat, mint én, hogyan juttassa túl az érettségi bonyodalmain belőle. Nemes és nehéz feladat volt. De képzelhetjük, azért mennyire szíven ütötte ez a csöcsörészés, ha egy matematika órát használt arra, hogy ezt megbeszéljük, tisztába tegyük. Különben is, voltak a témában bölcsességei, például az, hogy kedves fúk, a nő nem élvezeti cikk. Ez plasztikus kifejezése az anti-macsóságnak, és mennyivel jobb lenne nekünk, ha a fideszesek is osztályfőnök bácsihoz jártak volna. De nem jártak oda.

Szóval, nekiláttunk megbeszélni a fölhorgadásokat, amikor valami történt. De hogy kezdjem, hogy is magyarázzam. Nyitva volt a terem összes ablaka, áradt a napfény és a madárdal, láttuk, hogy az élet szép, akármi lesz is most, amikor osztálytitkárunk sikongva iramodott az ablak felé, hogy kiugrik azon. Placcsant volna nagyot a másodikról, ha le nem fogjuk, de megmentettük a nyüves életét. Ez az osztálytitkárság ez olyan volt, mint a futballban a csapatkapitány, kapocs az edző és a játékosok, osztályfőnök úr és a mezei diákok között, tehát értelme nem volt semmi sem, csak ilyen cafrang. Cifra nyomorúság.

De mondom, az osztálytitkár lány visított, kifordult szemekkel vágtatott az ablak felé, hogy kiveti magát rajta, mert ezt a szégyent ő nem viselheti, pedig nem is őt csöcsörészték a kiránduláson. Úgy kellett ledönteni, leteperni, hogy ne csináljon bajt ez az ökör, akinek jól láthatóan teljesen elment az esze. Évtizedek óta nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy vénségére osztálytitkár asszony Fidesz szavazó lett. Hithű és megingathatatlan, valamint rohadt öntudatos, mert az ilyen betegségek így kezdődnek, és így is érnek véget.

Máma már őszes haja van neki, megbecsült munkája, öntudatos polgár kétségek nélkül, aki a konformitáson túljutva megérkezett a szervilis létforma trutymójába. Mert akkor, és ez mai szemmel látszik csupán, ő meg akart felelni az elvárásoknak, a hatalomnak, aki osztályfőnök bácsi volt. Ilyet nem is kért tőle senki sem, előnye, hátránya nem származott a dologból, csak nem bírta elviselni, hogy valakik valahogyan kilógtak a tábori szürke monotóniájából. Összeomlott a világ, mert páran megszegték az íratlan paragrafusokat, szivárvány lett a szívük, ami hallatlan és kibírhatatlan.

Marquez bácsinál, amikor Aureliano Buendiából botcsinálta ezredes lett tényleges hatalommal, szintén megjelentek az osztálytitkárok. „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” – írja nekünk a Száz év magányban, ezzel egyszersmind bemutatva a NER megingathatatlanságának okát és indokát. Hogy tele van az ország szervilis osztálytitkárokkal, nem gondolkozó végrehajtó emberekkel a pártközponttól a városházákig, iskoláktól az orvosi rendelőkig, akik igyekeztükben a hatalom aljasságát is képesek felülmúlni.

A bávatag tömegek már csak hab a tortán. De, hogy a kirándulás meséjét is bevégezzem, azt hiszik, lett valami a dologból? Á, dehogy. Kaptak egy kis intőt a csöcsörészők, és vígan élték az életüket tovább. Osztálytitkár asszony pedig, aki meg akarta öngyilkolni magát, mert néhány társa nem élire vasalva élte az életét, depressziósan lesett ki a fejéből, míg a bűnösök meg fütyörésztek. Ez erőt adhat nekünk a mostani vészterhes időkben is. Osztályfőnök bácsi pedig a tíz éves érettségi találkozón nagy vigyorogva előhúzta a negyedikben elkobzott félig lévő martinis üveget, mert addig őrizgette. Azt mondta, már megihatjuk. Nem tudom, de szerintem már megcsiccsent, de szép volt nagyon ez úgy is.

Trutymó

Sűrű nap volt tegnap néppártilag és fideszileg, illetve már sűrű hetek, hónapok is vannak, kavarog valami massza, amely egyre inkább undorító trutymóvá sűrűsödik, hogy gőzölgésétől lerohadnak a csillagok. És most, hogy szabadjára engedtem a mélyemben megbúvó költőt, megpróbálom érthetővé tenni azt, ami az elmúlt huszonnégy órában is vagy ötször változott, és még nem ismerhetni a végét.

Két szereplőnk van a lehangoló történetben, a Fidesz meg az Európai Néppárt, és momentán ott tartunk, hogy egyik sem különb a másiknál, csak egy kicsit. Összefoglalva tehát: megérdemlik egymást, és mi viszont nem érdemeljük meg őket, mert nem méltóak hozzánk.

Indult onnan, ugye, hogy Orbán Viktor Mihály folyamatosan nyitogatta a pofonládát azzal, hogy építgette a saját bejáratú kis fasizmusát, és az EPP mégis csak akkor húzta fel az orrát, amikor Juncker került a plakátokra, mert az ő becsülete fontosabb, mint egy ország sorsa. És ez az első lehangoló tétel.

Ez a mi kályhánk. Mert ezután került szóba, hogy kizárják a csürhét a Néppártból vagy felfüggesztik, amire, mint emlékezhetünk, az volt a nagyképű reakció, hogy őket fölfüggeszteni nem lehet, ha ez csak szóba is kerül, azonmód távoznak fölhúzott orral. Aztán fölfüggesztették őket persze, és nem mentek sehová, hanem azt pofázták, ők függesztették föl magukat, enmaguk csíptették fel a szárogatóra a hózentrágüréknél fogva a nyamvadt testüket. És jött a cáfolat, hogy perszehogy nem.

Aztán következett ez a nyüves választás, ami előtt virítani kellett valamit a hívőknek, s ebben a kontextusban a Néppárt minden volt, csak ma született bárány nem. Voltaképp sorosista, bevándorláspárti bűnbanda volt, és megtisztulás lesz tőlük a fasisztákhoz távozhatni. – Ezt pofázták, és Weber is vérig sértette a magyar népet, Soros kitartott embere volt, rühes komcsi, meg ilyenek, és időközben a három bölcsek is hoppon maradtak, nem fogadta őket a vezír.

A fasiszták aztán leszerepeltek. OVM sem tudott az élükön Európa ormaira masírozni, és teljesen itt maradt nekünk. Ekkor kezdődtek a csodák, amelyek során, akárha Gregor Samsa, a Fidesz teljesen féreggé változott, de az is igaz, hogy nagyon nem kellett erőlködnie. Tegnap délutánra a Néppárt öröbari volt megint, Gulyás szerint jobb lesz nekik az ő kebelükben, Orbán már Webert támogatja teljes mellszélességgel, már hanyatt csapta magát, kalimpál a lábaival és vakartatja a hasát. És ez a második, lehangoló tétel.

Cseszheti – gondolhatnánk -, mert a Néppárt majd tökös lesz, és ígéretét betartva, hogy május 26. után dönt arról, hogy kivágja-e ezeket, mint macskát szarni, végre, ha nem is rend, de legalább világosság lesz, de lófaszt, mama. Tegnap reggel arról volt szó, hogy a felfüggesztés ellenére a rühösök európai frakciója szavazhat és választható. Ekkor arra gondolt az ember, hogy akkor mit függesztettek föl ezek, ha következményei nincsenek. Talán a kabátjukat a fogasra, vagy az elveiket a füstölőbe.

Kicsit később megjelent ennek a cáfolata, majd aztán a kilépéssel fenyegető Gulyás megengedése, hogy mégis csak jobb lesz nekik együtt, és bonbonként Orbán nyilatkozata, hogy Webert támogatja. Aztán kavarogtak még a dolgok kicsit, napnyugtakor úgy nézett ki, már egymás tenyeréből eszegetnek, s arról már szó sincs, hogy a három bölcsek újólag visszatérnének fasizmus-nézőbe. Egyáltalán, mintha semmi nem történt volna, az van.

Mindez nem nóvum a hírfogyasztó polgártársak számára, és nem is az újdonság okán mocskoltam vele a kezemet, hanem, hogy összegezzük a folyományokat és felgondolásokat. Ezek közül a legfontosabb megállapítás, hogy a politikus ocsmány állatfajta, a politika pedig nem mindenféle titkos dolgok felkent művészete, hanem sunyi alakok imbolygó násztánca.

Eddig arról volt szó, hogy a pártok és más csoportosulások valamiféle eszmék és értékek mentén szerveződnek meg, sajnálatos módon azonban ez nincs így. Mint kitetszik, a Néppártban pláne nem. Az európai jobboldal krémje, a polgárok élcsapata a kedves anyukáját is eladná két sportszeletért, s ha valaki ezen a porondon elvek és eszmények mentén tevékenykedik, akkor hülyének van nézve, és egyedül marad. És ez a harmadik, kiábrándító tétel.

Magunkra hagytak minket is drága feleim nagy nyomorúságunkban. Így az a tanácsom annak, aki még életben akar maradni ebben a trutymóban, hogy lopjon, csaljon, hazudjon. Ezek azok az értékek, amelyek a boldogsághoz és boldoguláshoz szükségesek máma, s ha valaki erre képtelen, akkor úgy járt. Akkor nem erre a világra való velem együtt. És ez a záró tétel.

Kilenc év

Orbán Viktor szemmel láthatóan kapkod. Egy hét alatt az osztrák modelltől az olasz úton át eljutott mindkettő megtagadásáig, ha nem figyel oda, hétfőn kéri a felvételét újra a Liberális Internacionáléba, és Gyurcsánnyal fog teázgatni délutánonként. Szánalmas a manus, és egyben félelmetes is az elvtelensége, ilyen jellemmel egy jobb galeriből is páros lábbal rúgnák ki, a Fidesznek viszont megfelel. A rá szavazók és az őt követők majd elszámolnak a lelkiismeretükkel, és azzal is, milyen szerepük volt abban, hogy ez az eszelős pokollá tegyen egy egész országot.

Orbán Viktor elszámolta magát. Úgy akart királlyá válni, hogy szétrohasztja az ország után a Néppártot is, ennek alternatívája volt az elfasizálódó Európa élére állni, s most, hogy mindkét forgatókönyv almás, ott vergődik világ szégyenére, már nem ér a nevemet játszik és tényleg káposzta a feje. A slepp bejelentette, hogy elhalasztják a közigazgatási bíróságok bevezetését, leépítik a reklámadót, sőt, Gulyás csicskának arra is volt gondja, hogy Salvininek is változnia kell. Remélem, az olasz fasiszta ezek után lesz olyan gerinces, hogy pofán köpi eddigi állítólagos elvtársát.

Bármilyen furcsa, még ő is több tiszteletet érdemel, mint a mi mocsadékunk, akinek most a maga rémisztő valójában bukkan elő a jelleme, illetve az a valami, ami annak a helyén ücsörög. Európa felelőssége most lett óriási, és most fog megmutatkozni, hogy valóban európai-e, s amiket eddig mint európai értékeket feltételként szabott Orbánnak, számon kéri-e, vagy megelégszik azzal, ha a farkas báránybőrbe bújik. Rájön-e végre arra, hogy ez a mi köpcösünk a két lábon járó romlás, maga a pestis, akinek elvei, erkölcsei, emberi értékei nincsenek, s ha most egyet visszalép, az nem feledtet el kilenc hosszú évet.

Ott van Európa előtt az a lehetőség, hogy parkolópályára tegye esküdt ellenségét, nehezére sem esik, csak ki kell vágni a Néppártból, hogy egye meg, amit főzött. A nagyságos Európa kilenc hosszú éve tétlenül nézte ennek az alaknak a dúlását, kilenc hosszú éve finanszírozza a rezsim kiépítését, és többre nem futotta eddig, mint széplelkes sóhajtozásra. S ha most elfeledve a sajtószabadságot, a bíróságok függetlenségét, a civilek csesztetését, a tudomány ledarálását, CEU-t, korrupciót és putyini bomlasztást egy üres gesztusért önös érdekből bocsánatot ad a bűnösnek, akkor nem Európa a neve. Csupán földrajzilag.

Voltaképp köszönetet is mondhatunk Orbán Viktornak telhetetlenségéért, jellemtelenségéért és pofátlanságáért, mert így előbb ásta meg a maga sírját, mintha megfontoltan lett volna ocsmány alak. S most, hogy pőre valójában kitárulkozott, csak hagyni kell, hogy a sorsa beteljesedjen. Eddig annak a meggyőződésemnek adtam hangot rendszeresen, hogy a saját sorsunkat csak saját magunk fordíthatjuk jobbá. Most, a választások után kialakult helyzetben, illetve a választások alatt történtek nyomán – hogy itt őt legyőzni nem lehet – be kell látnom, csak külső erők buktathatják meg, ami éppen most kezdődhet el.

Ezért nem mindegy egyáltalán, mi történik most, hogy végleg partvonalra teszik-e a manust, vagy kegyesen engedik neki a túlélést. Nem szabadna, ha bárhol megtelepszik ugyanis, rákos sejtként kezd el burjánzani újra, és elkezd mindent fölzabálni megint. S hogy nekünk, az országnak rossz lesz-e kigyógyulni belőle? Nagyon. És hosszú is. Meg fájni is fog. Összeomló gazdaság az uniós csöcs nélkül, közigazgatási káosz, s nem utolsó sorban a lelkek purgatóriuma, már aki alkalmas erre, és nem vitte el egészen már most is az ördög. Sokkal több minden dől el ezekben a napokban a megállított Brüsszelben, mintsem gondolhatnánk.

Én nagyon nem szeretem ezt a pátoszos masszát, ami előmászott belőlem máma, de Svejktől tudjuk, hogy a nagy idők nagy embereket kívánnak. Ennek felelek meg most. Mert hosszú évek óta sokszor azt kaptam a képembe, nem elég azt mondani, hogy Orbán menjen el a francba, ez egyáltalán nem vaszisztdasz, azt is meséljem el, mi a gyógyír ellene. Ím, megtaláltam. Igaz, rajtunk kívül lévőt, ha már idebent semmi sem maradt. Egy lehetőségünk van momentán sorsunk befolyásolására, mindenki a saját istenéhez imádkozik, hogy az Unió potentátjai legyenek jobb szívvel hozzánk. Aki másan bízik, csalódni fog. Kilenc évnyi guanót önerőből lekaparni képtelenek vagyunk ugyanis.

Most akkor?

Nem történt egyéb tegnap, mint amire számítani lehetett. Már este hét körül megjelentek az éterben az elviselhetetlenül arrogáns hangok, miszerint a lipsibolsik majd megint sivalkodnak, hogy csaltunk. Mi vagyunk többen, bekaphatjátok. – Mondták az amúgy borítékolható eredmény sejtésében. És még az is lehet, hogy csaltak, meg az is, hogy nem annyira. És nincsenek többen, viszont elegen vannak. Elegen, hogy támogassanak egy fasiszta, mondanivaló nélküli csürhét, és ennek én megadom magam.

Csak azt fura nézni, hogy a környező országokban ez az avítt, veszélyes és visszataszító gondolkodás nem tud győzni, nálunk viszont igen. Hiába, pöttyös a seggünk, mással ez nem magyarázható. Lehet most mellet döngetni megint, folytatni a dúlást felhatalmazásra hivatkozva, ami jogilag ugyan megvan, erkölcsről meg ne beszéljünk. Egy olyan banda győzött megint, amelyik számtalanszor bebizonyította, nincs az Istennek, embernek olyan törvénye – még, ha maga hozta is -, amelyet meg ne szegne.

Ezzel kell együtt élnünk, ha akarunk. Ha nem, el lehet menni, más nem marad, aki egyebet várt, mint ami történt, az nem erre a világra való. Annyi erkölcsi érzék maradt még a választókban azért, hogy az MSZP hajdani árulása és jelenlegi töketlensége, valamint az LMP kétkulacsossága meghozta a neki járó eredményt. Annyi tökösség viszont már nem, hogy a Fidesz is megkapja, ami neki jár, és soha nem is fogja. Tényleg többen vannak az elvakultak, a bávatagok és a jellemtelenek. Ez ellen pedig nincs mit tenni.

Ez itt nem az Ady-féle üdvözlet a győzőnek attitűd, nem is sajátos kései sirató, hiszen az ember folyamatosan a megvertség állapotában van. Elég csupán elmenni a boltba, ránézni a szomszédokra, hogy megtudjuk, hol is élünk. Ilyen értelemben a címbéli most akkor tanácstalansága sem a saját és a sorstársak jövendőjének szól, mert az már tíz évvel ezelőtt eldöntetett, hanem tényleg és valósan a Fidesz és birkahordája hogyan továbbja miatt tétetett fel. Mert rajtuk keresztül és általuk az országnak sem lesz mindegy.

Ugyanis, és ezt előbb-utóbb úgyis megtudják, a vesztesek közé lavírozták magukat, szóljon bármilyen győzelmi ének is itthon, és erre későn fognak rádöbbenni, és nekik fog fájni, nem pedig nekem. A Fideszre szavazók egyszer majd föltehetnék a kérdést, hogy a program, amelyet a vezérük hét pontban meghirdetett egyedül üdvözítőként, hogyan valósul meg, ha a főnök azt az Unióban képviselni nem tudja. Mert ott – az ő frazeológiájukkal – győztek a bevándorláspárti erők.

Ez úgy, ahogy van, böszmeség persze, de azt mindenképpen jelenti, hogy Orbán Viktor a perifériára került, s ha valami csoda folytán maradhatna a Néppártban – nem fog, pragmatikusan nincs szükség rá – akkor sem, azon kívül pedig a Salvini-féle zombikkal még inkább nem lesz szava. Mert Európa azért velünk ellentétben normális, tanult a történelemből, amire mi viszont képtelenek vagyunk. Ezért különleges nép a miénk és nem egyéb miatt.

A nagypofájú handabandázás, amely a Fidesz által politikának, erkölcsnek és világnézetnek neveztetik, csak az országon belül eladható, a nagyvilágban úgy kezelik, ami az értéke is, ellökik maguktól. Orbán tehát sehol semmit, az ország érdekeit meg pláne nem képviseli, ezzel majd el kell számolnia a birkái felé, ha igénylik. Nem fogják. Majd akkor, de már későn, ha Orbán folytatja a náculást, emiatt az ország rengeteg pénztől esik el és összeroskad. Ez a tán nem is olyan távoli jövő, és ezt jelenti a majdnem újabb kétharmad.

Ennek fényében fals a győzelmi tánc és a harsonák, mert magunkat ugyan becsaphatjuk, de a kapitalistákat nem. Az történt most, hogy újabb lépést tettünk a szakadék felé, s lehet ennek bávatagon örülni, de minek. Mint ahogyan sírdogálni sem kell, csak a törvényszerűségek működnek kérlelhetetlenül. Nem győzött itt senki tegnap, mint ahogyan nem is vesztett. Folytatódik a bábjáték, és ki hagyja magát zsinóron rángatni, ki pedig nem. Ez van, görcsölni fölösleges, az ellen tenni nem lehet, ha egy nép halálra ítéli magát, s közben jól mulat. Vigagyunk hát, míg el nem fehérül a száj is.

Mackómosás

Két napja gyakorlatilag süket vagyok. Először valahogyan eldugult az egyik fülem, a másik viszont működött, így igazi Pató Pálként ráértem mindenre, mígnem egy zuhanyzás után a másik is felmondta a szolgálatot, hogy más legyen a világ. A burkomban elcammogtam egy gyógyszertárba valami készségért, előadtam, mit szeretnék, és a néni lelkesen mutogatott is kétfélét, de semmit sem hallottam, így megvettem mindkettőt, de egyik sem használ.

Amúgy sem nagyon beszélek, most már annyit sem, mert nem tudom, ha kinyitom a számat, akkor ordítok-e. Láttam már ilyet, elég röhejes, és el is tudom képzelni magam csoszogva, sántikálva, ősz szakállal és nikotinos fehér bajusszal. Ezek a készségeim már eddig is adva voltak, ha ezekhez még hozzá csapom, hogy semmit sem hallok, következésképp úgy járkálok a világban, mint egy eszelős, minden adott ahhoz, hogy rámhívják a TEK-et, csavargásért előállítsanak, és elégessék a pokrócomat. Még szerencse, hogy nincs kutyám.

Amióta nem hallok, megjavult a szaglásom, de a munkához szemüveg még kell. Isten nem volt olyan nagylelkű, hogy a süketségért cserébe sasszemet adjon, sóher, vagy pedig így büntet azért, hogy nem hiszek benne, illetve a magam módján. Úgy látszik, ennyi nem elég neki, teljes alázatosságot kíván, azt viszont cseszheti, ilyet tőlem nem kap, nem fogok zarándoklatot tenni, hogy meggyógyítson, és újra hallhassam Orbán Viktor kappanhangját, elég baj az is, ha csak látom.

A burkomon keresztül viszont alig jut át a külvilág, foszlányok és morgások ütnek rést csak a permanens sípoláson. Az ablak alatt elzúgó autók csak elhaló sóhajtások, az előbb beindult egy riasztó tíz méterre, olyan volt csak, mint a mormota füttye. Viszont az egész utca megőrült tőle, így hát még előnyös helyzetben is vagyok. Ha behunyom a szemem, máris ott ücsörgök a megvilágosodás előszobájában, a süketség tehát belépő a bódhiszattvaság kapuján, amely, mint tudvalévő, a buddhasághoz vezető út első állomása. Már ha a nagy szekér tanait követjük.

Regényeket, elbeszéléseket úgy olvasok, hogy közben látom, hallom a dolgokat. A Varázshegy szanatóriumát, Fermina Daza kúriáját le tudnám rajzolni, ismerem Hábetler János rekedtes hangját és Pék Mária sipítozásait. Filozófiánál viszont ez nem működik, oda tiszta ész kell, a versek estében azonban olykor jó, ha részeg az ember, hogy átjárhassa a lélek teljesen. Ebből is kitetszik, hogy süketen, esetleg fél szemmel egész jól el lehet éldegélni, fél szívvel azonban egyáltalán nem.

Most, hogy voltaképp süket vagyok, reménylem Sheldon azon képességét, amelyet ő számoknál érzékelt és használt, s amely ez: mint a lökött fizikus elmesélte, ha prímszámot lát maga előtt, az piros, ha viszont kettő van közvetlenül egymás mellett, az rózsaszín és benzinszagú. Áldott-áldatlan állapot ez, viszont felgyorsítja az eligazodást a kajla világban, s mivel én nem fizikus vagyok, s nem prímszámokra, hanem Orbán Viktor mocskaira vagyok érzékeny, megnéztem egy híroldalt a neten szokás szerint.

Ennek benzinkút, olajfúrótorony és Formula 1-es depó szaga volt együtt, majd’ fölrobbant a monitor, és olyan rózsaszín volt, mint egy túlfejlett Barbie baba. Ebből látszott, hogy a munkám sem lett könnyebb, mert most is, mint mindig, alig lehet kiválasztani, hogy melyikkel foglalkozzék az ember, miről rántsa le a leplet vagy átkozódjon fölötte, mert egy nagy, ótvar ganyé ez a világ, s főleg benne az elátkozott Magyarország. A legrózsaszínebb mégis a botkás kis színes volt, mert ebben benne volt kies hazánk húgyos-szaros eszenciája.

Emlékezhetünk, hogy pár napja a szegedi polgármester a hasára ütött, és kijelentette, hogy városának nyugdíjas és továbbtanuló polgárai kapnak tízezer pénzt. A helyi Fidesz ezt az ideát és Botkát is megátkozta, minden volt a polgármester, csak ma született bárány nem. Aztán viszont, amikor látták, hogy ebből ők jól nem jöhetnek ki, ráígértek, hogy legyen a tízezer tizenháromezer ötszáz. Más farkával könnyű verni a csalánt jeligére.

És kedveseim, most meg az történt, hogy a Fidesz plusz háromezerötszázát leszavazta az ellenoldal, amire egészen elképesztő válasz született a Fidesz kebelében, hogy Botka elvette az emberektől ezt a pénzt, szinte meglopta őket. Szó szerint: “Botka László és a szegedi baloldal lesöpörte a Fidesz módosító indítványát, amivel ismét bebizonyította, hogy csak szavakban ért egyet az emberek támogatásával, részükről ez nem volt több, mint kampányfogás.” – Ennél elképesztőbb cinizmust nem nagyon lelni a cifra világban. Bár talán mégis.

Mert mire vélje az ember, hogy az országgyűlésben a kilakoltatottak ügyével nem volt hajlandó foglalkozni ez a csürhe, hogy Orbán nem állt szóba a három néppárti bölccsel, hogy Handó nacsasszony meg nem válaszolt a magyar bíróságok áldatlan állapotáról neki föltett uniós kérdésekre, és a mocskok további tengere. Ezt csak megfejeli a legfrissebb, amely arról szól, hogy egyetlenünk cimborája, ez a Strache orosz oligarchát kérlel egy felvételen, hogy vegye meg neki a Kronen Zeitungot, mert olyan médiabirodalmat akar, mint amilyen a magyar Führeré.

Olyan mély már a trágya kedveseim, hogy jó is megsüketülni, viszont a zene hiányzik. De láttam egy kedves dolgot is a mocskok tengerében, hogy az egyik mosodalánc azt kínálja a gyerekeknek, hogy ingyen és bérmentve kimossa a macijukat. majmukat, vagy szamarukat, hogy illatosan tudják ölelgetni aztán. Kedves, csak azon tűnődtem, ez is mért volt rózsaszín hír. Aztán persze: május 26-án van az akció, hogy távol tartsák az apukákat és anyukákat a szavazástól. A Fidesz műve ez is.

Idáig süllyed az ember, ha Magyarországon él, hogy nem lehet felhőtlenül örülni semminek, minden mögött hátsó szándék sejlik, így abban is, hogy épp most vesztettem el a hallásom. Orvoshoz is félve megy az ember, mert esetleg fülpucolás helyett kiherélik, mit lehessen tudni. Szepszist kap, vagy tanácsot, hogy imádkozzon, tartsa be a tízparancsolatot, ami jogi alapvetés és beöntés egyben, az élet eleje meg a vége. Inkább a vége. Momentán azt várom eközben, hogy mikor nem lesz benzinszaga a híreknek. Az jelzi majd a szabadságot a csöndben. (Jó, sípolásban.)