Az ugaron a helyzet változatlan

Ha a vasárnapi eredmények alapján kellene szétosztani a magyar parlamenti mandátumokat, akkor a Fidesz-KDNP a 199 parlamenti helyből 161-et kapna – ebből 106 egyéni, 55 pedig listás –, ami 80,9 százalékos részesedést jelentene. Ez a jelenlegi kétharmados helyett négyötödös kormánypárti többséget eredményezne. – erre jutott a XXI. Századi Intézet nevében Lánczi Tamás igazgató. Az igaz, hogy az Orbán seggéből kilógó műhely azért tette ezt közzé, hogy a bávatagok számára még inkább megaranyozza az eredményeket, a baj viszont az, hogy ebben hazudni nem lehet, ezt mutatják a számok ugyanis.

S bár tudjuk, sem egy országgyűlési, sem egy önkormányzati választást az unióssal összevetni nem lehet, valami kis utalás mégis csak rejlik ebben, miszerint nem kéne annyira verni a dobokat, hogy Orbán Európában elbukott, míg viszont itthon meg mindent letarolt volna. Ennek is megvannak a magyaros okai, mégpedig a sajátos választási rendszer, a permanens manipuláció, a töketlen ellenzék és a rejtett vagy nyílt színi – és mégis elnézett – csalások sora. Ezek így együtt, szimbiózisban okozzák, hogy Orbán Viktor Mihályt és az ő gyalázatos rendszerét szinte lehetetlen saját kútfőből megdönteni, választásokkal legalábbis.

Ehhez képest ellenzékünk már újrapozicionálja magát, új megváltók születnek a szemünk előtt. Az önkormányzati választásokra óriási erőfeszítésekkel összehozott, tükörjégen táncoló szövetségek már bomlanak, a Fidesz pedig röhög a markába. Köszöni, még basáskodik fölöttünk, amíg a kedve úgy tartja. Nem most fogom elküldeni drágalátos ellenzékünket a jó anyukájába, hanem majd, amikor pofára esnek. És nem véletlenül jutottam tegnap arra (Kilenc év), hogy az Unió nélkül semmire sem megyünk, hogy Orbán lába alól vagy ők húzzák ki a talajt, vagy senki sem. Mi magunk, egyedül biztosan nem. Ilyen néppel és ilyen ellenzékkel meg pláne.

Belekódolták a pöttyös seggünkbe a szolgaságot, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a legszegényebb falvakban már száz százalékos Fidesz győzelem is született. Ilyen krumpliárak mellett ez egyáltalán nem csoda, és ez most nem vicc, hanem a tragédia maga. Ez az ország nem kétfelé, hanem cafatokra szakadt, a rablóhordák mellett a maradékért civakodik a többi, pár milliónyian az életben maradásért küzdenek, egy népes réteg pedig magasról szarik az egészre. És senkinek sincs jól artikulált képviselete a színpadon, kivéve Mészáros Lőrincet, akihez már akkor is ömlik a pénz, hanem is akarja. A rendszer, mint valami elszabadult automata, úgy működik. Önjáró gyilkos.

Szóval, ne nagyon legyenek illúzióink: addig a rezsim a saját súlya alatt össze nem roskad, amíg akárhonnan is, de jut pénz működtetni. Fönnmarad, meg sem inog. Amikor Szijjártó arról ábrándozik, hogy az autógyártás érdekei előbbre valók a környezetvédelemnél, amikor súlyos költségvetési milliárdokkal csalnak ide befektetőket, amikor mesterségesen akarják alacsonyan tartani a béreket, hogy a multi el ne meneküljön innen, ez mind a rezsim pénzügyi alapjainak megőrzése miatt történik, munkahelyteremtésnek álcázva. És mily különös, senki nem mondja a tarajosnak az egy igazat, hogy húzzon el a drágalátos anyukájába.

Ha volna kedvem, ami nincs, tételesen mehetnék végig oktatáson, tudományon, sajtón, művészeten, az élet minden apró szeletén, amit már ledaráltak, most pedig sózzák és borsozzák, hogy jobban essen, amikor teljesen fölzabálják. Így élünk és halunk Neriában szellemileg és anyagilag kifosztva, és most az uniós választásra tekintettel ellenzékünk újragondolja a stratégiáját, azt, hogyan hajtsa a fejét újra a nyaktiló alá. Nem azzal kellene foglalkoznia, hogy az EP-ben melyik frakcióban növesztik majd a seggüket a képviselői, hanem térden állva könyörögni, ne adjanak már több pénzt a diktatúra építgetésére. Ez az egyetlen menekülési útvonal, hogy egy összeomló ország romjain lehessen újjáépíteni az életet. Nincs más út, ők is meglátják, viszont későn.

Tróger vagy-e?

A szomszéd bácsi a minap opálos szemekkel érkezett meg a sarki ivóból, mert kicsit sok volt neki a hűsi. A gravitáció vonzása és az utca szélessége is incselkedett vele, de azért állta a próbákat, és becsülettel célba ért, ami az édes otthon volt maga. Mint minden utak, csavargások, szökési kísérletek visszatérő vágyálma, ahová megtérhet a fáradt vándor pihenni, hacsak a felesége ezt nem akadályozza meg szóval, tettel, esetleg hallgatással.

A szomszéd néni nem falta föl a szomszéd bácsit vétkei miatt, sodrófát nem tört rajta, nem ordított, nem átkozta az Istent, nem tépte a haját, hanem trógernek nevezte az urát szenvtelenül. Ebből is kitetszik a nyelv dinamikája, mert a szomszéd bácsi nem hordár és nem is becstelen ember, hanem csak részeg volt. Viszont mondták már Orbán Viktor Mihályra is a tróger hangsort, pedig részeg sem volt, se nem hordár, akkor viszont csak becstelen lehet.

Boldogult úrfikoromban egy naiv leány arra az emberre, aki napi szinten fetrengett a saját hányásában, s nem gyomorrontás, hanem a hűsi túlzott élvezete miatt, kerek és ártatlan szemekkel a linkóci jelzőt akasztotta eléggé eufemisztikusan, mintha az ovi homokozójában csücsülnénk, és nem az élet zajló sűrűjében. A nyelv nem egyszerű játék, a hangalak és annak jelentése kevés kivételtől eltekintve (hangutánzó szavak) konszenzus kérdése, ezért is beszél millió nyelven elátkozott fajunk, és senki nem ért senkit, hiába hiszi is azt.

Nem mindegy, linkóci, részeg vagy tróger valaki, esetleg buzi komcsi. Mostanában engemet pedig többnyire lebaloldaliznak, meg még sok sorstársamat. A nevükben nem beszélhetek, én viszont nem kérek belőle. Ha a mai ellenzéket összefoglaló néven nevezik annak – mert annak nevezik a nácikon kívül az összest -, ez a gúnya nem rám való. Mint ahogyan a jobboldali hacuka meg nem passzol a kormányzó hordára, amiből kitetszik, hogy minálunk elég erős ideológiai katyvasz alakult ki.

Káosz, mondhatni, bár erről már sok dolgozat született. Viszont, sajátságos módon ez az eszmei zűrzavar, amikor minden hagyományos értékek és fogalmak átértékelődnek, és voltaképp filozófiai tohuvabohu telepedett kies hazánkra, ez mégis magával hozott egy erkölcsi letisztulást, ha megtisztulást nem is. Nincsen egyéb menedékünk. Ennek mentén elvált vagy elválhat az ocsú a búzától, az epe a májától, az orbánista az embertől éles cezúrával vagy-vagy helyzetet alakítva ki.

Nem parkolókon, zöld Budapesten, kátyús utakon és nem is Orbán vagy Európa ellentétpáron lehet bemutatni a szomszéd bácsinak, ha kijózanodott, hogy mi közül választhat ha választani akar egyáltalán, hanem le kell ásni a kérges lelke mélyére. Le a migráncsok, a félelmek és megfélemlítések mögé és alá, valami valláson, hiten, szenvedésen túli ősi éthoszig – amit olykor tízparancsolatként adnak el és úgy nem tartják be -, ha még maradt benne valami a vérzivatarban, és kérdezni csupán.

Megkérdezni, milyen ember az, aki csal, milyen aki hazudik, és milyen az, aki lop. Hogy illő dolog-e szegényeket, nőket nyektetni, árva gyerekek sorsát tönkre tenni, nagy nyilvánosság előtt embereket mocskolni. Komilfó-e gyilkosokat elengedni, bűnözőket rejtegetni. És még sok mindent fölhozhatnánk elrettentő példaként, hogy a szomszéd bácsi ítélje meg maga, milyen ember az ilyen, s megengednénk neki, hogy a tróger jelzővel illesse, mert ennek olyan jó a zamata.

Mondhatna szaralakot is, gecit is, ha követi a divatot. Aztán megkérdezhetnénk a szomszéd bácsit, milyen ember az, aki egy trógerre szavaz, és engednénk neki levonni a következtetést, hogyhát, tróger az is. És föltehetnénk neki a kérdést végül, akar-e tróger lenni maga is. S ki akarna? Linkóci esetleg, szaralak nemigen, mert a népekben önérzet az van, ha olykor rossz irányba buzog is. Viszont, ha föltesszük neki a kérdést, tróger vagy-e, azt vágja rá, semmiképp.

A csapos az igen, én nem, ugyan és hogyan. Könnyű hatni az elemi ösztönökre, mint Orbán Viktor Mihály azt nagyon jól tudja, az ellenérdekelt oldal viszont egyáltalán nem, pedig ide jutottunk. Ez nem program, nem tanács, csak ábrándozás, a fuldokló felnyúló karja, amikor tudja, hogy a munkát a pártok helyett kellene elvégeznie, akiket pedig kitart és saját zsebből fizet meg bőségesen és fölöslegesen. Viszont én sem vagyok teljesen hülye.

Kicsit igen, de nem nagyon. Tudom, hogy a szomszéd bácsi, miután megküzdött a gravitációval és az utca széltével-hosszával, majd asszonya letrógerozta őt, ezt bájos simogatásnak veszi és érti, mert a szavak jelentése el is kopik. Megfakul, hogy a végén ne is maradjon belőle semmi. Ezért ért a nép a füttyökből és trombitaszóból csupán, ahogy a marhát terelik a vágóhídra, míg meg nem érzi a vérszagot, de akkor már késő. Mindezt elmeséli nekünk a kép, midőn a szomszéd hazatántorog, és Baudelaire-i nyugovóra tér.

Hogy emlékezzünk: “Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi) – Hát, ja.

New Age

Mintha kezdenének összeérni a szálak, kies hazánkban úgy hömbölögnek az események meg a dolgok, ahogyan a cica pofozgatja a gombolyagot. Az történt tegnap ugyanis, hogy egészen érthető módon, az évek óta semmibe vett képviselőknek végleg tele lett a töke, és kivonultak a parlamenti lépcsőre, ahol már nem Kövér az úr, majd meghirdették az összellenzéki tüntetést nem a rabszolgatörvény, hanem a rendszer ellen.

Ez már döfi, már habosodik a torta, és végre talán a fideszcsürhe is kezdi megérteni a játékszabályokat, amikor felháborodva sajtótájékozzák, hogy jé, ezeknek meg a hatalom megszerzése a fontos, hallatlan. Mondják. Hát mi a kendermagos kutyafaszát akarnának a megalázottak és megszomorítottak, amikor voltaképp már az is hazaárulás, hogy eddig asszisztáltak a cirkuszhoz, amitől úgy tűnt, európai módon mennek a dolgok itt, és hát, nem.

Azt ugyanis, amikor az ellenzék javaslatait meg nem hallgatják, szavazata semmit nem ér, csak töltelék Orbán vacsorájában, ahol törvény csak abból lehet, amit a Fidesz, következésképp Orbán Viktor Mihály akar, és lesz is, hiszen ezek a legképtelenebb ökörségeket is megszavazzák, szóval az ilyesmit őszintébb helyeken rendeleti kormányzásnak hívják. (Azt csinálok, amit csak akarok.) Voltaképp ez folyik itt 2010-óta, csak még nem mesélte el senki sem.

S hogy még mennyire aljasul van ez itt minálunk. Legutóbb Adolf bácsi dolgozott így, de annál még ő is gerincesebb volt, hogy miközben Londont bombázta, nem volt pofája pénzt kunyerálni tőlük puskaporra. S ha már idáig jutottunk, ezek az ellenzékiek még szinte ki sem álltak a lépcsőre, még csak gondolat volt a fejükben, hogy mind együtt, balról jobbra és jobbról balra közösen akarják elűzni a zsarnokot, és már megy a fintorgás meg a szájak huzigálása.

Ezzel hogy, azzal mért nem, vagy csak egy kicsit, zajlik a farkak méregetése, amihöz egyetlen apróságot teszek hozzá szintén az Adolf-féle vészterhes időkből, amikor Churchill bácsi magyarázván különös együttműködéseit, ilyen frappáns dolgot mondott: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Vajon mit akart mondani a bácsi a vélhetően már akkor is viruló ostobáknak? Elmélkedjünk el ezen.

A Fidesz szerint egyébként ez az egész színészkedés, pillanatnyi politikai balhé csupán, és ez az ostobaság zene az ember fülének, hogy ezek ennyire hülyék. Hogy nem látják a ház égését, hogy az oldat telítődött, és egy gramm mocskot nem bír már befogadni. A szakszervezetek is meghirdetik holnap az országos sztrájkot, és ez is frappáns dolog, de majd kiderül mire elég. Viszont egy biztos: ez egy új kor, amely már a két héttel ezelőttivel sem összevethető.

New Age, s nem az usákos, ötven évvel ezelőtti, amely igyekezett egy új szakralitást teremteni, hanem a J. A.-féle amelyet a mi drága költőnk így öntött szavakba: “Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Ennél frappánsabban nem lehet elmesélni, hogy itt nem két érdek, hanem már két világ áll egymással szemben, amely alapvetően különbözik nyelvében, erkölcsében és esztétikájában a másiktól.

Mondhatnánk azt is, az egyiknek vannak ilyen készségei, míg a másik hiányt szenved belőlük. Ám akkor azt mondanánk, hogy a fideszcsürhe nemcsak gonosz, hanem bunkó is, de ilyet nem teszünk, mindenki ítélje meg maga a viszonyokat. A lenini forradalmi helyzet viszont momentán az Neriában, hogy az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Ebből bármi kisülhet, még fogpiszkáló is, ha el nem csesszük.

A mókát és a kacagást feledve azonban az is igaz, hogy az erőszakszervezetek azért kapisgálnak már valamit. Erre utal, hogy a fővárosban fokozott ellenőrzést rendeltek el, ami azzal jár, hogy minden indok nélkül bárki segge lukát is átvizsgálhatják. Szörnyülködik mindenki, azonban csendesen utaljunk rá, októbertől ugyanez él már nyolc megyében – Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg –, csak nem dobolták ki hangosan.

Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a migrációs válsághelyzet is éles, ami más cuki kurvaságokra is feljogosítja a hatalmat, akkor beláthatjuk, még akármi is lehet ebből, voltaképp nyakunkon a potenciális vérontás. Ez csak a legrosszabb eshetőség, de idáig is eljutottunk, mondom, hogy új kor ez. Viszont van gandhisabb forgatókönyv is, vagy, ha úgy tetszik, kispálos, és éppen itt, az orrunk előtt, csak le kell hajolni érte.

Amikor Lovasi azt nyekeregte a mikrofonba, hogy maradj otthon, nézzél tévét, akkor – bár ő más szándékkal találta ki ezt még a holocénban -, voltaképp a polgári engedetlenség egy formáját vetette papírra, majd énekelte el mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére. Mert gondoljuk azért meg: ha csak egy hétre mindenki a kis vackába húzódna, nem járna a vonat, nem lenne bót és nem termelnének a gyárak, ennyi idő alatt ilyen csöndesen is fejre állhatna a rendszer.

Mindezek azonban csak olyan valószínűségszámítások, ujjgyakorlatok, és hol vannak attól, amikor még boldogult úrfikoromban a taxisblokádról a tűzvonalból tudósítottam a csudálatos békeidőkben. Mert, hogy tisztába tegyük a fennforgást, az ehhez képest maga volt a kiegyensúlyozott örömök és a felhőtlen boldogság szigete. Mert itt és most nem fog Bod Péter Ákos tárgyalni a lázadókkal, itt kurvavilág lesz vagy így, vagy úgy. Ez most már egészen biztosnak tűnik.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Parlament vs. kocsma

Megszólalt a Századvég a parlamenti móka ügyében, és volt neki elítélő véleménye. Egyébként a Századvégről nem tudjuk, az micsoda. Jogilag, telekkönyvileg persze igen, de hogy miért van ezen a világon azt nem igazán. Valami olyasmi feladata van, hogy OVM leszól nekik olykor, hogy hazudjanak valami szépet, s mellé küld egy csekket pár milliárdról. Így lehetne őket elhelyezni a Brehmben.

Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a “magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Magatokon röhögtök

Tegnap az ország házában, amikor az ellenzéki képviselők nagy váratlanul úgy viselkedtek, ahogyan azt azok várták el tőlük, akik odaküldték őket, tehát a nép (nem fideszi értelemben), a fideszcsürhe pofán röhögte őket, aztán mégis kissé akadozva ugyan, gátolva az ő zavartalanságában, de mindent megszavazott, amit csak eltervezett.

Olyan dolgokat, amelyek ellentétesek a nép (nem fideszi értelemben) érdekével, így – bár nem tudom, abban mi szerepel szó szerint -, de megszegte az esküjét az összes. Ez volt az a pont, amikor nyíltan – sunyiban úgy általában mindig – szembefordult a választójával a fideszcsürhe, és a párt, illetve annak vezetője érdekét helyezte előtérbe, ezzel pedig átlépte a maga Rubikonját, és minden visszautat lehetetlenné tett.

Innentől, ha kicsiben is, Marx bácsi forradalmi tétele lépett életbe az ország elcseszett házában, amely szerint a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmon lévők pedig nem tudnak többé a régi módon uralkodni. Így tört ki a balhé tegnap, ami aztán az utcára is kiszivárgott.

Az ellenzékiek vagy szervezetten, vagy spontán módon, olyan elpattant egy húr szindrómára, és minden mindegy alapon a végsőkig tették a dolgukat, de a sok lúd disznót győz matematikai elve alapján, valamint ismét csalással fűszerezve (furcsa mód működő szavazógépek, ugye), a gyalázat beteljesült.

Két haszonnal járt azonban mégis a balhé. Amikor az ellenzékiek végső kétségbeesésükben minden épp, a kezük ügyébe eső lehetőséget megragadva küzdöttek – mert azt tették, ez nem pátosz -, és a fideszcsürhe kemény magja pofán röhögte őket, akkor azokat röhögte ki, akik ezeket odaküldték, a választóikat tehát. Így vált világossá, hogy azok – az a pár millió – ebben a történetben nem játszik, mintha nem is léteznének. Bár ez bevett fideszcsürhe mentalitás.

Másrészt világossá vált az is, hogy ezeket a hóhérokat ki lehet mozdítani a húgymeleg komfortzónájukból, amely abból áll, hogy a butaság megingathatatlan bátorságával, mint egy óvodai csoport, vagy egy galeri züllöttségével, illetve ezek sajátos elegyeként az érinthetetlenség hamis illúziójával – akár valami öntelt futballista – lakják be a világot, kiválasztottnak képzelve magukat.

Ezen a képzeten keletkeztek repedések tegnap, mert elnézve az arcokat, az előtérben harsányan röhögők háta megett, a kevésbé elvetemültek arcán valami gondolkodás-szerű és féle révület olykor felvillant, mert eszükbe jutott talán, mihez adják a nevüket és az arcukat.

Egészen profánul: mivel bűnözők érdekeit szolgáló törvényeket hoznak, bűnözőket menekítenek, bűnöket tussolnak el, az első számú vádpont a bűnpártolás. A második pedig, mivel ezekben semmiféle ideológiai és intellektuális meggyőződés nincs, így, amit képviselőként elkövetnek, a törvénysértések sora, az szimpla megélhetési bűnözés. Halmazati dolgok ezek.

Ezért, amikor az ellenzékiek kétségbeesett kísérleteit kiröhögték a biztonság illúziójában ringatózva, abba a hibába estek, mint Gogol hősei A revizor-ban, midőn olvasták a levelet, és a polgármesternek kellett felhívni a figyelmet: “Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”, mert megérkezett közben az igazi revizor, és elébe kellett járulni. Így lesz majd a bírósági tárgyalásokon, de akkor már késő lesz, és odáig el is kell jutni.

Hadiállapot van ugyanis, és a jelenleg még hatalmon lévők eközben mindent meg is tesznek, hogy ott maradjanak a csúcsokon. Nem véletlen tehát, hogy Kocsis Máté szerint “a mindenkori parlamentben megengedhetetlen ez a tróger, bunkó, agresszív, közönséges viselkedés”, sőt, szerinte “az ellenzék agresszív viselkedése nevetségességbe torkollott, bohócot csináltak magukból”.

Ezt fűszerezve Kövér házmester már ott helyben beígért olyan szankciókat, amelyek a képviselők magánéletére is hatással lesznek. Ha nem börtönbe száműzi őket, akkor a sármos bajuszával elszereti majd a feleségeiket, vagy mi, én nem tudom. Mégis, inkább keménykedni fognak, hiszen ez a BKV-s Kocsis későbben belengette, megvizsgálják, milyen bűncselekmény történt, illetve az is elhangzott, hogy puccskísérlet történt, és ez viszont már nem tréfadolog.

Mégis, úgy tűnik, egy ihletett pillanat született, amikor az ellenzék képes volt arra, hogy kibillentse a fideszcsürhét a fennsőbbséges érinthetetlenség szerepéből, egy kis időre elillant a fenenagy cinikus önbizalmuk, és ez az ébredező újdonság kiszivárgott az utcára is, ahol a küzdelem nem volt túl hosszú és nem is nagyon véres.

Viszont kiviláglott, mégsem teljesen reménytelen minden. Az inga kilengett, amikor az ellenzék elment a falig, az elkövetkező napok feladata pedig az, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a fideszcsürhét, különben kihűl a melegedő pite. Már most sem tudnak mást, mint okádni, lásd a BKV-s kijelentéseit, vagy a holding tudósítását, amelyben a lázadást “Párszáz anarchista rátámadt a rendőrökre” címmel adták el.

Soknak tűnt, ami történt, de nem az. Annyi csupán, hogy az általános letargia gátjai átszakadtak, viszont a népmesei igazságos befejezés még nagyon messze van. Ezt pedig én magam nem Szabó Gyula búgó hangjában és indázó rajzvirágokban lelem meg, hanem, valami különös késztetés folytán a Sztálingrád című film azon jelenete lebeg előttem, amikor az aljas náci tiszt könyörög a nyüves életéért. Ezt tessék szimbólumként érteni. Véletlenül sem kell gyilkolászni, tökön rúgni viszont ér.

A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.