A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

New Age

Mintha kezdenének összeérni a szálak, kies hazánkban úgy hömbölögnek az események meg a dolgok, ahogyan a cica pofozgatja a gombolyagot. Az történt tegnap ugyanis, hogy egészen érthető módon, az évek óta semmibe vett képviselőknek végleg tele lett a töke, és kivonultak a parlamenti lépcsőre, ahol már nem Kövér az úr, majd meghirdették az összellenzéki tüntetést nem a rabszolgatörvény, hanem a rendszer ellen.

Ez már döfi, már habosodik a torta, és végre talán a fideszcsürhe is kezdi megérteni a játékszabályokat, amikor felháborodva sajtótájékozzák, hogy jé, ezeknek meg a hatalom megszerzése a fontos, hallatlan. Mondják. Hát mi a kendermagos kutyafaszát akarnának a megalázottak és megszomorítottak, amikor voltaképp már az is hazaárulás, hogy eddig asszisztáltak a cirkuszhoz, amitől úgy tűnt, európai módon mennek a dolgok itt, és hát, nem.

Azt ugyanis, amikor az ellenzék javaslatait meg nem hallgatják, szavazata semmit nem ér, csak töltelék Orbán vacsorájában, ahol törvény csak abból lehet, amit a Fidesz, következésképp Orbán Viktor Mihály akar, és lesz is, hiszen ezek a legképtelenebb ökörségeket is megszavazzák, szóval az ilyesmit őszintébb helyeken rendeleti kormányzásnak hívják. (Azt csinálok, amit csak akarok.) Voltaképp ez folyik itt 2010-óta, csak még nem mesélte el senki sem.

S hogy még mennyire aljasul van ez itt minálunk. Legutóbb Adolf bácsi dolgozott így, de annál még ő is gerincesebb volt, hogy miközben Londont bombázta, nem volt pofája pénzt kunyerálni tőlük puskaporra. S ha már idáig jutottunk, ezek az ellenzékiek még szinte ki sem álltak a lépcsőre, még csak gondolat volt a fejükben, hogy mind együtt, balról jobbra és jobbról balra közösen akarják elűzni a zsarnokot, és már megy a fintorgás meg a szájak huzigálása.

Ezzel hogy, azzal mért nem, vagy csak egy kicsit, zajlik a farkak méregetése, amihöz egyetlen apróságot teszek hozzá szintén az Adolf-féle vészterhes időkből, amikor Churchill bácsi magyarázván különös együttműködéseit, ilyen frappáns dolgot mondott: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Vajon mit akart mondani a bácsi a vélhetően már akkor is viruló ostobáknak? Elmélkedjünk el ezen.

A Fidesz szerint egyébként ez az egész színészkedés, pillanatnyi politikai balhé csupán, és ez az ostobaság zene az ember fülének, hogy ezek ennyire hülyék. Hogy nem látják a ház égését, hogy az oldat telítődött, és egy gramm mocskot nem bír már befogadni. A szakszervezetek is meghirdetik holnap az országos sztrájkot, és ez is frappáns dolog, de majd kiderül mire elég. Viszont egy biztos: ez egy új kor, amely már a két héttel ezelőttivel sem összevethető.

New Age, s nem az usákos, ötven évvel ezelőtti, amely igyekezett egy új szakralitást teremteni, hanem a J. A.-féle amelyet a mi drága költőnk így öntött szavakba: “Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Ennél frappánsabban nem lehet elmesélni, hogy itt nem két érdek, hanem már két világ áll egymással szemben, amely alapvetően különbözik nyelvében, erkölcsében és esztétikájában a másiktól.

Mondhatnánk azt is, az egyiknek vannak ilyen készségei, míg a másik hiányt szenved belőlük. Ám akkor azt mondanánk, hogy a fideszcsürhe nemcsak gonosz, hanem bunkó is, de ilyet nem teszünk, mindenki ítélje meg maga a viszonyokat. A lenini forradalmi helyzet viszont momentán az Neriában, hogy az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Ebből bármi kisülhet, még fogpiszkáló is, ha el nem csesszük.

A mókát és a kacagást feledve azonban az is igaz, hogy az erőszakszervezetek azért kapisgálnak már valamit. Erre utal, hogy a fővárosban fokozott ellenőrzést rendeltek el, ami azzal jár, hogy minden indok nélkül bárki segge lukát is átvizsgálhatják. Szörnyülködik mindenki, azonban csendesen utaljunk rá, októbertől ugyanez él már nyolc megyében – Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg –, csak nem dobolták ki hangosan.

Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a migrációs válsághelyzet is éles, ami más cuki kurvaságokra is feljogosítja a hatalmat, akkor beláthatjuk, még akármi is lehet ebből, voltaképp nyakunkon a potenciális vérontás. Ez csak a legrosszabb eshetőség, de idáig is eljutottunk, mondom, hogy új kor ez. Viszont van gandhisabb forgatókönyv is, vagy, ha úgy tetszik, kispálos, és éppen itt, az orrunk előtt, csak le kell hajolni érte.

Amikor Lovasi azt nyekeregte a mikrofonba, hogy maradj otthon, nézzél tévét, akkor – bár ő más szándékkal találta ki ezt még a holocénban -, voltaképp a polgári engedetlenség egy formáját vetette papírra, majd énekelte el mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére. Mert gondoljuk azért meg: ha csak egy hétre mindenki a kis vackába húzódna, nem járna a vonat, nem lenne bót és nem termelnének a gyárak, ennyi idő alatt ilyen csöndesen is fejre állhatna a rendszer.

Mindezek azonban csak olyan valószínűségszámítások, ujjgyakorlatok, és hol vannak attól, amikor még boldogult úrfikoromban a taxisblokádról a tűzvonalból tudósítottam a csudálatos békeidőkben. Mert, hogy tisztába tegyük a fennforgást, az ehhez képest maga volt a kiegyensúlyozott örömök és a felhőtlen boldogság szigete. Mert itt és most nem fog Bod Péter Ákos tárgyalni a lázadókkal, itt kurvavilág lesz vagy így, vagy úgy. Ez most már egészen biztosnak tűnik.

Nézz mélyen a szemembe!

A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.

Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.

Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.

Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.

Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.

Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.

Két mondat a zsarnokságról

Az lett volna ám a mókás, a végképp szívderítő, ha egy napon hallottuk volna mindkettőt, egymás mellett, mintegy szellemi koszorúként rosszkedvünk egén – ezt skiccelje le valaki, aki ért hozzá -. És mert semmi nem lehet teljesen tökéletes Orbán Viktor Mihályon (az örök világosság fényeskedjen neki) kívül, muszáj lesz lineárisan haladni. Egymás után csakis, mint a kisvasút tömött vagonjai, úgy. Kezdjük hát az első boldogsággal, amitől nemzeti kis szívünk nagyot és remegve dobbant, hogy minálunk lesz 2023-ban az atlétikai világbajnokság. Mert az IAAF Budapestnek ítélte a rendezést, azért.

A pártközpontban több pezsgőt is bontottak ez alkalommal. Örömük határtalan, hiszen, mint minden dübörgő diktatúrának, nekik is olyan ez, mintha nem is lennének azok, amik valójában Hogy kaptak egy kis lukat, amin át bemehetnek a klubba páváskodni. A sport az ilyen takaró, bele kell törődnünk, viszont nem árt tudni róla. A mindenféle nemzetközi sportszervezetek – az összes fennkölt eszméik ellenére is – csak mocskos politikai képződmények, tömve korrupcióval, így, ha egy ország megkap egy ilyet, egy vb-t, az nem azért van, mert annyira méltó rá, hanem, mert ott biztosított a siker. Mindenféle téren, pénz, paripa, fegyver, ilyenek.

Jobb helyeken esetleg még kudarc is lehet az ilyesmiből, ilyen Magyarországokon, Oroszországokban, Kínákban ez teljesen kizárt. Ezekben az anyagi forrás végtelen, a közönség garantált a kis zászlócskákkal, amelyeket a buszokon kapnak, amikor központilag viszik őket mosolyogni. Az ilyen országokban tökéletes a kirakat, mindenféle sportszövetségeket más meg nem igazán érdekel. Pezsgőt bontottak tehát a pártközpontban, hogy szüret, és föltették szólni DopeMan slágerét, hogy “Lopni, megyünk lopni…” És ez azzal az előnnyel is kecsegtet, hogy végre befejeződhet az úszó vb, amely máig drágul, lett helyette új ok és indok. Van másik, röhögi Orbán a bohócruhájában, majd lenyel egy szotyolát.

Ám, mivelhogy különben is lopnának – csak így egyszerűbb -, ez nem is érne meg egy misét. Viszont akkor előjövök Lord Sebastian Coe, az atléták elnöke – aki szintén belehülyült a hivatalába – mondatával, ha már kettőt ígértem, íme az egy: “Azért választottuk Budapestet, mert olyan helyet kerestünk, ahol megfelelő a környezet, a körülmények, ahol úgy érezzük, szívesen látnak egy ilyen eseményt.” – Én ezt most nem boncolgatom különösebben, csak jelzem, Berlin is rendezett olimpiát 1936-ban, miután megígérte, hogy a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszik a játékokon való részvételt. Ennyi elég volt az akkori hülyéknek, ott is megfelelő volt a környezet, ott is szívesen látták őket.

Nem is vittek senki atlétát koncentrációs táborba, tiszta boldogság volt minden, miközben a gyárak ontották a panzereket, ilyenek. Leginkább J. A. soraival jellemezhetnénk az idilli állapotot: “Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” – Viszont az a mentség akkor még megvolt, hogy ezt az olimpiát még weimari lánykorában kapta meg a birodalom, 1931-ben, aztán így jártak. Lord Coe azonban akkor örömködött, amikor Guy Verhofstadt, Orbán Hadházyhoz mérhető barátja megemlített egy sajnálatos tényt, hogy legutóbb a nácik zárattak be egyetemet 1943-ban, Oslóban, mint ahogyan az a leendő 2023-as vb színhelyén sajnálatosan megtörtént, mégpedig éppen most és éppen itt.

Így hát, végre itt az ideje, hogy idetegyük az atléták elégedetten böfögő érzési mellé Michael Ignatieffnek, a CEU elnök-rektorának mondatát is, mint másodikat a hülye Coe-é mellé, s amely ez: „A CEU-t kiszorították. Ez példátlan. Egy amerikai intézményt kiszorítanak egy NATO-szövetséges országból. Egy európai intézményt elűznek az Európai Unió egyik tagállamából.” – És elérkezett az a pont, amikor én ezt már tovább nem boncolgatom, nem elemzem és nem magyarázom. Csupán zárásképp szelíden utalok arra, itt egy – újabb – magyarázat arra, mért is fogunk megdögleni mind. Mert a Lord Coe-félék – is – legitimálják a mi vezérünket, bizonyítva azt, hogy semmit sem tanultak a történelemből, ha tudtak egyáltalán valamit is. Így jártunk emberek, nem épp sehogy.

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Lágerek népe

Orbán Viktor Mihály nem szereti a szegényszagot. Ez valami gyerekkori trauma lehet nála, mint ahogyan a nőkhöz való ambivalens viszony, a futball-fétis, és más személyiségtorzulások is. Az ilyen ember nem való miniszterelnöknek, nekünk azonban ezt dobta a gép. Máshol, más korokban is uralkodtak antiszociális pszichopaták, azokat azonban elborzadva emlegeti a történelemoktatás, nálunk azonban ilyen nincsen. Hazafias nevelés van, és otthon is vagyunk.

Már az újabb összecsalt kétharmad után bejelentette ez a mi zsebcézárunk, hogy monyolni óhajt az alkotmánnyal megint, fabrikálni rajta, hogy a gusztusának jobban megfeleljen, és innen híják diktatúrának a történetet kendőzetlenül. Úgy jelentette be ezt, hogy megnézik, mi vált be a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezéseiből, és hol maradtak szabályozási rések. Innentől nyelni nem tud az ember, csupán köpni, mert kiviláglik, hogy a bajok alapvetőek és iszonyúak, főleg, ha nem fűlik az ember foga a delikát fasizmushoz.

Onnan is megközelíthetnénk, hogy az alkotmány az nem szabályozás. Az alkotmány szerződés a nép és az államhatalom között, és ebben a nép többnyire garanciákat kap a szabadságához az államhatalommal szemben. Ez biztosítja azt, hogy az államhatalom keze meg van kötve az emberek csicskáztatásában, és ezért van az is, hogy a sikeres alkotmányok hosszú időn keresztül nem változnak. Hivatalosabban alkotmány alatt a társadalom működésével kapcsolatos érdekek és célok, az állam belső szabályozására vonatkozó alapelvek összességét értjük.

Olyat általában és úri helyeken nem foglalnak bele, hogy lehet-e pisálni az utcán. Ilyen korlátokkal már például Füst Milán is tisztában volt, pedig csak az elmélkedéseit adta közre ekképp:

“…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Füst Milánnal ellentétben Orbán Viktor Mihály ilyen szalonnaevős dolgokat foglaltatna alaptörvénybe, hiszen tegnap kiderült, a Fidesz azt kéri a kormánytól, hogy a most zajló alkotmánymódosítási folyamatban teremtsék meg annak jogi feltételeit, hogy ne legyen megengedett az életvitelszerű közterületen tartózkodás, hiszen minden hajlék nélküli ember számára biztosított a szálláshely. Na, ja – tehetjük hozzá, viszont nem ebben rejtőzik a gonoszság.

Hanem a szándék, amellyel kriminalizálnak, ellenséggé tesznek egy újabb társadalmi réteget, sőt, belengetik a jóságos átnevelést is, hiszen, mint hallottuk: az állam és az önkormányzatok kiterjedt támogatási rendszert – például nappali és éjszakai szálláshelyeket – biztosítanak, a közmunkaprogram pedig mindenki számára megnyitotta a munkavállalás lehetőségét. Aki ezekkel nem él, az bűnöző, a jóságos társadalom azonban odahat, hogy a lelke ne vesszen el.

Volt ilyen is már, ahol kényszer szállással és kényszer munkavégzéssel idomították a selejtet, és ezeket a helyeket lágernek, munkatábornak, esetleg gulágnak hívták. Különösen érdekes egyébként a homeless-lét megtiltása akkor, amikor naponta tucatjával raknak utcára komplett családokat. Ha jó kedvem lenne, azt mondanám, csillagászokat képeznek, hiszen Rajesnek is azt mondták az Agymenőkben, amikor utcára készült lakni, ne ríjon, mint asztrofizikus jól is jár, tető nélkül zavartalanul tanulmányozhatja a csillagokat ugyanis.

Viszont nincsen ilyen fényes kedvem, az ember élete nem szitkom, és főleg nem ebben az országban. Ez itt tragédia, lassan hullákkal övezetten is. Masszívan és csendben épül a rendőrállam, a stopsorossal azt visznek el, akit csak akarnak, ha alaptörvényileg pucolják meg az utcákat a nekik nem tetsző elemektől, akkor megvalósul gyönyörű képességük a rend, amely viszont arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó, mint azt J. A. polgártárstól ismerhetjük. És a fasiszta-kommunizmust is, ami jön nekünk, lopakodik, vagy már itt is van.

Nálatok laknak-e állatok?

Annak az arctalan tömegnek, amely a szerencsétlen Briant bambán követte egészen a házáig sok viszontagság közepette, hiába magyarázta a botcsinálta próféta, hogy ti mind egyéniségek vagytok, azoknak beszélhetett. Szajkózták csak hülyén utána üveges szemekkel, ámde mégsem változott semmi. Így van ezzel az emberi faj nagyja, csordaként viselkednek jobbára. Ezt tudják is aljas és ravasz politimókusok, és vezetik őket a hosszúkás vagy tömpe orruknál fogva.

Az ilyen organizmusoknak, mint a megidézett tömeg is, egészen váratlan élmény lehet, hogy még az állatoknak is van saját arca velük ellentétben. Sőt, ha olyannal találkoznak, amilyet még kifestő könyvben sem láttak, sem plüss alakban, elcsodálkoznak, hogy jé, mi ez, és elkezdik taperolni, aztán csodálkoznak rajta, ha megharapja őket Istennek ez a különös teremtménye. Ez lett a kecskeméti szurikáta veszte is, akit egy hülyegyerek piszkált érdeklődésileg, ezért ő belémart.

A kölök emiatt földhöz baszta a szerencsétlen állatot, aki ettől a hasában lévő meg nem született fiaival együtt kegyesen elpusztult. Hogy gonosz volt-e ez a gyermek vagy rémült, azt nem lehet tudni, mindenesetre tudatlan. De majd Kásler et. spirituálisan kikupálja őtet, meg az összes haverját is, sokuknak egészen elképesztő ideájuk van ugyanis az őket körülvevő világról. Kedvenc mintám erre, amikor az unokaöcsém a meggykompót kapcsán elcsodálkozott, hogy abba a gyárban elfelejtettek magot rakni. Az ilyenekre ráfér az ima.

Akinek magának nincsen lelke, annak egészen váratlan trauma, hogy egy malacnak is lehet. Egy debreceni férfi például nehezen viselte, hogy a kis disznaja szaladgált az udvarban, mert föl akarta térképezni a saját Ötholdas Pagonyát, ezért az öntudatos állampolgár vasvellát kúrt a hátába, lábainál fogva fölemelte és bedobta a disznóólba, hogy tudja, hol a helye. Azt mondta, ideges volt, és így már minden teljesen érthető. Az ilyeneknél állnak sorban a vak komondorok is, hogy a fehérnép is megtapasztalja, hol lakik az Isten. Minden mindennel összefügg.

Egészen biztos, hogy ő nem a József Attila féle kis kanász, aki sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát. Az ilyenek kósamama hizlaldáiban tenyésznek, de úgy általában is a birodalomban, esernyőből készült kardjuk van, zsebükben savas flakon bevetésre készen. Amúgy is a leggonoszabb állatfajta Isten barmai közül az ember, ha erre még muníciót is kapnak odafentről kék plakátok formájában, akkor tort ül a hülyeségbe ojtott barbárság. Ám, ahelyett, hogy személyesen fösteném le az Apokalipszist, szokásomhoz hűen Füst Milánt mutatok igazolásul.

„…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár…– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn…”

Nincs már kérdés, azt hiszem. Viszont az ukrán harci delfinek egészen más tészta. Mára mindenki ismeri a sztorit, hogy az ukrán haditengerészet kiképzett delfinjei az orosz megszállás után elpusztultak. Velük a kiképzők síppal diskuráltak, az oroszok meg hiába fütyörésztek össze-vissza, nem hallgattak rájuk, az ételt sem fogadták el, így éhen haltak. Fütyölési szempontból tanácsot kérhettek volna mondjuk Juhász Pétertől, ám ez egyáltalán nem vicces, így abba is fejezem. Tényleg, hol lehet a mi ellenállónk? Semmi hír róla a lidérces nap óta.

Viszont térjünk vissza a delfinekre, mert az ő történetük azt mutatja, hogy az ember tényleg eredendően gonosz, így az állatokat is arra használja, hogy a saját fajtáját pusztítsa. Például a második vh.-ban kutyák segítségével robbogattak náci tankokat az oroszok, s ki tudja, ezeket a szerencsétlen delfineket is mire nem vették rá. Halálukat viszont sokféleképpen lehet magyarázni. Lehet olyan olvasat is, hogy hős ellenállók voltak, akik még az ételt se fogadták el az elnyomóktól. De úgy is fordíthatjuk, annyira elhülyültek, hogy megfelelő parancs nélkül már enni sem tudtak.

E két következtetés mindegyike hasznos példa lehet a NER alattvalói számára. Mutathatnak ezek a delfinek emberségből példát meg vitézségről formát is, de arra is inthetnek, hogy milyen könnyen el lehet hülyülni ha nem figyel oda az ember. Hogy a delfinekkel melyik opció végzett, azt már soha nem tudjuk meg, ellenben arról bizonyságot kaptunk, hogy az embernél kártékonyabb állatfajtát nem hordott hátán még a Föld. Erre figyelmeztet minket a malac és a szurikáta hősi halála is, így részemről szégyenlősen falnak fordulok, és befogom a szájamat.

Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.

Születésnapjára

Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban, hisz zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jó meghalni. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam, mert föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, és tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg engem, Istenem! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, de miért nincs bűnöm, ha van? Akár egy halom hasított fa, csak ami nincs, annak van bokra. Elefánt voltam, jámbor és szegény, és borostyánkőbe fagy be az ügyész. Láttam a boldogságot én, ezért: Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám, mert a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol, meg kiterítenek úgyis. És én állok minden fülke fényben, én könyöklök és hallgatok.

(Ez egy két éves emlékezés módosított, bővített kiadása: namaste)