Bele a képünkbe

Megyesi Gusztáv, szegény, határozta, adta meg a publicisztika tömör definícióját, miszerint az ilyen írásmű – mondta ő – nem egyéb, mint valahonnan eljutni valahová. Részemről szeretem ezt az utat, kóborolni itt-ott, erre-arra, gyűjtögetni a tényeket, aztán a célnál levonni belőle a következtetést és elégedetten hátradőlni. Ehhez képest Kásler miniszter megfoszt az efféle örömöktől, mert egyenesen a képünkbe hazudik bele. Le sem kell leplezni őt, elvesznek az intellektuális kihívások, a kalandos utak. Ez nem ér. Írástechnikailag sem, a társadalom szempontjából pedig, amelynek tagjait hülyének nézi, szintén. Illetve ebből a nézőpontból nevezhetjük tragédiának is.

Az történik, hogy szenvedésünk, megdöglésünk okát igyekszik elmaszatolni a koszos körmével, mert ugyanis azt mondja, csúsztatás az, hogy ő adta volna utasításba a kórházak kiürítését. Nem kell tovább mennünk, a levél itt áll előttünk az aláírásával, ennek ellenére azt állítja, ilyen utasítás soha nem hangzott el, és a hazaküldött betegekért kizárólag az orvosokat teszi felelőssé. Nem elegáns, mi több, galád. A nemzeti, kormányzati tájékoztató oldalon április 22-én az jelent meg, hogy a nemzeti kórházi ágyak harmincnégy százaléka eleve üresen állt, sőt, a nemzet érdekében a betegek jelentős része önként lemondott a műtétről, ezért a kásleri utasításkor már csak két százalékot kellett kiebrudalni.

Itt nem a százalékok és számok az érdekesek, hanem az, hogy a kormányzati tájékoztató oldal tanúsága szerint április 22-én még volt miniszteri utasítás, ami mára eltűnt. Csak ne lenne az a rohadt internet, nem bukna le a miniszter sámánpüspök elvtárs. Szél Bernadett végzi el Facebook oldalán helyettünk az utat, ahol is azt mondja, előkészítetlenül, kapkodva és a betegjogok teljes figyelmen kívül hagyása mellett zajlott a kórházi ágyak erőltetett ütemű kiürítése, amiben most már az ombudsman is vizsgálódik. Sőt, közzé teszi az április 7-én kelt miniszteri utasítást is arról, hogy a közfinanszírozott teljes ágykapacitás “minimum 60 százalékát” COVID-19 fertőzött betegek ellátására kell alkalmassá tenni április 15-ig.

A képviselő le is vonja a következtetést, miszerint a rendkívül szűkszavú miniszteri utasításból kiderül, hogy nem voltak hetei a kórházaknak arra, hogy végrehajtsák a parancsot: mindössze nyolc napot kaptak, amiből három a húsvéti ünnepekre esett. Nem kaptak magyarázatot arra, szakmailag miért indokolt az ilyen arányú ágykiürítés. Minden intézménynek fűnyíróelvszerűen kellett teljesítenie az arányt, nem volt semmilyen garancia arra, hogy a nem áthelyezhető/máshol nem gondozható betegek akkor is megkapják a szükséges ellátást, ha ezzel nem teljesül a hatvan százalékos cél.

Ehhez képest csúsztatás a kórházak kiürítésére vonatkozó parancs, ami állítással nehéz akármit is kezdeni, ha a valóság egészen más. Utólag kommunikálni azt is lehet, hogy a járvány kellős közepén a Szent János Kórház vezetése a koronavírusos betegeket ellátó Covid-osztályokon dolgozók óradíját csökkentette, mert az extra magas volt, száznyolcvan százalékos. Azt nem tudjuk, mennyi a fizetés, ha száznyolcvan százalékos, eléri-e egy államtitkár fizetésének tizedét, akiknek viszont a járvány közepén harminc százalékos emelést szavazott meg a dicsőséges százharminchárom. Látszik a fontossági sorrend, Németh Szilárd almát osztogat, a többiek tapsra buzdítanak.

Mindenféle szép szólamok mellett a betegek és az egészségügyben dolgozók rútul cserben lettek hagyva, és a nap mégis vidáman süt, sőt, a madarak is szenvtelenül dalolnak. Ha már a képünkbe hazudás megfosztott engem az írásban meglévő kalandos utazástól, akkor a célhoz érést is meghagyom egy kommentelő polgártársnak, aki a népköltészet gazdag szabadságával foglalja össze a fennálló helyzetet: „És mi van a lassan feledés jótékony homályába vesző, orrba-szájba kommunikált ötszáz rugós nem tudom minek nevezzelekkel? Nem álltak mégsem úgy a számok, vagy valamelyik hercegnő készül férjhez menni, oszt kell a pénz a lagzis disznótorra, ahová a Karácsony este, késve érkezik?” – Hosszan elhúzódó taps.

Nyunyóka és a tízparancsolat

Nyunyókát tisztítsuk gyakran, tartsuk be a tízparancsolatot, és mossunk sűrűn kezet. – Íme, hölgyeim és uraim a kásleri orvoslás és járványügy fundamentuma, de, ha belegondolunk, felépítménye is egyben, az egész, vaskos teste neki. Ha ezeket szem előtt-, és betartjuk, nem esz meg minket a Devla, és az örök élet vár mindannyiunkra. Juhhé! Mert ugyanis Ceci néni, úgy is, mint Kásler elvtárs kinyújtott karja a vészekben, tegnap értekezésében megemlékezett a kis szaros polgártársakról is, mert ezúttal az alábbi bölcsességet tudhattuk meg tőle: “A piciknél van valamiféle ragaszkodás – és itt nemcsak a cumikra gondolok -, hanem egy kis pelenkára vagy a nyunyókára, amit ő otthonról hoz és nagyon szereti. Próbáljuk meg ezeket otthon gyakran tisztítani!”

Ha mindeddig azt hittük, Ceci néni csak a hatalom áldozata, mert mintegy vállalja a mártír szerepét, és hülyének tettetve magát magára vonja a nép haragját, megvetését és sajnálkozását, hogy magasabb szintre ne érjenek el ezek az élénk érzelmek, tévedtünk. Magától, önerőből ennyire olyan, mert ezt a nyunyókát nem írták le neki, ezt a saját kútfőjéből merítette, összefoglalva tehát, ő ilyen. De milyen is, vetül elénk a dilemma, és ez az. Mert – hozzák fel védelméül Ceci néninek a megbocsátók – képzett szakember ő rengeteg papírral, akkora a szakértelme, hogy kitüremkedik a fejéből. Nos, ehhez képest nyunyóka, mint látjuk, ami azt igazolja, hogy a papírokhoz segg kell, a tudáshoz egészen más készségek, de ne merüljünk bele a pedagógia rejtelmeibe, mert mélyek azok.

Viszont tovább haladásunk előtt rendszertanilag meg kell határozunk a nyunyóka helyét a Brehmben, hogy mire gondolt a költő, midőn nyunyókát emlegetett. Mert a kis szarosoknak szokott lenni majmócájuk, medve bácsijuk, nyuszijuk, macijuk, vagy az egész állatkert becézgetve, nyunyókáról azonban hallani még nem lehetett. De biztosan Ceci néninek volt olyanja. Az úgy lehetett, hogy amikor indult sajtótájékozni, teázott tán sütivel, és neki nem Combray szállt fel a gőzökből, mint Proustnak, hanem nyunyóka. Amint Ceci néni kis szarosként fog valamit, bömböl, és valljuk meg, innen nézve a történet megható, járványügyi szempontból ellenben röhejes. Még szerencse, hogy nem nuni jutott az eszébe, de ezt nem részletezem.

A magyar egészségügy momentán a nyunyókánál tart, hogy azt az anyukák tisztogassák. Ceci néni tanácsolt már olyat, hogy az erkélyen levegőzzünk, a nagypapák a kisunokával sportoljanak az előszobában, meg számtalan fajsúlyos dolgot, ami beleillik a rendszerbe, amit Kásler sámánpüspök alkotott meg, amikor elfoglalta a magas hivatalt. Ha betartjuk a tízparancsolatot – mondta első megvilágosodásában Kásler sámánpüspök – soha nem leszünk betegek. Másodjára azt súgta neki a szentlélek, nem árt, ha az orvosok olykor kezet mosnak, és ehhez jött most a nyunyóka tisztogatása. Ez az egészség szentháromsága, az örök élet feltétele, valamint kisnyúl.

Nem tudom, érezhető-e az a mély dráma, egyenesen tragédia, ami ebből szivárog, mert lehet nyunyókán élcelődni, meg köszörülni a nyelvünket, de mégis csak a mi bőrünkre megy ki a játék, hogy ezek ilyenek. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ki választotta őket. Meg azzal is, nincs még egy olyan ország a földön, amelynek százmilliárdért fenntartott televíziójában az ország első számú járványügyi szakembere bizonytalan identitású nyunyókák tisztogatásában látná a kór megfékezésének feltételét. Hogy a járvány nem tarolta le eddig az országot, egyáltalán nem az ő érdemük, viszont mégis ők jönnek ki belőle jól. Legyőztem ezt is – mondja majd a kedves vezető –, és gyűjti be a meg nem érdemelt szavazatokat a bávatagoktól, kezükben nyunyóka, gyomrukban ingyen krumpli.

Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Itt, az ormokon

Megébredtem a világossal, és mondok, na, Kázmér immár negyedike van, tehát tegnap, úgymint harmadikán eljutottál a csúcsra, pláne óvszer nélkül, ami felelőtlenség. De hát nem is csúcs ez, mint tudható, hanem kies fennsík, elterülő jól végzett munka, ormok egymás hegyén, hátán, már csak egy ugrás innen a menyeknek országa, amelynek kapuja a pokoléval határos. És Isten olykor játékosan föl is cseréli a kettőt, hogy a delikvens pofára essen, rigófüttyöt vár, aztán kénköves bűzt kap a képibe az angyalördög és istensátánoktól. Szóval szar ügy ez a megboldogulás, másképpen elszenderülés vagy jobblét.

Megyek is a világossal nemzeti dohányért nemzeti boltba azon tűnődve, hogy én, aki közkeletűleg és Kövér elvtárs Brehmje alapján nem vagyok része a nemzetnek, milyen elbánást kaphatok a nemzeti boltban, mivel ezek szerint nem vagyunk kompatibilisek. Ahogyan elborítja a nemzet az anyaföldet, ellepi mintegy ponyvaként, melegítve a nemzettestet jóindulatúlag, mi, akik kilógunk, látjuk ám, hogy a kedves vezető megint csurig töltötte jótéteménnyel a nemzetet. Kék plakátok mutatják újfent az adományokat a járvány okán, hogy mind megmenekülünk, vagy pediglen nem. Itt-ott még régi kék ragasztványok is látszanak, foszlányok, hogy ne nevessen a végén.

Kilógnak ezek a cafatok a jótétemények alól, hogy ne nevessen, jogunk van tudni, ha Magyarországra jössz, ilyenek vannak a jótétemények alatt, tíz év heroikus küzdelme érettünk, de leginkább az agyunkért. Hogy a Sziszi bográcsolhasson belőle velőspacalt, amit aztán két pofára töm be a kedves vezető, falja föl az agyunkat nekünk, eszi meg az életünket teljesen. Mondok, Kázmér, azért próbáld meg azt a nemzeti boltot, hogy idegenszívűként is adnak staubot talán, és kiírva, hogy kizárólag maszk, a nemzeti boltos meg anélkül vigyorog. Teheti, ő nemzeti, engemet meg szerencsére takar a maszk, elfödi a liberális pofámat, a kommunista fogaimat, álruhás herceg vagyok.

Itt, az ormokon olyan kihalt az utca, akár a Mars, a népek függöny mögül nézik a vírust, a kórházakban ezredesek osztják a nyugtatót és a klozettpapírt, tábornokok ügyelik a vízcsapokat, ehetsz fagyit, de csak maszkban, ami naponta jön a légihídon. Egy futsalos jelenti be reggel, délben meg este, hogy aktuálisan hány millió érkezett, ráírva a dobozára, hogy használhatatlan. Jönnek a légihídon a selejtes tesztek, de csak a krónikus vének halnak meg, míg azonban a féllábúak és halálra ítéltek a kihalt utcában vonszolódnak, Kásler pedig dobol a koszos ujjaival az üres kórházi ágyakon, s mondom, mindezt az ormokon.

A királyi tévében annyira az ormon vannak, hogy arról folyik diskurzus rózsaszín és babaszagú díszletek között, hogyan fogyjunk le nyaralás után, ha túlzabáltuk magunkat velőspacalból Mészáros üres szállodájában. Mert a portást kirúgta, a szobalányt kirúgta, a londinert kirúgta, a pénzt meg zsebre rakta. Mondok aztán, Kázmér, cseszmeg, a csúcsok nem is ránk volt értendő, hogy megmenekül a szaros életünk most már, hanem a parlamenti pörformansz volt az, amelyen írásba foglalták, csak ők vannak, ami volt, az nem történt meg, velük kelt föl a nap kizárólag, viszont nekik is süt, a madár nekik fütyöl, a szüzek nekik bimbóznak csakis.

Így értve meg és fogva fel, hová is jutottunk, ahová juttattattak minket, oda, ahova, és ránézvést, hát ez nem a lehetők legjobbika, még csak a kanyarban sincs, ellenben nemzeti. Máma a hajnalon hallgattak a madarak is, holott olyan ordítást szoktak csapni, mint egy homokozó óvodáscsoport. De akkora csönd volt máma, mint egy ravatalozóban, mielőtt a kántor rázendít a közkedvelt slágerre, hogy aszondja, körülvett a fájdalom, a síromhoz értem, és ekkor lépnek be a fúvósok meg a basszus, a kedves halott pedig, aki eddig heverészett kiterítve, elordítja magát, hogy rásztáfári és rázza a farháttól nagyra nőtt seggét itt, az ormokon. Bassza meg.

Kupleráj a laktanyában

A Semmelweis Egyetem rektora interjút adott a prostisrácoknak, amelyben pajkosan kifejtette, hogy a kórházi ágyak felszabadítása hadgyakorlat volt. Magam inkább mindenfajta okot, indokot, észszerűséget, erkölcsöt és empátiát nélkülöző, ógörög tragédiákkal övezett aktusnak látom testvér-, és anyagyilkossággal, plusz még nemzethalált vizionáló romantikus festménynek. Különös idők a mostaniak. Minden napunk ilyesmikkel van tele, az ember szíve nehezen bírja, olykor meg is szakad. Úgy kell megstoppolni, összeöltögetni, hogy verdessen, kalimpáljon még kis időre.

A katona lényegénél fogva, mintegy a szubsztanciájából fakadóan csörtet, csattog a talpa, eltipor gyerekjátékokat, handabandázik, ütemre énekel meg ordibál. A katona nem épít, hanem elfoglal, rombol és birtokba vesz, a katona nem gondolkodik, hanem cselekszik, a katona nem ember, hanem gép. Hogy rektor úrnak szervilizmustól verdes a nyelve, az az ő egyéni nyomora, hogy a kórházakat hadgyakorlati terepnek tartja, az meg a miénk. Ebbe fogunk beledögleni, hogy a kedves vezető valami perverz, infantilis vágyaktól irányítva és vezérelve katonásdit játszik, s közben szuszog.

Régi mániája ez, csak most látta elérkezettnek az időt, hogy szabadjára engedje az ösztöneit, sőt, megszerezte hozzá a korlátlan és fékek nélküli lehetőséget is, amitől konszolidáltabb helyeken már nácinak tartják. S ha másutt épp nem is annak, de elborzasztó tankönyvi példának, hogy látod, Jürgen, mivé fajulhat demokrácia hiányában egy ember. Sápítoznak, és pénzelik, miközben a csürhe a képükbe köp. Hogy ez meddig mehet, az is hangszórót érő kérdés, ha megérjük egyáltalán. Háborúban ugyanis meg szoktak halni az emberek, mi pedig harcban állunk, bár nem tudjuk, kivel.

Operatív törzs, kórházparancsnok, cégtábornok, egyenruhások mindenütt, meg az Orbán lázáros agyában. Szép ez a permanens harsonaszó, főleg, ha már valami eredményét vagy hasznát látnánk, olyan viszont nincs neki. Amihez érnek, szarrá megy, hajfestőkesztyűt küldenek beteggondozásra, élőhalottakat hajítanak ki az utcára, fertőzött öregeket küldözgetnek vissza a kórházból, miközben folyik a féktelen, gát nélküli gyalázkodás. Mert a veszélyhelyzet értelmezésükben arra való, hogy megbüntessék a nem fideszes polgármestereket, s rajtuk keresztül az engedetlen lakosságot.

A katonai fegyelem erre szolgál. Hogy az egész úgy nagyjából egy kuplerájt takar, azt a Mária néni úgysem látja, ha meg esetleg igen, akkor ki nem szarja le. Amiben flottul mennek a dolgok a harsonaszóban, az a szerzés. A dobozos vállalatot állami felügyelet alá vonták, egy nap múlva fideszesek irányították, és megtehetik akármivel, csak odabiggyesztik, hogy nemzet meg érdek, s már viszik is. Olcsóért adnak a cimboráknak, drágán vesznek tőlük, Orbán beszerzője a saját apjától rendel ötmilliárdért maszkokat, ami pénzt einstandolnak a járványra hivatkozva, futballistáknak adják.

Jó, cserébe fehérrel világítják meg a Puskás Arénát az egészségügyben dolgozók tiszteletére, akiket viszont Kásler Romániába küldene dolgozni. Ez még köznapokon is vérlázító, vészhelyzetben viszont nemzet elleni bűntett, s ha már háborúsdi, akkor tudjuk, mi szokott az ilyen vége lenni. Egyébként mindenki teljesen meghülyült az ágyúdörejben. Kies városom polgármestere is élen akar járni a szabályok diktálásában, és olyat sikerült összehoznia, hogy a Főterükön kötelező a szájmaszk használata, viszont a fagyizók nyitva lehetnek. Hát, nyaljuk azt a kurva fagylaltot a vásznon keresztül.

Ilyen dolgok sikerülnek, ha az ember nem gondolkodik, csak parancsokat osztogat. De nem bántom ezt a mi polginkat, jószándékú, csak a jelek szerint kissé bávatag, szemben viszont Orbánnal, aki pedig gazember. Végeredményét tekintve még azt is mondhatnám, mindegy, de akkor tévednék. Ezzel a mi kisfőnökünkkel esetleg lehetne beszélni, míg a nagyméltóságú úrral meg nem, mert nála van a bölcsek köve. Legalábbis úgy érzi, s ha valaki netán kétségbe vonná, azt a tábornokai (meg a közlegények) szépszerével kiiktatják. Ezért van szükség háborús vészhelyzetre és nem másért.

Drága a rizsa

Szörnyű a dolog. Azt írta az újság, hogy a rizsa ára soha nem látott magasságokban van, illetve hét éve látták ilyen csúcsokon, hogy 324,3 dollár egy tonna. Viszont ebből nem tudom kiszámolni, egy zacskóval mennyi, meg hogy a kilója a hántolatlannak, fényezett „B” kiszerelésűnek, barnának vagy biónak, de megy föl a rizsa ára veszettül. S holott nem vagyunk mi Kína – csak szeretnénk –, néptáplálásilag (rizsafelfújt, hurka, köret), népegészségügyileg (fosás elleni bölcsesség) fontos alapanyag a rizsa, nem mindegy hát, hogyé van, emeli-e a be nem vallott inflációt, s ha nem, akkor mennyire.

A rizsa árának emelkedése a kommunikációt is drágítja, hiszen mérhetetlen mennyiségben használják. Tegnap is, ahogyan hallgatta a híreket a mobilján az egyik XXI. századi szomszéd, azt mondta, nem kell a rizsa, és kikapcsolta a készülékét, de a hang azért ott maradt, ott rezgett a fátyolos ég alatt, meg visszaverődött a falakról, és így visszhangozva, csapódva ide-oda, tízszer mondta el, hogy Szijjártó külügyes szerint megint jött tízmillió maszk. Azelőtt negyvenmillió érkezett. Szijjártó külügyes amennyi maszkot már bejelentett, most meg abba fulladunk bele rizsailag.

Jó az egybites embereknek, egyszerű nekik a világ. Ez a Szijjártó is valamikor a járvány tizedik napján annyit fogott föl a veszedelemből, hogy maszk kell ellene, azóta ezen pörög, jelenti be a tengernyi maszkokat, hogy kies hazánkban mindenkinek, csecsszopótól aggastyánig fejenként legalább tíz juthatna, viszont nem akad egy sem. Még rám sem rúgták az ajtót, hogy drága Kázmér, itt van egy kibaszott maszk, a Viktor küldi, viseld egészséggel. Viszont erdélyi véreink már részesültek a kegyelemben, mint ahogyan albán kecskepásztorok is. Türkök meg ide küldözgetnek, beláthatatlan a maszkok útja.

Röpködnek összevissza a világban mindenféle légihidakon, mint ahogyan a nagypapák is kifelé a kórházból pelenkában, fütyijükben katéter, szívükben rőzsedalok, arról, hogy meghalok. S Cecília néni mindeközben és ezt megrizsázva mondja el, hogy másutt, feltehetőleg a hanyatló nyugaton a folyosókon feküdtek a betegek, borzalom, de ilyen itt nem lesz. Aki egyet köhint, viszik is karhatalommal a kórházba bele, s onnan meg ki a nagypapákat, hogy egy nagy elfekvő lesz az egész ország, rezeg, reszket a sors, és tonnaszám folyik a rizsa a fülünkbe bele.

Viszont, hogy jó nekünk, az tagadhatatlan. Most jöttem meg a boltból a reggeli kiflimmel, és az élet írja a történetemet. Ugyanis a pénztárnál egy szerencsétlen alak, ilyen jólszituált-féle, nem bírta kifizetni a nyomorult vevését, kapargatta az erszény alját, de már csak koszok voltak benne, és hetven nyomorult forintja hiányzott. Mi legyen Terkám, kérdezte a pénztáros a főnökasszonyt, aki szemében végtelen jósággal mondta ennek a szerencsétlennek, majd behozza. És ő, a büszke, magyar, munkaalapú dolgozó megszégyenülten iszkolt kifelé a parizerjével.

Biztosan nem pálinkafőző volt, akit meg kell menteni, de ez csak ilyen mellékdal. Viszont volt a boltban élesztő. Akkora plakáton hirdették, mintha valami hétfejű tündért mutogatnának, hogy emberek-népek, van élesztő, megmenekültünk. Tényleg háborús időket élünk. Megnéztem a rizsát is. Nem tudom, már begyűrűzött-e a drágulás, de nem egy tétel, nem okoz nehézséget, hogy pártunk és kormányunk úgy szórja szeretett népére, mintha az friss házas volna, és autóhoz kötözött sörös dobozokkal indulna nászútra épp a gyönyörök, majd a válás felé.

Így indult a napunk itt a végeken, s ha máma ez a Szijjártó megint bejelent pár millió maszkot, akkor isten bizony, beszarok, és ez nem fenyegetés vagy biztatás, hanem maga az élet. Ez viszont kiismerhetetlen. Mert továbbgondolásra még iderakok két hírt, és mindenki döntse el, mit gondol róla. Nem mentünk több keresztényt Amazóniában, mert megszűnik a Hungary Helps program, viszont Kásler miniszter orvosokat toboroz, akik Romániában dolgoznának, mert ezek szerint idehaza túlkínálat van belőlük. Nürnbergben majd e miatt háborús bűnösként fogják felelősségre vonni őt. Ez hétszentség.

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Most már megdöglünk

Vácon két jámbor fegyverrajongó majdnem porig rombolt egy tízemeletes házat, amikor gránátot melegítettek a tűzhelyen. Röpültek a válaszfalak, tört az ablak, és végül több mint százan nem tölthették otthon az éjszakát, mert nem lehetett tudni, összeomlik-e az épület. Hogy miért sütötték meg a harci eszközt, azt senki meg nem fejti, lehet, hogy tojásgránát volt, és rántottát készítettek. A fegyverbuzi veszélyes állatfajta, ha mellette még hülye is, ez a vége. Kormányunk viszont most készül hazafiasan lőtérré változtatni az egész országot, meg fogunk dögleni mindannyian.

Ezek a váciak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, nem a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mert a társadalom gondoskodik bajba jutott tagjairól, ha arra méltónak tartja őket, nem kerül sokba és nem tart sokáig. Akinek magyarok rombolják le a nappaliját a megsütött gránátjukkal, kapnak fedelet, akinek az egész országát bombázza szarrá Putyin, Erdogan és mindenféle csatlósaik, azok minden erkölcsi aggály nélkül pusztulhatnak a tengerbe, éhezhetnek a kerítés mögött, mert az irgalom ezek szerint nem egyetemes kategória, hanem csak a kiválasztottaknak jár.

Ennél még egy tigris is erkölcsösebb, az oroszlánkölyköt szoptató kutyába pedig több együttérzés szorult, mint az üldözött keresztényekbe. Ez abból is megmutatkozik, hogy kies városomban a belváros rohadtul keresztény képviselőjét zavarták a hajléktalanok, ezért leszereltette a padokat, hogy ne legyen hol ücsörögniük. Nos, ettől még ott vannak, csak most álldogálva hajléktalanok, és épp a templom előtt ácsorognak, ahová a decens keresztények járnak, akiket a padokon zavartak. Most azonban ők azzal vannak elfoglalva, hogy eltüntessék a szenteltvizet, mert attól is el lehet pusztulni.

Keresztényeink féltik a nyüves életüket, lefóliázzák a gyóntatószék rácsát, nem fognak kezet istentisztelet után, Krisztus testét sem dugiszálja a szájukba a plébános, és közös pohárból iszogatva sem dicsérik az urat. Mert kiderült, hogy a tízparancsolat szart sem ér, és Kásler is hiába adott milliókat az evolúció tagadására, amikor a vírus az orra előtt mutálódik, bizonyítva, hogy kinek van igaza. Einsteinnek vagy a kétezer évvel ezelőtt deliráló kecskepásztoroknak, amire teológia épül, hogy képtelen logikai csavarokkal igazolják a lázas vízióikat, s ha már nincs érv, akkor azt mondják: csak.

Ez a hit: a csak. Annyit is ér, mert például olyan mohamedán irániak, akiknek amúgy a vallása tiltja az alkohol fogyasztását, abbéli – ezek szerint magasabb rendű – hitükben, hogy az alkohol hatásos a koronavírus ellen, halálra itták magukat. S ha ez nem lenne tragikus, ironikusnak volna nevezhető, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Már csak az a kérdés, hogy ez a mi életünkben (halálunkban) bekövetkezik, vagy még várni kell rá egy kicsit. Nem lesz egyszerű, mert mindig azok visítanak a legjobban az elmúlás ellen, akikre állítólag a mennyország vár.

Ha nincs tétje, mindenkinek nagy a pofája, de, ha körülötte kezd el lóbálni a kaszás, előtör az organizmusokból a vinnyogó nyüszítés, hogy vegyen el akármit is az úristen, csak ne az ő nyüves életét. Erre a legjobb példa, hogy szintén a városomban a nyájas olvasók szidták a sajtótermékeket, hogy csak kattintásvadász módon riogatnak ezzel a vírussal. Amikor viszont kiderült, már erre is lehet fertőzött, elkezdték a sajtótermékeket hívogatni, hogy ők érintkezhettek-e vele, amikor leomlott az érinthetetlenség burka, már odalett a nagy arc, csak a befosott óvodás maradt.

Mindenki így jár, aki hazudik magának és a világnak. Emlékezzünk arra a képre, amikor a tetves, bolhás, szakállas Szaddámot húzták elő a rókalukból, így tűnik majd el az erkély biztonsága is, így omlanak le a díszletek. Épp most mutatkozik meg a hit illékonysága, a civilizáció tehetetlensége, az, hogy az élet milyen sérülékeny, és semmi köze magasabb rendű dolgokhoz. Bizonyos baktériumok túlélik a világűr iszonyatát, a csótányok már millió évek óta itt vannak, míg az ember jobb esetben is csak pár tízezer éve. Azóta készül a halhatatlanságra, és ebbe fog végül belepusztulni.

Vészhelyzetek

Országos rendkívüli állapotot rendelt el a litván kormány a koronavírus miatt. Úgy vélik, így jobban össze tudják hangolni az óvintézkedéseket, és növelik az illetékes hatóságok munkájának hatékonyságát. Józan pragmatizmus, előrelátó bölcsesség. Nálunk az operatív bizottságnak van huszonnyolc pontja, amit tenni kellene – állítólag –, csak még nem kötötték az orrunkra, pedig az istennyila itt csapkod a szomszédban. Centikre van attól, hogy eltrafálja a lőporos tornyunkat, akkor pedig lesz majd sivalkodás és fogaknak csikorgatása.

Amikor Macondora lesújtott az álmatlansági kór, José Arcadionak volt annyi józan paraszti esze, hogy kolompot rakatott az idegenek nyakába, nehogy megfertőződjenek. Az operatív törzs, Kásler, meg a többi alkalmatlan annyira sem jutott, mint José Arcadio, ilyen litván alaposságú gondolkodást meg nem is tételezne róluk az ember, ezek a pofázáson kívül máshoz nem értenek. Tudni lehetett, hogy az alkalmatlanságuk emberéletekbe kerül majd, mert vannak olyan élethelyzetek, ahol nem segít az ima és a szemek ájtatos forgatása.

Jó, ha emlékszünk arra, már fél évtizede migrációs vészhelyzetet hirdettek, és ez ma is érvényben van. Erre hivatkozva és erre mutogatva sok minden szarságot megtehetnek, riogatják a lakosságot, Sorosra mutogatnak, hazudoznak összevissza és lopnak rendületlen. Migrációs vészhelyzet egyáltalán nincs, egészségügyi viszont még lehet, ezzel azonban kormányunk nem törődik, feladatára tehát alkalmatlan. A lakosság egyébként, amellett, hogy pánikra hajlamos, spontán el tudja dönteni, mit érez veszélyesnek.

Ezt a koronavírust, ezt igen, amit az is mutat, hogy a választópolgárok elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket, néhány bolt polcai már üresek, és az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni. Ha elharapózik a félelem, olyan hiszti törhet ki, amit képtelenség kezelni, ilyenkor szoktak pajszerrel lapostévét hazavinni a szupermarketből, kalasnyikovval vagy macsétével babkonzervet beszerezni. Mert az emberekben működik az életösztön, egy ponton túl aztán előjönnek a halálösztönök (Freud), és ilyenkor szokott Hieronymus Boschba torkollni a történet.

A lakosság tehát, ahogyan a boltok kifosztása is mutatja, vészhelyzetet érzékel és szimatol, míg ellenben a migráció miatt fél évtizede képtelen ilyesmire. Mert, ha valóban rettegne, hogy a migráncsok elveszik a kultúráját és széttosszák őtet, akkor vizesárkokat építene a háza köré. Ilyet azonban nem tesz, míg és ellenben a száraztésztát fölvásárolja, mutatva, mi az, amitől fél, mi az, amitől nem. Pártunk és kormányunk mégis azt tartja fontosabbnak, amitől szeretné, ha rettegne az alattvaló, viszont mégsem teszi. Pártunk és kormányuk tehát manipulációra használja a hatalmát.

A lakosság istápolására viszont nem. Mert nem is tudja, ehhez neki képességei nincsenek, pártunknak és kormányunknak undorítóan nagy és hazug pofája van, kézzel fogható érdemei viszont egyáltalán nem. Az ilyenek derülnek ki igazi vészhelyzetekben, amikor a lakosság – a jelek szerint – a saját kezébe veszi a dolgok elrendezését, eközben viszont hajlamos a túlkapásokra. Ez a rezsim baja lesz, nem az enyém, de majd szembe néznek azzal, amit a permanens kontraszelekcióval előállítottak. Sajnálni nincs kit és nincs mit, sőt, kuncogni is jogos.

Az a rezsim, ahol Németh Szilárd a hadvezér, Kásler a kultúra, oktatás és egészségügy bajnoka, Varga Judit meg az igazságé, nem érdemel irgalmat és szánalmat. Csak még annyit a honfitársak számára, mielőtt indulnak boltokat fosztogatni: nem kell minden szart hazacipelni. Tapasztalt túlélők szerint háborúra készülvén a készleteket gyufával, gyertyával, zsírral, liszttel, sóval, cukorral illik feltölteni, bár lehet, másnak egyebek is szerepelnek a listáján. Egy biztos azonban, a Biblia nem elég. Maximum arra jó önmagában, hogy a patkányokat agyoncsapja vele az ember, jelentsen ez bármit is.

Operatív törzs

Most képzeljük el, midőn Orbán Viktor gumicsizmában koronavírust hajkurász. Nem olyan merész idea ez, mint elsőre tűnik, drága miniszterügynök elvtárs ugyanis közkeletűleg az első sorokban harcol a nemzetre törő veszedelemmel, legyen az ár, hó, migráncs vagy vírus. Zömök, ganajfoltos alakja mindig föltűnik a vérzivatarban, harc nélküle nincsen is. Most is összeült az operatív törzs megvitatni a vírus elleni hadakozást, ebben ilyen fasiszta beütésű kommunista elvtársak érzik fontosnak magukat. Az operatív törzsben kell egyenruhás, hogy rend legyen, titkárnő, hogy álljon az asztalon ropi, kóla, buborékos meg mentes víz, és már lehet ülésezni is.

A vírus meglát egy ilyen operatív törzset, és visítva bújik vissza az anyjába, Rákosi óta az operatív törzs mindenre megoldás. Annak idején is, amikor márciusban belepte az országot a hó, csak összeültek ezek, és arra jutottak, a Sanya küld egy sms-t, hogy vonuljanak egyik autóból a másikba, és a haza fényre derül. Így is lett. Másnap aztán, amikor már sütött a nap, megkezdte a küzdelmet Orbán Viktor maga, és ezt elevenítsük is fel, hogy ezúttal újfent eltölthessen bennünket a nyugalom, félni nincs mitől, mert maga az atyuska óvja a nyüves életünk, s így:

…1:04: Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
1:09: “Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
1:30: És még egyszer: “Na!”
1:51: Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
1:58: Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
2:35: Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
3:44: Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
3:55: Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
4:33: Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
6:13: Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
6:45: Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
7:03: Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt…

Máskor, és még régebben, amikor Bakondi nem migráncsokban utazott, az árvíztől is megóvták a nemzetet, és nem azért idézem ide a szellemüket, mert jó röhögni rajtuk, épp ellenkezőleg, hogy lássuk, kiknek a kezében van a nyomorult éltünk. Amikor a víz jött, akkor pedig ez történt:

…1:53: Öblözet – mondja Orbán Viktor
2:39: “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
2:59: – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…

Most képzeljük el, midőn az operatív törzs egyenruhában és ropival a kézben tanakodik a vírusról, hogy mennyi az még, ami jönni fog, megállapítják, hogy erre még nem még egyszer, hanem még, közben pedig mind megdöglünk. Kásler volna itt a fő egészségügyér állítólag, ő azonban vírusokkal nem foglalkozik, hanem inkább afölött örvendezik, hogy szeptembertől már az új tantervek szerint tanítanak az iskolákban, amire erős felhatalmazást kaptak, mert csak a fél ország küldte őket az anyjukba a NAT-jukkal együtt. Ám az ez ügyben illetékes operatív törzs döntött a kérdésről, lesz új NAT, ha nem tetszik, át lehet ülni másik autóba.

Mindeközben, amíg ezek fölött örvendeztem, az origo nevű izé megállapította, hogy Gyöngyöspata és a börtön-kártérítések összefüggnek, ezt a Soros találta ki: „A két ügy – elsőre bármennyire is távolinak tűnnek egymástól – háttere és célkitűzései azonosak: minél több pénz megszerzése a magyar költségvetésből, ezáltal erőteljes politikai és pénzügyi nyomás gyakorlása a magyar kormányra, egyben a börtönviszonyok és a romák magyarországi helyzetén keresztül az ország destabilizálása.” – Én magam ehhez nem fűznék semmit, viszont kíváncsian várom, mikor derül ki, hogy a vírust is Soros irányítja.

De majd az operatív törzs rendet rak. Erről az erős felhatalmazásról meg, amit kaptak a NAT bevezetésére, Dzsingisz kán jut az eszembe. Mégpedig, hogy van egy mongol törzs, amelyik ma is őrzi a Burkhan Khaldunt, a szent hegyet, mégpedig a nagy kán utasítása miatt és arra hivatkozva. Ott ücsörögnek nyolcszáz éve, és a kánra hivatkozva őrzik a hegyet, ami tiszteletre méltó, félelmetes és röhejes egyben, de, ha belegondolunk, a NAT és a NER erőteljes rekatolizációjába, nekünk is eszünkbe juthat Szent István – mint ahogyan hivatkoznak is rá –, aki tűzzel és vassal térítette a nemzetet. Fülünkbe forró ólmot fognak önteni.

Itt tartunk. Kásler a NAT-nak örvendezik a koszos körmeivel, az operatív törzs pedig szuszogva dolgozik a vírus megfékezésén, aki köszöni szépen, jól elvan, és bekopog ide is, oda is, miközben fogy a ropi. Bakondi migráncsozik, Soros Gyöngyöspatával akarja anyagi romlásba dönteni a rezsimet, és ehhez ezeknek erős felhatalmazásuk van, amit az eljövendő nemzeti konzultáció újólag igazolni is fog. Irigylem a mongolokat, hogy nekik csak az a gondjuk, hitetlenek lába ne tapodja a szent hegyet. Ám ők sem maguktól hülyék, kazah ágon van bennük kipcsak vér, így Dzsingisz kán magyar volt, ebből fakadólag pedig a tatárjárás történelmünk fényes napja. Ez lesz a vége az egésznek, csak előbb csöndben fölfordulunk.