Nemzeti tanévnyitó

Becsöngettek. Becsöngettek, és a happy tudósítások buzognak, hogy hétszázezer általános és csaknem félmillió középiskolásnak szorul most össze a gyomra, azt viszont nem tudni, hány tanerő kurvaanyázik. Nem csak, mert véget ért a nyár, s nem azért, mert nem szeret tanítani. Szereti ő azt, csak nem így, nem itt és nem most. Minden más rendben van, következésképp semmi sincs rendben egyáltalán a nyüves életben. Én is szerettem tanítani annak idején, csak ne kellett volna bejárni az iskolába. No de, ez nem móka, s pláne nem kacagás, iramoljunk tovább tehát.

Kásler miniszter voltaképp hazatért tegnap Sárvárra megtartani azt a szaros tanévnyitót, amely nemzeti tanévnyitó volt. Már a névért is büntetni kellene, ha a szó – úgymint nemzeti – nem veszítette volna el az összes szótári jelentését, és vált belőle alaktalan paca, elfolyó narancssárga trutyi. Kásler miniszter nem úgy tért vissza ide, mint jóságos nagyapóvá vált hajdani diák, hanem, mint szűkölő despota, didergő király. Útlezárásokat abszolváltak Sárváron, elrekesztették a fél várost, hogy Kásler miniszter megtarthassa a nemzeti tanévnyitóját.

Már ez rengeteget elmond nekünk kies hazánkról, és még csak körül sem néztünk igazán. Mert, ha körbe hordozzuk zúzós szemünket akárha Ginsberg leples bitangja, lekonyul a fülünk a gyönyörűségtől. Azzal voltaképp nem is nagyon kell foglalkoznunk, Kásler miniszter miket delirált össze a távoli Sárváron. Annyi tán elég, bár nem vigasz, hogy egy évvel eltolják a Takaró elvtárs által hazafiasított tanterv bevezetését, de voltaképp ez is mindegy, ennél jobban szétrohasztani az oktatást úgysem nagyon lehet, a fasiszta sovinizmus meg úgyis ömlik mindenhonnan.

Egy másik ilyen hérosz, mint a Kásler, jelesül a Palkovics névre hallgató ártány Káslerrel párhuzamosan volt boldog, hogy megtörtént az áttörés, már nyolc százalékkal több gyerek jár szakiskolába, mint gimnáziumba. Fasza. Nemzetünk zökkenők nélkül halad az olajtól iszamos kezű biorobotok kora felé, az összeszerelő ország orbáni ideája irányába, ami modell pár éven belül fog fejre állni, és itt állunk majd az írástudatlan tömeggel, csavarkulccsal a kezében. Ezek meg boldogok, hogy a kilátástalan jövő felé terelik az országot,

Nekem ez is mindegy, én már öreg vagyok, nincstelen, következésképp totálisan szabad, más organizmus viszont még szeretne élni. Akinek ilyen aljas szándéka van, mert szereti a madárfüttyöt, elmegy a nemzeti országból messzi vidékekre, Kásler és Palkovics meg itt maradnak a lezárt utcáikkal, amelyek már nem is azért lesznek néptelenek, mert a TEK tankjai őrzik a spiritualista sámán-onkológust, hanem, mert elfogy belőlük az ember. Majd az ukrán és vietnámi vendégmunkások tapsolnak ütemesen, és nézik őket a családi autóból bávatagon a bennszülöttek.

Mert azt ne gondoljuk, hogy a rezsim kiváltságosai a saját fattyaikat is szakiskolába íratják, ó, nem. Milliós tandíjú magániskola és svájci egyetem a sorsuk, míg a te kölködnek, nyájas olvasó, a hittan, a mindennapi testnevelés, a hazafias lövöldözés jut az iskolában Takaró-féle szövegekkel, Trianon siratása, talpaik egymásra lépnek, sőt, azt is megírják nekik, hogy kinyílott a pitypang. Mindezt jelentette a nemzeti tanévnyitó, ahová a pedagógus szakszervezet prominenseit be nem engedték, sőt, kicsavarták a kezükből a kamerát a fogdmegek.

Örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és nem verték pofán őket. Mindemellett egy nappal előtte tüntettek a Kossuth téren a diákok, országos sztrájkot hirdettek, a TASZ az Alkotmánybírósághoz fordul a köznevelési törvény módosítása miatt, és van olyan iskola, ahonnan a komplett tanári kar hiányzik. Te pedig, én nyájasom, most épp vajazod a zsömlét a gyereknek, faragod a ceruzáját, és elindul az újabb tíz hónapos túra, ami közben az a szülő feladata, hogy helyre hozza a csemetéjében azt a rombolást, amit az iskola folyamatosan végez benne. Ehhez erőt, kitartást és jó idegeket kívánok, mást nem tehetek. Ide jutottunk.

Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)

Az Uzsoki kórházban arra intik a látogatókat az Alaptörvényből kiemelt és kinyomtatott passzussal, hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ennek legalább annyi értelme van, mintha az óvodában a Tízparancsolatból citálnák a kis hugyosoknak azt a tételt, miszerint “Ne paráználkodj!”. Viszont ez a kórházas még aljas is, mint az egész rendszer, legalább anyira. Sőt, ebben a formában még a célközönség sem kellően körülhatárolt.

Ugyanis, ha valaki nem törődik a felmenőjével, le sem szarja magunk közt szólván, be sem megy hozzá a nyüves kórházba, akkor nem olvassa, mert nem látja, ugye. Ha és ellenben valaki törődőn és gondoskodón, mi több, szívének minden aggódásával csügg a papán vagy a mamán a penészes falak között, számára a cetli és annak tartalma indifferens, hacsak nem arra hívja fel a figyelmet, hogy műtse meg a delikvenst, kötözze, ágytálazza, tehát végezze el azt, ami a kórház dolga volna.

Szórakozhatnék itt most, hogy még erre sincs szükség, hiszen, ha Kásler miniszter elvtárs szellemében járunk el, a kedves papát az isteni törvények betartására intjük, magunk pedig élénken imádkozunk, gyakran mossuk a kezünket, s ha ennek ellenére beüt a baj, Isten akaratába belenyugodván konstatáljuk, hogy ő adta, el is vette, mert a hatalma végtelen és szándékai kifürkészhetetlenek. Viszont ez itt kórház és nem kolostor, sőt, nem a középkor, hanem a XXI. század. Bár ez nem egészen biztos.

Ez a mondat az alapizéből “A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”, nem a kórház, hanem az egész ország és társadalom kudarcának bizonyítványa. A Fidesz-kormányzás hosszú éveinek eredménye és lenyomata, amikor az állam alkalmatlanná vált a feladatai elvégzésére, és azt utasításokkal az állampolgáraira testálja büntetési tételeket rendelve mellé, miközben csudálatos plakátokon hirdeti, hogy a magyar reformok működnek. (A széles fejsze mosolyog.)

Hát, így valahogy, mintha tényleg Fekete Pákó mondaná, hogy “Múkoggy!”, s látnánk a csodákat egyből is, röhej és tragédia. Nevetnék, de cserepes a szám, sírnék, de elapadtak a könnyeim. – Ilyeneket irkálnék, ha olyan pátoszos volnék, mint a szent szánkókért aggódók, akiknek ez a legfőbb gondja, míg körülöttük az ország meg szétrohad. Így a magam részéről csak szétnézek, biccentek és nem remélek. Mert, mint mondtam, itt nem erről a kórházról, nem erről a feliratról van szó.

Ez már csak az esszencia, az utolsó felvonás és a végső vallomás arról, hogy ez így nem mehet tovább. Az állam – s vele a Fidesz legfőképp és elsősorban – magára hagyta a társadalmat nyomorúságában. Illetve nem is magára hagyta, hanem a saját céljaira használja, s mindeközben rendeletileg utasítgatja a tagjait. Tartsd el a szüleidet, én nem fogom, kapard el őket ingyen, ezt is szabad. Mindent lehet, sőt, alkalmasint kötelező, csak engem, az államot hagyjál békén, mert nem érted vagyok, hanem ellened.

Ez a felirat ilyen szerelmetes vallomás, ami miatt nem a kórház igazgatóját kell keresztre feszíteni, ő csak egy tehetetlen és bunkó bábu. Azt kell elzavarni és kiherélni, aki az igazgatót, s rajta keresztül a betegeket, s velük együtt a hozzátartozókat hozza kiszolgáltatott helyzetbe. S ha osztunk, szorzunk, vizsgálódunk, akkor Orbán Viktorban találjuk meg azt a férget, amely szétrágja az országot és az életünket. Ő vonatozik a kórház lerohadt falán, csak mindig lemeszelik.

Orbán Viktor volt az is, aki hat évvel ezelőtt megölte az anyámat, aki a kórházban összeszedett szepszisbe halt bele. S lehet, még jól is járt, mert hiába írták volna már akkor a kórtermének falára, hogy köteles vagyok őt eltartani alaptörvényileg, képtelen lettem volna, lévén, hogy a rendszer többediziglen tett tönkre, elvéve nem egy munkahelyemet. Innentől ez személyes ügy is, nekem az ilyenek ne utasítgassanak a kórház falán. S nem azért hozom fel az egészet, hogy panaszkodjak, hanem, hogy okulj, nyájas olvasó.

Járhatsz így te is, és előbb-utóbb fogsz is. Csak ki kell várni.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.

Kásler éji dala

Kásler minisztert végleg elvesztettük. Bár sohasem volt a miénk egészen, most viszont teljesen elvitte őtet a rézfaszú bagoly vagy a ludvérc. Van úgy, hogy egy ember beszél, látjuk, hogy mozog neki a szája, halljuk a hangokat előtörni belőle, mégsem megyünk semmire sem az előlüktető kontrollálatlan hullámokkal, amelyek csak terjednek, míg akadály nem kerül az útjukba, mondjuk, egy iskolaigazgató füle. Kásler miniszter ugyanis a Klebelsberg Központ intézményvezetőinek kinevezési ünnepségén hozta magával a feudalizmus dögletes leheletét és az ostobaság kénköveit.

Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter “emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy “a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy “az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. “Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy “a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

Pöttyös seggünk lengeti a szél

“Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.” – Ezt a csudálatos, dagályos baromságot Prohászka Ottokár, a nagy zsidózabáló – ki más – mondta, míg azonban most meg Kásler miniszter ezt idézve kérelmezi a főnénit, hogy hadd állíthasson monumentális Attila-emlékművet, és kész is vagyunk teljesen. Főleg akkor, ha azt is tudjuk, hogy mindez a magyarságkutatással kapcsolatos, és az előterjesztés, amelyet a főnéninek benyújtanak, más cukiságokat is tartalmaz, és kurva sok pénzt kér, amit biztosan megkap majd.

Hülyeségre mindig telik, illetve arra telik csak igazán. A főnéni is megkapta a kisvasútját, az meg a mi saját bejáratú tragédiánk, ha olyan ember felel a kórházi fertőzésekért – amelybe egy kisvárosnyi magyar pusztul bele egyébként -, akinek meg az okkultizmus az agymacskája kereszténységgel elegyest, ami sajátos mix, de ez van. Kíváncsi lennék azért, a kereszténységet ápolgató, óvó és védő államtitkárság mit szól egy olyan ember feléledő kultuszához, aki az akkor már keresztény Római Birodalomban szakmányban irtotta a híveket, de következetességet azt ne keressünk, itt csak pőre érdekek vannak. (Meg a téboly)

Érdekek és gyarapodások, mert emlékezhetünk a kétséges emlékű Kerényi elvtárs felsóhajtására, amikor elkezdett pitypangokkal foglalkozni, miszerint “Most mi jövünk.” És jönnek is, mert ahogyan látom, a friss és ropogós Magyarságkutató Intézet munkatársai közt olyan kiválóságok vannak, mint a Kőszegen a Szálasi-kultuszba belebukó szegény, idióta Bakay Kornél, vagy a Für Lajos alatt államtitkárként bocskaiban bokát csattogtató Raffay Ernő (akik “a poroszos iskola professzorai”, hát, én beszarok), ilyenek. Mindjárt érti az ember Prohászkát, mint szellemi iránytűt, Attilát viszont még akkor sem.

Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag.

“Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.” – Így panaszkodott József Attila, és ez csak azért ugrott be, hogy milyen viszonyban van, illetve volt a magyar szántővető a magyarsággal és Attilával magával. Ez az egész csak úri és degenerált huncutság, és főként lenyúlás. Az egész hóbelevancra évi másfél milliárdot kérnek, meg most még négy és felet két új múzeum létrehozásához, illetve panaszkodnak, hogy nincs méltó központjuk/székházuk, ahol a “magyar önazonosságot” erősíthetik. De lesz majd az is Isten és a Párt segedelmével. Ám, hogy merre keresik a gyökerüket, az is delikát.

Nem csak a párhuzam miatt, de annyira adja magát: a nácik is a ködös pogány múltjukban lelték meg az önazonosságukat. Aztán Himmler is addig nyafogott, miszerint nincs egy méltó székházuk, hogy megkapta Wewelsburgot, a Világ Közepét. A többi már történelem, míg ellenben ez a miénk meg most kezdődik el. Visszaemlékezve még egyszer a néhai Kerényi elvtársra, tényleg ők jönnek, de még hogyan. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe – és idézem is – Ursula mondatát a Száz év magányból, amikor az ura az okkultizmusba merült el szügyig, miszerint: “Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak.”

Ezt tanácsolhatnánk mi is Kásler miniszternek, de ez olyan nyafka dolog. Úgy kellene mondanunk, húzzon el a hülyeségeivel a jó francba. Sajnálatos módon azonban az ilyen utakról nem mi döntünk, hanem a legalább annyira terhelt főnöke meg a hasonszőrű degeneráltak. Az embernek itt már egyéb dolga nem akad, mint a viccbéli asszony sóhajtása akkor, amikor részegen tér haza az ura, miszerint már csak ez hiányzott. Mi is így vagyunk ezzel. Már csak egy bazi nagy Attila szobor hibádzik a boldogsághoz, de akkora, hogy a fejében forgó étterem legyen, ahol velős pacalt szervíroz Németh Szilárd. Akkor lesz készen a nagy mű, igen.

Csúnya dolog

Kásler minisztertől tegnap óta azt is tudjuk, hogy a Tízparancsolat a szorulás gyógyítása mellett a jogállam fundamentuma is. Látjuk, hogyan működik ez Neriában, hogy jobb se kell, a hitre alapozott korrupciónak párja nincs, a magyarok pedig mindjárt örökéletűek lesznek. Kásler miniszterben a tébolynak egy egész különös szintje lakozik, hogy Orbán rátalált, aki ezt az emberminiszteres hivatalt Balog páter után betöltheti, mutatja kies országunk kitaposott útját a pokolba bele.

Mivelhogy Kásler miniszter egy óvoda alapkőletételénél (ez is), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, s ezzel párhuzamosan pedig az Európai Bizottság kiadott egy közleményt, miszerint az a kormány, amelynek Kásler miniszter is tagja, hazudik. Ez a klafaság. A valaha volt orvos így került bele a történetbe, így járt, mondhatni, fölhívhatnánk a figyelmét arra tehát, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Mert Pártunk, kormányunk és a Fidesz összes tagja azt visította egy nappal előtte, hogy az Európai Bizottság megtámadta a mi istentől ihletett babaváró programunkat. Így sugallja a Fidesz a bávatagoknak, hogy Európa és annak minden diabolója most már arra bazírozik, hogy a magyarnak nemhogy rossz legyen, migránsok rabszolgájává váljon, hanem még ki is pusztuljon a nemzet, hogy legyen föld az ebolás, nagyfarkú négereknek betelepülni.

Úgy visítanak a babavárásuk miatt, mint valami fába szorult féreg. Így az Európai Bizottság kénytelen volt kiadni egy közleményt, miszerint éppen a magyar hatóságok kezdeményeztek egyeztetést erről, ők viszont még neki sem láttak foglalkozni vele. A paraszti ész járása szerint, ha nem vették napirendre, meg sem támadhatták. Ilyen apróságok viszont a hergelésre szakosodott – máshoz sem értő – kormányzatot nem érdekelnek egyáltalán, fújják a trombitát meg verik a tamtamot.

“Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!” – Ez Kásler Tízparancsolatának egyik passzusa, ami tiltás magában foglalja azt is, hogy ne hazudj. Ha Kásler szerint a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, fölhívnánk a figyelmet arra, hogy törölje ki vele az arschát, mert ezek nemhogy az Istentől eredeztetettet, hanem azt sem tartják be, amit két órával azelőtt ők maguk szavaztak meg. Itt eszméknek, törvényeknek sansza sincs, itt anyagi és erkölcsi szabadrablás van. Morális és kognitív nihil.

Hosszan lehetne sorolni persze, miben hazudnak, illetve, egyszerűbb volna annak elsorolása, miben nem. És nem is ezért gondolkodtam én el ezen az egészen, mert újdonság ebben nincs, érdekesség se nagyon. Viszont az állhatatosság, ami megmutatkozott a babavárós visításban, és a valóság dafke pofán köpése az egy kicsit nóvum azért, mert nézzük ezek után órára és percre is lebontva az események láncolatát. Legyünk Sherlockok pepita kalapban.

Az MTI – bizonyára vért hugyozva – erőt vett magán, és 10.18-kor kiadta az Európai Bizottság közleményét, hogy kormányunk hazudik. Egy bizonyos Dunai Mónika (hogy ez ki a rosseb) fideszes képviselő 13.06-kor még mindig a babavárójukat siratta az Uniótól. Ez a Dunai Mónika vagy nem a XXI. században él, hogy nem jutott el hozzá a cáfolat, vagy pediglen elvetemült némber, aki a nyilvánvalóságok ellenére is kitartóan hazudik, mondja bele a képünkbe.

Az aljasságnak ez már a minősített foka, és ilyenkor ábrándozik el az ember Kásler miniszter jogalkotó Tízparancsolatán, és vannak különös felgondolásai. De, hogy érdekesebbet is mutassak, Nagy Feró, aki mostanában látványosan lóg ki Orbán seggéből, abban az időben, amikor még a nemzet csótányaként határozta meg magát, kappanhangján ilyeneket üvöltözött, mint emlékezhetünk: “Mert aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni: csúnya dolog!”

Most mit lehet erre mondani? Semmit se lehet, a csótánynak igaza van, csupán arra volnék kíváncsi, hogy ő, meg a többi hozzá hasonló eszement hogyan dolgozza fel magában, amikor csorog a képén a csula, egyenesen Orbán Viktor szotyis szájából eredően. Tartok tőle, hogy idvezült mosollyal nyalogatják, és repetát kérnek a gyönyörökből. Ha szabadna megjegyeznem, ebbe fogunk beledögleni, meg a kórházi szepszisbe úgy tízparancsolatilag.

Ami nincs, az nem van

A romantikus nevű ÁEEK, úgymint Állami Egészségellátó Központ, mostantól úgy látja el az egészséget, hogy a kórházaiban nem lehet nyakló nélkül fotózgatni, nehogy az imperialisták ellessék a titkokat. Ilyen hétpecsétesek lehetnek a rothadó falak, az azokon vonatozó kedves vezető, a földön alvó szülők, esetleg a natúr, szárazkenyér-póréhagyma vacsora kombó, mert ezek elárulnák, mi a rosseb az, amitől kies hazánk jobban teljesít. Hogy az egész nyüves világ zokogva kéri a receptet, ámde mi nem adjuk.

Az ÁEEK-nak van egy főnöke, és neki is, meg neki is. A tornasorban így jutunk el először Kásler miniszterhez, a retkes körmeihez meg a tízparancsolathoz, egy fokkal feljebb pedig Orbán Viktor Mihályhoz, akinek már az úristen sem, csak Putyin atyuska parancsol. Vélhetnénk ezek után, hogy az ex KGB-s a szovjet idők reflexeit ültette át a mába mint legfőbb hadúr, amikor a laktanyák fotografálását tiltották oly nagyon, de nem. A cél az, hogy Orbán Viktor Mihály feltétlen hívei ki ne ábránduljanak, ne lássák, hogy kórházainkba megdögleni járnak a népek.

Az ilyentől elillan a varázs. Jobb, hanem tudnak róla, ha pedig a saját szemükkel látják, már cseszhetik, élve ki nem jutnak, hogy hírt vigyenek róla, és minden mocsok zavartalanul foroghat tovább. Ez a tiltás egyébként nem diktatórikus intézkedés, hanem filozófiai aktus. És nem a kisgyerek ősi éthosza, hogyha befogom a szemem, akkor engemet sem látnak, sokkal inkább – mert Németh Szilárd óta görög-római kultúránk van nekünk – az ógörög matematika azon ellentmondása, hogy nagyszerűsége ellenére nem ismerte a nullát, mint számot, a negatív számot pedig el sem tudta képzelni.

Ők azzal dolgoztak, ami kézzel fogható volt. Például – mondjuk – Eratoszthenész Pentatlosz is csak a narancsokkal illusztrálhatta a dolgokat, mert a nulla narancs nem létezett, nem volt. Kis hiányosság, a demokráciájuk azonban működött, míg nálunk az ilyen dolgok erősen akadoznak, mert nem lehet minden teljesen tökéletes. Továbbá az ÁEEK vezetője, az ő főnöke és még az ő főnöke is, tehát Orbán Viktor Mihály tudhatná, hogy ez itt a XXI. század, s ha valami nem fogható meg fénykép formájában, mert betiltja, az attól még van. Omladozó falak, szegénység, homlesszek és a betegek kiomló belei úgyszintén.

Mert Orbán Viktor Mihály – és visszafelé az alhülyék rengetegében – a retkes körmű Kásler, az ÁEEK titokzatos vezetője és az összes aláírásgyűjtő is tudhatná, hogy már a maják is ismerték a nullát és kagylóval ábrázolták, Európába pedig a negatív számokkal együtt az indiai Brahmagupta munkásságán keresztül jutott el. Ő már a VII. században, Bráhmaszphutasziddhánta című művében szisztematikusan használja a nullát, sőt, kísérletet tesz a negatív számokkal való számolásra is. Erre szóbeli példát is mutat, amikor így illusztrál: “A semmiből előjövő adósság hitellé válik, a semmiből előjövő hitel adóssággá”.

Mindez arra int minket, hogy Paks2-t és a Belgrádi vasútálmot is ki kell fizetni, ez is van, csakúgy, mint a kórházak rothadó falai. Mindkettőbe nemcsak mi, hanem unokáink is bele fognak dögölni, ha titkos, ha nem, ha van fénykép róla, ha nincs. Ezzel csupán a dolgok levését illusztráltam, mert olyan máma már nem kivitelezhető, hogy ami nincs, mert nem akarom, az nem van, a hülyeség nem szublimálódik ugyanis, hanem megüli az országot és a lelkeket. Ahogyan az aljasság is, ezt el ne feledjük, mert például megvizsgálhatjuk a kedves vezető KISZ titkáros szocializálódását, s azt, hogyan tanulta Kádártól a fényképezés tiltását.

Az én bájos városomban, amikor a tokás-potrohos még ifjú kommunista korszakát élte, volt egy bazi nagy szovjet laktanya csurig Koljákkal. Annak a környékén sem lehetett fényképezni, hogy az imperialisták ne tudják meg, hová kell dobni az atombombát. Tele volt ilyen tiltó táblákkal a környék. És arra is emlékszem, hogy amikor Orbán Viktor Mihály nagy pofával hazazavarta a ruszkikat, a mi Koljáink már rég elpöfögtek, és nem hagytak maguk után mást, mint olajtól iszamos talajt, rothadó falakat és a tiltó táblákat, mint amilyenek ma kórházaink. Ilyen ganyé volt már akkor is a mai köpcös, hogy a semmit küldte el a francba. Ma pedig úgy hiszi, ha valamit nem lát a világ, az nincsen is.

És mégis van. Brahmagupta óta tudjuk már.

Megszentségtelenítéseiteket

Íme, drágáim, a végső határig toldalékolt szó, a világűr pereme, amely az után kiált, hogy beható morfológiai vizsgálatokat végezzünk rajta. Viszont ez itt nem leíró magyar nyelvtan stúdium, hanem káromkodás. Átkozódás mondhatni, illedelmes külsőt adva a burjánzó indulatoknak, így előzve meg az elfojtások miatt óhatatlanul fenyegető gyomorfekélyt. És persze nem l’art pour l’art került ide, holmi bohókás játékok miatt, hanem, mert Polt legfőbb, leghatalmasabb és leglegleg ügyész kurválkodott a szentségekkel, hogy a végén ez lett belőle.

“Az igazságügy szentség, az igazságügy épületei pedig szentélyei az igazságszolgáltatásnak.” – Ezt mondta a leglegleg valami épületet avatva, és ez a kijelentés több okból is – éppen ő és éppen ezt, ugyanmá – arra predesztinálja az embert, ha hallja, olvassa, a testével éli át mintegy az igét, hogy elmélázzon a világ ostobaságán és a leglegleg aljasságán egyként. Mert tudjuk ugyan, hogy Neriában szezonja van a vallásos buzgalomnak meg révületnek, és minden fideszember seggéből is az áhitat szivárog, éppen ezért azonban csínján kellene bánni a szentségekkel, mert kiderülhet, fingjuk sincs a dolgok velejéről, vagy pedig, ami rosszabb, hazudják a transzcendenshez való vonzódásukat.

Így lehet. Most azon nagyvonalúan nem túllépve – mert evidenciákkal nem bíbelődünk -, viszont egy halvány mosollyal hegyeset pökve, s nyugtázva a képtelenséget mégis, hogy az igazságügy szentség, akkor rögzítsük azt is, hogy a leglegleg munkálkodása pedig a szentség megszentségtelenítése. Lásd Tiborcz vagy épp Czeglédy, meg az összes többi aljasság. Ha már belesétál a saját csapdájába Polt leglegleg, akkor sétáljon bele teljesen, s álljon előttünk mint hitszegő. Holott csak szaralak, amit most azzal festett színesebbre, hogy igyekezett szakralizálni a szakmáját, holott az csak – az ő előadásában – hatalomtechnikai segédeszköz, más néven a diktatúra redves mankója.

Ne nézzük már egymást hülyének, a krumplileves legyen krumplileves, a jog jog, az igazság meg igazság, s nem holmi spirituális katyvasz. Ha én keresztény egyház lennék, akkor halkan arra inteném Polt leglegleget, hogy a szentségekkel ne szarakodjon, mert a kánon szerint hét van azokból csupán, mint az ismeretes, éspedig a keresztség, bérmálás, oltáriszentség, bűnbocsánat, betegek kenete, egyházi rend és a házasság. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a kereszténynek hazudott ország zöme még ezt sem tudja, mért lenne akkor kivétel Polt leglegleg. De, ha egyház lennék, valagba rúgnám ezért, mert látnám, hogy olyan szinten állnak itt a szentségek, mint amikor Svejk celebrált tábori misét.

Azon röhögött az ember, igaz, Polton is. “… Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…” – így vélekedett Otto Katz, a részeges tábori lelkész, amiből kitetszik, szentély abból lesz, amiből csak akarjuk, például bíróságból, ügyészségből, de az olyan is. Látjuk, hogyan profánítja el Polt leglegleg aljas indokból a szentségeket és szentélyeket, csak nem tud róla. Viszont ez nem mentség a szent inkvizíció előtt, kicsire ezek azonban nem adnak.

Még Kásler miniszternél lehet némi komolyságot fellelni a vallásos buzgalomban, ő egyenest egy XIX. századi tabernákulumot tart a nappalijában, így költözteti Istent albérletbe magához, és egész jól elvannak. Orbánnak viszont a futball a szentség, a stadion a szentély, Áder a pecázás, horgásztó kombóval dolgozik, míg Németh Szilárd istene a velőspacal, és a bogrács az ő tábori oltára a’la Svejk. Ezzel a kis színes összeállítással mutattam meg kereszténydemokráciánk hitbéli fundamentumát, azzal a toldással, hogy mindeme aprószentségek mellett az egészet a mi urunk a pénz dogmája tarja egyben. Ha egy Istent kell megneveznünk, akkor az se nem Jézus, se nem Allah, Buddha meg pláne nem, hanem a Mammon.

S miután ekképp megláttuk és rögzítettük kies hazánk elkurvulását, trónusára emeltük a legfőbb mindenhatót, ezért köszönettel tartozunk Ady Bandinak: “..Ha elfutnak a gyér aranyak, Fölséges, nagy, úri Magunkból, Istenem, be kevés marad…”, lazuljunk el levezetésképp ezzel a megszentségtelenítéseiteket szóval, ami eszembe jutott a trutymóról. Csodáljuk meg rajta morfológiailag az igekötő tapadását, a szótő szentségét, a képzők bokrait, az árválkodó jelet és a szótestet lezáró pöckös ragot. Jut eszembe drágáim, és tényleg csak a móka kedvéért, boldogult úrfikoromban, amikor nem volt elég a tanáromnak a “Mai magyar nyelv” (Bencédy, Fábián, Rácz, Velcsovné) tankönyv sem, és saját kútfőből egy ötven oldalas tanulmányt is kaptunk, mintegy cáfolva annak egy állítását.

Ha van még halvány emlékünk, akkor az iskolában azzal szórakoztattak minket, hogy például a “házam” szóban az “m” a birtokos személyrag. Rémlik, ugye. Nos, a saját bejáratú tanulmány azzal érvelt, hogy a magyar nyelvben a toldalékok sorrendje képző, jel, rag – kivétel nincs -, s ha megvizsgáljuk, a “házam”- hoz még odatehetjük a tárgyragot “házamat”, ugye, s mivel a rag mindig lezárja a szó hangtestét, ezért a tárgyrag előtti “m” nem lehet birtokos személyrag, csakis birtokos személyjel. Erről született ötven oldalas tanulmány, és ez engemet annak idején módfelett idegesített. Most viszont már, hogy izmaim lazulnak és a fülem is lekonyul, fölfedezem benne azt a rendet, amit Sheldon a vonatokban. És ez megnyugtató a lenyugvó nap fényinél. Ez a sok minden is eszembe jutott Polt hülye-aljasságáról, vigaggyunk hát együtt.

Kásler és a kisdedek

Kásler miniszterelvtárs valami ismeretlen okból óvodába ment. Kampány sincs – bár mikor nincs -, pöttyös labdát sem vitt, sem plüssnyunyót. Tán maga sem tudja, hogyan került oda, mert az egyik képen, amit az MTI kiadott a jeles eseményről, mintha az egyik táncikáló kislány fenekét stírölné. Ez a galádabb forgatókönyv. Ha és azonban nem friss húsról ábrándozik, akkor viszont a semmibe réved, vagy a végtelenbe, Isten arcát keresi a gyermek hátsójában, aki ott ring neki.

Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint “kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: “…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Beismerő vallomás

A NER ormain haligalizó elvtársak kénytelenek voltak belátni, hogy észben kissé gyöngék. Sőt, hogy megaláztatásuk teljes legyen, ezzel a bizonyítvánnyal az EU-hoz fordultak, hogy korrepetálná őket, mert képtelenek megbirkózni olyan kihívásokkal, mint az egészségügy irányításának és megszervezésének rejtelmei és titkai. Lám, lám: hová vezet a kontraszelekció, hová visz az útja, amikor olyan emberre bízzuk az ilyesmit, aki a tízparancsolattal óhajt gyógyítani, és a kézmosástól várja az örök életet. Csak rájön a marhája, hogy ez így nem fog menni.

Egészen pontosan arról van szó, hogy Vytenis Andriukatis, az Unio egészségügyi biztosa elárulta, pártunk-kormányunk hozzájuk fordult szakmai tanácsért, hogy segítenének rendbe szedni azt a szarhalmot, amit egészségügy címen összehoztak. Csak én vagyok ilyen mosdatlan szájú indulatos, Andriukatis bácsi úgy fogalmazott, hogy az Európai Bizottság Strukturálisreform-támogató Szolgálata technikai támogatást nyújt a magyar egészségügyi rendszer átalakításában, különös tekintettel az egészségügyi alapellátás és a járóbeteg-ellátás minőségének javításában.

Még mielőtt erről hosszabban ábrándoznánk, azt is tegyük ide, hogy az Eurostat legfrissebb számai pontosan mutatják, milyen keveset költ pártunk-kormányunk egészségügyre. Hogy szavazópolgáronként csupáncsak 853 (nyolcszázötvenhárom) ajrót, ami fing, még a csehek is – harmadával -, a szlovákok is – negyedével – többet, csak, hogy lássuk, hol van a helyünk a V4-ekben, ha nem a pofázásról van szó. Ezen a ponton merengő lélekkel emlékezzünk meg a mexikói templomokról, és mindenki tegye hozzá a listához, ami a szívének e szempontból leginkább kedves. Kurva hosszú lesz a vádirat.

Ezen túllépve még: mint tapasztalhatjuk, fénylő, köpcös csillagunk azzal eteti a hülyéit, hogy világszínvonalú az egészségügy, s mindeközben azokhoz fordul tanácsért, akiket szintén a hülyéinek mindenféle sátánnak föst le. Nos, ehhez is kell egyfajta aljas lélekállapot, ha már, de nincs ezen semmi látnivaló tessenek oszolni. Kérdések adódnak azonban a segélykiáltással kapcsolatban, mi lesz, ha az Uniótól beérkező tanácsok nem lesznek NER-kompatibilisek, mert lássuk be, erre minden esély megvan. Kies hazák ugyanis elkeletiesült, türk játékokra jár meg bűnözőket csempész, valamint üldözi a gondolatot.

Ilyen közegben érkezhet akármilyen klafa tanács, ember nincs, aki végrehajtsa, tovább vigye. A gond ugyanis nem az egészségügyre terjed ki csupán, hanem az oktatásra, a gazdaságra, egyebekre, ezekhez mind-mind tanácsot kellene kérni, hogy mit is csináljanak vele. S ha ezeket megkapták, és a dolgokat a fejéről a talpára állították, hogy életképes legyen az ország, akkor azt is beismernék egyszersmind, hogy a rendszer a baj, azt kell lecserélni. Ilyen azonban megtörténni nem fog, következésképp bármi tanács ellenére az egészségügyet önmagában rendbe tenni nem lehet, mert az is a NER szerves része, s mint ilyen, fertőző és rohadt.

Mert az sem teljesen világos ebben a képletben, hogy Andriukatis úrnak azt a tudomására hozták-e, hogy az orvosokat, ápolókat elüldözték, hogy düledeznek az épületek, osztályok zárnak be, alapvető gépek hiányoznak, ilyenek, akárha valami afrikai faluban. Mert ezek orvoslása nélkül adhat az Unió bármilyen csodás tanácsot, változni semmi sem fog. Annyi történt csupán tehát, hogy megtörtént a beismerő vallomás: egyrészt, hogy az egészségügy szar, másrészt, hogy képtelenek vele bármit is kezdeni. Örömre azonban egyáltalán nincs ok, mert, mint utalgattam rá, változni semmi nem fog – objektív okok miatt -, csak a rendszerrel együtt esetleg. És valljuk be, erre kevés az esély.