Ilyenek a tehenek?

Orbán Viktor Mihály, Magyarfölde miniszterügynök elvtársa kirándulást tett az övéihez Kirgizisztánba a kereszténység védelmezése okán. Csak a reptéri kapu besípolt, mert fémből volt a nyakán lógó feszület, meg az oldalán lógó kardja is, azt sem csatolta le a hülyéje. Így gyöngéden ugyan, de elvették tőle, hogy majd távozáskor visszakapja, ha még akarja egyáltalán, és nem cseréli le ezeket a kellékeket egy hordozható zsebmecsetre és felfújható müezzinre.

Nomád világjátékokra érkezett meg a kedves vezető, a megnyitón olyan baráti, és legfőképp az ő nagysága és tökéletessége előtt mindenképp leboruló országok vezetőivel fényképezkedhetett, mint Kazahsztán, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és mindenek felett Törökország. Ők adnak a NER-nek emberségből példát, vitézségből pedig formát, de az út arra is alkalmas volt, hogy megkérdezze a törököket, Rodostó üzemel-e még, és ha igen, van-e bőséggel ott levélpapír.

Tizenhat magyar vitéz nyomát követve érkezett meg a messzi távolba Orbán Viktor Mihály, akik íjászatban, szkanderben, szumóban, sambóban és bothúzásban mérik össze erejüket a sztyeppék többi harcosával. A bothúzás érdekelte elsősorban, mert a Habony figyelmeztette, hogy a Toldinál is volt valami pálca, ezt nézze meg, hogy is van, aztán a Kálomistával rendeztetnek egy rajzfilmoperát belőle bölcsődések számára hazafiassági szempontok alapján.

Orbán Viktor Mihály népes kíséretének tagja volt Szijjártó külügyes és bekérető bajnok, aki arról a mérhetetlen megtiszteltetésről számolt be az MTI-nek egyenest, hogy Magyarföldét megfigyelői státusszal felvették a Nemzetközi Türk Akadémiára. Meg is kérdezte a főnökét, hogy ezeket is megszopatjuk-e, mint az otthoniakat, de azt válaszolta neki az ura, hogy majd, ha visszaadják a kardját, akkor ő egyedül rohammal beveszi az egész kócerájt.

Ez a Szijjártó egyébként nem tudta, fingja sem volt róla, hogy mi a rosseb ez a Nemzetközi Türk Akadémia, de elmagyarázták neki: ez a türk nyelvű országok tudományos kutatásait és kulturális életét hangolja össze. Utaltak rá, hogy a türk nyelvekre jellemző a magánhangzó harmónia, a toldalékolás és a nyelvtani nem hiánya, ennek alapján az ural-altáji nyelvcsaládba besorolták a magyart is, mint annak színe virágát.

Ebből az egészből ez a Szijjártó semmit sem értett, kérdezte a főnökét, de az sem. Mondta neki, beszéljen a Káslerral az nagyon okos. Kásler boldog volt nagyon, hogy ugye, tudta ő, hogy mind a Szíriuszról jöttünk és pöttyös a seggünk. Elő is készített egy orvoscsoportot, hogy vizsgáljon meg minél több kirgiz birkapásztort, és mutassa meg úgy génileg, ezek se finnugorok, viszont szeretik a medvetalpat. Sőt, ősi irataikban, amelyeket lovaik patáira karcoltak, utalások vannak egy távoli jövőben megjelenő prófétára, akik kiköpött O. V., mert futball labda van a feje helyén.

Az orvoscsoport azonban nem tudott útrakelni, mert vagy fölmondtak, vagy a Kásler rúgta ki őket, csak nem emlékezett rá. A maradék pedig korongecsettel föstögette a vonatozó Orbánt, hogy ne zavarja a magyari betegeket a gyógyulásban. De azoknak már mindegy volt, mondta is ez egyik, eridjen csak, doktor úr, iramodjon, két év vagy három arra a röntgenre várva már oly mindegy, csak hozzon nekem törökszegfűt, pirosat.

S ha már így megzavarták ezt a Káslert az ájtatosságban, Orbán Viktor Mihály megkérdezte tőle, te olyan okos vagy, drága Miklós, mivel kedveskedjek ezeknek a derék embereknek a díszvacsorán? Ez a miniszter meg kisakkozta, hogy mondja el a törököt meg a tehenet nekik, baráti is, mókás is, és egyben megmutatja a magyar lélek keménységét. Elküldte a szövegkönyvet fénypostával, ami meg is érkezett, csak betört egy ablakot, de baj ebből nem volt egyáltalán.

Majd letartóztatunk pár újságírót. – Így nyugtatgatták Orbán Viktor Mihályt, aki az ötödik kumisz után fölállt, és a nagy bendőjével fölolvasta a nambervant, ezt a mehemedet, mert mindent fölolvasott, amit leírtak neki. Ott tartott, hogy “Én vagyok a mehemed, mi vagyunk a tehenek”, ami nagyon tetszett a vendéglátóinak, részegen csapkodták a hátát, és mutogattak rá meg ismételgették: tehenek, tehenek. Csudajó volt, és ekkor csúsztatták a zsebébe a felfújható müezzint, de reggel nem emlékezett rá, hogyan került oda.

Darwin még tartja magát

Kásler miniszter lekapcsolta a villanyt, és most sugároz. Az MMA csudásan giccses, ámde milliárdos épülete feletti örömében mesélte el, hogy “…A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy, a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése…” – No, drága pofáim, erre varrjatok gombot! Persze mondott más okost is, de kályhának ez éppen elég, és ne legyünk telhetetlenek.

Amióta miniszter lett ez a bácsi, mindenki csak tátott szájjal figyeli az új és még újabb csodákat, amik kifolynak belőle. Ki úgy, hogy elalél a világban való jártasságán, mert mindenhez ért a maga módján, mások pedig azon kapják magukat, abba a bűnbe esnek, hogy Balog minisztert sírják vissza szinte, mert ugyan ő sem volt piskóta, de, amiket ez a friss hús összedelirál, apám! Szinte híja az ember a szomszédot, gyere Józsi, cseszmeg, ilyet még nem hallottál. És nem is.

Viszont ő felel a fiaink eszéért és lelkéért, ezt el ne feledjük. Sőt, azért is, hogy ne dögöljön meg az ember időnek előtte. S miután a gyógyításban a tízparancsolat útmutatásait tartja kívánatosnak, és azt is megtudtuk plakátokról, ha mindenki permanensen mossa a mancsait, akkor örök életű lesz, azóta nincs mitől félni, hacsak tőle magától nem. Bár, ha Isten velünk, ki ellenünk? – Ugye.

De nem. Már a hét elején eláradt bennem valami savanyú, rossz érzés, amikor kiderült, a mi megváltónk óhajtása, hogy az általános iskolában szűnjön meg a fizika, kémia, biológia oktatása, s helyette valami egyveleget gyömködjenek a kölkek fejébe. Akkor még menteni lehetett a dolgot, hogy ebből még valami jó is kisülhet, az MMA-béli elszólása után viszont már nincs erre mód egy csöpp sem.

Kásler fejében valami egészen zavaros katyvasz lötyög a világról, aminek a mozaikjait összerakva egy középkori, féleszű szerzetes, a falu bolondja, és az aranycsináló alkimista elegye bukik elő, ha nem figyel oda. Hogy hangokat hall, és azok irányítják, az már minisztersége előtt is tudható volt, mert már akkor is ilyeneket mondott: “Az Einstein-féle tömeg-energia ekvivalencia képletet (E=mc²) már megcáfolták.”

Ha így gondolja, legyen, de akkor oda kellene hatnia – ha már -, hogy Paks2-őt állítsa le a kinevezője és haverja, akivel együtt nótáztak két napja egy vén Horthysta szülinapján, mint valami degenerált dalárda. Szóval, ha nem érvényes az emmcénégyzet, akkor nincs mi alapján kiszámolni, hogy abból a kurva uránból mennyi energia szabadul fel a hasadáskor, és az ilyesmi beláthatatlan következményekkel is járhat, amin nem segít a kézmosás és sem a tízparancsolat.

Hacsaknem az ima, mint minden bajok orvoslója. Egyébként Max Planck mondta a Kásler által kétségbe vont einsteini képletről (is): „Merészségében felülmúl mindent, amit eddig ember alkotott. Ez az elmélet olyan gyökeresen alakította fizikai felfogásunkat, mint amilyen mély változást okozott a világegyetemről alkotott nézeteinkben annak felismerése, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja.”

Ha és tehát igazán belegondolunk Kásler fejébe, azt látjuk, hogy Planck alapján ő még a geocentrikus világképnél akadt el, Brunot megégetné, és Galileit sem engedné katedrához. Székfoglalójában keresztényi és nemzeti értékekről mesélt, amelyekkel a NER útmutatása nélkül nem találkozhatott, most viszont már, mint látható, igen. Ugyanis – mint szintén tőle tudható – sorsfordító időket élünk, egy új világrend formálódik.

Ebben pedig: „Önök eldönthetik azt, hogy akarnak élni, és lehet élni szépen is, csak meg kell hallgatniuk, hogy lehet szépen élni, fel kell ismerni, hogy mi a szép élet. És ezt otthon, ha nem kapja meg valaki, és még az iskolában sem kapja meg valaki, akkor van nehéz helyzetben, de akkor még mindig támaszkodhat az egyházra.” – Itt tartunk káslerilag, voltaképp egy miniszter irányításával folyik misszionárius munka az országban.

Azt is tőle tudhatjuk, hogy az ősrobbanás spekuláció, s ha ehhez hozzávesszük, hazugság az, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése, hogy nincs szükség fizikára, kémiára, biológiára, hogy alaptörvényben rögzített a keresztény értékek védelme – ami lám, mit jelent -, akkor egy lépésre vagyunk az államvallássá nyilvánítástól, a kreacionizmus oktatásának bevezetésétől, és Darwin is megy a lecsóba a libsi tanaival.

Valamelyik lökött sorozatban volt hallható, mennyivel könnyebb az élet az iskolában, mióta a teremtéstan is játszik. A rossz tanuló azt mondta, ha valamit nem tud, miért van úgy, csak rávágja, Isten akarta így, és ez ellen nincs apelláta. Egy bírósági tárgyalást pedig Füst Milánnal mutatok: “…– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

Íme, hölgyeim és uraim, az új középkor foglalata, amelyben nekünk élni adatik. Ejj, a búbánatos, retkes, köpcös életbe, abba. – Mondta az ember, és tehetetlenül széttárta a karjait.

Mit hoz neked a búvár?

Az EMMI boszorkánykonyhájában már megint kotyvasztanak, szülnek valamit, és esetleg fogvájó lesz belőle, ha el nem basszák. Nyakunkon az új tanév, amely reám nézve olyan következményekkel jár, hogy újra várható csivitelő gyerekhordák elvonulása az ablakom alatt, előtt, de hogy ezekkel a kölkekkel és kölkekből mi lesz, azt senki sem tudja. Talán söprögető közmunkás, ha nagyon odafigyelnek.

Van nekünk ez a friss és ropogós Káslerminiszterünk, aki szügyig merült az okkultizmusba, s így nem elég, hogy nem szép, még csak nem is okos, és ezzel a felszereltséggel, de hatalmas lendülettel mégis készülődik tönkrevágni néhány korosztály életét. Akár egy visszafogott lobotómiát is végezhetne rajtuk, az sem lenne lehangolóbb eredményű, mint az iskolája, amit kifundált bele, ám még titkolja.

De milyen szép is lesz az, amikor a központi tanévnyitón fölvázolja az új Nemzeti Alaptanterv főbb vonásait, és kiderül az a kormányzati igyekezet, hogy az az iskolarendszer, amely – tisztesség ne essék szólván – ma is ontja magából a félhülye analfabétákat, ebbéli minőségében még jobban megizmosodjon Másra nincsen is szüksége a nemzetnek: képes legyen megfogni az a gyerek a kapa végit, ezen kívül elég annyi, hogy tudja, hová kell tenni az ikszet.

Mint a küszöbök alatt kiszivárgott, az új Nemzeti Alaptanterv azt tartalmazza majd, és ezt jelenti be a tízparancsolatos, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban összevonják a biológiát, kémiát és fizikát természettudományok tantárgy néven. Ötödikben és hatodikban már úgyis természetismeretet tanulnak, meg a szakképzésben is, így csak a hülyeség ívét tennék teljessé mintegy.

Nem lenne ez ördögtől való, ha nem lenne Káslertől eredő. Mivelhogy a kajla világban minden mindennel összefügg, így egy almát, azon kívül, hogy jó-e az íze, meg lehet vizsgálni a szempontból, hogy miért jó, mitől jó, milyen anyagokból áll, miért esik a fejünkre, miért piros a színe, és miért borogatják a gazdák a trágyadombra. Egy almában benne van az egész világ Newtontól Radnótiig. Sőt, még Isten arcát is felfedezhetjük benne, ha jól odafigyelünk.

Csak nem minálunk. Már most látszik, hogy nincs ahhoz elég reneszánsz ember ebben az országban, hogy ilyen csudálatosan ismertesse meg az Univerzum titkait a hitoktatással leszedált, testneveléssel és lövöldözéssel idomított, danászással uniformizált felnövekvő nemzedékkel, főleg olyan iskolákban, ahol párttitkárok ücsörögnek az iskolák élén.

Így, egészen sajnálatos módon nem csak azt nem fogják tudni – pedig tudhatnák akár -, hogy az örök anyag milyen törvények alapján létezik a szűnni nem akaró időben, s lesz belőle ennek megfelelően egyik alkalommal kiskutya, máskor meg gőzmozdony. Hanem egyáltalán semmit sem fognak tudni, még a kétszer kettő józanságát sem, ahogyan az kinéz.

Ilyenkor, amikor rohadtul plasztikus óhajtok lenni, és rájövök arra, hogy közlendőmet más már sokkal jobban előadta egyszer, akkor idézek, mint most is Marquezt. Ő ugyan az alváshiány következményeit mutatta be, de következtetései bízvást megállnak, ha a NER oktatásának kimenetelét vizsgáljuk, íme:

“…De az indián lány megmagyarázta, hogy az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, amikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed…”

Kezdődik hát az új tanév, s ha már elandalított ez a Gabriel Garcia, tovább zuhanok Kosztolányiig, hogy vele mutassam meg, hová jutottunk most épp oktatásilag: “Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból.” – Ez annyira klafa, hogy magam sem mondhattam volna szebben. Kirielejszon.

Díszpolgár a buszváróban

Döntés és kemény hangú levél – csurig paragrafussal – született arról, hogy a Kétfarkúak Felcsúton épített buszváróját le kell bontani, mer’ le kell. Le. Az ilyesmi nem újság Neriában, a hatalom gusztusa ellen való dolgoknak nincsen helye az élők közt, zúg a feje. Voltaképp így szerencsés is, hogy nem fekete Pobjeda érkezett, de majd, s aztán.

A ganyéság ott van ebben az egészben, hogy a tébolynak hivatali formát adjanak, olyan katonásan fasisztát, az építményt utasváró létesítménynek nevezi a dörgedelem, s ezzel bukik le, mert kijelöli mintegy a billogos buszváró és az eljárás helyét a magyar nemköztársaság, ellenben tömjénszagú illiberális kereszténydemokráciában, ergo pántlikás diktatúrában.

Nem messze a lebontásra ítélt utasváró létesítménytől van egy fedett sportlétesítmény, ami, mint az tudvalévő, a stadion asszonyneve, s mint ilyen, Neriának kedves, holott értelme nincsen. Azon a napon, amelyen a buszváró sorsa megpecsételődött, a fedett sportlétesítményben hatvanegy – 61(!) – elszánt ember tekintette meg a láblabda eseményt. Befértek volna a buszváróba is ennyien.

Ezt az egészet mindenki úgy gondolja tovább, ahogy csak akarja, oda és vissza ismerjük már a TAO milliárdjait, Mészáros elvtárs mesés életét és a kiskutya kókadt farkát is. Csak még mindig nem világos, hogyan lehet ez, hogy a rossebbe működik és virul a NER, sőt, burjánzik, gyarapszik, mint a rák, és elveszi az emberek eszét is, mint az szerte a net drótjaiban őrződik és megnyilvánul, valamint mindenféle ünnepeken.

Az orrom elé került egy kép, amitől elkezdtem szégyellni, hogy Vas megyei vagyok, de megnyugodtam mégis, hogy az ember a szüleit nem, csak a barátjait választhatja meg, és a képen szereplők nekem nem azok. Nincs baj, így altatgattam magam, de huzamosabban nézegetve ezt a képet, láttam ám, dehogynem, most van csak igazán. Meg, stílszerűen, irgalom atyja ne hagyj el!

Három jól fejlett, jól táplált férfibeteg van ezen a képen, akik örülnek egymásnak, másnak viszont nem. Arról szól a megmerevedett pillanat, hogy az eddig nem létező “Vas megye díszpolgára” címet most létezővé tették, és nyalásilag, mintegy a szervilizmust négyzetre és köbre emelve átadják Kásler Miklósnak, aki immár miniszter, s mint ilyen, a prime jobb keze, aki minden nap láthatja Őtet, s így voltaképp a díjjal neki üzennek: tiéd vagyok édes gazdám.

Gyomorforgató, infantilis aljasság, de mégsem ez ragadott meg a műalkotásban, hanem a képen szereplő három alak. Jobb oldalt a kitüntetett, kezében a bőrkötésű oklevél. Gyengéden tekint rá, azzal a meggyőződéssel, hogy senki más nem kaphatta, csakis ő, aki megtanította kezet mosni az orvosokat, és tízparancsolattal gyógyítja a rákot, meg a létező összes nyavalyát. Sőt, óvodásokat képez ki szerzetessé.

Arca kissé meghatott, de az a meggyőződés ül rajta, hogy megérdemelte. Egyáltalán, ezek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Mindig, mindenben, mindenhol. Nála érdekesebb az oklevél átnyújtója viszont, aki a táplálékláncban messze a sámán alatt áll, és ezzel a gesztussal veszi meg a nyüves életét, hogy föl ne zabálják früstökre. Egyszerű ember, föl fogják a hatalom törvényei szerint, ez az ánuszfényesítő gesztus csak elodázza a véget.

Ezt még nem tudja, csak sejti, érzi a zsigereiben, így nyújtja át a mappát, ezt edd meg, ne engem, és könyörgés van a gerincében meg a bőre színében is. A harmadik, a fiatal szakállas az imára kulcsolt kezével csak kiegészítő alak, hogy kilegyen a szentháromság. A szemét viszont egyiknek sem látni. Lesütik, ami jelentheti azt, hogy a lelkiismeret nem veszett ki belőlük egészen, és tudják, milyen nevetséges színdarabot játszanak. Vagy rosszkor exponált a fotós, soha nem tudjuk meg.

S még mielőtt nekem esne a nagyérdemű, hogy miket hablatyolok össze itt buszvárókról és lesütött szemű alakokról, hogy mi köze ennek egymáshoz, kiterítem a betlimet: ezek azok. Ezek írják a bontásra felszólító leveleket. Ezek működtetik a rendszert jó pénzért és hamis plecsnikért. Ezek eszik meg az életünket, mert a szervilizmus oly fokán állnak, mint Aureliano Buendia katonái: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.”

Hogy pokol az élet, annak Orbán az indoka, de az oka ezek. A házmesterek, akik a két kezükkel lakoltatnak ki, bontanak és építenek, akik hivatalos levelekbe öntik a NER-t, átkozódnak és fenyegetőznek, kommentelnek, beszólnak a buszon és leköpik a koldust. A szárba szökő, delíriummal terhes őrület, ami akkor is itt marad, amikor Orbán már sehol sem lesz, ezek a magyar alakok, akik évszázada állandók, csak az arcuk változik csendőrből ávóssá, munkásőrré és elsőáldozó ministránssá aztán.

Ezek az ország igazi veszte, s mint Máraitól tudjuk, ez a fajta nem változik.

Jé és nahát

Jé. – mondta Pálinkás József – Nahát. – tette még hozzá, akárha babos ruhás kamasz kislány volna eltartott ujjú teadélutánon a hétfejű sárkány szalonjában, ahol halomban fekszenek a hullák. Akár tiszteletre méltó is lehetne ez a jámbor józanság, és mégsem az, hiszen ő is csak akkor szólalt meg – a’la Simicska – amikor a saját háza égett. Ahogyan a vezér leváltotta a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről, azonmód döbbent rá, hol is él. Hogy milyen mocsokban.

Pálinkás régi vágású úriember, aki belekeveredett egy galeribe, és még most is ilyen cizelláltan – “az általa is vallott értékeket bizonyos, magukat jobboldalinak tartó körök igyekeznek felhasználni, kiforgatni, nevetségessé tenni” – mesél a kurvaanyázás közepette. Nem baj ez, ettől is vagyunk emberek a vérzivatarban, csupán azért fals a sopánkodás, mert ugyanakkor az Orbán-féle első ciklust, – amelynek tevőleges részese volt -, pedig megfelelőnek találja, és ezen a ponton akár el is feledhetnénk egymást.

Ahogyan Simicska, úgy ő is – most elcsodálkozik, hogy kígyót melengetett a keblén, pedig nem. Mindketten a tojásokon ücsörögtek, és saját testmelegükkel segítették világra a sátánt. Ez bocsánatos bűn is lehet, de azért ne áltassuk egymást. Pálinkásnak már a politikába való belépése is magában hordozta a kudarcot. Az MDF dohos szagú ténykedése, ahogyan Antall szétverte a magyar gazdaságot az uram-bátyám világ felélesztése oltárán, na, az volt ez eredendő bűn.

Ennek is hallgatólagos részese volt Pálinkás, ahogyan aztán útja az MDNP-n keresztül egyenesen vezetett az elkurvult Fideszbe, és Orbán oktatási miniszteri székébe. Aki nem valami varázsszemüvegen keresztül nézte a nagyvilágot, akkor is tudta, hová vezet ez az egész a korona úsztatásával, a hosszú bájtok éjszakájával és Torgyán Józseffel együtt. Minderre andalodva gondolni erősen eufemisztikus cselekedet, még, ha máma szintet is lépett a téboly.

Az, hogy Pálinkás most kezdte rosszul érezni magát, nem jelenti azt, hogy a nagy többségnek jobb lenne, sőt, a plebs immár egy évtizede kapkod levegőért, és szó szerint az életben maradásért küzd. És azon a napon, amikor a devizahiteleseket sokadjára is halálra ítélte Orbán Viktor és udvartartása, hogy még tárgyalni sem volt hajlandó az ügyükről, miközben félájult nőket cibáltak ki a lakásukból, nos, ezen a napon a jobboldali értékek kiforgatása fölött keseregni számomra visszatetszőnek tűnik.

Kinek mi fáj, persze. Író embernek a betűk elkurvulása, tudósnak a pártalapú periódusos rendszer, Jolán néninek a bütyke, és egyik sem alábbvalóbb a másiknál. Csupáncsak – ha lehet még ilyen – kajánul nézem, ahogyan látszólag értelmes emberek rácsodálkoznak, mit is segítettek világra. S nemhogy a kígyót a keblükön melengették volna, és most nézik, mi is ez, hanem egyenest a feneketlen gyomrából ordibálnak kifelé, csak most már késő, mert lement a Nap. Derék dolog Pálinkás – és az összes többi – megvilágosodása, de már minek.

Továbbá abban sem kellene ringatnia magát – mint ahogyan meg is teszi -, hogy ez az egész majd magától összeomlik. Rossz hírem van, nem fog. Az ő hajdani székében máma már egy Kásler ül, és lesz ez még rosszabb is, efelől kétségeink ne legyenek. És ahogyan – annak ellenére, hogy nem vagyok látnok, de már ’98-ban is tudtam, hová vezet ez, most is elmesélem, mi lesz. A rezsim még hosszan bírja magát, s amikor mindent csontvázig lezabált és megemésztett, húsz év múlva enged a szorításán. Konszolidálódik, úgymond.

És akkor úgy egy évszázad alatt föl és újra épül az, ahol Orbán uralma előtt tartottunk. Csak azt se Pálinkás úr, se nem én és még sokan mások sem érik/jük meg. Így baszta szét Orbán az életünket. Ez az igazi jé és nahát, nem a nevetségessé tett jobboldali értékek. Csak, hogy világos legyen.

Él és élni akar

Az élet közkeletűen szar, bár akadnak eltérő vélemények a megítélésében. Ez filozófiai hajlam, pénztárca vagy szerelmi állapot függvénye többnyire, de vannak egyéb ismeretlenek is az egyenletben, például az eperfagyi vagy a kisvasút, kinek mi. Bonyolult dolog ez, mint maga az organikus létezés is, legyen ázalékállatka az ember vagy prostisrácos bérgyilkos, esetleg levelibéka.

Ady óta tudjuk, hogy az élet él és élni akar. Bár ő még nem nézhette a Natgeo műsorait, amelyek bemutatják, hogy az első egysejtű megjelenése óta az emberig bezárólag a létezés első számú törekvése az ehhez szükséges energia megszerzése, legyen az bélszín vagy tyúkláb, egyre megy, csak másféle tőle a delikvens hangulata. Ha Schopenhauer, akkor az előző esetben is borongós, ha meg fideszbérenc seggfej, akkor viszont tutul tagolatlanul, és az örömtől csűrdöngöl fönnakadt szemekkel.

Pedig ha keresztény lenne, nem volna virágos jókedve. Hiszen tudná, ahogyan atyái is tartották, csak az ő penészes agyáig ilyen mókák nem jutnak el, hogy ez itt a siralomvölgy, ahol piros pontokat lehet gyűjtögetni a túlvilági gyönyörökhöz csupán. Ilyképp, amit hazudik, az nem különbözik az iszlamista robbantótól, aki szintén a szüzek és mézes sütemények ígéretével pusztítja el a fél világot.

Az egyedüli becsületes úriember ebben a színjátékban Sziddhartha herceg, aki mindenféle örömökről lemondott ezen a Földön. És nem azért, hogy a mennyekben kamatostul kapja vissza, hanem, hogy soha többé ne kelljen átélnie az evilági gyötrelmeket, amire nem az Atyának jobbja a gyógyír, hanem a Nirvana felemelő semmije. Ezt viszont elképzelni is lehetetlen nekünk, mert a nyugati agyával az ember azon gondolkozna, mi van a semmi mögött, valami biztató mégis.

Kitetszik tehát, hogy aki őszinte, belátja, élni nem mindig jó. Ehhez képest, kevés kivételtől eltekintve, amelyeket Camus doktor ismer alaposan, mégis ragaszkodik a nyüves életéhez nemcsak a bolha, de a bolhás teremtés koronája is a rongyaiban és korgó gyomorral. Olyan ellentmondás ez, amelyet évezredek óta nem tudnak feloldani sem a papok, sem a gondolkodók, csak most Kásler miniszter a mérhetetlen okkultista tudásával.

Amikor az ember elkészítette az első barlangrajzot feltehetően szintén ilyen vajákos céllal, akkor azt igazolta, hogy előbb volt filozófus és művész, mint párttitkár, esetleg miniszterelnök. Következésképp az élet akarása – mint fentebb látható – és a kultúra előbbre való, mint a politika, és ez utóbbi nem irányíthatja az előbbit. Ilyet csak Gajdics Ottó képzel a munkásőr agyával, és mindenféle magyaridőkös senkiházi kultúrharcos.

Tudni lehetne ezt, ha az ember indián öregasszonyok énekét hallgatná, amely a szívükből folyik elő, vagy J. A. összest mormolna magában szuszogva a foga között. Ilyenkor megértené a katarzis elavult fogalmát is, és belátná, hogy ilyesmi, tehát amit amúgy művészetnek neveznek, általában a szenvedésből fakad, mint arra föntebb utaltam a világvallások kapcsán, mert a dolgok összefüggnek reménytelenül.

És az ilyen énekek, versek akkor is megszületnek, ha ez most nem tetszik a Központi Bizottságnak, és a számtalan szarrágónak, aki az ukázt végrehajtja Esterházyt szapulva. Mert, hogy Babits-csal magyarázzam: “…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos ízelt bogarat…” – És ez olyan, mint az élet akarásának patakbugyogása.

Örök, megállíthatatlan, és legfőképpen pénzért nem előállítható. Pénzért Pataky Attilát lehet venni, meg Ákost, Cseh Tamást viszont nem. Így, hiába az ordítás most a hatalmi téboly közepette, fiúk, ez nem fog menni. Sőt, még a könyvek sem elvehetők, bár elégetni lehet őket. Viszont ha belegondolunk Faludy bácsiba, aki Recsken, az éhhalál közelében a fejében gyártotta a verseket, akkor egyértelmű, hogy ezek toporzékolhatnak ugyan, és mégis bekaphatják.

Úgy, mondjuk, mint a kamarás Parragh, aki az MTA-t vette a szájára, és egy tisztán látó polgártárs a tudósítás után tömören, egy mondatban mondta el a véleményét, amelyben benne van minden, amit föntebb körmönfontan óhajtottam magyarázni. Az egész magyar karikás ustoros nyomor van itten: “…Hej, bazmeg, a bukott parasztfideszes csempeárus nekimegy a kvantumelméletnek…” – Így valahogy, ha tetszenek érteni, mire gondoltam.

Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az “Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a “Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a “Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a “Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a “Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy “Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a “Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a “Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem “Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát “Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a “Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

Rágjon sokat!

Vajúdott sokat a Kásler nevű hegy, bejelentette, hogy bejelent, aztán hatásszünetet tartott, és előbukott belőle az egy igazság, hogy talán mégsem mindent old meg az ima és a tízparancsolat. Illetve lehet, de az ő lelke és szíve a pogányokért is remegve dobban, így kiderült, ha a hitetlen gyaur képtelen imádkozni, s így nem akar kórházban bájosan benyalt fertőzésben elpusztulni, mert amúgy hullunk ettől, mint a legyek, akkor mosson kezet.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy anyám is azért halt meg ettől, jegyzőkönyvileg igazolva, ámde még annyit sem mondva kórházilag, hogy bocs, redves volt a főorvos úr körme, amikor benne turkált. Sőt, felidézve, amit ugyan nem ismertek el, de apám is azért lehetett holtában olyan sárga, mint a sütőtök, mert beléje is belegyömték a szepszist. És mindketten élhetnének talán, ha már akkor megjelennek azok a plakátok, amelyek most megoldják az összes bajt és gondot.

Mert a Soros ellen oly jól bevált fegyvert vette elő a kormány, és plakátkampányt indított a kórházi fertőzések visszaszorítása érdekében. Ezek a műalkotások nem kékek, hanem bájosan narancssárgák, és ez áll rajtuk: “A megoldás a te kezedben van: előzzük meg közösen az egészségügyi ellátással kapcsolatos fertőzéseket!” – És a plakáton éppen kezet mosnak Semmelweis után kétszáz évvel, ami komoly teljesítmény valamint agybaj.

A többség elalélt itt, hogy na, végre, valami értelmes dolgot plakátoltak ki nagy buzgalmukban, meg, hogy a hirdetős céges havernak is csurranjon. Én meg úgy vélem Gyurcsány után szabadon, hogy lófaszt mama. Annál tényleg felemelőbb, mintha az lenne odasrejbolva, hogy öljünk meg minden rohadékot, de ez itt annyi csupán, mintha egy varázsló állana a papíron és delejezne, hogy múkodj! Értelme annyi csak az egésznek.

Emlékeim szerint ugyanis már az óvodában is tudnak annyit a kiscsávók, hogy szaros kézzel nem turkálunk a saját szájunkban, de vessenek a mókusok elé, ha ez nincs így. Ezen túl, talán – de nem biztosan – az egészségügyben dolgozók is vannak ennyire felvilágosultak, és megsúrolják a mancsukat, feltéve, ha van mivel, ugye. Ilyképp elég lehangoló ez az egész, mert mutatja, mire tartja állampolgárait a hatalom, illetve jelzi, hogy mire véli saját magát is.

A “Cipőt a cipőboltból”, a “Még mindig centrumhétfő” világa ez, illetve, ennek az egészségügyi vonulata idéződik fel megint, hogy “Rágjon sokat, mosson fogat”. És erre hajaz az is, midőn a kórház rothadó falára lehet pöfögő Orbánt pingálni, és itt nem a vezér kisvasutas képe a lényeg, hanem, hogy van penészes kórházi fal, amelyre rákerülhet. Sőt, hogy e falak mögött meg nincs klozettpapír, hogy a beteg kitörölhesse a szaros seggét.

Egyébként, aki kitalálta ezt, a tökeinél ragadta meg a probléma velejét – vagy miket is mond Virág elvtárs -, mert a szaktárca mindettől a plakáttól harminc százalékos csökkenést vár, csak nem tudni, mihez képest. Mert az máig titok, hogy az űrkorszaki magyar egészségügy hány polgártársat gyilkolt meg és gyilkol a mai napig szepszisekkel, s tán sokat, mert azt is felvetették, hogy majd többet költenek fertőtlenítő szerekre.

Igaz, nem ez áll a plakáton, így, ha hülye lennék, akkor azt hinném, hogy például anyám még ma is élhetne, ha a combnyaktörése után megmosatom vele a kezeit, és így adom át őt szíves operációra. Mert most is azt mondják a józanabb szakértők, hogy az irány jó, csak az a kérdés, lesz-e elég szakképzett dolgozó a kórházakban, aki betartja a szigorításokat, és haza is érkeztünk.

Mindemellett, hogy adtak a szarnak egy pofont, nem is ez a leglehangolóbb az egészben. Hanem, hogy idáig jutottunk megint. S bár a szétrohadó egészségügyre kéne gondolnom, mégsem azt teszem, hanem afölött andalodok el, hogy a hanyatlásban visszaértünk a jelszavakig, aminek olyan munkásmozgalmi és ezen kívül náci bukéja van. Az ilyesmitől meg berzenkedik az ember, ha nem egydimenziós, és az a reakciója, hogy inkább dögöljek meg, de ezeknek nem mosom meg a retkes mancsomat.

Bennem ilyenek a fölhorgadások, bár lehet, én vagyok a hülye. Vagy inkább hüje.

Rogyasztás

Az internet kegyetlen közössége ismét szájára vette miniszterügynök urat – közkeletűbben O. V. -, és rajta élcelődött illetlen módon. De nem azért, amit tett, hanem, azért, amilyen. Ez infantilis tempó, és mégis jogos. Mert, ha púpja volna, mint III. Richárdnak, vagy húzná a lábát, mint Cipolla, netalán reszketne a keze, mint az Adolfnak a vége felé, ahogyan jobbjával a halálba küldött tíz éves hugyosok buksiját simogatta, a balja meg a háta megett ugrált megállíthatatlanul, nos, az ilyeneken megesik az ember szíve, és nem vihog rajta, mert a sors akarta így, és nem a kiröhögött delikvens akármilyen gyengeségei, ugye.

Ellenben, ha az ország ura, Európa leendő cárja, valamint atyaisten olyan ruházatban fotózkodik, mintha egy vak komondor szájából cibálta volna elő, és pláne az egész alkatából az tetszik ki, hogy egy fékezhetetlen zabagép, aki a szemünk előtt csúszik és folyik szét, akkor némi malíciával megengedhető, bár nem támogatandó a rajta való szörnyülködés. Hiszen sorsának mégis csak maga a kovácsa, annak is ő lesz az oka, ha majdan menekülnie kell az egyenes kaszák elől. Azt is magának köszönheti, mint ezt is, hogy elhájasodott már a szíve is neki. És a nagyközönségnek ennek ellenére a harmonikás gatyáján akad meg a szeme, és igaza is van, böszmén néz ki, bizony. Mégis: kicsi is, hibás is, de a miénk.

Bűnös, ha van ebben a skandalumban, az csak az Anikó asszony lehet, hogy elengedi szegényt ilyen hacukában, pláne jól szituált emberek közé, és a világ szeme elé. Nem szereti az az urát, vagy más okok vannak. Olyan például, hogy a szállás.hu-ról nem a vasalós, hanem a dobókockás opciót választotta, vagy csak időhiányban szenved. Tudjuk róla, hogy, mint minden försztlédi az univerzumban, a jótékonykodás tölti ki az összes percét. Ám, mivelhogy szegénység már évek óta nincsen, és a hajléktalanokat is megszüntette az ura törvényileg, a becses ideje – most már, hogy a gyerekek is lassan, mind az összes a saját lábukat tapodják -, csakis a szőlők, földek, rétek és kastélyok igazgatásában múlhat el.

Hogy ilyen gatyában engedi az urát emberek közé, azt mutatja, mérhetetlenül sok a dolga. Le is fogyott szegény, összeaszott, mint egy rossz szőlőszem, tisztára mazsola az ő Manócskájának. Vagy vehetnénk a Récsölt is, aki már divatguru, készül meghódítani a New York-London-Milánó tengelyt, mégsem szól rá az apjára, hogy fater, de nagyon hülyén nézel ki. De az is lehet, hogy még meg is lapogatta a hátát, hogy jóvan aptya, és elégedett vele. Ez is módozat, mert amikor Dubajozott a saját bejáratú urával, hogy az ország sorsáról tárgyaljanak, az is éppen ilyen kajlán nézett ki. Ilyen megközelítésből jogos az internet népének elszörnyedése és vigyora, ámde csöppet sem tudományos alaposságú.

Mert vegyünk csak egy jónevű, ámde sorosilag romlott orgánumot, amelynek részeges-bölcsész újságírója meglátva a képet, amelyen miniszterügynök úr sajátosan rogyasztott gatyában ácsorog, s hogy az ülepe nem lóg ki, az csak a fotózás előnyös szögének köszönhető, nos, ez alapján ez a slapaj fölmentette őtet a gengszterizmus vádja alól, holott tudvalévő, hogy keresztapa ő, s megengedően gengszterrapernek nevezte. Nagy tévedés és hiba. Ilyen migráncsos és kozmopolita műfajtól ő menekül, talpai egymásra lépnek csupán, vagy esetleg harci indulókra andalodik el. A megfejtés máshol van, mint az élet is.

Most, hogy Kásler miniszter és fősámán az egész magyar közgondolkodást, tudományos életet és gyógyítást az okkultizmus irányába pezsdítette el, ideje, hogy a szintén ebben utazó valahai barom, a nagy Cesare Lombroso munkássága alapján ítéljem meg miniszterügynök úr fizimiskáját, küllemét, és vonjak le messze mutató következtetéseket. Lombroso úr szerint vannak született bűnözők, akik valamilyen visszatérést jelentenek egy korai, primitív embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek. Én magam ennek boncolgatásába nem mennék bele, mert nem vagyok náci, mint vizsgálatom tárgya. Ámde a hülye olasz más agymacskájával már megengedőbb vagyok.

A született bűnözők mellett leírta ugyanis a „kriminaloidokat”, akik lehetnek alkalmi bűnelkövetők, szenvedély miatt bűnözők, morális idióták és bűntettes epilepsziások. Itt már kapisgál valamit, a végkövetkeztetést azonban mindenkinek a gusztusára és belátására bízom. A magam részéről – mint már évtizedek óta kitartóan – azon a meggyőződésen vagyok, hogy miniszterügynök úr egy elfuserált, félművelt, ebből fakadóan bunkó, pszichopata hatalommániás parasztgyerek. És a rogyasztott gatyája csak annyit mutat, hogy nem való abba a klubba, ahová befogadták, mert belehugyozik a zongorába, és ellopja az asztalról az ezüstöt. A magyarok tragédiája, hogy ettől pisálnak állva, visítoznak és csókolgatják a kezeit. De hát, soha nem voltunk az a nyerő típus.

Fülöp, Fülöpünk

Polgártársak, tegyétek le a fröccsöt, vagy épp ürítsétek fenékig, mint a gyász italát, szörnyűség. Meghalt Fülöp, Fülöpünk, az igazmagyar gólya, és méltatlanul. Nekirepült a villanyvezetéknek, és a sorosista áram agyoncsapta őtet. Bánat üli meg Bodrogkeresztúr partjait, a Párt kósza lelkét, valamint a tágabb haza, a Kárpát-medence, és annak túlnani részei, Borneo és Celebesz, meg ősi földünk, Szíriusz valamennyi vidékét és zegzugát.

Erősen keresik a felelőst, aki kihúzta azt a nyüves drótot, és vizsgálják azt is, hogy valamely borsodi partizán nem kevert-e bódító szereket Fülöp italába a helyi kocsmában, ahol halála előtt pár órával – szokása szerint – kedélyesen beszélgetett barátaival, megvitatva a labdarúgás, a vetések és Irénke terméketlenségének gondjait. Itt csak a szokásos két sörét fogyasztotta, pár szárított és sózott békacombbal, ám valami miatt mégis feldúltan távozott, a biciklijét is ott hagyta. Innen indult a tragédia.

Fülöp jó elvtárs volt. Amióta letelepedett a faluban, már harminc kis magyar gólyát nevelt fel, és még CSOK-ot sem vett igénybe. Jó lesz nekem elvtársak – így mondogatta – néhány ágdarab, és a Párt segedelmével, erős hittel és kitartó akarattal megoldom ezt is. Takaros fészket épített délre néző ablakokkal, nagy éléskamrával, hogy a szűkös napokon se kelljen sorban állnia a Blahán az indiaiknál. Valami miatt erősen ódzkodott tőlük, és csak dakotaként emlegette őket.

Fény derült persze az ösztönös irtózás okára is, amikor a kultúrban vetített képes élménybeszámolót tartott bohó ifjúkora afrikai kóborlásairól. A falu krémje elhűlve nézte az iszonyú felvételeket, amelyeken csak migráncsok voltak láthatók, és Fülöp – jó dramaturgiai érzékkel – mesélt az AIDS-ről és mindenféle nemi nyavalyákról, amelyek sújtják azt a vidéket. Páran azt gondolták, meghülyült, de a Párt is ekkor figyelt fel rá.

A KDNP ifjúsági tagozatába lépett be, mert ugyan élete virágában volt már, de mégis csak tizenöt éves, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Szorgalmasan eljárt a gyűlésekre, gyakorolta az egymás talpára lépést, szórólapozott, és társadalmi munkában hordta a kölkeket az egész faluban, szárnysuhogása nyomán tele lett újszülöttel a Bodrog partja.

A kampány során kétnaponta mutogatta a képeit az afrikai veszedelemről, sőt, odáig is elment, hogy amikor március végén érkezett egy gólya messzi vidékekről, nem engedte be a fészkébe, mondván, migráncsokat be nem fogad. Ezek egyébként már az elhülyülés jelei voltak. Ekkor kezdett levéltárba járni, hogy magyarságát bizonyítsa, holott erre senki nem kérte a Pártnak tett szolgálatai után. Ám mégis lényegesnek tartotta, ez mutatja erős elhivatottságát és hűségét.

Nem is kellett sokat kutatnia. Kiderítette, hogy bár ő Aragóniában született, de mégis csak ősi magyar vér csörgedez az ereiben. Az ükükük apjáról született ugyanis a közismert sláger, amelyben a török gyerek megvágta a köbnagyfater lábát, a magyar meg gyógyította. Hogy miért nevezték az ősét egyben gilicének ebben a dalban, az már nem is érdekelte.

Megtudta ugyanis, megértette, hogy miért dobbant akkorát a szíve, amikor először meglátta ezt a tájat, s hogy mért képtelen elhagyni azóta is, immár tizenhárom éve. A génjeiben volt a magyarság, és érhető okból – mint a nóta is mutatja – az iszlamisták zsigeri gyűlölete, így kerekedett ki és vált egyenessé az útja az otthontalanságtól a párt ölelő karjaiig, és még tovább is.

Halála előtt nem sokkal Robiról, a medvéről tartott előadást a kocsmában, aki jól példázza a globalista multikulturalizmus kudarcát. Lám, itt kóborol az országban nyugalmat nem lelve, mert hiányzik belőle a szülőföld aléló szeretete. Golyót követelt neki, hogy megismerje a magyarok istenét, s amikor szabadon engedték, letargiába esett, mert a gyengeség jelét látta ebben. – Nem kéne irgalmat ismerni. – Ezt sutyorogta a napszítta csőrével.

Aznap este erősen berúgott – Isten legyen irgalmas neki -, kivetkőzött magából, és spanyolul hadovált össze-vissza. Ketten támogatták el a fészkéig, hogy a fiatalok ne lássák ilyen méltatlan helyzetben. Másnap semmi sem látszott a drámából, kimosakodva, sőt, csokornyakkendőben arról ábrándozott, hogy levelet ír Kásler professzornak, bemutatva neki kutatásának eredményeit. Ezután ütközött a vezetékkel, és halt érthetetlen halált.

Mindenki gyászolja, a KDNP helyi ifjúsági szervezete mégsem tekinti a saját halottjának. Végül is, csak egy gólya volt, ez áll a közleményükben, sőt, mint azt suttogják, kampány indult, hogy rábizonyítsák, ügynök volt, sorosista kém bizonytalan spanyol kapcsolatokkal. Egy ismeretlen az éjszaka piros matricát ragasztott a fészkére, és senki nem vette le azt. Ki érti ezt?