Popzene

Németh Pacal Szilárd örvendezett nagyon, hogy hiába az esős idő, és Istennek ellene való minden furmánykodása, csak összejött a koviubi. Ma már koviubi nélkül nem ember az ember, ez a jelszó a galeribe való bejutáshoz, amit csak szittya magyarok ismerhetnek. A koviubi az magyarul koviubi, ez minden más nyelven másképpen van. Azért nyúltam ilyen merészen ehhez az állításhoz, mert annak idején a kedves vezető, illetve az őt mosdató agytrösztje is kijelentette, hogy az élettér az nem Lebensraum, na, ugye, és hát természetesen perszepláne.

Hogy lássuk, amiként annak idején Berki kivasaltatta a herezacsit, hogy megbucskázzon rajta a napsugár, akképp Németh Pacal az agytekervényeivel tette ugyanezt. Sima a szürkeállomány, mint egy biliárdgolyó, ami abból is kitetszik, közvetlenül a koviubi után azt is megtudtuk: „Sok, nálunk gazdagabb és fejlettebbnek gondolt ország megirigyelhette az elmúlt három hónapban Magyarországot. Bebizonyosodott, hogy a fegyelmezett állampolgárok összefogása, a kormány gyors, hatékony és felelős döntései, az elkötelezett egészségügyiek, honvédek, rendőrök ereje gyakran többet ér a pénznél.”

Nem tudom, érezzük-e a világképből a tábori szürkét és a zupás őrmester eltátott száját, amelyek együtt olyan erőt sugároznak, mint Svejk hülye tábornoka. Emlékezhetünk, ő volt az, aki álmodozva kijelentette, olyan sereg elől, amelynek tagjai este megeszik a gulyást, majd kikakálják magukat, minden ellenség fejvesztve menekül. Általában is kezd hasonlítani kies hazánk a K&K degenerált világához, amelyben ügyelni kell, hogy a legyek le ne szarják császár őfelsége arcképét. Ferenc Jóska olyan apafigura volt azonban az akkori szervilistáknak, mint ma Viktor atyuska.

Nem mókázok, mert ugyanis tegnap, apák napja lévén a Fidelitas krémje „Apa csak egy van” felirattal a kedves vezető képét jelentette meg. És ide is eljutottunk. Meg oda is, hogy az igazi papájuk nem veri ezeket képen, mondja nekik, hogy játszódjanak a sarokban. Egyáltalán érdekelne azoknak a lelke, akik ifjúságukban ilyenre vetemednek. Régen az ilyenek mentek az Ifjú Gárdába majd pedig munkásőrnek, mint az egyik nagy ideológus, a Gajdics is, aki ma tele szájjal komcsizik. Ilyen az összes, de ez már nem érdekes, csak legyintünk, hülye ez, s mintha nem is lenne.

Viszont van utánpótlás, és az újak a megfelelési kényszer miatt hülyébbek és aljasabbak az előttük lévőknél. Mondjuk Pokorni vs. Kásler, és még lehetne mutatni párokat, ahogyan azt is, hogy a jobbak hogyan hagyták oda azt a fertőt, amit ma már a Fidesz jelent. Csak a belső mag örök, a triumvirátus: Orbán, Kövér, Áder, és a peremeken negyediknek Deutsch, ezek harminc év alatt megkaparintották az országot, és formálják a maguk züllött és ostoba képére, kirabolják, és mindig találnak hozzá kiszolgáló személyzetet. A legújabb véres szájú ez a Demeter Szilárd.

Mindent elmond a manusról, hogy az emlékezetes interjús afférjáról annyit jegyzett meg, hogy ugyan aljas volt amit tett, de helyes. Ilyen erkölccsel a lágerek őrei rendelkeztek utoljára, akik az eszmével igazolták az embertelenséget. És ez az ember az irodalom ura ma, és most már a popzenéé is. Hogy ilyet ki bírtak találni, azt mutatja, ezek soha nem voltak fiatalok, ami igaz lehet, mert már húsz évesen is csak a hatalomról álmodoztak a kollégiumban, ami görcsösségektől ma sem bírnak szabadulni, viszont közben nem jutott idejük arra, hogy megismerjék a világot.

A popzene (rock, punk, vagy akármi), az nem a párt által jóváhagyott Kislány a zongoránál a táncdalfesztiválon, hanem eleven hús és lázadás. Johnny Rotten meg Menyhárt Jenő. Ezeket nem lehet társadalmiasítani, mint ahogyan ez a Demeter feladatul kapta, ő annyit tehet, hogy milliókkal tömi ki Ákos dalszerzőt, meg az UFO-k által szabadjára eresztett, mulatóssal kurválkodó Patakyt. Ugyan ők ma is kapják a jussukat, de, hogy a júdáspénzek így hivatalossá válnak, maguk termelik ki azt az ellenkultúrát, amelynek a gyermekei majd megdöntik őket. Gondolom én, ujjam a bilibe lógván.

Bodzaszörp

Németh Szilárdunk, úgy is, mint hadvezér, a rezsik őre és görög-római filozopter, egyúttal a hit őrizője, most kovászos uborkát pancsolt, ezzel örvendeztetve meg a bávatagokat, a hívőket és engem. A koviubi jó a velőspacalhoz, dobostortához, mindenhöz, de leginkább a szervilizmus savanykás trutymója. Amióta a kedves vezető is ilyennel pózolt, vitte be a dolgozójába, lehet jó pontot szerezni, ha magunk is koviubiban utazunk. Az ember, de leginkább Németh Szilárd setétsége végtelen, ha a kedves vezető szart szopogatna idvezült arccal, ezek rendelnének két szippantós kocsival. Az ő nyomoruk, viszont az ország nívója.

Mint ahogyan a disznóvágás, kolbásztöltés, pálinkafőzés, szotyolapökködés is. Nincs ezekkel gond, ha a manus a budija sarkában hódol nekik, de ehhez kár volt a várba költözni. Igaz, a freskók le lettek meszelve, az unoka ott rollerezik, már csak néhány csirke meg kacsa kellene az erkélyre, hogy készen legyen a festmény. A tragédia mindebben mégsem ez, hanem az érzet, a látvány, hogy az ország elfoglalása után ezek kezdik magukat lakájosan érezni benne, alakítják át a várat – és mindent – a nívójukra, aggatják a sparhelt mellé a hímzett falvédőt, csak hozzá kakastollat tűznek a csákójukra, és leginkább ez nincsen jól.

A koviubi tegnap a diplomáciában is szerepet kapott, jutott belőle egy üveggel a szlovák miniszterelnöknek is. Ezt állítólag Orbán szottyantotta saját kezűleg, voltak régebben fotók is, ahogyan a karmeliták folyosóján cipeli a tejfehér folyadékkal teli üveget, de azt elbaszhatta. Mert az a darab ilyen egyenes falú készség volt, míg Igor Matovics kis hasas üveget kapott nemzeti színű pántlikával. Mindebben nem is ez az érdekes, hanem, hogy viszonzásképp a kedves vezető meg bodzaszörpöt kapott. Ami szintén szép gesztus. El tudom képzelni, ahogyan szerveződött a nagy találkozó, jöttek-mentek a levelek, hogy ez a Matovic hozzon magával valami nagyi lekvárját.

Ezek csudálatos mesék, amikor a nép egyszerű és vagyontalan gyermeke saját készítésű ajándékkal lepi meg a kis pajtását, nincs is ennél szebb a világon. Ráadásul és pláne hogyan zabálják ezt a kézcsókos matrónák, a röfijüket mutogató nagyik, az egymás talpain tapodó ifjak és szüzek, valamint a nemzetért gőgicsélő kisdedek. Azért kíváncsi lettem volna a szlovák csinovnyik képére, amikor a magyar külügy értesítette, meglepetésként küldjön a főnökkel valami házi készítésű izét, és ő pedig hülyék ezek nyugtázással csomagolt el ennek a Matovicsnak egy kis bodzaszörpöt, hogy ne maradjon szégyenben vendéglátója és a sajtófogyasztó nagyközönség előtt.

Én szeretem a színházat, de nem Orbán kaliberű színészekkel, illetve azt nem, ha díszletnek vagyok használva benne. Mert ugyanis azok vagyunk mindahányan. Két kézzel mutogatnak ránk magyarázkodva, hogy mi ugyan hülyék vagyunk, de ők választottak, egyenesen igénylik ezt, enélkül boldogtalanok, tehát mindenki fogja be a pofáját. Nem csoda, ha a magyari embert lassan de biztosan furán kezdik méregetni a nagyvilágban, keresik, hová tette a kumiszt, és csodálkoznak, ha késsel-villával tud enni, persze egy sztyeppei kipcsaktól mi mást is várhatnának. Mucsa, budikirályság, malom alja, fokos, csíkos gatya, bamba társak.

Tegnap a városomban fényes nappal, egy templom melletti padon halt meg egy hajléktalan. Órákat feküdt ott, jártak-keltek körötte az emberek, míg felfedezték, hogy valami nem stimmel. S amikor a mentősök sikertelenül próbálták újraéleszteni, a decens úri közönség, tán istentiszteletről jövet szidta az elhunyt édesanyját, hogy ez is iszik vagy ivott, esetleg szívott, épp ki nem mondva, hogy nem kár érte. S ugyanők azok is, akik elalélnak, amikor szívbéli szerelmük a várban koviubit cserél bodzaszörpre, hogy ez milyen emberi, mennyire zabálni való a mi kedves vezetőnk. Nem tudom, érezhető-e az a szükségszerű kapocs, ami itt a dolgok között van.

Hogy az igénytelenség miképp vált át embertelenségbe, milyen úton válik a szellemi és lelki restség sátánivá, még ha gyermeki arcát mutatja is. Ez a legveszedelmesebb és a legaljasabb, a gyerek fejét cirógató diktátor, a bratyizó vezér. De, hogy Németh Szilárdtól indultunk el, térjünk is vissza hozzá, a pacaljához és az uborkájához. Azon gondolkoztat el sudár alakja, hogy vajh, miért olyan sikeres a rendszerben, amely teremtette őt. És, hát, ezért, az ilyen koviubis pörformanszokért. Így hát, én nyájasom, olybá tűnik, ha boldogulni szeretnél, gyárts te is uborkát, vagy legalább bodzaszörpöt, és előtted is megnyílik a mennyeknek országa. Ami maga a pokol.

Mammográfia

Tök mindegy, mikor fedezik fel az organizmusban a rákos burjánzást. Ezt jelentette ki a valahai onkológus Kásler sámán, aki Orbán népének egészségéért felel, és mindezek után van képe azt állítani, azért nem csípik a búráját, mert magyar és hívő. Ebben a két momentumban, hogy úgy ne mondjuk, aktusban benne van az egész, nagy, kerek nervilág, s még hét nap. Ilyen gondolatok Kásler sámánban vagy a wc-n elmélkedve, vagy kormányülésen születhetnek.

Mindkét helyszín arra készteti az embert, azt tegye, ahogyan Kásler sámán kezdte félresikerült miniszterologiai pályáját, mikor is kiáltványt tett közzé, és plakátokat állíttatott, miszerint az orvosok mossanak sokat kezet, és akkor nem döglünk meg. Dehogynem, hogyha mindeközben fölzabál minket a rák, de Kásler sámán csak legyint, mondván, jóvanazúgy. Eltelten másra gondolni nem is lehet, ha tele van az ember gyomra, megszállja őtet a sztoá.

Ez a jól lakottság nem csak azért játszik most szerepet, mert az ember miniszterügynök elvtárs alkatára gondol, hanem, mert az is kiderült, hogy míg eddig évi huszonöt millióért szállított a Gundel finomságokat a kormányülésekre, most már harmincért teszi ugyanezt. Ez nem tétel, hanem ennek szimbólum-értéke van, miszerint ezek kaviárt meg lazacot zabálva döntenek arról, hogyan sanyargassák szeretett népüket. Ez már-már népmesei elem, és mindent elmond a romlottságukról.

Régi mániám Schopenhauerrel példálózni, akiben volt annyi erkölcsi érzék, hogy legalább kijelentse, nem illendő ürücombot zabálva az emberi szenvedésről elmélkedni, hogy Sziddhartha hercegről ne is beszéljek. Ő, még mielőtt Buddhává vált volna, már rájött a vágyak, azok kielégítése, újra fakadása és így tovább miatt keletkező permanens boldogtalanság megoldására, ami a lemondás, de voltaképp az ő Jézusuk is erről mesélt néhány tiszta pillanatában.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy újólag föltegyük a kérdést, miszerint azért nem komáljuk-e vajon Kásler sámánt, mert hisz, vagy pediglen azért, mert szaralak. Ez utóbbi, és a minősítése nem légből kapott, hanem miniszteriális cselekedetei meg mondatai indokolják, és azért sem pikkelünk rá, mint ő feltételezi, mert magyar. Mi is azok volnánk, s hogy magunkat is utáljuk sokszor, nem azért van, mert magyarok volnánk, hanem, mert posteriori vagyunk, és erre jutottunk.

Míg viszont Kásler sámán a priori, tehát mindenféle biztos tudás nélkül csupáncsak érzi a feléje áradó gyűlöletet, s nem gondolkozik el, vagy képtelen elgondolkozni annak igazi okán. Ez az állapot jellemző a NER nagyjaira, akik azt hiszik, mind az összes világ azért tartja köpedelemnek őket, mert magyarok és hisznek. Leveleznek, bocsánatkérést követelnek a terített asztalú kormányülésükön, két pofára tömve magukat habrolóval gázolnak bele az emberekbe, s nem értik, mi a baj.

Vagy csak nem akarják. S bár a két eredő közt a különbség nagy – az egyik ostobaság, a másik gonoszság –, a végeredmény egy és ugyanaz. Ha nagyon akarnám, megvilágíthatnám ezt a a következmény-, és szándéketika felől is, de eszembe ötlik Németh Szilárd sudár alakja, midőn a kondérban kavargatja a velőspacalt, és lemondóan legyintek inkább. Ő is a duci, zsíros ujjaival vetné a keresztet, miközben magyar volna, és ki is merülnének létének okai, indokai és összes jellemzői.

És ezen a ponton jutunk el megint Máraihoz, aki meghatározta azt a fajtát, amit Kásler is magára nézve mérvadónak, egyetlen feltételnek, értéknek és gyalázatnak szabott, hogy ő keresztény és magyar: “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember.”

Felteszem, a nyájas olvasó oda és vissza ismeri már ezt a passzust meg a folytatását is, úgyhogy annak ismételt közzé tételétől el is tekintek. A telhetetlen olvasó azonban az írás végén megoldást, jövőbe vivő biztos utat, hogy ne mondjuk, mintegy katarzist követelne, sajnálattal közlöm azonban, hogy ilyen nincsen. Kies hazának jelenlegi halmazállapotában ugyanis Arany Jani úri lócsiszárhoz való viszonya az egyetlen mérvadó gesztus, mármint, hogy félre álltam, letöröltem. Mindenkinek önmagának kell a saját papja lenni ugyanis.

Gondolj apádra

Bizonyára él bennünk a kép, amelyben Müllerné viszi tolószéken Svejket a sorozóbizottság elé. Eközben ő lengeti a mankóját, és „Fel, Belgrádra” ordibálással veri fel a csendes prágai utcákat, elégedettséget csalva az akkori hülyék arcaira, miközben csak ő tudta, hogy mire készül. Mindezek előtt, mint emlékezhetünk, történt egy s más a Kehelyben. Elvitték Paliveczet, mert a legyek leszarták császár őfelsége arcképét, Svejket is átmenetileg, mert rémhírt terjesztett, egyszóval így, hogy épp bevonulás közben találkozunk a derék katonával, ha nem is in medias res vagyunk, de már majdnem.

Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!”
– danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

Tapsoljunk

A 24.hu írása szerint a Szent János Kórházban akadt ápoló, aki áprilisban kétszáz órát dolgozott, várta a beígért extraszuper emelt bért, de nem kapta meg, hanem alig több mint százezret. A fertőzött betegek közt dolgozó emberek alapbért kaptak áprilisra, a kiemelt bérezést pedig arra hivatkozva, hogy a járvány már lecsengőben van, megszüntették. Úgy, hogy eddig még egyszer sem adták oda. Akinek karanténba kellett vonulnia, nem a törvényben előírt száz, hanem hatvan százalékos táppénzt kapott, így élünk mi Neriában. A rezsim a fogához veri a garast – hogy antropomorfizáljuk a gyalázatot –, az ápoló nem gázszerelő, és nem mindenkit hívhatnak M.L.-nek sem.

Szarrágó – így nevezi a gazdag és kegyetlen magyar nyelv azt, amikor valaki pitiánerül áll a pénzhez. A Szent János Kórház vezetése ilyen, ha a katonai parancsnok, ha más a bűnös ebben, de még az is lehet, csak az ország maga alkalmatlan arra, hogy benne élni lehessen. A fentiek ismeretében egészen szürreális, hogy Németh Szilárd almát osztogat az egészségügyben dolgozóknak, az ország népe pedig tapsol és tapsra buzdít, az ápoló ezek szerint tapsviharban és harsonaszóra pusztulhat éhen. Tényleg szürreális a világunk, és ezzel a permanens meg idegesítő tapsolással a Brian élete eszelős prófétája jut az ember eszébe, aki szintén tapsra buzdította a bávatag tömeget.

És már helyben is vagyunk. Fel tudjuk idézni a film aktuális jelenetét, amelyben a menekülő Briant követi a tömeg meglelve az ő saruját meg az ő tökét, s midőn beérik őt, a lelkében végsőkig elcsigázott főhős rájuk ordít, hogy menjenek a picsába. A tömeg egyik tagja pedig megkérdi, de hogyan menjünk a picsába, mester? A jelenet annyira bizarr, hogy az ember egyből otthon érzi magát Neriában, ahol a kedves vezető az állami rádióban jelentheti be pénteken reggel, hogy ő máma fickós. Azt tudjuk, hogy Európa ős DNS-e, a magyar faj őrzője hadilábon áll a saját anyanyelvével, de ennyire azért nem kéne, mert vélhetőleg nem azt akarta az éteren át közölni, hogy toszási ingerei vannak.

De akkor vajon mit? Sose tudjuk meg, mert az olyan habitusú tömeg, amelyik a filmben a picsába menés módjai felől érdeklődik, az ilyen fickósságokon sem sokat tűnődik, hanem jóváhagyólag bólint: örvendezzünk, hogy urunk máma fickósnak érzi magát. Ez a tömeg az is, amelyik akkor is elégedett, ha megtudja, hogy a Szent János Kórházban kicsesztek az ápolókkal, tapsol egyet, és teljesítette állampolgári kötelességét, esetleg még a talpaival egymásra lép. Mindez együtt egy jófajta ógörög tragédia hullákkal és kórussal, valamint tapsoló közönséggel. Viszont ez a tömény, házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom fárasztó, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy sajtótájékoztató.

Ezt pedig Németh Szilárd prezentálja nekünk, mint főkatona. Szétfolyik a sok velőspacaltól, díszletként pedig marcona hadfiak jelmezben, hogy az ember sírásig röhögi magát, pedig ez komoly dolog nagyon. Németh Szilárd igen aktív mostanában, hogy állásukat veszített nyomorultakkal akarja föltölteni a seregét. Verbuvál Orbán Viktornak, mégpedig, hogy körbeérjünk, annyi pénzért, mint amit az ápolók kapnak a Szent János Kórházban, tehát semmiért, hogy kuncog a krajcár. A magyar zsoldosok pedig vélhetően háborús helyzetben kapnának – illetve, mint a kórház példája mutatja – nem kapnának extra fizetést, elmenne a kedvük az egésztől, és elveszne a haza.

A pénteken reggel fickós miniszterelnök ugyanis közmunkát és a zsoldot ajánl az állását vesztett magyaroknak, eddig terjed a gazdasági horizontja. Tapsoljunk. Légy nagyvonalú – mondatta ki Füst Milán Störr kapitánnyal az élet elviselésének egyetlen lehetséges módját, és ez a liberalizmus maga. A szarrágók nem nagyvonalúak, a huszármentébe merevedett degeneráltak sem, a fickós, anyanyelvével küzdő miniszterelnök sem. És mindezt látva megértjük ragaszkodását az illiberalizmushoz, a katonásan beszabályozott világhoz, de azt is, hogy hívei mért mennek utána kezükben az ő tökével. Hogy megérdeklődjék, hogyan menjenek a picsába. Ez a világ kétezer éve ugyanaz.

Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Doktor Semjén

Ha a vírus miatt minden közösségi ténykedést lefújnak és megtiltanak, akkor tartsunk több misét a templomokban. – Így véli doktor Semjén miniszterelnök-helyettes, akinek a címe azt mutatja, ha a kedves vezetővel valami történnék – elvinné őtet a rézfaszú bagoly-, akkor rá lenne bízva az ország sorsa. Nem irigylem magunkat, de őt sem. Nehéz lehet két neuronnal leélni az életet, amelyek közül az egyik azt mondja, Isten, a másik pedig azt, puska, és ezzel készen is van doktor Semjén egész elcseszett élete.

Ha járvány fenyeget, akkor sokszor kell sok embert egymás mellé zsúfolni, vélekedik doktor Semjén, de ez sem elég. Az állam, míg mindenféle színházakat, meccseket, koncerteket, mindent betilt és leállít, az egyházak felé még csak ajánlást sem tesz, rájuk bízza, mit művelnek a hívekkel, aztán ez jön ki belőle, hogy megdögölesztik őket. Mondhatnám, az ő bajuk, mindenki abba pusztul bele, amibe akar, de a miséről boltba mennek a népek, metróra, villamosra, és viszik magukkal a dögvészt.

Ezen túl azon sem ártana révedezni pöttyet, hogy az egyházak – mármint az Orbánnak kedvesek – miért rendelkeznek annyi előjoggal, hogy kívül és felül állnak mindenen, rájuk más erkölcsi (pedofília), anyagi (adómentesség), és ezek szerint egészségügyi előírások és törvények vonatkoznak. Államok ők az államban, romlások a trágyában, minta nem lett volna pár száz éve felvilágosodás, de erről már rengeteget meséltem, és minek. Összegzésül elég Voltaire-re emlékeznünk: Ecrasez les infâmes!

Nem magyarítom, mert doktor Semjén beszarik. Ezen kívül a miniszterelnök-helyettes mellékesen megemlítette azt is, odahatnak a köztévére, hogy ezekben a vészterhes időkben fontolják meg a szentmisék, istentiszteletek megfelelő közvetítését, ami azt jelenti, hogy a csapból is a szerencsétlen Krisztus folyjék. Tehát összegezve: legyen több mise a templomokban és azt mutassák a tévében. Ez jut a járványról doktor Semjén eszébe, tényleg mindmeghalunk.

Feltehető lenne a kérdés, hogy egy köztévére miért és mi alapom akar odahatni doktor Semjén, de ez a NER, az ilyesmi még kétségek és tépelődések formájában sem jön elő doktor Semjén neuronjaiban (mondom: Isten, puska). A köztévé úgy nézne ki a vészhelyzetben, hogy lenne benne mise, zárt kapus futballmeccsek, Bakondi és az operatív törzs. Meg a kedves vezető természetszerűleg, bár, ha jobban belegondolok, köznapi működés során sincs ez másként, akkor meg nincs miről beszélni.

Arról azonban nem árt, hogy a járvány kapcsán Orbán migránsozik, Semjén (doktor) miséket szorgalmaz, Németh Szilárd pedig a katonaság babkonzervjeit nézegeti, újólag bebizonyítva, hogy a Fidesz – mint olyan – a lopáson és hörgésen kívül totálisan alkalmatlan mindenre. Ennek ellenére most a veszélyhelyzet kihirdetésével szabad kezet adott magának mindenre, hogy ennek mi lesz a vége, abba talán jobb nem is belegondolni. Ha eddig nem döglöttünk meg, most biztosan meg fogunk.

Mivel azonban doktor Semjén hitéből indultunk ki, térjünk is vissza oda. Illetve állapítsuk meg, hogy hite neki nincs, jobb esetben vallása csupán egyházzal elegyeset, amit az mutat, hogy a jelek szerint retteg attól, hogy kettesben maradjon Istennel. A randevúhoz szüksége van tömjénre, orgonaszóra és arany miseruhára, pénzre, paripára meg fegyverre, ami cirkusz miatt megállapítható, hogy ez cifrálkodás és kurválkodás Istennel csupán, aki, ha lenne, rohadtul megbüntetné ezért.

De nem teszi, reánk bízza a feladatot mintegy, amit, ha a vész elvonult, el kell végeznünk. Viszont még itt van a veszedelem, ezért arra kérhetnénk azon honfitársainkat, akiknek ez a Janus arcú hit a keresztje, ne hallgassanak doktor Semjénre, ne menjenek gyakrabban templomba, mert nem lesz jó vége. Javasolom a csöndes imát a konyhai hokedlin, higgyék meg, ha van Isten, meg fogja hallgatni magukat, ha meg nincs, akkor úgy jártak.

Jó svádájú koton

Hogy kamaszok kotont és piát lopnak, az nem egy vaszisztdasz, mondhatni, a legjobb családban is előfordul. Ettől még nem lesz anyagyilkos a fiatal, föl sem kell őt kötni csípőből, ugyanakkor cukorka sem jár neki jutalmul, hanem rá kell ébreszteni arra, hogy ilyet nem csinálunk. S nem azért elsősorban, mert, ha lebukunk, baj lesz, hanem, mert ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel, amelyek arra vannak, hogy ne kőbaltával a kézben éljük le az életünket. Ez is a millió éves evolúció része, mert a hüvelykujjunk sem azért fordult szembe az összes többivel, hogy a kotont zsebre tudjuk tenni, ha nem látnak, hanem, hogy ceruzát tudjunk fogni vele, amivel verset írunk.

Senki nem születik szentnek, azzá válni kitartó munka eredménye. Akit farkasok nevelnek, abból farkas lesz, aki meg korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Egyébként a debreceni honvédiskola növendékei loptak kotont és piát, annak az iskolának a tanulói, ahol Németh Szilárd szavaival élve „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” nevelnek, akikre óhatatlan szüksége van a nemzetnek. Ezt az ökörséget akkor mondta mindnyájunk kedves Sziszije, amikor nem is oly rég ugyane iskola tanulói análisan vegzálták egyik társukat, ami viszont egy másik hérosz – Kósa Laja – szerint nem is szexuális zaklatás. Valószínűleg hímzőszakkör, mi más is lehetne.

Ebben az egészben az a legszebb, hogy akkor is és most is Orbán médiája azt sivalkodja – gondolom a megadott iránynak megfelelően –, hogy „óriási szükség és igény van a honvédelmi nevelésre a fiatalok körében”, Debrecenben pedig, ahol a fenti két incidens történt, a „jövő katonáit szeretnék nevelni”. Szép, új világ. Nem ez a két ügy – mert, mint mondtam, az ilyesmi a legjobb családban is előfordul –, hanem a hozzá való viszonyulás, ami mutatja a hatalom és kies hazánk szellemi és erkölcsi nyomorát. Az anális zaklatás ügyét ugyanis tíz évre titkosították, a kotont lopókat kicsapták, és az egészet igyekeznek villámgyorsan elfelejteni.

Holott épp ezek mutatják, nem a megtévedt kölkekkel, hanem a rendszerrel van baj, nem „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” kellene nevelni, hanem elsősorban embereket. S ami a legelborzasztóbb az egészben, most és ebben az esetben katonai iskoláról beszélünk, mégis az egész magyar oktatási rendszer áll előttünk a mindennapos testneveléssel, az iskolai lőkiképzéssel, az óvodai hazaszeretetre neveléssel, mintha az egész ország egy elcseszett kadétiskola volna. A debreceni példa azt is mutatja egyébként, milyen beteges idea az, ami honfitársainkban bimbózik, hogy a katonaság kell a mai elsatnyult fiataloknak, akkor majd rend lesz.

Hát, nem egészen. Abban az oktatási rendszerben, amely deklaráltan úgymond hazaszeretetre, hazafiságra, másképp szólva soviniszta nacionalizmusra nevel, kotont fognak lopni a gyerekek. Másfajtában is, de míg abban módjuk nyílik arra, hogy emberséges noszogatással rádöbbenjenek, ez nem komilfó, a katonai nevelés azt tételezi, és így is történik – mint Debrecen is mutatja –, egyből kivágják őket, ott marad tehát a frusztrált, sértett, szügyig hazaszerető emberünk, aki majd megtalálja kisiklott életének okát a migráncsban, a románban és a melegben, mert gondolkozni nem tanították meg, és gépnek is rossz lett, selejtes.

A hazáját nem azért szereti az ember, mert beleverik, hanem, mert az indokot és okot szolgáltat rá, verseiben, lankáiban, folyóiban, a benne élő emberekben megleli a szeretni valót. Ez spontán, nem tudatos és nem irányítható folyamat, Radnóti jobban szerette a hazáját, mint az, aki a hazaszeretet nevében őt tarkón lőtte. Ma is, az álmodozó göthes inkább ragaszkodik hozzá, mint a bokacsattogtató kadét, az egyik érzés, a másik színház, de ezt a Fidesz nem érti, mert nem is értheti. Szigorú tartozik-követel rendszer ez, mindennek ára van: én szeretem a hazát jó pénzért, és az anyámat is eladom ugyanennyiért. Hogy a debreceni kadétok kotont loptak, ezért baj.

Nem azért, mert zsebre rakták, hanem, mert esélyük sincs belátni tettük helytelen voltát, mert utcára rakják őket a látszat nevében és miatt, ez tehát nem az ő kudarcuk, hanem a rendszeré. Ez is úgy működik, mint a papi pedofília, amit eltussolunk, a körmenetek csillognak, és az egésznek szaga van. Annyira rohadt csak a kadétiskola is, mint az őt létrehozó és fenntartó rezsim, hazugságra épül egyik is, másik is. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat egyébként, a katona legyen fess, amikor tapsol az évértékelőn. Hogy mindeközben szaros a gatyája és szaglik, az se baj, csak fájjon neki Trianon. Ez az ország megérett a pusztulásra, és a sorsa be is fog teljesedni.

Vészhelyzetek

Országos rendkívüli állapotot rendelt el a litván kormány a koronavírus miatt. Úgy vélik, így jobban össze tudják hangolni az óvintézkedéseket, és növelik az illetékes hatóságok munkájának hatékonyságát. Józan pragmatizmus, előrelátó bölcsesség. Nálunk az operatív bizottságnak van huszonnyolc pontja, amit tenni kellene – állítólag –, csak még nem kötötték az orrunkra, pedig az istennyila itt csapkod a szomszédban. Centikre van attól, hogy eltrafálja a lőporos tornyunkat, akkor pedig lesz majd sivalkodás és fogaknak csikorgatása.

Amikor Macondora lesújtott az álmatlansági kór, José Arcadionak volt annyi józan paraszti esze, hogy kolompot rakatott az idegenek nyakába, nehogy megfertőződjenek. Az operatív törzs, Kásler, meg a többi alkalmatlan annyira sem jutott, mint José Arcadio, ilyen litván alaposságú gondolkodást meg nem is tételezne róluk az ember, ezek a pofázáson kívül máshoz nem értenek. Tudni lehetett, hogy az alkalmatlanságuk emberéletekbe kerül majd, mert vannak olyan élethelyzetek, ahol nem segít az ima és a szemek ájtatos forgatása.

Jó, ha emlékszünk arra, már fél évtizede migrációs vészhelyzetet hirdettek, és ez ma is érvényben van. Erre hivatkozva és erre mutogatva sok minden szarságot megtehetnek, riogatják a lakosságot, Sorosra mutogatnak, hazudoznak összevissza és lopnak rendületlen. Migrációs vészhelyzet egyáltalán nincs, egészségügyi viszont még lehet, ezzel azonban kormányunk nem törődik, feladatára tehát alkalmatlan. A lakosság egyébként, amellett, hogy pánikra hajlamos, spontán el tudja dönteni, mit érez veszélyesnek.

Ezt a koronavírust, ezt igen, amit az is mutat, hogy a választópolgárok elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket, néhány bolt polcai már üresek, és az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni. Ha elharapózik a félelem, olyan hiszti törhet ki, amit képtelenség kezelni, ilyenkor szoktak pajszerrel lapostévét hazavinni a szupermarketből, kalasnyikovval vagy macsétével babkonzervet beszerezni. Mert az emberekben működik az életösztön, egy ponton túl aztán előjönnek a halálösztönök (Freud), és ilyenkor szokott Hieronymus Boschba torkollni a történet.

A lakosság tehát, ahogyan a boltok kifosztása is mutatja, vészhelyzetet érzékel és szimatol, míg ellenben a migráció miatt fél évtizede képtelen ilyesmire. Mert, ha valóban rettegne, hogy a migráncsok elveszik a kultúráját és széttosszák őtet, akkor vizesárkokat építene a háza köré. Ilyet azonban nem tesz, míg és ellenben a száraztésztát fölvásárolja, mutatva, mi az, amitől fél, mi az, amitől nem. Pártunk és kormányunk mégis azt tartja fontosabbnak, amitől szeretné, ha rettegne az alattvaló, viszont mégsem teszi. Pártunk és kormányuk tehát manipulációra használja a hatalmát.

A lakosság istápolására viszont nem. Mert nem is tudja, ehhez neki képességei nincsenek, pártunknak és kormányunknak undorítóan nagy és hazug pofája van, kézzel fogható érdemei viszont egyáltalán nem. Az ilyenek derülnek ki igazi vészhelyzetekben, amikor a lakosság – a jelek szerint – a saját kezébe veszi a dolgok elrendezését, eközben viszont hajlamos a túlkapásokra. Ez a rezsim baja lesz, nem az enyém, de majd szembe néznek azzal, amit a permanens kontraszelekcióval előállítottak. Sajnálni nincs kit és nincs mit, sőt, kuncogni is jogos.

Az a rezsim, ahol Németh Szilárd a hadvezér, Kásler a kultúra, oktatás és egészségügy bajnoka, Varga Judit meg az igazságé, nem érdemel irgalmat és szánalmat. Csak még annyit a honfitársak számára, mielőtt indulnak boltokat fosztogatni: nem kell minden szart hazacipelni. Tapasztalt túlélők szerint háborúra készülvén a készleteket gyufával, gyertyával, zsírral, liszttel, sóval, cukorral illik feltölteni, bár lehet, másnak egyebek is szerepelnek a listáján. Egy biztos azonban, a Biblia nem elég. Maximum arra jó önmagában, hogy a patkányokat agyoncsapja vele az ember, jelentsen ez bármit is.

Kockahas és bombaszakértő bombázó, avagy nőnap Neriában

Imázsfilmet készíttet a Miniszterelnöki Kabinetiroda nőnapra, amihez hirdetésben keres szereplőket. A nőnap közkeletűleg kommunista ünnep, az iroda buzgalma innen érthető tehát, viszont más tartalmakat is rá lehet húzni ma már, vak komondort és CSOK-ot tetszés szerint, illetőleg a kismaci kacskaringós farkát úgyszintén. Az iroda buzgalma, amellyel statisztákat keres bizonytalan tartalmakhoz, voltaképp fölösleges. Elég volna egy összeállítást közzé tenni a módról, amellyel Orbán Viktor Mihály kezet csókol, ahogyan tőből tépi ki a delikvens mancsát, vagy rábukik a kézre, mint gyöngytyúk a takonyra.

Ebben benne lenne minden. Vak komondor, CSOK és Isztambuli Egyezmény, a maga szép lehet, de okos nem felkiáltás, és a nőügyekkel nem foglalkozom úgyszintén. De ha én rendezném a műalkotást, leginkább az lenne benne, midőn éltes nők csókolnak kezet magának a kedves vezetőnek. Ez is sok mindent megmutatna feudális viszonyainkról, nem kellene drága pénzen fölösleges tartalmakat előállítani, giccset vagy szocreál etűdöt, mert e kettő bizonytalan elegye lesz, amit majd láthatunk végeredményként. Ebben teljesen biztos vagyok, és a casting listájából fakad gyönge ágként fatörzsből.

Ugyanis a következő foglalkozású nőnemű egyedeket keresnek a filmesek: buszvezető, bombaszakértő, sebész, személyi edző, tűzoltó. Azt nem tudom, küllemben mi a különbség a sebész és a tűzoltó között, vagy miből látszik, ha valaki bombaszakértő, illetve buszvezető. A személyi edző kizárólag Schobertné lehet, efölött nem nyitok vitát. Rákosi idejében a traktorista és az esztergályos volt a nőideál, az emancipáció tehát évtizedek óta rendben van, szülni pedig még Németh Szilárd sem tud, mert fehér, heteró, keresztény macsó istenkirály ő is, nem ilyen LMBTQ-s.

Pedig szülésről és folyományairól lesz szó biztosan a kis etűdben, mert keresnek mindenórás terhes nőt és fiatal párt, csak rövidlátó, nyugdíjas öregasszonyt nem keresnek, mert a bimbózó diktatúrák nem szeretik az élősködőket. A nőnap, így a nő dicsőítése a kabinet tálalásában szülőképes korig tart, amiből kitetszik a rezsim haszonelvűsége, aki nem szül, nem bombaszakért vagy buszvezet, föl is fordulhat. Ezt csak azon nőnemű honfitársaim figyelmeztetésére közöltem, akik esernyővel szoktak kardozni, ha bántják a vezért. Hogy ő nem viaskodik érettük egyáltalán, ezt jó tudni akár nekik is.

Viszont férfi statiszta is kell, ezt is keres a kabinet. Náluk, az esetükben semmiféle különös kívánalom nincs, nem kell párttitkárnak lenniük vagy portásnak, az egyetlen kitétel, hogy kidolgozott felsőtesttel rendelkezzen a manus. Lába már nem is kell legyen. Csak a bicepsz meg a kockahas. Ebben vannak veszélyek. A kedvencem az a mosószer reklám, amelyben egy ilyen kockahasú a fehér ingét lóbálja és vasalgatja meztelen felsőtesttel, hogy a lányok biztosan állva pisáljanak érette. Viszont, hogy hülye a pasi, abból látszik, színes ruháknak való mosószerrel mossa a hófehér ingét. Tehát nem minden a muszkli.

Szóval macsó istenkirály császárokat keresnek, akik majd a nőket szeretik a filmjükben. De akkor mi lesz a göthesekkel, totyakosokkal, tyúkmellűekkel, hogy a szemüveges kockákról ne is beszéljünk. Nincs helyük az élők közt? Szoktak ilyen pontatlanságok előfordulni a történelemben. Hitler vagy Goebbels se volt az a kiköpött árja, az utóbbi ráadásul dongalábú is volt, az elveiket meg ismerjük. Orbán se egy Adonisz, Németh Szilárd sem az az atléta alkat, és Matolcsy sem egy kiköpött szépfiú, meg pláne nem futóvadlövő sasszem. De küllemeken nem élcelődünk.

Tartalmakon inkább. Tehát akkor foglalkozunk nőügyekkel vagy nem foglalkozunk, lehetnek-e okosak az asszonyok vagy csak szépek, hányszor illő meggyakni őket hetente, ha nem szülnek eleget, szemétbe dobjuk-e őket, ha már nem kívánatosak, és mit fog csinálni a kisfilmben a kockahasú a bombázó bombaszakértővel. Mindmegannyi izgalmas kérdés. Ahogyan az is, hogy Orbán leszalad-e megint a menza konyhájára, vagy az MSZP elárasztja-e a világot újra vörös szegfűvel ezen a jeles napon. Tényleg, van még MSZP? Vagy egyáltalán mi a rosseb van? Ez itt a kérdés, tubi oder nem tubi, ugye.