Tamponadó

Rossz vagyok. Rosszra gondoltam ugyanis, és a népi bölcsesség szerint ez a kettő összefügg, mint fatörzsből gyönge ága. Mert ennyit olvastam csupán címként a kiberi térben: tamponadó bevezetését szorgalmazzák, ami elég volt rossznak lennem. Most tegye a szívére a kezét mindenki, gondoljon Novák Katalin ábrázatára, naponkénti szaporodási hisztijére, s máris megérti, mi okozhatta, hogy bűnbe estem. Mert ebben az országban minden előfordulhat, bármi ökörség is.

Ha az ember azt látja, “tamponadó”, értelemszerűen asszociál arra, hogy felviszik a kellék árát a csillagos égig, ezzel is késztetve a magyar anyákat a permanens terhességre, lévén, ebben az állapotban tamponra szükség nincsen. Hogy ez hülyeség? Az. Elképzelhetetlen? Az a baj, hogy nem. Ahogy kinézek az ablakon, elábrándozok a NER ocsmány mókásságán, máris szétfolyok, akárha óralap, vagy a dombon állok elefántként, és ormányommal megsimogatom a holdat meg a napot is.

Ezek szürreális képek, amely irányzat mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére a XX. század elején szökött szárba, amikor idegen lett a világ a relativitás-elmélettől, háborútól megverve, amikor minden egész eltörött, és csak nyüszögött az ember az ismerőssé váló csillagok alatt, ráadásul Isten is meghalt. Tisztára, mint száz év múltán, azaz éppen most és éppen itt, de végül is, csodálkozni ezen nincs mit. Horthy éledezik, és minden is kezd ugyanolyan lenni, mint amikor olyan volt, amilyen.

De, hogy ne haljunk meg tök hülyén, ábrándozásunk folytatása előtt tegyük tisztába ezt a tamponadót, ami nem egyéb, mint bizonyos női egészségügyi termékek áfá-jának csökkentése abból a megfontolásból, hogy a munkáslányok is meg tudják venni és ne csak az úrasszonyok. Mert e téren is szegénység van. Az LMP javasolja ezt, az Unió meg engedi, következésképp a Fidesz nem fogja megszavazni, mert belerokkanna a költségvetés. Így megy ez Neriában, és erről ennyi elég is.

Mert bármi fura is, ma nem azon szövögetem a gondolataimat, hogy Orbán Viktor Mihály mikor takarodik el az életemből, hanem – ami majdnem ugyanez – azon mélázok inkább, hogyan jutottunk idáig. Hogy az ember ösztönösen, már szinte reflexszerűen gondol rosszra, és maradjunk is csupán a számolatlan témából a szaporodás és folyományai témakörénél, amelynek a kályhája, az origója neki vagy az alfája az a rohadt, szerencsétlen vak komondor. Isten bocsássa meg a gazdája bűneit.

Azidőtájt történt, hogy a NER nagyjai kifejtették kéretlen gondolataikat a női nem mibenlétéről, fakanálról és tűzhelyről, olyannyira, hogy nőügyekkel nem is foglalkoztak egyáltalán. A nő fideszi olvasatban szép lehet, de okos nem, egy dolga van ezen a világon, szaporítani a magyar nemzetet kis katonákkal. Most ebbe hülyülnek bele CSOK-ostól, nagy autóstól meg Novákostól együtt, hogy az emberek agyára is mennek, az enyémre legalábbis. Pedig csak olvasni kellene, de nem olvasnak.

A gyerekvállalás bonyolult gyönyörűségét ki más, mint Füst Milán bácsi fogalmazta meg, mint mindent is: “Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ezen elboronghatunk egy csöppet nemzetszaporításilag, főleg akkor, amikor – mint emlékezhetünk -, egy egri templomban négy éve sírhelyre emlékeztető babakocsis installáció részeként a fogamzásgátlás ellen agitáltak a szentéletűek, így: “Ezeknek szereknek a használata arra csábít, hogy a nők elhiggyék: korlátlanul rendelkezhetnek saját testükkel. A fogamzásgátló széleskörű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.”

Egyetlenünk és csapata sem mondhatta volna szebben, voltaképp ez a NER családügyi kivonata a hidakon csattogó családok éve lobogókkal, Novák Katalinnal és KDNP-vel együtt, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, de ez is mindegy már. Mindez csak arra volt jó, hogy megmutassam, hogyan jár már az ember agya kies hazánkban, s mért gondol a legrosszabbra, holott arra alkalmasint oka sem lenne. Egyszerű, ezt szokta meg. Hogy minden mögött valami mérhetetlen aljasság rejtőzik.

Szervilizmus és más csodák

Amikor én még negyedik gimnazista kis srác voltam, tehát ide s tova rohadt régen, még a holocénben kirándult a mi osztályunk messze valahová. Tájakat néztünk, házakat, dombokat és egymás lankáit. A nagy utazás harmadik napján történt, hogy a mi osztályunk legkanosabb, valamint legnőstényebb néhány tagja egymásnak esett némi martini kíséretében a szoba homályában és mélyében. Csöcsörésztek és smároltak, mert mit csináljon az ember tizennyolc évesen, szügyig tesztoszteronnal meg ösztrogénnel, főleg tavasszal, amikor nyílnak a virágok.

Aztán lebuktak persze annak rendje és módja szerint, osztályfőnök bácsi rájuk nyitotta az ajtót, mert még be sem zárták a hülyéi. Ott hömbölögtek a fölkapcsolt villany fényiben félmeztelenül, félrészegen pislogva, de nem szakadt rájuk a mázsás, szörnyű mennybolt. Osztályfőnök bácsi elkobozta a martinit, furán csillogott az ezüstös szemüvege neki, és nem szólt egy szót sem, mert annál bölcsebb volt azért. Csak hát, haza is kellett jönni, iskolába is kellett menni még csöppet, és várni a folyományokat. Hogy most mi lesz, mi a rosseb is.

A matematika szent dolog volt osztályfőnök bácsi számára, az élete értelme, és gondja is egyben, hogy az olyanokat, mint én, hogyan juttassa túl az érettségi bonyodalmain belőle. Nemes és nehéz feladat volt. De képzelhetjük, azért mennyire szíven ütötte ez a csöcsörészés, ha egy matematika órát használt arra, hogy ezt megbeszéljük, tisztába tegyük. Különben is, voltak a témában bölcsességei, például az, hogy kedves fúk, a nő nem élvezeti cikk. Ez plasztikus kifejezése az anti-macsóságnak, és mennyivel jobb lenne nekünk, ha a fideszesek is osztályfőnök bácsihoz jártak volna. De nem jártak oda.

Szóval, nekiláttunk megbeszélni a fölhorgadásokat, amikor valami történt. De hogy kezdjem, hogy is magyarázzam. Nyitva volt a terem összes ablaka, áradt a napfény és a madárdal, láttuk, hogy az élet szép, akármi lesz is most, amikor osztálytitkárunk sikongva iramodott az ablak felé, hogy kiugrik azon. Placcsant volna nagyot a másodikról, ha le nem fogjuk, de megmentettük a nyüves életét. Ez az osztálytitkárság ez olyan volt, mint a futballban a csapatkapitány, kapocs az edző és a játékosok, osztályfőnök úr és a mezei diákok között, tehát értelme nem volt semmi sem, csak ilyen cafrang. Cifra nyomorúság.

De mondom, az osztálytitkár lány visított, kifordult szemekkel vágtatott az ablak felé, hogy kiveti magát rajta, mert ezt a szégyent ő nem viselheti, pedig nem is őt csöcsörészték a kiránduláson. Úgy kellett ledönteni, leteperni, hogy ne csináljon bajt ez az ökör, akinek jól láthatóan teljesen elment az esze. Évtizedek óta nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy vénségére osztálytitkár asszony Fidesz szavazó lett. Hithű és megingathatatlan, valamint rohadt öntudatos, mert az ilyen betegségek így kezdődnek, és így is érnek véget.

Máma már őszes haja van neki, megbecsült munkája, öntudatos polgár kétségek nélkül, aki a konformitáson túljutva megérkezett a szervilis létforma trutymójába. Mert akkor, és ez mai szemmel látszik csupán, ő meg akart felelni az elvárásoknak, a hatalomnak, aki osztályfőnök bácsi volt. Ilyet nem is kért tőle senki sem, előnye, hátránya nem származott a dologból, csak nem bírta elviselni, hogy valakik valahogyan kilógtak a tábori szürke monotóniájából. Összeomlott a világ, mert páran megszegték az íratlan paragrafusokat, szivárvány lett a szívük, ami hallatlan és kibírhatatlan.

Marquez bácsinál, amikor Aureliano Buendiából botcsinálta ezredes lett tényleges hatalommal, szintén megjelentek az osztálytitkárok. „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” – írja nekünk a Száz év magányban, ezzel egyszersmind bemutatva a NER megingathatatlanságának okát és indokát. Hogy tele van az ország szervilis osztálytitkárokkal, nem gondolkozó végrehajtó emberekkel a pártközponttól a városházákig, iskoláktól az orvosi rendelőkig, akik igyekeztükben a hatalom aljasságát is képesek felülmúlni.

A bávatag tömegek már csak hab a tortán. De, hogy a kirándulás meséjét is bevégezzem, azt hiszik, lett valami a dologból? Á, dehogy. Kaptak egy kis intőt a csöcsörészők, és vígan élték az életüket tovább. Osztálytitkár asszony pedig, aki meg akarta öngyilkolni magát, mert néhány társa nem élire vasalva élte az életét, depressziósan lesett ki a fejéből, míg a bűnösök meg fütyörésztek. Ez erőt adhat nekünk a mostani vészterhes időkben is. Osztályfőnök bácsi pedig a tíz éves érettségi találkozón nagy vigyorogva előhúzta a negyedikben elkobzott félig lévő martinis üveget, mert addig őrizgette. Azt mondta, már megihatjuk. Nem tudom, de szerintem már megcsiccsent, de szép volt nagyon ez úgy is.

Rétvári és az izmusok

Tegnap Tódor napja volt, amelyhez véletlenül semmi félnivaló nem tartozik épp, hogy mit csinál a medve, kopog vagy locsog, süt vagy esik, fúj esetleg. Olyan nap tehát, amikor minden következmény nélkül történhet akármi, szabadság, tánc a hóban. Mondtam is magamnak hajnalban a piacra menet, miközben lefagyott a bütyköm, szóval mondom, na, Kázmér, azt csinálsz, amit csak akarsz, fütyölj, vagy akármi sorosista bolondság.

Aztán szembe jött Rétvári elvtárs esze, amin el kellett merengeni. Nem a piacon jött szembe, hanem a gépen, mert kinyitottam neki az ablakot. Őt mindig érdemes tanulmányozni, az ember szíve földerül tőle, midőn, mint hiteles, tiszta forrásból, ajkai közül meg lehet tudni rendre, mi a lehető legjobb épp a világunkban, hogy a kormány úgy zúdítja ránk a jótéteményeket, akárha friss, tavaszi zápor. Viszont most gondolkozott.

Vagy úgy csinált, mintha. Nem volt a hóna alatt egy zsák krumpli nyugdíjasokat csalogatni, se egy statisztika a zsebében, hogy a magyarok már nem is születnek, úgy szaporodnak, hogy számolatlanul potyognak a csecsemők a levegőégből. Rétvárinak ilyenhez van tehetsége, most meg elküldték beszédet tartani egy, a Tanácsköztársaságról szóló konferenciára. Képzelhetjük a szárnyalást, ahol egy Rétvári adja meg a zsinórmértéket, mert formában volt a manus nagyon.

Ezt a tanácsköztársaságos cuccot aktualizálta Rétvári elvtárs, ahogyan rávilágított pártunk és kormányunk zsigeri félelmeire, s egyben ütött egyet az ellenzéken, zseni a faszi. Vagy nem. Nemzetezett persze, kifejtve, hogy: “Nemzeti alapú, a nemzet érdekeit minden más elé helyező politikára van szükség, nem pedig olyan nemzetközi ideológiák támogatására, mint a kommunizmus, a nácizmus vagy a globalizmus.” És ebben engemet valami zavart, mintha tüske ment volna a körmöm alá.

De nem az, hogy egy fasiszta kormány tagja rémüldözik a nácizmustól, mert felteszem, fingja sincs a különbségekről, csak a Jobbikban valamelyik ökör lengette a karját. Ellenpontként ott vannak miniszterügynök elvtárs szélsőjobbos cimborái, de ez sem érdekel. Mint ahogyan az sem, hogy úgy általában ki kokettál a Kínai Kommunista Párttal, hát, nem én az ziher, de az ilyen slendriánságokat már megszokhattuk a NER kommunikációjában. Hanem ez a globalizmus.

Ez nem hagyott aludni, mert értem én, hogy mit akart mondani a költő, csak hülyeségeket beszélt. Mert mindenféle szakirodalmak globalizációt ismernek, viszont globalizmust csak és kizárólag a kulturális harcot folytató NER munkások, akik valami ismeretlen okból összekeverik az emberi faj kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésének folyamatát valamely ideológiával, ami nincs. Én nem mondom, hogy Rétvári elvtárs számára, így izmussá alakítva a dolgokat, ez nem tűnik félelmetesnek, viszont reszkessen magában és magának.

A kajla világ változik és alakul. Ady is rettegett az olyan szavaktól, mint a börze és a tőzsde, aztán megírta a Vér és arany-t például, de, hogy ne menjünk ilyen messzire, a szimbolizmus nélkül csak Szabolcska Mihály maradt volna, és akkor tán jobban feküdne Orbán elvtárs szügyében is. Innen fakadhat tán, hogy a NER lovagok rettegnek az izmusoktól, pedig, ha belegondolunk, a nácizmus és a kommunizmus furcsa elegyét bízvást nevezhetnénk orbánizmusnak is.

Kicsit megszaladt a képzeletem, de magával ragadott ez a globalizmus, mint pejoratív és nem létező fogalom, akár a libsibolsi, a sorosista meg ilyesmik, amelyekkel a hívők igyekeznek mire és őkre osztani a kaotikusnak tűnő világot, hogy egy bezárkózott akol melegében babusgató otthonra leljenek. Ezt nevezik hivatalosan nemzetállamnak, ami egyébként régóta nincs, de, ha van, akkor csak vérontások okozója.

A globalizáció nem eszme, hanem folyamat, gazdasági, pénzügyi, kulturális és nyelvi univerzalizálódás, nem Soros találta ki, még csak nem is Macron, globalizmus, mint eszme nem létezik, és aki ellene hadakozik, az Don Quijote, de minimum hülye. Tudom én, hogy Magyarországon kívül nincs élet, meg hogy ez a hely a bokréta az Isten kalapján, de azért mégis. A vasutakat, hajózást, távközlést csak nem akarja Rétvári elvtárs buzgalmában fölszámolni, holott ezek az ördög találmányai és a globalizáció fortélyos eszközei.

Visszamehetünk a középkorba egyébként, csak nem érdemes. Mert például Rétvári elvtárs a gyermekek nagy barátja, mint az közismert, és nem árt, ha tudja, hogy például maga a “gyermek” szavunk is török jövevény, éspedig nem is az oszmán időkből, hanem már a vértiszta honfoglalás korából. És még mennyi ilyen van, például, ha már kereszténydemokrácia: boszorkány, egyház, koporsó vagy bűn. Vagy például miniszterügynök elvtárs sem tudott volna türbékkel kurválkodni egy kis kezdeti globalizáció nélkül.

Számos-számtalan példa lenne hozható, Gucci táskák, coca colák és kokain, amelyeket mind amiatt élvezhet a mai uralkodó osztály, ami ellen ágál. Kumiszt is lehet inni, minek a Chivas Regal. Szóval, nem kéne hülyeségeket beszélni, mert az ember elábrándozik rajta, és soha nem ér a végére. Úgyhogy nem is folytatom, csak lecsekkolom, hogy az ostoba riogatás új fokozatba kapcsolt, hogy lesz ez még rosszabb is, bár már most is elég kiábrándító a helyzet.

Mert képzelhetik, mi történt. A Facebook fölajánlotta, hogy legyek a szombathelyi időjárás ismerőse, én bejelöltem, ő meg visszaigazolt. Mondom, de jó, Kázmér, ebből még akármi is kisülhet, ha az időjárás a haverod. Kimegyek az utcára hát, belekiáltom a világba, hogy szevasz időjárás, de nem szólt vissza, nem üdvözölt, helyette egy kacagó szél futott el az utca felett. Nyugat felől jött ez is, globalizmusos oxigénnel, el fog veszejteni minket, azt hiszem.

Buszon

A népek idegzete mintha cafatokban lifegne mostanság. Úgy általában mindenki meghülyült, ami bájosan egészíti ki a született taplóságot, s mindettől Neria olyan képet mutat, mint valami elszabadult zárt osztály. Nem biztos, hogy az elhúzódó tél, a D vitamin kóros hiánya vagy a szürke napok okozzák a járványt, hiszen Alaszkában és Szibériában sem belezik ki egymást az emberek január vége felé, hanem inkább csudálják az Aurora Borealist. És az északi norvégok sem ontják egymás vérét, hanem inkább pénzt küldenek a magyar civileknek.

A magyar civilek azonban köszönik, inkább társaik torkát rágcsálják, miközben Orbán meg lenyúlja a norvégok pénzét. Olyan kerek, egész világ lett itt körülöttünk az elmúlt években, úgy babtisilag eláradt a gonoszság. A héten, amit magunk mögé tuszmákoltunk az időben, három elmekórtani eset is történt kies hazánkban. Mindahány buszon abszolválódott, és mindháromtól ordított is a net érzékeny lelkű népe, hogy mára el is feledje, haladjon is tovább. Hiszen mindenki élete annyi mocsokkal terhes, hogy az ilyesmi úgy hull le róla, mint ruha másról a boldog szerelemben.

Ezt csak, hogy dicsekedjek versbéli ismereteimmel, ezen túl pedig mintegy intertextuálisan hódoljak a modernizmus előtt, miközben pofán vernek és leesik a fülem. Ezzel az érzékeny átvezetéssel térnék át mondandóm lényegére, amely a bambaság oder bunkóság dicsérete, vizsgálva a jelenség társadalmi beágyazottságát és annak okait valamint indokait, kiegészítve időjárás-jelentéssel, a vár menüjével meg az anyukám térde kalácsával is. Mindebből kitetszik, hogy szakdolgozat lesz ebből, ha el nem cseszem, következésképp megnyílik előttem az ‘álamelnöki hivatás és a Sándor-palota ormótlan kapuja.

Itt, minálunk, a túlfejlett nyugati végeken is úgy terem a tapló, mint másutt, és buszsofőr alakját ölti olykor. Így lehetett, hogy egy nyolcvan éves nénit nem engedett leszállni az üléséhöz közel eső ajtón – mer’ nem -, s amíg ő szerencsétlen a hátul lévő lejárat felé csoszogott, a tapló pedig nyomta a busz csöngőjét, hogy így tanítsa móresre a renitens utast, aki mindenféle szabadságokat képzel magának. Hogy csak leszállogat, ahol akar meg jól esik. Az ilyesmi liberális elfajzás, és a részeges bölcsészek világnézetével klappol, akik mind azt hiszik, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, és nem azt, amit az állam előír és megenged nagy kegyesen, hogy például levegőt venni azért szabad.

Ugyanígy, kies hazánk más végein például egy tizenkét éves gyereket, aki a jégen elesett, s ettől illetlenül sáros és véres lett, nem engedett felszállni a buszra egy más vidékről származó sofőrszerű gomba. Ott hagyta őt a kemény mínuszokban karakánul, ha már az apja nem nevelte meg nadrágszíjjal, míg például Orbán Viktor Mihályt pedig meg igen, és olyan is lett tőle mindannyiunk legteljesebb gyönyörűségére. Egy harmadik safjőr pedig munkásruhában nem engedett felszállni egy potenciális utast, mert a Gundel tányérsapkás, portás-kidobóemberének hitte magát az égben hordott orrával.

Más cukiságok is történnek a buszokon. Olykor meg akarják ruházni az embert, mert csálén áll a füle, karamelles a bőre színe vagy éppen kendőt visel, ami mindig gyanús minálunk. Minden egyes busz egy kicsinyke Magyarország, ilyen fasisztoid beütésekkel, vagy épp emberszerű lényekkel, és itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor fel kell tennünk a kérdést, hogy Orbán-e a hibás, és, hogy ezért ő bekaphatja-e. Mindenképp. Erre kell jutnunk, ha belegondolunk, annak ellenére, hogy nem ő az összes sofőr és viszkető kezű, erős utas, viszont, hogy ezeknek ilyen lett a lelke, abban áldatlan tevékenysége szügyig benne van.

Mert guanóként üli meg a népek lelkét az évek óta fröcsögő gyűlölet, a hazugságok áradata, a nyomor és lakhatás gondja, az atomjaira hulló oktatás, s az, ha fáj az ember bütyke, fél év múlva enyhítheti a kínját valami orvos, és még számtalan dolog, ami megeszi a lelket és a testet. De legfőképp ez a létért való taposás, ami elvadítja a népeket, és mindenhová leszivárog. Leginkább ezt az “Így jártam anyátokkal” Barnie-jának ordításlánc elméletével lehet érzékeltetni. Eszerint Marshall főnöke leordítja Marshall fejét, ő emiatt Lilly (a neje) fejét, Lilly óvónőként a gyerekét, a gyerek az anyjáét, az anya a férjét, aki épp Marshall főnöke, és így ér körbe a gyalázat.

A legfőbb helyről származó gonosz így hullámzik az országban, csak az utolsó láncszem hiányzik, hogy valaki egyetlenünket hajtsa el az anyjába. Ilyeneket jelez nekünk, ha egy nyolcvan éves nénit nem engednek leszállni az első ajtón, ilyenektől lesz pokol az ember élete, holott én már attól is órákra ellágyulok, ha a parizert szeletelő boltos rám mosolyog. Azt hiszik, megteszi? Francokat. S ha mindehhez a nap minden percében, hajnali négytől este tízig ömlik az ember képibe Neria minden fekáliája, akkor egyrészt nem is csodálkozik annyira a buszsofőrökön, másrészt pedig elalvás előtt hanyatt fekve legszívesebben elordítaná magát Mel Gibsonba ojtott William Wallace-ként, hogy ‘szabaccság.

Bár akkor sem lenne jobb.

Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Németh Szilárd rendet rak

Tessenek elképzelni Németh Szilárdot kendővel a fején, annak búbján összekötve, mint a fogfájósoknak, valamint ujjatlan, virágmintás otthonkában, mamuszban és tollsperűvel a kézben. Vagy inkább ne. Nekem is azért képződött ez a látomás a lázas fejemben, mert ez a mi hősünk takarítani akar. Igaz, nem a porcicás nappalit, hanem az országot pucolná meg, imporítaná ki belőle a neki nem tetsző alakokat, így hát, téged is, nyájas olvasó, ha ilyeneket olvasol.

A dolog ebből fakadóan egyáltalán nem nevetséges, viszont borzasztó. Főleg azért, mert otthonkás képet ugyan nem, de barna ingeset találtam róla, s mivel erős érzékem van a szimbólumokhoz, az is eszembe ötlött, hogy ez egyáltalán nem véletlen, és mért is lenne, ha semmi nincs ok nélkül. A fasiszta rohamcsapatok divatszíne ugyanis az SA-óta a barna, s már csak ezért is jól áll Szilárdunknak ez a cucc. Viszont nem színekre alapozok világnézetet, úgyhogy nézzük, miből élünk.

Németh Szilárd habitusának megfelelően elbődült, ennek ellenére tagolt mondatok jöttek ki a száján, miszerint: “A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a globális nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok fölött. Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, és azt gondolom, hogy el kell innen takarítani. És most ennek, úgy érzem, eljött a nemzetközi lehetősége Donald Trump amerikai elnökké választásával.”

Ennek már szaga van, polgártársak, valamint történelmi beütése a globális nagytőkével és a politikai korrektséggel, meg főleg a pucerájjal. Mi több, míg eddig azt hihettük, csak az ötös számú tagkönyv szólít fel fizikai erőszakra, most már a NER emblematikus figurája is. Másképpen értelmezni ezt nem lehet, másrészt és mellékesen édes Istenem, mi van ott, ahol egy Németh Szilárd embléma lehet, márpedig az. És akkor ez van: homokos, füves, vizes sík, meg hozzá a nézés, biccentés.

Viszont ismételjük el még egyszer, nehogy az a vád érhessen, hogy csak a levegőbe beszélek, és az ujjamból szopom az ítéleteimet, miszerint ez egy fasiszta csürhe. Tehát, polgártársak, a fasizmus jellemzői az alábbiak: önkényuralom, a vezérelvűség, a politikai hatalom antidemokratizmusa, a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozása, a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése, a munkásszervezetek betiltása és elnyomása, a militarizmus, a totális uralom a gazdaság, a kultúra és a társadalom minden szegmense felett.

Minden olyan rendszer, amely ezeknek a kritériumoknak megfelel, fasisztának nevezhető. Ez nem újság, csak mégis. Ezek jellemzőek a NER-re? Igen. A NER fasiszta tehát? Igen. Ugyanis polgártársak, fasiszta az, aki fasiszta módon érez, gondolkozik, szaval, cselekszik. Ez a lét határozza meg, hogy valaki fasiszta-e, vagy sem, nem pedig, hogy valaki annak vallja-e magát, vagy sem. Németh Szilárd a fasiszta rendszer emblematikus alakja, és, amint látszik, gondolatisága is ehhez korrekt. Ütni akar.

Gazdája, OVM a választások előtt megígérte, hogy elégtételt fog venni. Mivel ő beszari alak, ilyen tulkokkal, mint a rezsibiztos, mondatja ki, ami a sötét lelke mélyén lapul. Most újra választás lesz, ez az uniós, s ez is élet-halál kérdés a Fidesz-nek, így ennek megfelelően viszonyulnak hozzá. Ha nem tartják elégségesnek még a számítógépek sajátos működését sem, akkor fenyegetnek, miként ezt most Németh Szilárd is megtette, s előtte még számos elv- és párttársa is.

Németh Szilárd ebben az új köntösben Ernst Röhm képét idézi meg bennem, az ő csapatai is azért voltak, hogy terrorizálják a társadalmat. Németh mintha egyre jobban hasonlítana is hozzá (külsőleg is), azzal a különbséggel, hogy neki nem szabadcsapatai, hanem szervezett hadserege van. Tankokat vesz, fegyvereket gyárt, és a butaság bátorságával monyol velük. Ismerjük, ha valamit beletesznek a fejébe, az ott zakatol az új jelszóig. A rezsivel is elvolt, most katonásat játszik.

Ez viszont egyáltalán nem tréfadolog, ha látjuk, ki számít ma ellenségnek. A civiltől a tüntetőn át a diákig mindenki, aki él, és nem ők. S mivelhogy a kereszténységből annyit tudnak, ha pofán vágnak valakit, az odatartja nekik a másik orcáját is, mint eddig mindig. De ha a proletár öntudatra ébred, mint annak a jelei manapság mutatkoznak, akkor abból legalábbis polgárháború lesz. Annak kell lenni, ha Orbán és a lázadók is következetesek. Itt tartunk most, nem épp sehol.

A tű foka

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Lukács 18:25.) Ilyeneket mond nekünk a Biblia, ami a fideszcsürhe bibliája is lehetne, ámde nem az. Láthatjuk, milyen kéjes buzgósággal lopják dagadtra magukat, amiből az következik, hogy nem óhajtják a mennyek országát, inkább itt a földön, evilági örömökben feredőznek, mégpedig rogyásig.

Mert egyik sem egy bogumil vagy patrénus, ilyen kolduló fajta. Sőt, ha jobban belegondolunk ezeknek a kereszténységébe, ami mostanság a seggükből is fúj, arra kell jutnunk, ez oly alapos lehet, hogy biztosan akad köztük jópár, aki úgy véli, ezt a tevés hülyeséget ez a Lukács, aki biztosan valami libsi, részeges bölcsész, szóval, hogy ezt fél hét előtt öt perccel mondta.

Viszont nem emiatt jutott eszembe ez a Lukács és az ő dumája, hanem Hadházy miatt, akármilyen furcsa is, és még csak nem is azért, hogy a szegénység hasznosságára fölhívjam a figyelmét. Azért tevézek most egy kicsit – és jobb híján -, mert Hadházy Ákos, a Tv-székházi hős összevissza kezdett beszélni, és úgy érzi az ember, hogy kezd odalenni az ihletett pillanat. Tehát hűl a vas.

Mielőtt elmesélném, mi is ingatott meg hirtelen, jobb azt is világosan látni, hogy a Fidesz végtelen központosítása ilyen harci helyzetekben még jól is jöhet a lázadó csapatok számára. A Fidesz és tartozékai, a médiaholdingja is egy mamut, amely parancsra lép, anélkül megbénul, a váratlan helyzetekre képtelen reagálni. Ez már számos alkalommal bizonyságot nyert.

Ehhez képest Hadházy Ákos visszavett a forradalmi lendületből, és nekilátott méricskélni meg számolgatni, ráadásul egymásnak ellentmondó dolgokat beszél. Mintha megzavarodott volna. Mert azt mondja nekünk, hogy: “…Mindenkinek, diákoknak, dolgozóknak, nyugdíjasoknak lesz még feladata bőven, csak velük együtt érhetünk el mindent…Az együttműködés alapvetően szükséges, de nem elégséges feltétel…A Parlamentet nem elfoglalni kell, hanem választásokon kell oda bejutni…”

Nemá. Mert főleg, hogy alább meg ilyesmik olvashatók tőle: “…A Választási Bizottság tagjainak többsége Fidesz-katona, határozataikat jogerősen ezentúl a Kormánybíróság (közigazgatási különbíróság) bírálja el, Európai Ügyészség híján biztosított, hogy a Fidesz tagjai korlátlanul lophassák az EU-támogatásokat, finanszírozzák kampányukat is. Ha ezek a körülmények megmaradnak, nem választásról, hanem színjátékról beszélünk…”

Itt kell megkérdezni: akkor most mi van? Választáson bejutni a Parlamentbe, amely választás amúgy színjáték, hogyan lesz ebből akkor habos kakaó? Sehogyse. Most a tiszteletre méltó forradalmár feje vagy többször beütődött, midőn cibálták őt le a lépcsőn, s emiatt beszél butaságokat, vagy pedig elkezdett mérlegelni, fontolgatni, ami baj. Voltaképp ezért ugrott be ez a Lukács fél hét előtt öt perccel, mert ez a tű foka ez egészen más, ha a képes beszédet lehámozzuk róla.

Ugyanis a tű foka azt a kis kaput jelentette, amelyet szükség esetén a nagy városkapu bezárása után használtak. Az utasnak csak görnyedten, meghajolva, a tevének meg csak teher nélkül, térden kúszva lehetett átmenni rajta. De még a teve is könnyebben átszuszakolja magát ezen a kis kapun, mint a mennyek országának kapuján az a gazdag ember, aki a gazdagságában bízik. Ugyanis mindig csak mérlegel. S mialatt mérlegel, bezáródik az a rohadt kapu.

Hadházy is nekiállt mérlegelni, és zárul a kapu, jönnek az ünnepek és minden lekonyul. Voltaképp ebben bízik a fideszcsürhe is, és még az is elképzelhető, hogy beolvassák azt az öt nyüves pontot, csak, hogy csönd legyen. Évek óta világos egyébként, hogy Orbán választásokon le nem győzhető, s ha most mégis ezt az irányt jelöli ki a megszeppenő ellenzék, akkor felejtsük is el az egészet. Sőt, mondhatjuk miniszterügynök úrral, hogy boldog karácsonyt.

Mondhatjuk ezt is.

Anyák, apák, jézusok

Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója, aki azzal nyerte el magas hivatalát, hogy híreket hamisított, ezzel mutatva, mennyire hasznos fogaskereke a rendszernek, úgy próbálta az érző szívű népeket a maga oldalára állítani, hogy azt visongta, az épületben, ahol a képviselők olvasni szerettek volna csupán, s ezért a folyosón heverésztek, édesanyák és édesapák dolgoznak. Ezek mennek, meg a kisjézus, valamint a szánkók.

Papp Dániel lehet, hogy a hírek fidesztestre-szabásához ért, mégis csak ostoba organizmus, mert az nem jut eszébe, hogy a képviselők, akiket aztán az utcára hajítottak, szintén édesapák és édesanyák, azok pedig pár milliónyian, akikért mindezt ezek a képviselők teszik, szintén. Csurig van az ország édesapákkal és édesanyákkal, még Soros is az, Gyurcsány meg pláne. Ezzel csak azt mutatom, milyen hamisan aljas a bagázs, amikor ilyen kártyákkal operál.

A birodalom peremvidékén sem sokkal tehetségesebbek a gauleiterek. Szombathelyen például ma este lesz háborgás, a Fidesz helyi tehetségei pedig a keresztényi vonalat vették föl. Vagy ez volt a napiparancs, vagy ennyire telik, a végeredményt tekintve tök mindegy, mert, amit összedeliráltak, azt érdemes szó szerint idézni, hogy megmaradjon az utókornak, és azért is, hogy az egész világ láthassa, a mi hülyéink sem maradnak el a ti barmaitoktól.

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciójának tagjaiként szomorúan vesszük tudomásul, hogy az elmúlt hét utcai erőszaka a szombathelyi ellenzéket nemhogy elriasztotta, de megihlette. Ezért a budapesti erőszakba torkolló, pusztító események mintájára keddre Szombathelyen is tüntetést hirdetnek. Ezzel a lépéssel önök, mint az MSZP vezette baloldali koalíció tagjai, jóváhagyják az utcai zavargások vandalizmusát. Az adventi készület idején önök békétlenséget hoznak a városunkba és otthonainkba. Egy héttel Karácsony előtt közösséget vállalnak a kereszténység meggyalázásával. Ezt a döntést hozták, fájdalommal bár, de tudomásul vesszük. A lelkiismeretükkel önöknek kell elszámolniuk. Arra azonban határozottan és nyomatékosan felszólítjuk önöket, hogy ne gyalázzák meg keresztény kultúránk szent jelképeit! Ne gyújtsák fel a szeretett városunk közterein felállított karácsonyfákat, ne dúlják fel a betlehemi jászolokat, és főleg ne skandáljanak trágár szavakat Jézusra!…”

Egy ideig kerestem az ideillő minősítést, és a szerencsétlen idióták összetételben találtam meg. Ha ehhez hozzárakom az aljas takonygerincűek toldást, akkor nemcsak a kép lesz teljesebb és hitelesebb, hanem az is látszik, hogy a NER mennyire leszivárgott, tehát milyen eszelősen nehéz feladat lesz megdönteni. Pedig most már más út nem maradt, éspedig törvényszerűen.

Mindkét oldal átlépte a maga Rubikonját ugyanis. A lázadók az öt pontjukkal, amelyek közül három egészen biztosan nem teljesül, mert az a rezsim végét jelentené. Ezek, ugye a független bíróság, a független közmédia és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás. Ha az ellenzék következetes, és momentán annak tűnik, valamint a maffia is a maga törvényei szerint működik, akkor borítékolható, hogy fájni fog, illetve, hogy vér fog folyni.

Megtörténtek az első lépések a képviselők inzultálásával, ahonnan nincsen visszaút. Ha ők kitartanak, akkor a spirálnak megfelelően egyre durvább reakciókkal találkoznak, hiszen a NER minden egyes haszonélvezője a biztonsági őrig bezárólag most már ha nem is a nyüves életét, de a kenyerét félti, így előbb-utóbb nem parancsra vár, hanem önjáróvá válik, és ő is a családját védő falkavezérként ordít meg harap, és bár ne legyen igazam.

A NER a karácsonyban bízhat, hogy a művi szeretet napjai lehorgasztják a túláradó érzelmeket, ezért jézuskázik, édesanyázik és keresztényezik. Ez nettó hülyeség és elvetemültség, viszont ez is jelzi, hogy be vannak szarva magunk közt szólván, és másra nem futja. Nem hallani egyetlen érvet, hogy a követeléseknek mért ne lenne alapja, hogy a lázadóknak mért ne lenne igaza, helyette pedig megy a csürhézés, anarchistázás.

Ez azonban az álmoskönyvek szerint túl sok jót nem jelent, mert addig-addig bűnözőzik az ellenoldal édesapáit és édesanyáit, míg el nem fehérül a szájuk, és az évtizede halmozódó sérelmek és indulatok vulkánként törnek ki. Szilveszterig eldől, mi lesz ebből, de, hogy lányregény nem, az teljesen biztos. A taxisblokád idején egy veterán azt tanácsolta, induljak a boltba zsírért, gyertyáért és gyufáért, vagy még nem tudom, mi szükséges egy ostromlott várban. Ezt a bölcsességet pedig most nagy kegyesen tovább adom megfontolásra.

Aztán meglátjuk.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Rosszkedvem tele

Olyan mennyiségben és olyan gyakorisággal történik aljasság és gyalázat lángoktól öleltünkben, hogy az ember már választani sem bír közülük. Miről meséljen, miről magyarázzon, hogy fennmaradjon az utókornak, meglegyen a bizonyíték, ha eljön az óra, és a maiak is tudják azért, hol is élnek, miközben győzelmi jelentések borítják el a levegőeget, és a gyűlölet persze, hogy azt se feledjük.

Utólagos szíves engedelemmel ezért máma magammal foglalkozok, így ne tartson velem, aki nem akar, bár azt hiszem, lesz haszna ennek is, ha jól odafigyelünk. Tegnap két dolog lökött oda, hogy most a köldökömet nézzem, és a kerek lukba meredve messzeható szavakat rakjak össze mégis, és az első ezek közül, hogy meg lettem róva. Nem is ez magában, mert gyakori az ilyen, rendszeres a kurvaanyámmal elegyest, hanem a mért.

Holmi atlétikai világbajnokságról elmélkedtem a Mikulás eljövetelének napján, hogy mért nem örülök a dolognak. Furcsa és szomorú analógiákat láttam ugyanis a CEU elűzésével kombinálva az örömöket, és akadt olyan nyájasom, aki ezt nem nézte jó szemmel. Nem tetszett neki a szöveg, mert, mint mondta, a jóból csak a rosszat látom, ha aztán az ellenoldal aratja le a babérokat, akkor hozsannázok majd, így most csupán acsarkodok.

Érdekes ez, mert ekkor néztem le a hasamra először, másodjára pedig akkor, amikor Boros Péter elvtársból bizonyos nemzeti ébredést vizionálva előbújt a nyilas lélek teljesen. S nem azért, mert – mint sokan tételezik – vén szenilis, hanem, mert ilyen. Ez a veleje neki, és egyre hangosabb. Már rég megállapítottam, hogy nácik ezek, meg is írtam, és két napja meg azt vetették a szememre, hogy NER-nek neveztem a rendszert, ezzel pedig beálltam a szekértolói sorába.

Mindezek így együtt hozták elő bennem a késztetést, hogy máma én innen el nem megyek addig, míg ki nem derítem, ki vagyok, és hogyan lettem azzá, aki vagyok. Végtelen évek óta verem már a tamtamot Orbán Viktor Mihály ellen, és nem divatból, vagy mert jól esik, hanem genetikus okok miatt. A köldökömből azt láttam meg ugyanis, hogy nem vagyunk mi egymáshoz valók egyáltalán, illetve még ennél is nagyobb a baj.

Mégpedig, mert végigvizsgálva a cafatos lelkemet, azt kell megállapítanom, hogy miközöttünk antagonisztikus különbségek és ellentétek húzódnak olyan félreeső dolgokban, mint politika, kultúra, nyelv, etika és esztétika, filozófia és szakralitás, majd végezetül egzisztencia. Ebből pedig az tűnik elő, hogy a teljes lényem, az egész szervezetem tagadja őt, ami velem történik tehát, az determinált, így, ha visongok, az nem acsarkodás, hanem lélegzetvétel, s ez az egyik.

Ezen túl védelmemre még előadom, hogy úgy nagy általánosságban újságíró volna az ember, és, amikor ez még szakma volt – ejj, Monika, Monika -, azt tanultuk róla, hogy a regnáló hatalmat ellenőrzi, mert ez a dolga. Ebből következik, hogyha valami valószínűtlen okokból kifolyólag, mint azt bírálóm vizionálta, 2023-ban már az összefogás aratja le a babérokat, én hozsannázok majd.

Nem fogok. Több oka is van. Az egyik, hogy végignézve a sormintán az mutatkozik: 2010-ben tán meglepetésre, ’14-ben ordas hibák miatt, ’18-ban pedig csalással elegyest, de meglett az a kétharmad. Így, egy új, eddig még ismeretlen – hadsereg, TEK – tényezőt bevetve 2022-ben is meglesz az, aggodalomra tehát semmi ok. Az összefogás semmit nem arat, nekem megmarad a mondandóm, az országnak pedig a trutymó.

Így, mivel toleranciám zéró a hatalommal szemben, ha úgy tetszik, acsarkodni fogok, míg be nem fogják a pofámat. Ennek csak egy módja lehet, hogy, mint Fábián kolléga a minap megírta, eljön értem a nagy, fekete autó. Mert végtelenül szabad vagyok, elvenni tőlem semmit – állás, pénz, lakás, autó, család – nem tudnak, vagy elvisznek vagy lelőnek. Mondhatni megtestesül bennem az ideális antifasiszta.

És még tovább, de ezt már magamhoz való miheztartás végett mesélem el, kérlelhetetlenségem széles körű. A rendszer irányítói ebben az olvasatban köztörvényes bűnözők, a haszonélvezői tettestársak, az együttműködők – és ebben az ellenzék is benne van – kollaboránsok. Nem büszkélkedésből, de szidtam őket is eleget, ám ez az aktus most már halottgyalázás lenne.

Így állunk hát, ezt üzente nekem a köldököm mindnyájunk okulására. S ha most azt kérdezed, most jobb, azt felelem, nem, egyáltalán nem. Csak, hogy ezen a héten átlépett egy olyan határt a rezsim, amely a legsötétebb történelmi korokat idézi, jó volt tisztázni tehát, hogy ezek után mit várhatok magamtól, és mit várhat a közönség. Ezt, amit föntebb elmeséltem, s mindezek után elégedetten rágyújtok. Azt hiszem.