Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.

Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.

Bíróságok bemérve

Orbán Viktor hisztizett egy méretesen egészségeset, akárha dagadt, kantáros óvodás volna. De nem a friss húsok ősi ösztönétől vezérelve, amely akkor tör elő, ha elveszik nekik a játékukat vagy a málnás nyalókájukat, hanem messzire ható és igen aljas indokokból. Hogy legyen oka a bírókat és bíróságokat kicsinálni mintegy, mert ők azok, akik a nemzet elalélt boldogságának útjában állanak. Azaz hazaárulók.

A fentebbi cinikus nagyvonalúság, amellyel a fennforgást nekiálltam lefösteni, álca csupán. Valójában visong és hörög a lelkem, amint arrafelé andalodik, micsoda okádás egy hely ez az ország, s legfőképp, hogy még milyen lesz. Mert lesz, efelől kétségünk ne legyen szemernyi sem. Nyolcadikán indul útjára a gyönyör, de nem átmeneti módon, hanem négy évre vagy évszázadra, hogy beleremeg az édes magyar anyaföld és vért verítékezik, hogy vörösmartys fogalmazási eszközökkel éljek.

„Egyértelműen és súlyosan beavatkozott a választásokba a Kúria, miután elvett egy mandátumot a kormánypártoktól.”
– Ezt hisztizte a prostisrácoknak Orbán Viktor, miután ő és a bandája mindenféle monyákokkal és ráolvasásokkal, amelyet közkeletűleg csalásnak neveznek, szarrá nyerte magát. És még neki áll feljebb, hogy Jolán néni módján mutassuk be a sunyi helyzet fonákságát. Viszont semmi sincs véletlenül a NER-ben, mint az tudvalévő.

Orbán Viktor ezzel a kijelentésével bemérte a bíróságokat, amelyek már ott vannak a célkeresztben, csak a tűzparancsot kell kiadni, amely aktusnak egyelőre az Unió útját állja, de Isten és a Párt segedelmével megoldják ezt is. Muszáj lesz a diktatúra evolúciója miatt. Amit most tapasztalhatunk, az a korlátlan hatalmat helyenként zavaró, idegesítő bíróságok megregulázását előkészítő cinikus és felelőtlen médiaakampány aktuális epizódja.
Lesz még néhány.

A Kúria ugyanis több mint négyezer határon túli szavazatot érvénytelenített arra hivatkozva, hogy azokat saját címzésű és nem előre gyártott borítékban adták postára, vagy, mert sérült volt a boríték. Ez szerintem is ölég nagy baj, annak ellenére, hogy állítólag a választási eljárási törvényben egyetlen szó sem esik a borítékok elvárt formájáról és kinézetéről. De, mint tudjuk, mindenféle törvényben kizárólag arról esik szó, amit a Fidesz csak akar.

Ha úgy akarja, legközelebb söralátéten is lehet szavazni annak, akit ő erre kijelöl – ez a söralátét kedvenc ügyintézési módja úgyis NER-ünknek -, mások viszont, akiknek nem tetszik a pofája, egyáltalán nem szavazhatnak majd. Ehhez képest akár boldogok is lehetünk, de valahogyan mégsem vagyunk azok. Egy bizonyos Szánthó Miklós ugyanis, aki az Alapjogokért Központ igazgatója vagy mi a rosseb, már kiadta a sorvezetőt, mondván, ezt „bírói államnak” hívják.

Itt a kulcsfogalom, hogy az eljövendő időben milyen indokkal lehet nekimenni a bíróságoknak, az itt maradók utolsó reményeit is felszámolva, Törökországgá vagy Harmadik Birodalommá válni. Mindebben az az elborzasztó, hogy a kába berlini polgárok is bambán mosolyogtak mindaddig, amíg hullni nem kezdtek a fejükre a bombák. Ezek után képzeljük el, amint Németh Szilárd rákattan erre a „bírói állam” szókapcsolatra, és elkezdi terjeszteni két recept között. Üde egy dolog lesz, nagyon.

És akkor még azt is halljuk, hogy a Kúria nem nőtt fel intellektuálisan a feladathoz. Ezzel így kiegészítve előttünk áll a bunkó, kekeckedő, ellenzéki bíróság bájos képe, amely ráadásul akadályozza a törvényhozást is azzal, hogy ilyen ítéletekkel maga hoz törvényeket – a Fidesz szerint – és íme, előkerült a kalapból a nyuszi, a jogalap, miért is kell őket megrendszabályozni. És ez lesz, tehát meneküljön, ki merre lát.

Iszony

Tegnap valami ismeretlen erő, mint a férgeket szapora eső, úgy hívott fel a barlangomból a fönti világra. Ilyenkor kóvályog az ember fénytől és oxigéntől részegen. Ámde megéri a mérhetetlen kockázat, hiszen csuda dolgokkal találkozhatni idefent, amilyeneket az ember nem is képzelhet a pókhálós sarokban gubbasztva.

Kitágul minden, akár száz-kétszáz méterre is ellátni, és az aluljárón túl, ott maga a kerek világ, rogyásig valaha volt polgártársakkal, akiknek a nyelvére is alig emlékszik a ’zember. További kétszáz méter után, átvágva a koldusok erdején és a térkövek buktatóin, megferedőzve a szökőkút permetjében már ott is a kávézó maga.

Ennek teraszára kimerülve, lihegő lélekkel és tüzelő tüdővel lerogy a halandó, hogy élőben tanulmányozza a varázslatos NER-t magát, amint a szél kavarja benne a port, és röptet taknyos zsebkendőket, szaros zacskókat és használt kotonokat. S ahogy kiünnepelte magát a kába polgár a megterhelő túra után, rájön arra, hogy jé, ez meg én vagyok.

Így kerültem a világ közepére hirtelen s váratlan egy kósza szombaton. Szemben a templom a sárga falával, jobbra a McDonalds, balra a tajtékos ég alatt panelek, s mindeközött ott hömbölögnek a népek, motoroznak hangosan, műanyag-dübörgéssel a járásképtelen másfél éves leendő alattvalók, akiknek fogalmuk sincs még, mibe nőnek bele, de gyarapodnak gyanútlanul mégis.

Aki viszont már teljes terjedelmével benne van, azt játssza, hogy jó neki nagyon. Esküszik meg születik és szaporán hal, ez utóbbi kettő között pedig annyira tele van idővel, hogy még egy fagylaltot is el tud nyalni, ha igyekszik és jól odafigyel. Így élünk mi Narniában, ahol egyszerre nyer értelmet Schopenhauer és Móka Miki, de Malackát se feledjük.

A földöntúli idill azzal válik komplett színdarabbá, hogy az élet zajait ellepi a szökőkút surrogása, a szálldosó mocskot pedig a vízfüggöny, amiből a teremtő, hogy csapdába csalja az andalgó párokat, szivárványt rajzol az ég aljára, mögötte meg hullik a vakolat, és galambok szarják szét a párkányokat. Kerek a világ és kajlán hamis, hogy ki lehessen bírni benne.

Nézzük hát, miből élünk. A kávé brutálisan keserű, a szóda buborékja marja a nyelvet, a cigifüst égeti a tüdőt, hogy guvad tőle anyám fiának szeme. Minden tökéletes lenne tehát, amikor a templom átveszi a hatalmat, a vízpermet mögül hallani ám, ahogyan kongat a tornya, benne harang, s ezzel elegyest köpi ki magából a megdolgozott, lapos fejű népeket Isten ígéretével a lelkükben.

Elsőként egy hölgykoszorú bukik elő, nyolcan tízen, és ájtatos arccal indulnak neki a térköveknek, de valami furcsa, bizarr dolog üli meg őket, de föl nem foghatni, mi lehet az. Egyszerre lép a lábuk, ez bizonyos, de még valami, nem tudom kimondani. Ám, ahogy sorba rendeződnek, látszik, egyforma ez mind, ugyanolyan magas, százhatvan körüli.

Ahogyan egyszerre csosszannak a köveken, fejük egy ütemre emelkedik és süllyed, vonalzót lehetne tenni rájuk, le sem esne. Hajuk még más, szőke meg barna, különféle a ruhájuk, de arcukon már ott ül a masszává válás reménytelensége, és szinte bizonyos, mire belegyalogolva a Napba a tér túloldalára érnek, anyjuk sem lesz, nevük sem, és elül rajtuk a délolasz iszonyat, ami Lampedusából folyik:

„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhitatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Nem ilyen a boksz

Pásztón lemondott a fideszes többségű képviselő-testület, mert hirtelen nem bírnak együtt dolgozni Dömsödi polgármesterrel, s emiatt időközi választásokat kell tartani. Feltehetőleg, hogy a narancs zavartalanabbul virágozhassék. Hódmezővásárhelyen nem voltak ennyire mimóza-lelkűek a brigadérosok, legott beásták magukat a lövészárkokba, hogy így csinálják ki Márki-Zayt, aki köztudottan az ördöggel cimborál.

Ez ellen manapság nem fokhagyma-füzérrel lehet küzdeni, hanem úgy, hogy megvonják tőle a százmillió forintig terjedő rendelkezési jogkörét, és átcsoportosítanak egymilliárd forintot, hogy lehetőleg csődbe menjen a város. Ezzel voltaképp a polgárokat büntetik, akik amúgy is le vannak szarva a NER-ben, akkor meg pláne, ha volt pofájuk szembe menni a nemzetvezető akaratával. Menthetetlen ez az ország.

Ez a jövő, amely elkezdődött. Nem elég az elcseszett kétharmad, hogy besöpörtek szinte mindent, tovább tart az ámokfutás, csupán azért, mert megérezték a vér szagát, és rombolnak, ahol csak érnek. A hordán egyébként megfigyelhető a törzsfejlődés. A választások előtt a hajdani komcsi jelmondat volt az iránymutató, miszerint „Hűség a néphez, hűség a párthoz”, amit például a legvéresebb szájú Bencsik jól ismerhet pártrovat-munkatársi korából, de ez az ő lelkének a baja. Majd felel érte.

Viszont amint sikerült ordenáré módon megszerezni a kétharmadot, ez a hazugság egyből elfelejtődött, és helyébe lépett egy másik. A nép egyáltalán nem játszik szerepet már a történetben, kivonták mintegy az egyenletből, maradt a pőre hűség a párthoz, ez azonban elég súlyos képzeteket kel az emberben. A szépemlékű Waffen SS jelmondata volt ez: „Meine Ehre heisst Treue”, magyarán, becsületem a hűség, és már helyben is vagyunk.

Ehhez az egészhez kell egyfajta lélek, ami típus bőven tenyészik minálunk, talán történelmi okokból. Szokták ezt a „Dögöljön meg a másik tehene is” sajátos magyar habitusával magyarázni, ámde ez sokkal több annál, és mélyebben romlott. Nem a tehén pusztulását óhajtja ugyanis a perverz lélek, hanem a gazdájáét, őt akarja megsemmisítve látni és eltiporva, holott ebből már kézzel fogható haszna nincs. Hóhér habitusnak nevezném, ha tételes filozófus lennék, de nem vagyok az.

Én például szeretem a sportot, s mint ilyen, ideális alattvaló is lehetnék, de aztán mégsem. Mindez azért érdemel figyelmet ebben a kontextusban, mert elvetemült módon a meccsek tudósításai utáni olvasói reakciókat is rendszeresen átnyálazom a képernyőn, hogy érzékletessé tegyem a dolgot. S hát, elborzasztó, ami ott folyik. A magyar szurkoló ember ezekben nem a saját sikerének örvendezik, hanem a más kínjának tapsol.

De még ez sem elég. Megsemmisítve akarja látni a vesztes felet, hogy recsegjen a csontja meg fröccsenjen a vére, és felsőbbrendűnek érzi magát attól, ha embertársa feje felett van borulat. Ha úri kisasszony volnék, akkor azt mondanám tea közben: elképesztő, és csak úgy rezegne a kalapom. Viszont trampli bunkó volnék csupán, aki magában megállapítja, hogy ez valami ősi ösztön törzsi korokból, ami fölbukik itt. És gonosz rosszindulat, persze.

Ha belegondolunk, az emberi faj genetikusan még mindig meleg égövi ragadozó, ami determinációkat évezredes kultúrákkal fed el. Ebből fakad, hogy nincsen nála kegyetlenebb fajta, amely ugyanakkor irgalomra is képes. Viszont, ha a kultúra lehull róla, mint ruha másról, mint az tudvalévő, nos, akkor előtör belőle az állat, és minden aljasságra képes. Lerúgja a ligetvédő fejét például. Ha hordákban járnak, akkor képviselő-testületnek nevezzük őket, akik előtt más nem lebeg, mint a központi, szent akarat.

Erre jutottam ezen az éjjelen. Egyáltalán nem vigasz, hogy a jelek szerint minden, ami történik és történni fog, eleve elrendelt, mert az összes jóravaló filozófia, Isten, de még Sheldon szerint is az embernek van szabad akarata. A lökött fizikus ezt úgy mesélte el érzékletesen, hogy szükséges a táplálék bevitele, oxigén ennek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Így, ha nem is vigasztal az a tudat, hogy most csupán a gonoszság üli torát, az talán igen, hogy ez is elmúlik egyszer. Hosszú lesz az út.

Állásinterjú

– Szóval, professzor úr, a miniszteri állásra jelentkezik?

– Igen. Miért, van más is?

– Rendőr, postás, vasutas. Kisvasutas, teszem hozzá.

– Maradok a miniszternél.

– Melyik érdekli?

– Több is van?

– Rengeteg.

– Az tetszene, ahol okosnak kell lenni nagyon.

– Olyan nincs.

– Milyen van?

– Önnek a Balog tiszteletesé állna jól.

– Az mivel foglalkozott?

– Ne érdekelje. Egy a kérdés, lojális ön, hűséges, szervilis?

– A végletekig.

– Akkor nem lehet baj.

– Ez az a kormány, amelyikért élni, halni akarok.

– Helyes. Nyelve van?

– Mint a kaméleoné.

– Nem fél használni?

– Verdesek, nyaldosok.

– Nagyon jó. Miért akar miniszter lenni?

– Nem akarok.

– Hogyan?

– Mondták, hogy legyek. Mi több, hogy ajánlatos lennem.

– Értem. Térjünk át a szakmai életútjára.

– Melyikre, az orvosira, vagy a történészire?

– Az érdekelne, hogyan látja a világot.

– Nagyon jól, kiváló szemészem van.

– Nem így értettem, a világnézete érdekelne. Isten?

– Szeretem őtet, az összes szenteket tisztelem, még az aprószenteket is.

– Teremtés vagy Darwin?

– Ne is emlegesse nekem azt az eretneket. Meg kéne égetni. Teszem hozzá, ha elnyerem az állást, a követői meg is kapják. Olyat lehet?

– Azt hiszem, nem.

– Öreg hiba.

– Tetszik a lelkesedése.

– Igyekszik az ember.

– A Föld lapos?

– Milyen legyen?

– Amilyennek tapasztalta.

– Már láttam a peremét álmomban.

– Gyakran álmodik?

– Egyfolytában.

– És miket?

– Ilyen tudósos dolgokat.

– Például?

– Gyógyításról sokat.

– Hogy?

– Ha betartjuk a tízparancsolatot, nincs rá szükség.

– Ne mondja. Érdekes, megfontolandó idea.

– Örülök. Tudja, hogy ősrobbanás sem volt?

– Honnan gondolja?

– Én magam nem láttam, senki nem látta, kitaláció, spekuláció, egy nyamvadt video nincs róla. Akkor? Kérdem én.

– Tetszik a határozottsága. Oktatással is kellene foglalkoznia.

– Ugyan!

– Sajnos. Ért hozzá?

– Menni fog Isten segedelmével az is.

– Van elképzelése?

– Kéne?

– Nem feltétlenül, azért mégis, valami halvány derengés.

– Nem kell túlzásokba esni.

– Kapisgálja már.

– Az iparkamara mondja meg úgyis.

– Beletrafált.

– Az ikszet ismerjék azért.

– A szívünkből beszél. Mondja, magyar ember ön?

– Árpád házi egyenest.

– Kiváló.

– Semmiképp sem finnugor.

– Olyan halszagú, ugyan.

– Ugyehogy.

– Misejáró ember ön?

– Ott lakok a sekrestyében.

– Helyes. Semjén elvtársat ismeri?

– Nem volt szerencsém eddig.

– Majd lesz.

– Tehát elnyertem a hivatalt?

– Honnan tudnánk?

– Nem önök döntenek?

– Hová gondol? De gyanús. Van akarata?

– Legyen?

– Egyáltalán ne. Önálló gondolata?

– Szükséges?

– Imperialista maszlag.

– Akkor nincs.

– Helyes. Majd megkapja a szókészletét.

– Kérem?

– Mit mondhat, mit gondolhat, egyéb szabályok.

– Ezek szerint van esélyem?

– Ha sokat kérdezősködik, nem lesz.

– Bocsánat.

– Majd belejön.

– Értesítenek majd?

– Egyáltalán nem.

– Az eredményt honnan tudom meg?

– Szokott ön újságot olvasni, hetilapot?

– Olykor. De csak a tiszta forrásút. Magyar Idők, ilyenek.

– Tökéletes. Az elkövetkező időben szerezzen be Figyelőt.

– Miért?

– Abban benne lesz minden. Előbb tudják, mint mi.

– Világos. Azért remélhetek?

– Azt lehet. Meg imádkozni.

– Szűz Máriához? A magyarság miatt, tudják.

– Ugyan. Magasabb helyre. Cinege utca, ki nem mondom a nevét, legyen elég ennyi: RBNVKTR.

– Ja, hát úgyis benne vagyok a láncban.

– No, akkor nincs semmi baj. Örültünk.

– Én jobban.

– Na, menjen már, kis huncut.

Rohad a NER

Tegnap megvilágosodott a földöntúli névre hallgató Zöld Híd B. I. G. G. Nonprofit Kft. (a megbízott igazgató, persze), amely egyébként Gödöllőn és a holdjain gyűjtögeti a szemetet, az emberi létforma eme büszke hordalékát, és kijelentette, hogy a hozzá tartozó száz településen nem lesz idén nagy ganajozás, amit gyermeki lelkek lomtalanításnak neveznek fajsúlyos eufemizmussal.

Mer’ le vannak rohadva az autói a B. I. G. G.–nek, azér’. Mindebből kitetszik, hogy milyen Isten áldása is a rezsicsökkentés, amelyért Velőspacal Szilárd volt a felelős, és sikerült neki, ezt is tudta, és ezt is megcsinálta. Ilyen örömökkel egyébként az egész ország szügyig van, nincs messze az az idő, amikor a lerohadt autók miatt a keményen dolgozó kisember belefullad a mocsokba, vagy agyoncsapja egy leomló kémény.

Nem lesz baj, amikor alámerül a szarkupacba, pirosló szemmel, mint Svájcinéger bácsi terminátorként, elordítja magát, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és a nevünk megint szép lesz. Ez is perdöntő adalék a bizonyításhoz: a NER nem azért jött erre a világra, hogy a benne élők életét segítse, vagy elképzelhetetlen módon a javukra váljon valamiképp, hanem, valami egészen más céllal és indíttatással.

Erről most bővebben nem elmélkedek, arról viszont igen, hogy hasonló, B. I. G. G.-s állapotban van szerte a hazában a távhőszolgáltatás, az ivóvíz-, és csatorna vezetékek, csupa olyan imperialista luxusholmi, ami miatt Európában érezheti magát a választópolgár. Viszont az is tudvalévő, hogy a NER az ilyen elfajzásokat nem szereti, mert piros pötty van a seggén.

Sőt, a NER nem igazán bírja a bamba polgárokat. Egyáltalán, csak a gond van velük, hogyha elhagyják a választófülkét. Erre utal az is, hogy még huszonnégy óra sem telt el a világra szóló újabb kétharmad után, és a kórházak vezetői bájos levelet kaptak, hogy rohadt sok milliárdot azonnal fizessenek vissza a büdzsébe, amit kampányilag kiutaltak nekik.

„Elmúltak az ünnepek, fába szorulnak a férgek.” – mondanák a NER atyafiak a KFT alaptételét, ha ilyenhez lenne eszük, de az sincs. Nem érnek rá magas filozófiára, mert kormányoznak, ami az ő olvasatukban – mint a kórházi példa is mutatja – a pénztár kezelését jelenti. Innen elvesz, oda rak, viszont háziasszonynak is pancserek, amit ki nem szarna le, ha nem a drága nép farkával klopfolnák a csalánt.

Hogy mégis miért hugyozik állva tőlük az a kétmillió, akinek földagad a pöcse, az a magyar élet megfejthetetlen nagy kérdése, de nyolc év után és a még kinéző négy előtt foglalkozni sem kell vele, egyszer elmúlik ez is. Tán előbb, mint gondolnánk, és teljesen váratlanul, ám mégsem előzmények és jelek nélkül. Ezek a lerohadt autók már most repedést mutatnak a falon.

Ideig-óráig az ilyeneket gumicsizmás tűzoltómunkával még kezelni lehet, gyorsan tapaszt ragasztani a pörsenésre, de a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, hogy használja is a ’zmeber a tudszoc ismereteit, ha már komcsi, ugye. Egyszer majd nem lehet Virág elvtárs habitusával lerendezni a dolgokat: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!”

Azért, mert kibukik úgyis, hogy a bajok nem lokálisak, hanem rendszerszintűek. Lehet, hogy a B. I. G. G. most még valahogyan elviszi azt a kurva szemetet, aztán hirtelen, váratlan ott marad a trutymó a Bélák nyakán. A stadionok roskadozni kezdenek, az utak árkaiból víz fakad, az egész országot beborító térkövek között pedig fölüti a fejét a gaz, meg a dudva és a muhar. Egyszer így lesz vége.

A módját és idejét momentán nem tudom, de lehet, előbb, mint gondolnánk, mert bele van kódolva (ó, germán szívem) a kócerájba a bukta. A szívemnek oly igen kedves csillagok sorsával írhatnám le az aktust érzékletesen. Hülye fizikusok szerint az egyik lehetséges vég a Nagy Reccs, ami pedig a következő: a Nagy Bumm után az egész redves Univerzum bőszen tágul, egy ponton aztán a gravitációs hatás miatt visszazuhan önmagába, így a világ ugyanolyan szingularitásban ér véget, mint amilyennel elkezdődött.

Így megy ez minálunk. Viszont a Nagy Suttyról, sötét anyagról, sötét energiáról, pulzáló világegyetemről majd máskor beszélgetünk. Érdemes, mert egészen elképesztő dolgok vannak odakint. Mármint a kerítésen túl.

Hitetlenek

Bayer Tagkönyv elvtárs meghasonlott, és odahagyja a felekezetét, amely a – szerinte – bűnökkel terhes evangélikus egyházhoz tartozik. Nehéz dolog az ilyesmi. Izzadt, átforgolódós éjszakák után dönt úgy az ember, hogy Isten egy másik arcát vizsgálódja élete földi szakaszának hátralévő részében, és általában nem ad hírt róla vásári kikiáltó módján, hiszen arról vall egy ilyennel, hogy eddig tévúton járt. A kárhozatén, mondhatni.

Mesélhetnénk arról is, hogy Tagkönyv elvtárs elveszítette a kegyelmet, ugyanis eddigi hite, ha volt neki olyan, arról szólt, hogy az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Az ember ezért semmit nem tehet, de felismerheti, ragaszkodhat hozzá, ez a hit. Sőt, Luther számára maga a hit, amivel megragadjuk ezt a kegyelmet, az is Isten ajándéka, nem az ember hozza létre magában.

Ha innen nézzük, Tagkönyv elvtársat elhagyta az ő Istene, útra kelt hát másikat találni, és ez csudálatos mese lenne, ha így volna. Tagkönyv elvtárs azonban nem forgolódott álmatlanul és tépelődött a hit nagy kérdésein, hanem fellázadt, mert az egyháza emberi arcot mutatott, amikor a propaganda rádióban a harkai lelkész Húsvét kapcsán arra figyelmeztetett, hogy senki ne higgyen a rasszista gyűlöletkeltésnek, amit pedig Tagkönyv elvtárs oly igen nagyon kedvel.

Az általa megszokott nívón ki is nyilvánította, hogy „egy hülye pap, egy gazember pap szavaival nem lehet azonosítani egy egész egyházat”, de az ilyenek, mint Fabinyi Tamás püspök és az olyan lelkészek, mint Mesterházy Balázs nyíltan megtagadnak mindent, ami neki fontos. Tagkönyv elvtársnak tehát nem a jóisten, hanem a tutulás a lényeges, s ezt most a katolikusok közt véli meglelni. Talán igaza is lehet, elnézve a klérus jelenlegi állapotát.

Tovább csavarva a történetet, az is kiderült, hogy Ferenc pápa nem az ő pápája, mert az igaz hitet a falusi plébánosok hordozzák magukban. Perszehogy, mondhatjuk, hiszen – a tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – ők azok, akik szorgalmasan prédikálják nem Isten, hanem Orbán igazságát, terelgetve a bárányokat a NER felé. Ilyen alapon tehát az igaz hitet Tagkönyv elvtárs nem szívének mélyén, hanem voltaképp a falusi kocsmák dülleszkedőjében keresi, és valljuk meg, habitusának ez éppen megfelel.

Tagkönyv elvtárs a hitet összekeveri az agitálással, kocsmának hiszi a templomot, ahol a saját nyomorúságát ordibálhatja, a pap pedig, vagy a lelkész – gusztus szerint – nem kapocs Istenhez, hanem kampányelem. Mert a katolikusok tudják, kire kell szavazni, mint ugyane propaganda adásban Húsvétot hazudva a szájukból elhangzott. Következésképp a Bayer-félék az ő istenüket leginkább a Cinege utcában találják, ha máshol kutatnak utána, az hazugság.

Bayer Tagkönyv egyáltalán nincs egyedül az ő kirakat-hitével, amit a hatalom akarása és az aranyak csörgése jellemez leginkább. A főnöke, vagy imádottja is egy huszárvágással jutott el a csuhások térdre ordítástól a hitet védő keresztes lovag szerepéig, párttársai pedig egy lendülettel iramodtak az MSZMP párttaggyűléstől a fogatlan vénasszonyok közé ostyát várni az első sorba. Az ilyesmit túlélési ösztönnek hívjuk, de leginkább alja-mocsadék habitusnak, amivel jócskán fel van szerelkezve a báránybőrbe bújt farkashorda, fidesz, sőt kdnp néven.

Egészen profánul szólva: kurválkodnak a hittel, amivel engemet ugyan nem, de a misén vernyogó Bözsi nénit keményen átverik. Ha megengedem, hogy létezik az ő Istenük, akkor ezért úgyis a pokol tüzén fognak pörkölődni, ami igazságtételnek elég késő, de még ennyi megnyugvásunk sem lesz. Ezek ugyanis dőzsölve haligalizzák végig az életet, és ugyanúgy csupasz seggel hanyatlanak a végső enyészetbe, mint azok, akik nagy naivan azt hitték, a földi szenvedéseknek meglesz a túlvilági jutalma, aztán cseszhetik.

Mivelhogy ez minden bizonnyal nem így történik, megváltás az nem lesz, hiába várja az ember. Ki fog röhögni tehát még a végén is? Csakis a tolvajbanda, ki más. Nincsen igazság a földön meg az égben, de ezt úgyis tudta az Isten kisemmizett gyereke. Vagy nem.

Ez már sok a többnél

A nemzet Récsöle rohadtul belejött az ácsorgásba. Sorra nőnek ki a lábai, tisztára rajzfilm, ami zajlik a képünk előtt, de mindenféle katarzis nélkül. Ebben, amit vetítenek, mindig a rossz győz, a gonosz mostoha, Hókuszpók vagy a bamba macska.

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.