Tamponadó

Rossz vagyok. Rosszra gondoltam ugyanis, és a népi bölcsesség szerint ez a kettő összefügg, mint fatörzsből gyönge ága. Mert ennyit olvastam csupán címként a kiberi térben: tamponadó bevezetését szorgalmazzák, ami elég volt rossznak lennem. Most tegye a szívére a kezét mindenki, gondoljon Novák Katalin ábrázatára, naponkénti szaporodási hisztijére, s máris megérti, mi okozhatta, hogy bűnbe estem. Mert ebben az országban minden előfordulhat, bármi ökörség is.

Ha az ember azt látja, “tamponadó”, értelemszerűen asszociál arra, hogy felviszik a kellék árát a csillagos égig, ezzel is késztetve a magyar anyákat a permanens terhességre, lévén, ebben az állapotban tamponra szükség nincsen. Hogy ez hülyeség? Az. Elképzelhetetlen? Az a baj, hogy nem. Ahogy kinézek az ablakon, elábrándozok a NER ocsmány mókásságán, máris szétfolyok, akárha óralap, vagy a dombon állok elefántként, és ormányommal megsimogatom a holdat meg a napot is.

Ezek szürreális képek, amely irányzat mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére a XX. század elején szökött szárba, amikor idegen lett a világ a relativitás-elmélettől, háborútól megverve, amikor minden egész eltörött, és csak nyüszögött az ember az ismerőssé váló csillagok alatt, ráadásul Isten is meghalt. Tisztára, mint száz év múltán, azaz éppen most és éppen itt, de végül is, csodálkozni ezen nincs mit. Horthy éledezik, és minden is kezd ugyanolyan lenni, mint amikor olyan volt, amilyen.

De, hogy ne haljunk meg tök hülyén, ábrándozásunk folytatása előtt tegyük tisztába ezt a tamponadót, ami nem egyéb, mint bizonyos női egészségügyi termékek áfá-jának csökkentése abból a megfontolásból, hogy a munkáslányok is meg tudják venni és ne csak az úrasszonyok. Mert e téren is szegénység van. Az LMP javasolja ezt, az Unió meg engedi, következésképp a Fidesz nem fogja megszavazni, mert belerokkanna a költségvetés. Így megy ez Neriában, és erről ennyi elég is.

Mert bármi fura is, ma nem azon szövögetem a gondolataimat, hogy Orbán Viktor Mihály mikor takarodik el az életemből, hanem – ami majdnem ugyanez – azon mélázok inkább, hogyan jutottunk idáig. Hogy az ember ösztönösen, már szinte reflexszerűen gondol rosszra, és maradjunk is csupán a számolatlan témából a szaporodás és folyományai témakörénél, amelynek a kályhája, az origója neki vagy az alfája az a rohadt, szerencsétlen vak komondor. Isten bocsássa meg a gazdája bűneit.

Azidőtájt történt, hogy a NER nagyjai kifejtették kéretlen gondolataikat a női nem mibenlétéről, fakanálról és tűzhelyről, olyannyira, hogy nőügyekkel nem is foglalkoztak egyáltalán. A nő fideszi olvasatban szép lehet, de okos nem, egy dolga van ezen a világon, szaporítani a magyar nemzetet kis katonákkal. Most ebbe hülyülnek bele CSOK-ostól, nagy autóstól meg Novákostól együtt, hogy az emberek agyára is mennek, az enyémre legalábbis. Pedig csak olvasni kellene, de nem olvasnak.

A gyerekvállalás bonyolult gyönyörűségét ki más, mint Füst Milán bácsi fogalmazta meg, mint mindent is: “Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ezen elboronghatunk egy csöppet nemzetszaporításilag, főleg akkor, amikor – mint emlékezhetünk -, egy egri templomban négy éve sírhelyre emlékeztető babakocsis installáció részeként a fogamzásgátlás ellen agitáltak a szentéletűek, így: “Ezeknek szereknek a használata arra csábít, hogy a nők elhiggyék: korlátlanul rendelkezhetnek saját testükkel. A fogamzásgátló széleskörű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.”

Egyetlenünk és csapata sem mondhatta volna szebben, voltaképp ez a NER családügyi kivonata a hidakon csattogó családok éve lobogókkal, Novák Katalinnal és KDNP-vel együtt, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, de ez is mindegy már. Mindez csak arra volt jó, hogy megmutassam, hogyan jár már az ember agya kies hazánkban, s mért gondol a legrosszabbra, holott arra alkalmasint oka sem lenne. Egyszerű, ezt szokta meg. Hogy minden mögött valami mérhetetlen aljasság rejtőzik.

Az élet csodaszép

Az egyik decens portál szívszaggató írását az alábbi címen reklámozta, emelte ki egy ilyen hírek összegyűjtésével foglalatoskodó oldal tegnap: “Így élnek most a félbevágott ikerlányok”. Mondom ekkor, ejj, Kázmér, milyen csuda dolgok vannak földön és egen, plánesőt, hogy nem sokkal mellette Novák szaporodásos nacsasszony azzal várta a fejébe a bátor utazót, hogy “Magyarország hisz abban, hogy a saját erejéből is gyarapodhat”.

Hoztam is a popcornt, hogy én innen el nem megyek, letelepedek örökre, ha már ikreket szeletelnek, Novák elvtársnő pedig gazdasági mágus lett, és elmeséli, hogyan lehet az Unió pénze nélkül is térkövekkel borítani az egész univerzumot. Sőt, kedveseim, nem sokkal odébb meg a Hidvéghi szócső fenyegette azzal a nagyérdeműt, hogy a fideszesek kirajzanak hamarost, elöntik a világot, ahogy J. A, is tudta már, hogy “a szennyes lé lapulva árad el”.

Egyszóval, hogy kétszáz fórumot tartanak szerte az országban a Fidesz eszei, a nagyágyúk viszik az igét, azt, hogyha nem a Viktorra ikszelnek, akkor szét lesz kúrva az ország, müezzin telepszik a plébániák tetejére, betiltják a töpörtyűt, és nagyböjt helyett a ramadán lesz előírva. És még, mint friss fejlemény, a Bangóné patkányméreggel járja majd a falvakat, tanyákat, és azt gyömi a kisdedek szájába cumi helyett.

Így képzelem a fórumokat, mert országunk krémjétől erre telik, erre fussa, ahogy az agyak leamortizálódtak, de mindegy is. És még telis de teli volt ez az oldal ilyen furaságokkal, ahová azért jár az ember, hogy nekilásson eligazodni a történések dzsungelében. És akkor ilyeneket kap a képibe, hogy ikreket szeletelnek-aprítanak, és ők mégis vidáman élnek, hát nem nagyszerű? Dicsérjük hát az Urat teljes szívünkkel, ha már az eszünkkel nem lehet.

Először a Novák nacsasszonyos irományt nyitottam ki, meghagyva az ikreket desszertnek, de már ez is legalább akkora örömöket okozott. Nem a gazdaságról beszélt az elvtársnő ugyanis, ahhoz még nem ért annyira, mint a gyarapodás-ügyhöz, de majd Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Hanem persze, hogy a szaporulat járt a fejében, mint valami csizmás nyúltenyésztőnek vagy génmanipulátornak, s persze, hogy hazudozott, mert mit tehetett volna mást, ha ez a természete neki, mint NER-embernek.

Arról delirált a drága, hogy Orbán Viktor Mihály kitartó munkája és emberfeletti erőfeszítései nyomán – amelyeket már tankönyvbe írtak és a csudájára járnak az usákok is – a magyar ember végre megtanul megfelelően toszni, és teli lesz az ország gőgicsélő friss kisdedekkel. Mit teli lesz, már teli is van, a kilakoltatottak a családok éve jegyében – s mert aluljáróban nem lehet – erdeinkben szülnek, onnan cipelik a kölkeket kereszteltetni csakis, mer’ a kultúra, megvédés meg a migráncs és természetesen Soros.

Nem én vagyok hülye, Novák nacsasszony nem olvas KSH-t, de lehet, hogy mást sem. És most képzeljünk el egy fórumot, ahol Novák elvtársnő, mint a Fidesz nagyágyúja, ilyenekkel buzdítja voksolásra a bávatag nagyérdeműt, és örülnek egymásnak. Ilyenkor az ember lehangoló melankóliával gondol hajdani fideszesekre, mondjuk Pokornira, aki szintén geci volt, de legalább okos geci, míg ezek a maiak csak elfolynak.

Viszont – gondoltam – Novák nacsasszony tud valamit, de titkolja. Mert ha ez a nemzet sokasodásnak új módja, hogy kettőbe szelem az ikret, és így, mintegy osztódással szaporodnak, akkor megemelem a kalapomat és még lengetem is. Ehhöz képest arról van szó csupán, hogy egy sziámi ikerpárt szétválasztottak, akik köszönik, jól vannak és még boldogok is. Ezt a kincset rejtette a félbevágott ikerlányok cím, és eszembe jutott drága Monika, aki szerint régebben ez egy szakma volt.

Mármint az újságírás. Aztán ide jutott ez is. Ám, mint tudjuk, semmi nincs ok nélkül ezen a világon, így, ha az embernek Novák nacsasszonya van az ő készségeivel, ahhoz épp elég a szeletelős újságírás, mert a magyar nyelv bonyolult. Lehetne bírni azért, de nem szükséges ma már ott, ahol egy Mészáros az Osvát Ernő, és Gajdics a NER Ignotusa. Ilyen közegben az élet legalább annyira csodaszép, mint Capra filmjében, akinek a főhőse, George Bailey épp készül elemészteni magát. Neki azért eljön egy angyal, de Magyarországot már ők is kerülik. Így jártunk.

A misszionáriusok alkonya

Ferenc pápa megint rosszalkodott. Nem vette figyelembe a NER intéseit, és Marokkóban járván össze-vissza beszélt minden zöldséget. Nem vitt pár milliárdot templomot építeni, sőt, még csak nem is sivalkodott, hogy itt ölik a keresztényeket. A harmincötmilliós országban úgy nagyjából húszezer katolikus ember éldegél, amitől a szentatya nem vizionált világvégét, sőt, nem átallott ilyeneket mondani: „A keresztények egy kicsiny kisebbséget alkotnak ebben az országban. De véleményem szerint ez nem probléma, még akkor sem, ha tudom, hogy időnként nehéz néhányotok számára.”

Mint valami III/III-as iszlám ügynök, beépített Mohamed-akna, aki a keresztények életére tör. De mit is várhatnánk egy kommunista-sorosista-liberális bujtogatótól, aki nem érti a kor kihívásait, nem úgy viselkedik, mint valami imperialista hódító vagy keresztes hadsereg, illetve elefánt a porcelánboltban. Holott mimagyarok jól tudjuk, az egyedül üdvözítő út a keresztény értékek és kultúra védelmezése és terjesztése úgy, ha ennek magunk híján vagyunk, és azt sem tudjuk, eszik vagy isszák. Továbbá a hitetetlen hit, ami hungarikum, amikor úgy viseljük a reverendát, hogy takarja a patánkat.

És bármilyen fura is, az az ember, aki nem vár szavazatokat a füstölő lóbálásától meg a kereszttel való handabandázástól, inkább védi ezeket az értékeket a megadó szerénységével, sőt, mondhatnánk, egyedül ő védi, nem pediglen a szarvasgyilkos, a boltbezáró vagy a krumpliosztogató. Mivelhogy ezeknek, bár nevükben viselik a keresztény szót, közük annyi van hozzá, mint vadkannak az elsőáldozáshoz, és mégis ezek viselkednek misszionáriusként. Meg akarják téríteni a pogány Európát, mert Novák szaporulati felügyelő asszonyelvtárs is már arról ábrándozik, hogy belülről változtatja meg azt, mint valami féreg.

A misszionáriusokat azonban megfőzik, almával a szájukban szolgálják fel, vagy esetleg minden cicó nélkül elvágják a torkukat. S ha Novák asszonyelvtárs Európa rekatolizációjáról, a liberálisok megtérítéséről ábrándozik aknamunkával, vagy, mint kies hazánkban, a kerítésen belül erőszakkal, akkor ugyanolyan, mint az Iszlám Állam. Azzal a különbséggel, hogy ő szentnek is hiszi magát, hitbéli übermenschnek, amivel nem csak az a gond, hogy hamis képzet, hanem, hogy elmúlt a keresztes háborúk kora, bár erről a feudalizmust építő NER még nem értesült, és úgy viselkedik, akár egy analfabéta új földesúr.

A ma született ótvaros újgazdagok szaladgálnak flitteres Gucciban, és ők vesznek meg minden szart, ami az útjukba kerül. Az ostoba bunkók dicsekszenek a diplomájukkal, az öntudatos keresztények pedig nem adnak a koldusnak. Az überhívő csinovnyikok úgy lennének komfortosak a világban, úgy lennének otthon benne igazán, ha az kizárólag keresztény csinovnyikokkal lenne tele. Lenézik és szívük szerint eltaposnák a nem egyenszürkét, az ember pedig akkor érné el az evolúció csúcsait, ha mindenki seggéből böjti szelek fújnának. Ebből következően agresszívak, csörgetik a kardot, megbocsáthatatlanul ostobák és nagypofájúak. A nagy mellüket döngetik csupán, ami úgy kong, mint valami üres üst a disznóölésen.

„Az egyház nem a hittérítés, hanem a vonzó tulajdonságai által növekszik. Ez azt jelenti kedves testvéreim, hogy missziónkat nem létszámunk, az általunk betöltött tér nagysága határozza meg, hanem az a képességünk, hogy változásokat eszközöljünk ki, életre keltsünk csodát és könyörületet gyakoroljunk.” – Ezt is mondta Ferenc abban a Marokkóban, ami szintén egyáltalán nem NER kompatibilis, mert megállást és elmélkedést tételez, szelíd gondolkodást és szemlélődést, amiről a magyar egyáltalán nem tud, hogy volna ilyen. Hanem fellobogózott vonatokon igyekszik Csíksomlyóra, rántott csirkével a batyuban, így ez a Ferenc ott egyáltalán nem fogja jól érezni magát. Idegen test lesz, renegát libsikomcsi.

Füst Milán Störr kapitánya azt kapta útravalóul az apukájától annak halálos ágyán életre szóló útmutatásként, hogy legyen nagyvonalú. Ezzel nem azt akarta mondani az öreg, hogy számolatlanul szórja a borravalót, hanem, hogy az életet nem lehet fogvicsorgatva és protkót csattogtatva leélni. Szintén Milán bácsinál, de egy másik hősénél, bizonyos Hábi Szádinál (aki ő maga volt) szerepel az élethez szükséges másik alapkészség: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ez a két tulajdonság, a szellemi nagyvonalúság és az érdek nélküli jóság, kiegészítve a ferenci könyörülettel már elég muníció egy élet krisztusi leéléséhez, amihez sem milliárdos templomra, sem Semjénre, pláne pedig Orbánra szükség nincs.

A misszionáriusoknak bealkonyult, az élet máshol van, nem a nagygyűléseken. Ezt figyelmébe ajánlanám a templomjáró bávatagoknak, de úgysem hallgatnának rám. Így hát, mindegy is.

Bölcsek kövére

Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.

Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.

Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.

Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.

Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.

Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett. Biztosan leragadt a szocialista építőiparnál, mert ott volt szokásban, hogy a malteros munkások az állványról a csajok után fütyörésztek kifejezvén elismerésüket meg felgondolásaikat. Ezen túl, ha Szájer elvtárs meghívja egy teára az idegeneket, akkor Handó Tündével, az asszonyával közösen mesélhetnek nekik. Handó a bíróságok függetlenségéről, Szájer a baloldali médiaterrorról és a laptopon való alkotmánygyártás gyönyöreiről.

Ennek a kettőnek lesz a szellemi irányítója, a központi agya mintegy Novák Katalin, amúgy szaporítási megbízott, különben nem tudom, micsoda. Ha ezt a három revizort is a már Amerikában is csodálattal emlegetett családtámogatással, meg azzal kápráztatja el, ha ennek ellenére valaki nem szül vagy elhagyja ezt a tetves országot, akkor hazaáruló, akkor teljes lesz a siker. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ők hárman Orbán bölcsei, viszont akkor ilyen nívón ő meg ezeknek a kövére, de nem Eddye Murphy-i értelemben.

Ezt a három nyuszit sikerült Orbánnak a kalapból előhúzni, ami azt feltételezi, hogy vagy tényleg tök hülye, vagy pedig valóban arra játszik, hogy kirúgják. Egyébként tudhat valamit az Origo is, mert a tegnapi győzelmi jelentések között hoztak egy szöveget a dinókról “Csúcson voltak a Föld egykori urai, mikor beütött a katasztrófa” címmel. Ezek egyébként, mint az tudvalévő fullban nyomják a kretént, de egy ilyen cím Orbán képe mellett beszédes, megnézném, hogy kivégezték-e már a főszerkesztőt. Jó napot, jó szurkolást tehát, valamint bódottá.

Hülye vagy

Ahogyan Mária Teréziát annak idején jó okkal nevezték Európa anyósának, mert számolatlan gyermekeit tökéletes ritmusérzékkel helyezte el a legkülönfélébb uralkodó házakhoz dinasztikus megfontolásokból, erre a sormintára rímelve mi pedig bízvást hívhatjuk Novák Katalin államtitkár asszonyelvtársat nemzetünk dadusának vagy védőnőjének. Tőle olyan büfi, kakás pelenka és popsikenőcs szagú lesz a haza. Nem áll jól neki, de nem érdekli, szintén, akárha Mária Terézia, hatalmi megfontolások miatt játssza ezt a szerepet, viszont szarul.

Fölöklendezte őt a kontraszelekció, és most itt pancsol, hangoskodik. Ez megy most, beérett a Fidesz harmadik vonala, virágzik a selejt és ordibál. Németh Szilárdnak is ettől ilyen hangos a szája, ő azonban tankokban és tarackokban utazik, kiegészítve a velős pacal receptjével. Ellenben most arra jutottak – mert azt mondták nekik, jussanak erre -, hogy az ellenzék és a tüntetők méltatlanok, primitívek, összefoglalva: nem érdemlik meg az életet. Új a helyzet nagyon, az eddig papírmasénak tartott alakok önálló életre keltek, arcuk lett és akartuk, amivel a Fidesz nem tud mit kezdeni, tehát bunkónak nevezi a fuldoklót. Ez is egy nívó.

Róbert Gida mondhatja szeretettel Micimackóról, hogy csökkent értelmű, én is Novákról és Némethről, mert költő vagyok. Ők ketten – meg a többi – azonban nem az ellenérdekelt oldalról ugyanezt, mert a paraszt még komolyan veszi. És pláne nem hülyézheti le Novák államtitkár asszonyelvtárs a háromnegyed országot, azt a lakossághalmazt, amelynek herótja van tőlük és föláll a szőr a hátán az ájtatos alávalóságtól. Pedig ezt tette. Rád is, én nyájasom, aki most bűnös módon engemet olvasol, még rád is azt mondta, hogy degenerált vagy.

Mert énnálam azt mutatja ez a kijelentése, hogyaszongya: “Nehéz lehet azoknak, akik valamiért nem tudják támogatni a kormánypártokat, mert úgy látom, egyik ellenzéki párt sem kínál számukra valós alternatívát. Gondoljon bele, hogy ez azt jelentené, hogy azok közül kellene valakiknek vezetni ezt az országot, akik most valóságshow-t játszanak az utcán, színészkednek és provokálnak, és méltatlan módon viselkednek.” – tehát az ellenzék az hülye, és aki szimpatizál velük az úgyszintén. Jobb kocsmákban ekkor megkérdik, mi van kisanyám, és puff, egy pofon már csattan is.

Én ilyenre nem buzdítok egyáltalán, csak a bicska nyiladozik a zsebemben, amikor a pofámba vágja ez a dadus, hogy rossz lehet nekem. Tévedni teccik, én ilyen liberális takony módján kurva jól érzem magam, és egészen jól szórakozok államtitkár asszonyelvtárs görcsölésén és a rezsis hadvédőén úgyszintén. Őtőle tényleg nem várta volna az ember, hogy mások szellemi képességeit firtassa, és mégis megtette. Lám, mire nem jó a marhanagy önbizalom. Mégis azt mondom például Menyhárt Jenővel, hogy jó lesz nekünk, a súlytalanságban szeretkezünk. Hogy akkor ezzel mit kezd államtitkár asszonyelvtárs, az viszont érdekelne.

Épp azért is, mert például egész Európát ilyen friss szarszagú pelenkázóasztallá alakítaná államtitkár asszonyelvtárs, mert abban is reménykedik, hogy a választások után átrajzolódik a kontinens politikai térképe, és a családbarát vonal kerül hatalomra. Ebben pedig az van benne, hogy eddig mondjuk Macron újszülötteket vacsorált, míg ellenben a mi rendőrségünk tele szeretettel és emberséggel szakította el az anyjától azt a kisdedet, akiről úgy látták, a kilakoltatás után a szülőnek nincs hová vinnie. A nagyok mehettek a híd alá majd a börtönbe, a kicsik az árvaházba.

Ilyen az ideális családbarát kormány, és ennek az iránynak kellene győzedelmeskednie Európában is, aki ezt nem fogja fel, az hülye, akinek rossz lehet. Én úgy általában egy jámbor és halkszavú plüssmedve vagyok, azt azonban nehezen tolerálom, ha az aljassággal nem tudok azonosulni, akkor lehülyéznek. Viszont itt tartunk, a fidesztaknyok ócsárló készlete kifogyott, semmi más nincs már a ládafiában, minthogy az ellenzék, és aki nem esik hasra tőlük, primitív, együttélésre képtelen bunkó. Ez szép is lenne önmagában, esetünkben viszont van egy olyan fennforgás, hogy az ember épp velük nem óhajt egy levegőt szívni.

Ez a megfejtése a dolognak. Szerintem. És akkor most mi legyen? Ez pedig az új kérdés.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Miénk ez a cirkusz

Úgy fellobogózták hétfőre Budapest hídjait, úgy csattogtak azok a rongyok a kiábrándító kora őszi szélben, hogy az ember azt hitte, megérkezett a vándorcirkusz, s vele a három elefánt. Még Sheldon is csettintett meg bazingázott volna, az is bizonyos, és éppen azért, mert legalább oly értelmetlen volt ez az egész, mint az ő sorozata, a “Móka és zászlók”. Mert a vándorcirkusz nem, hogy megérkezett, hanem itt maradt, sőt, itt is volt mindig, sátrat vert örök időkre, és még két nap.

Hogy mért vannak ott ezek a bot és vásznak, arról Novák Katalin, az EMMI méltán közkedvelt államtitkár asszonya mondta el az örök igazat. Mint kiderült, a kormány toszta tele ötszáz zászlóval a hét hidat, azt az üzenetet közvetítve az analfabéta és katatón szalagmunkásoknak, hogy családban élni jó. Mintha nem tudnák maguktól is, amikor olajtól iszamos kézzel megtérnek a híd alá, és megkérdik szívük szerelmét, mit ádsz nékem ennem estebédre virágom? S asszonya akkor hazaszeretettől áthevülve felel, volt egy fél pizza a kukában, én édes uram.

Jó lesz, feleli a zura, és csókokkal árasztja el a pofiját az ő élete szerelmének. Oly szép ez, mondta is államtitkár asszony, a zászlaik arra figyelmeztetnek, hogy az idei csodákkal terhes évben minden eddiginél több támogatás jut a családoknak. Ez megmutatkozik abban például, hogy egyházi programok is várják a gyalogkakukkos prérifarkasént rebegő szempillájú népeket. Hogy milyenek, azt nem tudni, bizonyára toszási tanácsokat osztogatnak a kivénhedt pedofilok, meg szenteltvizet a kulacsba.

Ha megfogadnák Moldova intelmeit, zsákbanfutó-, és lepényevő versenyt rendeznének a Krisztus után permanensen epekedő bárányoknak egyszerre, amivel az egészséges életre nevelés és az étkezés is le lenne tudva egy kosszal. Sőt, még móka és kacagás is volna, amikor a lekváros pofájú alattvalók dicsérnék az urat, a zOrbánt, hogy már nem bírják elviselni azt a sok jót, amit érettük, s nekik tesz, hogy csak az ő népe jár mindig a fejében, attól olyan busa és puffadt az a drága, kis cuki pofija neki.

Novák Katalin azt nem mondta, hogy elvárják a hidakra, a zászlók alá az utcára rakott családokat is, mert rájuk is fér az a tudás, hogy családban élni jó. Tudták ezt ők, úgy fogták egymás kezét, ahogy cibálták ki őket a lakásból, hogy alig is bírták elengedni. Ezért volt az, hogy a rendőrök ilyen csoportképeket rángattak az utcára, miközben ott állt államtitkár asszony és duruzsolta a fülükbe, hogy idén, a családok évében minden eddiginél több támogatás jut a nekik.

Sajnálatos módon nem sokat hallottak belőle, mert a nagymama és a kis Bélus egyszerre ordított, kánonban mintegy, hogy államtitkár asszony meg is kérdezte, nem akarnak-e belépni ezzel a tehetséggel a sarki dalárdába, ahol talpaik egymásra léphetnének, sőt, módjuk nyílna arra, hogy magának Boros Péternek danásszanak. Ez akkora megtiszteltetés – magyarázta államtitkár asszony -, ami csak nagyon kevesek kiváltsága, de, magunk közt szólván, a nagymama és a kis Bélus basztak rá. A nagyinak a protkója, a kölöknek a macija maradt a lakásban, de már nem engedték vissza őket azokért.

És eljöhetnének a hidakra azok a sokak, akik már egy hete megkapták a családi pótlékjukat, hogy a gyerek elmehessen az iskolába katekizmust, lövészetet és alaki gyakorlatokat tanulni. Sajnálatos módon azonban ők kétmillióan nem jöhettek, mert nem futotta vonat és villamosjegyre már, de jobb is így. Leszakadtak volna az örömöt sugárzó hidak a népek súlya alatt, és piszkosak lettek volna a zászlók, ami meg hogy vette volna ki magát?

Jobb ezeknek otthon a küszöböt rágcsálni, sőt, ha belegondolunk, hogy még nincsenek az utcán, akkor a földhöz verdeshetik a ványadt seggüket boldogságukban, mert minden viszonylagos. Az is, hogy például mit ád Isten, épp ezen a napon, annak ékes bizonyságául, hogy Pártunk tényleg sokat ad a családoknak, államtitkár asszony kollégája, a másik államtitkár asszony, Szabó Tünde mutatta meg magát és gyermekeit az iskolakezdés közepette mosolyogva.

A népek gonoszak és hálátlanok azonban, mert legott kiderítették, hogy a másik államtitkár asszony gyermekei kétmilliós magániskolába járnak (per kopf), ami kiverte a biztosítékot a prolikban. Hogy jogosan vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én hangosan nem foglalnék állást, nem akarnám hergelni a közhangulatot ugyanis a zászlók alatt. Annyi a tisztem, hogy bemutassam a történéseket, ezért így a zászlók csattogása közbeni örömök eszenciájaként mintegy, iderakok egy kommentet, mint a műfaj nagy barátja:

“…A rühes tetves NER-lovagok és lovaginák, miután szétverték a közoktatást és a közegészségügyet, a lopott pénzzel a hónuk alatt menekülnek a magánellátásba, míg a magukra hagyott egyszerű lelkű fideszbuzik továbbra is csápolnak a lerohadt ország szartengerében lubickolva…” – Úgy vélem, ez kellőképp plasztikus, megmutatja az ország kettészakítottságát és felhőtlen boldogságát egyben, miközben annak is örül, hogy a vándorcirkusz tényleg itt van. – Meg a három elefánt, persze.

Miénk ez a cirkusz

Úgy fellobogózták hétfőre Budapest hídjait, úgy csattogtak azok a rongyok a kiábrándító kora őszi szélben, hogy az ember azt hitte, megérkezett a vándorcirkusz, s vele a három elefánt. Még Sheldon is csettintett meg bazingázott volna, az is bizonyos, és éppen azért, mert legalább oly értelmetlen volt ez az egész, mint az ő sorozata, a “Móka és zászlók”. Mert a vándorcirkusz nem, hogy megérkezett, hanem itt maradt, sőt, itt is volt mindig, sátrat vert örök időkre, és még két nap.

Hogy mért vannak ott ezek a bot és vásznak, arról Novák Katalin, az EMMI méltán közkedvelt államtitkár asszonya mondta el az örök igazat. Mint kiderült, a kormány toszta tele ötszáz zászlóval a hét hidat, azt az üzenetet közvetítve az analfabéta és katatón szalagmunkásoknak, hogy családban élni jó. Mintha nem tudnák maguktól is, amikor olajtól iszamos kézzel megtérnek a híd alá, és megkérdik szívük szerelmét, mit ádsz nékem ennem estebédre virágom? S asszonya akkor hazaszeretettől áthevülve felel, volt egy fél pizza a kukában, én édes uram.

Jó lesz, feleli a zura, és csókokkal árasztja el a pofiját az ő élete szerelmének. Oly szép ez, mondta is államtitkár asszony, a zászlaik arra figyelmeztetnek, hogy az idei csodákkal terhes évben minden eddiginél több támogatás jut a családoknak. Ez megmutatkozik abban például, hogy egyházi programok is várják a gyalogkakukkos prérifarkasént rebegő szempillájú népeket. Hogy milyenek, azt nem tudni, bizonyára toszási tanácsokat osztogatnak a kivénhedt pedofilok, meg szenteltvizet a kulacsba.

Ha megfogadnák Moldova intelmeit, zsákbanfutó-, és lepényevő versenyt rendeznének a Krisztus után permanensen epekedő bárányoknak egyszerre, amivel az egészséges életre nevelés és az étkezés is le lenne tudva egy kosszal. Sőt, még móka és kacagás is volna, amikor a lekváros pofájú alattvalók dicsérnék az urat, a zOrbánt, hogy már nem bírják elviselni azt a sok jót, amit érettük, s nekik tesz, hogy csak az ő népe jár mindig a fejében, attól olyan busa és puffadt az a drága, kis cuki pofija neki.

Novák Katalin azt nem mondta, hogy elvárják a hidakra, a zászlók alá az utcára rakott családokat is, mert rájuk is fér az a tudás, hogy családban élni jó. Tudták ezt ők, úgy fogták egymás kezét, ahogy cibálták ki őket a lakásból, hogy alig is bírták elengedni. Ezért volt az, hogy a rendőrök ilyen csoportképeket rángattak az utcára, miközben ott állt államtitkár asszony és duruzsolta a fülükbe, hogy idén, a családok évében minden eddiginél több támogatás jut a nekik.

Sajnálatos módon nem sokat hallottak belőle, mert a nagymama és a kis Bélus egyszerre ordított, kánonban mintegy, hogy államtitkár asszony meg is kérdezte, nem akarnak-e belépni ezzel a tehetséggel a sarki dalárdába, ahol talpaik egymásra léphetnének, sőt, módjuk nyílna arra, hogy magának Boros Péternek danásszanak. Ez akkora megtiszteltetés – magyarázta államtitkár asszony -, ami csak nagyon kevesek kiváltsága, de, magunk közt szólván, a nagymama és a kis Bélus basztak rá. A nagyinak a protkója, a kölöknek a macija maradt a lakásban, de már nem engedték vissza őket azokért.

És eljöhetnének a hidakra azok a sokak, akik már egy hete megkapták a családi pótlékjukat, hogy a gyerek elmehessen az iskolába katekizmust, lövészetet és alaki gyakorlatokat tanulni. Sajnálatos módon azonban ők kétmillióan nem jöhettek, mert nem futotta vonat és villamosjegyre már, de jobb is így. Leszakadtak volna az örömöt sugárzó hidak a népek súlya alatt, és piszkosak lettek volna a zászlók, ami meg hogy vette volna ki magát?

Jobb ezeknek otthon a küszöböt rágcsálni, sőt, ha belegondolunk, hogy még nincsenek az utcán, akkor a földhöz verdeshetik a ványadt seggüket boldogságukban, mert minden viszonylagos. Az is, hogy például mit ád Isten, épp ezen a napon, annak ékes bizonyságául, hogy Pártunk tényleg sokat ad a családoknak, államtitkár asszony kollégája, a másik államtitkár asszony, Szabó Tünde mutatta meg magát és gyermekeit az iskolakezdés közepette mosolyogva.

A népek gonoszak és hálátlanok azonban, mert legott kiderítették, hogy a másik államtitkár asszony gyermekei kétmilliós magániskolába járnak (per kopf), ami kiverte a biztosítékot a prolikban. Hogy jogosan vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én hangosan nem foglalnék állást, nem akarnám hergelni a közhangulatot ugyanis a zászlók alatt. Annyi a tisztem, hogy bemutassam a történéseket, ezért így a zászlók csattogása közbeni örömök eszenciájaként mintegy, iderakok egy kommentet, mint a műfaj nagy barátja:

“…A rühes tetves NER-lovagok és lovaginák, miután szétverték a közoktatást és a közegészségügyet, a lopott pénzzel a hónuk alatt menekülnek a magánellátásba, míg a magukra hagyott egyszerű lelkű fideszbuzik továbbra is csápolnak a lerohadt ország szartengerében lubickolva…” – Úgy vélem, ez kellőképp plasztikus, megmutatja az ország kettészakítottságát és felhőtlen boldogságát egyben, miközben annak is örül, hogy a vándorcirkusz tényleg itt van. – Meg a három elefánt, persze.

Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

Novák néni nem mumus

Alig telt el két hónap, illetve nem is egészen, és Novák Katalin államtitkár elvtársnő asszony úgy beletanult a csaholásba, mintha világéletében ilyen fasiszta kiskutyus lett volna. Ami ugyan lehet, csak eddig nem kapta meg a kellő, s őt megillető hírnevet, ami úgy néz ki, nem a warholi tizenöt perc lesz, hanem annyi, amennyit a gazdi szán neki. Viszont meg kell hagyni, kellően kitartó és hangos, sőt, a rövid idő ellenére már megvan a mélysége is neki, nagyon jó elvtársnő asszonynak mutatkozik, hibátlanul folyik belőle a primitív fideszmocsok.

Pár napja már megénekeltem őtet. Leföstöttem mintegy, midőn a magyar családokra leselkedő buziveszélyt ecsetelte bájos, homofób módon, mondván, ha a melegeknek jogot adnának, akkor a heterók veszélybe kerülnének, de nem mondta el, miért, nem volt hozzá érkezése, úgymond. Az jött le csupán, hogy jó náci módján a magafajtákat hergeli a Pride előtt, hogy csináljanak ricsajt. Erre föl hívta meg őt Bősz Anett az eseményre, ami gesztus csak nálunk kiált máglya után. Láttunk már máshol miniszterelnököt mosolyogni szivárványos zászló alatt, de az az ország nem a kereszténység védelmezője volt, hanem valami liberális bölcsészfattya-fészek.

Az invitálás viszont levélírásra késztette államtitkár elvtársnő asszonyt, ami oly jól sikerült, hogy muszáj vagyok iderakni teljes pompájában, hogy közösen gondolkozhassunk el azon, mit is akart mondani a költő:

“…Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét és meghívását az LMBTQ+ emberek budapesti felvonulására.
Abban bizonyára mindketten egyetértünk, hogy Magyarországon a kisebbségek jogai erősek, a többségétől eltérő szexuális irányultságú emberek is biztonságban élhetnek itt. Alaptörvényünk egyértelműen fogalmaz: “Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Sajnálom, hogy az egymás iránt szükséges tiszteletet néhányan hajlamosak kizárólag egy irányban értelmezni. Amikor egyes országokban betiltják a lányok szoknya-viselését, amikor az édesanyát nem lehet édesanyának, az édesapát édesapának szólítani, amikor gyerekeket eszközként használnak ideológiai küzdelmekhez, akkor nem emberi jogokról, nem tiszteletről, hanem éppen ellenkezőleg, tiszteletlenségről és a jogok elvitatásáról van szó. Magyarországon tiszteljük a kisebbségeket és tiszteljük a többséget is. Megnyugtatom, a kisebbségek jogait magam is tiszteletben tartom, így velem nem érdemes ijesztgetni őket…”

Erre kéne gombot varrni, de nehéznek mutatkozik. Államtitkár elvtársnő asszony a meggondolatlan kisnyúl hibájába esik, aki a medvéhez halad fűnyíróért, és útközben addig hergeli magát, gondolván, úgysem kapja meg, hogy a macihoz becsöngetve már nem is kér, hanem rárúgja az ajtót, és a medve pofájába ordítja: baszd meg a fűnyíródat.

Novák néni sem azzal foglalkozik, hogy udvariasan elhárítsa az invitálást, átlátszó kifogást keresve, hogy épp akkor fog fájni a nagymamája bütyke, vagy házi istentisztelet lesz náluk Katz tábori lelkész celebrálásában Svejk ministrálása mellett. Ilyet ő nem tesz, hanem csípőből vicsorít, mint olvashatjuk. Azt még megérti az ember, hogy visszaböfögi, amit a szemináriumon a Habonytól tanult, de, hogy miként jön ide, hogy vele szemben tiszteletlenek, meg elveszik a jogait, és pláne, ha így megy tovább, őtet majd nem lehet édesanyának szólítani, az egy hatalmas rejtély és titok, emlékkönyvek behajtott füle mögé való.

Fölösleges is ezt az egészet tovább ragozni, tessenek ezt a csudálatos levelet elolvasni újra meg újra, érdemes, mert tananyag lesz jövőre. A stúdium neve a “Hogyan okádjunk értelmetlen epét hörögve” lesz, vagy valami ilyesmi. Zárásképpen, miután megállapítottuk, hogy államtitkár elvtársnő asszony fajtájának címeres példánya, ilyképp teljesen beleillik a kásleri vonulatba, azért én magam még elcsodálkozok, ha szabad, mért hiszi elvtársnő asszony, hogy vele bárki is ijesztgetne akárkit is. Nem mumus ő, ez jól látszik a portréján, de hogy valójában mi, az még alapos vizsgálat tárgyát képezi.