Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Miénk ez a cirkusz

Úgy fellobogózták hétfőre Budapest hídjait, úgy csattogtak azok a rongyok a kiábrándító kora őszi szélben, hogy az ember azt hitte, megérkezett a vándorcirkusz, s vele a három elefánt. Még Sheldon is csettintett meg bazingázott volna, az is bizonyos, és éppen azért, mert legalább oly értelmetlen volt ez az egész, mint az ő sorozata, a “Móka és zászlók”. Mert a vándorcirkusz nem, hogy megérkezett, hanem itt maradt, sőt, itt is volt mindig, sátrat vert örök időkre, és még két nap.

Hogy mért vannak ott ezek a bot és vásznak, arról Novák Katalin, az EMMI méltán közkedvelt államtitkár asszonya mondta el az örök igazat. Mint kiderült, a kormány toszta tele ötszáz zászlóval a hét hidat, azt az üzenetet közvetítve az analfabéta és katatón szalagmunkásoknak, hogy családban élni jó. Mintha nem tudnák maguktól is, amikor olajtól iszamos kézzel megtérnek a híd alá, és megkérdik szívük szerelmét, mit ádsz nékem ennem estebédre virágom? S asszonya akkor hazaszeretettől áthevülve felel, volt egy fél pizza a kukában, én édes uram.

Jó lesz, feleli a zura, és csókokkal árasztja el a pofiját az ő élete szerelmének. Oly szép ez, mondta is államtitkár asszony, a zászlaik arra figyelmeztetnek, hogy az idei csodákkal terhes évben minden eddiginél több támogatás jut a családoknak. Ez megmutatkozik abban például, hogy egyházi programok is várják a gyalogkakukkos prérifarkasént rebegő szempillájú népeket. Hogy milyenek, azt nem tudni, bizonyára toszási tanácsokat osztogatnak a kivénhedt pedofilok, meg szenteltvizet a kulacsba.

Ha megfogadnák Moldova intelmeit, zsákbanfutó-, és lepényevő versenyt rendeznének a Krisztus után permanensen epekedő bárányoknak egyszerre, amivel az egészséges életre nevelés és az étkezés is le lenne tudva egy kosszal. Sőt, még móka és kacagás is volna, amikor a lekváros pofájú alattvalók dicsérnék az urat, a zOrbánt, hogy már nem bírják elviselni azt a sok jót, amit érettük, s nekik tesz, hogy csak az ő népe jár mindig a fejében, attól olyan busa és puffadt az a drága, kis cuki pofija neki.

Novák Katalin azt nem mondta, hogy elvárják a hidakra, a zászlók alá az utcára rakott családokat is, mert rájuk is fér az a tudás, hogy családban élni jó. Tudták ezt ők, úgy fogták egymás kezét, ahogy cibálták ki őket a lakásból, hogy alig is bírták elengedni. Ezért volt az, hogy a rendőrök ilyen csoportképeket rángattak az utcára, miközben ott állt államtitkár asszony és duruzsolta a fülükbe, hogy idén, a családok évében minden eddiginél több támogatás jut a nekik.

Sajnálatos módon nem sokat hallottak belőle, mert a nagymama és a kis Bélus egyszerre ordított, kánonban mintegy, hogy államtitkár asszony meg is kérdezte, nem akarnak-e belépni ezzel a tehetséggel a sarki dalárdába, ahol talpaik egymásra léphetnének, sőt, módjuk nyílna arra, hogy magának Boros Péternek danásszanak. Ez akkora megtiszteltetés – magyarázta államtitkár asszony -, ami csak nagyon kevesek kiváltsága, de, magunk közt szólván, a nagymama és a kis Bélus basztak rá. A nagyinak a protkója, a kölöknek a macija maradt a lakásban, de már nem engedték vissza őket azokért.

És eljöhetnének a hidakra azok a sokak, akik már egy hete megkapták a családi pótlékjukat, hogy a gyerek elmehessen az iskolába katekizmust, lövészetet és alaki gyakorlatokat tanulni. Sajnálatos módon azonban ők kétmillióan nem jöhettek, mert nem futotta vonat és villamosjegyre már, de jobb is így. Leszakadtak volna az örömöt sugárzó hidak a népek súlya alatt, és piszkosak lettek volna a zászlók, ami meg hogy vette volna ki magát?

Jobb ezeknek otthon a küszöböt rágcsálni, sőt, ha belegondolunk, hogy még nincsenek az utcán, akkor a földhöz verdeshetik a ványadt seggüket boldogságukban, mert minden viszonylagos. Az is, hogy például mit ád Isten, épp ezen a napon, annak ékes bizonyságául, hogy Pártunk tényleg sokat ad a családoknak, államtitkár asszony kollégája, a másik államtitkár asszony, Szabó Tünde mutatta meg magát és gyermekeit az iskolakezdés közepette mosolyogva.

A népek gonoszak és hálátlanok azonban, mert legott kiderítették, hogy a másik államtitkár asszony gyermekei kétmilliós magániskolába járnak (per kopf), ami kiverte a biztosítékot a prolikban. Hogy jogosan vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én hangosan nem foglalnék állást, nem akarnám hergelni a közhangulatot ugyanis a zászlók alatt. Annyi a tisztem, hogy bemutassam a történéseket, ezért így a zászlók csattogása közbeni örömök eszenciájaként mintegy, iderakok egy kommentet, mint a műfaj nagy barátja:

“…A rühes tetves NER-lovagok és lovaginák, miután szétverték a közoktatást és a közegészségügyet, a lopott pénzzel a hónuk alatt menekülnek a magánellátásba, míg a magukra hagyott egyszerű lelkű fideszbuzik továbbra is csápolnak a lerohadt ország szartengerében lubickolva…” – Úgy vélem, ez kellőképp plasztikus, megmutatja az ország kettészakítottságát és felhőtlen boldogságát egyben, miközben annak is örül, hogy a vándorcirkusz tényleg itt van. – Meg a három elefánt, persze.

Miénk ez a cirkusz

Úgy fellobogózták hétfőre Budapest hídjait, úgy csattogtak azok a rongyok a kiábrándító kora őszi szélben, hogy az ember azt hitte, megérkezett a vándorcirkusz, s vele a három elefánt. Még Sheldon is csettintett meg bazingázott volna, az is bizonyos, és éppen azért, mert legalább oly értelmetlen volt ez az egész, mint az ő sorozata, a “Móka és zászlók”. Mert a vándorcirkusz nem, hogy megérkezett, hanem itt maradt, sőt, itt is volt mindig, sátrat vert örök időkre, és még két nap.

Hogy mért vannak ott ezek a bot és vásznak, arról Novák Katalin, az EMMI méltán közkedvelt államtitkár asszonya mondta el az örök igazat. Mint kiderült, a kormány toszta tele ötszáz zászlóval a hét hidat, azt az üzenetet közvetítve az analfabéta és katatón szalagmunkásoknak, hogy családban élni jó. Mintha nem tudnák maguktól is, amikor olajtól iszamos kézzel megtérnek a híd alá, és megkérdik szívük szerelmét, mit ádsz nékem ennem estebédre virágom? S asszonya akkor hazaszeretettől áthevülve felel, volt egy fél pizza a kukában, én édes uram.

Jó lesz, feleli a zura, és csókokkal árasztja el a pofiját az ő élete szerelmének. Oly szép ez, mondta is államtitkár asszony, a zászlaik arra figyelmeztetnek, hogy az idei csodákkal terhes évben minden eddiginél több támogatás jut a családoknak. Ez megmutatkozik abban például, hogy egyházi programok is várják a gyalogkakukkos prérifarkasént rebegő szempillájú népeket. Hogy milyenek, azt nem tudni, bizonyára toszási tanácsokat osztogatnak a kivénhedt pedofilok, meg szenteltvizet a kulacsba.

Ha megfogadnák Moldova intelmeit, zsákbanfutó-, és lepényevő versenyt rendeznének a Krisztus után permanensen epekedő bárányoknak egyszerre, amivel az egészséges életre nevelés és az étkezés is le lenne tudva egy kosszal. Sőt, még móka és kacagás is volna, amikor a lekváros pofájú alattvalók dicsérnék az urat, a zOrbánt, hogy már nem bírják elviselni azt a sok jót, amit érettük, s nekik tesz, hogy csak az ő népe jár mindig a fejében, attól olyan busa és puffadt az a drága, kis cuki pofija neki.

Novák Katalin azt nem mondta, hogy elvárják a hidakra, a zászlók alá az utcára rakott családokat is, mert rájuk is fér az a tudás, hogy családban élni jó. Tudták ezt ők, úgy fogták egymás kezét, ahogy cibálták ki őket a lakásból, hogy alig is bírták elengedni. Ezért volt az, hogy a rendőrök ilyen csoportképeket rángattak az utcára, miközben ott állt államtitkár asszony és duruzsolta a fülükbe, hogy idén, a családok évében minden eddiginél több támogatás jut a nekik.

Sajnálatos módon nem sokat hallottak belőle, mert a nagymama és a kis Bélus egyszerre ordított, kánonban mintegy, hogy államtitkár asszony meg is kérdezte, nem akarnak-e belépni ezzel a tehetséggel a sarki dalárdába, ahol talpaik egymásra léphetnének, sőt, módjuk nyílna arra, hogy magának Boros Péternek danásszanak. Ez akkora megtiszteltetés – magyarázta államtitkár asszony -, ami csak nagyon kevesek kiváltsága, de, magunk közt szólván, a nagymama és a kis Bélus basztak rá. A nagyinak a protkója, a kölöknek a macija maradt a lakásban, de már nem engedték vissza őket azokért.

És eljöhetnének a hidakra azok a sokak, akik már egy hete megkapták a családi pótlékjukat, hogy a gyerek elmehessen az iskolába katekizmust, lövészetet és alaki gyakorlatokat tanulni. Sajnálatos módon azonban ők kétmillióan nem jöhettek, mert nem futotta vonat és villamosjegyre már, de jobb is így. Leszakadtak volna az örömöt sugárzó hidak a népek súlya alatt, és piszkosak lettek volna a zászlók, ami meg hogy vette volna ki magát?

Jobb ezeknek otthon a küszöböt rágcsálni, sőt, ha belegondolunk, hogy még nincsenek az utcán, akkor a földhöz verdeshetik a ványadt seggüket boldogságukban, mert minden viszonylagos. Az is, hogy például mit ád Isten, épp ezen a napon, annak ékes bizonyságául, hogy Pártunk tényleg sokat ad a családoknak, államtitkár asszony kollégája, a másik államtitkár asszony, Szabó Tünde mutatta meg magát és gyermekeit az iskolakezdés közepette mosolyogva.

A népek gonoszak és hálátlanok azonban, mert legott kiderítették, hogy a másik államtitkár asszony gyermekei kétmilliós magániskolába járnak (per kopf), ami kiverte a biztosítékot a prolikban. Hogy jogosan vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én hangosan nem foglalnék állást, nem akarnám hergelni a közhangulatot ugyanis a zászlók alatt. Annyi a tisztem, hogy bemutassam a történéseket, ezért így a zászlók csattogása közbeni örömök eszenciájaként mintegy, iderakok egy kommentet, mint a műfaj nagy barátja:

“…A rühes tetves NER-lovagok és lovaginák, miután szétverték a közoktatást és a közegészségügyet, a lopott pénzzel a hónuk alatt menekülnek a magánellátásba, míg a magukra hagyott egyszerű lelkű fideszbuzik továbbra is csápolnak a lerohadt ország szartengerében lubickolva…” – Úgy vélem, ez kellőképp plasztikus, megmutatja az ország kettészakítottságát és felhőtlen boldogságát egyben, miközben annak is örül, hogy a vándorcirkusz tényleg itt van. – Meg a három elefánt, persze.

Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

Novák néni nem mumus

Alig telt el két hónap, illetve nem is egészen, és Novák Katalin államtitkár elvtársnő asszony úgy beletanult a csaholásba, mintha világéletében ilyen fasiszta kiskutyus lett volna. Ami ugyan lehet, csak eddig nem kapta meg a kellő, s őt megillető hírnevet, ami úgy néz ki, nem a warholi tizenöt perc lesz, hanem annyi, amennyit a gazdi szán neki. Viszont meg kell hagyni, kellően kitartó és hangos, sőt, a rövid idő ellenére már megvan a mélysége is neki, nagyon jó elvtársnő asszonynak mutatkozik, hibátlanul folyik belőle a primitív fideszmocsok.

Pár napja már megénekeltem őtet. Leföstöttem mintegy, midőn a magyar családokra leselkedő buziveszélyt ecsetelte bájos, homofób módon, mondván, ha a melegeknek jogot adnának, akkor a heterók veszélybe kerülnének, de nem mondta el, miért, nem volt hozzá érkezése, úgymond. Az jött le csupán, hogy jó náci módján a magafajtákat hergeli a Pride előtt, hogy csináljanak ricsajt. Erre föl hívta meg őt Bősz Anett az eseményre, ami gesztus csak nálunk kiált máglya után. Láttunk már máshol miniszterelnököt mosolyogni szivárványos zászló alatt, de az az ország nem a kereszténység védelmezője volt, hanem valami liberális bölcsészfattya-fészek.

Az invitálás viszont levélírásra késztette államtitkár elvtársnő asszonyt, ami oly jól sikerült, hogy muszáj vagyok iderakni teljes pompájában, hogy közösen gondolkozhassunk el azon, mit is akart mondani a költő:

“…Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét és meghívását az LMBTQ+ emberek budapesti felvonulására.
Abban bizonyára mindketten egyetértünk, hogy Magyarországon a kisebbségek jogai erősek, a többségétől eltérő szexuális irányultságú emberek is biztonságban élhetnek itt. Alaptörvényünk egyértelműen fogalmaz: “Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Sajnálom, hogy az egymás iránt szükséges tiszteletet néhányan hajlamosak kizárólag egy irányban értelmezni. Amikor egyes országokban betiltják a lányok szoknya-viselését, amikor az édesanyát nem lehet édesanyának, az édesapát édesapának szólítani, amikor gyerekeket eszközként használnak ideológiai küzdelmekhez, akkor nem emberi jogokról, nem tiszteletről, hanem éppen ellenkezőleg, tiszteletlenségről és a jogok elvitatásáról van szó. Magyarországon tiszteljük a kisebbségeket és tiszteljük a többséget is. Megnyugtatom, a kisebbségek jogait magam is tiszteletben tartom, így velem nem érdemes ijesztgetni őket…”

Erre kéne gombot varrni, de nehéznek mutatkozik. Államtitkár elvtársnő asszony a meggondolatlan kisnyúl hibájába esik, aki a medvéhez halad fűnyíróért, és útközben addig hergeli magát, gondolván, úgysem kapja meg, hogy a macihoz becsöngetve már nem is kér, hanem rárúgja az ajtót, és a medve pofájába ordítja: baszd meg a fűnyíródat.

Novák néni sem azzal foglalkozik, hogy udvariasan elhárítsa az invitálást, átlátszó kifogást keresve, hogy épp akkor fog fájni a nagymamája bütyke, vagy házi istentisztelet lesz náluk Katz tábori lelkész celebrálásában Svejk ministrálása mellett. Ilyet ő nem tesz, hanem csípőből vicsorít, mint olvashatjuk. Azt még megérti az ember, hogy visszaböfögi, amit a szemináriumon a Habonytól tanult, de, hogy miként jön ide, hogy vele szemben tiszteletlenek, meg elveszik a jogait, és pláne, ha így megy tovább, őtet majd nem lehet édesanyának szólítani, az egy hatalmas rejtély és titok, emlékkönyvek behajtott füle mögé való.

Fölösleges is ezt az egészet tovább ragozni, tessenek ezt a csudálatos levelet elolvasni újra meg újra, érdemes, mert tananyag lesz jövőre. A stúdium neve a “Hogyan okádjunk értelmetlen epét hörögve” lesz, vagy valami ilyesmi. Zárásképpen, miután megállapítottuk, hogy államtitkár elvtársnő asszony fajtájának címeres példánya, ilyképp teljesen beleillik a kásleri vonulatba, azért én magam még elcsodálkozok, ha szabad, mért hiszi elvtársnő asszony, hogy vele bárki is ijesztgetne akárkit is. Nem mumus ő, ez jól látszik a portréján, de hogy valójában mi, az még alapos vizsgálat tárgyát képezi.

A fiúknak fütyijük van

Márfi Gyula érsek bácsi jó elvtárs, és egy Novák Katalin, államtitkár néni-elvtársnő által rendezett ördögűző szeánszon, a kaposvári református templomban egyszer csak előjött belőle az a nagy tudás, ami benne rejtezik. Hosszú vívódás, valamint lelki tusa végén, mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy a Föld lapos, mint a száraz tehénlepény, elmondta az egy igazat: „A fiú más, mint a lány, ez pozitív másság, ma ezt el akarják törölni.”

Ezen – miután azért nyugtáztuk, hogy ez nem az Ovizsaru, Márfi Gyula pedig nem kancsal, taknyos orrú kiskölök, aki Schwarzenegger bácsinak mondja el, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk – azért gondolkozzunk el egy csöppet legalább jelentéstanilag, hogy mit is akart mondani a költő. Hogy a retkes francba lehet eltörölni a fiúk és lányok pozitív másságát, ezt kifejthetné bővebben is az érsek bácsi elvtárs, meg pláne, hogy ki akar itt törölni bármit is, hacsak nem a Spongyabob.

Ha ennyi van a ládafiában, az nem baj, csupán szomorú. Viszont erősen sajnáljuk azokat a fiatal párokat, akik esküvőjük előtt homályos, dohos plébániákon kénytelenek részt venni bizonytalan nemi identitású csuhások tanácsadásain, akik tán szívük szerint a fiatal arák bokáig érő hálóingjén a megfelelő helyen ejtenének egy hasítékot, hogy a toszás istennek tetsző legyen és ne bűnös fertő. Szakirodalom: Marquez Száz év magány című műve, abban is Fernanda del Carpio és az ő tömjénszaga.

Ellenben, ha érsek bácsi jó elvtárs a baksisért ment le kutyába, az már baj. Akkor el kell számolnia majd az Istenével, ha van neki olyanja, és minden bizonnyal megkapja tőle a kokit meg a sallert, mint ahogyan a földi helytartótól is megkapná, ha visszahúzná a nyelvét a szájába. Ördögi kör ez. Most azonban már mindent lehet, hiszen az ilyes kultúra védelme – vagy mi a lófütty – már benne van az alapszarban, ilyképp lehet, ezért most nekem vágják le a bűnös kezeimet, vagy csupán megpörkölnek, mint egy rossz kávét.

Érsek bácsi jó elvtárs kinyilatkoztatása azonban csak a záró aktusa volt Novák elvtársnő ámokfutásának, aki elaléló óvás köntösébe csomagolta az aljas uszítást. Erre mondják a Habony műveknél, ügyes (cukrot ér), és a nemzet Bélái meg Jolánjai csattogtatják is a protkójukat tőle, valamint élesítik-fényesítik az esernyőket is, mert közelít a csata. Mindjárt itt a Pride, ami előtt nem árt a homofób hülyéket hitükben megerősíteni, és persze némi gyűlöletmagot is elvetni, hogy alkalmas időben szárba szökkenhessen.

Mi más lehetett volna az aljas szándéka Novák elvtársnőnek az olyan dumával, hogy:„Amikor egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről. Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét, pedig a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi.” – Ezt már ismerjük, ez az alapszarban is benne van, újólagos fölemlegetése és hangsúlyozása csakis ordas és uszító szándékkal történhetett, de ezen csodálkozni már nincs is mit.

A legalpáribb ebben az egészben az, hogy az átlagos magyar hallgatóság szellemi kapacitásához igazítva, ülteti el a veszély érzetét: “Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét.”, és ennyi elég is, elhangzott a vezényszó, “szentség” – lehet ugrani, mintha arra dresszíroznák a kutyát, hogy az ölj, egyszerű vezényszóra harapja át a delikvens torkát. Itt is pavlovi reflexeket ültetnek el az imbecillis polgártársakban, és lesz az országból jellegében Gyalog galoppos bolondokháza, de ez a kisebbik rossz.

Az ordenáré ganajság az, hogy a történet úgy adódik elő, ha a melegeknek megadnák az őket megillető jogokat, akkor, mint egy rossz egyenlet másik oldalában, annyit el is kellene venni a hetero pároktól. Így rögzül ez az olvasni is alig tudó alattvalóban, csoda, ha kiskanalat keres, hogy abba fojtsa bele az összes másfajtát? Egyáltalán nem, csak a NER által beléépített kémiának engedelmeskedik. Így sakkozik a minimalizált tudatú polgártársak ingó érzelmeivel a hatalom, amihöz mindig talál új kutyákat, most épp Novák elvtársnőt és Márfi érsek bácsi elvtársat. Viszont ezeket is megítéli majd az Úr az utolsó napon.

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.