Pelenkán át a világ

Orbán Ráhel eldobott szaros pelenkája akkora hullámokat kavart, mintha nem egy horvát országút tövébe, a kiégett fűre esett volna, hanem a faluszéli budi fedetlen derítőjébe, és most a fölcsapott massza mindent betakar, aztán folyik, csöpög lefelé a népek csodálkozó orcáján. Volt itt már minden, olyan is, hogy nem is úgy volt, meg az ellentettje, a migráncsok szarának szedegetése, mintha Ráhel valami Irgalmas Szent Zsófia volna. Holott az egyértelmű, ilyen veszély nem fenyegeti őtet egyáltalán.

Az érzelmek és indulatok ilyen túláradása mutatja, hogy kies hazánkban pattanásig feszültek az idegek, és talán nem sok kell, hogy el is pattanjanak. Ám ez nem igazán fog bekövetkezni, mert a közvélemény túlnyomó része ilyen szaros pelenkák miatt hörög ugyan, de az életbe lépett bevándorlási különadó miatt, aminek következtében már most lehúzta a rolót pár civil szervezet, meg egyáltalán nem. Pedig ez a fekáliás történet is messzebb mutat, mint hihettük volna, és ez akkor derült ki, amikor Bayer et. is beszállt a budiba.

Az ötös számú tagkönyv bőséges teret szentelt a szarnak, megállapítva, hogy a sajtó nyilvános kivégzést rendezett a védtelen anya kárára. Itt mindenki, még a Janus arcú TGM is az anyasággal, annak szentségével van elfoglalva, s jogosan, elfeledve azt, hogy ez a Ráhel már régóta nem anya és feleség a történetben, hanem az elnyomás, kivagyiság és minden elszenvedett megaláztatások szimbóluma az apja – és saját – ténykedése miatt. A megvetés tehát nem az anyának szól, hanem a gonosznak.

De ha már az anyaság miszticizálásánál tartunk, arra varrjon gombot nekem valaki, és magyarázza el, hogy amikor Dobrev Klárát ugyane minőségében sokkal aljasabbul támadták, és azzal is foglalkozott a sajtó (képem is van róla, rendelésre prezentálom), mért kussolt mindenki, mint akárha a szar a fűben. Ugyanis ilyen föliratok jelentek meg a romlott Budapest utcáin: “Bukott Gyurcsány kurvája kiszarta a fattyút” – ilyen keresztényi jóságok, viszont nem is erről akarok beszélni igazán, csak elragadott a közlés ellenállhatatlan kényszere.

Az ötös számú tagkönyv ugyanis – tőle megszokottan – új szintre emelte a szarozást, a fény felé tartotta a teli pelenkát, és megtalálta benne a tutit. Aki, illetve akik a szentté avatni óhajtott nagyasszonyt szarozás közben lefényképezték, az ő megközelítésében “nyilas-ávós házmester párocska”, amely jellemzéssel a lovagkeresztes szövegszerkesztő több legyet is óhajtott agyoncsapni egyszerre lehengerlő módon. A feljelentgetés aljasságára utalt, mintha a szaros pelenka ügye akkora súllyal bírna, mint amikor keresztény középosztálybéli cimborái zsidókat dobtak oda a magyar náciknak fölfalásra.

Sajátos egy árukapcsolás ez, de az asszociáció lehetőségei végtelenek, mint tudjuk. Másrészt viszont, s ez az érdekesebb, ezzel a kötőjeles megoldással egyszerre le is kommunistázta őket, hogy azért csereszabatos legyen a NER eszmeiségével. És még csak ez sem ingerelt volna irkálásra, ha éppen nem most ünnepelné kilencvenedik születésnapját mindannyiunk közkedvelt hóbaglya, azaz Boros Péter, a drága, aki méltatlanul hosszú életének eszenciáját abban adta meg ez ünnepi alkalommal, hogy ő akkor is horthysta volt, amikor kommunista, és ez már döfi.

Nem kevesebbet állított ezzel, mint, hogy szaralak, de ez úgyis tudható volt róla, másképpen nem készített volna vele interjút a magyaridők. Az érdekes ebben csak annyi, drága Hóbaglyunk éppen a saját szájával adja elő, hogy ő a nyilas-ávós mókus, mint ahogyan a fideszbagázs éltesebb tagjai általában. Lájtosabb formában pedig maga a fővezér, de ezzel sem mondtam semmi szenzációsat, csak azt élvezem, ahogyan önként és dalolva lődözik ezek tökön magukat. Ez gonosz dolog a részemről, de feloldozom magam Semjén helyett.

Ez pedig, ez a gyönyörökkel terhes igazságom akkor ért a csúcsra, amikor a másik csodában, a porstisrácokban bizonyos Máté T. nevezetű bárcás adta tanúbizonyságát annak, hogy nemcsak aljas, hanem ostoba is de rohadtul, amikor így sóhajtozik:“…Csuhások! Térdre, imához! Remélem, a Kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” Ezt Vadai Ágnes DK-s valaminek sikerült elmondania. Mit lehet erre reagálni? Én nem találok ilyesmire szavakat. Azt gondolom, erre nincsenek…”

Így sóhajtozik ez a Mátékurva, mert még az iróniát sem érzékeli. Igaz, ehhöz összetettebb agyi folyamatok szükségesek, s ha az Isten ilyet nem adott, akkor nincsen mit tenni. De kiegészíti őt az olvasója komment formájában, így: “…A vezényszó akkor elhangzott, emlékszem én is. De! Helyezzük a kiszólást a korba! Az akkori komenista ateista agymosott, KISZ-képzős fiatalok milyen ismeretekkel rendelkeztek és ugyan kitől kaphattak felvilágosítást és vallási ismereteket?…” – értetlenkedik a prostik okosa.

Én pedig hátradőlök, és megvakarom a fülem tövét. Köszönjük, Emese, vagy még kárörvendőbben, mint a diadalittas ügyész, nincs több kérdésem. A rend helyreállott.

Szar ügy

Ebből csalódás keletkezik, lelombozódás mintegy, hiszen a fejedelmi pelenka nem vizsgálódásunk eszenciája lesz, hanem csupáncsak origója. Olyan eredő, ahonnan oda jutok el, ahová csak akarok. Hogy egyértelmű legyen: Orbán Ráhel – képekkel bizonyítottan – egy horvát autópálya mellé, a fűbe hajította gyermekének pelenkáját, és mindenki nekiállt szarozni egyszerre, pedig lehet, csak hugyos volt.

Ez tegnap majdnem kirobbantotta a forradalmat, ami arra bizonyság, soha nem lehet tudni, melyik az a szikra, amelyik megváltoztatja a történelem menetét, de ez a pelenka egyelőre nem lesz az. Annak materiális lenyomata csupán, hogy a királyi sarjnak is van anyagcseréje, s mint ilyen, a hír és a pelenkás fényképek arra voltak alkalmasak, hogy a huszadikán a földtől elemelkedett fideszcsürhét visszarántsák az édes anyaföldre.

Akik védelmébe vették a maga pőre valóságában megmutatkozó, saját lábán álló királykisasszonyt, a szenvedő anya képét delirálták bele. Ezért követeltek tiszteletet neki abba a hibába esve, hogy még mindig nem tanulták meg, az nem jár alanyi jogon. Ki kell érdemelni, a mi Ráhelünk azonban ez ügyben édeskeveset tett, sőt, eleve bűnben fogant, ha megnézzük, ki a papája neki.

Ez nagy teher, amitől úgy is meg lehetne szabadulni, mint a használt pelustól. Ha viszont nem teszi az ember, sőt, vissza is él vele, akkor maga ellen hívja ki a sorsot, és kevesebb szánalmat várhat a visszeres lábával, mint egy várandós tücsök. Mert nem látnak benne többet, mint ami: a zsarnok lányát és kinyújtott csápját, ebből a szempontból tehát teljesen érthetőek a közösségi oldal illetlen szavai. A népek eredendően kegyetlenek ugyanis.

Sokszor ez ember végig sem gondolja igazán, mért öklendezik valakitől, mintha szaros pelenka volna. Van bennünk annyi a kutyákból, hogy megérezzük a bujkáló gonoszt, és ez a Ráhel ez ilyen. Sőt, tudjuk, ha nem is tevőlegesen, de mégis köze van ahhoz, hogy Iványi Gábor meg épp azon volt, hogy a Ráhel apja által a határon éheztetett emberek ehessenek, és nekik is legyen anyagcseréjük, mint minden organizmusnak ezen a Föld nevű bolygón.

Mégsem engedték neki, és nem is kell különösebb asszociatív bázis ahhoz, hogy a Ráhel életét a szaros pelenkájával, az ellopott telefonjával és tolvaj férjével összekapcsolja azzal a mocsokkal, ami az országban történik. Ahogyan nem a Ráhel volt az, aki rendőrt hívott a miskolci buszon vizet ivó kislányra sem, és nem ő utasította arra a Kétfarkúakat Felcsúton, hogy ássak ki újra a kátyúkat, mer’ csak. És mégis az ő pelenkája az, ami miatt akkorát dobbant a népek rongyos kis szíve.

Pedig ezek, amiket itt szőrmentén megemlítettem, a hétköznapi fasizmus csillogó felszíni gyöngyszemei csupán. És a nagy forgatagban senkinek föl sem tűnt például, hogy a HVG-s Hont kolléga arról számolt be, az egyik éjjel-nappal kajáldában odáig jutott az ellene indított hajsza, hogy meg akarták verni élénk zsidózás közepette. Érette azonban nem születtek rőzse dalok, hogy mit kellene tisztelni benne, amiből olybá tűnik, akik a Ráhel jogait védik, miközben szaros pelenkákat hajingál, a valós fenyegetéssel mit sem törődnek.

Majd, ha őket, gondolhatják, de akkor már baszhatják, magunk közt szólván. Mert például az meg egyáltalán említést sem kapott a bulvártengerben, hogy bizonyos Sors László, a NAV-ot vezető államtitkár bejelentette, útjára indul a gyönyör. Szeptember 15-ig az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek adóbevallást kell készíteniük, majd fizetniük, mert ha nem, föl lesznek négyelve, meg viszi őket a fekete autó meseországba.

Egyelőre nem tudni, kiket vegzálnak, tán azokat, akiket az ifjú fideszesek és keresztények matricával megjelölnek (talán épp téged is). Ez pedig, hölgyeim és uraim, a fasizmus manifesztálódása, véres valósággá válása úgymond, és ez a szar ügy, nem pedig a pelenka. Az csupán egy tapló ember megnyilvánulása függetlenül attól, hogy férfi-e, nő-e, terhes-e vagy pedig nem. Mindez lényegtelen, a fecsegő felszín csupán, ami eltakarja azt a mérhetetlen aljasságot, ami közben történik. – Nem a pelenkába fogunk beledögleni ugyanis.

Ez már sok a többnél

A nemzet Récsöle rohadtul belejött az ácsorgásba. Sorra nőnek ki a lábai, tisztára rajzfilm, ami zajlik a képünk előtt, de mindenféle katarzis nélkül. Ebben, amit vetítenek, mindig a rossz győz, a gonosz mostoha, Hókuszpók vagy a bamba macska.

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.