Hitetlenek

Bayer Tagkönyv elvtárs meghasonlott, és odahagyja a felekezetét, amely a – szerinte – bűnökkel terhes evangélikus egyházhoz tartozik. Nehéz dolog az ilyesmi. Izzadt, átforgolódós éjszakák után dönt úgy az ember, hogy Isten egy másik arcát vizsgálódja élete földi szakaszának hátralévő részében, és általában nem ad hírt róla vásári kikiáltó módján, hiszen arról vall egy ilyennel, hogy eddig tévúton járt. A kárhozatén, mondhatni.

Mesélhetnénk arról is, hogy Tagkönyv elvtárs elveszítette a kegyelmet, ugyanis eddigi hite, ha volt neki olyan, arról szólt, hogy az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Az ember ezért semmit nem tehet, de felismerheti, ragaszkodhat hozzá, ez a hit. Sőt, Luther számára maga a hit, amivel megragadjuk ezt a kegyelmet, az is Isten ajándéka, nem az ember hozza létre magában.

Ha innen nézzük, Tagkönyv elvtársat elhagyta az ő Istene, útra kelt hát másikat találni, és ez csudálatos mese lenne, ha így volna. Tagkönyv elvtárs azonban nem forgolódott álmatlanul és tépelődött a hit nagy kérdésein, hanem fellázadt, mert az egyháza emberi arcot mutatott, amikor a propaganda rádióban a harkai lelkész Húsvét kapcsán arra figyelmeztetett, hogy senki ne higgyen a rasszista gyűlöletkeltésnek, amit pedig Tagkönyv elvtárs oly igen nagyon kedvel.

Az általa megszokott nívón ki is nyilvánította, hogy „egy hülye pap, egy gazember pap szavaival nem lehet azonosítani egy egész egyházat”, de az ilyenek, mint Fabinyi Tamás püspök és az olyan lelkészek, mint Mesterházy Balázs nyíltan megtagadnak mindent, ami neki fontos. Tagkönyv elvtársnak tehát nem a jóisten, hanem a tutulás a lényeges, s ezt most a katolikusok közt véli meglelni. Talán igaza is lehet, elnézve a klérus jelenlegi állapotát.

Tovább csavarva a történetet, az is kiderült, hogy Ferenc pápa nem az ő pápája, mert az igaz hitet a falusi plébánosok hordozzák magukban. Perszehogy, mondhatjuk, hiszen – a tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – ők azok, akik szorgalmasan prédikálják nem Isten, hanem Orbán igazságát, terelgetve a bárányokat a NER felé. Ilyen alapon tehát az igaz hitet Tagkönyv elvtárs nem szívének mélyén, hanem voltaképp a falusi kocsmák dülleszkedőjében keresi, és valljuk meg, habitusának ez éppen megfelel.

Tagkönyv elvtárs a hitet összekeveri az agitálással, kocsmának hiszi a templomot, ahol a saját nyomorúságát ordibálhatja, a pap pedig, vagy a lelkész – gusztus szerint – nem kapocs Istenhez, hanem kampányelem. Mert a katolikusok tudják, kire kell szavazni, mint ugyane propaganda adásban Húsvétot hazudva a szájukból elhangzott. Következésképp a Bayer-félék az ő istenüket leginkább a Cinege utcában találják, ha máshol kutatnak utána, az hazugság.

Bayer Tagkönyv egyáltalán nincs egyedül az ő kirakat-hitével, amit a hatalom akarása és az aranyak csörgése jellemez leginkább. A főnöke, vagy imádottja is egy huszárvágással jutott el a csuhások térdre ordítástól a hitet védő keresztes lovag szerepéig, párttársai pedig egy lendülettel iramodtak az MSZMP párttaggyűléstől a fogatlan vénasszonyok közé ostyát várni az első sorba. Az ilyesmit túlélési ösztönnek hívjuk, de leginkább alja-mocsadék habitusnak, amivel jócskán fel van szerelkezve a báránybőrbe bújt farkashorda, fidesz, sőt kdnp néven.

Egészen profánul szólva: kurválkodnak a hittel, amivel engemet ugyan nem, de a misén vernyogó Bözsi nénit keményen átverik. Ha megengedem, hogy létezik az ő Istenük, akkor ezért úgyis a pokol tüzén fognak pörkölődni, ami igazságtételnek elég késő, de még ennyi megnyugvásunk sem lesz. Ezek ugyanis dőzsölve haligalizzák végig az életet, és ugyanúgy csupasz seggel hanyatlanak a végső enyészetbe, mint azok, akik nagy naivan azt hitték, a földi szenvedéseknek meglesz a túlvilági jutalma, aztán cseszhetik.

Mivelhogy ez minden bizonnyal nem így történik, megváltás az nem lesz, hiába várja az ember. Ki fog röhögni tehát még a végén is? Csakis a tolvajbanda, ki más. Nincsen igazság a földön meg az égben, de ezt úgyis tudta az Isten kisemmizett gyereke. Vagy nem.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.

Rendkívüli kiadás

– Üdvözlöm önöket, kedves nézőink. Rendkívüli adásunkkal jelentkezünk, amellyel a béke menetéről tudósítunk ezen a gyönyörű tavaszi napon. Velünk együtt élhetik át, amint a melegszívű magyarokból és lengyel barátaikból álló emberfolyam a Bem tértől a Kossuth térig halad, ahol meghallgatják Orbán Viktor, népünk nagy jótevője beszédét a jövőbe vivő biztos útról. A sokaságban ott vannak kollégáink is, akik összegyűjtik a felvonulók kívánságait, amelyből egy csokrot állítunk össze önöknek, amelyet a Nagy Beszéd után sugárzunk.

Mintha az időjárás is örülne kedves, drága nézőink, a Nap is mosolyogna, hogy láthatja, amint dolgos népünk apraja és nagyja együtt dobbanó szívvel tesz hitet a béke, a szabadság mellett, és utasítja el a gyarmati létet, és azt, hogy migránsok millióit telepítse Soros György a kertjeinkbe, a nappalinkba, hogy elvegyék asszonyainkat, munkánkat és keresztény kultúránkat. Emiatt halad ezen a csodálatos napon a sokaság, és ezért mosolyognak a TEK jóltáplált harcosai is az utak mentén és a házak tetején.

A szervezők kétszázezer résztvevőt várnak, de szakértőnk, Nógrádi elvtárs szerint jóval többen lesznek, hiszen már tegnap este óta özönlenek a városba a buszok, traktorok, a fellobogózott fűnyírók és hajszárítók, mutatva dolgozó népünk leleményességét, ha arról van szó, hogy lépni kell, ha szólít a haza. És az őseink vérétől megszentelt föld szólított is Kövér elvtárs szavával, aki elmondta, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, de csak beszélek itt, amikor már jönnek is. Mit jönnek, haladnak, érkeznek együtt dobbanó szívvel.

Az Alkotmány utcán halad a menet eleje, a „Haza minden előtt” felirat alatt jőnek a jól ismert arcok, Bayer elvtárs, az író és költő, az ötös számú tagkönyv lánglelkű védelmezője, Bencsik elvtárs, a főszerkesztő, aki fáradságot nem ismerve neveli és oktatja a mi népünket a szépre meg a jóra. Kerényi és Csizmadia elvtársak, akik mindig, minden nehézség közben csak értünk élnek. Mosolyognak, hát persze, hogy mosolyognak, kedves nézőink, hiszen narancssárgába borultak az utcák, ünneplőbe öltözött a hömpölygő emberáradat, és gondtalan a jókedv meg a vidámság.

Ott van a tömegben kollégám, őt szólítom most. Hallasz, Jenő?

– Persze, persze és máris itt áll mellettem, illetve itt lépked szügyig kokárdában és talpig bőrben a vezérszurkoló, a választási bizottsági irodai csata hőse. Hogy érzed magam? Kérdem tőle.

– Remekül, remekül. De szép, felemelő is egy ilyen márciusi ünnepség. A fiatalok, akiknek szép emlékeit gazdagítja a boldog tavaszi ünnep, talán nem is gondolnak rá, milyen hősiesség, bátorság kellett még tizenkét évvel ezelőtt is akár egy szerény október huszonharmadikai találkozó, egy ártatlan kirándulás összehozásához.

– Köszönjük, Jenő! Még annyit, onnan a helyszínről hogyan látszik, mennyien lehetnek a felvonulók?

– Rohadt sokan, Béla, milliószám nyüzsögnek itt, nem is tudom, hogyan férnek el, az egész világból, a táblák alapján Vlagyivosztoktól Sopronkőhidáig, Bakutól Csengerig vannak itt ünneplők és hitet tevők. Ez a fehér hajú, sántikáló fiatalember itt mellettem Kenderesről érkezett a táblája alapján, őt kérdem. Miért csoszog velünk bácsi?

– Ma a falusi fiatalok szépen öltözködnek, szórakoznak, s alig egy-két éves házasok már saját házukban laknak. Az iskolák kapui is nyitva állnak a fiatalok előtt. A mi fiainkból évről évre egyre több tanító, mérnök, agronómus, vagy jó szakember kerül ki az életbe. A sorosista ellenforradalom mindezt elseperné. Emlékezzünk erre, s ne feledjük, hogy Kenderesen is sárba taposnák zászlónkat. Mert ma ez a zászló szebben, büszkébben lobog, mint valaha, s mi alatta menetelünk a szép jövő felé.

– Köszönjük, Jenő, még annyit árulj el, mit kértek leginkább a felvonulók, milyen kívánságokat kell majd előkeresnünk, hogy mindenki igen nagyon boldog lehessen a Nagy Beszéd után?

– Semmi meglepő, egyöntetű a kérés, még lengyel testvéreink is a Nagy Beszéd ismétlését szeretnék megnézi, mert már most tudják, hogy nem fognak betelni vele.

– Még egyszer köszönjük, Jenő. Kedves nézőink, önök pedig csak nézzék a vonulást, beszéljenek a képek, mert én például már nem találok szavakat, annyira el vagyok alélva. Utána a Nagy Beszédet közvetítjük, majd, mint hallhatták, annak ismétlését, közkívánatra és rogyásig. Viszontlátásra, örüljünk most közösen és nagyon.

(Vallomás: néhány szövegrészletet a Szolnok Megyei Néplap 1958. május 1-i tudósításából másoltam, hogy autentikus legyen a dolog.)

Kell egy kis együttlét

Mindenki lenyugodhat, a KDNP is ott lesz a nagy közös röfögésen 15-én, és segít megmenteni sokat a szenvedő hazát. Ezt maga Semjén et. jelentette be a facén, és mi ád Isten, közben nem durrantott bele egyetlen háziasított pogány valagába sem. Ott fog talpalni egyébként a Fidesz, a Lungo Drom, meg az IKSZ is, sőt, a lengyelek is útra keltek már a messzi távolból, hogy állna beléjük is a devla.

A célok, amiért ezek mind együtt sétálgatnak – a CÖF-el, ezt el ne feledjük -, fennköltek és nemesek, csak úgy csöpög belőlük a szervilitás meg a pénzéhség, és tömjén illata lengi körül az egészet. A jávorgyilkos – mint írta – hisz a közösség erejében, akik csoszognak egyet a flaszteron, mert „országunk jövője, biztonsága, keresztény kultúrája, identitása és függetlensége jelenleg is támadás alatt van”. Semjén ezt mind tudja. És ezt is tudja.

Ezen kívül még arra bíztat mindenkit a lováról, hogy „csatlakozzon a Békemenethez és álljon ki a fiatalok jövőjéért, az országért, értékeiért, és hallgassa meg Orbán Viktor miniszterelnököt”. Ezek a célok, és ez mind meg is fog valósulni, valamint kétmilliónyian lesznek, mint annak idején a Philip agyában, bár aztán az se sült el valami fényesen, én úgy emlékezek. De nekem tök mindegy.

Ám a vonulás dinamikája még nem teljesen világos, hogy ki, miért és hogyan. A CÖF a Fidesz-ért, a Lungo Drom a KDNP-ért, a KDNP meg a CÖF-ért talán, de akkor kilóg a sorból az IKSZ, és pláne a lengyelek, akikről csak remélni merjük, hogy tudják majd, hol vannak. Bár az sem feltétlenül szükséges, a közösség ereje a fontos, az együttlét, ahogyan a nyáj képes kukákat borogatni, föltépni a kockakövet, meg autókat sütögetni bájosan.

De, hogy ezek így mind együtt lesznek, erősen megkönnyítenék a főügyész dolgát, ha ő is akarná. Pár napja olvastam, hogy Polt et. cége vádat emelt a Magyar Nemzeti Arcvonal két tagja ellen közösség elleni erőszak előkészülete, meg amiatt, mert a neten migráns-, és zsidóellenes írásokat tettek közzé. „A megjelentett írások az e csoportokhoz tartozó személyek elleni gyűlölet keltésére voltak alkalmasak.” – írja a Polt cége.

Rámutatnék, hogy ebben a csapatban, amely a fentebb emlegetett nemes célok álcája alatt feredőzik majd a napon a mostani iduson, rakásszámra találhatni olyanokat, akik megfelelnek a fönti – lecsukást érő – kritériumoknak. Köztük a legfőbb ganaj, aki most életre hívta ezt a vánszorgást, a Bayer et. – Bár ő mindezekért plecsnit szok kapni, meg sok pénzet. De megemlíthetném, akit majd aztán ezek sokan meghallgatnak a vánszorgás végén, hogy együtt legyen orgazmusuk, a csúti rémet is.

A beszédjében is fog uszítani, az hétszentség. Tessék mondani Polt et., nem tetszik konzekvensnek lenni, és vasra verni őtet? Perszehogy nem. Mindegy, fő, hogy együtt lehetnek a fiatalok, mint régi május elsejéken. Én, ha Habony lennék – ami szerencsére nem vagyok -, akkor megszervezném, hogy ezek így mind együtt elhaladjanak egy emelvény előtt, és rezegtetnék a kis zászlócskáikat a mosolygós, integető, kalapos embernek.

Az ájer, ami megüli az országot, tökéletesen megfelelne egy ilyen dzsemborinak. Sőt, arra is hajaz, mint amikor a Vörös téren vonulgattak ilyen bazi járgányok a tetejükön bájos rakétákkal. Ilyet tudunk mi is. A TEK-nek vannak kipingált páncélosai, ezeknek a bütykére lehetne íjat szerelni, hogy illusztrálja nemzeti nagylétünket. Lehet, hogy ez abszurdnak tűnik, de valahogyan ennyit ér az egész szar. Meg még annyit, hogy valami balhé legyen, és jöhessen a szükségállapot.

Ez az én sanda sejtésem.

Az élet máshol van

A marosvásárhelyi táblabíróság pénzbírság kifizetésére kötelezte, és három évre eltiltotta a romániai fellépésektől Petrás János Lászlót, a Kárpátia zenekar énekesét. Nem történt semmi voltaképp, csak egy magyar bohóc a román bíróságtól kapta meg azt a kokit – vagy sallert – amelyet O. V. még másnak ígérgetett.

Viszont a turulokkal táncolókban összeomlott a világ, mert valahogyan összefutottak Európával, ahol minden részeges bölcsész-romlottság ellenére azért azt nem nézik jó szemmel, ha a saját földjükön izgatnak ellenük, mint tette ezt a Kárpátia, a Fidesz, meg a Jobbik. A szabadság komilfó, a bunkóság nem annyira.

Ez a Kárpátia egyébként sajátosan magyar termék, Hungarikum úgymond, amikor a falusi kocsmák borgőzös, darutollas hangulatát emeli világlátássá és műalkotássá – ha nagyon megengedő vagyok -, midőn rockzenébe önti Ady malomalját és fokosát, a sivatag meg a lárma azonban ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt. Ez is bizonyság arra, hogy az idő körben forog.

Ott tartunk épp megint nem csak kárpátiailag, hanem kormányzati gőzölgésekben is, hogy: „Extra Hungariam non est vita…”, amely azt sugalmazza, hogy a mi pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ebből fakadóan a szalonnát majszoló magyar paraszt Übermensch a szőröstalpú románhoz képest.

Mert ilyenekkel foglalkozott ez a Petrás János László, mint igazmagyar. A – román – ügyészség szerint „Harcra hívta a magyarokat a Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzésére, hevesen vitatta a trianoni békeszerződés előírásait, elnyomóknak és bocskorosoknak minősítette a románokat”. A fasiszta eszmék terjesztését nem bizonyították rá.

Így bántják véreinket már megint. Érdekes módon, amíg a Kárpátia a határokon belül tette és teszi ugyanezt, plusz még zsidózik meg buzizik, akkor kockacukrot kap, és megsimogatják a hátát. Ezt a Petrás János Lászlót O. V. 2013-ban a Magyar Arany Érdemrend polgári tagozatával tüntette ki, mert annyira szereti őtet.

Ha belegondolunk, Bayer is megkapta a maga plecsnijét a hasonló okádásaiért, ő azonban abban a szerencsés helyzetben van, hogy csak a szögesdróton belül arcoskodik, nem fenyegeti tehát az a veszély, hogy pofán vágják, mint ezt a Petrás János Lászlót. Mert Magyarország egy másik világ, egy darabka Ázsia a Kárpátok alatt.

A fentebb citált mondás egyébként Rhogidiustól eredeztethető, és teljes egészében így hangzik, mintegy pejoratíve: „Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita”, azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem ilyen. A kakastollasok a második tagmondatot elhagyják, mert zsenánt volna, és nem annyira bukolikus.

Az a hab ezen az én tortámon, hogy a Bayerből, a Fidesz-ből és Petrás János Lászlóból csöpögő soviniszta irredentizmus a Jobbiknak is bejön. Egyből közleményben védték meg, szó szerint így: „Ez az Erdély elszakításának századik évfordulójára készülő román állam újabb magyarellenes lépése.” Ez is mutatja, hogy egy alomból valók ők, közös csöcsöt szoptak.

Ez az egész egyébként lepereg rólam, mint a langyos nyári eső, csak miheztartás végett jegyeztem meg azok számára, akik arról ábrándoltak, hogy a Jobbikkal cimborálva győzik le a gonoszt. Fals idea, ezekkel vagy ezek nélkül, de itt fogunk megdögleni a magyar ugaron, és már büdösek is vagyunk a művelt úri közönség számára.

Illetve hát, Orbán az, de jelen helyzetben ő testesíti meg a kerek világban a magyart, nem Esterházy – Ottlik vagy bárki -, mondjuk, és ez elég nagy tragédia. Egyetlenünk tegnap tárgyalt Leo Varadkar ír kormányfővel, aki azzal, hogy szóba állt vele, kiverte a biztosítékot az övéiben.

Az Ír Munkáspárt vezetője, Brendan Howlin ugyanis arra szólította fel Varadkart, hogy ítélje el a magyar kormányzat antidemokratikus, EU- és jogállamellenes politikáját. Máskülönben Orbán úgy értelmezi majd a látogatást, mint álláspontja hallgatólagos megerősítését. Itt tartunk most, kies hazánk egyáltalán nem Európa-konform, és ennek más jelei is vannak.

Mert tegnap volt az is, hogy kiderült, már megint mehetünk a bíróságra a kvóták miatt, később majd a sorosozás miatt is, míg szépen, lassan kikopunk Európából, és itt ülünk majd a turulunk tetején kumisztól kábán. Íme, hölgyeim és uraim, a NER foglalata nyolc év regnálás után. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem, mit mondott Hitler bácsi az ő népének 1933-ban.

Hogy nem fognak ráismerni Németországra, ha hagyják dolgozni. Ezt mondta a drága ember, és úgy is lett ’45 májusában, mint az ismeretes. Viszont innentől az asszociáció szabadságát kegyesen megadom minden nyájas olvasómnak. Tessék tobzódni benne, ha már másban nem lehet.

Kalandorok

Ahogyan Paczolay Béla filmjének végén a három generációnyi szerencsétlenség kezében bőröndökkel gyalogol bele az ismeretlen semmibe, úgy van, úgy létezik valahogyan itt, a környékünkön a NER-rel ellenérdekelt oldal, mert azért balról nem igazán illendő beszélni, ha belegondol az ember.

Meg az is lehet, nem is ellenérdekelt igazán, csak olyan másféle, amelynek semmi arca nincsen, éppen, hogy csak van. Egyelőre még lélegzik, ami funkciót talán életjelnek föl lehet fogni, ha jól odafigyelünk. Itt van mindjárt nekünk Bangóné Borbély Ildikó, akiről kiderült, hogy néz tévét. Dicséretes a világ dolgai iránt való ilyen kitartó érdeklődés.

S ha már nézi azt a tévét, akkor arra is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy élményeit megossza velünk sajtótájékoztatón, és erre jut: “Mészáros Lőrinc Echo TV-jében Szarvas Szilveszter, a Pesti Srácok főszerkesztő-helyettese azt mondta: Hány Botka László él Magyarországon? Egy él, de az is sok. Tehát egynek sem kell élnie”.

A képviselő asszony szerint ez nyílt fenyegetés. Ejha. Bizonyára nem olvas és néz Bayert például, akihez képest ez a Szarvas nyeretlen kétéves csupán. Sőt, azt is mondhatnók, az ilyen ellágyulások az írói munkásságok részei, akárha Aranynak a napmeleg meg a tikkadt szöcskenyájak, olyan természetességgel folynak elő az alkotók taknyából.

Aztán a Margit azt a felfedezést is, mint spanyolviaszkot tárta a nagyérdemű elé, hogy ezt a Fidesz rendelte meg, az pénzeli a gyalázatot, mintha nem tudná ezt az egészet a dedóban a leukoplasztos szemüvegű Józsika is, mint evidenciát, sőt, már meg is föstötte csöndespihenő előtt, igaz, sok pacát ejtett.

Azt mondja még a Margit, hogy a Fidesz átlépett egy határt. A magunk részéről csöndesen megkérdeznénk, hogy melyiket és mikor, hol lelhető az a rohadt Rubikon az idő és a tér végtelenjében? Aztán egészen másfelé találnánk meg, mint azt a képviselő asszony gondolja. Mondjuk Pokorni jeges leheleténél, amely felhívás volt a vadászatra, ami azóta is kitartóan zajlik.

Ez így nem fog menni, ilyen szókészlettel és ilyen habitussal. A tapasztott szemű infantilis kölök is tisztában van azzal, ezek ilyenek, gátlástalan kretének, ez létezésük eszenciája, ami valami alvilági habitussá sűrűsödött össze a hatalom súlyos évei alatt, és ez ellenében kéne fölmutatni egy kis szabadságot. Sajtótájékozni jó dolog, csak semmit sem ér.

2018 nem jövő tavasszal fog eldőlni, nem is most, hanem már évekkel ezelőtt megtörtént a baj. Horn bácsi, aki azt hitte, Paulussá válva jobb világot építhet, és azt remélte, ezek is azt akarják, úriemberként viselkedett a túlhatalmával. Pedig ezek csak egyszer akartak nyerni, de nagyon, mert nem a rendszerrel volt bajuk, hanem, hogy nem ők ültek a tetején. Most már igen, és gyökereznek is

Drága Margit, késő van. Ilyen, juj, de rosszak ezek fölkiáltásokkal, sőt bármilyen programokkal sem lehet semmire sem menni. Sőt, nincs is hol elmesélni ezeket, ugyehogy? Tetszettek volna jobban megbecsülni a hátországot, és nem csak egymásért, a szűk bandáért kiállni, ha egyáltalán, hanem azokért is, akik valami perverz vonzalom miatt szimpatizáltak magukkal. Ehelyett élénken asszisztáltak nagy töketlenségükben azok kinyírásához, akik életben tartották magukat a népek szemében.

A Népszabadság után, meg a többi einstand után késő a sivalkodás, hogy nincs egy hely, ahová lehetne menni. Sőt, ahová még elszórtan lehet, ott sem ilyen sajtótájékoztatót kéne rittyenteni. Nem érdekli ugyanis a megalázottakat és megnyomorítottakat a Botka kínja, se az összes többié. A szabadság kósza lehetőségét tessék fölvillantani valahogyan dúdolva, mert más nem maradt, és elveszett minden remény, hogy érdemes itt élni azért.

Lehet azt mondani a mikrofonoknak elvetélt Zola módján, hogy j’acusse, csak semmi értelme nincsen. Úgy vagyunk itt ugyanis kalandor módján, kezünkben bőrönddel, hogy meglátjuk az ismeretlen nőt, és megyünk utána biztosan van valahol lakása sóhajokkal, miközben a Kistehén danássza nekünk: azt hiszi, ki kéne szállni, egyszer talán megpróbálni.

Nem egy biztató kép, és csak Paks lehet a vége, ami után most épp szállnak a légben a győzelmi indulók, miszerint eltűnt az ellenzék. És bármennyire is szar ezt így kimondani, igazuk van. Fenyegetik Botkát, ugyan már, királylány. Még akkor is a milliós óráján csámcsognak majd böfögve, amikor az utolsó gondolkodni képes szimpatizáns is rég éhen döglött. El lett ez baszva, de nagyon.

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Vizelettartás

Cserépfalun felújítják a református templomot, és vécét is terveznek bele. Nem a szentségek mellé persze, hanem hogy legyen, ha szólít a szükség. Mindenre elszánt idős asszonyoknak, akik beszakadt körömmel védik a lengedező szakralitást, ez annyira nem tetszik, hogy petíciót nyújtottak be háromszáz aláírással a skandalum ellen, amit meg a lelkipásztor nem akar átvenni.

Azt mondta Isten szolgája, hogy a beruházás hamarosan elkezdődik, és azt ember már nem állíthatja meg. Nem lesz ennek jó vége, a mai zivataros időkben még valami istennyila égeti porrá a műintézményt, mert a matrónák szerint megszentségtelenítik a templomot, sőt: „ha száz évig senkinek nem volt ilyen gondja, miért éppen most lenne”. És még csodálkozunk ilyen Balog minisztereken, holott nincs mit.

Ősi ösztön és ősi tudat ez az öregasszonyos. Füst Milán óta ugyanis tudjuk, hogy az ősembereknek előbb voltak bálványaik, tehát isteneik, mint szerszámaik, tehát előbb voltak filozófusok, mint gazdák. Ez a XXI. századi magyar, falusi gondolatkísérlet mégis furcsa azért, mert Milán bácsi azt is elmesélte nekünk, hogy: „…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt…”

Így alakulnak totemek és tabuk, amelyek áldozata volt például Székhelyi József, aki Orbánt elhajtandó a jó büdös francba, a Himnuszt szövegezte át, és ettől lett eretnek. Számos dolog van még a NER-ben, amit ember nem vehet a szájára, mert hazaáruló lesz, s amelyek olyan nívójú tiltások, mint, hogy a templomban nem lehet pisálni, még vécében sem, mert az Úr kényes orrát zavarja tán az ammónia szúrós gőze.

Nem tudom, hogyan voltak ezzel a problémával azok, akik éltek hajdan a templomi menedékjoggal. Mint az tudható, V. Bonifác pápa egyik legfontosabb döntése volt még a VII. század mocskában ennek bevezetése. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van, a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ez több évszázadon át fennmaradt, és a világi törvény legtöbbször tiszteletben is tartotta.

Bayeri aggyal Bonifác is egy liberális barom lehetett, mert a Liber Pontificalis az emberek között a legszelídebbnek nevezte. „…Az istenség pedig, ha van, nem lehet annyira hiú, mint az ember, hogy megsértődne, ha nem Allahnak nevezik őt, nem Sívának, Jehovának vagy Krisztusnak. Az a szegény ember ugyanis, ha az aranyborjú előtt borúl is le, őt akarja imádni benne, ez a lényeg. Vagyis kit? Akitől félnie kell…” Ez is Füst, és ez is a Hábi Szádi, mégsem öncélúan citálgatok itt, hanem, hogy megmutassam, az öregasszonyok mért vonakodnak hugyozni a templom vécéjében.

Láttam én már lányokat és asszonyokat egészen különös módon könnyíteni magukon. Például vén cigány nénik a poros úton mezítláb, kis terpeszben állva verettek a földig érő szoknya alatt, hogy csak úgy zubogott. Vagy egy fiatal atlétalány a Spartathlonon, a Peloponészosz közepén, az egyik frissítő állomáson a tornagatyán keresztül, hogy csorgott a combjain a nafta, akárha csermely vagy patak. Ezt aztán letörölte a szivaccsal, amelyet visszahajított a lavórba, hogy az utána érkező az arcát hűtse vele, és örüljön nagyon a mennyei folyadéknak.

Többféle kimenetele lehet a vizelési ingernek tehát. Hülye reklámokban az inkontinenciában élvezkedő néni fehér farmerban pattan motorra, és száguldozik a pasijával a végtelenben. A nénik Cserépfalun sokat néznek tán tévét, és ők is kedvet kaptak, mert milyen jó is lehet zsoltáréneklés közben meglazítani a záróizmokat, miközben a templom szentsége mégsem szenved csorbát.

Mindezt az egészet egyáltalán nem az élcelődés aljas szándékával meséltem el, hanem, hogy lefössem kies hazánk szellemi állapotját, hogy a kedves vezető, ha nem is maga teremtette a sötétséget, viszont az összes érdeke az, hogy fennmaradjon. Ilyen nívó mellett elég csak migráncsot kiáltani, és az összes öregasszony tennalédiben, botját eldobva iramlik a fülkébe megvédeni a templomot, és őt magát. Ezelől pedig nincsen menedék.

Bayeriáda: a Vatikán az új Brüsszel

Most már teljesen biztos, és kétség sincsen felőle, hogy Bayer tagkönyv beteg ember. Mégsem tudjuk tisztelni őt, mint a rézbőrűek a degeneráltakat, mert ezzel együtt kártékony is nagyon. Nem foglalkoznék vele, ha csak önmagában nyüszítene, ámde muszáj, mivelhogy egyszersmind eszencia is ő, a NER párlata mintegy.

Ez az organizmus ezúttal azzal szórakoztatta a nagyérdeműt a miskolci helyi érdekű televízióban, hogy a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, és egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni Európa lakosságára.

Ferenc, mint uniós vezető, ez delikát idea, ami állítás önmagában még szórakoztató is lenne, ha nem hangzottak volna el a továbbiak: az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen. És innentől nyitjuk ki a zárt osztály ajtaját.

A tagkönyv szerint az sem véletlen, hogy amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, dél-amerikai pap került a katolikus egyház élére, és éppen most sikerült idehozni egy európai értékektől idegen pápát. Szerinte – most betűhíven – a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

A korona ezen a deliráláson, hogy az Orbán által kitüntetett szavakkal foglalkozó képződmény szerint a pápa ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, csak egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni. Ezen kívül először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

Most, hogy ismertettem a tényállást, gondolkozzunk el rajta, foglaljuk össze tagkönyv elvtárs Ferencről való elmélkedésének velejét. Ezek szerint a pápa: migráns, libsi, marha, kretén, és ebbéli minőségében EU-s vezető. Íme hát, bayeri előadásban, a felszólítás a csatára, kiket kell utálni, ha majd véget ér a vizes cirkusz, amely most ápol és eltakar.

Hozzáteszem, mindehhez a magyar katolikus egyháznak, a magyar püspöki karnak semmi hozzáfűzni valója nincsen, mert el vannak foglalva azzal, hogy Orbán Viktor lelki üdvéért imádkozzanak. Legalább arról felvilágosíthatnák a drágalátos tagkönyvet, hogy még a pápa-állításról sincsen lövése, továbbá, hogy Péter mindenkori utódja nem Európát dirigálja, hanem a Föld nevű bolygó összes csuhását és minden hívőjét, de ez mindegy is.

Ez az egész szórakoztató is lehetne, mégsem az. Úgy tűnik ugyanis, hogy Bayer és közönsége ilyen egymás hülyeségét erősítő szimbiózisban él, és ezek így közösen elkezdtek szélsebesen pörögni. S míg a tagkönyv olyan ökörségeket beszél, mint amit volt szerencsétlenségem bemutatni, az ő hívei pedig ilyen megnyilvánulásokat eregetnek a kibertérbe: „Na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Vén latin genya.”

Íme, hölgyeim és uraim, Magyarország, 2017-ben, és nem tudom, tetszenek-e érezni, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Fidesz-es mufti szerint már előkészítették a vizes szar után induló gyűlölet-félórát. Azt nem árulta el, ki vagy mi lesz a célpont, de, ha ez így megy tovább, még megérjük, hogy Ferenc fog mosolyogni a plakátokon, és őt kell majd megállítani. Az lesz ám csak a ramazuri.

(Zárójelben végül: ehhez az egész mocsokhoz a KDNP nevű mókus őrsnek sincs egy szava sem. Hallgat Semjén, hallgat Harrach, kussol Rétvári. Több ájtatos manó nem jut az eszembe.)

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.