A hallgatag ember

Már nagyon régen hallottunk Áder elvtárs felől, de tegnap hír érkezett tőle, és lenyugodhattunk aggodalmunkban: él azért még, s ha nem is látványosan, de csendben, monotonul és nagyon kártékonyan teszi a dolgát. Nem azt, ami a tiszte volna, hanem, amit engednek neki, amit osztott rá szerepként az ura, azt hozza biztosan. Azt a ganyét hatékonyan abszolválja, miközben keresgéli az elveszett lelkét, ha volt neki olyanja. Ez vizsgálat tárgyát képezi még.

Május 8-ra meghirdette az új csimbum cirkusz első előadását, az alakuló szeánszot, de éppen ezért az ő háza elejét egyáltalán nem érheti egy szó sem. Ez van neki a forgatókönyvben, amiből úgy kell imitálnia a dolgot, mintha lenne valami oka, indoka és legfőképp értelme a létezésének a díszleten túl. Annak viszont egy kitömött hal is megteszi, vagy egy hasát vakarászó macska, helikopterező szarvas, tök mindegy. Viszont most választ kéne adni arra, hogy mért zavar engemet, hogy egyáltalán van.

Elsősorban emiatt. Ontológiailag. Amúgy a nagy lekvárban elvan ő, nem sokat beszél, ám nem Charles Bronson módján, meredten világító szemekkel, csökönyösen, hanem, mint a macska az úton, aki már túl van a dolgon. Volt ez a szavazósdi cirkusz is, előtte sem biztatgatta a csámpás népeket, hogy iramodjanak része lenni a nagy átverésnek. Tán megkapta leiratban, hogy ilyet nem kéne tennie, mert a nagy tolongás esetleg árthat a tartótisztje egészségének, s így egyképpen neki saját magának is.

Csakhogy utána. Amikor láttuk, mit történt, és a nagyvilág is élő egyenesben, amitől kies hazánk a paletta oly szegmensébe jutott, ahová a rendszerváltó fiatalok egyáltalán nem álmodták. Viszont ők juttatták oda, mire nagy hasuk nőtt, a fülük lekonyult és büdös lett a lábuk. Azeri kies vidékeire, és más hasonszőrű, homokos síkokra. A kétségek olyan mennyiségben merültek fel a gyalázattal kapcsolatban, amelyek összeadódva egy mosolygós csalást tesznek ki. Elnök elvtársnak viszont erre egy szava sincs, mert biztosan elakadt.

Elvitte a cica vagy a halak. Sőt, az eredmény már ugyan hivatalos, de vége mégsincs, hiszen van, ahol ismételni kell, s ha van Isten (ami ábránd egyáltalán nem biztos), sok helyen kell újrázni. Ennek a mi rongybábunknak mégis az a legégetőbb gondja, hogy alakuló ülést hirdessen dörgő hangú beszéd helyett. Kurvára akarhat már pecázni, vagy ledarálta az Orbán kolbásztöltője, esetleg megabálta a házi főzésű fazeka. Csak ez lehet, mert az esküje szerint pártok fölött álló, a nemzet egységét szimbolizáló alak kussol keményen és konokon.

Persze, ahogyan visszagondolok az utóbbi éveire, nem hiszem, hogy élő parasztot vagy gyári melóst látott mostanában népünkből és nemzetünkből, de előtte sem sokat. Nem azért, mert úri gyerek, hanem, mert töketlen egy manus. Véleménye, ha van, annyi, amit szilveszter éjfélre leírnak neki. Egyetlen pozitívuma, hogy nem rohangál a kamera előtt, mint a nemzet golyóstolla „álamelnök” úr, de legalább annyira szaralak, csak nem veri nagydobra. Nem bohóc teljesen, de még lehet, ha jól odafigyel.

Meg vagyunk mi áldva ezekkel az ál-elnökökkel. Az egyik bazsarózsát locsolgatott, a másik tárogatózott, ez a mostani meg pecázik, és úgy nagy általánosságban aggódik a Föld sorsáért. A magyarért annyira nem, fátyolos szemei messzibb járnak ugyanis. Szükség úgysem volt egyikre sem, a királyságok nem ismerik a köztársasági elnök intézményét egyáltalán. Erre a mostanira ennek ellenére lehet, mégis szükség lesz hamarost. Ha ugyanis ismeretlen népének végleg tele lesz a töke, és iderittyent neki valami taxissztrájkhoz hasonló pörformanszt, akkor el kell döntenie, hová is áll. Húzós egy helyzet lesz, és sok mindenről dönteni fog.

Felkészül: Sziszüphosz

Tegnap mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére kinyitotta csipás-teknőc szemeit maga Rogán Antal is, és megszólalt. Politikai bolhacirkusznak titulálta a tüntetést, ami aktustól önkéntelenül nyílik ki a bicska a legjámborabb elsőáldozó kisleány zsebében is, de mit lehessen tenni. Köpni, valamint nyelni, ha erre képes még az ember, és már ez is valami.

Viszont ez következik most. Ám mielőtt ennek szépségeit egész alakos képen megörökítenénk, erről a bolhacirkuszról iderakom, hogy mi jutott az eszembe szinte abban a szentséges pillanatban, ahogyan ez elterjedt a nagyvilágban.

Az, hogy annak idején maga a nagy Vlad Tepes (Dracul fia) is játszott ilyet a börtönében, midőn csótányokat meg ilyesmiket húzgált karóba játszásilag ugyan, de véresen komolyan, ami azt jelzi, hogy nem volt százas a manus. Vagy érdekesség ez, vagy fortélyos utalás. Minden lehet.

Ez a Rogán mellesleg, amíg a jámbor magyarokat arról kellett meggyőzni, hogy csakafidesz, addig parkolópályán volt sok hasonszőrű takonnyal együtt, hogy ne zavarjon bele a révületbe. Illetve tán, ha esetleg kikapás van, akkor a népharag ne húzza fel őtet az első lámpavasra a többi férgekkel együtt. Most viszont, hogy Isten és a Sátán segedelmével a diadal teljes, kipottyant a zabszem a seggéből, és cukkolódik.

Mint ahogyan a másik, a harmadik, illetve hát, az összes, és egyre több. Mind számosabb agytörzsi véglénynek nyílik meg a pállott szája, egyre hangosabbak, egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek, egyre nagyképűbben, ami ellen voltaképp tehetetlen az ember, maximum a fogát csikorgatja szolidan.

Igaz a megállapítás tehát, hogy ez itt a „Ground zero”, de nevezhetjük akár felperzselt földnek is, egy dolog azonban biztos, hogy mindent újra kell kezdeni, aminek már nyolc éve is nekilátott az ember gyereke, de egészen más talapzatról.

Itt van mindjárt nekünk ez a tüntetés, amely a magyar polgártársakat már megint beletaszította abba a betegségbe, amelyből ezek szerint az istennek sem bírnak kimászni. Legyünk őszinték: már megint elkezdődött a hiszti, holott annak a kurva választásnak a teteme még ki sem hűlt, hogy ilyen bamba képpel tegyem érhetővé, mit is akarok mesélni, na.

Itt mindenki egyszerre akar mindent. Újraszámolást, új választást, forradalmat, meg a kiskutya redves farkát is, megtetézve a fintorokkal, hogy én ezzel nem forradalmárkodok, ő meg azzal. Ennek büdös a szája, annak meg nem volt gyerekszobája.

Olybá tűnik ez az egész, mint amikor a már elvesztett meccs hosszabbításában rohangászik a kikapni készülő csapat, hogy egy perc alatt majd megteszi, amire kilencven alatt nem volt képes. Ráadásul az egész stadion már őrjöng, és ünnepli az ellent. Az ilyenek nem szoktak sikerülni, és jó végük sincs soha. Pláne nem vagyunk CéRonaldók egyáltalán, hogy kapjunk egy kamu tizenegyest.

Tehát: ugyan már, királylány, nézzünk kicsit magunkba, s legfőképp higgadjunk má’ le. Kinek hiányzik az nyüves agyvérzés? Na, ugye, és köszönöm.

Tegyük szívünkre a kezünket, nézzünk bele a köldökünkbe, és valljuk be, új választás nem lesz, újraszámolás sem biztos, forradalom meg egyáltalán nem. Ezért, ha kérhetném, ne a jóravaló, hasonszőrű embertársunk torkát harapjuk át, hanem Orbánét. Ha ez meg nem megy, és nem megy, akkor tegyük kezeinket az otthonkánk zsebébe, és gondoljuk meg, mit tehetnénk a gonosz ellen igazából. Van rá négy évünk ugyanis.

Így kiindulásnak javasolnám tovább verni a tamtamot helikopterek, lámpák, disznótelepek és más hasonló ganajságok ügyében, amelyek bő egy héttel ezelőtt már iszkolásra késztették a patkányok egy részét. Van ebben potenciál, főleg, ha a vén Európa is bevonódik, és elzárja a Führer csapját, akkor úgyis magától zuhan darabjaira az egész kóceráj, meg a vezér is, persze.

Továbbá olyan babramunkát javasolnék, amit az elmúlt nyolc évben senki emberfia nem végzett el. Itt mindenki örökösen nagy dolgokról álmodozott, miközben az ország jó részének szellemi állapotja szépen elsüllyedt a középkorban. Arab számok, ilyenek. És tudjuk, hogy ők a bázis.

Ilyképp, ha négy év múlva netán még lesz választás, azért lehetne tenni, hogy egy felesért vagy marék krumpliért ne lehessen rávenni az embereket, hogy a zorbánra ikszeljenek. A falvakat köll járni, meg a külvárosokat, és nem a rezsim szidásával, hanem másfajta szépségek felmutatásával. Ilyenkor eszembe jut megint például Faludy György, aki a második világégés végeztével a Népszava segítségével pajták mélyén és boglyák oldalán mesélt versről, zenéről meg csillagokról a legyalult agyú népeknek.

Tudom, hogy ez romantikus ábránd, hogy ez így nem megy, de az egyetlen esély, hogy a hatalom ellenében öntudatra ébressze a népeket, aki ezt teheti. Más kiút nincsen.

Mondhatják, hogy könnyen pofázok az elefántcsont-barlangomból, és ez igaz is. Annyi mentségem van, könnyen lehet, én már meg sem érem a napsugarakat, csak gondolkoztam egyet, és erre jutottam. Hogy melózni kell hangyamód.

Ez a Sziszüphosz meg csak egy klafa szimbólum, nem is kéne törődni vele. Ő az, aki azért szívott, mert elpofázta, hogy a Zeusz félrekúrt, ezért az idők végezetéig görgetheti azt a nyüves követ. Valami ismeretlen ok miatt a kitartó munka jelképe ő, pedig csak a soha véget nem érő szívásé, ha belegondolunk.

Ne is foglalkozzanak vele.

Őrjöngök, horda vagyok

Mostanra egészen egyszerű lett a világ itt, minálunk. Azt írják a lapok szerte az országban, hogy Soros hívei szabályszerűen őrjöngenek, meg a hordáik le akarják dózerolni, meg sóval hinteni be a szent Budapestet, pedig az csak arra vár, hogy a szaros flaszterját más ne tapodhassa, kizárólag a nemzetvezető. Csakis. Ilyen szürreális képek lengenek a levegőégben.

Mivelhogy sorosista vagyok, mint ahogyan a kerek világon minden organizmus az, aki nem hugyozik állva, ha meghallja O. V. kimondhatatlan, szent nevét, így a karón ücsörgő varjú is, megelégedéssel konstatálom, hogy megvan a helyem a Brehmben. A kijelölés sora így mutat: állat-gerinchúros-gerinces-emlős-főemlős-emberféle-ember-homo sapiens, és itt megállunk egy szóra.

Az újabb kutatások szerint, amelyeket részeges bölcsészek abszolváltak, az emberféle szint után a Kárpát-medence sajátos klímája miatt bizonyos csoportok nem az ember szintjére léptek, főleg nem sapiensek lettek, hanem valami egészen mások. Belőlük lettek az origós újságírók, illetve ez csak átmeneti megnevezés, mert nem találják rájuk a szavakat, de meglesz az is, ha nem vigyázunk.

Ez azonban csak mellékdal, mert engemet ez a sorosista meghatározás arra késztet, hogy azért alaposabban meggondoljam, hová is jutottam. Az derült ki a harmadik kávé és a hatodik cigaretta után, hogy az az alak, aki itt görnyed a lámpa fényénél, orrán a szemüvege, mint valami rövidlátó hangyának, az valami homo aestheticus és homo moralis keverék, ha már szükséges az a redves besorolás.

Ilyenkor kívülről látom magam, mert kint leng a lelkem a koszos fal előtt, mint valami elkenődött pacni. Ez nagyon hasznos képesség, mert módot nyújt arra, hogy az idegen szemével, szenvtelenül nézzem azt az alakot, aki lennék. Hát. Ott lafog a cigaretta a szájában, ősz bajusza és szakálla az asztalt veri, csak les ki a szemüvege alól, és a füle lekonyul. Így megnézve nem látszik, hogy vér csöpögne a fogairól.

همیشه خوشحال بودن

Van neki egy hülye tulajdonsága. Amikor minden éjjel összevakarja magát, nem azért, mert ez a heppje, hanem, mert az ágya nekicseszi a falnak, hogy csak úgy nyekken, nos, amikor így kezd beléköltözni a lélek, mindig valami zenebonát keres a fülének, és egyet-egyet, mint a jó apa a szárnyát meg a combját, közzé is tesz néhány verssor kíséretében a köznek, mert azt hiszi, attól jó lesz.

Ez a szertartás már a babonaság szintjéig jutott, hogy fertőző-e, nem tudhatni. Nos tehát, ez a kétes szándékú alak már napok óta keresi a jó öreg J. S. Bach „Fuge in G minor”-ját abban az interpretációban, amit valahol hallott, de nem leli. Ezt akarná közzétenni, hogy vele őrjönghessen, aki meghallgatja, de nem tesz közzé ilyesmit, mert egyik változatot sem találja kellően lágynak.

Ilyenkor ez az elvetemült valami bódító gengszter rap-et oszt meg, mi pedig ilyen kívülállóként azon gondolkozunk, mint lengedező lélek, hogyha igaza van a komcsi Lukácsnak, hogy a zene meghatározatlan tárgyiasság, akkor mégis mi a jó franc az, ami ezt a vadállatot ilyen sziszifuszi babradologra kényszeríti, mi van ott belül a hasa meg a nyaka között neki, ami fáj néhanap.

Viszont nini, készülődik, odahagyja a gépet, persze már öt óra, nyit a piac. Cipőt húz, kosarat ragad, kitárja az ablakot sarkig, hogy amíg ő messzebb őrjöng, kimehessen a bazi nagy füst az utcára, nem törődik ez a denevérek tüdejével sem az állat. Még sötét van, ennek leple alatt indul dúlni. Csatlakozik hozzá a Józsi, hogy kilegyen a horda, és már ketten menetelnek.

Illetve hát, nem menetelés ez. Az én külső hősöm inkább vánszorog, illeg-billeg, a Józsi meg, nos, ő a Józsi, és ezzel mindent elmeséltem. Így zakatolnak ezek ketten, csörtetnek a vértől iszamos hadi ösvényen. Kitartó erőfeszítések után, amellyel az uszkve kétszázötven métert letudta ez az én hősöm, megveszi a kiflijét, a tejét, meg a cigijét, hogy zúzhassa vele a rendszert, és ezzel itt, a piacon véget is ér a népirtás. Jól álcázza magát a manus.

Álságosan rámosolygott a pék-kisasszonyra meg a cigik urára is, de tudjuk, hogy ott lapul benne a gonosz. Visszafelé haladtában a rigókkal diskurál, hogy mért keltek későn, ilyenek, s miután ekképp végigdúlta a fél várost, megint itt konspirál a gépe előtt. Fölnéz az égre, és ekkor a szutykos lelke visszavánszorog belé, és hopp, itt vagyok megint. Öt óra alig is múlt.

Most épp Danny Red, Magma & Alpha Steppa: I Don’t Know című dubja szól a gépből, amiben érthetetlen módon sokkal több ellágyulást találok, mint az emlegetett Bach darabban. A lélek útjai kifürkészhetetlenek, ezért még azt sem tudom, hogyan folytassam az aktuális őrjöngést. Mosni is kéne, kicsit takarítgatni, ilyenek, de hát, kurva hosszú a nap, mint az ismeretes. Majd kiderül, mi lesz ennek a vége.

Reset

Vasárnap éjszaka rám zuhant a mázsás, szörnyű mennybolt. Miután leküzdöttem az aktuális infarktust, levegőt kellett venni, hogy akkor most mi van, amikor egy fejszesuhanás után a Föld sötét oldalán találja magát Isten árva porontya. Voltaképp egy szempillantás alatt végződött el bennem a gyászmunka, sőt, nem is végződött, hanem kavargott egy masszaként a tagadás, harag, alkudozás meg a depresszió, csak a feloldó elfogadás nem jött el sem a hajnallal, sem pedig azóta.

Permanens gyászmunkába kerültem tehát, amelyből vagy ki akar kecmeregni az ember, vagy nem. Ül bambán a klaviatúra és a monitor előtt, mindenféle zenéket csal elő a gépből, szíja a cigarettáját, szopja a keserű kávét, hallgatja, ahogy a ház szuszog. Olyféle dolog ez, mint a híd vagy az ötvenedik emelet peremén állni, és azon tűnődni, hulljon-e az organizmus a megszépítő messzeségbe. Tíz cigi és húsz kávé után rendre arra jut a lélek, hogy kiterítenek úgyis, megvonja tehát a vállát, és azt mondja magában, legyen tehát móka és kacagás.

Hogyan? Merül fel aztán elsőként a kérdés, aztán rájön a halandó, mivelhogy az ember is gép, és a gép is ember bizonyos értelemben, reseteljünk tehát, hogy visszanyerjük a kívánatos harcikutya állapotot. Nézegettem a hardvert, a nagy hasát, a kajla füleit, és a közepén láttam egy süllyesztett gombot. Ezt mások köldöknek nevezik, de én tudom, hogy azzal indíthatom újra a programot. Megnyomtam, de semmi nem történt, rá kellett jönnöm tehát, hogy a szingularitás csak édes álom.

Nem is úgy fagytam le tehát, mint az NVI gépe, hanem éppen attól. És közel egy hetes szöszmögés, sóhajtozás után arra is rá kellett jönni, értelme sem lenne visszatérni a csatakos kályhához, mert a helyzet alapvetően más. Megjelent a lista, amely, ha eddig csak mondogatta az ember, hogy ez egy fasiszta csőcselék, most kézzelfogható bizonyságot is kapott reá. Amint mód nyílt, föliratkoztam. Ha arra jut a helyzet, a csillagomat is elkérem, vagy a szakadt hegedűmet, és a lebarnult bőrömet. Fölösleges a reset, más ez az ország, mint akár egy hete is.

Olyan szarral terhes rónaság. Például G. Fodor, aki alig látszik ki a Führer seggéből, odáig jutott, hogy olyan orgánumok, mint az Index, a HVG meg a 444 veszítettek az ominózus vasárnapon, ezek után tehát ne legyenek. Nincs itt szükség semmire tehát rajtuk kívül, s valljuk meg, ez azért más szint, új lépcsőfok. S ha valami, hát ez az egy indokolja, hogy ne az egy héttel ezelőtti állapothoz térjek meg az átmeneti bambaság után, mert nem kell itt már lacafacázni, jobb az egyenes beszéd.

Ettől a késztetéstől vezérelve szívesen veszem át egy elégedetlen polgártárs definícióját, aki nagyon találóan „félanalfabéta takonygecik”-ként írta le az újra regnáló hatalmat meg a csókosait, és bemegy neki a piros pont. Tömör, találó, elmegy eposzi jelzőként is, magam sem mondhattam volna szebben, és nem is fogom. Nem vagyunk mi luxusfeleségek, akik közül az egyik fintorgó orral jelentette ki, hogy ő olyan helyről jön, ahol halkan beszélnek, és nem használnak csúnya szavakat. Föltehenők akkor neki a kérdést, hogy hát aranyom, szarni szoktál-e? Mint ahogyan Orbánról sem tudjuk, hogy egészen Isten lett-e már.

És most abba is belemegyek, hogy széthúzzam a mellemen az inget. Mert egyfolytában csesztetnek mindenféle kommentelők, hogy bujdokolva basztatom a rendszert, mert azt sem képesek fölfogni, hogy ez is a játék része. Bujkál a rosseb. Meg ordítanak is, hogy adjam az arcomat, ha már bírálok, mintha ettől hittelesebb lenne fikarcnyit is. Pedig tudom, hogy csak a nyilvántartáshoz kell, de kit érdekel már, nekem nincs mit veszítenem. Két képet mellékelek máma, a fölső kies hazánkat szimbolikázza, az alsó meg, amelyik rosszul van, nos, az vagyok én.

Le a gigán

Elleszünk egy darabig még ezzel a csalás, nem csalás dichotómiával, és a végén úgyis kiderítik, hogy minden rendben folyt, csak pöttyet fáradtak voltak a hurkás ujjaikon számláló népek, hát emberből vannak ők is. De mégis rájuk ront a baloldal, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csak a Sorost.

Szép lesz ez így a lemenő Nap sugarainál, de a stigma már a rendszeren van, és egy életre ott is marad, rossz szájízt és méla hányingert hagyva maga után, de ezt már évek óta ismerjük. Ez a NER leglényege, amelyben olyanok a polgártársak, mint a libák.

Ha akarja a proletár, ha nem, kapja a naftát a gigájába. A szegény libákkal is kicseszett az EU, először bőszen védte a hosszúkás torkukat, aztán magukra lettek hagyva, és most már tömi őket boldog-boldogtalan. Mint a Fidesz az őt nem óhajtó népet. Viszont nem értem, ha ennyire utálnak valakit, akkor hogyan képes élni egyáltalán.

Pedig tud. Itt van nekünk mindjárt Németh Szilárd, neki sem lehet egy leányálom a létezés. Most már másodjára szembesül azzal, hogy őt Csepelen sem a szépségéért, sem az eszéért nem szeretik, hiába osztotta meg a nagyérdeművel még a velős pacal titkát is, semmire sem ment vele.

Mint ahogyan nem volt elég a magyarul nem tudó magyarok támogatása sem, akik kisbuszokkal érkeztek harmincasával, hogy ne az legyen, amit a csepeliek akarnak, hanem, amit Orbán. Ebben benne van az ordas csalás lehetősége, de az is, hogy minden rendben volt, és ezt most már senki nem tudja ellenőrizni, mert nem hagyják.

Ilyen cukiságokkal van tele a rendszer, s mindeközben van pofájuk az eredményjelzőre mutogatni, sőt, a soha nem volt mértékű felhatalmazásra hivatkozva a migráncsok helyett kijelölni a legyalulni óhajtott honfitársakat, és az aljanép számára hallgatólagosan megmutatni a lincseléshez vezető biztos utat.

Rohanunk a forradalomba, mondanám Ady Bandi után szabadon, ha így lenne, de nincsen. Lenin apánk tézise szerint akkor van forradalmi helyzet, ha az alul lévők már nem akarnak a régi módon élni, a felül lévők pedig már nem tudnak a régi módon kormányozni. Ez viszont minálunk egyáltalán nem igaz.

Itt a felül lévők egyáltalán nem kormányoztak, teljesen más folyt helyette, amit nevezhetnénk rablásnak is bízvást, de ezt meg teljes szívvel óhajtják tovább űzni. Másrészt az alul lévők egy része egészen jól érzi magát a szarhalom közepén. Forradalom nem, polgárháború még lehet, mert az ország jelen pillanatban egyetlen nagy hangulatban van, méghozzá meghatározhatatlanul különösben.

A hatalom kitartóan cukkolja a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár. Mert ezek a népek nincsenek jogilag kellően fölvértezve, és nem értik a Fidesz-állam működését, amely ez: „Quod est necessarium, est licitum”, amely szűk magyarsággal így szól: ami szükséges, az törvényes.

Még egyszerűbben: nekik fütyöl. Olyannyira, hogy a rezsiembert emlegessük megint, a népek egyértelműen elmondták, hogy rohadtul nem kell nekik a manus, mégis a rezsim sarokköve ő, még kap majd egy görög-római miniszteri tárcát, így elég méla hangulatban vagyok ettől a napfogyatkozástól.

Leginkább azért, mert például soha nem láttam még libát okádni. Az a hülye is, belétolják az anyagot, hogy a máját vegyék, de annyi esze nincsen, hogy egy pávatollal megbirizgálja a saját gigáját, és pofán okádja a kínzóját, ha tetszenek érteni ezt a körmönfont metaforát.

Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Nincs is halál

Mint azt a Kontroll Csoporttól tudjuk az idők kezdete óta, a halál és a hatalom sajátos viszonyban vannak egymással. Ha nem emlékeznénk rá boldogult úrfikorunkból, akkor ide is másolom miheztartás végett, meg, hogy jó legyen, azért:

„…Az értelmed kettős értelem. A civilizáció túltesz az életen. A test repül, a lélek hálni jár. A halál az állam szolgálatában áll. Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz. Rákkeltő lettél, gyűlölnek, amerre mész. Mentsd föl magad, mielőtt lenyel a föld. Ártatlan ember vagy, aki már embert is ölt…”

Mindezt akkoriban mesélték el a megvadult magyar fiataloknak, amikor miniszterügyök úr még a KISZ kebeléből védte a keresztény hitet meg a kultúráját, ami már akkor sem volt neki. Ennyit arról, hogy ki zavarta ki az oroszokat, meg, hogy ki volt forradalmár Kádár apánk III/III-asai ellenében.

Azóta baromi sok víz haladt tova a Duna medrében, olykor koronákat ringatva magán, ami azt is jelezte, hogy a szabadság kósza fuvallata, amely megérintette egy röpke időre a tépett fülű magyar proletárt, el is ingott, tovaszállt, midőn miniszterügynök úr kezdte úgy vélni, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, a hülye magyarok meg el is hitték neki. Ennyit a rendszerváltásról.

A Kontroll Csoportnak azonban máma is igaza van, a halál nem csak az örökké épülő szocializmusban, hanem most, a bimbózó fasizmusban is – amely egyre inkább a nácizmusra hajaz – az államot szolgálja a lehető legváltozatosabb módokon.

Sajátos szimbiózisban van ez a kettő, ezen belül pedig a hatalom bitorlói hol tagadják, hol meg kihasználják halál-cimborát, mikor mit kíván az aljas céljuk. Viszont nem komilfó Istent játszani, és nem csak liturgikus meg dogmatikus, hanem esztétikai és etikai okok miatt sem. Ilyen cafrangokkal viszont miniszterügynök úr és kiszolgáló személyzete egyáltalán nem foglalkozik, midőn kimeredt szemmel és csikorgó fogakkal haladnak a nácizmus felé vivő biztos úton.

A halál és ők például antagonisztikus ellentétbe kerültek szerdán, amikor is a Magyar Szociális Fórum tájékoztatta a bamba közvéleményt arról, hogy a mögöttünk hagyott télen kétszáz honfitársunk fagyott meg. Ezzel az egyszerű közléssel azonban kihívták maguk ellen a fasiszta sorsot, és a szomorú valóság bemutatását „gyalázatos firkálmány”-nak, „hazugság”-nak, „liberális maszlag”-nak minősítették, őket magukat pedig „hazaáruló”-nak nevezték, és úgy vélték, „ugyanott a helyük, ahol a Duna-parti cipőknek”.

Így indul útjára a Fradi pályán is folyton zakatoló vonat, amelynek ritmusát Kubatov, listatulajdonos elvtárs szabadult gyilkosa vezényli, miközben meg Dávid Ibolya nem ért a focihoz, de elszabadult csak a képzeletem.

Csak annyit akartam megmutatni, hogy halál elvtárs olykor-olykor kínos bír lenni, mert fityiszt mutat annak a hazugságnak, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Hogy a kórházakban is hullnak a népek, mint a kajla legyek, az is csak kitaláció és bolsevik propaganda. Én is büdös komcsi vagyok, amikor azon csodálkozom, hogy apám, midőn a kórházban meghalt – ami vagy igaz ugye, vagy nem -, mért volt olyan sárga, mint valami takarmánytök.

Ez a rikító szín az én olvasatomban kósza szepszisekre utal, a kórházéban meg nem, de, hogy kinek lehet igaza, azt úgyis csak miniszterügynök úr tudja attól függően, hogy melyik változat tartja meg őt a hatalmában.

Olyankor például egyáltalán nem létezik halál, amikor reá kell voksolni. Holtak hosszú serege áll sorban például, hogy csontos kezeivel reá tegye azt a nyüves ikszet, így tehát nem is Ady, hanem Orbán menetel a halottak élén. És most tényleg én kérek elnézést a felelőtlen morbiditásért, pedig csak annyi a bűnöm, hogy tükröt tartottam a NER elé, és nem tehetek róla, ha ferde a képe.

Különben is rohadt jó a megmurdelt polgártársaknak, mert miniszterügynök úr emberséges rendszere mindenkinek kegyesen megengedi, hogy elkaparja saját magát, ha nem bírt élni az elébe táruló végtelenséggel, és annyit is ért életében, halálában meg pláne.

Mindeme örömök után testvéreim az úrban, leljünk közösen vigaszt Mary Elizabeth Frye keresetlen soraiban, amelyeket ő az itt maradóknak óhajtott nyújtani. Addig tegyük, míg le nem nyúlják ezt is, és pártszlogen lesz belőle. Bár belenézve mondjuk Németh Szilárd bamba, agytörzsi tekintetébe, ettől nem igazán kell tartani, de azért mégis. Vigaggyunk tehát:

„Ne jöjj el sírva síromig,/ Nem fekszem itt, nem alszom itt;/ Ezer fúvó szélben lakom,/ Gyémánt vagyok fénylő havon,/ Érő kalászon nyári napfény,/ Szelíd esőcske őszi estén,/ Ott vagyok a reggeli csendben,/ A könnyed napi sietségben,/ Fejed fölött körző madár,/ Csillagfény sötét éjszakán,/ Nyíló virág szirma vagyok,/ Néma csendben nálad lakok./ A daloló madár vagyok,/ S minden neked kedves dolog./ Síromnál sírva meg ne állj;/ Nem vagyok ott, nincs is halál.”

Szánalmas

Most, hogy Orbán et. már a világmindenség minden ojjektumának és organizmusának mindent megígért, mindenkit megfenyegetett és mindenkit megalázott, mivelhogy célegyenesbe ért a népek szédítése és herélése, amelyet valami furcsa eufemizmus miatt kampánynak neveznek, egyszerűen elfogyott a muníció.

A lankadni készülő figyelmet és a fogak csattogtatását azonban szinten kell tartani, mert még elvonási tünete lenne az orbán-alkoholistáknak, ezért ez a mi vezérünk becsúszott a sparhelt alá, kantáros rövidnadrágot öltött, és egy dagadt óvodás minden panaszával csak annyit visított a világba: „El akarják venni a hazánkat.”

És senki nem kérdezte meg tőle egy jóságos dadus jámborságával, hogy mit, aranyom, és ki a rosseb? Ez délelőtt volt, hogy miden magyarok megtudhatták a fenyegető világvégét, aztán este a Barca meccs szünetében, az egy perc gyűlöletben megint, és utána meg újra, amikor aludni térne az ember, de nem hagyják csakazért sem.

Ekkor pedig, végleg elgyötörve megtaláltam a jelzőt, amelyet évek óta kerestem, midőn napra-nap, karácsonykor, szilveszterkor, vasárnap meg napsütésben, esőben és mennydörgésben, reggel meg éjjel vizsgálgattam a nagy nyilvánosság előtt, ki ez az alak, és most rájöttem a lényegére: szánalmas, szerencsétlen kókler.

De nem a szótári jelentésében szánalmas, hogy sajnálkozó, részvétteljes indulatot kelt, amely az embert könyörületre gerjeszti, hanem az élénk gyűlölet után visszamaradt legyintő megvetés formáját éleszti föl, amely azonban teljesen megüli a lelket, de egyúttal megadja a tisztánlátás áldását is, ha el nem borít teljesen az undor.

Persze nem Antoine Roquentin bácsi tehetségével, aki fizikai tüneteket produkált egy szaros papírdarab, egy göcsörtös fa vagy lila hózentráger láttán, öklendezve és haldokolva. Ilyen tehetséggel nem áldott meg a jóisten, a felismeréssel viszont igen, hogy ez a ripacs annyit is ér, mint egy málladozó füzetlap, ahogyan a szemünk láttára esik szét atomjaira.

Csak rá kell nézni a rosszul szabott öltönyeire, növekvő hasára, amely azt mutatja, hogy képtelen parancsolni magának, a szája széle nyalogatására, meg a tébolyra a szemében, és tényleg helytálló a jelzőnk, miközben ő Európa-formátumú alaknak képzeli magát, pedig csak a csőcselék elcseszett vezére. Azé a hordáé, amely nyomorult életében más örömöt nem lel, mint, hogy leboruljon a ripacsból faragott szobra elé.

Ez is elporlad aztán, mert semmi más nem lesz, mint lábjegyzet történelemkönyvek dohos lapjain, rossz és lidérces emlék. De most még itt áll előttünk, de már úgy, mint a meztelenre vetkőzött beteg az orvosa előtt, olyan kiszolgáltatottan, és mégsem érdemel irgalmat egy szemernyit sem.

S mivelhogy vasárnapra nézvést mindenkinek a lelkében eldőlt már minden, a magam részéről azt javaslom az egészség megőrzése érdekében, hogy szíveskedjenek zenét hallgatni, madarakkal barátkozni, vagy egy hangyát nézegetni nagyító alatt, aki sokkal jobban megérdemli a figyelmet, mint ez a hisztiző, szerencsétlen, szánalmas kis pöcs.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.