Ereszkedj le kutyába

Tegnap a kutyások megint festettek, ezúttal egy metrószellőzőt, és megint nyektették őket a rendőrök. Be ugyan nem vittek senkit, de meggondolva a dolgot hajnalban akárkit elzsuppolhatnak, mindenkinek megvan a kartotékja, okot pedig akármikor lehet találni, ha J. A.-ra tetszenek gondolni, akinek a szobra is büdös volt ezeknek. Hogy a rendszer jogilag instabil, az mutatja, nem lehet előre tudni, miképp reagál majd egy járdafestésre, dudálásra vagy rasszista cigányozásra, leginkább úgy tűnik, attól függ, milyen napja van, hogyan ébredt.

Persze, ahol alkotmányként funkcionáló alaptörvényt lehet hetente módosítani, visszamenőleges vagy személyre szabott törvényeket lehet hozni, ott az ilyesmin csodálkozni nem kell. Hogy egy járdafestés, buszváró-állítás, dudálás bűncselekmény lehet, illetve nem lehet gusztus vagy hangulat szerint, ott az a hatalom ki nem mondott szándéka, hogy az alattvaló mindentől féljen. S erre két egészséges reakció van, csengőfrászban él a manus, tényleg mindentől retteg, vagy pedig már semmitől sem, ami a hatalomra nézvést járhat nagyon kellemetlen következményekkel.

A forradalmak azonban ritkák, és hiába az utólagos tudományos magyarázatok ezekre, hogy régi módon élni meg kormányozni, mennyiség, illetve minőség, ezek csak a fideszistáknak valók a marxista esti egyetemen. A dologban mindig a spontaneitás a lényeg, úgy, mint a Camus által megénekelt öngyilkosságban. „Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Ha emlékszünk az internetes tüntetésre, ami a legnagyobb volt az Orbán uralom alatt, ki gondolta volna, hogy épp akkor és amiatt szakad át valami, mint ahogyan Antallt is meglepetésként érte annak idején a taxisok elementáris erejű felháborodása. Az ilyeneket kiszámolni és modellezni nem lehet, csak utólag elemezni a semmi tudású politológusoknak, akik képesek mindent és annak az ellenkezőjét is kiolvasni a társadalmi folyamatokból, ilyképp nem különbek egy tenyérből jósoló cigányasszonynál. Ne higgyünk a politológusoknak és elemzőknek, de ne higgyünk nekem se.

Csak annyit lássunk, hogy mit visel nehezen a hatalom. Alapvetően az orbáni diktatúra a pitiánerség diktatúrája, a velőspacalé és az erkélyen iddogálásé, mást nem akarnak, mint lopni, és ehhez találták ki a kereszténységet meg a nemzeti lózungos pátoszt. Sajnálatosan minden olyan készség, ami ezt őrizni hivatott, pénz, paripa, fegyver, rendőrség, katonaság, és minden a világon megingathatatlanul a kezükben van, így más mód nincs, mint karcolásokat ejteni a hatalom monolit struktúráján, és ez a dudálás meg a járdaföstögetés.

Illetve még sok minden, ami nem fér bele az operettes világukba, a rózsaszín haj, meg mindenféle illetlen zenék, amelyekkel annyit lehet elérni, hogy ne adják rá az emberre a tábori szürkéjüket, tulajdonképpen a szabadság lázadása a porosz egy ütemre lépés ellen. Minden olyan, ami megőrzi az ember identitását, ha az pár színes paca a betonon, akkor az, ha egy koncert, ahol nem, vetítenek előtte Orbán kisfilmet, akkor az, de legfőképp a törekvés arra, ha már nekünk mindegy, arra ügyeljünk, hogy a gyerekeink agyát ne darálják le vagy ne főzzék bele a pacalba.

Elég szar ügy kimondani, hogy ennyi maradt tíz év orbánság után, de, ha ezzel szembenézünk, már megtettük az első lépést a szabadulás felé. Így tehát, menjünk le kutyába. Ám figyelembe véve a speciális körülményeket, ne a Petőfi által megénekelt oldalba lőtt módon, és ne is Hobó módján, hogy „ereszkedj le kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – mint emlékezhetünk, hanem kétfarkú mintára, pingálni a szürke diktatúrát. Ez a lázadás aeterno modo, avagy sub specie aeternitatis, ahogyan a művelt kipcsak mondja.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Az ő hazájuk

Kegyeleti megemlékezést tartott tegnap a Mi Hazánk Mozgalom Budapest utcáin és terein, s mint azt gondolták és hangoztatták, ez nem tartozik a gyülekezési törvény hatálya alá, tehát mindenkinek, így a rendőrségnek is el kell néznie azt. Eközben hangosan röhögtek, a rendőrség pedig eltelten mosolygott. Itt egy tipp Hadházyéknak, hogy a dudálás és az uniós zászló lengetése is legyen gyászcselekmény, a demokrácia temetése, és akkor nem fognak röpködni a százezres büntetések. Dehogynem.

Mert ugyanis, míg Hadházy képe irritálja a hatalmat, a maszkos, feketébe öltözött, kopasz, cigányozó, jámbor polgártársak kezükben fáklyákkal, akárha Ku Klux Klan meg nem, s erre egyetlen válasz van csak, ez pedig Gyöngyöspata. Mert ugyanis a pörformansz oka és indoka az volt tegnap, mégpedig az Országos Roma Önkormányzat székháza elé szervezve, hogy Apáti István (MHM) „szerint” a Deák téri gyilkosság elkövetői roma származásúak. „Szerintem” meg ők nácik. Feltételezni mindent lehet.

Ettől viszont még egyikünknek sem lesz jobb, csak a romáknak rosszabb. Az ilyen kegyeleti megemlékezések vezetnek aztán Tatárszentgyörgyhöz, meg a csak a szélhez, ezek viszont csak a tünet. Az ok a haszontalanul keccsölő miniszterelnök dumája és gondolatisága, az utalgatás Európa DNS-ére, a tiszta magyar fajra, a fehér és keresztény munkavállalókra, egyáltalán a ki nem mondott, de látens übermenschként megjelenő asszonyverő macsókkal, akik ők maguk, szemben minden más organizmussal a világon.

A tegnapi törzsközönség valami káprázat miatt erősen hasonlatos volt a 2006-os hősökhöz, ugyanaz a habitus, ugyanaz a gondolatiság vagy épp gondolat nélküliség, a stadionok népe jelent meg most is. Látszott ott – híradások szerint – Ferencváros, Újpest és Vasas rajongó is, akik általában egymást ütik, de ezek szerint megvan a nagy közös ellenség. Ezt tudtuk eddig is, azt is sejtettük, hogy „két hét alatt rendet teszek” Pintér Sándor és csapata nem fog beavatkozni, csodálkoznunk tehát nincs min.

Tágabb kontextusba viszont helyezhetjük az eseményeket, és ezt abban lelhetjük meg most épp, hogy miniszerügynök elvtárs csomagot kapott tegnap, mint ahogyan arról a Facebookon kitörő örömmel beszámolt. A csomagjában pedig szép, hímzéses maszk volt, akárha falvédő a sparhelt fölött, készítője és feladója pedig azt a szöveget mellékelte hozzá, hogy nem is elsősorban a vírus ellen, hanem a miniszterügynök úrra fröcsögő szóbeli sarak ellen készült túláradó szeretettel.

A logika nehezen érthető, ha védekezésül van az átkok ellen, akkor fokhagymával bedörzsölt szkafandert kellett volna küldeni, de a rajongók cselekedeteiben értelmet egyáltalán ne keressünk. Ismerjük a tertullianusi hiszem, mert képtelenség abszurd logikátlanságát, kies hazánk pedig, illetve ebből a szempontból az ő hazájuk ezen alapszik, és meg is látszik rajta. Az ilyen miniszterügynök elvtárs számára hímezgető öregasszonyok (meglett férfiak, csecsszopó kisdedek) a NER fundamentuma, és belőlük fakad voltaképp minden.

Ők táplálják a tegnapihoz hasonlatos tüntetéseket is, ők azok a rendőrök, akik ezt nézik, ők kardoznak esernyőkkel és tapsolnak ütemesen kézcsók után. Ez az elemi erejű sötétség, a szellemi és erkölcsi restség maga, amit és akiket Márai lemondó-szomorúan keresztény, úri középosztályként határozott-, és vetett meg. S habár merész gondolatkísérletnek tűnik a tegnapi csőcseléket hasonlatosnak vélni a szalonok úri közönségéhez, tévedés ebben nincs, ők csupán két, más színű bimbaja ugyanannak a virágnak.

Nem tudni miért, s azt sem, hogyan, de elcseszett nemzetünkben nagyon élénken leledzik ez a kiválasztottság érzés, hogy ők a bokréta Isten kalapján. Az ilyenek vezettek Trianonhoz, hozták el nekünk Horthyt, és szökött szárba mindebből Orbán a maga messiás-tudatával. Ez már annyi tragédiát hozott, hogy nem győzik letagadni és átírni a történelmet, viszont azzal, hogy ölbe tett kézzel figyelik az olyasmiket, amit tegnap is láthattunk, csak azt bizonyítja, ugyanabban a folyóban tapodunk, és ugyanaz a dráma közelít. Még nem tudni, mikor, azt sem, pontosan hogyan, de ennek is nagyon rossz vége lesz.

Orbán nem szeret téged

Orbán Viktor nem szeret téged. Legyél akár kicsi, nagy, göthes vagy kigyúrt, fiatal vagy öreg, fiú vagy lány, hívő vagy hitetlen. Elhagyott téged, mint mennyei atyád. Bár az is igaz, a kezet csókolók, fröccsöntött orbánokat vásárlók, békemenetelők, polgári körök és nyugdíjasklubok csak álmodták, miszerint Orbán Viktor minielnök érettük van, mert nincs ő senkiért csak önmagáért.

Akik szívükben az érthetetlen rajongással a kedves vezető iránt élik szerencsétlen és nyüves életüket, de a sors úgy alakította, hogy ellenzéki vezetésű városban, kerületben, faluban vagy utcában élnek, olyan elbánást kapnak, mint akármely libsi-sorosista. Egy kaszasuhintással dögöleszti meg őket rajongásuk tárgya, és sóhajtozhatnak a keresztjükön, hogy az atyjuk mért hagyta el őket, miközben soha nem is volt velük.

Ha valaki bávatag módon abban reménykedett, vagy idealistaként el sem tudta képzelni, hogy az ország vezetője bosszút fog állni – mint ígérte is – minden apró választási vereségen és minden csöppnyi sérelmen, az most csalódik nagyot, miközben áll a vérzivatarban. A járvány ürügyén és indokával fosztja ki az önkormányzatokat a minielnök, szedi el a bevételeiket, és vet rájuk ki újabb adókat.

Ezzel nem csak azt éri el, hogy nem tudnak új játszóteret építeni, hanem egyáltalán működni sem tudnak, de valószínűleg a szándék is ez, csak épp nincsen nagydobra verve. A XVIII. kerület polgármestere, a DK-s Szaniszló Sándor például, amikor megtudta, három milliárdja bánja, hogy a minielnök megnöveli a szociális hozzájárulás címen kivetett sarcot, szóval, amikor ez kiderült, felsóhajtott: “Nem nagyon van más megoldás, mint a tömeges elbocsátás”.

Kicsinyes bosszút áll Orbán, és épp azzal sem törődik, hogy e beteges ténykedésébe netán emberek pusztulnak bele. De és persze föltehető az a kérdés, törődött-e ő élete során önmagán kívül egyáltalán valakivel is. Ha a válasz nemleges, és minden bizonnyal annak kell lennie, akkor Orbán a feladatra, amellyel a választók – a módon most ne mélázzunk – megbízták, nemcsak méltatlan, hanem alkalmatlan is. Akik momentán rajonganak érte, de őket is bármikor képen hugyozhatja, figyelhetnének erre. (Nem fognak.)

Mint ahogyan azt se feledjük, hogy március körül még a minielnök azt mondta, járványügyileg figyelő szemeit Bécsre veti. No most, Kurz kancellár pár napja jelentette be, hogy egymilliárd eurót oszt szét a települések között, enyhítendő a járvány okozta károkat, munkahelyeket tartani meg, és más, ilyen felesleges úri huncutságok. Ez a mi minielnökünk meg sarcol. A koldustól elveszi a pénzét, a szomjazótól a vizét, az éhezőtől a kenyerét, az élőtől az életét.

Ilyképp működését embertelennek, istentelennek, kegyetlennek és aljasnak minősíthetjük. Kiegészítve föntebbi ítéletünket, egy ország vezetésére nemcsak alkalmatlan és méltatlan, hanem arra nézvést veszélyes is. Mert, mint kitetszik, ténykedése nem az építés, hanem a rombolás, sőt, háborús kifejezéssel a felperzselt föld taktikája, amikor a sereg kivonulván valahonnan mindent földig rombol, hogy a bevonulóknak semmi se maradjon.

Tett ilyet Kutuzov Napóleon ellen, Sztálin Hitler ellen, aztán Hitler a szövetségesek ellen, ami szép, csak mi most épp nem egy háború közepén ülünk, hiába képzeli úgy a nagyságos minielnök. Mi, akik enyhén szólva nem szeretjük őt, évek óta tudjuk ezt. Azok viszont, akik minden Fidesz-hitük ellenére ellenzéki településen laknak, most tapasztalhatják meg azt, milyen is Orbán ellenségének lenni, amikor ő hatalmon van. Üdv a klubban, kedves narancshitűek.

Mindebből természetszerűleg az következik, Orbánt el kell távolítani a hatalomból, mielőtt teljesen tönkre nem teszi az országot, ha már meg nem történt ez. De úgy vélem, igen. Viszont, ha valami csoda folytán ez megtörténne, erős a gyanú, hogy Kutuzovot játszana, vagy, ami rosszabb Hitlert, aki, mint emlékezhetünk letaroltatta volna egész Németországot, amely, mivel nem követte őt a paradicsomba, méltatlan volt arra, hogy éljen (Szerinte). Ezt a habitust látjuk csírázni a mi minielnökünkben is, az úr legyen tehát irgalmas hozzánk.

Jumurdzsákország

„Nem önök lőtték ki az emberek szemét? Nem arról van szó, hogy kedden van az évfordulója annak a beszédnek, aminek nyilvánosságra kerülése kiváltotta az emberek elégedetlenségét, amit önök nem párbeszéddel, hanem kardlapozással és szemkilövetéssel próbáltak orvosolni?” – Ezt Orbán miniszterügynök válaszolta Varju képviselő kérdésére az ország házában. Varju képviselő a jelen, a járvány dolgai felől érdeklődött, erre kapta a képébe bele ezt.

Ez a válasz jellegében a „Boldog karácsonyt” orbáni kinyilatkoztatásra hasonlít, amit viszont hordoz, az valami elképesztően aljas. Egy ecsetvonással gyilkosozza le a komplett ellenzéket, amiből látszik, mire számíthatunk, illetve az ellenzék mire számíthat 2022-ig. A kampány elkezdődött, illetve voltaképp soha nem is ért véget. Az új tematikára utal Orbán miniszterügynök manapság legjobb tanítványa, Varga igazságügyes kijelentése is, amiben önmagát mint kormány emelte a nemzet megmentőjévé a rendkívüli jogrenddel.

Ez volt az egyedüli oka annak, hogy a járvány nem szabadult el Varga igazságügyes szerint, amit viszont az ellenzék nem szavazott meg, következésképp nemzetgyilkos. És máris megkaptuk az ívet, amely tegnap a szemkilövéstől a kór terjesztéséig húzódott. De tudjuk, miniszterügynök elvtárs és bájos csapata nem rest távolabbi időkig is visszanyúlni az ellenzék gyalázásában. Ebben a baloldal a nemzetre tör mindig, szünet nélküli kitartó buzgalommal.

A vonal a Gyurcsány, Kádár, Károlyi, Kun Béla rokonság, de előbb-utóbb eljutunk Dózsa Györgyig is, és még távolabbra a múltban, a kipcsak őshazában kétezer éve felforgató kommunistákig. Miniszterügynök elvtársnak mindig annyi mondanivalója van a múltról, hogy ki mindenki hibás mi mindenben, és a jövőről, hogy milyen meseszép utópia vár ránk, csak épp a mostról, hogy most mi van, arról nem beszél soha. Ellenben szívesen emlegeti a tíz-húsz év múlva eljövő Kánaánt, hacsak függöny mögé nem bújik.

De most, hogy valami isteni kegyelem – és nem Ceci néni – jóvoltából úgy tűnik, a kórság nem viszi el a komplett magyarságot, kinyílt a nemzetvezető csipája nagyon. Bár ez csak a hazai vizekre vonatkozik, mert Brüsszelbe nem fáradt el őkegyelmessége. Ott nem lehetett volna szemkilövetőztetni, boldogkarácsonyozni. Egyáltalán, Brüsszel nem vevő a dakota bölcsességekre, a kolbásztöltésre, gumicsizmára, noch dazu a kovászos uborkára sem.

Ezzel a mentalitással és habitussal kizárólag a Felcsút-Bicske tengelyen lehet boldogulni, de, mint kitetszik, ott nagyon. De, ha már miniszterügynök elvtárs fölemlegette a szemkilövetést, mint nemzetszerető zsinórmértéket, mindebből olybá tűnik, hogy valami fordított etika szerint az ő szemében a hősök a kockaköveket feltépő, televíziót kifosztó, autókat felgyújtó, rendőrök sípcsontját eltörő, a várost széthugyozó csőcselék, akik egy szinten vannak már az 56-osokkal.

Ebből a kifacsart etikából következik, hogy a kilőtt szemű jumurdzsákok a hősök, a várost védő rendőrök a gonosztevők. Ha szegény Gárdonyi ezt látná, meghasonlana, az életben meg nem írná az Egri csillagokat, egyáltalán nem írna semmit, hanem Wass Albertre hagyná a dolgokat, hogy megfelelő legyen a fiúknak. A dolgok azonban nem ilyen mókásak, mint ahogyan ebből tűnik, hanem arról van szó, hogy a múlt újraírása történik, sőt, totális meghamisítása.

Amire miniszterügynök elvtárs Varju képviselőnek válaszában utalt, miszerint „Nem önök lőtték ki az emberek szemét?” tizennégy éve volt, az akkori óvodások most lépnek választókorba, és tudatukban ott áll egymással szemben a szemkilövető, keresztény gyermekeket früstökölő, a jómunkásembereket a járvány karjaiba taszító Varju és tettestársai Karácsonytól indulva és vele bezárólag, s velük szemben a szent életű Orbán Viktor, ki népének él, érette, s általa.

Viszont, hogy ma mi történne, ha a forradalmárok fölgyújtanák a várost, elfoglalnák a televíziót és más ilyen cukiságok, azt senki nem tudja. Ki, kire és mivel lövetne, azt sem. Csak annyit látunk, hogy dudálásért, százezrekre büntetnek, facebookozásért bevisznek, sőt, hogy amikor épp Varju László behatolt a televízióba, ott őt ezért földre teperték és vonszolgatták, mégis ő a bűnös, sőt, most már emberek szemét lődözi ki. Ezt így egy kupacba összehozni azért már pofa kell, s miniszterügynök elvtársnak az van, mint tudvalévő.

Gondolj apádra

Bizonyára él bennünk a kép, amelyben Müllerné viszi tolószéken Svejket a sorozóbizottság elé. Eközben ő lengeti a mankóját, és „Fel, Belgrádra” ordibálással veri fel a csendes prágai utcákat, elégedettséget csalva az akkori hülyék arcaira, miközben csak ő tudta, hogy mire készül. Mindezek előtt, mint emlékezhetünk, történt egy s más a Kehelyben. Elvitték Paliveczet, mert a legyek leszarták császár őfelsége arcképét, Svejket is átmenetileg, mert rémhírt terjesztett, egyszóval így, hogy épp bevonulás közben találkozunk a derék katonával, ha nem is in medias res vagyunk, de már majdnem.

Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!”
– danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

Tapsoljunk

A 24.hu írása szerint a Szent János Kórházban akadt ápoló, aki áprilisban kétszáz órát dolgozott, várta a beígért extraszuper emelt bért, de nem kapta meg, hanem alig több mint százezret. A fertőzött betegek közt dolgozó emberek alapbért kaptak áprilisra, a kiemelt bérezést pedig arra hivatkozva, hogy a járvány már lecsengőben van, megszüntették. Úgy, hogy eddig még egyszer sem adták oda. Akinek karanténba kellett vonulnia, nem a törvényben előírt száz, hanem hatvan százalékos táppénzt kapott, így élünk mi Neriában. A rezsim a fogához veri a garast – hogy antropomorfizáljuk a gyalázatot –, az ápoló nem gázszerelő, és nem mindenkit hívhatnak M.L.-nek sem.

Szarrágó – így nevezi a gazdag és kegyetlen magyar nyelv azt, amikor valaki pitiánerül áll a pénzhez. A Szent János Kórház vezetése ilyen, ha a katonai parancsnok, ha más a bűnös ebben, de még az is lehet, csak az ország maga alkalmatlan arra, hogy benne élni lehessen. A fentiek ismeretében egészen szürreális, hogy Németh Szilárd almát osztogat az egészségügyben dolgozóknak, az ország népe pedig tapsol és tapsra buzdít, az ápoló ezek szerint tapsviharban és harsonaszóra pusztulhat éhen. Tényleg szürreális a világunk, és ezzel a permanens meg idegesítő tapsolással a Brian élete eszelős prófétája jut az ember eszébe, aki szintén tapsra buzdította a bávatag tömeget.

És már helyben is vagyunk. Fel tudjuk idézni a film aktuális jelenetét, amelyben a menekülő Briant követi a tömeg meglelve az ő saruját meg az ő tökét, s midőn beérik őt, a lelkében végsőkig elcsigázott főhős rájuk ordít, hogy menjenek a picsába. A tömeg egyik tagja pedig megkérdi, de hogyan menjünk a picsába, mester? A jelenet annyira bizarr, hogy az ember egyből otthon érzi magát Neriában, ahol a kedves vezető az állami rádióban jelentheti be pénteken reggel, hogy ő máma fickós. Azt tudjuk, hogy Európa ős DNS-e, a magyar faj őrzője hadilábon áll a saját anyanyelvével, de ennyire azért nem kéne, mert vélhetőleg nem azt akarta az éteren át közölni, hogy toszási ingerei vannak.

De akkor vajon mit? Sose tudjuk meg, mert az olyan habitusú tömeg, amelyik a filmben a picsába menés módjai felől érdeklődik, az ilyen fickósságokon sem sokat tűnődik, hanem jóváhagyólag bólint: örvendezzünk, hogy urunk máma fickósnak érzi magát. Ez a tömeg az is, amelyik akkor is elégedett, ha megtudja, hogy a Szent János Kórházban kicsesztek az ápolókkal, tapsol egyet, és teljesítette állampolgári kötelességét, esetleg még a talpaival egymásra lép. Mindez együtt egy jófajta ógörög tragédia hullákkal és kórussal, valamint tapsoló közönséggel. Viszont ez a tömény, házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom fárasztó, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy sajtótájékoztató.

Ezt pedig Németh Szilárd prezentálja nekünk, mint főkatona. Szétfolyik a sok velőspacaltól, díszletként pedig marcona hadfiak jelmezben, hogy az ember sírásig röhögi magát, pedig ez komoly dolog nagyon. Németh Szilárd igen aktív mostanában, hogy állásukat veszített nyomorultakkal akarja föltölteni a seregét. Verbuvál Orbán Viktornak, mégpedig, hogy körbeérjünk, annyi pénzért, mint amit az ápolók kapnak a Szent János Kórházban, tehát semmiért, hogy kuncog a krajcár. A magyar zsoldosok pedig vélhetően háborús helyzetben kapnának – illetve, mint a kórház példája mutatja – nem kapnának extra fizetést, elmenne a kedvük az egésztől, és elveszne a haza.

A pénteken reggel fickós miniszterelnök ugyanis közmunkát és a zsoldot ajánl az állását vesztett magyaroknak, eddig terjed a gazdasági horizontja. Tapsoljunk. Légy nagyvonalú – mondatta ki Füst Milán Störr kapitánnyal az élet elviselésének egyetlen lehetséges módját, és ez a liberalizmus maga. A szarrágók nem nagyvonalúak, a huszármentébe merevedett degeneráltak sem, a fickós, anyanyelvével küzdő miniszterelnök sem. És mindezt látva megértjük ragaszkodását az illiberalizmushoz, a katonásan beszabályozott világhoz, de azt is, hogy hívei mért mennek utána kezükben az ő tökével. Hogy megérdeklődjék, hogyan menjenek a picsába. Ez a világ kétezer éve ugyanaz.

Ontológia

Gulyás Gé. miniszter azt mondta, ártunk és ormányunk a jövő kedden nyújtja be az országgyűlésnek a rendkívüli jogrend megszüntetéséről szóló, ámde a járványügyi készültség fenntartásáról szóló törvényjavaslatot. (Zárójelben: az alaprosseb szerint a különleges jogrend megszüntetése annak a feladata, aki kihirdette, törvényjavaslat ilyesmihez nem kell, ergo, ez itten színjáték.) Zárójelen kívül azt is közölte Gulyás Gé., hogy Ceci néni is marad, aminek mi szívből örülünk, mert olyan ő már, mint Nyunyóka a polcon, továbbá, hogy egynémely, járvány ürügyén hozott intézkedések is maradnak. Persze.

Ilyképp most az van, hogy megvizsgáljuk a létállapotot, tehát azt a ganyét, amiben hömbölögnünk adatik rendeleti kormányzás előtt, épp pont közben, és természetesen utána, ami kedd, amikor a legnehezebb. Volt nekünk léthelyzetünk járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül Orbánnal. Volt aztán, illetve momentán van járvánnyal, Cecivel, rendeletekkel, Orbánnal, és lesz a virágos jövőben járvánnyal, Cecivel, rendeletek nélkül, Orbánnal. Még távolabb, ott, ahol a nap a földet éri, lesz majd járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül ismét csak Orbánnal. Mint kitetszik, ezekben a képletekben egy állandó van, Orbán Vé. maga.

No most, Orbán Vé., mint nagyapa, elvitte tegnap a dolgozójába a kisunokáját. Ott rollerezett a kiscsaj a Karmeliták erkélyén, ahol bíborosok, kipcsak vezérek meg maga Nagy Feró is tapodta az aljzatot. A bájos képen, amit Orbán Vé. megosztott a hívekkel, a kisunoka rollerezik, míg a papa a sarokban tárgyal a bágyadt napsütésben, akárha Sztálin elvtárs a dácsájában, Szokja az a kölök a fentebb, gumicsizmás stílt, ahogyan a város morajlik ott lent, van neki ilyen alapzaja, amiből a sikolyok nem érnek fel a várba. Meg szép a Duna szalagja is, amin, mint emlékezhetünk, oly jól lehetett koronát úsztatni, s most is azt várja Orbán Vé., hogy befagyjon az a nyüves szalag.

A bájos kép a cserfes kisunokával a dinasztiaalapítás képzetét kelti, s nem is szükséges hozzá erősebb képzelet, csak engedni kell, hogy a hangulatok átiramoljanak az emberen, miközben azon tűnődik, ez-e az a kisunoka, akinek a szaros pelenkáját az anyukája nem is oly rég az út mellett hajigálta. Továbbá, hogy a kiscsaj mennyire áll a saját rollerjén, és stabilnak tűnik a dolog. Az apukája nemrég vett ki négymilliárd osztalékot a közpénzből felfújt cégéből, ilyképp a dolgok rendben lévőnek mutatkoznak dinasztiailag. Hogy az ország ott, a roller alatt milyen halmazállapotban van, az olyan snassz ilyenkor, csak belezavar az idilli képbe.

Mint kitetszik viszont ebből a képből, olyan mindegy, hogy rendeleti kormányzás volt, van, lesz, vagy parlamentes színjáték, a dolgok esszenciáján ez nem változat semmit. A parlament csak bokréta a diktatúra kalapján, ami rendeleti kormányzással vagy anélkül, de köszöni szépen, nagyon jól van. Mindenféle visongás nélkül legyen elég annyi, hogy odáig jutottunk, ha most ez az iromány nem nyeri meg a magasságos nemzetbiztonsági grémium tetszését – mert figyelhetik –, s ha mindezért engemet a dolgozó magyar nemzet ellenségének találnak, a gépemet kikapcsolhatják, sőt, ha úgy tartja úri kedvük, zsandárokat küldhetnek értem.

Hajnalban, fekete autóval. Viszont nem rólam és az én nyomoromról van szó, hanem az országéról. Mert, Buddhában testvéreim, amikor Gulyás G. miniszter azt mondotta, hogy a rendeleti kormányzás de iure megszűnik, de facto mégis itt marad, ha körbenézünk a vérzivatarban. S mint ahogyan annak idején a fasizmus neve színjátékból illiberalizmusból kereszténydemokráciára változott, erre a metódusra szűnik meg most a rendeleti kormányzás, ami a névleges kihirdetés előtt, alatt, és utána is működött, működik és működni fog. Elég, ha csak éjszaka Semjén benyújt akármilyen szart, délelőtt már megszavazzák. Úgyhogy teljesen mindegy, minek nevezik, amiben élünk. Ontológiailag.

Ontológia

Gulyás Gé. miniszter azt mondta, ártunk és ormányunk a jövő kedden nyújtja be az országgyűlésnek a rendkívüli jogrend megszüntetéséről szóló, ámde a járványügyi készültség fenntartásáról szóló törvényjavaslatot. (Zárójelben: az alaprosseb szerint a különleges jogrend megszüntetése annak a feladata, aki kihirdette, törvényjavaslat ilyesmihez nem kell, ergo, ez itten színjáték.) Zárójelen kívül azt is közölte Gulyás Gé., hogy Ceci néni is marad, aminek mi szívből örülünk, mert olyan ő már, mint Nyunyóka a polcon, továbbá, hogy egynémely, járvány ürügyén hozott intézkedések is maradnak. Persze.

Ilyképp most az van, hogy megvizsgáljuk a létállapotot, tehát azt a ganyét, amiben hömbölögnünk adatik rendeleti kormányzás előtt, épp pont közben, és természetesen utána, ami kedd, amikor a legnehezebb. Volt nekünk léthelyzetünk járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül Orbánnal. Volt aztán, illetve momentán van járvánnyal, Cecivel, rendeletekkel, Orbánnal, és lesz a virágos jövőben járvánnyal, Cecivel, rendeletek nélkül, Orbánnal. Még távolabb, ott, ahol a nap a földet éri, lesz majd járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül ismét csak Orbánnal. Mint kitetszik, ezekben a képletekben egy állandó van, Orbán Vé. maga.

No most, Orbán Vé., mint nagyapa, elvitte tegnap a dolgozójába a kisunokáját. Ott rollerezett a kiscsaj a Karmeliták erkélyén, ahol bíborosok, kipcsak vezérek meg maga Nagy Feró is tapodta az aljzatot. A bájos képen, amit Orbán Vé. megosztott a hívekkel, a kisunoka rollerezik, míg a papa a sarokban tárgyal a bágyadt napsütésben, akárha Sztálin elvtárs a dácsájában, Szokja az a kölök a fentebb, gumicsizmás stílt, ahogyan a város morajlik ott lent, van neki ilyen alapzaja, amiből a sikolyok nem érnek fel a várba. Meg szép a Duna szalagja is, amin, mint emlékezhetünk, oly jól lehetett koronát úsztatni, s most is azt várja Orbán Vé., hogy befagyjon az a nyüves szalag.

A bájos kép a cserfes kisunokával a dinasztiaalapítás képzetét kelti, s nem is szükséges hozzá erősebb képzelet, csak engedni kell, hogy a hangulatok átiramoljanak az emberen, miközben azon tűnődik, ez-e az a kisunoka, akinek a szaros pelenkáját az anyukája nem is oly rég az út mellett hajigálta. Továbbá, hogy a kiscsaj mennyire áll a saját rollerjén, és stabilnak tűnik a dolog. Az apukája nemrég vett ki négymilliárd osztalékot a közpénzből felfújt cégéből, ilyképp a dolgok rendben lévőnek mutatkoznak dinasztiailag. Hogy az ország ott, a roller alatt milyen halmazállapotban van, az olyan snassz ilyenkor, csak belezavar az idilli képbe.

Mint kitetszik viszont ebből a képből, olyan mindegy, hogy rendeleti kormányzás volt, van, lesz, vagy parlamentes színjáték, a dolgok esszenciáján ez nem változat semmit. A parlament csak bokréta a diktatúra kalapján, ami rendeleti kormányzással vagy anélkül, de köszöni szépen, nagyon jól van. Mindenféle visongás nélkül legyen elég annyi, hogy odáig jutottunk, ha most ez az iromány nem nyeri meg a magasságos nemzetbiztonsági grémium tetszését – mert figyelhetik –, s ha mindezért engemet a dolgozó magyar nemzet ellenségének találnak, a gépemet kikapcsolhatják, sőt, ha úgy tartja úri kedvük, zsandárokat küldhetnek értem.

Hajnalban, fekete autóval. Viszont nem rólam és az én nyomoromról van szó, hanem az országéról. Mert, Buddhában testvéreim, amikor Gulyás G. miniszter azt mondotta, hogy a rendeleti kormányzás de iure megszűnik, de facto mégis itt marad, ha körbenézünk a vérzivatarban. S mint ahogyan annak idején a fasizmus neve színjátékból illiberalizmusból kereszténydemokráciára változott, erre a metódusra szűnik meg most a rendeleti kormányzás, ami a névleges kihirdetés előtt, alatt, és utána is működött, működik és működni fog. Elég, ha csak éjszaka Semjén benyújt akármilyen szart, délelőtt már megszavazzák. Úgyhogy teljesen mindegy, minek nevezik, amiben élünk. Ontológiailag.