Az élet értelme

Kimondva vagy kimondatlanul, bevallva vagy eltitkoltan, de voltaképp ezért az estéért volt minden. Bármi vagy akármi történik ezután, Orbán Viktor életében fényesebb nap, nagyobb boldogság és kétes dicsőség nem jöhet, élete beteljesedett. Ott van a saját maga által kijelölt zeniten, ha ez félelmetes, nevetséges vagy gyerekes is, neki, nekünk ennyi jutott, a suttyó parasztgyerek avas szagú álmai. Elkészült a piramisa, s amiként az ókorban nem is igazán hatalmi, hanem vallási és szakrális építmények voltak ezek, a halál és újjászületés, az örök élet gyakorlati kellékei, úgy ez is az. Tegnap a futball hivatalosan is vallássá vált, aminek a nevében és amiért minden megengedett és semmi áldozat sem drága.

Úgy érkeztünk el eddig a napig, a beteljesedésig, mint a szimfónia, amelyben apró futamok, néhány odavetett dallam, crescendóval jut el a zenei orgazmusig, hogy fortissimóban teljesedjen ki a téma. Vagy fortissimában, akárha Fortissima Fingus. A kisvasút, apró stadionocskák, néhány kósza sportcsarnok készítették elő a terepet, hogy tegnap teljes erővel zúgjon föl a lakájmédia, “Végre” címlappal, amely már jó előre Orbán Viktor kezében volt, hogy úgy tudjon a kampányvideóban belebikázni az erkélyén a labdába, aminél szimbolikusabb képet nehéz lett volna alkotni, miközben már megint lezárták a fél fővárost, akárha maga Erdogan jött volna újra el, pedig csak egy szaros stadiont avattak. Mert ez az.

Egy nyomorult stadion, hiába is gyömik bele a hazaszeretet és a nemzeti nagyság nimbuszát, és várják el, hogy az ember áhítattal nézze és suttogva beszéljen róla, mint valami totemről, mutatva azt, mennyire beteg ez az ország és az ő lakói, mert bizony azok. Az utcánkban, amikor nyugdíjfizetési nap van, az összes nyugdíjas, mint valami messiást, várja a postást, merre járhat, hol lehet, egy véget érni nem akaró várakozás az egész utca, mígnem föltűnik a zöld bicikli. Tegnap is ilyen hangulat volt, az összes szerencsétlen várta az estét, az avatást, mintha attól neki valamit is jobb lenne. Úgy várták, mint ötven évvel ezelőtt a gyerekek Manócskát, Mazsolát, Tádét, amely hősök életet hoztak a kilátástalan napjaikba este hét után.

Az utca nyugdíjasai sohasem jutnak el abba a nyüves stadionba, úgy figyelhették tehát, mint valami egzotikus, elérhetetlen úticélt, piramist homokkal, római romokat pálmafákkal, kiismerhetetlen és csillogó valamit, amit egyszer az életben társasúton megnézhetnek majd, ha lesz rá elég pénzük. Ahogy mentek kerítésnézőbe vagy kisvasutazni. Valami távoli, mesebeli tündérkert, egzotikus sziget, nagyság és gazdagság, fény és pompa. Ezt kapták, mint ahogyan mindenki más is. Minden nyálgép nyilatkozott tegnap, aki valami mellékfényt, lehulló morzsát remél még a nyomorult életében, futballra termett nemzetről meséltek a csámpás csülkeikkel, hogy a világ a lábaink előtt hevert valaha ezen a helyen.

Már évtizedek óta a múlttal takaróznak, tegnap is nyálas-pátoszos Puskás Öcsizés ment, s ha egy nemzetnek ez a zsinórmérték, ez a borgőzös ábránd, ott nagyon nagy a baj. És tényleg nagy a baj. Nem fáj nekem ez a kurva stadion, még a haverok zsebében landoló kétszáz milliárd sem fáj, mert az ember beletanul a rosszba, könnyebben, mint hinné. Hanem a szellemi restség fáj, a bávatag butaság, amit mutat a szeánsz, az imádat, ami vezényszóra körbeveszi, hogy ez a horizont? Ez, bassza meg. Ott hajlik le az ég alján, kitüremkedik valami sötétség. Láttunk már stadiont őszökben kivilágítva, amikor a fények hatalma ködöket von a csillogás köré, ami belülről nem látszik. Belülről semmi sem látszik, csak a nyerítés.

A kajla világon sokan keresték már az élet bizonytalan értelmét. Ki ebben, ki abban találta meg, mások semmiben és ebbe beleőrültek. Orbán Viktornak egészen sajátos és sajnálatos módon ez az élete értelme, a stadion, kétes és kétséges futballdicsőségekkel. Egy egész országot használt arra, hogy beteljesítse, és egy egész ország asszisztál is neki önként vagy parancsra. Bő harminc évet várt erre a napra, ami viszont nem sikerült tökéletesre. Mert az ilyen Suarezek elcseszték, merthogy a csapat, nemzetünk színe és virága kikapott, mint rendszerint mostanában. Ebből is látszik, hogy van, amit hatalmi szóval megoldani nem lehet. Csettintésre senki nem tanul meg futballozni, ahogyan Orbán Viktornak sem sikerült.

Minden titkok tudója, Füst Milán meséli el, hogy mért nem: “…Aki tehát előre gyüjtögeti magának eljövendő örömeit, az rosszúl jár. Aki halmozni akarja, az is. Vagyis mindenki, aki akarja boldogulását…Mellékesen megjegyzendő még itt, hogy ugyanilyen rosszúl jár az, aki minden áron énekelni akar, vagy szeretni, vagy költeményt írni, szóval mindazt, amihez az egész szervezet munkája kell. Aki akaratának minden erejével figyel tanítójára, az gyakran nem érti meg. Mert gyakran még valaminek megértéséhez is az egész lélek munkája kell. Az egész lélek pedig nem jól tűri a szándékot, az egész lélek a lazaságot szereti, hogy úgy repüljön bele az öröm, a tudás, vagy megértés, mint a galamb…”

Ilyen volt a tegnap is. Orbán, meg az ő hatvanezre megfeszülve várta az örömöket, és annyira akarták, hogy már csak ezért sem érkezett meg. És ilyen volt Orbán elcseszett ötven plusz éve is. Annyira akart futballista lenni, hogy kudarcot vallván megkeseredett ember lett, egy frusztrált csecsemő, aki arra használta az életét, hogy hatalomra jusson és stadiont építsen. A lopás ehhez képest melléktermék, még, ha szembeszökő, akkor is. És jó Cipollaként még azt is elérte, hogy a bávatag népek vele tapsoljanak, mintha ők kaptak volna valamit, pedig nem kaptak semmit sem. Egy újabb kétes ábrándot talán, s ha ez elég és jól van így, akkor tessenek tapsolni tovább. Míg el nem fehérül a száj is. Egészen addig.

A hal éji éneke

Áder Máraival kurválkodott, miközben kitüntetést adott át, és az ég kegyes volt hozzá, miszerint nem szakadt rá. Idézgetett, szövegösszefüggésből ragadott ki, pofán köpte Márait úgymond, és, ami a leginkább elborzasztó az egész históriában, minderről halovány fingja sem volt. Áder ezzel odakerült, ahol a helye van, a traktorista, zoknis-szandálos párttitkárok és tanácselnökök közé, ám azok naiv világra csodálkozása nélkül, végtelen romlottan, mert neki módja lenne másképp élni, ámde nem akar.

A fiúk szeretnek költőkkel, írókkal takarózni. Idézgetnek ha kell, ha nem, folytatják a hagyományt, miszerint, ha beleszövik a mondandóba, az “ahogy a költő mondja” varázsigét, azzal igazuk növekszik, szépségük gyarapszik, sőt, olybá tűnik a bávatag hallgatóság előtt, hogy az előadó okos, járatos az irodalomban, azzal kel és fekszik. Orbán is Szabó Lőrincezett, a tanácselnökök József Attilára esküdtek, gimnazisták Adyra, a párttitkárok arra, amit eléjük raktak a papíron. Ezek olyan merényletek az irodalom ellen, amit az soha nem hever ki.

Áder viszont túlment ezen, ő a gondolat ellen követett el támadást ezeknek jól van így is elképzeléssel. Nincsen jól egyáltalán, mégpedig azért, mert az alaphelyzet, amit meg én rakok ide szíves fogyasztásra Ádernek meg az összes többi nerhuszárnak az a közkeletű Márai idézet, miszerint: “És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – S lám, máris itt áll előttünk Áder maga Orbánnal karöltve, s ami a leginkább örömteli, a szemünk előtt szúrja tökön magát, mert más dolgom nincsen, mint én is Márait idézzek, ha már szóba került.

„Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda…”
„Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek »keresztény, nemzeti« politikát követtek. […] A kereszténység nagy fogalmával simoniát űztek, úgy árulták a maguk kereszténységét, mint a papi címeket és kegyszereket. A nemzet nagy eszméjét úgy forgatták, mint a fütyköst; mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek.”

„Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.
” – “Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.”

„A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelyben a világ elsüllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek vagyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, amely tagadja a nemzeti és földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat… Ha továbbra is papi iskolákra bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét.”

“Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul…szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg.”

Javasolnám Áder Jánosnak, ha már Máraihoz fordul, akkor ilyenek is jussanak eszébe, de tudom, hogy ez reménytelen elvárás. Áder Jánosnak ugyanis önálló gondolata nincsen, esetleg annyi, mint egy pontynak. Így, ha idéz, Christian Morgenstern, “A hal éji éneke” című műalkotása állna jól neki, amit Szabó Lőrinc magyarításában mutatok meg:

ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
Ez a világhíres mű, és ez nem vicc. Tessenek elképzelni Áder száját, miközben ebből citál. Ugyehogy csudálatos?

Irapuato

Polt Péter ismét legfőbb ügyész lett, semmi nem zavarja ezután sem az üzemszerű, módszeres lopást. Illetve még, amire a NER-nek szüksége van jogsértésileg, mondjuk, Varju képviselő meghurcolása, ilyenek. Ha volna olyan kártyapaklija az ellenzéknek, mint az amerikaiaknak, amelyen a főgonoszokat ábrázolták, hogy kikre vadásznak még a föld alatt is, Polt főügyész valamilyen ász lenne abban. De ilyen paklija az ellenzéknek nincsen, az ellenzék ott bólogat a parlamentben, miközben Poltokat választanak, Handókat neveznek ki, és komplett fegyvergyárakat vesznek stikában.

Polt újólagos, illetve megszakítás nélküli ügyészsége annak fényében érdekes, hogy az OLAF újra beköszönt, és vizsgálódik tátott szájjal, hogy mi folyik ebben az országban. Ezúttal bizonyos Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány verte ki a biztosítékot, ahol félmilliárdot tüntettek el. Bár ez minálunk nem tétel, hogy mire és milyen jogcímen loptak, az mégis vérlázító. A “kevésbé fejlett” régiókban rendeztek sportnapokat a nyomorultaknak, hogy “a közösen eltöltött szabadidős tevékenységekkel gazdagabbá és színesebbé tegyék a mindennapjaikat”. Ezeken a gyerekek bagózva bicikliztek lukas kannák körül, és az ugaron rúgták a labdát.

Az ilyesmi felér azzal, mintha a koldustól lopnának, aminél alávalóbb dolog nincsen a világon, viszont Magyarország jobban teljesít és a reformok is működnek. A gazdaság olyannyira dübörög, hogy a világ minden tájáról érkeznek már rabszolgák, akik elveszik a magyarok munkáját, miközben a magyarok az ugaron fociznak. A vietnámiak fizetnek azért, hogy itt dolgozhassanak, az itt dolgozó mexikóiak viszont már tüntetnek is a magyar imperialisták ellen, mégpedig Budapesten, ami nem vicc és nem kitaláció. Csütörtökön vonultak a Váci úton mexikói zászlókat lobogtatva, hogy felhívják az őket foglalkoztató magyar cég aljas bánásmódjára a figyelmet.

A mexikóiakkal vigyázni kell, mert öntudatos népség. Erről amerikai Caster tábornokok tudnának mesélni, meg Trump. A mexikói az nem vietnámi, akinek szíjat lehet hasítani a hátából napi egy dollárért, és még így is bocsánatot kér azért, hogy él. De, hogy hogyan keveredtek ide ezek az azték ivadékok, azt senki nem tudja, mégis, hogy Budapesten tüntetnek a jobb munkakörülményekért, az a NER minden eszméje ellen való. Migráncsok is, a munkát is elvették, és másképpen keresztények, mint a Semjén, elég lenne egy halottak napi felvonulásukra elmenni, és meghasonlana a hitében az összes kádéenpés bohóc.

Itt viszont arról van szó, hogy rabszolgának azért megjárják, csak néha kinyílik a csipájuk. Ez a nonszensz, hogy ők tüntetnek Budapesten, míg a magyarok meg kussban robotolnak, vagy, mint az OLAF vizsgálódásából látszik, lukas vödrök közt szlalomoznak lepukkant biciklikkel, amiért élelmes és aljas NER huszárok félmilliárdot tesznek zsebre. Hogy Mexikóban kinek és mért jut eszébe Magyarországra jönni dolgozni, az is egy hangszórót érő kérdés, mert az átlag mexikói maximum azt tudhatja a távoli és egzotikus országról, hogy azoknak a csapatát verték bucira a szovjetek Irapuatóban ’86-ban.

Ez még az utolsó békeévek egyike volt, Kádár már annyira konszolidálódott, hogy Orbán is verhette a nyálát a kollégiumban, gondolkodhatott az emberarcú szocializmuson, vedelt, a lányokat hajkurászta a haverjaival, és ezek a kollégisták most az ország urai, akik mexikói rabszolgákat tartanak. Az az irapuatói 0:6 egyébként felért agy atombombával, mint azon a tavaszon Csernobil, amit úgy titkoltak akkor, mint most azt, hogyan kerülnek ide mexikóiak. Csak mindeközben egy emberöltő lepergett, és immár nem emberarcú szocializmus van, hanem embertelen feudalizmus, Orbán pedig nem a kollégiumban iszik, hanem a várban.

Mégis lényegi különbségek ezek, mert közben eltelt az életünk a semmibe, huss, tovaszálltak a remények. És jelzés értékű az is, hogy a magyar fővárosban a magyar rabszolgatartók ellen mexikóiak tüntetnek, mert ők úgy érzik, nekik már tényleg nincs mit veszíteni, míg ellenben a magyar proletár meg azt hiszi, van, ezért kussol. Téved, hogy most Polt megint a ki sem hűlt székében van, garantáltan lopják ki alóla az országot, ő pedig mehet ütemesen tapsolni a méregdrága és vadiúj Puskásba. Már megint, és mindig a foci, hogy bele kell dögölni. De ha már Mexikó, akkor újólag intek, mint pár napja: ne feledjétek Alamót, és mindenki döntse el, ez neki mit jelent.

A kereszténység viszonya a csirkelábhoz

“A következő évtized feladata, hogy az ország utolérje az Európai Unió életszínvonalának átlagát, de ez nem járhat a keresztyén és nemzeti identitás elvesztésével.” – Ezt a baromságot Gulyás Gergely mondta, a leglényege pedig az, fennáll a veszély, hogyha mondjuk a magyar nyugdíjas nem két csirkelábat szopogat vacsorára, hanem éppen hármat, akkor egyből elveszik a sosemvolt hite, alámerül a hedonizmusba és franciául kezd társalogni, “Tapossátok el a gyalázatost” rikácsolja, sőt, “Ecrasez les infâme”, ilyeneket mond, és a bádogbánosok menekülni kényszerülnek.

Amikor pénz és keresztyénség csodálatos harmóniájáról ábrándozik a miniszter, bizonyára Borkaira gondol, a jachtbéli istentiszteletekre, sőt, Habonyra gondol Ibizán, Semjénre szarvasok között, Deutschra is gondol meg vak komondorokra, sőt és legfőképp Orbánra emlékezik, midőn térdre csuhásokozik, majd zárásul az ételosztások fölött mereng kilométeres sorokkal. Mert csak beszélnek ezek, be nem áll a szájuk, hogy az ember jó feleségként legszívesebben rájuk förmedne, hogy fogd már be, de erre módja igen sajnálatosan nincsen, és még forró ólmot sem töltene a fülébe, hogy orvosolja a hangzavart.

Az idézett kitétel nyugati életszínvonalról feudális tudattal elegyest tükrözi a mimagyarok jellemtelenségét, miszerint, hogy a lóvé az jól jön, a szabadságból viszont nem kérünk. Meg a hazugságokat is mutatja a jól teljesítő országról, amikor újabb évtizedet kérnek az Unió eléréséhez, miközben minden adat szerint csúszunk visszafelé még V4-ileg is, nemhogy brüsszelileg. Pláne burgenlandi traktoroslegény. Mindebből is kitetszik, Gulyás miniszter csak úgy mondta, amit mondott, nem igényli, hogy komolyan vegyék őtet, ezzel párhuzamosan viszont saját magát sem kellene annyira. Unalmas már a műsor.

Az életszínvonalról elmélkedvén: az én egész nyomorult életem arról szól, hogy utolérek, egy végtelen loholás a sors soha be nem hozható hendikeppel mint mindannyiunknak, kivéve miniszterügynök elvtárs és népes famíliája, valamint baráti köre. Nem mindenkinek van életszínvonala, ilyen színtelen életgörbéje van többeknek, sokaknak, úgyhogy hagyjuk egymást békén. De még mindig nem értem, hogyan viszonylik egymáshoz a teli has és a hit elvesztése, a dagadt pénztárca és a nemzeti identitás ambivalenciája. Az efölötti aggódás azt a képzetet erősíti bennem, hogy Gulyás nézetei szerint az ima és a nemzeti búskomorság addig tart, míg a nyomor.

Úgy véli, ha a magyar nyugdíjas is – mint osztrák kollégája – nyaranta két hónapig dőzsöl mondjuk épp Ibizán, akkor kevésbé törődik Istennel. Ezt mutatja, hogy a miniszter aggódik is a hanyatló nyugat lelki üdvéért, mert, mint kifejtette „Európának a keresztény értékeket a nemzetek életében fontosnak tartó polgárai joggal érezhetik úgy, hogy vesztésre állnak”, ami egyben bizonyság arra is, hogy ez a keresztény hiszti, amit ezek delirálnak, a világ boldogabbik végén egyáltalán nem fontos, ott a népek a hitbéli dolgokat elintézik magukban, és mégsem jutnak pokolra.

Viszont az a tudat is vigasztalhat minket, hogy ez sem lesz örök minálunk. Ha a kedves vezető érdeke úgy kívánja, mecseteket fog építeni stadionok helyett, piramist vagy totemoszlopokat, mert Isten annyiféle van a világon, mint égen a csillag, a hitetlenség viszont egylényegű. Két dolgot viszont megjegyezhetne Gulyás miniszter, mielőtt befogja a száját, legfőképp, hogy hitetlenül is lehet jónak lenni és erkölcsös életet élni, de Jézussal az ajkain is lehet gonosz valaki. Ez utóbbit látjuk a fideszfiúkon. Sőt, azt is látjuk, hogy kereszténységről prédikálnak, miközben pogány életet élnek.

Így hát nem attól kell félni, ha a magyar nyugdíjasnak nem lesznek napi filléres gondjai, akkor elfeledi az Istent, hanem inkább azon kellene dolgozni, hogy ők, a mai kivételezettek megtalálják magukban, ha már ennyire fontos nekik, mert láthatóan híján vannak a szakralitásnak. Nekik csupán ájtatosságuk van, ami nem hit, hanem cirkusz. És tényleg befoghatnák már a szájukat, mert csak mondják, mondják, holott azt sem tudják, mit beszélnek. Főleg akkor, amikor életszínvonalról hallunk előadásokat krumpliosztás közben, ami nagyobb ellentmondás, mint az Atya, Fiú, Szentélek egylényegűsége, pedig mennyien mentek máglyára amiatt is. Úgyhogy, hagyjuk egymást békén.

Végtelen történet

Ifj. Lomnici Zoltán a NER egyik külső oszlopa, a CÖF esze, aki közmédiás blogján elmélkedik jó pénzért “A konzervatív Debrecen, mint a nemzeti ellenállás fővárosa” címmel, és nem történeti munkát tesz le az asztalra. Csak utal 1849-re és 1944-re, a gondolatmenet esszenciája a mai vészterhes idő, midőn Budapest elesett, így újra Debrecen töltheti be a konzervativizmus hátországában a kiemelt közigazgatási központ és pertinax acis nemzeti ellenállás új „fővárosának” szerepét.” Csak épp azt nem teszi hozzá, hogy amice. De erről még mesélek.

Ifj. Lomnici Zoltán bevette magát tehát az esőerdőbe, és várja az ellenséget, akit Isten, haza és a degeneráció nevében le kell győznie. Évtizedekig fogja várni, a háborúnak már az emléke is odaveszik, de neki még csattog a protkója, amellyel Lenin fiúkat vacsorálna, ha lennének. De nincsenek. Az se baj, készültségben kell lenni, éberség elvtársak, éberség, sőt, a haza nem lehet ellenzékben. Valami ilyesmi gőzök lehetnek ifj. Lomnici Zoltán fejében, ami az ő baja, de valaki szólhatna neki a haverjai közül, hogy nézzen már végig magán, és gondolja meg, mit is lát.

Ízlelgessük azért ezt a nemzeti ellenállás ideáját, pláne pertinax acis. Régen volt az, úgy Horthy idejében, hogy a tekintetes urak deákul társalogtak, illetve dehogy társalogtak, csak beböfögtek néhány kifejezést kártyázás közben, hogy emelkedettségüket igazolják. Így tett a szentháromság a faluban, a tanító, a kisbíró és a plébános, így nyilvánultak meg Mikszáth és Móricz dzsentri hősei, és már helyben is vagyunk. Ez a pertinax acis egyébként állhatatos küzdelmet jelent, mert én is tanultam latint.

Ifj. Lomnici tehát állhatatosan, konzervatívan, nemzetileg áll ellent Debrecenben. Két kérdés van, minek áll ellent, mely ellenség fenyegeti őtet, a másik meg, hogy megkérdezte-e erről a debrecenieket, vagy csak úgy lerohanná a várost konzervatívan, és ezentúl az összes békemenet ott abszolválódna, és virágkarneválnak neveznék. Azért érdekelne, hogy ifj. Lomnici mi elől készül menekülni, mert például az én városom is elesett, de nem tapasztalok vörös terrort, és migráncsok sem grasszálnak az utcámban.

Egyáltalán semmi olyan nem történik, amitől bárkinek is menekülnie kellene. Például a szomszéd Józsi – aki vérhülye fideszes – is jól van, még nem haraptam át a torkát, amióta hatalmon vagyok de iure, mert de facto ez semmit nem jelent, amice. Most akkor én is okos vagyok? De ez csak egy kis tüske volt, mert, hogy mit jelent a nemzeti, konzervatív eszme, azt Kövér pedellus mutatta meg, midőn a Nagy Imre emlékmű helyén fölavatta az ocsmányságukat sujtásos ruhában és komcsizva. Ez már elég unalmas, de jobbat nem várhatunk.

Visszatérve azért még ifj. Lomnici hülyeségére, tudjuk az eredetét, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezt a tekintetes és méltóságos Vitéz Alcsúti Orbán Viktor jelentette ki, viszont, miután Budapest elesett, meg még számos város, azt is ő mondta, hogy a Fidesz nyert. Akkor ezt beszéljék meg ifj. Lomnicivel, döntsék el már végre, hogy menekülni kell-e, lövészárkokat ásni, ilyenek, vagy maradhat a hivatal a várbéli erkélyen, és nem költöztet-e oda Karácsony árva gyerekeket esetleg. Pokol lehet ezeknek a fejében, és nem lennék a helyükben.

Mindenesetre azt tapasztalni, én is azt látom a városomban, hogy a narancsfiúk (és lányok) egyelőre nem értik a helyzetet, ismerkednek a sorssal. Mégpedig azzal, hogy nem élet és halál urai immár az ország összes szegletében, és ettől meg vannak szeppenve. Be vannak szarva úgymond, mert azt tételezik, hogy viszik őket a kivégző osztag elé, mint ahogyan ők tették nem is egyszer. Ilyen nézőpontól még logikus is a menekülés, viszont az is kitetszik, emiatt a háborúnak soha nem is lesz vége, ez egy végtelen történet immár.

Sajnálatos módon ugyanis nem tanulnak és nem felejtenek. Leginkább azt képtelenek megtanulni, hogy más is él a világon rajtuk kívül, ez a vagy mi vagy senki, ha nem mi, akkor meg égessünk fel mindent, lőjünk az utolsó töltényig, úgy haljunk meg hitleri filozófiája, holott harcolni ellenük nem is akar senki. Ide vezet kilenc év háborús pszichózisa, amiben, s amitől ifj. Lomnici is szenved, de nagyon. Nagy munka lesz, ha lehet egyáltalán, kigyógyítani a beteget, csurig van a zárt osztály, és egyelőre a főnéni is gonosz. De majd kiderül, mire is megyünk.

Dr. Kotász! Dr. Kotász!

A fényességes medve tegnap eljött a málnásába mihozzánk, és leragyogta a csillagokat is az égről. Történek dolgok még ezen túl is, hogyha origó lennék vagy ne adj Isten, prostisrác, akkor egy komplett összeesküvés-elmélettel rínám tele a szájberteret, mert voltak benne rímes dolgok, és csak úgy véletlenszerűen ocsmányak, ahogy az Neria dolgos hétköznapjaiban szokásban van. Viszont tegnap ünnep volt, mert a fényességes medve iramlott szerte a városban lehegesztett csatornafödőkön, meg a hermetikusan lezárt utakon.

Régen a kommunisták, akiktől ezek tanultak módszertant és ganyéságot, a kényes napokon begyűjtötték a felforgató elemeket, hogy amíg az ünnep zajlik, a szagukkal ne zavarják az emelkedettséget és a szeánszot, böfögtek és megigazították az övet az egyenruhán. Mivel a Momentum megerősödve került ki a Fidesz vereségéből, a mi atyuskánk a fényességes medve valagából vigyázó szemeit rájuk vetette, odauszította a NAV bűnügyi csahos kutyáit motozni és lefoglalni, alkalom adtán vezetőszíjon vinni el, lefilmezve, megörökítve, levetítve a bávatagoknak szellemi leépülésül.

A Momentum állt a vérzivatarban és dr. Kotászt szólítgatta, forgatta a mancsában az előre megírt ítéletet, vakarászta a homlokán a friss stigmát, miközben Tiborcz vej, Farkas kisebbségi a másik oldalára fordult a habos paplanja alatt, Handóból alkotmánybíra, Poltból pedig újra Polt lett, hogy a rendszer folyamatossága meg ne szakadjon. S mondom, mindeközben a fényességes medve valaga lett nyalva fémtisztára teljesen. Kádár apánk Brezsnyevvel ilyet nem tett, legalábbis önszántából, a vén komcsiban több gerinc volt, mint ebben az ocsmány keresztényben.

Bár mindkettő mocskos egy alak, ez a mostani azért viszi a pálmát, megkapja a hangszórót, Tibi bácsi neki dobja a pöttyöst, de ugorgyunk. Amíg a nagyvilág mindeme cukiságokra – medve bácsi látogatása, Momentum lerohanása – ügyelt, a fű alatt is zakatolt a NER kérlelhetetlenül és konokon, még a drótokban is a NER zümmögött. Mert mindeközben fölfigyeltem egy írásra, amely arról szólt a címe alapján, hogy a kormány szégyell valami háromezer milliárdot. Gondoltam megnézem, miféle lelkiismeret ébredt fel a kormányban, de az nem ment.

Mindenfélét csinált velem a gép, a rendszer, azt mondta, hogy az enyém ellenőrzi, nem veszélyes-e, ha a szégyenbe hatolok, aztán az a szerver ellenőrzött engem, hogy méltó vagyok-e olvasni a cukiságokat, de be nem jutottam. Mindezt addig játszottuk, amíg már a cím is eltűnt, és nem tudtam meg, akkor a kormánynak van-e lelkiismerete véletlenül vagy pediglen nem. Ettől még nem fogok hülyén meghalni, de hozzá téve, hogy ez idő alatt a huppa szerverét is akarták egy kicsit kívülről monyákolni, az emberben az a kényszerképzet keletkezik, hogy ez nem véletlen.

Hogy a drótokban is a NER száguldozik, mint a fényességes medve Budapest útjain, és csikorogva fékez a nagy, fekete autó a Momentum irodája előtt, szavazatösszesítők tűnnek el, és még esik is. Ilyen tényállások hozzák aztán Störr kapitány apukájának igazságát a Feleségem történetéből, aki őszinte ember a környezetére nézett, és kendőzetlenül mindenki arcába mondta: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Igaz, aztán a költő (F.M.) sajátosan oldotta fel a bimbózó feszültséget, mert az atyai kifakadást így fejezte be: mondta, és csendesen elhunyt.

Esserossz. Ám terméketlen ez így, túlságosan elegáns és nagyvonalú, ami tulajdonság háborúban veszedelmes, meg különben is érdemes itt maradni. A NER ugyanis aljassága mellett degenerált is, s ekképp egészen szórakoztató pörformanszokat produkál, most épp Matolcsy elvtárs szütyőjéből, bár tőle egyáltalán nem szokatlan a móka, mióta pöttyös a segge. Új korszak hajnalát föstötte az égre közös eurázsiai valutával, amely az elektromosságon alapul. Ilyenkor az ember eldönti, hogy Störr kapitány apukájával ellentétben nem megy innen sehová.

Mert azt ugyan, ha nem is tudhatja meg, hogy miféle háromezer milliárdot szégyell a kormány, ha okádik is a fekete autóktól, amelyek tán majd érte is eljönnek, ha Putyin itt is páváskodik, ez itt olyan buli a türk génekkel és kipcsak felmenőkkel, kurvákkal és kokóval, Polttal, az írástudatlan Farkas Flóriánnal, és főleg Bakondival, valamint megengedőleg szaros pelenkával és minden más NER virággal, hogy színházszerető ember ilyet ki nem hagyhat soha. Csak ülök a zsöllyében eztán, szórakozottan reszelgetem a körmeimet, és röhögök. Azért is, mert ezt kiváltképp nem szeretik. Röhögök rajtuk tehát.

Jerry a hegyekben

Minden egyforma. Minden ugyanaz. A házak, az emberek, Orbán a függöny mögött vagy Jerry a hegyekben, al-Bagdadi az alagútjában, Adolf a bunkerben, Szaddam a rókalukban és Borkai a világ végén. José Arcadio Buendia is felfedezte, hogy az idő körben forog, Spengler is látta a kultúrák felemelkedését, bukását és újjászületését, a vén szifiliszes is ugyanannak az örök visszatéréséről ábrándozott, az ősrobbanás után vélhetően az Univerzum is visszazuhan magába, ha a gravitáció legyőzi a sötét energiát, vagy ha nem, akkor huss szétszalad a semmibe.

És most, hogy megfejtettük az örök élet titkát vagy a teljes megsemmisülését, ami maga a Nirvana, látjuk, hogy valakinek biztosan igaza lesz, vagy pedig senkinek. Éppen csak annyi a bizonyos, hogy Jerry, a bika, aki megszökött a vágóhídról a horvátországi Kastel Stariban, és a Dalmát hegyekbe menekült, megúszta a fajtája közt nemzedékről nemzedékre szálló iszonytató mesét a szervezett népirtásról, ahol vagonokba terelik a bikákat, teheneket, ismeretlen helyre szállítják, ahonnan senki nem jött még vissza a szarvasmarha-legendárium szerint. Jerry, a hős bika fellázadt és elszaladt.

Valahol a hegyekben bujkál, és egy ország lélegzett fel, hogy megmenekült, valaha volt gazdája is nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, midőn kijelentette, ha megvette hadd vigye, ha már ilyen furmányosan meglógott, éljen tovább békében és szabadon. Csak sem ő, sem a lelkendező sajtó, amely diadalt ült, hogy a bátor bika megmenekült a hentesbárdtól, nem számolt azzal, hogy ez a világ kegyetlenségre van berendezve. Ebben az egyik teremtmény megeszi a másiknak a lábát, fölfalja a veséjét és a máját, így a bika ha nem ínyencek asztalán, de mindenképp gyomorban végzi földi pályáját.

Jerryt a hegyekben farkasok és medvék várják, így, ha aeterno modo, azaz az örökkévalóság módján szemléljük a hős bika kilátásait, esélyei egyáltalán nem jobbak. Jerry azonban nem olvasgat Kierkegaardot, feltehetően a gazdája sem, s mint majd belátjuk, Orbán Viktor sem. Van (volt) olyan eszement, aki ezer évre tervezett, akad olyan, aki húsz évre rendezkedne be, amiből kilenc lassan letelik. Mások azt mondják, csak most legyen jó a jachton, kurvák és kurvoázié, kokó meg tucctucc. Mint az útkaparó álmai a Mennyországról, vagy Kis János bosszúja, hogy kieszi a gazdát a vagyonából, csak éppen megfullad a gombóctól.

Minden nagy eszme mélyén az Univerzum törvényei lapulnak az energia megmaradásáról, ezért háborúznak olajmezőért és termőföldekért. Minden igazság felírható egy falusi falvédőre, ha röhögünk is rajta. A béka perspektívája semmivel sem alávalóbb Nagy Sándorénál, a koldus viszont bölcsebb, mint a király, mert ismeri a szenvedést, szabadabb a krőzusnál, mert nincs mit féltenie. A mackónadrág kényelmesebb a szmokingnál, a mamusz a tűsarkúnál. Az öregek tudják ezt, amíg ötven éves köpcös suhancok el nem veszik az eszüket, és ettől nem állnak neki esernyővel kardozni. Mert mindenki elfeledi, hogy Jerryt a hegyekben farkasok várják.

Rózsaszínű kifestőkönyvekben élni lehet, de minek. Borkai hetek óta nem mutatkozik nyilvánosan, Orbán a kellemetlenségek elől menekül, függöny mögé, klakőrök gyűrűjébe bújik, pedig nagy danászási mániájában valaki elénekelhetné neki, hogy hiába menekülsz, hiába futsz. A sarki kocsma hangszerelésében ‘jába menekűsz, és ott már, fröccstől és felestől iszamos aggyal a delikvensek olykor sírásban törnek ki felfedezve a lét értelmetlenségét, esetleg vesén szúrják a cimborájukat, mert az embernél vérengzőbb fajta nem létezik a világon. Jerryt a hegyekben a farkas csak akkor falja fel, ha éhes, a vágóhídon akkor is kinyírják, ha teli a hasuk.

Reménytelen dolgok ezek. “Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.”

Mindezt ki más, mint minden titkok tudója, Füst Milán bácsi meséli nekünk örök tanulságul, magunk pedig Jerry bika sorsát is szem előtt tudva azzal ébredhetünk ezen a ködös hajnalon, hogy bizonyságot nyert: Borkai polgármester elrejtőzhet a nyilvánosság elől, Orbán prime minister függöny és Zeneakadémia mögé bújhat, a véget el nem kerülheti egyik sem. Hogy ezt hogyan érik el, rajtunk is múlik, de végül is nem lényeges. Hogy Örkény igazságát is bátorításnak hívjam, “Túlélsz pöcök”, ami azt igazolja, hogy a királyság illékony, csak a költészet örök. Na, meg a zene. Mindenféle muzsika.

Ha hülye prime minister lennék a Terror Házánál, akkor én is rossz verset citálnék: “Ne rejtőzz el, úgyis látlak…” – ami Buda Ferenc verse kamasz és hülye szerelmesek számára, de kontextusából kiragadva legalább annyira mást jelent, mintha Szabó Lőrincet mondanánk, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.” – ugye, miniszterügynök elvtárs, és a többi hozzá hasonló szerencsétlen senkiházi? Sőt, na, ugye. Mindemellett szurkolok Jerrynek, hogy a kietlen vadonban éljen, esetleg boldogan éljen. Sőt és végül is, köszönetet mondok neki, hogy máma megint volt min elmélkedni, ha az a semmibe is vezet.

Mi urunk, a pénz

“Nekünk Magyarország az első.” – Ilyen csatakiáltással éli az életét és kábítja a jómunkásembereket a Fidesz, és látjuk is, amint éjt nappallá téve, magukat nem kímélve, önzetlenül – a’la Borkai -, ellenszolgáltatás nélkül tevékenykednek szeretett hazánkért, amely ettől a buzgalomtól virágzik, mint a mezőn a pipacs. “Nekem Pogányszentpéter az első.” – minden bizonnyal ezzel hódította el a szavazók szívét a Fidesz által támogatott Flinger Tamás, aki csurig volt tenni akarással, tele volt víziókkal a kobakja, miként varázsol paradicsomot a somogyi faluból Mária országában. Így lett polgármester itt, Pogányszentpéteren Flinger Tamás, aztán jöttek a bajok.

Még alig zajlott le a választás, még meleg volt a tojáshéj a valagán mindenkinek, aki komoly, felelősséggel bíró ember lett a faluban, már épp készültek elemelkedni az anyaföldtől, hogy akár az angyalok, suhogva jobbítsák a falut, amikor közbeszólt az a kurva pénz. Ez a legjobb házasságokat is megrontja, hát még mennyire egy politikai frigyet, vagy egyszerűen csak magát a szimpla életet. Flinger Tamás, mint felkent polgármester arra kérte négy képviselőtársát, hogy a falu érdekében ingyen képviselősködjenek, és ők ebbe bele is mentek. Ők viszont azt kérték, hogy akkor Flinger is szimpla buzgalomból legyen polgármester, magyarán ingyen, amit ő viszont nem vállalt.

Szíve, amely oly erősen dobogott a faluért, ingyen már nem akart dobogni érte, ezért lemondott, cserben hagyva annak a közel száz embernek az álmait, aki rá szavazva remélte eljönni a Kánaánt. Ott áll a falu a sorsba vetve polgármester nélkül, gazdátlanul és árván. Az apaságnak ára van, mert miközben a pogányszentpéteri képviselők arra kérték Flingert, hogy szívbéli jóságból buzgólkodjék szeretett falujukért, ő egészen pontosan százkilencvennyolcezer forint fizetséget, plusz úgy negyvenezret szeretett volna költségtérítésnek, a képviselők azonban nem szavazták ezt meg neki, pláne úgy, hogy másodállásban lett csak volna polgármester. A szíve tehát csak félig dobogott volna a faluért, pénz híján azonban egyáltalán nem ver neki.

Lemondott a magas hivatalról Flinger Tamás, bár a szíve szakadt bele. Mert gondoljuk csak meg, ahogyan rágta a körmét a választás éjszakáján, szeretik-e őt eléggé a jómunkásemberek, bíznak-e benne erősen, s amint kiderült, igen, ő táncra perdült, hogy szüret, lesz nercbunda anyukám, vagy inkább végre bepucoljuk a házat, vagy nem tudom, milyen helye lett volna a pénznek, aztán most meg semmise. Én most nem Flinger Tamáson élezem a nyelvemet, mert biztosan jóravaló ember, hanem a politikusság természetrajzán elmélkedek egy kicsit. hogy mért áll annak valaki, főleg ily számosan, mint ebben az országban, hogy ilyen rohadt sok hazafi él itt, vagy csak ennyien akarnak könnyen meggazdagodni.

Ezt döntse el mindenki maga, fedezze fel a választottjában a megfelelő érdemeket, hogy ez betömi a lukat a járdán, az meg ingyen viteti a seggemet a buszon, netán elég annyi, hogy valaki olyan fess ember. A választók értékítélete bizonytalan, míg ellenben a politikusoké stabil és betonbiztos. Az újkori magyar történelemben – értsd a rendszer megváltozása vagy meghasonlása után – két embert ismertem, akik nem kértek pénzt a szolgálataikért, ők pedig Gyurcsány és Bajnai. Mindenki más vagy szégyenkezve ugyan, vagy öntudatosan de zsebre tette azért, mert ami jár, az jár, sőt, volt olyan is, aki egyenesen ebből gazdagodott meg, és most nem akarnék ujjal mutogatni, tudjuk, amit tudunk azért.

Az vesse az első követ Flinger Tamásra tehát, aki nem ismeri Orbán Viktort. A pogányszentpéteri félrement polgármester egy grammal sem rosszabb mesterénél, megpróbálta, nem sikerült, félreállt. Tiszta víz került a pohárba, míg ellenben a nagy fazék meg zavaros. Miniszterügynök elvtárs vagyontalan ember, mint elmondásából tudjuk, élire rakja a forintot már három évtizede, hogy meglegyen a hétszázezres megtakarítása. S amilyen sok jót ő tett az országgal, azt a kevéske fizetséget igazán megérdemli, mert neki “Magyarország az első”. Ez ilyen szép kerek történet, Hitlernek is Németország volt a jegyese, neki sem volt semmije, csak a két eszelős szeme vérben úszva.

Ma éppen Dózsa László 1942- napja van, méltóságban, pátoszban és szóvirágokban fog fuldokolni az ország, férfias tekintetek, történelem viharai meg a kiskutya farka. A politikusok szerteiramlanak az országban, mutatják a cafatos utat a vérzivatarban, s mindeközben mindenki eltekint attól, hogy ezért busás fizetséget kapnak, amiért azt beszélnek, amit a munkáltatójuk óhajt. Ez egyébként az istenadta nép, csak ezt ebben az országban már rég elfeledte mindenki, ahogyan azt is, hogy a beosztottat ki is lehet rúgni, mielőtt a főnök fejére nő. Innen nézvést Flinger Tamás nem elrettentő példa, hanem az őszinteség szobra, aki azt mondta, csesszétek meg a kaszálótokat, és elment más jövedelem után nézni. A többi viszont még mindig itt van, és azt hazudja, hogy neki az ország az első. És többet máma nem is mondok.

Mi van itt?

Olyan ábrázattal óhajtotta kitépni Hadházy kezéből az őt ekéző táblát Orbán miniszterügynök tegnap, mint egy dagadt óvodás a középső csoportból, aki a műanyag dömperjéért harcol, vagy a vödréért a homokozóban. Ez a kép Magyarország maga, a tükre, lenyomata, karikatúrája és tragédiája egyben. Orbán miniszterügynök aztán a szuszogós küzdelem után azt nyilatkozta, hogy nem ülnek fel mindenféle provokációknak. Dehogynem. Nemzeti lobogóval takarják el a nemzeti mocskot a nemzeti parlamentben. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Orbán miniszterügynök idegzete cafatokban laffog, ép ésszel föl nem fogható, erkölcsileg meg nem magyarázható, az ország érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket hoz, és retteg. Távoli sztyeppéken, ismeretlen és értelmezhetetlen emberek előtt kipcsakozik, itthon a nemzeti ünnepen nem mer a nyilvánosság elé állni, zárt körben beszél, most már teljesen mindegy, hogy mit. Méltósága, ha volt valaha egyáltalán, elillant, becsülete, ha ismert ilyet valamikor, elpárolgott, méltatlanná vált a hivatalra, amihez oly görcsösen ragaszkodik.

Indokolatlan a létezése, káros az országnak, a pártjának, a szerencsétlen családjának, már csak a baj van vele, mint az inkontinenciás, jellemtelen és rikácsoló nagypapával. Orbán miniszterügynök kiesett az időből, valahol a feudalizmus, fasizmus, kommunizmus és inkvizíció elegye fölött lebeg, nem csoda, hogy a pártját ki akarják vágni a Néppártból, de hová mennie már nincs. Pár emberrel – ilyen Salvini félékkel – közösen éltetik egymást, te rohadt nagy vagy én is az vagyok? – alapon, ami még cirkusznak is unalmas, a türköknek elmegy, de nekik is csak szódával.

A Zeneakadémián lesz beszéd holnap, kiválasztott, gondosan megszűrt, ellenőrzött, átvilágított és lefizetett közönség előtt. Orbán miniszterügynök is tudja, a közönség is tudja, mindenki tisztában van vele, hogy ez színjáték, egy szaros lufi, amely bármikor kilukadhat a hermetikusan lezárt falakon kívül, mint az tegnap is kiderült. Egy nappal előtte mondta a miniszterügynök minisztere, bizonyos Gulyás Gergely, hogy az európai kereszténység és az európai demokrácia nehéz időket él. Csak rá kell nézni Orbán miniszterügynökre, és látható, Gulyás miniszternek ezúttal lehet, igaza van.

A baj pedig ők, Orbán miniszterügynökkel az élen. Gulyás miniszter és a hasonszőrűek lesznek ott a Zeneakadémián, ahol majd kórusban üvöltik a kereszténységet az iszlám, Erdogan és a szíriai vérengzés jóváhagyólagos támogatásával, hogy szakadnának bele. Ilyenek beszélnek nekünk, és, ha megnézzük Gulyás miniszter nehéz idős panaszkodásával párhuzamosan kifejtett nézeteit, ami ezeknek az eszmei alapja, meglátjuk, alsó hangon is fél év zárt osztály járna azért, ami miatt dicsőséget várnak, és tiszteletet.

“A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája.”
– Mondta még Gulyás miniszter, és nekünk eszünkbe jut a kép, midőn Orbán miniszterügynök cibálja azt a nyüves táblát, és hangosan fölnyerítünk a boldogságtól. Továbbá azt is mondta még ez a csinovnyik, hogy a hit helyébe az ideológia lép, meg az igazságot felváltja a narratíva. Az ő istene majd biztosan megbocsát neki, hogy hülyeségeket beszél, én viszont nem vagyok ilyen mindenható, sőt, egyenesen gonosz vagyok az ész nevében a saját nyomorúságomra ugyan, de az ő gyalázatára.

Teljesen helytelen, sőt, egyenesen röhejes a hitet és az igazságot egy lapon említeni, már csak szemantikailag is. A hit, az valami bizonytalanhoz való érzelmi kötődés, benne van a nevében, a hittel az ismeretlenre bízzuk a sorsunkat, míg ellenben a fény sebessége az egyetlen fix állandó az Univerzumban. Ez utóbbi bizonyítottan igaz, míg a lapos Föld meg nem. Az a hit maga. Az ilyen gulyási dumák óvodás hittan órán elmennek, egy állam vezetésében kétséges eredménnyel járnak, mint az sorsunkon, a saját bőrünkön erősen tapasztalható. Mindez a katyvasz, ami ezeknek a fejében van, tragédia.

Mert Gulyás miniszter szerint azok akik “a kereszténység nemzetmegtartó szerepét hirdetik és képviselik, jó úton járnak a közéletben, ez azonban önmagában nem garancia a személyes tisztességre, hitre, sőt, még a becsületre sem”. Már itt is járunk a hit, igazság, erkölcs és becsület sajátos, bűzös elegyénél, miszerint elég csak a kereszténységet pofázni, hogy különben szaralak az ember, az másodlagos. Íme, hölgyeim és uraim, a Fidesz-KDNP szellemi és morális foglalata. Ilyenekről és ilyeneknek fog beszédet tartani holnap Orbán miniszterügynök, és hangosan éljenzik majd. Tapsolnak neki, ő pedig eltelten mosolyog. Ez van itt. Ez van nekünk erősen sajnosan.

Kurd zászló

Karácsony, friss, ropogós főpolgármester tegnap kitűzte hivatalára a kurd zászlót, amivel – mint mondta – békepártiságát és a kurdok melletti kiállását szimbolizálta. Karácsony, friss, ropogós főpolgármester ezzel szembement a nemzeti érdekkel. Mert, mint emlékezhetünk, Erdogan öldöklése Szíriában az Szíjjártó külügyes szíves közlése szerint. Következésképp Karácsony főpolgármester hazaáruló. Hallatlan, pedig még meg sem melegedett a valaga a karosszékben.

Innen már csak egy lépés, hogy beteljesítse ördögi tervét, és migráncsokkal ültesse be a nemzeti emlékezés gödrét, és mecsetté tegye a bazilikát. Ja, nem, az az Orbán, aki iszlám iskolákat nyittat keresztény kultúránk közepén azzal az Erdogannal, aki háborús bűnöket követ el Szíriában, civileket gyilkol, hogy már százezren el is hagyták az otthonukat. Íme, a nemzeti érdek, hátha föltűnik egypár a határon, lehet visítani és Karácsony főpolgármesterre mutogatni, hogy na, ugye.

Hozza a migráncsokat. A prostisrácok is megírta tegnap, hogy míg Erdogan kaszabolja a terroristákat, ez a Karácsony élteti őket és a zászlajukat hurcolássza-limbálja ahelyett, hogy üldözött székely zászlókba burkolózna, az uniósat pedig fölgyújtaná, ahogyan az böcsületes magyar emberhez illik. Ebből is látszik, hogy ez a Karácsony nem magyar, idegen hatalmak zsoldjában áll, a tuggyukkikében. Ilyen is volt olvasható róla, pedig még egy hete sincs hivatalban.

Mégis elképesztő dolgai vannak, leállítja a kilakoltatásokat meg barátkozik. Hogyan lehet barátkozni a vérzivatarban, ezt nem lehet ép ésszel fölfogni. Meg október 23-át is meggyalázza, semmi fennkölt sóhajtozás, összevont szemöldök, Dózsa László 1942-, se Mariska és komcsik szidása, ruszkik hazazavarása és keresztény szabadság, hanem buli a városháza parkolójában a Quimbyvel. Buli, cseszmeg, hát milyen romlott lelkű liberális az ilyen? Meg kell a szívnek szakadni.

Mindemellett dicséretes dolgok ezek, az ember kezdi érezni a szabadság illatát, ami furcsa és veszélyes is egyben. Nincs meg benne a rend, a bakancsok csattogása, a talpak egymásra lépése, ami nélkül a NER-ember elveszettnek érzi magát, mintha ingoványon járna. Nem mondják meg neki, mikor kell tapsolni, és azt sem, kell-e épp kakálnia, a NER-ember így nem élhet, tenni fog ellene bizonyára. Már tegnap is sétáltak Salvinit éltetve, 23-án majd tojással dobálják meg Karácsonyt.

Volt már rá példa, Demszky is kapott a képibe, Göncz Árpád pedig nem tudott beszélni a füttyszótól. Erősek bírnak lenni a keresztények, ha sokan vannak, autókat is föl tudnak gyújtani, TV-székházat romba dönteni és más ilyen cukiságok. Egyáltalán, nehezen viselik a vereséget, mint ahogyan a választás óta eltelt héten is megmutatkozott, ott tesznek be a legyőzőjüknek, ahol csak tudnak. Képzelhetjük, mi lenne, mi lesz itt egy országgyűlési választási vereség után.

De az még odébb van, ha lesz egyáltalán, momentán ezzel a mostanival kell kezdeni valamit. Azt tapasztalhatni, hogy szerte az országban a hatalomhoz jutó ellenzék gesztusokat gyakorol és úriemberkedik a hétpróbás gazemberekkel. Ennek így kell lenni normális országban, ámde a miénk nem az. Azok, akik és ahol alkalmasint legyőzettek, Isten, ember és a Btk. minden törvényét megszegték, ráadásul kegyetlenül irtották az ellent, aki most békejobbot nyújt.

Hát, nem tudom. Ha fordul a kocka, ezek kitekerik a nyakukat, a családjuk írmagját is kiirtják, mert nem ismernek kegyelmet. A szívemmel érzem, hogy jámbornak és megbocsátónak kell lenni, az eszemmel viszont tudom, hogy ez öreg hiba. Csapdahelyzet ez, hogyha az ember hű önmagához, akkor később kitörik a nyakát, ha ésszerűen cselekszik, akkor megkapja, hogy ez sem különb azoknál. A háborúkban mindig vannak ilyen dilemmák, és az erős szokott győzni.

Nem a humánus. Az ilyen úri passzió békeidőkre szól, most pedig még mindig háború van. Mert bármennyire is szép gesztus, hogy Karácsony, friss és ropogós főpolgármester kitűzi a kurdok zászlaját, attól még Erdogan gyalogol végig rajtuk a tankjaival, Orbán pedig élteti. Érezzük az aljasság ellentmondását, és mégis tehetetlenek vagyunk. Nem intés, csak magamban való mormogás, hogy mind az összes friss győztesek vigyázó szemüket Demszkyre vessék azzal a tudattal: ami most van, csupán egy sóhajtás. Levegőt majd évek múlva lehet venni, ha egyáltalán.