NER-útikalauz csókosoknak

Orbán Viktor Mihály mostanság utazgat, rohangál, mint egy mérgezett egér vagy lökött nyúl. Úgy is mondhatnánk, hogy rángatják a drótját neki, ő pedig ennek megfelelően mozgatja a végtagjait, de legfőképpen az ajkait. Oroszba’ is vót, és eltátotta a száját, hogy jé, valamint örült is nagyon, hogy “az európai civilizáció két ékkövében” – úgymint Moszkva és Szentpétervár, magyarul Leningrád – eltölthetett kis időt az Anikó meg a Gáspár nélkül méla boldog-magányban.

Putyin cibálta oda egyébként, a rosseb se tudja miért. Egészen biztosan nem azért, hogy mint elvetélt Neymart köszöntse őtet – a habitusa ennek a nyikhajnak felel meg leginkább -, bár kapott egy udvarlást a KGB-stől, “mindannyian tudjuk, mennyire szereti a futballt, jó futballistaként ismerjük”. De, hogy ki az a mi, hány hacker, vagy az egész végtelen lelkű orosz nép, arra nem derült fény, de ez mindegy is. A lényegesebb, hogy mi a súlya az alaknak, nem kilóban gondolva természetszerűleg.

A mi vezénylő csillagunk védjegye a világban, hogy jó futballista volt. Nos, ez is annyira igaz, mint, hogy forradalmár lett volna, viszont azt mindenki láthatja, hogy most micsoda is. Egyeseknek isteni természetű megváltó, a többségnek patás patkány, de mindenképp egy szétfolyt, orálisan fixált, gyenge jellemű és nulla akaraterejű bábu, akit a gyógyszerei még összetartanak úgy-ahogy, de, ha az egyszer ez szétfolyik, medveanyám, mi lesz itt.

De máma nem erről beszélgetünk igencsak kedélyesen, hanem, hogy elöntötte a kultúra a csillagunkat, és megrótta az ő NER-i népét, hogy mért nem jár hetente Moszkvába operába. Pedig ő sem ott volt – pedig lehetett volna -, hanem meccsen volt a drága elvtárs. De aszonta az ő NER-i népének mintegy megrovón, “nem is érti azokat a magyarokat, akik elmennek a bécsi operába, de nem akarják megnézni a moszkvai Nagyszínházat.”

Ezt most hogy, akad fönn az ember szeme, mert ő ugyan ott volt, mégse ment bele a Bolsojba, akkor meg rajtam mér kéri számon, hogy büdös bunkó vagyok, ugye. Nem áll össze a dolog sehogyan. Azt még Lázár képes bécsi beszámolója után megérti az ember, hogy a bécsi opera az mért mellékszál, de azt nem, mért épp az opera jut az eszébe Oroszba’, s nem mondjuk a Tretyjakov Galéria, vagy akármi egyéb.

Sőt, és főleg, mint a kereszténység fénylő és óvó csillaga, mért nem a Megváltó Krisztus Székesegyházat ajánlja bámulásra, amelyet – úgy emlékezek – az ő moszkvai ura és parancsolója újíttatott fel. Akkor melléje tehette volna a bécsi Stephansdomot, rámutatva arra, hogy ez utóbbinak nincsen is hagymakupolája, s a magyarok, ahogy oda sem járnak misére, miért Moszkvába nem mennek inkább. Csapnivaló egy idegenvezető ez az alak.

Törökbe’ is vót, pláne a Gazsi gyerekkel párban, szultánavatáson. Hogy a Jézusokkal táncoló gyerek mit keresett ott, az egy nagy és örök rejtély, senkise érti. Tán a Hagia Szophiát akarta volna újraszentelni ezerötszáz év és Menas pátriárka után, vagy én nem tudom. De erről az útról szót sem ejtett a hívek épülésére, csak befalt egy tál baklavát, és már indult is, pláne vizes hajjal. Most meg Izraelbe ette el a rosseb, és aléló szívvel várom az ajánlatokat, mit érdemes látni, ha arra vetődök épp.

Mindenesetre tanulságos utazások ezek, mielőtt a facén összeáll az a kurva vakáció fölirat. Reszkető szívű népünk bizakodva tudósul arról a mindennapi örömhírekből, a’la emmeggy, hogy fénylő csillagunk, miközben elhozza a világbékét, elsimítja a Föld nevű bolygó összes gondját is, sőt, arra is van érkezése, hogy operát ajánljon miheztartás végett Moszkvából. Hogy ő sem járt ott, az nem baj. A baj az, hogy döglenek a nyulak.

Selejt

Ezen a különös júliuson négy nemzeti láblabdacsapatunk kilépve a nagyvilágba, és találkozva luxemburgi meg mindenféle gólemekkel egyet sem bírt nyerni, egy nyüves meccset sem. Jó esély mutatkozik arra tehát, hogy, mire Medárd átka tovaúszik a szürke fellegekkel, már egy sem lesz a piacon, na, ugye. Ezeket a nemzeti csoportosulásokat, amelyek kicsik és savanyúak, meg nem is a miénkek, már a nyár közepén, a selejtezőkben kiselejtezik, ez az évek óta mutatkozó általános tapasztalat.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.

Bűnvadászok

Kurvából lesz a legjobb feleség, mindannyian elkövettünk ezt-azt. – Ilyen bölcsességekkel vigasztalja McBride kapitányt a jóindulatú rendőr, amikor bamba képpel ott áll előtte Wilbur Walsh és Matt Kirby kéretlen felvételre várva, s persze belebukva a mókába, “Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”. – Úgy lesznek rendőrök, hogy nem is akarnak, sőt, hat hónapig föl sem mondhatnak, hallatlan.

Az ott Miami és egy film, ez pedig itt Magyarország, és nem köztársaság. Az egyik mese, a másik meg nem, s míg abban azt tanulmányozhatjuk, hogyan lesz a pofozkodó favágóból stramm rendőr, itt pedig annak vagyunk tanúi, miként rohad szét minden, és marad rendőr olyan is, akinek pedig emberi számítás szerint nem ott lenne a helye, de Pintér Sanya mégis így akarja.

A Fidesz, mint a vezére, eljátszotta itt is ugyanazt, mint mindenben, hogy mást mond, mint amit csinál. Annak idején a Bajnai-kormány (2009-ben) eltörölte a belügyminiszter azon jogát, hogy jogerősen elítélt embereket a rendőrség kötelékében tarthasson. Ellenzékben Orbánnak habzott a szája, hogy az úgy nem jó, ez így nem elég, aztán hatalomra kerülve 2011-ben mégis visszaállította az egészet.

Pintér Sándor pedig, aki két hét alatt rendet tett, 2012-óta huszonkilenc olyan rendőrnek adott felmentést, akiket a bíróság korábban akár két év felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélhetett, a mérlegelés egyetlen kritériuma pedig ez: „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”. – Minden bizonnyal.

Ezt az egészet a Magyar Helsinki Bizottság piszkálta meg és hozta nyilvánosságra, mert nekik úgyis mindegy, hiszen a fiatal keresztényektől megkapták már a kilövésüket engedélyező matricát. Addig is azonban, amíg kivégzik őket, amiatt aggódnak, hogy a belügyminiszter ilyen elnéző gesztusai táptalaja lehetnek a testületen belüli fellazulásnak, s ebben van is némi igazuk, valljuk meg.

Egy jóindulatból állásában hagyott ember könnyen utasítható olyasmire, amire másképp amúgy nem, és most, hogy az ellenségek száma – úgymint hajléktalanok és civilek – exponenciálisan növekszik, szükség lehet minden jóöklű harcosra, mert mindent a kopaszok és forró vérű nyugdíjasok sem bírhatnak, ugye. Másrészt a rovott múltú kollégák amúgy is közel állhatnak belügyér et. ragyás szívéhez, ismerve az ő bájos előéletét is.

Egészen elképesztő iramban suhanunk valami meghatározhatatlan állapot felé. Nem Dél-Amerika, hanem a bizonytalan kelet irányába. Baltás gyilkosokat is elenged a fényes tekintetű jó pénzért, a kétmilliárdot (vagy mennyit) sikkasztó roma vezér meg ott pöffeszkedik az ő jobbján, hogy egyéb nyalánkságokkal, amelyet úgyis ismer minden újszülött, most ne is hozakodjak elő.

A helsinkiek azt mondták, az ilyen rehabilitált rendőrök azért veszélyesek, mert olyanok, mint a rohadt alma, amely megbetegíti a körötte lévőket is, az egész testület sokkal jobban kitett így a korrupciónak és a hatalmi arroganciának. Nem mondtak nagy újságot, ehhez hasonlatosan rohad szét az egész ország a fejétől a talpáig, Orbán íróasztalától a legutolsó tanyasi kalyibáig bezárólag.

Visszatérve még a Bűnvadászokra – ha már ezt választottuk példamesének -, emlékezhetünk, hogy Walsh és Kirby abban a reményben szorongatják meg a szenátor és az ügyész tökeit, hogy emiatt majd őket McBride kapitány jól elbocsátja, aztán meg nem. Csalódniuk kell, és még dicséretet is kapnak, mert mint már említettem, az ott Miami, ez viszont itt Magyarország, és ennyi köztünk a különbség.

Illiberálreál

Szijjártó et.-nak nem tetszett a képe, ezért az ő javaslatára a fényes tekintetű leváltotta a Balassi Intézet éléről Hammerstein Juditot. És állítólag leginkább azért, mert korábban a Magyar Idők – ami izé, ugye a fényes tekintetű kedvenc valamije, bár ismeretlen okokból újságnak nevezik – bírálta az intézetet, mert a magyar kultúra külföldi népszerűsítésekor túl nagy teret adott a balliberális művészeteknek.

Ilyesmikről fogok mesélni most, arról majd más alkalommal, hogy óvakodni kell a Magyar Időkbéli bírálattól, mert ez akasztást von maga után. Láttunk már fotót, amelyen a fényes tekintetű a repcsijén ilyet nézeget nagy gonddal. Most is, midőn repült a messzi Törökországba a friss szultán avatására, bizonyára látta a zorgánumban, hogy ez a Hammerstein komcsikat éltet, s mivel egyetlenünk meg jó bolsi, elküldte neki a selyemzsinórt.

Első blikkre nem tudja az ember, mi a baj a balliberális művészettel, mert ilyen fogalom a valóságban nincsen. Csakis jó művészet van, illetőleg szar, a NER szívének meg ez utóbbi a kedves. Ebből fakadhatott például az a móka is, hogy egy szombathelyi tanácsnok asszony a Weöres Sándor Színház repertoárja fölött óhajtott őrködni, amikor itt Alföldi rendezett, és voltak értő támogatói is, mondván, az nekik túl súlyos.

Ez például lehetséges ok, nehéz olyasmit befogadni a jelszavakhoz szokott elmének, ami nem egydimenziós, fekete meg fehér, és nem a katonás térkövek hamis szimmetriája jellemzi. Az ilyesmi csak megzavarja a választópolgár rendhez szokott lelkét, és elvész belőle az a nyugalom, amit a gondolkodás teljes hiánya nagy kegyesen biztosít. Rendnek kell lenni ugyanis.

1937-ben is az volt, amikor Hitler bácsi Münchenben megrendeztette az “Entartete Kunst”, azaz, az elfajzott művészetek kiállítást a “Nagy német művészeti kiállítás” ellenpontjaként. Az utóbbiban a “tiszta művészet” képviselői állítottak ki, az “elfajzottak” a “kultúrbolsevik” minősítéssel, amely a mi balliberális művészetünk megfelelője, mintegy elriasztásként kaptak helyet egy padlásszobában.

Hitler a kiállítás ismertetőjében így fogalmazott: „ezek a műalkotások önmagukban nem érthetők, ezért van szükség egy olyan útmutatóra, amely megindokolja, hogy a jövőben miért tartsuk mindezt távol a német emberektől.” – A mi egyetlenünk kiállítást még nem nyitott meg, de ennek a Hammersteinnek a menesztése, s főleg az indoka mindennél beszédesebben mutatja a NER által idvezítőnek tartott művészeti irányt, amelyet bízvást nevezhetünk a szocreál nyomán illiberálreálnak is talán.

Ennek egy jeles darabja például a “Nemzeti összetartozás dala”, de köztéri iszonytató szobrokat, épületeket, tereket is bízvást belerakhatnánk a demonstráló szatyorba. Írásművekről nyilatkozni én nem tudok, a Kerényi-féle borzalmaktól eddig megóvott a jóisten meg a finnyás orrom, viszont a jómunkásember nem rendelkezik kellő immunitással, veszélyeztetett fajta tehát.

Ez az egész irány a szocialista realizmus kisöccse. Azt sem a művészet természetes fejlődése, hanem gonosz ideológiák hozták létre, s olyan is volt. Az is tartalmában szocialista, formájában nemzeti izé volt, amely az engelsi tipikust volt hivatott lelkesen ábrázolni. De ennek taglalásába most inkább ne menjünk bele, mert itt van nekünk ez az idebiggyesztett képünk, a fényes tekintetű lelkesítő portréja, mint minta és irány.

Bármily meglepő ez az etalon, s nem az orbántorgyánpolgárkormányt ábrázoló műalkotás, amely, mint emlékezhetünk, puttók, huszárok meg minden kutyafasza közepette ábrázolja egyetlenünket, s túlzó lelkesedés és igyekezet tükröződik rajta. Ezzel szemben ez a portré, amelyet van szerencsém közszemlére tenni, már a letisztult illiberálreál remek darabja. Benne van a népért való élés, a darukkal tömött ég és a tiszta jószándék teljessége.

Még nem annyira kifinomult, mint a Kim Jong Uné a testvéri keleten, de még olyan is lesz, ha el nem basszuk.

Karma

Három gonosz, ámde kellően meggondolatlan alak egy dél-afrikai vadrezervátumba érkezett rinocérosz-gyilkolászási szándékkal, s bár ne tették volna. Ilyet is gondolhatnának így utólag, danászva a késő minden kisöreg-szerű és féle slágert, ha lenne nekik ehhez torkuk. Olyanjuk azonban nincsen, mert csak egy fejet, ámde több megcsonkított testet és három pár tornacipőt találtak, miután oroszlánvacsoraként fejezték be földi pályafutásukat.

Nick Fox, a rezervátum guruja nem kárörvendően, de azért malíciózusan rossz döntésnek nevezte a hármak vadászási szándékát, amely lám, ide torkollott. De, hogy kinek az oldalán áll mégis, arra utal az a gyöngéd megjegyzése, amellyel az oroszlánokat a védelmezőiknek nevezte, egyben utalva arra, hogy szerencsés – vagy szerencsétlen, ez filozófiai gusztus kérdése – esetben eledel lesz a teremtés koronáiból, miközben sunnyogva járják a hadak útját.

Bár lányregények szerint az Isten mégsem erre teremtette volna az embert a maga képére és hasonlatosságára, ezt az egészet röhögve írja felül mégis Darwin bácsi, sőt, gonosz filozófusok is. Előbbi az evolúció, utóbbiak a létért való harc folyományának tudva be azt a törvényszerűséget, hogy a vadászból is lehet préda, de, hogy teljesen antropomorfizáljuk a történéseket, a forradalom is felfalja a saját gyermekeit, mint azt Vergniaud bácsi szíves közléséből tudjuk.

És hipp-hopp, máris itt vagyunk a Lajosnál, a Simicskánál. Ő szegény – esetleg szerencsétlen – szintén vadászási szándékkal volt itt a Magyarország nevű rezervátumban, és fölfalta őtet, mint a forradalom gyermekét az Orbán nevű oroszlán. Nem vagyunk mi Nick Foxok, hogy rossz döntésnek nevezzük a gecizős hadjáratot, de, mint utólag kiderült szintén az élet törvényeire utalva, az erősebb kutya baszik, ugye, Simicska meg így járt.

Hogy hogyan is valójában, az voltaképp titok. Az ő sagájában egyetlen bizonyosság van, nem kapta meg a selyemzsinórt, és még csak barátilag sem kérték arra, hogy miheztartás végett lője főbe magát. Esetleg elég lesz, ha csöndben és magányosan pusztul el, a vagyona töredéke is megmarad, azonban az még mindig több, mint amennyit bármely panelproli valaha el is tud képzelni, de ez irreleváns. A történetek itt, minálunk nem a plebsről és a plebsért szólnak, azok csak a díszlet a királydrámában, hordalék csupán.

Filozófiai és evolúciós szintről a hit tartományába emelve – bár nem a kereszténység vad védelmezőjeként, hanem annak ellenére inkább – a vadorzók, az oroszlánok, valamint a Simicska vs Orbán parabolát, mindkettőt a karma működéseként értelmezhetjük, ebből fakadóan törvényszerűnek is nevezhetők az események. Ez a karma rohadtul következetes, és – mint azt az Agymenők Rajesétől tudjuk – szinte newtoni pontosságú, azaz, minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár.

Továbbmenve a lenini úton, minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A karma nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. Ezzel bármennyire is fájó ezt elismerni, eljuthatunk annak belátásáig, hogy nemcsak az orvvadászok fölfalatása és Simicska taccsra tevése eleve elrendeltetett, hanem az is, hogy Orbán itt ül a nyakunkon.

Az ő léte és tevékenysége Kádárból, hátrébb haladva az időben Horthyból és Ferenc Jóskából eredeztethető, míg el nem jutunk az első egysejtűig. Vigasztaljon bennünket, ha vigasz, hogy a karma lerendezi őt is. Ha nem is ebben az életben, mert arra vajmi kevés az esély, de lesz ő még ázalékállatka, vagy ganajtúró bogár. Nem vagyok én Orbán Gáspár, hogy hirdessem az igét, mégis, Buddhában testvéreim, javasolom a világ sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján való szemléletét.

Ez esetben garanciát vállalok arra, hogy egy éven belül jóra is fordul minden, azzal az egy aprócska megszorítással, hogy galaktikus évben számolok. Ez az az idő, ami alatt a mi Napunk megkerüli a Tejút középpontját, és saccper kábé olyan kétszázötven millió földi évet kóstál. Kicsire azonban nem adunk, ülve az Atyának jobbján hörböljük a seritalt, amit Orbán töltöget mit parancsolsz édes gazdám hajlongással, és akkor kerekké válik a világ. Hacsaknem azzal a kurva Androméda köddel való karambol keresztbe nem tesz az egész mennyországnak.

Tetkó és toka

Orbán Viktor Mihály nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az NKE friss, ropogós tisztjei közül – akik eztán már csak érte élnek és halnak – csak egy olyan akadt, aki nem volt száz százalékban NER-kompatibilisen egyenszürke, de ez még nem zavarta őtet, mert még nem tart ott az agyának az evolúciója, de majd Isten és a kemikáliák segítségével meglesz az is.

Bocsánatminiszterelnökúr (Patyi) András, rektor és csalásügyi mindenessel lépkedtek az új húsok előtt, mindeközben pedig miniszterügynök úr elégedetten csettintett a duci ujjaival, és kifejezte gyermeki örömét, hogy: „Egy tetovált volt. Mindegy, én csak egyet láttam, egy tetovált volt. De a többi rendben volt.” – Ahogyan a gazda tekint szerteszéjjel a nyájon, s hizlalja szeme a jószágot, vagy még szaporítja is.

Hat évvel ezelőtt, amikor katonákat stírölt az ő szemével, akkor is megállapította, ki a nyalka huszár, ki meg nem. A kövérség sem tetszik neki, azóta tudjuk: “Jól néznek ki a legényeink, jól néznek ki. Nincs köztük kövér, az a halálom, pocakos tábornokok velünk gyalogolnának, nagyon jól néznek ki.” – Ha kocsmában volnánk, stílszerűen vethetnénk a szemére, hogy nézzé má’ magadra, baszki, de nem vagyunk ilyen vendéglátóipari egységben, ám még lehetünk.

E két megállapításból viszont kibontakozik az az ideális embertípus, amely miniszterügynök úr szíve szottya, s akkor ilyen lesz a magyar tenyészbika archetípusa. Mert olyan lehetőségek vannak, hogy dagadt és kivarrt, ez nem menő. Lehet dagadt és sima bőrű, ez sem. Aztán sovány és tetkós, essejó, végül a kákabélű és makulátlan bürkéjű egyed, na, ő a jó elvtárs, ezek szerint.

Fejlődhet még, milyen külső jegyek legyenek jellemzőek a magyar fajra, persze a piros pöttyös seggen kívül. Ezek: a szőke haj, kék szem, megfelelő magasság (minimum száznyolcvanöt), valamint az előírt fejforma, amit tolóméterrel lehet vizsgálni. Az ilyenek aztán a nemzeti tenyészprogram részei lesznek, s ha akad még a migráncsok által meg nem rontott szűz, ezeknek fogja széttenni a lábát.

Egyébként folyik a Párt megtisztítása is. Gondoljunk csak bele, hogy a Dájcstomi, bármekkora barom is a számtalan anyától született szőlőfürtnyi kölkével, meg a szétszívott agyával, akármennyire is szétesőben van, de azért ott bizsereg benne valami a szabadságból mégis. Ezzel szemben egy Gulyás Gergely a sas szemeivel, keményítő szagú kérlelhetetlenségével, mindig frissen borotválva az élcsapat mintapéldánya már.

Az ilyen érzés nélküli robotok ideje jött el, s mint az látható, a közszolgáknak, honvédeknek meg mindenféle alakoknak, akik az orbáni hatalom támaszai lesznek, nem elég, ha az agyuk mosott, már a bőrüknek is annak kell lennie. Innen látszik, hogy a rezsim berendezkedett, ügyel a részletekre és az egységes arculatra is SS-i módon szinte.

Ebbe a sorba a futballisták, akik egyetlenünk szívének hatalmas szottyai, nem tudom, hogyan férnek bele. Ők ugye, mint megtudhattuk, a hazaszeretet szimbólumai, s olyik úgy szét van varrva, hogy alig látszik ki az ember, mondhatni, a festék tartja össze, mint egy rossz Ladát, vagy Skodát a békeidőkben. Érzem itt a bazi nagy ellentmondást, ám a kövérséggel sincsen ez másként.

Például vegyük a húszezer éves Willendorfi Vénuszt a nagy hasával, farával és labdányi csöcseivel. Ő nemcsak a termékenység, hanem a jólét szimbóluma is egyben, s ez a két állapot egyetlenünknek oly igen kívánatos, nemzeti program szinte. Főleg a szaporodási része, ez egyértelműen, ezt még mindenki űzheti, később már nem biztos, a zabálás öröme viszont a kiváltságosoké most is. A rendszer tehát működik.

De nézhetnénk a tetkót akár, amely eredetileg törzsi és rangjelzés is volt, Polinéziában az öreg előkelőkön már alig maradt szabad bőrfelület. Ilyképpen valaha az volt az ideális, ha dagadt volt a delikvens, és szét volt varrva, ami épp ellenkezője miniszterügynök úr ideális embertípusának. De nem azért, mert ez már az atomkor, hanem, mert gyerekkorában, az avas szagú parasztudvaron a párttitkár apukája ezt verte bele.

De ha már ez az atom, akkor meg eszembe jut a drága Kim Jong Un a rakétáival meg a Trump haverjával. De ez a Trump, ez csak jelenthet Denis Rodman-nek, a Chicago Bulls valahai erőcsatárának a millió NBA bajnoki gyűrűjével, aki vénségére akkora cimborája lett a diktátornak, hogy a ferdeszemű a tenyeréből eszik. Ilyképp nagyobb a hatalma, mint Trumpnak, akitől viszont a mi zsebdiktátorunk hugyozik állva.

Nos, emberek, ez a Rodman – képen mutatom – totálisan szét van varrva, karika lóg az orrából meg a füléből, sőt, olykor tűsarkút és női ruhát hord, amitől a mi egyetlenünk szívszélhűdést kapna. Sőt, migráncsos színe van. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a világ nem úgy jó és ferde, mint ahogyan azt Orbán elképzeli, továbbá, hogy a szemétdombján ugyan lehet kakas, de csak egy piti pöcsfej mégis. Ezt tartsuk szem előtt mindenképp, miközben puskaporunk szárazságát óvjuk.

Kampec dolores LXXIX. – Bűn, ha van

– Ez meg mi a retket karattyol itt? – Ezt a kérdést tette fel az egyik traktorista a sarokban csak úgy magának, miközben úgy nézte a teleképet, hogy a szeme egy damilon lógott a hóna alatt, és mégis tudott pislogni. Erre a földöntúli jelenetre ébredett Béla, amikor visszatért a gyerekkorából, kelepelő gólyák, ordítozó békák, és a nagyapja bősz, méterrudas haragja elől a régi falusi iskolából, ide, az örök kocsmába, ami voltaképp ugyanolyan álomszerű volt, mint az agya likacsos mélye, és lelkének éjfekete sötétje. A Nap szenvtelenül sütött be, át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt a traktorista arcára, aki ettől olyan lett, mint a frissen szántott föld, a szeme helyéről, a megmaradt lukból csimaszok másztak elő, és az orra végiben egy veréb illegette magát.

Amióta szünet nélkül rúgták a labdát a dobozban, idekint megállt az idő. Vagy körben forgott inkább, zakatolva ismételve magát szakértésekkel, reklámokkal, mondván és sugallva, zabálj csipszet, szopjál kólát, és vegyél kölcsönt fűnyíróra. Csak az egy perc gyűlöletek vittek ritmust a monotóniába, úgy mormolva a litániát mindig visszatérve, mint egy elfuserált kakukkos óra. Most is, az ifjú traktorista, aki mégis úgy nézett ki, mint a saját múmiája, csak kevesebb foggal, mint a fáraók, azért beszélt karattyolásról és retekről, mert a bíró alig is fújta le a meccset, a győztesek még el sem sírták magukat vagy rázták az öklüket gusztus szerint, már ott állt a dobozban egy nő valószínűtlenül keresztbe rakott lábakkal, hogy majdnem föl is borult, és folytak ki belőle a migráncsok, sorosok, orbánok és némethszilárdok olyan kérlelhetetlenül, mint a halál bizonyossága, és annyira feleslegesen is teljesen.

A traktorista fogta a szemét, letépte a damilról és visszagyömte a lukba, ahová a teremtő rakta valamely elfuserált napon, amikor még ő sem tudta, milyen hiábavalóságot gyúrt össze sárból és mocsokból, hogy milyen szemetjét az időnek. Ha élt még volna ez a teremtő, elszégyelli magát bizonyosan, de már rég megmurdelt. Elütötte egy villamos, aztán villám csapott belé, és az utolsó, hetedik életét egészen mókásan egy torkán akadt szőlőszemtől veszítette el, miközben hasonképpen guvadtak a szemei, mint a traktorista polgártársnak most a meccstől. Az ürdüng pedig jót röhögött, beleült a trónusba, ami törte a csontos seggét, de ennyi kényelmetlenség megérte, hogy azt csinál már, amit csak akar. Ez volt az a pillanat, amikor Felcsúton felsírt egy csecsemő, és a Viktor nevet kapta az apja után, csak külföldiül.

Egyébként ez volt az a nap is, amikor elhervadtak a csillagok, és végleg lekonyult Buddha füle. Csak a hiábavaló mosolya maradt, mert ő sem tudta, hogy a jó sohasem győzhet, s őt magát is csattogó fogú szörnyek robbantják majd cafatokká, mint faragott szobrot, és mindent megül a gyalázat, ami ott szivárgott a kocsma falának lukain, ráült a fröccsök urának feje búbjára, és szemtelenül vihogott, akárha Pompom. Ez történt a világgal nyolc év alatt, és senki nem tudta, hol lehet a vége, az egész falu olyan lett, mint egy elfuserált panoptikum, viaszos arccal néztek benne a népek mind, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök és a bánatos melegítősök is. Viaszgyerekek dübörögtek csontból faragott rollerekkel, és a templom harangja vattalabdacsokat okádott, amint hirdette a gyalázatot.

A retkeket emlegető polgártárs kért még egy fröccsöt gyorsítóval, hogy a mája majd a gatyája fölött türemkedjen a napfényre, s amint a billegő nő az utolsó hajót, az utolsó okádást is megmutatta, és biztatott mindenkit, hogy hamarosan újra jelentkezik, mint valami rugóra járó papagáj, a telekép másféle migráncsokkal lett tele megint, olyik a pályán futkorászott, festett arcú honfitársai pedig ezrével püfölték a dobokat a szivárványos köntöseikben, táncikáltak, mint a bálozók, amikor beütött a mennykő. A retkeket emlegető polgártárs ugyanis kiköpött és majmoknak nevezte őket, s bár ne tette volna. Ettől Béla egy pillanat alatt élénkült meg, mintha új elemet kapott volna a seggébe, s nem tudta, honnan tért belé vissza ifjúkorának ereje, de fogta ezt a polgártársat, és, tisztesség ne essék szólván, kihajította az ablakon.

A fülsiketítő csörömpölés közben szállt a polgártárs a levegőégen, kalimpált, de repülni ő nem tudott, így bánatos arccal, mint valami gyomorbajos és menstruáló Szűz Mária, úgy landolt a Szentháromság szobor tövében, épp a közmunkások csámpás lábai előtt. S ami a leglehangolóbb, nem tudta, mért került oda, mi az, ami Bélából kicsalta az állatot, ami pedig jól elbújt benne. – Majmok mi? A kurva anyád. – Ezt ordította utána Béla búcsúzó üzenetként, s ahogy a polgártárs seperte magáról a szilánkokat, még csak föl sem háborodott, mert tényleg nem tudta, mi a bűne. – Hülye ez – Így magyarázott a közmunkásoknak, akiknek a nyolc évi sertepertélés annyira elvette már az eszét, hogy azt hitték, valami szent pottyant alá az égből, s hogy ez egészen bizonyos legyen, a harang is megszólalt, és nem vattalabdacsok, hanem gőz formájában pöfögte ki magából a gonosz leheletét, totális bávaságot bocsátva a falura, s visszavonhatatlanul.

Nemzeti húgyszag

Szép nap köszönt hamarosan a Fidesz-es legendáriumban, s lassan már a történelemben is a csak “Kossuth térieknek” nevezett igazmagyarok közül egészen pontosan százhúszra, akik, mint az ismeretes, 2006-ban, aztán még sokáig széthugyozták és szarták a placcot, máma azonban a “gyurcsányi erőszak áldozatai”, s mint ilyeneknek, az Igazságügyi Minisztérium fejenként kétszázhetvenezer forintot fizet nekik Mari néni konyhapénzéből az akkor elszenvedett sérelmeik miatt.

Nemzeti kormányunk gondoskodik nemzeti gyermekeiről, mondhatni, nem hagyja őket az út szélén. Ugyan nem az elesett, tolószékes, éhező, fázó, homlessz és mindenfajta élhetetlen alakokról, akik annyit is érnek a központi vezérlő filozófia szerint, á, dehogy. Hanem a harcosokról, akik, amikor szólít a haza, tűzhelyet és családot tökösen odahagyva indulnak védeni a hont, így hát, helyben is vagyunk egyből, már megéri fasisztának lenni is. Illetve botorság, csak annak éri meg lenni már ebben az országban.

Ez az összesen harminckétmillió egyre romló forint egy elvetélt puccs utóvédharcának ára és jutalma. Megérdemlik, benne voltak a fősodorban. Mint tudjuk, Orbán Viktor Mihály, aki már akkor is igen-nagyon óhajtotta a hatalmat, velük együtt puccsolt, illetve az is tudvalévő, hogy ő állt az egész hátterében. Ultimátumot is adott az akkori kormánynak, hogy monnyonle, és a Fidesz is ott tutult a téren más hősökkel együtt. Ezek a hősök aztán életvitelszerűen maradtak a téren, és megülte azt a nemzeti húgyszag.

A Kossuth tér szétpisálása lett a nemzetépítő erő a Fidesz-es legendáriumban, s kis idő múlva, amikor már teljesen átírják a történelmet, a kicsi kis orbánjugendek hős forradalmárként tanulnak róluk két lövészet, három hittan és négy testnevelés óra között. Még később, a Pesti Srácok mintájára elnyerik a Parlamenti Jampecek hősi nevet, és honlap indul a nevükkel, rovásírással. Az ilyen hülyeségeket csak a mélységes undor íratja velem, bocsássatok meg, de még az is lehet, hogy vátesz vagyok, és bár ne lennék.

Mindemellett a zsebpénz kifizetése után kitüntetés is járhatna igazán. Abban az országban, ahol egy Németh Szilárd a maga szellemi képességeivel és prosztóságával “Prokop Péter díj”-at kap azzal az indoklással, hogy az ő lehengerlő személyisége “közízlést formáló erő”, a tér forradalmi széthugyozása minimum egy Jászai-díj, de mindenféle bayeri kereszt meg az elképzelhető minimum. Most csak kicsit zokogok, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Ámde arra már inkább, hogy, mint az ismeretes, a “Kossuth tériek” szellemiségének köszönhetően immár harmadszor riszálhatja a torkunkat egy csorba, de azért rozsdás késsel Orbán Viktor Mihály, s most értünk el odáig, hogy sem gyülekezni, sem homlesszkedni nem lehet már. Ergo, ha volna is késztetés a mai időben a népekben, hogy a térre költözzenek puccsista szándékkal, az már nem megy. Ez a hatalom fél ugyanis, és bárcsak az akkori is ezt tette volna, s O. V. M.-et, mint ahogyan az történt valójában, az államhatalom megdöntésének kísérlete okán vitték volna zacskót ragasztgatni. Ilyet azonban ők nem tettek, csak nézték szótlanul, ahogyan permanensen pofánköpi őket.

Ilyen töketlen ez a liberális hatalom, képtelen megvédeni magát. A német bajuszost is a “Sörpuccs” után szanatóriumba küldték, ahol a hülye Hessnek lediktálta a Mein Kampfot, majd kis idő múlva annak szellemében vágta el azok torkát, akik elnézőek voltak vele. Nálunk is, ma már nem lehetne a téren táborozni. Egyrészt, egy szerelmespár is forradalmi csoportosulásnak számít, másrészt meg hetekig sem lehetne ott tutulni, mert életvitelszerű nem otthon levés volna. Így válik homlessz a tiltakozóból.

Hogy még jobban elmenjen a kedvünk az élettől, emlékezzünk arra, hogy amikor volt még Alkotmánybíróság, tehát a gyurcsányi terror alatt, a talárosok alkotmányellenesnek nyilvánították a Fővárosi Önkormányzat 2006. október 26-i rendeletmódosítását, amely közterület-használati engedélyhez kötötte volna az építmények, berendezések, valamint járművek elhelyezését politikai rendezvényeken; illetve önkormányzati engedélytől tette volna függővé, hogy fővárosi közterületen többek közt színpadi és hangosító berendezéseket állíthassanak fel. Döntöttek a bírák, mehetett a buli és haligali.

Ilyen is volt, most meg nincs ilyen. Bár Alkotmány sincs, se köztársaság, se semmi. Gyülekezni nem lehet, tüntetni nem lehet, szegénynek lenni sem lehet. Tizenkét év alatt megvalósult a tökéletes fasiszta állam, amely húgyszagban született, és még mindig az lengi be annak ellenére, hogy a teret átépítették, és dolomit üli meg kiégett fű helyett. És az, hogy az akkori fostosok ma kártérítést kapnak nemzeti hősként, annak a tehetetlen és beszari hatalomnak a bűne, amely ma, ellenzékben ugyanolyan mamlasz, és hagyja, hogy pofán hugyozzák. És a többséggel együtt, ezt el ne feledjük.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.

Gombócfilozófia

Móricznál, a Tragédiában Kis János módszeresen, erős elszánással, mintegy bosszúként akarja kienni a vagyonából a tehetősebbet a butaság masszív bátorságával, és bele is hal természetesen. Torkán akad a gombóc ugyanis. „Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember.” – így jellemzi elbukó hősét az író, mert többet mondania róla nem kell. Kis János lelkére így ül a kora. 1909-et írtunk akkor, amikor a novella papírra vetődött, éppen készült kitántorogni másfél millió emberünk, és azóta voltaképp semmi sem változott.

Csurig van Kis Jánosokkal az ország, csak igyekeznek letagadni őket. Nem is etetnek senkit, hogy beleszakadjon a gombóc-zabálásba, inkább megfagyni hagyják, vagy börtönbe zárják, mielőtt ilyen illetlenség történne a frissen térkövezett tereken, a kiirtott fák hiátusában heverészve. Balog páter sem gombócot, hanem fürjtojásos libamájat szolgált fel a homlessz-gyermekeknek, akik azonban nem voltak annyira fejlettek ideológiailag, hogy el akarják enni az összes pénzét, mert a világ, amelyben élünk, már csak ilyen hamis. Ez a NER, ebben kifinomultabb a szenvedés, nem olyan kétségbeesetten gyomorból érkező, mint Móricznál, pedig ugyanaz.

Ugyanekkor, tehát a valós időben, azaz máma, a kínai Chendungban egy étterem egy hét alatt ment tönkre, pedig csurig volt vendéggel. A tulajdonos akciót hirdetett: egy tizennyolc dolláros tagságiért a vásárló egész hónapban korlátlanul ehetett az étteremben. Óriási sikere lett az ötletnek, naponta ötszáz vendégük lett, június 11-re már tizenötezer dollárt kerestek, de hirtelen hetvenhatezer dolláros adósságuk is keletkezett, és másnapra be kellett zárniuk. A vendégek ugyanis másoknak is odaadták a tagságijukat, így egy jeggyel többen is annyit ehettek, amennyit csak akartak. Mások pedig nem álltak meg az evésnél, hanem összecsomagolták és zsákokban vitték haza az ételt.

Mert az ember telhetetlen állatfajta, és gonosz is persze, csak nem tudni, a lélek melyik zugában lakozik az egyik, illetve a másik. De olykor lelke sincsen neki, amiről számtalan megalázott és megszomorított tudna érdekfeszítő előadást tartani. Mészáros Lőrincről nem tudjuk, gonosz-e, az mindenképpen bizonyos azonban, hogy telhetetlennek mondható. Vagy azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak rángatják a madzagját. Ennek ellenére róla derült ki, hogy gazdagabb immár az angol királynőnél is, pedig neki a famíliája az idők kezdete óta teszi félre az aprót a párnacihába, a Bözsi mégis csak jelenthet a mi Lőrincünknek, mert Magyarország jobban teljesít.

Ez egy sajátos hely a világban, ez a mi buborékhazánk, itt mindig másképpen történnek a dolgok. Móricz is, amikor megírta a Tragédiát, akkor ért el Zola letűnt naturalizmusához, istenített Petőfink meg, az ő népiességével akkor állt elő, amikor Baudelaire abszintba ájult bele a szimbolizmust nyögve. Irodalmunk, mint ahogyan az egész ország, fáziskésésben volt, amiből az írást a Nyugat kiráncigálta, s ezért utálták is a szabolcskamihályok, az ország enbloc azonban úgy maradt, belesüppedve a megkésett feudalizmusba, és voltaképp most is ott van. Most folyik az eredeti tőkefelhalmozás, de magyarosan, irányítottan és féktelenül. Nem a teljesítmény és munka számít, hanem a veszedelmes viszonyok.

És itt érünk körbe, és itt kell feltennünk a kérdést, hogy ez a Lőrinc mért ilyen gátlástalan étvágyú egy alak. Biológiai oka lehet, olyasmi, mint az evésfüggőség. Ennek oka brit tudósok szerint az, hogy a magas kalóriatartalmú ételek a dohányzáshoz vagy a kábítószerekhez hasonló függőséget okoznak. A szalonnát és csokoládét fogyasztó patkányok vizsgálata arra utal, hogy a kényszeres evés hátterében a drogfüggőknél már igazolt agyi jutalomhiány áll. Ez igaz lehet, az Agymenőkben is elhangzik, igaz, más megközelítésből a telhetetlenség magyarázata. Az okosok azt mondják, ha egy patkánynak elektródák segítségével orgazmust lehet okozni, s ezt egy gombbal irányíthatja, addig nyomja, míg éhen nem hal.

És bármennyire furcsa is, most, Baudelaire-el, az Agymenőkkel, Móricz-cal és a chendungi étteremmel el is érkeztünk a NER leglényegéhez, és ahhoz, mért fog mindenképpen elbukni. Törvényszerű ez, ha látjuk, az étterem is becsődölt a gátlástalan fosztogatástól, és így jár majd magyar hazánk is. Mikor elfogy a gombóc, mert már nem lesz mit osztani, ezek a mai Kis Jánosok elkezdik kizabálni a másikat a vagyonából, és totális lesz az anarchia meg a káosz, mert a telhetetlenség nem ismer határokat. Bele is halnak majd sokan, ami viszont lehangoló, hogy először nem a mészároslőrincek, hanem te meg én. Ez ellen nem lehet mit tenni, az Univerzum tele van kőkemény törvényekkel, amelyeket lehetetlen legyőzni. Csak a karmában bízhatunk, hogy a dolgok kiegyenlítődnek végül. Ebben a játékban Orbán varangyosbéka lesz, te pedig nagyfarkú milliárdos esetleg. Ezt nevezik gombócfilozófiának, eredete Li Taj Póig nyúlik vissza.