Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.

Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Pá, európai piknik

Harminc éve, 1989. augusztus 19-én Sopronpuszta térségében békedemonstrációt tartottak az osztrák-magyar határnál, miközben párszáz keletnémet menekült áttörte a kerítést-kaput, és Ausztriába szökött. Előtte, június 27-én az akkori osztrák külügyminiszter és Horn Gyula közösen vágták át a határzárat, demonstrálva a megfigyelő berendezések lebontását. Utána, szeptember 10-én éjfélkor Magyarország hivatalosan is megnyitotta Ausztriával közös határát a nyugatra távozni szándékozó keletnémet állampolgárok előtt, akik ekkor már a saját okmányukkal elhagyhatták Magyarországot és Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhattak.

A ma harminc éve történt úgynevezett páneurópai piknik a határ áttörésével ebben a kontextusban mérföldkő, amely aztán elvezetett a német újraegyesítéshez és az Európai Unió tagállamainak egységesüléséhez. Ironikus, hogy ma pedig az a Magyarország, amelyik akkor ennek a folyamatnak az élére állt, az Unió szétverésén munkálkodik szuszogva, és, hogy Merkel, aki a német nép hálájának szorításában vergődik, azzal az Orbán Viktorral találkozik, aki kerítést épített. A bontás ünnepén az építővel bazsalyogni elég nonszensz, de ilyen a politika, mindig a jómunkásember szívja a csöcsöt. Merkel egy módon lett volna méltó ehhez a naphoz csupán, ha egy szál szegfűt visz Horn Gyula sírjához.

Most három napos búcsút rendeznek Sopronban az évforduló okán, van ringlispíl és fellép Nagy Feró pénzt keresni, azzal a toldással, hogy egyelőre még nem Orbán vágta át a drótot, de lehet, két év múlva már arról harsognak zenei fesztiválokon. Harminc évvel ezelőtt olyanok szervezték a találkozót, akik szabadságot akartak, s ezért kockáztattak is, mert nem lehetett tudni, van-e érvényben lőparancs vagy nincs. Orbán Viktor már akkor sem szabadságot akart, hanem csupán hatalmat. Amikor mások határt nyitottak, ő Soros-ösztöndíjas volt, amit csak addig szakított meg, amíg a már úton levő oroszokat hazazavarhatta.

Ennek megvolt a kellő publicitása, míg a veszélyekkel járó piknikezésnek meg nem. Mégis vele találkozik meggondolatlanul Merkel, ami azért is nonszensz, mert hiába ő ennek a szerencsétlen országnak az első embere, az a gondolat, amit a páneurópaiság képvisel – benne az integrációval és szociális felelősségvállalással – távolabb nem is állhatna embertől, mint amennyire Orbántól áll. Sem a történelem, sem az eszme nem indokolja, hogy Orbán és mostani csürhéje itt kinyissa ugyanazt a száját, amit Tusványoson is, és esetleg ugyanazt mondja vele, vagy pedig, ha nem, akkor viszont hazudik. Sem Orbánnak, sem ilyen Novák Katalinoknak semmi keresnivalója nincs itt.

Nem az egyszerű ellenérzések okán, hanem a logika parancsának engedelmeskedve. A harminc év előtti események voltaképp Moszkva ellen szerveződtek, ma pedig ismerjük a kedves vezető Moszkvával való perverz és visszataszító viszonyát. Mégsem ez az, ami miatt ez a csürhe nem méltó arra, hogy ünnepeljen, s éppen ezt a napot, hanem a Brüsszel az új Moszkva, nem leszünk gyarmat és minden olyan kijelentése és törekvése miatt, amely az egységes Európa ellen irányul, míg ez a nap épp annak az ünnepélyes évfordulója, hogy megnyílt az út az egységesülés előtt.

Érthetetlen tehát, Orbán és a Fidesz mit ünnepel ezen, amikor az idea szöges ellentétben áll az övékével. Bár a holnapi, bazi nagy tűzijátékos is. Mert Szent Istvánra hivatkoznak ugyan, ő viszont az országot úgy tartotta meg, hogy a kereszténységgel Európába vezette azt, míg ezek ennek örvén épp kivezetik onnan. A Fidesz egyszerűen elveszítette azt a jogát, hogy a múltra mutogatva bármit is ünnepeljen, ami az ilyen napokon – és voltaképp az összes többin is – folyik, szemfényvesztés és hazugság. Hogy összefoglaljam a mai és holnapi cirkuszi mutatványokat: méltatlan kezekben vannak az ünnepek, és méltatlan kezekben van az egész ország is.

Semjén pelenkája és más történetek

Úgy alakult az élet, hogy ma ismét Semjén elvtárssal kezdjük az elmélkedést, miután és aztán természetszerűleg egészen máshol érünk partot. Olybá tűnhetne, hogy én pikkelek a pátoszos gyilkosra, pedig dehogy. Csak nézegetem őtet, hallgatom a mérhetetlen bölcsességét neki, ahogy vinnyogva szeretne megfelelni a főnöke hóbortjainak, s ettől mindig beleszalad a kifent rohamkésbe. Nem lehet egyszerű a nyamvadt élete, ahogy huhogva köröz fölötte a rézfaszú bagoly, készen arra, hogy pokolra szálljon vele, mert aki Istent megcsalja, azt elviszi az Ördög.

De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. “Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: “Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): “Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Kiflicsücsök

Semjén Zsolt, minősített szarvasgyilkos Assisi Szent Ferenc szobránál kurválkodott Csopakon, fölavatva azt és beszélve róla, hogy a természetben mindenkinek megvan a saját helye. Igaza van, az övét is tudjuk. Nem ott, hanem egészen máshol lenne, mégsem ott van, ahol lennie kellene. Szent Ferenc az állatok, a kereskedők és a természet védőszentje, ezen kívül apostoli szegénységben élt, sőt, madarakkal suttogó is volt, Semjén Zsolt meg az, aki. Meghatározhatatlan organizmus, legfőbb ismertetőjegye, hogy imád állatokat gyilkolni, ilyképp ez a fellépése maga az anakronizmus.

Politikusként is igazolhatatlan a léte. A legközelebb úgy kerülünk hozzá a Brehmben, ha NER-bábként határozzuk meg, egy ócska marionettként, akinek a zsinegjei a tudjuk ki kezében vannak. Hogy most Szent Ferenc leple alatt, rá hivatkozva próbálta meg igazolni teljességgel fölösleges létezését, az NER-Magyarország abszurditásának és végtelen romlott ostobaságának bizonyítéka azzal a toldással, hogy Semjén igazából föl sem fogja, meg sem érti, hogy nevetséges az, amit tesz. És ez alól az sem menti fel, hogy már nincs, aki nevessen rajta.

Semjén állatokra lődöz, ilyen újkori vadász, amely emberfajta a vérszomját ideológiákba gyömöszöli, pedig föloldozást a gyilkosságra csak az adhatna, ha éhes lenne. A természeti népek, ha – hogy éhen ne vesszenek – megöltek egy állatot, köszönetet mondtak neki, hogy az életét adta az életükért. Úgymond sportból gyilkolni, s közben teremtésvédelemre hivatkozni, az aljasság minősített esete. Még Penny is az Agymenőkből azt mondja, hogy náluk, Nebraskában két okból lőnek élőlényre: “hogy leszálljon a pasinkról, vagy, hogy megegyük”.

Az úgynevezett sportvadászat aljas dolog, ahogyan Semjén űzi, minősítetten az. Mégis, ez az egész delírium Deutsch Tamás beléptető kapuival kezdődött, és a vége meg ott van, hogy ez a Deutsch Tamás ma már a CONT bizottság negyedik alelnöke, amely szakbizottság a költségvetés ellenőrzéseként a korrupciót is vizslatja. Azt mondták erre, kecskére bíztak káposztát, de ez sokkal több annál. Leginkább annak az ékes bizonyítéka, hogyan szakad el a valóságtól az úgynevezett politika, s hogy Semjén Szent Ferencre hivatkozhat a véres kezével, csak újabb bizonyság erre. Hab a tortán.

Politikusnak – nagyon kevés idealistától eltekintve – azért áll az ember, hogy indokolatlanul és könnyen éljen jól, vagy hatalommániás. A kettő olykor összefügg. Bármely emelkedettség és pátosz, nemzetre, munkásosztályra, családokra hivatkozás ennek elleplezésére szolgál. Amikor mindezt megtetézik azzal, hogy a lopást annak az érdekének állítják be, akit meglopnak, az már olyan, mint amikor Semjén gyilkolásról elmélkedik Szent Ferencre mutogatva. S hogy Isten nincs, azzal is bizonyságot nyer, hogy mindeközben nem szakad le az ég.

Van azonban a hatalomgyakorlásnak egy perverz oldala is, amikor a társadalmat nemcsak pofán köpik, hanem még ki is röhögik. 2010-ben Orbán ellopott háromezer milliárd nyugdíjforintot az emberektől, s közben Selmeczi Gabriellát kinevezte nyugdíjvédelmi megbízottnak. Már az is vérlázító volt, hogy az előtte a Lockheed-botrányba és kiflilopásba keveredett, a kiflicsücsökről elhíresült fideszista egyáltalán a politikában maradhatott, hogy viszont még a lopott pénz védelmét is rá bízta – legalábbis nevében – a bimbózó diktátor, az a vég kezdete volt.

Orbán – nem először, de leginkább, legfájóbban – akkor köpött a társadalom arcába, és ezzel a kinevezéssel még meg is alázta az embereket. Ők pedig megadóan tűrték. Nem itt kezdődött, hanem Deutsch kapuival, de ezen a ponton vált gyakorlattá, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, s még csak nagyon meg sem kell magyarázni. Pofán öntik valami mázzal, a népek pedig ihletetten lefetyelik a szart, s a legtöbbjük még boldog is. Kilenc év alatt szótlan alattvalóvá vált a magyar, s ma eszébe sem jut belegondolni, mit jelent, ha Semjén Szent Ferenc szobrot avat.

Nem látja meg benne az abszurdot, ami azt mutatja, hogy elveszítette a valósággal való minden kapcsolatát. Mentségére legyen mondva, a megélhetési európai politikusok sem különbek, ezért választják meg Deutschot korrupciót felügyelő alelnöknek. Mindezzel csak arra óhajtottam utalni, hogy a kör bezárult, és magunkra maradtunk nyomorúságunkban. És ez mutatja, hogy ami most történik velünk, már nagyon régen elkezdődött, mi több, lelkes asszisztálásunk mellett, és nem is érdemlünk jobbat. Mi hagytuk, hogy így legyen, dögöljünk hát bele méltósággal vagy röhejesen.

Lázár János munkát oszt

“Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.

Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.

Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.

Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.

Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.

Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.

我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. “我是匈牙利人” – vagy “Я венгр”, esetleg “Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.

Lelki káposzta

A szem és a lélek dolgai kifürkészhetetlen, hatalmas rejtelmek. Tegnap vagy ötvenszer mentem rá egy híreket összegző oldalra, akárcsak mindig, minden nap, hogy tudjam a világot. Oldalvást bevillant hirtelen, hogy a lelki káposzta csodálatos hatásai, s mondok magamnak, mi van, mi a rosseb is Kázmér, miféle új tündöklések földön és egen. És persze lila volt az a lelki, ami bizonyosság a megnyugvás mellett csalódást is hozott kicsit, mert valljuk meg, egy lelki káposzta boncolgatása sokkal érdekesebb, mint a liláé, amelyet reszelünk, szeletelünk, főzünk, dinsztelünk gusztus és ízlés szerint. Ki utálja, ki pedig rajong érte, ilyképp már majdnem lélek, viszont mégsem egészen az.

Vannak ilyen félreolvasások, amelyeket csokorba rakva Freud bácsi és mai utódai elalélnának a gyönyöröktől, és még azt is tudnák, hogy mért konyul le a malac farka, sőt, hogy mért pöttyös a matróz feleségének melltartója. Mondjuk. Rengeteg jelentések vannak a kusza világban, így az is hordoz valamit, hogy akárhányszor is mentem arra a nyüves oldalra fel, mindannyiszor lelki káposztát láttam elsőre, holott az eszem tudta, hogy nem az. Viszont ezek szerint a szívem nem kulináriákat és kuruzsló egészségügyi tanácsokat várt, hanem a lélek csodáit és a hit rejtelmeit. Mert sokadszorra már világos volt teljesen, ez valami jel, az univerzum, Buddha vagy Woland, esetleg a böszme meleg üzen, hogy álljak le kicsinyég, fékezzek úgymond.

És ne a köpcös aljasságait nézegessem ezúttal és kivételesen, mert az örök és megingathatatlan, viszont, hogy a lélek káposzta volna, az egyszeri, ilyképp megismételhetetlen, ennek továbbgondolása az igazi feladat, elmulasztása pedig bűn. Füst Milán bácsi is megmondta, hogy “…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi…” Különben is vasárnap van, ki misére megy, ki pipázik, ki meg mulat, mások pedig szőnyeget klopfolnak vagy a gyerek valagát.

Ezen túl, szintén Füst mester tanításaira hivatkozva, miszerint: “Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem.” – Ilyképp, aki azt hiszi most a forradalom receptje következik, vagy egy újabb nagy leleplezés, engedje el a kezemet szépen, mert máma kizárólag és csakis a lelki káposztáról lesz szó. De meg kell valljam megtörve a bizonyítékok súlya alatt, még magam sem tudom, mire jutok vele, ám ezért annyira izgalmas az egész. Haladjunk kifelé tehát a torzsából, ami a lelki káposzta közepe, és a gyerekkor egyben, mint kiderült.

Sokáig korán aludtam el… – Így is indíthatnék, ha Proust volnék, parafával lenne bélelve a szobám, és a madeleine illata meg a tea gőzei hoznák elibém a rég letűnt időket. De nem vagyok kifinomult francia, hanem magyar kisfiú rövidgatyában, aki ott áll nagyapjának udvarán, ahol gólyák kelepelnek, Csibész, a puli túrja föl a veteményest, kezemben a káposzta torzsája, amit nagyanyó rakott oda, hogy ropogtassam, míg ő a többit lereszeli, megdinszteli. A nyers káposzta jó, a dinszteltet utálom, nyúlós, rágós, csúszós giliszták, de apelláta nincs, meg kell enni. Mindent meg kell enni, ami ehető, és nagyanyó elibém rak. Ilyesmiben pardon nincsen annál, akinek az oroszok klozettnek használták a zsírosbödönjét, teliszarták, tönkre téve mindent.

De legalább nagyapót nem lőtték halomra, ezért állhatok most az udvarán bambán, kezemben torzsával, a lélekével is. Mert épp kezdődik odakint az új mechanizmus, aminek ez a vége, hogy ülök a parafamentes szobában emlékekbe menekülve, mert közben eltelt ötven év, és semmi sem változott. A lékek-káposzta, akár az igazi, jelegénél fogva réteges természetű, egyenként lehet leszabni a szeleteit, hogy fölfeseljen benne és általa az idő. Kitekinteni belőle és mindent belátni, mint J. A. almavirágjának kukaca, a börtön lakója a cellából, az akasztott ember a hurokból nézegetve kajlán kifelé újratemetve és meggyalázva mégis. Így rétegződik az élet, akárha káposzta levelei, míg le nem reszelik, meg nem dinsztelik sóval és köménnyel, majd disznóbélbe töltött hurkával szervírozva azt.

Mert az élet mocskos egy dolog, mindenkit, mindenki lelkét lereszelik, dinsztelik, abálják, és a kedves vezető elé tálalják böfögős fogyasztásra, hogy csak a torzsája marad, az is félig rágottan. Így ültem ott tegnap a csorgós hőségben, ami máig hatol, fölfalva, mint a forradalom gyermeke majd hatvan éven át új mechanizmustól kezdve unortodoxiáig bezárólag, Kádártól Orbánig, szocializmustól fasizmusig, csak közben eltelt ez élet. Ez nem panaszolkodás, hanem biccentés és nem remélés szétnézve könnyedén a homokos, vizes síkon. Ez marad hát torzsával a kézben mint esszencia, és ez kevés. Viszont “Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul… Különben is: a rosszban is van jó s a jóban is van rossz, ez a sorsunk…”

Mondja szintén Milán bácsi, és ennyi mára. A szentmise véget ért, menjetek békével.

Kígyó a plafonból

Nigéria Ondo szövetségi államának parlamentjében félbeszakadt az ülés. Nem azért, mert a helyi Kövér lefújta a bulit, hanem, mert a plafonról egy kígyó pottyant a képviselők nyakába, aminek – bár szokva vannak Isten különös teremtményeihez – mégsem örültek, tán érthető okokból. A következtetések levonásakor nem mindegy, hogy a plafonról, vagy plafonból esett a lábatlan jószág. Az elativusi helyrag (ból) azt mutatja, hogy a plafon belsejéből pottyant volna a csábító ördögfattya, míg a delativusi (ról) pedig azt jelzi, hogy a felszínéről zúgott alá az almával kísértő bibliai alak (ez is fontos lesz majd).

Hogy kívülről vagy belülről zuhant le a jószág, tényleg nem mindegy, az viszont igen, hogy görög-latinul (a’la Sziszi) hogyan nevezik ezeket a helyragokat (elativus, delativus), mert ezt csak azért mutattam meg, még ezt is tudom, hogy Novák Katalin államtitkár asszonyelvtárs ne szomorkodjon annyira. Tegnap ugyanis abbéli bánatának adott hangot, hogy a NER ellenségei kulturálatlan taplók, ezért, gondoltam, megcsillantom ebbéli képességeimet, ne ríjon már annyira. Egy elativus ér annyit, mint a CSOK, a delativus pedig a családvédelmi akciótervvel vetekszik, mint Novák asszonyelvtárs agyának felemelő összes tartalma.

De térjünk vissza Nigériába. Az Africanews azt írja, Ondo állam parlamentjének épülete annyira lepusztult, hogy bizonyára nem okozott gondot a kedves kígyónak tanyát verni a plafonban, ahonnan, elvesztvén hasának tapadását, alázúgott a képviselők közé. Képzeljünk el egy ilyen jelenetet a mi tiszteletlen házunkban, ahogy Kövér pedelluson, esetleg az állatok nagy barátján, Semjén elvtárson, vagy egyenesen Orbán Viktor Mihály zsíros tarkóján landol egy égből pottyant csúszómászó, hogy milyen visítás lenne ottan. Nem győzne érette imádkozni Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök, aki egymillió eurót kapott a magyar adófizetők pénzéből.

Az egyházfi egész júliusban fohászkodott Orbán Viktor Mihály lelke üdvéért ezért a pénzért, mert migráció és keresztényüldözés, ilyenek. És itt jön képbe a légtornász kígyó. Mert elég különös hely ez a Nigéria, a kőolajból annyi pénzük van, amennyit nem szégyellnek, ez azonban nem mutatkozik meg – az ondoi parlament is rogyadozik – az országon. A kedves nigériaiak hetven százaléka él a szegénységi küszöb alatt, alig van áram, aszfaltút, tömegközlekedés, viszont a kormány milliárdokat költött az új fővárosra (Abuja), elnöki palotára, aranyozott kupolájú mecsetekre, ilyesmikre, akárha kies hazánk tempója. Sőt, még egész jól is fociznak.

Nigériában nem a keresztények vannak veszélyben, hanem mindenki. Az utak mellől elrabolják az embereket vagy lelövik őket felekezettől függetlenül, de ez is mindegy szinte, mert egyelőre nem tudják biztosan azt sem, mennyien is vannak. Százötventől százkilencven millióig saccolják a nigériai lélekszámot, és az ország negyven százaléka keresztény. Ha csak az alsó hangot nézzük, akkor is van arrafelé hatvanmillió keresztény, akiket Orbán Viktor Mihály mind megvéd alkalmasint, s ha magyar őseik vannak, jó pénzért be is telepít. Most viszont ő adott a miénkből úgy háromszáz milliót, amire nem nyert felhatalmazást a választóktól egyáltalán.

Legalábbis szerintem. Az irányultság azonban, hogy hol kúrja el a magyar adófizetők pénzét, alaposan érthető. Ahol nehéz a nyomát követni, és az történik vele, amit csak akarnak. Régebbi nigériai sztori az is, hogy bizonyos vizsgadíjak eltűnését azzal magyarázták, hogy felfalta egy óriáskígyó, egy állatkert belépti díjainak köddé válását pedig egy gorillára igyekeztek rálőcsölni. Ezen a ponton nem tudható, a lopás módszertanáról ki tanulhat kitől, a nigériai mindenesetre egyszerűbbnek tűnik. Az Uniónak is el lehetne magyarázni, nem a Tiborcz vej lopta el a pénzüket, hanem egy vak komondor vacsorálta meg, mert nem tudta, mit cselekszik.

„Imádkozunk, hogy az Úr áldásai sose hagyják el Önöket.” – ezt írta levelében Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök Orbán Viktor Mihálynak a pénz kézhez vétele és elosztása után. Kétségek közt vergődik az ember, mert erre a püspökre is elég volt ránézni, ahogyan a várban talpig selyemben és bársonyban feszített a kedves vezető redves oldalán. Ő sem egy ferenci habitus így első blikkre, és nem is elsősorban a sorosista pápára, hanem a régire, a madarakkal társalgóra gondolok ilyenkor. Nigériában kígyók potyognak a plafonról, minálunk mállik le a kórházak vakolata, ezek ketten meg egymillió euróval kurválkodnak keresztényileg, pedig Isten nincsen is. Ez abból látszik, hogy nem verte meg őket.

Államjólét, jóléti állam, meg az Orbán

Már megint elkészült egy tanulmány, amely a mimagyarokat támadja és beleavatkozik a belügyeikbe, valami liberális ármány egyben, összeesküvés, aknamunka ez is. Mert az szerepel benne, hogy az uniós tagállamok közül csak a bolgár háztartások egy főre eső végső fogyasztási kiadása volt távolabb az EU-átlagtól 2018-ban, mint a magyaroké. Hétköznapi nyelven megfogalmazva: csak ott alacsonyabb az életszínvonal, csak ott van távolabb az uniós átlagtól, mint itt. Számok mutatják ezt, viszont a számok is kommunista csökevények csupán, bolsevista trükkök, ha az igazat mondják és nem a Fidesz rózsaszínű kifestőkönyvét.

Egyébként ezt a nyomort, ezt a gyalázatot, ha nem is ilyen frappánsan, de több millió ember is el tudta volna mondani a saját tapasztalataiból kiindulva, csak nem tudta volna besorolni magát tyúklábat szopogatva, ám már ez is megy. Másrészt meg, mi az Uniónak csak szőrmentén vagyunk tagjai, kivesszük belőle a zsebpénzt, de amúgy szarunk az egészre, ilyképp az életszínvonalat ahhoz méricskélni szintén felforgatás. Tágabb kontextusba helyezve kies hazánkat találhatunk számos afrikai országot, ahol szarabb a helyzet, s akkor okkal mondhatja azt a kedves vezető, hogy na, ugye, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, vagy jön a TEK.

Nem is ebbéli nyomorunkon óhajtok sóhajtozni máma ezért, hanem a tanulmány egy másik eleme mozgatta meg a képzeletemet. Az is szerepel benne ugyanis, hogy lakosaival ellentétben az állam helyzete korántsem ennyire gyalázatos, a magyar állam ugyanis a végső fogyasztási kiadásai tekintetében nemhogy sereghajtó, hanem a középmezőnyben van az Unióban. Államjólétnek nevezik – ha furcsán is – ezt a mutatót, amely azt jelzi, mennyit költhet a rezsim, és ezek szerint nem keveset. Kocsmák mélyein ezt úgy mondják, van itt pénz kisapám, van dögivel. A kérdés azonban mindezek után csak annyi, hogy hol az anyám valagában van, ha van, és miért ott.

Az állam fura és összetett jelenség, képződmény, rengetegféle dolga van, illetve lenne, ha megfelelően működne, de nem működik. Csak slágvortokban: az állam áll előttünk büdösen az okmányiroda sorában, az állam az, aki miatt lerohad a fülünk a kórházban, és szintén ő az oka, hogy a gyerekünk hülyén jön ki az iskolából. Az államot látjuk továbbá az ácsorgó vasútban, a füstölgő buszokban, a méteres kátyúkban, a töketlen rendőrökben és mindenütt. Az államnak pénze nincs, mi adjuk neki adó formájában, és ő dönti el, mire költi.

Továbbá az államot testesíti meg az úgynevezett végrehajtó hatalom, ami nálunk egyenlő a Fidesszel. A végrehajtó hatalom pedig a törvényhozó hatalom – úgymint országgyűlés – törvényei alapján működik, ami, mint ismeretes – mármint az országgyűlés – szintén egyenlő a Fidesszel. A Fidesz pedig Orbán Viktor maga, így nem kerül sokba annak belátása, hogy az állam maga Orbán Viktor, akárha XIV. Lajos, ha mondta ezt a francia, ha nem. Így áll előttünk az önkény, ha Mari néni nem is tudja, mert ő azt sem tudja, hová tűnik a befizetett adója, amiből az állam (Orbán Viktor) jól él, van neki államjóléte. Míg ellenben Mari néni meg nem él jól, semmiféle jóléte nincsen, ami anakronizmusnak tűnik, pedig csak szimpla lopás, de itt tetten érhető.

Odáig jutottunk, hogy végső soron Orbán Viktor és az ő csápjai meg folyományai döntik el, mire költik az állam, tehát Mari néni pénzét, s mint kitetszik, nem Mari nénire. Ezért szenved hiányokat a nyugdíjában, ezért kap csupán nyolc év múlva csípőprotézist, mert a csontja eltört az állam által be nem tömött kátyúban. A friss házasnak is olcsó hitelt kínál az állam, eladósítja, mert nem rá költi a pénzt, hanem stadionra, térkőre és bumfordi szobrokra. Sőt, egészen képtelen dolgokra szórja el a pénzt az állam futballtól kezdve határon túli szavazatokig, míg pedig Mari néni, az ő középkorú gyermeke és csetlő-botló unokája meg nagy ívben le van szarva.

A fenti összefüggések alapján Orbán Viktor szarja le, de Mari néni mégis neki csókol kezet, mert nem tudja, miben él. Nem jóléti államban, amit pedig ígértek neki a rendszer megváltoztatásakor, úgy csomagolva, hogy ekkor meg ekkor utolérjük Ausztriát, és még, harminc év után is csak a határidőket módosítgatja a Matolcsy-Varga páros, mint Orbán egyik csápja. Viszont ez soha nem fog megtörténni, mert a magyar állam jóléte olyan beruházásokban manifesztálódik, amelyek semmire sem jók, ámde ki lehet belőlük venni a százalékot, mint az immár százmilliárd fölött járó leendő kézilabda csarnokból is. Ez – és az összes többi – nem a sportszeretet, hanem a juss miatt épülnek, olyanok is.

Ideális esetben az államjólét arra volna való, hogy jóléti államot teremtsenek belőle. Ennek két fő típusa van, az úgynevezett univerzális (mely univerzális állampolgári jogon garantálja a jóléti szolgáltatásokat) és a reziduális jóléti állam (ez csak rászorultsági alapon garantál). Az előbbire klasszikus példa lehet Svédország, míg az utóbbira az USA. Ezen belül léteznek még altípusok, a szociáldemokrata, a liberális és a konzervatív-korporatista Ezek részletezése nélkül a bőrünkről és a gyomrunktól tudjuk, hogy Magyarország – nem köztársaság – egyik sem, és nem is lesz soha, míg Orbán Viktor létezik, mert nem a népjólétre, hanem saját hasznára fordítja az állam jólétét. Már csak emiatt is megérdemelné a kötelet sok más mellett.