János vitéz

Egy mexikói hülye, mert egy harminc éves nővel akart lefeküdni, és mivel nem bízott isten adta képességeiben, bevett egy tenyészbikáknak szánt ajzószert, amitől olyan kitartó erekciója lett, hogy a harmadik napon kórházba kellett szállítani, hogy ott lohasszák le a bazi nagy férfiasságát. Arról nem érkeztek hírek, hogy a mutatvány megérte-e, megkapta-e a nőt, tudott-e emlékezeteset produkálni az ágyban, s vágyainak tárgya én édes bikámnak nevezte hancúr közben, amitől minden értelmet nyert volna egyszerre.

Vagy minden hiábavaló volt, mert a mexikói hülye azt feledte el elsősorban, hogy a lányok olykor szeretik azt is, ha gyöngéd hozzájuk a férfinép, és nem elsősorban teheneknek nézi őket, hanem mondjuk emberi lénynek, aki mindemellett és szerencsére kívánatos is. Az ilyenekből alakulnak ki a harmóniák, míg azonban egy ajzószeres dúlásból semmi, csak ilyen hírek az újság hasábjain. A mexikói hülye mindenesetre NER-kompatibilis, az effélék szoktak vak komondorokat tartani a tornácon, és ők tudják szaporítani a nemzetet.

Vagy nem. Mert, mint a hírből kitetszik, a bazi nagy férfiasságából kórházban kellett kigyógyítani, ami arra utal, hogy szaporítóanyagot nem produkált, ergo, ha vágya teljesült is volna, nem eredményezett volna kis, gőgicsélő mexikóit. Ilyképp a NER számára csupáncsak a habitusa a vitézségből forma, de az nagyon. Álló farokkal járni-kelni a nagyvilágban, az katonás, férfias, magyar virtus, az ilyeneket mutogatják az orbánjugend gyűlésein, mint a CSOK beteljesülésének alfája és omegája, az ilyenektől alél el a magyar anya méhe.

Ugyanekkor, amikor a nyomoronc azték leszármazott szűnni nem akaró erekciótól szenvedett, itt, minálunk, Szabolcsban két hasonszőrűen értelmes férfiegyed rendőröket hívott ki egy kis bunyóra. Épp törvényt sértettek, amikor a szervek intézkedni kezdtek, s ezek nem elszaladtak, meg sem hunyászkodtak, hanem magyaros virtussal párbajra hívták a hivatalosságokat, ahogyan kocsmában szokás. Hogy gyere ki, oszt lerendezzük. Ez a habitus viszont nem mástól, mint Orbán atyuskától ered. Ő volt az, aki Goodfriend ügyvivőnek üzente, ha férfi lenne, szemtől-szembe állna ki vele.

A NER színe-virága különben is ilyen Bunyós Bálint, viszket a tenyerük, katonaéletről ábrándoznak, egy nagy macsóhalom az egész elcseszett ország. A nő szüljön, mosogasson, ők beveszik a bikáknak szánt búgatóport, széttosszák a repedt fazokat is, majd a tankjukkal futballmeccsre mennek szotyolát zabálni. Ez a magyar ugar férfiideálja, és voltaképp Arany és Petőfi bűne, hogy így alakult. Toldi, a hős, mint a malomkereket hajigáló tajparaszt, aki nem érti a világot, meg Kukorica Jancsi, aki huszárként megy mennybe és nem másként.

Bár voltaképp Miklós és János is népmesei toposzok, de felőlük nézvést egyszerre érthető Harry Potter kiátkozása, Németh Szilárd velőspacal iránti vonzódása, és értelmet nyer az a híres kép is, amelyen Orbán Viktor demizsonból tölti a kisüstit vőmuramnak. Ez egy koherens világ és világkép, az egyik pólusán a tenyészbika-tudatú hímek, a másikon az ennek folyományaként szaros pelenkát hajigáló nőstények, középütt a nemzeti szaporulat, a gőgicsélő kisdedek. Ezt dobta a gép a XXI. századra a magyarnak, s erről végül is ő maga tehet.

A szomszéd Józsit is akkor szoktam kihajítani – sok más mellett –, amikor mondjuk kézilabda meccsről érdeklődve az a kérdése, hogy emberek játszanak vagy nők. Az ilyenekből fakad a magyar vagy zsidó, fehér vagy cigány kérdésfeltevés és ennek megfelelő öntudat, amit Márai a keresztény, magyar úri középosztályként átkozott el. Ennek üressége pedig a fentiek fényében mutatkozik meg, még ha mexikói vagy magyar hülyéken keresztül is mutattam meg. S ha emiatt szó érné a házam elejét, előre felhívom a figyelmet arra a sajátosságra, amit az esztétika egyesként és általánosként értelmez. Ha tetszenek érteni.

Egy józan hang

Novák nacsasszony tényleg készülhet a külügyéri szerepre, hiszen most Németországban sürgött-forgott, és mosta a Fidesz összes szennyesét, kijelentve, pártját nem lehet csak úgy kitenni az EPP-ből – dehogynem –, mert nem várják tétlenül, hogy döntsenek róluk. Ez igaz, barátkoznak az olasz fasisztákkal, és szorosan együttműködnek olyan zűrös autokratákkal mint Putyin és Erdogan. Ilyen csomaggal mondja azt Novák nacsasszony, hogy ők – mármint a pártja – azon dolgoznak, hogy mi a jó a magyar és európai embereknek.

Érdekes dolgok ezek. A Fidesztől semmi sem áll távolabb, mint, hogy azon morfondírozzon, mi a jó a magyaroknak, de, hogy most már az is a kelléktárba került, miszerint az ő vállukat nyomja a belga – vagy akármilyen – paraszt sorsa is, ez egészen új megközelítés. Azt is mondhatnánk, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, vagy egyszerűbben: ugyan már, királylány, s ebben minden benne van. EPP-i szempontból a Fidesznek annyi a szerepe, hogy szükség van-e arra a pár nyüves szavazatra, vagy megvannak nélküle, nem több és nem kevesebb.

Hogy most Novák nacsasszony azt hiszi, vagy azt próbálja hitetni, a burgenlandi traktoroslegény is azzal kel meg fekszik, hogy Orbán Viktor óvó karja vajon föléje is borul-e, vagy a felcsúti magára hagyja őtet a vérzivataros ganajban, az költői túlzásnak nevezhető, és a romantika kedvelt eszköze volt. Mára viszont ezt a stílust túlhaladtuk, mert Wass Albertet szoboroljuk meg, mint a klasszikus jobbközép és keresztény értékek kifejezőjét, mert ezt is pártja érdeméül tudja be Novák nacsasszony. És ezzel a Wass Alberttel előttünk is áll mind a keresztény értékük nekik.

Mindezt már évezredek óta mesélem, és meg nem unom, viszont most csak az elöljáró beszéd szerepét töltötte be, hogy érthető legyen, miért dobtam egy hátast attól, amit Novák nacsaszony még emellett volt szíves az európai hallgatóság színe elé tárni, miszerint nekik is szükségük van „egy józan hangra és klasszikus jobbközép politikai erőtérre”. Ez, hogy klasszikus, meg jobbközép, meg erőtér, ez a Wass Albert-féle kontextusban nyer értelmet, megfejelve Horthy kegyelmes úr őfőméltóságával épp itt a doni katasztrófa évfordulója idején.

Ez a hazugságspirál része, a kilenc év alatt ennél cifrábbakat is megszoktunk, de, hogy a Fidesz hangját józannak nevezte Novák nacsasszony, ennél – miután föltápászkodtunk az anyafölről, ahová a harsány röhögés juttatott minket – azért álljunk meg egy szóra. Táborozzunk le, gyújtsunk tüzet, és így, a csillagok alatt idézzük fel Orbán kegyelmes úr akármely tusnádfürdői delirálását, amelyektől el szokott szörnyedni Európa, gondoljuk bele évértékelő beszédeibe vagy ünnepi szónoklataiba, csengjen a fülünkbe elnyújtott üvöltésű kappanhangja, és tegyük mellé a józan jelzőt.

S íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll antagónia maga. Sőt, hogy boldogságunk hiánytalan legyen, idézzük ide Kósa Lali szellemét, Kásler miniszter inkvizíciós hevületét, Németh Szilárd pengeéles elméjét, Szijjártó – még – külügyes visító toporzékolásait, és mehetnénk végig az egész csürhén lefelé az utolsó portásig. No most, őket, s velük együtt a Fideszt mint a józanság hangját ajánlani az európai politika színpadára, az mesébe illő mutatvány. Viszont ez az Európa ennek ellenére sem röhögi meg köpi őket szembe, és ez mindent elmond az ő állapotáról is.

És akkor csodálkozunk, ha elpusztul a világ. Illetve a magam részéről ezen már túl vagyok, elképedésnek nevezném inkább, mert eszembe jut Einstein meghatározása az őrültség fogalmáról. Ő ezt úgy definiálta, hogy az az őrült, aki mindig ugyanazt csinálja, de más eredményt vár tőle, és máris előttünk áll az emberiség történelme, szűkebben pedig Európáé München 1938-tól egészen Orbán Viktorig, ami szintén ugyanaz, s ha így folytatódik törvényszerűen az lesz a vége is. – Ennél még az is jobb volt, amikor Novák nacsasszony tudatát a szaros pelenkák töltötték ki, ott kevesebb kárt tehetett ugyanis.

Egy józan hang

Novák nacsasszony tényleg készülhet a külügyéri szerepre, hiszen most Németországban sürgött-forgott, és mosta a Fidesz összes szennyesét, kijelentve, pártját nem lehet csak úgy kitenni az EPP-ből – dehogynem –, mert nem várják tétlenül, hogy döntsenek róluk. Ez igaz, barátkoznak az olasz fasisztákkal, és szorosan együttműködnek olyan zűrös autokratákkal mint Putyin és Erdogan. Ilyen csomaggal mondja azt Novák nacsasszony, hogy ők – mármint a pártja – azon dolgoznak, hogy mi a jó a magyar és európai embereknek.

Érdekes dolgok ezek. A Fidesztől semmi sem áll távolabb, mint, hogy azon morfondírozzon, mi a jó a magyaroknak, de, hogy most már az is a kelléktárba került, miszerint az ő vállukat nyomja a belga – vagy akármilyen – paraszt sorsa is, ez egészen új megközelítés. Azt is mondhatnánk, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, vagy egyszerűbben: ugyan már, királylány, s ebben minden benne van. EPP-i szempontból a Fidesznek annyi a szerepe, hogy szükség van-e arra a pár nyüves szavazatra, vagy megvannak nélküle, nem több és nem kevesebb.

Hogy most Novák nacsasszony azt hiszi, vagy azt próbálja hitetni, a burgenlandi traktoroslegény is azzal kel meg fekszik, hogy Orbán Viktor óvó karja vajon föléje is borul-e, vagy a felcsúti magára hagyja őtet a vérzivataros ganajban, az költői túlzásnak nevezhető, és a romantika kedvelt eszköze volt. Mára viszont ezt a stílust túlhaladtuk, mert Wass Albertet szoboroljuk meg, mint a klasszikus jobbközép és keresztény értékek kifejezőjét, mert ezt is pártja érdeméül tudja be Novák nacsasszony. És ezzel a Wass Alberttel előttünk is áll mind a keresztény értékük nekik.

Mindezt már évezredek óta mesélem, és meg nem unom, viszont most csak az elöljáró beszéd szerepét töltötte be, hogy érthető legyen, miért dobtam egy hátast attól, amit Novák nacsaszony még emellett volt szíves az európai hallgatóság színe elé tárni, miszerint nekik is szükségük van „egy józan hangra és klasszikus jobbközép politikai erőtérre”. Ez, hogy klasszikus, meg jobbközép, meg erőtér, ez a Wass Albert-féle kontextusban nyer értelmet, megfejelve Horthy kegyelmes úr őfőméltóságával épp itt a doni katasztrófa évfordulója idején.

Ez a hazugságspirál része, a kilenc év alatt ennél cifrábbakat is megszoktunk, de, hogy a Fidesz hangját józannak nevezte Novák nacsasszony, ennél – miután föltápászkodtunk az anyafölről, ahová a harsány röhögés juttatott minket – azért álljunk meg egy szóra. Táborozzunk le, gyújtsunk tüzet, és így, a csillagok alatt idézzük fel Orbán kegyelmes úr akármely tusnádfürdői delirálását, amelyektől el szokott szörnyedni Európa, gondoljuk bele évértékelő beszédeibe vagy ünnepi szónoklataiba, csengjen a fülünkbe elnyújtott üvöltésű kappanhangja, és tegyük mellé a józan jelzőt.

S íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll antagónia maga. Sőt, hogy boldogságunk hiánytalan legyen, idézzük ide Kósa Lali szellemét, Kásler miniszter inkvizíciós hevületét, Németh Szilárd pengeéles elméjét, Szijjártó – még – külügyes visító toporzékolásait, és mehetnénk végig az egész csürhén lefelé az utolsó portásig. No most, őket, s velük együtt a Fideszt mint a józanság hangját ajánlani az európai politika színpadára, az mesébe illő mutatvány. Viszont ez az Európa ennek ellenére sem röhögi meg köpi őket szembe, és ez mindent elmond az ő állapotáról is.

És akkor csodálkozunk, ha elpusztul a világ. Illetve a magam részéről ezen már túl vagyok, elképedésnek nevezném inkább, mert eszembe jut Einstein meghatározása az őrültség fogalmáról. Ő ezt úgy definiálta, hogy az az őrült, aki mindig ugyanazt csinálja, de más eredményt vár tőle, és máris előttünk áll az emberiség történelme, szűkebben pedig Európáé München 1938-tól egészen Orbán Viktorig, ami szintén ugyanaz, s ha így folytatódik törvényszerűen az lesz a vége is. – Ennél még az is jobb volt, amikor Novák nacsasszony tudatát a szaros pelenkák töltötték ki, ott kevesebb kárt tehetett ugyanis.

Fessünk kórházat

Van az az ontológiai kérdés, hogyha a szart befújjuk csillámporral, akkor abból ékszer lesz, vagy valami más. Számos esetben szembesülünk a fenn az ernyő nincsen kas problémakörével, ilyen például a Puskás Aréna is, amelyet éjjel nappal kivilágítanak, mert hogy annyira szép, viszont benne nincsen semmi, és esély sincsen arra, hogy mostanában megtelik tartalommal. Most belemehetnénk a tartalom és forma kettősségének és azonosságának filozófiai rejtelmeibe – de nem a régi reklám, miszerint tartalomhoz a forma, Amfora mélységeiben –, elmesélhetnénk, hogy a tartalom a dolog lényege, a forma pedig, ami ezt megjeleníti, de korán van még ehhez.

Úgy is mondhatnánk, hogy ezt a dichotómiát kifejezi mondjuk Orbán Récsöl, aki tízmilliós táskában viszi a szaros pelenkát az út mellé hajítani, az ő apukája, aki félretaposott cipőben, trottyos gatyában jár-kel Európában, mint egy parasztbáró, s ebből az életszemléletből fakad az is, hogyha a kórházakban elpusztul a nemzet, arra az a válasza, hogy először fössük ki a folyosókat. Ott ordítanak majd a fájdalomtól a betegek a Trinát szagban, hullik a hajuk, konyul le a fülük, de lehet mondani, hogy a kórház már csillivilli, mit akartok még, szarjak sünt? Igen, válaszolhatnánk a költői kérdésre, de ilyet nem kapunk soha, mert nem állnak szóba velünk.

A magyar paraszt genomja olyan, ez a pöttyös seggű nemzeti DNS, hogy alázatosan szorongatja a kezében a zsíros kalapját a kegyelmes úr előszobájában, hogy kis lábaskában hazavihesse a rántott levesét. Nézem itt ezeket az iráni fiatalokat, akik spontán elkezdtek tüntetni a rezsim ellen, mert úgy látszik, az ukrán gép lelövése volt az a bizonyos utolsó csepp, amikor a mennyiség átcsapott minőségbe, és a nép nem tud már a régi módon élni. Igaz, az uralkodó osztály még képes a régi módon kormányozni, és ilyenekből szoktak bazi nagy vérengzések kikerekedni. Viszont a lázadás mindig a szobrok ledöntésével indul, először a szimbólumok halnak meg.

Az iráni népek is, akik eddig csűrdöngölőst jártak az amerikai és izraeli zászlókon, mint minden bajok okain, sőt, előszeretettel gyújtották is föl azokat, most azzal jelezték az új időknek új dalait, hogy nem voltak hajlandók a gondosan odakészített zászlókon tapodni, hanem kikerülték azokat. Ez az öntudatra ébredés első lépcsője, amiből látszik, hogy az iráni népek nem olyan vadbarmok, mint eddig kitetszett, hanem azért viselkedtek úgy eddig, mint valami hiénahorda, mert ezzel fejezték ki a hatalom iránti lojalitásukat, vagy, mert egyszerűen élni akartak. Most meg már nem a jelek szerint. Viszont az ilyen zászlókon táncolás minálunk a Soros.

Eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, bedobják a migránccsal kevert Sorost, a hívek pedig táncolnak rajta. Kilóg a belük, de örülnek a kórházi klozet frissen festett falának, és nem tűnik majd fel, hogy vécépapír ennek ellenére sincsen benne, így szaros marad a valaguk. Egyenesen a rozsdára, hirdette a hülye reklám régebben a csodatévő Hammerite festéket, amelynek a titka abban rejtezhetett – ha volt –, hogy készítői ismerték a kémia titkait. A lélek nélküli világ működése egy idő után tudományokkal leírható, az emberi elme azonban sötét verem, megszerezni a titkait tán soha nem is lehet. Erre utalnak az irániak zászlókerülő gesztusai.

Viszont, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogyan jó lenne, ha azok lennének, a Hammerite reklámja, amelyben a lovagok rothadó páncélja kelt új életre a csodafesték által, a Gyalog galopp fekete lovagjának röhejes kekeckedését juttatja az ember eszébe, hogy ugyan ragyog a páncélzata, de már se keze, se lába, ellenben a pofája mégis nagy. Az ilyeneken az ember eltelten kacarászik, és elfelejti nézni az úszó dinnyehéjat. Pedig csak az a mélázó létállapot készít fel arra, hogy amikor Orbán Viktor Mihály a kórházak pingálására utasít, képesek legyünk azt mondani neki, föstögesd te a kismalac kacskaringós farkát. Mint ahogyan az irániak kerülték ki a tapodásra lefektetett zászlót.

Orbán, romák, keccsölés

Orbán miniszterügynök nácul, nem tud magyarul, uszít, hazudik, lop, visszaél a hivatalával, meg különben is rosszul öltözik, nem tud késsel-villával enni, és még focistának is ócska. Alkalmas az ilyen miniszterügynöknek? Egyáltalán nem, és mégis itt csücsül a nyakunkon másodjára és már újra tizedik éve, ki érti ezt? Miután látványosan és fogadalomból nem néztem, nem hallgattam, nem olvastam, amit csütörtökön előadott az újságírókkal kapcsolatban, a hullámai mégis elérik az embert, mert nincsen fából mégsem, és van olyan szelete a mesének, amivel foglalkozni kell, mert annyira gyalázatos.

Erről a gyöngyöspatai dologról lenne szó, midőn a miniszterügynök nagy nyilvánosság előtt uszított az ottani romák ellen, hogy már megint a mimagyarok vérét szívják, munka nélkül jutnak pénzhez, szó szerint „egy…etnikailag meghatározó népcsoport tagjai nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. Olyan ez, hogy tessenek érteni, mintha a kocsmában mondaná a jódógos, jómunkás mimagyar ember, hogy baszmeg, már megint az én pénzemen élnek ezek ingyen, az annyuk picsáját, mennyünk és karikás ustorral tegyünk rendet és igazságot. Esetleg késsel-villával.

Így kezdődnek a Tatárszentgyörgyök, Nagycsécsek, meg a többi, és miniszterügynök elvtárs most ezt sugallja, erre uszít, s bár sokan szívják a fogukat és egyrészt-másrészteznek, ezt nácizmusnak nevezik, nem egyébnek. Itt tartunk. Egyébként már régóta itt tartunk, csak a szerkesztő kihúzza, a közönség a fogát szívja, a törvény pedig Polt által félrenéz. Szólhatna valaki a miniszterügynöknek, hogy nem kellene látványosan nagy nyilvánosság előtt náculni, mert ez a későbbi tárgyaláson – a többi mellett – terhelő bizonyíték lesz. Ugyanis, ha ezután bármely romát a származása miatt inzultus ér, elég rámutatni a miniszterügynökre, mint felbujtóra.

Továbbá, de lehet, ez csak engem zavar, és voltaképp mellékes is a nagy szarhalomban, a tulok-ősmagyart valamelyik szolgája tanítsa meg magyarul. Mert nagy jelentőségű összeget én még nem láttam, maximum rohadt sok pénzt, nagy jelentőségű a relativitáselmélet, a húszezres meg nem. Ezen kívül a túlképzett jogásznak azt is elmagyarázhatná valaki, mi a különbség a munkabér és a kártérítés között, valahogy úgy, mint Wolowitz világosította föl Sheldont a gój isten és a gój istennő közti eltérésről, rámutatva arra, hogy az előbbit féljük, az utóbbit keféljük, mert ez sem mindegy egyáltalán. Sőt, még azt is megfirkálom, ezen túl hogyan buktatta le magát.

Én meg itt keccsölök egész nap (a romákkal ellentétben), uszított a miniszterügynök, elővéve a szlenget, mint csoportképző tényezőt, hogy én is vagyontalan jómunkásember vagyok, akárcsak ti, az én véremet is szívják a romák, mint a tiéteket, ilyenre utalt ez a szó, csak sajnálatosan a miniszterügynök megint nem tudta, mit beszél. Akeccsöl szótári jelentése ugyanis, hogy nehéz, fizikai munkát végez kevés fizetségért. És ezen a ponton föltehető volna a kérdés, hogyan is van akkor az a jól élés, a jobban teljesítés, a bérek látványos növekedése, és az összes többi maszlag, amivel etetik ezek az embereket. Lám, egyetlen szó keresztbe veri az egészet, és csak állunk tanácstalanul.

Fél mondatot vettünk ki a miniszterügynök csütörtöki delirálásából, s íme, abban is mennyi mocsok volt és ostobaság. Fél mondatból kimutatható, hogy ez az ember aljas és tudatlan, gátlástalan és elvek nélküli organizmus. Tudtuk ezt, és nem is ez adja most a zamatot, hanem a nyílt és kendőzetlen uszítás, hogy egy embercsoportot faji alapon elkülönít és megbélyegez, a rajtunk kívül álló, nekünk ártó, minket megkárosító emberekként különít el és jelenít meg, ez egészen sötét időket idéz. Amikor élettereket emlegetett szintén ehhez az eszmei vonulathoz kapcsolódva, még magyarázkodtak, hogy nem azt mondta, nem úgy gondolta. Most már erre sem veszik a fáradságot.

Orbán, romák, keccsölés

Orbán miniszterügynök nácul, nem tud magyarul, uszít, hazudik, lop, visszaél a hivatalával, meg különben is rosszul öltözik, nem tud késsel-villával enni, és még focistának is ócska. Alkalmas az ilyen miniszterügynöknek? Egyáltalán nem, és mégis itt csücsül a nyakunkon másodjára és már újra tizedik éve, ki érti ezt? Miután látványosan és fogadalomból nem néztem, nem hallgattam, nem olvastam, amit csütörtökön előadott az újságírókkal kapcsolatban, a hullámai mégis elérik az embert, mert nincsen fából mégsem, és van olyan szelete a mesének, amivel foglalkozni kell, mert annyira gyalázatos.

Erről a gyöngyöspatai dologról lenne szó, midőn a miniszterügynök nagy nyilvánosság előtt uszított az ottani romák ellen, hogy már megint a mimagyarok vérét szívják, munka nélkül jutnak pénzhez, szó szerint „egy…etnikailag meghatározó népcsoport tagjai nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. Olyan ez, hogy tessenek érteni, mintha a kocsmában mondaná a jódógos, jómunkás mimagyar ember, hogy baszmeg, már megint az én pénzemen élnek ezek ingyen, az annyuk picsáját, mennyünk és karikás ustorral tegyünk rendet és igazságot. Esetleg késsel-villával.

Így kezdődnek a Tatárszentgyörgyök, Nagycsécsek, meg a többi, és miniszterügynök elvtárs most ezt sugallja, erre uszít, s bár sokan szívják a fogukat és egyrészt-másrészteznek, ezt nácizmusnak nevezik, nem egyébnek. Itt tartunk. Egyébként már régóta itt tartunk, csak a szerkesztő kihúzza, a közönség a fogát szívja, a törvény pedig Polt által félrenéz. Szólhatna valaki a miniszterügynöknek, hogy nem kellene látványosan nagy nyilvánosság előtt náculni, mert ez a későbbi tárgyaláson – a többi mellett – terhelő bizonyíték lesz. Ugyanis, ha ezután bármely romát a származása miatt inzultus ér, elég rámutatni a miniszterügynökre, mint felbujtóra.

Továbbá, de lehet, ez csak engem zavar, és voltaképp mellékes is a nagy szarhalomban, a tulok-ősmagyart valamelyik szolgája tanítsa meg magyarul. Mert nagy jelentőségű összeget én még nem láttam, maximum rohadt sok pénzt, nagy jelentőségű a relativitáselmélet, a húszezres meg nem. Ezen kívül a túlképzett jogásznak azt is elmagyarázhatná valaki, mi a különbség a munkabér és a kártérítés között, valahogy úgy, mint Wolowitz világosította föl Sheldont a gój isten és a gój istennő közti eltérésről, rámutatva arra, hogy az előbbit féljük, az utóbbit keféljük, mert ez sem mindegy egyáltalán. Sőt, még azt is megfirkálom, ezen túl hogyan buktatta le magát.

Én meg itt keccsölök egész nap (a romákkal ellentétben), uszított a miniszterügynök, elővéve a szlenget, mint csoportképző tényezőt, hogy én is vagyontalan jómunkásember vagyok, akárcsak ti, az én véremet is szívják a romák, mint a tiéteket, ilyenre utalt ez a szó, csak sajnálatosan a miniszterügynök megint nem tudta, mit beszél. Akeccsöl szótári jelentése ugyanis, hogy nehéz, fizikai munkát végez kevés fizetségért. És ezen a ponton föltehető volna a kérdés, hogyan is van akkor az a jól élés, a jobban teljesítés, a bérek látványos növekedése, és az összes többi maszlag, amivel etetik ezek az embereket. Lám, egyetlen szó keresztbe veri az egészet, és csak állunk tanácstalanul.

Fél mondatot vettünk ki a miniszterügynök csütörtöki delirálásából, s íme, abban is mennyi mocsok volt és ostobaság. Fél mondatból kimutatható, hogy ez az ember aljas és tudatlan, gátlástalan és elvek nélküli organizmus. Tudtuk ezt, és nem is ez adja most a zamatot, hanem a nyílt és kendőzetlen uszítás, hogy egy embercsoportot faji alapon elkülönít és megbélyegez, a rajtunk kívül álló, nekünk ártó, minket megkárosító emberekként különít el és jelenít meg, ez egészen sötét időket idéz. Amikor élettereket emlegetett szintén ehhez az eszmei vonulathoz kapcsolódva, még magyarázkodtak, hogy nem azt mondta, nem úgy gondolta. Most már erre sem veszik a fáradságot.

Petíció egy ortodox apátért

Felhívnám pártunk és kormányunk, de legkülönösebben Orbán miniszterügynök elvtárs becses figyelmét, hogy a cimborája, bizonyos Erdogan elvtárs, aki miatt fél Budapestet lezárta, üldözi a keresztényeket. Mint hírül vettem, ez az Erdogan elvtárs lecsukatott egy szír ortodox keresztény apátot, mert enni adott egy férfinak, aki a Kurdisztáni Munkáspárt tagja, s mint ilyen, nem tetszik a képe Erdogan elvtársnak.

Felhívnám különösen a költői nevű Azbej Tristan államtitkár elvtársat, aki hivatalánál fogva a keresztények üldözése ellen harcol az egész univerzumban, hogy hasson oda, Erdogan elvtárs engedje szabadon az ortodox keresztény apátot, őt hívják meg az erkélyre fényképezkedni, Orbán miniszterügynök elvtárs húzassa el a nótáját, lássa őt vendégül egy virslire a menzáján, és adjon neki ajándékba világítós, műanyag Szűz Máriát formázó kulcstartót

Továbbá, vagy a költői nevű államtitkár, vagy maga miniszterügynök elvtárs hívja fel személyesen Erdogan elvtársat, hogy az embereknek enni kell, még ha kurdok is, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt miniszterügynök elvtárs tudja. Mint ismeretes, ő is hasonképpen bánik el a határon fogva tartott kurdokkal, éhezteti őket, csak nálunk nincsenek ortodox apátok, akik megetetnék őket. A mi keresztényeink ilyenek.

Jelezném ezen kívül, hogy az ilyen ügyeket nem lehet megváltani azzal, ha templomot építünk akármely őserdő mélyén, csekkeket dugiszálunk mindenféle bíborosok és pópák zsebébe, és ilyenek. Sőt, jó lenne, ha nem üldöznénk a hazai keresztényeket Iványi tiszteletes képében, mert nem tetszik a képe, nem vennénk el a pénzét, mert mi lenne, ha Iványi tiszteletes emiatt a mi keresztényüldözési államtitkárságunkhoz fordulna, meg kellene akkor hasonulnunk.

Ilyen bonyolult ez a nyüves élet, illetőleg ilyen egyszerű, ha nem aljas színjátékos az ember. Viszont, ha az, akkor pokolra fog jutni, ha pedig nem hisz, mert hazudja ezt is, akkor csak egyszerűen elrohad, puha sárrá rothad, hogy a költő szavaival éljünk. Továbbá várnám a KDNP, ezen belül is Rétvári elvtárs felhorgadó figyelmét, mert nem a Netflix brazil filmje, hanem ez a keresztények és kereszténység megalázása és nevetségessé tétele.

Semjén elvtárs is szólhatna, Harrach is betilthatná a Tescót, akármi, illetve valahogyan rá kellene fogni a Gyurcsányra, hogy kilövette a Erdogan szemét, ő ezért nem szereti a kurdokat, akik amúgy sorosisták, álruhás sátánfattyai, kilóg a patájuk és bevezetik az arab számokat. Akármi. Vagy semmi. Leginkább ez. De tényleg elvárnám, hogy az a tébolyos buzgalom, ami ég az egész bagázsban, ezúttal is megszólaljon.

Legalább annyira, mint amikor a szent szánkók lelkét kellett megmenteni. Vagy pedig vallja be a magas hivatal, hogy lószart sem ér, semmire sem való, csak szájtépésre, pénzek átcsoportosítására és zsebre vágására, illetőleg arra, hogy a Mari nénit hülyére vegye, miközben az a szerencsétlen morzsolja a rózsafüzért. Őszintén és minden hátsó szándék nélkül teszem fel a kérdés: most akkor mi van?

Illetőleg, mivel megkereszteltek, voltam elsőáldozó és bérmálkoztam is, tehát lubickoltam a szentségekben, mint nem gyakorló, de jogilag keresztény organizmus, elvárom, hogy mentsék ki Erdogan muszlim karjai közül az ortodox apátot, hassanak oda, hogy a kurd ember kaphasson enni, vagy pedig tessenek elmenni az ótvaros francba. Mondhattam volna csúnyábbat is, de volt gyerekszobám.

Szóval ez van, s mi, úgy is, mint igaz keresztények, várjuk a példás odahatást, hogy Németh Szilárd keresztény tankjai élén induljon Ankarába Krisztus nevével ajkain, forró, rottyantott velős pacallal kínálja őket, amitől azok sivalkodva szaladnak a szélrózsa miden irányába, Petra kisasszony, pedig, mint a kerítésnél is, forgórúgással tépje le Erdogan tökeit, mert különben baj lesz. Nagy baj.

A király beszéde

Nem volt egy megerőltető feladat, amit kiróttam a fejemre tegnap, jelesül, hogy visszafogom Kázmért, és még csak a környékére sem megyek annak, amit Orbán Viktor előadott, nevezzük akárhogyan is, és lett belőle akármi is ahelyett, mint amit nagy hangon meghirdettek. A fogadalom, hogy megtartóztatom magam – akárha keresztyén kisasszony a házasélet előtti szextől – azoktól a gyönyöröktől, amelyeket a szeánsz kínált, nem csupán egészségügyi fogantatású volt, hogy ugye lehetőleg ne kapjon agyvérzést az ember, hanem tudományos kísérlet is.

Hogy lehet-e élni Orbán hiányában, vagy, hogy elhallgatnak-e a madarak, rám zuhan-e a mázsás, szörnyű mennybolt, hogyha hanyagolom őtet. S jelentem, van élet Orbán nélkül, ebből fakadóan lesz majd utána is, amikor már – akármilyen okból bekövetkezve – nem ragyogja be kies hazánk összes egét, nem belőle fakad és hozzá tér vissza minden gondolat, hanem marad idő élni is, fütyörészni vagy elolvasni egy könyvet akár. Nem rossz dolog az sem, nekem elhihetik, majd a háború után hétfő este nyolckor ki lehet próbálni.

Ahogyan Svejk is ilyen konkrét időpontban adott randevút Vodickának, mint emlékezhetünk. De ne szaladjunk előre ennyire a mennyországba, mert még az is lehet, hogy soha el sem jutunk oda, s akkor csak leshetünk ki a füleink közül a fejünkből bambán, hogy mi van itt. Több oka is volt, hogy hanyagoltam tegnap a vezért – az egészségügyi és tudományos megfontolások mellett -, egyrészt az, hogy nem érdemel a manus figyelmet egyáltalán. Elveszítette a jogait arra nézvést, hogy az ember figyeljen rá, ezt a kiváltságot a ruszkik haza ordítással hagyta oda.

Mivelhogy tudjuk, milyen körülmények közt hangzott el az is. Másrészt pedig az a tényállás, hogy teljesen érdektelen, amiket beszél, mindent tudunk már, amit éppen mond, amit valaha mondott vagy a bizonytalan jövőben mondani akar. Ezt hívják lejárt lemeznek vagy szavatosságnak, dohos, de inkább megengedem, pöcegödör szaga van a manusnak, az ilyenektől, az ilyesmitől pedig ódzkodik az ember. De az elveken kívül gyakorlatiasabb indokaim is vannak arra, miért kell, illetve kellene hanyagolni azt a molekulahalmazt, amit momentán Orbánnak hívnak.

Majd előadom azt is, most azonban vessünk egy pillantást arra a cirkuszra, amely megelőzte az aktust. Már hetek óta ment a rezgés, hogy Orbán a sajtó rendelkezésére áll, uramisten, mi lesz velünk nagymama, így öltöztette virágba a szívét az összes szerencsétlen sajtómunkás. Mindegyik, aki elveszítette a méltóságát, és megint beleállt abba a röhejes szerepbe, amit Orbán leosztott neki. Az, hogy ez a manus évente egyszer kegyeskedik a sajtó büdös segédmunkásai közé leereszkedni, nem öröm, hanem gyalázat.

A nem létező munkaköri leírásában ugyanis az szerepel, hogy rendszeresen, akármikor, mindig be kell számolnia a munkáltatójának a ténykedéséről, ez pedig, ezek pedig mi volnánk, az istenadta nép. A sajtó szerepe ebben az esetben a közvetítőé, aki, illetve amely elkészíti ezt a jelentést, hogy kedves nép, Orbán Viktor ezen a héten, ezen a napon, ebben az órában és percben ezt végezte éretted és általad. S hogy ez most úgy hangzik, mintha egy sci fiből cibáltam volna elő, mutatja, milyen gyalázatos állapotban van az ország.

Az évi egy hazudozás, megspékelve azzal, ki mehet rá és ki nem, kit engednek be vagy rúgnak valagba a bejáratnál, csak hab a tortán, és okot meg indokot szolgáltat arra, miért ne menjen oda az ember. És még csak nem is valami félreértett sértettség vagy hiúság okán, hanem elsősorban amiatt, mert érdemi információt ilyen eseményen nem kaphatni, hogy pogácsát osztanak-e, azt meg nem tudom. Ha van értelmetlen és pláne még megalázó szerep, amit sajtómunkás kaphat, akkor ez az, s hogy sértetten vagy akár boldogan lubickol benne valaki, az egyéni nyomorúság dolga.

Másrészt, mint jó fasisztának, Orbánnak is lételeme a harc, s ha még egy kósza kérdésre azt is kell válaszolnia, hogy boldog karácsonyt, vagy függöny mögé bújik, ez is a játék része, amivel csak az ő meséjébe illeszkedik, aki részt vesz benne így vagy úgy. Viszont még ezt is megértem, ha elfogadni már nem is tudom. Hosszú évekkel ezelőtt nekem is tele volt a telefonkönyvem mindenféle nagy és fontosnak vélt emberek telefonszámával, kormányzati emberekével, írókéval, zenészekével, s az ember olyan állapotban azt vélheti, ő is fontos része a történetnek.

Nem az. Viszont az ilyen érzettel és a hozzá tartozó szereppel, utalva most ismét a tegnapi gyalázatos történésekre, a telefon másik oldalán lévőkben is csak azt erősíti, hogy ők fontos emberek. Ők sem azok. Majdnem az összeset ellepi az idő, alig is van néhány, akit ma is jó szívvel tárcsáznék, másokat meg el is feledtek. Ilyen kontextusba helyezve a tegnapi akármit – mert nem tudható, mi is volt ez igazán -, ugyanaz, ha hallottuk, mit hazudozik össze Orbán, mintha azt sem tudjuk, mit beszélt. Ha senki meg sem jelenne az ilyesmiken, az nem az újságírónak fájna, se nem az olvasónak, hanem neki. Viszont neki nagyon.

Szerteszét gyöngeség

Azért ment Orbán miniszterügynök elvtárs a messzi Lengyelországba, hogy megtalálja az anyukáját, akárha kiskacsa, másrészt, hogy költői vénája szárba szökkenjen. Mert midőn az ottani hasonszőrűekkel fotózkodott, kinyílt, mint a bazsarózsa, és az írta használati útmutatásul a képhöz, hogy „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”. Én ettől meghatódtam. Ez már líra, ez a szerteszét szó ez egy gyöngyszem, mert írhatta volna azt is, szanaszét, s hogy nem ezt írta, kitetszik, most nem a nép egyszerű gyermekéhez akart szólni jelszóilag, hanem megmutatta ennen kamaszkori báját.

Azt a kort, amikor pitypangot tépdel az ember, és számolgat, hogy szeret, nem szeret, szívből igazán. Hogyha a jódógos, jómunkásemberek felé óhajtott volna üzenetet közvetíteni, akkor azt írja, „szanaszét”. Ezt a jómukásember érti, ezt szokta neki mondani az asszonya, hogy már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat, hogy fordulnál föl, te alkoholista állat. Ilyet ismer a jómunkásember, ilyennel naponta találkozik, míg pedig ettől a szerteszéttől elkezd lebegni, szemei fönnakadnak, és megszállja őtet a szentlélek. Ha nem lenne istengyalázás, azt mondanám, ennek a szerteszét gyöngeség kapcsolatnak Cseh Tamás íze van.

Így tehát nem mondom. Pedig most jöttem rá, ugyanaz a ritmus, hangulat és lejtés, mint a „Keresztben jégeső”, s ebből fakadhatott, hogy ellágyultam, fölkaptam a fejem, hogy mi történt miniszterügynök elvtárssal, de nem történt vele semmi se. Amikor Cseh Tamás a létezés kilátástalan gyönyörűségéről énekelt, akkor miniszterügynök elvtárs szuszogva vett részt a KISZ munkájában, futballista-karrierről ábrándozott, hogy a Népstadion az ő nevét skandálja, miután egyedül legyőzte a brazilokat. Parasztgyerekeknek ilyen álmai vannak, meg valami homályos érzés, hogy valamiben nagy lesz, még nem tudja miben, de valamiben biztosan és minden áron.

Ezt szenvedjük most. Mert a szerteszét gyöngeség harmatos báját rögtön szét is dönti, lerombolja mintegy ez az „együtt erő vagyunk”, ezzel összekeveri a katonadalt a virágénekkel, egyből megbicsaklik a harmónia, és valami göcsörtös erőlködés lesz belőle. Persze tudjuk, hogy nem miniszterügynök elvtárs írogatja a szelfijei szövegét, ilyenre neki ideje nincs, miközben a világ súlya nyomja a vállát. Jól fizetett slapaj alkotja a lehengerlő szövegeket, futja rá, Rogán most szerződött újabb tizenkét milliárdért kék plakátokra, egy szelfi-szövegíró ehhez képest semmi. Mellékdal.

Az ember mégis fölkapja a fejét, ha a gyengéd szépség nyomai bukkannak fel miniszterügynök elvtárs aurájában, de aztán legyint, és elképzeli ahogy szerteszét van, de ez nem megy. Szanaszét, akárha büdös zokni, az igen, az illik hozzá, a szaga is hasonlatos, az állaga is abban a stádiumban, amikor még nem kopog a megszáradt izzadságtól, hanem lágyan gőzölög, mint valami tehénlepény. Ez igen, ez passzol hozzá, de már túlragozom, nem ér meg a manus ennyit egyáltalán. Ez nem sóhajtás volt, csak böfögés, ami most épp így sikerült. Én vagyok a hülye, mint általában, hogy egyfolytában eszembe jutnak mindenféle dolgok.

Ez nem NER-kompatibilis létforma, a szomszéd Józsié, az igen. Olykor érzem rajta az elképesztő erőlködést, hogy szavakba öntse, ami a fejében van. Nem szokott sikerrel járni, félmondatok, szógyökök jönnek elő belőle, hogy az ember megsajnálja. Viszont azt, hogy Viktor, nagyon pöckösen képes artikulálni, hogy közben csillog a szeme. Nos, az ilyeneknek, akik a törzsgárdát alkotják, értelmetlen az a szókapcsolat, hogy szerteszét gyöngeség, mert nem fogják fel. Így azt hihetjük, miniszterügynök úr – illetve a slapaja – hibázott, vagy pedig megszállta az öregek szentimentalizmusa. Ez volna a szerencsésebb a szempontunkból, azt hiszem.

Raffiakötő állvány

Egészen megható, ahogyan Lázár János aggódik a valóság elvesztése miatt. Főleg annak fényében, ha emlékszünk, midőn áll a messzi Bécs utcáján, és mesél a parasztnak, aki a sarki kocsmánál túl még soha nem volt, akinek a tehén valaga a horizontja. Neki mondja legfőképp, hogy abban a vérzivatarban, ahonnan a tudósítását küldi épp, hogy ott keresztényeket vacsorálnak a beduinok, és általában is, Bécs, az már az entrópia maga, sőt, tohuvabohu, az őskáosz maga.

Ennyit a valóságról. Viszont nem tudható, Lázárt valóban megszállta a szentlélek, vagy csupán az előadás része ez is, azé a cirkuszé, amellyel birtokolni akarják a magyarok lelkét és agyát, hogy annak minden kis apró szegletét kitöltsék, mint valami elcseszett vallás. Ezek mindegyike pedig a valóság torz tükre, nem válaszok keresése a kérdésekre, hanem dogmatikus kinyilatkozások sora, zárt, monolitikus rendszerek, amitől avas szaguk lesz, mint a Fidesznek is.

Lázár János mondandója, amellyel megint lelkekre vadászik, álságos és következetlen, amikor abbéli félelmeit fejezi ki, hogyha ők nem töltik ki az emberek agyának minden zugát, abba beszivárognak a liberális pártok, és megszállják az emberek gondolkodását. Innen látszik, hogy Lázár János tudatlan senkiházi, aki attól retteg, hogy esetleg az emberek gondolkodni kezdenek. Úgy hiszi, a politikának az a dolga, hogy legyalulja a tudatot.

Már innen is kitetszik, hogy egyrészt fingja nincs arról, amiről beszél, másrészt pedig megmutatkozik, hogy mégis csak ízig-vérig fideszista. Így, s ebbéli minőségében kizárólagosságra törekszik, más ideát közel nem engedne az emberekhez, meg akarja szállni azok gondolkodását, s ez maga a középkor Sőt, még előtte lévő állapot, illetve egy jóval későbbi, amit Madách falanszternek nevezett. Mindkettő kiiktatja a gondolkodást, míg a liberalizmus megköveteli azt.

Lázár azon morfondírozik, hogy párttársai az embereknek nem a valóságról beszélnek, ebből fakad, hogy megszállhatja majd őket a gonosz. És ezen a ponton föltehetnénk akár azt is, miféle valóság az, amiről egy Németh Szilárd nyilatkozni képes, a többiről nem is beszélve. Sőt, és legsőtebben – miután kijelentette, hogy az egyedüli tisztánlátó Orbán Viktor maga -, megengedhető az aggodalom, hogy milyenfajta Orbán Viktor valósága, épp melyik hazugsága az igazság, illetve létezik-e egyáltalán ez naturálisan.

Filozófusok, költők örök gondja ez. Platón a barlang falán lévő árnyképekről ábrándozott, az ideák tökéletességéről, amelyeknek a földi dolgok csak a rossz másolatai. Arany fordítva, a valóság égi másáról elmélkedett, mint verstani ismeretelméleti kánon, J. A. pedig – mint tudvalévő –, az igazat, s nem csak a valódit tette meg a költő feladatául, hogy így nem fog lódítani az. Míg pedig Lázár János meg egyfolytában ezt teszi.

De ez már ismeretelméleti – magyarul episztemológiai – problémakör, de idáig azért ne menjünk el. Egészen egyszerűen azért, mert amit Lázár párttársai gondjául aggódva elmesél, hogy tudniillik nem a valóságról beszélnek a magyar jódógos jómunkásembernek, az igaz. Ám, ha például Kósa Lajosra gondolunk, akkor az ő nívója egyből a Brian élete harmadik prófétáját juttatja eszünkbe a kifordult szemeivel, s őt, ha megengedik, szó szerint idézném is.

„Megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a föld királyai. Zebedeus jön a szolgájával és azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Ehhez Káslert is odaképzelhetjük, s innentől fogva teljesen érdektelen például már Arany gondja is, aki a Vojtina ars poeticájában például így aggódott: „Itt a különbség: hogy e látszatot/ Igaz nélkül meg nem csinálhatod./ Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -/ Olyan kell, mi egészben s mindig az.” – Ilyet fideszista még véletlenül sem ismer, s megengedem, nem azért, mert Arannyal nincs tisztában, hanem, mert az igazhoz semmi köze egyáltalán egyiknek sem. Ennyi köztünk a különbség.