Popzene

Polt Pétert igen nagy szeretettel és a legmélyebb tisztelettel meginvitálták Brüsszelbe, hogy meséljen nekik arról, mi is folyik a Magyarország nevű földrajzi egységben, ahol ismeretlen erők, földöntúli hatalmak működése nyomán lába kél annak a pénznek, amit ők postáznak a t. címnek, hogy ott emberibb élete legyen az embereknek, ámde nem lesz mégsem. Hanem más történik ott, európai aggyal érthetetlen dolgok, a pilisi szívcsakrától megbolondulnak a műszerek, és fába szorulnak a férgek.

Már kikészítették a teát, leporolták a széket, hogy kezdd el a mesét szépen, ámde azt hiszik, ellátogat a fatornyos Brüsszelbe ez a Polt? Á, dehogy. Mint valami nyüves kígyó, úgy csúszott ki a baráti ölelésből, mondván, ő nem, az ő szűzi teste és lelke nem politizálhat, éspedig ez az lenne. A soroskampány része, s ha azon ő megjelenne, akkor elkárhozna, kénköves tűzön égne ő, és most az egész nagy Unió néz ki a fejéből bután és röhejesen, míg pedig ez a Polt csak göcög magában meglehetősen gonoszul.

Ketzalkóatl (Tollaskígyó) az azték mitológiában a tudás istene volt, Kleopátra ölebként tartott pár jószágot, mert őnála az ureuszkígyó a védelem szimbólumaként fungált. A mi, Németh Szilárd által besorolt és meghatározott, más diszciplínák számára azonban ismeretlen zsidó-görög-római és még keresztény kultúrkörünkben a gonoszság szimbóluma a lábatlan jószág, olykor maga a Sátán, ami kritériumnak a fiúk meg is felelnek, és képtelenség bármit is kezdeni a nyúlós-nyálkás, gonosz és undorító testükkel.

Erre a Poltra visszatérve azonban még egy pöttyet, mint az egyik vezérkígyóra, arra lettek volna kíváncsiak a tehetetlen uniósok, hogy miért van az, ha az OLAF átadja a bizonyítékokat a lopásokról, azok a NER útvesztőiben szublimálódnak, vagy, ha nem, értéküket vesztik, fiókok mélyén tűnnek el, ilyenek. És egyáltalán, a már az első bekezdésben emlegetett nem evilági dolgok történnek velük, ami előtt érthetetlenül állnak a bürokraták, akik joghoz vannak szokva, és nem mesterséges káoszhoz, ilyen vadkeleti posványhoz.

Tudatlanok is maradnak, valamint tanácstalanok. Még az esélyét is elveszik tőlük, hogy a cinkelt lapokba lássanak, mert, ha már – mint a nemzet veje lámpás ügyében is – tarthatatlan a helyzet, akkor a fiúk lemondanak a kinti pénzről, és nem az Unióét lopják el, hanem a tiédet. Ez ellen Brüsszel tehetetlen, korai volt tehát megint az öröm. Csak házon belül kell megoldani a tolvaj karjának levágását, vagyonának elkobzását, s minden olyat, amit a feudális jog a jobbágyok számára egy parasztlázadás keretében lehetővé tesz és megenged.

Ez az Unió egy rakás tehetetlenség, ha arról van szó, nevezhetnénk egy kupac bélsárnak is, csak sok a finnyás ember. Mert a másik végéről meg a Polt főnöke, amúgy pedig cimborája és tettestársa elkezdett politizálni nagyon. Szidja az uniót, mint a rosseb, miközben azért a lehető pénzeket, amiket az OLAF szabadon hagyott, rendíthetetlenül, nagy szuszogások és nyögések közt lapátolja zsebre, ami így együtt oly mértékű romlottságot és züllöttséget mutat, amivel szemben ilyen töménységben szintén védtelen minden jobb érzésű ember.

Megint választás lesz, megint indul a mandula, így “A kormány tájékoztató akciót indít a bevándorlást ösztönző brüsszeli tervekről. Mindenkinek joga van tudni, melyek azok az aktuális javaslatok, amelyek alapjaiban veszélyeztetik Magyarország biztonságát.” Jönnek a plakátok újra, amelyeken a kormány arra fogja felhívni a figyelmet, hogy Brüsszel be akarja vezetni a kötelező betelepítési kvótát, gyengítené a tagállamok határvédelmi jogait, és “migránsvízummal” könnyítenék meg a bevándorlást.

Ilyen koncentrált, összerázott hazugságra nincs mit mondani, Natasha Bertaud, az Európai Bizottság szóvivője is csak hápogott, és ennyit bírt kinyögni: „A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság hitet tett amellett, hogy harcol a dezinformáció és az álhírek ellen, és ez az eset sem kivétel. A magyar kormány kampánya egyszerűen hihetetlen a számunkra. Sokkoló, hogy egy ilyen nevetséges összeesküvés-elmélet ilyen mértékben elérte a politika fősodrát.” – És folyik tovább a takony zavartalanul, az elhülyítés és lebutítás.

A sűrített jellemtelenség, a napon érlelt romlottság ellen védtelen mindenki. Hogy az állampolgár egymagában, az nem vaszisztdasz, de, hogy egy egész kontinens is, hogy a XX. század, München 1938 után is, az legalábbis érdekes. Ilyenkor az emberen eluralkodik a Nirvana nélküli nihil, ha festő lenne, Bosch lenne, így azonban csak dudorászik a bibliai átkok helyett, és pediglen Menyhárt Jenőt, akitől tudhatjuk, hogy : “Élni és visszaélni vele, nekem minden egyformán popzene…” – Ezek mennek, meg az Ottó, a Tótottó.

Bálint gazda stigmája

Elemi szintű lélektani törvényszerűségekkel nincs tisztában a fideszcsürhe. Azzal, hogy egy egészséges ember alapjáraton az elesettekkel, a megalázottakkal, a szegényekkel és kitaszítottakkal szimpatizál, őket szereti. Voltaképp magát látja bennük, mert megtapasztalta már az életet, de ösztönösen is. Az aprónépek sem a sárkánynak és a gonosz királynak szurkolnak a bábszínházban harsányan, hanem a szegénylegénynek, és ennyi gyerek mindenkiben megmarad haláláig, hacsak nem fasiszta, fideszes, torz tudatú senkiházi.

Hogy annak idején gyűjtést szerveztek Isaurának, az annak a bizonyítéka, hogy akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer. Hagyott lukakat az agyakban, ám mindemellett ez az elemi ösztön, a gyengék védelmének kényszere megmaradt a népekben. Evolúciós szükségszerűség ez, a főemlősök csapatban élnek, mert a közösségtől remélik a védelmezést az életben maradáshoz. Csupán az ember képes annyira elaljasulni, hogy például egy gyerekével a kezében menekülő apát forgórúgással földre küld, utcára ráncigál kisgyerekes anyákat, vagy pedig tarkón lövi embertársát a Duna partján gondolkodás nélkül.

Ilyenkor győz az eszme a lélek fölött, ám, hogy ez az idea milyen, az egyáltalán nem mindegy. Itt, minálunk a fideszcsürhe úgy általában kezd elaljasulni, és nem arra kell gondolni elsősorban, hogy nyugdíjas tagjai esernyővel hadakoznak, hogy úgy általában lopnak, hanem, hogy kiválasztottnak érzik magukat, Orbán gyermekének. Hogy mit ne mondjunk, árjának, másfajta fajnak, akinek Isten kizárólagosan teremtette a világot, s ebből az alapélményből táplálkozva kiveszett belőlük az irgalom és a jóság, ami miatt ember lett az ember, bár sokan a hüvelykujjra és a beszédre esküsznek.

De az csak biológia, nem pedig a lélek dolga, és ezzel haza is értünk. Bálint gazda száz éves lesz, s emiatt, meg persze és főleg az életműve miatt valakinek eszébe jutott, hogy legyen díszpolgára a XVI. kerületnek. Ezzel nem csak őt ismerték volna el, hanem saját magukat is, hogy lám, egy közülünk, a miénk, mi, itt a XVI. kerületben ilyen derék embereket nevelünk és adunk a hazának. Az ilyen általános emberi megfontolásokat azonban felülírja a gyűlölet, ami szintén a fideszcsürhe attribútuma. “Nyerjetek választást, akkor az lesz díszpolgár, akit akartok” – mondta egyikük, s ebben minden benne van.

Hogy az elismerés nem teljesítmény, hanem párthűség kérdése, s innentől érthető az ötös számú tagkönyv keresztje, meg még sok fura kitüntetés, de ez nem nóvum, ezt tudtuk eddig is. Hanem mi a kizáró ok, ami miatt a fideszcsürhe kiköp egy életműre – mert ezt tette -, és ráteszi a stigmát egy emberre, hogy ez nem közülünk való, szóra sem érdemes alak. Ez az út eleje a tarkón lövéshez, ugyan nem közjogi, hanem lélektani oldalról, amit mutat a nagyon lelkes Vincze Ágnes fideszluvnya kijelentése is: „Lehet kiakadni meg személyeskedni, ebben a döntésemben az sem hatna meg, ha száztíz éves lenne Bálint György.”

Megkérdeném, ha százhúsz, akkor elgondolkozna vajon? Fölösleges dilemma, tudható, hogy nem, mert az ősbűnt elkövette Bálint gazda, miszerint “balliberális múlttal rendelkezik”, s mint ilyen, nincs helye az élők közt a csürhe szerint. Azt tudtuk eddig is, hogy az ő komcsijuk jó komcsi, de, hogy a valahai SZDSZ-esek közül is csak az övék – lásd Tarlós – méltó az életben maradásra, ez új, viszont egyáltalán nem meglepő. Ma ott tartunk Magyarország hanyatlásában, ha valaki nem tapsol velük együtt ütemesen, azt leköpik. Későbben majd falhoz is állítják, így nem csoda, hogy egyre több a kollaboráns.

Ámde a partizán is egyre több, mert midőn a gyalázat napvilágot látott, alternatív és igazi (Cserdi) díszpolgári ajánlatok keltek életre, és úgy általában is az óvodás kollektív tudat, az ős-emberi kibomlott az ország népében, és kiállt a legkisebb fiú mellett, ahogyan keblére ölelte Isaurát is. Így készül Bálint gazda szobra a népek lelkében, mert az igazság általában győzni szokott a mesékben, amit nevezzünk ezúttal is karmának. Hiszen tényleg igaz, hogy míg Vincze Ágnesre már talán két év múlva sem emlékszik senki, Bálint gazdára ellenben igen, és ez lesz a fideszcsürhe legnagyobb büntetése egyébként, amibe bele fognak dögölni.

Hogy míg most valakinek hiszi magát egy tébolyult hatalom kegyei okán, ki fog derülni, hogy valójában senki. Piszok a köröm alatt, vagy az sem, és az ilyesmibe bele szoktak rokkanni a narcisztikus hatalommániás egók, akiknek másuk sincs ezen a kajla világon, mint a hitük és a szolgalelkük. És még tán toldásként azon is mosolyoghatunk kajánul, amikor azt hiszik, most megbüntették Bálint gazdát a múltja miatt, valójában egy szöget vertek a saját koporsójukba, amikor a megalázott ember mögött a népek összezártak. Ez nagyobb közösségépítő erő bármely kétmilliós nagygyűlésnél, mint majd ki fog derülni. Egyszer, valamikor biztosan.

Egypercesek

Neriában ne nézzen az ember közszolgálati tévét, ha kedves az élete. Olyan alapvetés ez, mint a kétszer kettő józansága, és mégis megteszi – az ember -, ha ott közvetítik csakis a kosárlabda Magyar Kupa döntőjét, és látni óhajtja – az ember – a csapatot, amelyért kis szíve nagyot, remegve dobban úgy gyakorta, egyfolytában meg néhanap. Ha közszolgálati sportot néz – az ember – Neriában, akkor a szünetben kapkodva és gyorsan-hamar kapcsoljon el, ha jót akar – az ember -, vagy különben magára vessen, ha agyvérzést kap, mert az élet nem habostorta Pelikán.

Voltaképp mindent elmeséltem, a létezés összes használati útmutatóját, az életben maradás receptjét és a napkelet valamennyi bölcsességét, viszont, ha – mint gulyásminisztertől tudjuk – morálisan magasan fölöttünk álló szuperújságírók részeltetnek abban a kegyben, hogy munkájuk gyümölcsét elibünk tárják, s kezünk nem volt villámgyors a távkapcsolón vadnyugati módon, akkor meghajol – az ember – a végzet előtt. Nincs menedék, egypercest kell nézni, míg el nem fehérül a száj is. Az egyperces híradó egy gyors beöntés az agyba egyébként, hogy onnan minden alkalmatlanságot kipucoljon, és a megüresedett térbe orbánizmust pumpáljon bele.

Tegnap is megtudhattuk az egypercesből, hogy Frans Timmermans, az Európai Szocialisták vezetője az MSZP-nél bohóckodott. Másnak nagyon nem lehet nevezni a diszkófényes pörformanszt, és úgy vélhető, ez nem Timmermans bűne, hanem a mi szocialistánkéi, akik nemcsak politizálni nem tudnak, de a látványelemekhez sem értenek. Egyáltalán, fingjuk sincs a XXI. századról, s bár ez amennyire az ő, annyira a mi bajunk is, viszont esetünkben mellékszál. A morális újságíró keresztbe tett harisnyás lábbal fasisztázott és nácizott tegnap ugyanis, viszonylag összefüggő mondatokban Timmermans kapcsán, majd, mintegy különálló gondolattestként odavágta a végire: Timmermans Soros embere.

Ott laffogott ez a mondat funkciótlanul, hacsaknem Catot irigyelték el, az ő monomániás lezárását mindig – Carthaginem esse delendam -, de nem Rómában vagyunk, és ez nem szónoklat volt, hanem állítólag hír. Erről minden utolsó slapaj tudja, micsoda, hogy aszondja: mi, mikor, hol, kivel, hogyan (esetleg miért) történt. Bálint György forog a sírjában, de ezek a morálisok leszarják. Ez a “Timmermans Soros embere”, ez nem a hír része, ez a morálisoktól egy minősítés, besorolás, megbélyegzés, hogy ez a Timmermans szaralak, a nép ellensége, migráncsbarát komcsi, ilyenek. Ezt sugallja az egypercesen böfögő Józsiknak, csakhogy ez nem újságírás, még, ha morálisan felsőbbrendű is.

Ez ganyé. Ilyet mindenki tud, szakmányban és számolatlanul lehetne előállítani ilyen híreket Orbán Viktor Mihály háborús bűneiről, miszerint: Orbán Viktor tegnap Putyinnal vacsorált az egyik Moszkva melletti dácsában. (hol, mikor, kivel) Két pirog és három vodka elfogyasztása után eladta neki az országot kilóra, mert fél tőle, mint a rosseb (mi, miért). És kész a hír. Ha azzal zárom le: Orbán Putyin embere, az nem tartozik hozzá, csak sugallom, hogy Orbán rongyember. Ilyet én nem teszek, mert nem vagyok morálisan felsőbbrendű. Én leírom: Orbán rongyember, egy utolsó szemét, és még csak keresztbe sem kell tennem a harisnyás lábomat a kamera előtt. És tudok ilyet gyártani Erdogannal, Hszi Csin-pinggel, vagy akármilyen türk hatalmassággal is.

Ez egyáltalán nem kunszt, viszont nem is újságírás. De, hogy ezt most mért meséltem el, azt én nem tudom egyáltalán, hiszen azok, akik ezt elolvassák ugyanúgy tudják, mint én, mi van itt. A bőrükön tapasztalják, ugyanúgy forog a gyomruk, meg ilyenek. Mégis – az ember – azt hiszi, vannak újszülöttek, akiknek nem árt elmesélni, hogy nem hülyének nézik őket, hanem még emberszámba sem veszik ezek a morális istenek. Csak egy megdolgozandó agytekervény ők, formálható idegkapcsolatok, amelyeket egészen aljas módon próbálnak meg átprogramozni, s ha így nem megy, akkor majd elektrosokkal vagy lobitómiával mindenképp.

Ilyképp ez a dolgozat egy kósza intés, hogy óvakodj a törpétől. Nem több, nem kevesebb, viszont ennek maradéktalanul meg is felel. Hogy oldjam csöppet a drámát, elmesélem, azt hiszed, győzött a csapatom? Francokat. Sőt, a morálisan felsőbbrendű szpíker, a szép emlékű “Jó estét, jó szurkolást” – Jenő édes pici fia közszolgálatilag még pártatlan sem tudott lenni, a sportban sem, és, amikor a csapatom ellenfele alaposan vezetett, ez az ifjabb Jenő “Mi”-ként beszélt az ellenről, mondván, húsz ponttal vezetünk. Közszolgálatilag. Hát, meg kell a szívnek szakadni, és ehhez jött a morális egy perc, amitől az ember menekült volna innen, ha tudott volna. De nem tud, itt fog megdögleni – az ember -.

Kocsma gőze

Gulyás überminiszter elvtárs finnyáskodik, fölhúzta az orrát, mert a sorosisták létezése zavarja őt a rózsaszínű kis budoárjában. Én csak olvastam, de lehet, hogy selypítve mondta: “Az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás.” – és minden bizonnyal hozzátette, kéhlek. Ők ezek szerint ilyen jól nevelt úri közönség, netán másfajta faj. És továbbá, Gulyás überminiszter ezek szerint nem járt még kocsmában, ott ugyanis nem történik olyasmi, ami az ellenzék részéről általánossá vált, hogy mit ne mondjak, nem fütyölnek a csapos arcába, vagy nem akarnak petíciót beolvasni a törzsközönség okulására.

Gulyás überminiszter egyébként olyat is mondott másutt, hogy jobboldali újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent. Én ezt most nem szedem szét apró cafatokra, megmutatva az újságírást, mint szakmát, és elmerengve az erkölcs mibenlétéről, ami nekik nincsen, hanem azért kapom föl a fejemet, mert ebben is megnyilvánul, hogy ők és a csürhéjük egy másik osztály, kaszt, esetleg felsőbbrendű faj Gulyás überminiszter olvasatában. Amire csak azt mondja az ember, hogy ez már döfi, és kedve támad úgy viselkedni, mint ahogy az ellenzéknél általánossá vált, hogy leordítja ennek a pökhendi senkiházinak a fejét. Viszont maradjunk higgadtak.

Nem azt mondom, hogy ezek jól képzett nácik, de igényük az lenne rá, valamint mély vonzódásuk is, ilyen homályos ábrándok, persze nem véletlenül. Orbán miniszterügynök elvtárs is homogén nemzetállamról delirál, Parragh kamarás szolgalélek keresztény és fehér munkavállalókról, Matolcsy piros pöttyről a seggünkön, mint faji megkülönböztető jegy. Ezek még önmagukban nem hordozzák az igazi árja képét, de tapogatózó lépések afelé, amit nevezhetnénk akár homo fidesicusnak is, mint az emberi evolúció új, de zsákutcás útja, amely a megsemmisülésbe viszi a homo sapienst, vagy visszafelé, a homo erectus, és még tovább az egysejtűek felé.

Az ellenzék egyébként nem kocsmai módra viselkedik. A kocsma komoly, az élet ostobasága felől való elmélkedésre szolgáló hely, ahová gondolkozni és nem handabandázni járnak a népek. De erről Gulyás überminiszternek halovány fingja nincs, mert ezekhez képest Übermenschnek képzeli magát, de még ezt is rosszul tudja. Nietzsche, aki volt kedves megalkotni a fogalmat, nem faji kategóriaként értelmezte ezt, mint ahogyan a nácik nyomán a Fidesz is igyekszik, hanem az önmagát meghaladó egyes emberként. Ilyesmire viszont a csordában élőnek, mint Gulyás überminiszter, esélye sincs, nem véletlen, hogy gyanakodva nézi azt, aki gondolkozik.

Az veszélyes. Mint ahogyan az öntudatra ébredt ellenzék is, amely valami ismeretlen okból életjeleket kezd mutatni, amihöz viszont sem a Fidesz, sem Gulyás überminiszter nincsen szokva. Amit az ellenzék most bemutat nekünk, az nem kocsmai tempó, hanem a bitófa alá vonszolt halálraítélt utolsó rugdosása, valami kétségbeesett próbálkozás, mielőtt végleg elhallgattatják. Mondjuk, értelme is csak annyi talán, de emiatt még őt le is parasztozni, az nem komilfó dolog. Viszont a fideszcsürhe, Orbán miniszterügynök és Gulyás überminiszter akkor csodálkozna igazán, ha tényleg elvadult kocsmaként működnének a dolgok. Akkor kivernék az ő szép, fényes fogát, eléggé sajnálatos módon azonban ilyentől tartania nem kell egyáltalán.

Minden hazug, mindent szabad

1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2109-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.

Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.

Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.

Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.

Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.

Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.

Ez mindkét olvasatban az őskáoszt jelenti, amelyben az életben maradás egyetlen esélye, ha ezt, és legfőképp ennek okozóját megkötözött kézzel bírjuk rá arra, hogy a bíróság előtt egyszer az életben mondjon igazat. Jelenleg ugyanis a ruszki lódítástól odáig jutottunk a valóság sajátos értelmezésében, hogy már minden hazug, következésképp mindent szabad. Nekik is, a logika törvényei szerint viszont akkor nekünk is, hogy kilegyen a karma kényes egyensúlya.

Nincs törvényi és etikai gátja a gonosz eltakarításának, s ami a legszebb az egészben, ezeket épp OVM rombolta le, csak ezt még képtelen felfogni, vagy nem akarja. Ha úgy tetszik, rohanunk a forradalomba, ennek objektív feltételei már rég adottak, csak azért állnak még a falak, mert mindenki azt hiszi, vannak még játékszabályok. Mint látszik, ilyenek nincsenek, s ha valakiben spirituális fékek működnének, akkor, ha már Nietzschével kezdtem, vele is fejezem be: “A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.”

Ilyeneket mondott nagy bölcsen ez az ember, és innen lehet elindulni. Ez az új kályha.

Büfi és lyukas koton

Módfelett és érthetetlenül okos politológusok, szakértők és más jól fésült emberek úgy fogalmaznak eltartott kisujjal, hogy Orbán Viktor Mihálynak ismét sikerült tematizálni a közbeszédet, holott csak egy szélhámos politikai kalandor büfizett nagyot. Valami gusztustalan massza is kijött belőle közben véletlenül, a sárgarépa és félig emésztett szotyoladarabok pedig ott virítanak most a csámpásra taposott cipőjén. Voltaképp ennyi lenne az egész.

Aztán meg mégis hetek óta ez megy: nagy gerjedés, kicsinyke orgazmus és utójáték, ezen csámcsog az ország, mintha lenne a legkisebb jelentősége is a szavainak a habverésen kívül. Konok kolléga frappánsan intézte el ezt az egész cirkuszt, amikor lyukas kotonként határozta meg miniszterügynök elvtárs delirálását, a maga részéről le is zárva a mókát és a kacagást. S milyen igaza volt, ha utána gondolunk, mi is sprickol az emlegetett készségbe, és mi szivárog belőle a lukon.

Csupáncsak O1G, semmi más. Teljesen érdektelen, mi jön ki ennek az embernek a száján, viszont dedós kis társadalmunk akkor lesz majd nagykorú, ha ennek megfelelően viszonyul hozzá, kiköp és gálánsan tovább halad. Mert mi van most is a kiscserkész pontjaival? Semmi sincs, a hátország épp emelgeti a fejét és vizsgálódik, akkor hogyan is legyen ez, miből is kitetszik, hogy csak annyira megalapozott az ígérgetés, mint amikor azt halljuk, hogy egyetlenünk vagyontalan flótás.

Színjáték az egész, amellyel a panelproli ellesz egy darabig, csócsálgatja a rá váró gyönyöröket, alélásában rájuk rakja az ikszet, az aktus után pediglen lószerszámot kap az ő valagába. Ez nem évértékelő volt és még csak nem is a fényes jövő fölskiccelése, hanem kampányesemény, amely, ha jól sül el, ki fog tartani 2022-ig, mint a rezsis cucc is dübörgött. Majd ráeresztenek a propagandára egy Németh Szilárd kaliberű eszementet, és lüktet is a dolog.

Semmi sem lesz ebből sem, vagy alig is valami. Még két nap sem telt el a kinyilatkoztatás óta, már módosulnak a dolgok, tolódnak ki a határidők, hogy addig monyoljanak vele majd, mígnem a feledés jótékony homálya el nem fedi az egészet. Viszont a kommunikáció az lesz majd, hogy mind az a szépség és jóság, amelyet miniszterügynök elvtárs most itt bedobott csócsálásra, már mind meg is valósult. Nem adok ennek egy hónapot.

A sorosügynökök viszont rátörnek a nemzetre, nagymamákat toszatnak meg migránsokkal, ellenben OVM kegyelme a Kánaán örömeiben részelteti az ő népét. Mindenki hét személyes autóval, furikázik, tömi magába a mannát, a gyermekek pedig kacagva libikókáznak a simogató napfényben, és még a talpaik is egymásra lépnek, ha nem vigyáznak. És ezt az idillt akarják lerombolni a libsibolsik. Ez lesz majd, ilyen bizonyossággal indulok is a lottózóba, hogy ez ennyire megy.

Alélós, boldogságos tudósításokat olvashatunk a lapokban, ilyen képeket mutat majd a közszolgálati a százmilliárdunkból, aki pedig az ellenkezőjét tapasztalja a saját bőrén, azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, mindenki más pedig szügyig lubickol a földi jóban és az örömökben. Természetesen OVM értünk való küzdésének köszönhetően. Aztán azt is látom ebből fakadólag, hogy például majd a kismamákból közellenségek lesznek, a rendszer kegyeltjei a torzult tudatokban.

Mert gondoljuk meg csak, akinek nincs gyereke vagy kevés van, vagy bármi okból érzi úgy, hogy ő kimaradt az osztásból már megint, elkezd ferdén nézegetni a papákra, mamákra, kiskölkekre, mint akiket a rendszer tejben és vajban füröszt, míg ő kitaszított és szerencsétlen. Lehet majd utálni újabb okból egymást. Ilyen folyományai is, illetve csak ilyenek vannak ennek a mostani fékevesztett tobzódásnak, ami tényleg nem más, mint lukas koton. Úgy is kéne kezelni.

Annyi dilemma marad csupán, hogy akkor Orbán Viktor Mihály tényleg ennyire zseniálisan gonosz, vagy csak a környülállások okozzák, mindig úgy tenyerel bele az életünkbe, hogy még véletlenül se legyen jó. Ha így, ha úgy, annyi tartása kellene legyen a népeknek, politológusoknak, újságíróknak, politikusoknak és mindenkinek, aki azért szuszog, hogy a gonoszt eltakarítsa: nem a gumicsontot csócsálja, hanem a tökön rúgás módozatain mereng inkább. És többet én sem gondolok a vasárnap elhangzottakra.

Sitt

Úgy kerítették el tegnap Orbán Viktort, olyan mókás gyomorforgatón, mint valami lepusztult hétvégi telket vagy konyhakertet, ahol krumplit és sárgarépát termesztenek. Illetve, mint a bontási területet szokták, hogy ki ne szálljon a por, messzeringó szimbólumok egész sorozatát generálva így a füstös ég alatt. Régi mániája már a rejtekezés miniszterügynök elvtársunknak, amióta nagy lett, azóta tart neki ez voltaképp, ez a mostani azonban minden eddiginél messzebb mutatott. Ez már nem függöny mögé bújás, újságíró elől menekülés, hanem hermetikus retesz, hogy a valóság be ne mehessen a világába egyáltalán. Szar ügy, mit ne mondjak.

Ez ilyen diktátor-nyavalya egyébként, őket üli meg ez a kórság, hogy az ember meg is sajnálná a fajtájukat, ha nem utálná mind az összeset, de ezt különösen, mert élni így nem lehet, illetve lehet, de minek. Mielőtt azonban még tovább gondolkoznánk Orbán nyomorán, nézzük, milyen utalást hoztak létre azok, akik ilyen fekete műanyaggal zárták el a panorámát kifelé, a tekinteteket befelé, hogy egy burkot hoztak létre, egy zárt lufit, benne lázáros álomvilággal. Elsőként az az ember érzete nézve ezt az idillt, hogy ilyen lepleket oda helyeznek, ahol épületet bontanak, vernek szét, hogy a sitt – mint építési törmelék – ne zavarja a kívül lévőket, ne bántsa a tüdejüket a romlás pora.

Innen már csak egy lépés csudás nyelvünk azon folyománya, hogy a sitt másik jelentése is eszünkbe jusson, úgymint dutyi vagy börtön. És ettől a történet olyan kerek és egész lesz, hogy nem is kell fölöslegesen magyarázni és tovább ragozni. Abban a fekete nejlonban benne van Orbán Viktor Mihály egész nyüves sorsa az avas szagú parasztudvartól a trónusig, majd a zárt osztályig, vagy pediglen menekülésig és magánzárkáig bezárólag habitus és filozófiai gusztus szerint. Innen nézve a kerítés műalkotás, a tökéletesség maga, nem csak egy, hanem milliónyi sors képe-mása. Innen börtön, onnan álca, mert csupán nézőpont kérdése minden.

Esztétikai vizsgálatából azonban legyen elég ennyi, mert még megcsömöllünk a gyönyörűségtől, de van ennek egy etikai vonzata is, amely a bozontos lelkek működéséről szólna. A manus önmagában érdektelen, az útja egyenes, az ilyeneket el szokták taposni, egyszerűen átgyalogolnak rajtuk az öntudatra ébredt népek, hogy csak egy amorf paca marad utánuk. Ez legyen a saját lábon álló kedves famíliája gondja-nyűge. Hanem a szolgák, akik fölépítették neki ezt a falat, akik sürögnek körüle füldugóval, napszemüvegben, testőrök, rendőrök, TEK-ek, hogy nekik meddig terjed a lelkiismeretük, az a bizonytalanság, és nem is kevés.

Ők tartják életben a gazdájukat és a rendszert ugyanis, ámde az a csomó kardja vagy a zár kulcsa, hogy mikor teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők erre szerződtek, esküdtek-e, vagy nem tudom, mi a szokás az ilyen bulldogoknál. Hogy arról volt szó, egy demokratikusan megválasztott minielnököt óvnak a veszedelemtől, és nem pedig egy despotát rejtegetnek a saját népe elől, hogy ettől ezek a népek nem hasonlanak-e meg, vagy hogyan van ez. Bimbózik-e köztük egy Stauffenberg aktatáskával, vagy a jó kis fizu nekik is elvette az eszüket, betömte a fülüket és leamortizálta a kajla lelküket is. Ez valójában az igazi dilemma, a millió dolláros várakozás, esetleg hangszóró.

Mert és voltaképp ez a fekete takaró már nem is Orbán gyalázata – persze azért mégis -, mert ő már olyan régen átlépte azt a rohadt Rubicont, hogy egy új aljasság nem oszt már és nem szoroz. Viszont ez vallomás azért, ez a nejlon, hogy a diktátori egyedfejlődés nyílegyenes útján ez a miénk elérkezett a végső stádiumba, abba az álomvilágba, amelyben a körülötte lévő valós dolgok érdektelenné válnak, és csak az az igaz, ami a beteg agyában gomolyog. Erre utalt egyébként a nejlon mögötti delirálása is, de ennek boncolgatását ráhagyom más kollégákra, az is egy öröm a maga módján és nagy feladat. Én csupán, mint látható volt, azon morfondírozok, hogy ezt a nejlont kívülről kell megszabdalni, vagy belülről bontják-e le. Momentán ez foglalkoztat engemet olyan dörömbölősen.

Münchener Post

Ahogyan elnézem miniszterügynök elvtárs bájos-bárgyú képét duci kis kezében a frissen megszentségtelenített Magyar Nemzettel, bizonytalan érzések áradnak szét bennem hányingerrel elegyest. Olyan ez az idill, mint amikor Semjén szarvasa lóg élettelenül a helikopter alatt, vagy égetik el épp a hajléktalan pokrócát, és az a pillanat is, amikor Hadházy röpül a levegőben, vagy egy polgártársunk tagjai gémberednek meg a fagytól, hogy soha ne is egyenesedhessenek ki. Az ilyenekben töményen, mintegy eszenciálisan van benne a gyalázat.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.

Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.

Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.

Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.

Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak. Átevickélni a vérzivataron, majd utána fölmérve a dúlást megkezdeni a romok eltakarítását és az újjáépítést. De, hogy ezt ki éli meg, s mikor, az ma még nem tudható egyáltalán.

Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Az ÁSZ Tükörországa

Az Állami Számvevőszék pártok ellenőrzéséért felelős főtitkára, bizonyos Holman Magdolna olyan vélt evidenciákat fogalmaz meg, hogy az ő cége független a pártpolitikától, és nem vesz részt pártpolitikai küzdelmekben. Kár. Ha indulnának valami nyüves választáson, én biztosan rájuk szavaznék. Hallunk még persze jogállamról, szakmai standardokról meg demokratikus normákról is, amitől jókedvre kerekedik az ember nagyon, hogy ne mondd má’, ne röhögtess, mert cserepes a szám.

Mindezt annak fényében tartotta szükségesnek elővezetni a főtitkár asszony, hogy valami véletlen baleset miatt a kormányzó erőket két óra alatt találták rendben lévőnek pénzügyileg, míg az ellenzéket pedig igyekeznek szarrá büntetni. A szabál az szabál, szokta volt mondani nagyanyám is, amikor elfogta a snapszlit, és beírta a szőrös bunkót az ellennek. Én ezzel az életből ellesett példával csupán arra szerettem volna utalni, hogy rendnek kell lenni mindenképp.

Azt nem tudhatjuk, hogy főtitkár asszony főnöke, ez a bizonyos Domokos László, aki 2010-ben egyenesen a Párt kebeléből érkezett demokráciát óvni, szóval nem tudhatjuk, hogy az ő kis szíve kiért dobban momentán nagyot és remegve, csak sejthetjük, mert vannak erre utaló bizonytalan jelek. Egyébként ez az ÁSZ a maga függetlenségével és az egyéb mézes-mázas jelzőivel legalább annyira abszurd, mint az egész leharcolt ország.

Érezhette ezt Holman főtitkár asszony is, hiszen, midőn magyarázta, miért szívatják Orbán ellenfeleit orrba-szájba, elkezdett metaforákban beszélni, mint valami kultúrharcos irodalmár, és ettől más minőséget kapott az egész. A hányás peremén kicsapódott az esztétika, megbőrösödött mintegy. “Mi egy tükröt tartunk az ellenőrzött szervezetek elé. Lehet, hogy nem tetszik, amit látnak benne, de nem az a megoldás, hogy összetörik a tükröt, hanem az, hogy betartják a törvényi előírásokat.”

Ezt mondta a főtitkár asszony, én pedig megláttam a történetben, akárha Alice, Subidámot, Dingidungit meg Gyilkanyesszt, és mindjárt más lett a világ. Egyébként ez a tükör-varázstükör toposz rögtön két irányba lódítja meg az ember képzeletét, az egyik ez az Alice-os, amikor bele lehet lépni az elvarázsolt világba, a másik a hófehérkés, gonosz mostohás, amikor a tükör össze-vissza hadovál mindent. Az egyik jobb, mint a másik.

Mert például igen bűbájos, hogy az ÁSZ tükre, midőn Orbán Viktor vizslatja benne a tokáit, milyen gyönyörűségesnek látja és láttatja őtet mindig. Itt közbeszúrhatjuk, hogy ez a cég, amely a függetlenség bajnoka, hivatása szerint általános hatáskörrel végzi a közpénzekkel, illetve az állami és önkormányzati vagyonnal való gazdálkodás ellenőrzését. És ilyenkor – morfondírozhatunk például – talált-e számlát OVM krónikus meccsre röpködéséről vagy sem, mert ezek is messze vezethetnek nagyon, ismeretlen vizekre.

Ez csak úgy eszembe jutott, mert a tokás friss vagyonbevallása szerint még mindig templom egere a lukas sajtban, ezért van szüksége kedvezményes menüre a várban, hogy azért egyszer jól lakjon, mint valami móriczi hős. Vagy például ha keresne az ÁSZ, találna-e közpénzi számlát az MTVA-nál arról a rácsról, amelyet azért szereltek fel gyorsan, hogy Hadházyt távol tartsák, és még csak magyarázkodniuk se kelljen, mért nem beszélhet a nép televíziójában a korrupcióról, lopásról és más cukiságokról.

Annyi ilyen égető kérdés lenne, amire hiába várja a választ a panelproli, ha egyáltalán kíváncsi lenne rá, ámde nem nagyon az. Ehelyett az ÁSZ tükröket tartogat, amiből a szószátyár, permanensen Orbánt dicsérő helyett mégis ezt az Alice-félét preferálná az ember, mert abba belelépve legott otthon érezné magát a képtelenségekben. Mindebből pedig az fakad, hogy főtitkár asszony tanácsa nem helytálló. Tényleg össze kell törni azt a kurva tükröt, hogy a rend helyreálljon, nem pediglen rálehelve fényesítgetni azt.