Kedv, remények, Flórák

“A honvédség gépe hozta haza Ciprusról Orbán Viktor lányát“. – Ilyen címmel örvendeztette meg a NER lakót tegnap délelőtt a baloldali médiatúlsúly. Először a Ráhelre gondolt a NER lakó, de nem, hanem a Flóra volt az, a süldő lyányka, írta aztán a médiatúlsúly, és a NER lakó ekkor elábrándozott azon, hogy ki mindenki mehetne el az anyjába ennek kapcsán. Végül elsősorban a kedves papára gondolt, mint a bűnösre, akinek a záloga a kezében van. Ez ugyanis, ez a röptetés felér egy gyermekbántalmazással, mert megrekeszti a kisded lelkének megfelelő fejlődését, és a végén még olyanná válik, mint a drága papa maga.

És a NER lakó elkezdte mondogatni még az eccpecc kimehecc kezdetű kiszámolót is, hogy zaklatott lelke megnyugodjék kicsinyt, látva azt, hogy hol is van. Költői hangulata pedig ilyeneket hozott ki belőle: Mindent megül már a trágyaszag. A húgy szúrós ammóniája, a szar leples bűze. Magyarország szaglik. Nem gyurcsányi kurvaország már, hanem orbáni lepratelep. – Ilyen rőzse dalok születtek meg a lelkében, viszont nem is elsősorban a röpködő Flóra miatt, hanem mert körülölelték őt a további hírek és események, és mindannyinak fekália stichje volt, így a NER lakó öklendezett.

Most viszont, a nagy bőségben nem is tudja a NER lakó, melyikkel örvendeztesse meg a drága olvasót, hogy a drága olvasó is a maga teljességében élvezhesse a NER-világ folyását, hogy ő is olyan kompakt, monolitikus ganyénak lássa, mint amilyen valójában is. Most csak címekkel operál a NER lakó, hogy a drága olvasó engedje magában végigfolyni az ennek kapcsán felgyülemlett érzéseket, ne fogja vissza magát, hiszen magunk között vagyunk. Például: “Potom pénzért vett az államtól gyógyfürdőt Mészáros Lőrinc, de a tb-kártyás betegekből nem kér”. No, alakul a molekula? Ha nem, van másik.

“Felfüggesztettek három magyar uniós programot Brüsszelben”. Vagy például: “Kimondta a strasbourgi bíróság: tisztességtelen volt a tankönyvpiac államosítása”. Továbbá: “Megszavazták a lakástakarékok kivégzését“, vagy: “Huszonhét hajléktalant figyelmeztettek a rendőrök a betiltás első napján”, és “Áder János aláírta a lakástakarékok állami támogatásának megszüntetéséről szóló törvényt”. – Ezek címek, mint láthatja a drága olvasó, és mind mögött megannyi dráma, mutyi, lopás, munkahely, lakás elvesztése és a NER lakosok vegzálása. Ez egy nap termése, s még csak nem is az összes, de mindahányról tanulmányt lehetne írni, amely maga felérne egy-egy Sargentini-jelentéssel.

És akkor mit kapott még a NER lakó a pofájába, mintegy koronaként és mindezek után? Nos, ezt: “Kemény választ küldött a Soros-Sargentini jelentésre a parlament”. Ennek minden debilis és infantilis gonoszságával, mert látta maga előtt a NER lakó a fideszcsürhét, midőn eltökélt arccal, pátosszal a szemében nyomja meg az igen gombot erre a képtelenségre, és úgy élvez maga alá. Az már unalmas, hogy a Rákosi-érával hasonlítgassuk ezt a tébolyt, csak meg kell kérdezni, komolyan? Most komolyan és tényleg? És tényleg. De nem is az imperialistáknak mutatták meg, akárha “A tanú”, hanem a saját választóikat nézik hülyének. Persze azok meg tapsolva hagyják magukat, így asszisztálva ujjongva a végromláshoz.

Mindegy is ez végül is, hiszen ettől csak egy átlagos nap volt a tegnapi, olyan, mint akármelyik az első kétharmad óta. Viszont adtak még rá egy koronát is, amikor megtudhatta a NER lakó, hogy: “A kabinetiroda azt közölte, hogy Orbán L. százados volt az, aki engedélyt kért, hogy a géppel szállítsa haza feleségét és Flóra nevű kétéves kislányát Ciprusról, ahol a magyar katonák egy ENSZ-misszió keretén belül már több mint egy évtizede teljesítenek szolgálatot és a kint lévő kontingenst most váltották le.” – Igen, ez is teljesen életszerű, a véletlenek furcsa egybeesése Orbánokkal és Flórákkal. Egy ötödikes jobb hazugsággal áll elő, ha komolyan veszi az életet.

Én, mint NER lakó – hála a jó Istennek és Scháb főorvos zseniális zárójelentésének – soha nem voltam katona, mert hülye vagyok, mint a Svejk, legalább annyira. Annyit azonban kapisgálok, hogy két éves kislányok nem szoktak katonai röpcsin utzgatni, ha Orbán, ha Flóra, ha nem. Viszont az igazat úgysem tudjuk meg, mert katonai titok, mint ahogyan szempillantás alatt válik minden titkossá, amiből feketén-fehéren kiderülne, hogy ezek milyen szaralakok. Nem is érdemes rajta rugózni, ezért is Csokonai után szabadon elengedem az egészet, hogy kedv, remények, Flórák, Isten véletek, ezzel a búcsúcsókkal. Viszont a drága olvasónak meghagyom a lehetőséget, hogy gondolkozzon el rajta. Meg a többi címről is, amelyeket felidéztem.

Meg ami mögöttük van, azokon leginkább, pedig igazán nem akarom, hogy rossz napja legyen. Nem én voltam, télleg és bocs.

Alakul ez – náci hírünk a világban

Görögországban labdarúgott minden pénzt megérő fodballválogatottunk szombaton. Mint ahogyan az ebben a globalizált cirkuszban szokásban van, követték őket nemzeti érzelmű ifjak, akiket valami különös ok következtében szurkolóként tart nyilván a nemzeti emlékezet. Megverték őket görög, antifasiszta nemzeti érzelmű fiatalok mindközönségesen, és ezt hírül adták a nagyvilággal is egy közzé tett videóban.

Azt írják ez alatt az antifasiszta érzelmű görög nemzeti fiatalok, hogy a magyar nemzeti érzelmű fiatalok nacionalista tartalmú transzparenst feszítettek ki, náci karlendítésekkel szórakoztatták a közönséget, ezért ruházták meg őket. Így megy ez, ha a náci ifjúságot nem dédelgeti a hatalom. Emlékezhetünk most Dávid Ibolya dicső miniszterségére, mert ő is találkozott ezzel a felemelő jelenséggel.

Az MTK pályán az akkori nemzeti érzelmű ifjak szintén nácilag lengették a karjukat, és azt skandálták zsidó honfitársaiknak, hogy indul a vonat. Ezzel a máma szentté avatott Horthy kormányzó idején történő vagonírozásokra utaltak, mint újra vágyott eseményre. Erre mondta azt az igen csinos miniszter asszony, hogy ő nem ért a focihoz. Máma annyival is jobb nekünk, hogy ezeket az ifjakat a kormányzó Párt székházvédelemre, népszavazási dolgok meghiúsítására használja. – Viszont a görög fiatalok a jelek szerint értenek a labdarúgáshoz, és alaposan.

Szombaton volt ez a görög fodballmeccs, vasárnap pedig Felcsúton avatott miniszterügynök elvtárs egy új makoveczi sportkócerájt, mint kiemelt nemzeti ügyet. Ott volt szíves kifejteni, és ezt szó szerint érdemes, hogy “erőközpontot hoztunk létre, ahol reményeink szerint hősök születnek és nőnek fel”. Ezt maga Himmler elvtárs se mondhatta volna szebben, amikor felavatta a nácikeltető Wewelsburgot az egész világ örömére és hasznára.

Miniszterügynök elvtárs egyébként szeret kokettálni az újnácikkal. Mint emlékezhetünk, levélben hálálkodott éppen a görög Arany Hajnal neonáci alakulatnak, hogy Sargentini ügyben kiálltak mellette. Az egy dolog, ha ez nem tetszik a Néppártos – hajdani – cimboráinak, de mi lesz, ha a magánröpcsijén barátilag görög-szittya fodballmeccsre iramlik, és az antifasiszta görög ifjak ezt zokon veszik, és a kevlárja ellenére meggyakják? Ezek nem szoktak cicózni ugyanis.

Mindenesetre erre a magyarverési ügyre a külügy még nem reagált. Ez nem Ukrajna, ugye, nem tudhatjuk, Putyin cár hogyan viszonyul a görögökhöz, fáj-e a foga egy-két szigetre vagy sem. Sorvezető nélkül pedig Szijjártó sem tudja, kinek ordítsa le a fejét, vagy kinek kell látogatást tenni a valagában. De ez csak mellékszál, kósza gondolat a vérzivatarban.

Az azonban egyáltalán nem, hogy a szintén néppárti Keno Verscek felrótta a mi egyetlenünknek és pártjának, hogy bevallottan antiszemita emberek előtt adózik tisztelettel. Ebből is kitetszik, hogy nem csak a görög antifasiszta fiataloknak tűnik fel, mi folyik ebben az országban, hanem immár közkeletűvé válik, beivódik mintegy a génekbe, hogy a magyar az nem lovas-, hanem náci nemzet.

Így járt például Trócsányi igazságügyi miniszterünk, aki előadott volna a Louvain-la-Neuve-i Katolikus Egyetem és a brüsszeli St-Louis Egyetem közös konferenciáján. Néhány nappal a konferencia előtt a „Centre Communautaire Laic Juif” (CCLJ) elnevezésű belga szervezet honlapján a szervezet elnöke közleményt jelentetett meg, amelynek szövege szerint megdöbbenéssel értesültek arról, hogy a fent említett nemzetközi konferenciára „egy idegengyűlölő, rasszista és antiszemita magyar miniszter” is meghívást kapott.

Emiatt most Trócsányi hápog és perelni akar. Joga van hozzá, mert lehet, hogy ezek a belgák is hülyék. Nem tájékozódtak alaposabban, hogy Trócsányi lehet, hogy nem, csak a kormány, amelynek tagja, az idegengyűlölő, rasszista és antiszemita. Lehet a dolgokat csűrni meg csavarni, kereszténynek nevezni az illiberálist, a végén úgyis minden elfoglalja a helyét a szemétdombon.

Drága, egyetlen Orbán Viktor Mihály áldásos ügyködésével elérte, hogy a nem türk országok pedig csak már mint fasiszta fészekre gondoljanak kies hazánkra, és teljes joggal. Viszont az egy dolog, hogy eljutottak erre a felismerésre, az pedig a másik, hogy a magyar proletárnak meg benne kell élnie. De ne ríjak, mert nem erről akartam máma épp irkálni, hanem, hogy miként módosul jó hírünk a nagyvilágban. Hát, így. – Alakul ez, meg kell hagyni.

Ha és de

Azt mondta a drága, egyetlen Jean-Claude Juncker, hogy “Orbán Viktornak nincs többé helye az Európai Néppártban”. Ezt aztán a baloldali médiatúlsúly fölkapta, mint valami szakadt zászlót, és elharsogta kelettől nyugatig. Ez volt a címe az összes tudósításnak, a lipsikomcsi magyar polgár pedig sóhajtott nagyot megkönnyebbülve. Aztán elolvasta az egészet, és lekonyult a farka vagy a füle gusztus szerint.

Ott belül az állt ugyanis: “…Hacsak nem szavatolja nekünk, hogy tiszteletben tartja az EPP alapértékeit és választási programját…” – De szavatolni fogja. Mivelhogy a külügyminisztere kijelentette, hogy belülről óhajtják szétrohasztani, s ha ő mondja, akkor úgy is lesz. Innen is látszik, hogy baj van az összetett mondatokkal, mert mindig van egy második részük, amely kezdődhet “ha”-val, “azonban”-nal meg “de”-vel is, vagy esetünkben “hacsak”-kal, ugye, amiből soha nem sül ki semmi jó.

Itt van nekünk például ez a Heinrich Himmler. Ő ígéretes fiatalember volt, jó nevelést is kapott, erre keresztapja is determinálta szinte. A gőgicsélő kisdedet Wittelsbach Henrik bajor herceg tartotta a víz alá, és ő tett ígéretet arra, hogy ellenáll a gonosznak, és a kis Heinrichet is megóvja annak incselkedésétől. Az ifjú szorgalmas volt és éles eszű, kitűnő tanulmányi eredménnyel, sakkozott, zongorázott, bélyeget gyűjtött és kertészkedett.

Miközben tudjuk miket cselekedett és hagyott cselekedni. Még 1943. október 4.-én, midőn a zsidók kiirtásáról először beszélt nagy nyilvánosság, párt-, és álattársai előtt, akkor is meg volt győződve a saját kiválóságáról, kifejtette nagyszerűségét, így: “…Keménnyé tett minket ennek elviselése, hogy ezzel egyidejűleg tisztességes emberek maradtunk – eltekintve az emberi gyengeségek miatti kivételektől -, és ez egy olyan dicsőséges fejezet, amelyről nem beszéltünk és nem is fogunk beszélni…”

Heinrich Himmler kiváló családapa volt, nagyszerű hazafi, azonban… Látjuk a fonákságot, ugye. Előfordulnak ilyen félreértések, amelyek azonban olykor végzetesek.

Egy bizonyos Keno Verseck is foglalkozott Orbán Viktor Mihállyal megrovólag, és kiemelte: Orbán Viktor miniszterelnök “zéró toleranciát rendelt el a zsidógyűlölettel szemben”, de a politikus és pártja ezzel egyidejűleg “bevallottan antiszemita” emberek előtt adózik tisztelettel. – Megint az a rohadt de, ami mindig a lényeget mutatja meg nekünk.

Ez az orbáni zéró tolerancia juttatja eszembe például, hogy mindemellett és ennek dacára miniszterügynök elvtársunk levélben mondott köszönetet az Arany Hajnal nevű görög szélsőjobboldali, sőt, neonáci alakulatnak, mert megvédték őt az Európai Parlamentben ettől a dúvad Sargentinitől. A Le Soir című lap ennek kapcsán idéz egy EPP képviselőt, aki azt mondja: “Nem akarjuk megszabni Orbánnak, hogy kinek írjon és kinek ne, ez legyen az ő problémája, de az biztos, hogy nem kötelességünk szeretni a barátaink minden barátját”.

Már megint ez a megengedő taknyolás. Ennek kapcsán mindig és újra felötlik bennem 1938. szeptember 29., amikor az akkori lipsik Münchenben odadobták Hitlernek Csehszlovákiát, Chamberlain pedig boldogan lobogtatta a papírját, hogy megőrizte a békét. Aztán egy év sem telt el, és lángokban állt a világ.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Orbán egyívású Hitlerrel – dehogynem -, hanem azon a megengedő gondolkodáson busongok, amely mindig megtalálja a “ha”-kat, “azonban”-okat és a “de”-ket, hogy igazolni tudja a saját töketlenségét. Szijjártó – egyetlenünk szája – kijelentette, hogy szét akarják barmolni a Néppártot, ez a Juncker pedig az értékek betartásáról hadovál és ábrándozik. Nevetséges, de emiatt fogunk megdögleni, és ők is

Orbán Viktor Mihályról is az a vélekedés, hogy jó, jó, kicsit meghízott, kicsit gonosz lett, és lop csöppet, de olyan nagy tudású és nagy formátumú világmegváltó mégis. (Megengedő mellékmondat) Hogy Gyurcsányt idézzük, lófaszt, mama. Dagadt, tehetségtelen, törtető bunkó, gonosz zsarnok és beteg elme. Mindenki kiegészítheti a portrét kedve szerint, mindenféle “de” nélkül. Kijár az embereknek, hogy tisztán beszéljenek előttük.

Hogy a maszatolás és szöszmötölés milyen eredményre vezet, azt már három választás is bizonyítja. Én itt éjjel kettőkor felébredvén nem a világot akarom megváltani, hanem csak arra utalok, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba. “A krumplileves legyen krumplileves”, ugye, a gonosz pedig gonosz, akit el kell söpörni. Mindenféle megengedő “de” nélkül.

Visszanyalás

Hogy is mondja mindig drága egyetlen miniszterügynök elvtárs, akárha Mrs. Lipton? Amilyen az aggyonisten, olyan a fogaggyisten. S lám, mennyire bizony és sőt. Itt van nekünk mindjárt ez a szépséges Ukrajna a végtelen búzamezőivel, ahol annyit ment, mendegélt ez a NER, hogy egyszer csak szembe jött vele saját maga.

Külügyminiszterünk szépen lassan meg is hasonlik ettől, beleőrül mintegy, és talán hasznosabb lenne a kis egészsége szempontjából, ha nem Astanába járkálna talmi kitüntetésekért, hanem valamely mesésebb Keletre. Rájönne akkor, hogy ez a karma maga. Hogy annyi jön ki a dolgokból, amennyit beleteszünk, illetve, hogy a fagyi olykor visszanyal.

És most, hogy elmeséltem Szijjártó elvtárs nyomorult életét, nézzük, miből is élünk. A NER-nek, hogy fennmaradhasson mindnyájunk különös örömére, szüksége van a határon túliak szavazatbéli támogatására, amit ez a NER úgy old meg, hogy állampolgárságot ad, kétszáz embert lakni jelent egy disznóólba, majd a nagy napon buszok konvojával cipeli a delikvenseket szavazni.

Mindenki tudja ezt. Az ügyészség is tudja, a választási bizottság is, a rendőrség is, sőt, a kismaci kajla farka is tudja, mégsem történik semmi. Illetve annyi: az ukránoknak tele lesz a töke azzal, hogy ez a bagázs ott kavar a falaikon belül, s mivelhogy nem szeretik a föllazítást, mert fáj nekik a Krím, elborul az agyuk, és listázni kezdenek, mintha Figyelő lennének.

Sok minden más is történt, aminek nem kellett volna, ha a NER nem ennyire hatalomőrült, nem szarja pofán az ottani magyar nemzetiséget, és nem löki az ukrán nacionalisták szerető karjai közé a népeket, most pedig visong. Pedig lehet, hogy ott is kijelentette az aktuális helyi őrült, hogy az az ukrán, akinek az unokája is ukrán lesz, így a magyar útlevél már égetheti a magyar nyugdíj mellett az ukrán zsebeket.

Nem tisztem és nincs is szándékomban nyelvtörvénytől óvodaépítésig, konzul-kiutasítástól toporzékoló Szijjártóig végigmenni újra az egész nyomorult sztorin. Csak azon kezdtem el merengeni a történtek kapcsán, hogy lám-lám, a homogén nemzetállamok dohos eszméje, a nacionalizmus és az effajta cuki kurvaságok hogyan mérgezik meg a lelket, hogy ott vagyunk 1914-ben megint.

Hogy ezeknek – a magyaroknak, meg az ukránoknak – tényleg magas ez az európaiság. Sok és megterhelő. Mi fölöslegesen vagyunk benne, ők meg hiába is áhítoznak oda, el vannak veszve azok is, de mi is. Mert elfeledve ezt az ukrán habzást, nézzünk mélyen Orbán Viktor szemébe, és delejezeve kérdezzük meg tőle: látod, mit csináltál, te ökör?

Hogy hová vezet a fajtiszta magyarság, a homogén nemzetállam avítt eszméje, hogy csak gyűlöletet generál, és ezzel kampányol az Unióban, mint jövőbe vivő biztos úttal. Oda visz, mert máshová nem tud, de, hogy az milyen lesz, azt épp most mutatják meg az események. Történhetne ez akár Romániában de Szerbiában is, és lehet, fog is, hogy a hatalom megtartásáért folytatott névleges nemzetegyesítés miatt egyszer csak azoknak is eldurran a nacionalista agya. Mert olyanjuk, az van.

Biztonsági kockázat, fegyveres konfliktussal fenyegetés ha létezik, azt Orbánnak hívják az Unióban. Annyi szerencsénk van azért, hogy egy Németh Szilárd felügyeli a haderő fejlesztését, és jó esély mutatkozik arra, ha ránéznek erre a degenerált szerencsétlenre kezében egy lábosnyi velős pacallal, mindjárt hátba veregetik, hogy de jó tréfa volt ez. Így leszünk Európa páriái mellett a hülyéi is.

Hogy így fölfejlett előttünk fényes jövőnk, azért még pár búcsúpillantás a karmára és a visszanyalásra. Szijjártó azon habzik épp, hogy Ukrajnában államilag irányított gyűlöletkampány folyik a magyarok ellen. Jé, és itt minálunk is. Annyit mondok: Soros, CEU, civilek, hajléktalanok, és pláne liberálisok, és egy személyben Gyurcsány. Aztán hozzá illesztem, hogy Sargentini, Junkcker, Macron, EU, ENSZ, menekültek és a végtelen óceán maga.

Na, kinek véresebb a szája? Barmok.

Isten megsértődött

Mint azt képünk hűen ábrázolja, Erdogan szultán, midőn meghódította a lezárt Budapestet és OVM kicsi kis szívét, Gül Baba türbéjében kamaszos hévvel imádkozásra ragadtatta magát, amivel számos dilemmát hozott elő a fikh (mint a saria tudománya), a teológia, a pedofília és a mi a zisten van itt kérdéskörében. OVM, miként fotónk tanúsítja is, lányos zavarában ettől a felfordulástól a sarokba menekült, onnan nézett ki a fejéből, és golyóálló otthonkájának rojtjait húzgálta.

Isten mélán nézte, mi a francot csinál itt ez a kettő meg a sleppjük. Röhögnie kellett volna, de már rég elveszítette ebbéli képességét, mert azt látta csak, tehetetlenül figyelte, ahogyan a nevével kurválkodnak évezredek óta, hogy Jézus meg Allah, illetve Manitu és Kiss József kiáltással az ajkukon fröcsög a vér, gyúlnak a máglyák és tépik ki organizmusok nyelvét meg szívét. És Isten arra gondolt, hogy nem épp ezért gyúrta ő össze ezeket sárból meg agyagból, illetve farigcsált oldalbordát a bugylibicskájával.

Viszont itt épp ő volt az, akire nem is gondoltak egyáltalán képünk hősei. Hanem a mammon járt az eszükben, végtelen rétek, szőlők és birtokok, kastélyok imbolygása és röpcsik suhogása, a Rolex ketyegése meg a kappan vagy bárány íze. Erdogan szultán többszörösen is leszarta, amit neki Mohamed törvényül előírt, hogy miként kellene Istenre gondolva imádkoznia. Úgy kellett volna kezdenie fennhangon, hogy Allahu Akbar! (Allah a leghatalmasabb), ezt azonban nem tehette meg, mert mögötte állt a TEK, aki meg arra van idomítva, hogy az ilyeneket leteperje.

Aztán azt sem tudta ez az Erdogan Szultán, merre vannak Kába tornyai, amelyek felé fordulva tisztelettel és hódolattal úgy kellett volna imádkoznia, mintha maga Allah állt volna előtte. Sőt, el sem végezte az előírt tisztálkodást, s ha még abba is belegondolunk, hogy előtte meg OVM pörküttszaftos kezét szorongatta, akkor már kész is a kárhozat. Ezen túl egy nyamvadt és elcseszett rakát sem végzett el tisztességesen, mert nem akarta, hogy rájuk esteledjen, és úgy járjon, mint amikor felhőkbe hanyatlott a drégeli rom, vagy a Dobó Pista sityakja.

Ez a raka ez cifra dolog, mert az Allahu akbar kurjantás után a szultánnak el kellett volna mondania a Korán első és egy szabadon választott szúráját, aztán csípőből hajlongania, ismét Allahu akbart mondani, majd a földre borulni úgy, hogy a homloka, az orra, a térde, a kezei és a talppárnák viseljék a súlyát. A leborulás után ezt kellett volna mondania az imádkozónak: dicsőség a magasságos Uramnak. Majd felemelkednie, ülőhelyzetben Allahu akbart mondani megint úgy, hogy a bal lábfejét maga alá fordítja és ráül, a jobb lábfej viszont behajlított lábujjakkal áll.

Ilyeneket kellett volna tennie Erdogan szultánnak, ha igazhitű lenne, de nem az. Elkövette azt a főbenjáró bűnt, azért imádkozott, hogy az emberek mondják róla, milyen szépen és jól szereti az urat. A Korán szerint az ilyenek lesznek az elsők a pokolban, viszont Isten azon gondolkozott ezt látván, hogy ez a Mohamed is egy hülye volt, fingja nem volt ugyanis, hogyan mennek a dolgok valójában. Mert ő bárhogyan is vinné mind a kettőt szíve szerint, hatalma az neki sincs fölöttük. Sőt, már senkinek sem.

Mert ránézett arra a másikra is a trottyos gatyájában, aki meg Szűz Mária és Jézus nevében kurválkodik vele, aki egy és ugyanaz, mint a szultán Allahja, hogy nevezték őt már Jahvénak is, sőt, Rának, és Pallasz Athénének, egyáltalán annyi elcseszett neve volt, hogy már azt sem tudja, melyikre hallgasson, így hát nem hallgat egyikre sem. Odahagyta a Föld nevű bolygót, ami úgy is néz ki magunk közt szólván. Viszont most megsértődött itt, a türbében, de rohadtul, és villámot is cikáztatott volna bele, de kiment az égi biztosíték, és nem volt raktáron éppen.

Egyébként azért húzta föl az orrát és jogosan, mert, a trottyos gatyájú sajtója nem számolt be arról, ahogyan a szultán őt Allah formájában imádja. Azért legfőképp, mert a sok böszme magyar, aki a trottyos ténykedése nyomán arról van meggyőződve, az ilyen szultánok azért imádkoznak, hogy azok, akik az Istent Jézus formájában imádják, forduljanak föl, lehetőleg bomba vagy erőszakolás által. Egyáltalán OVM sehogyan sem tudott elszámolni a dologgal, amit összehozott a kerítéssel, migránccsokkal meg a birodalmában imádkozó szultánnal.

Ezek nem passzolnak össze sehogyan sem a rózsaszínű képeslapon. Ezen az látszik, ahogyan épp veszik el OVM keresztény kultúráját, és a szultán csak azért nem gombolja a sliccét a fotós csajra gerjedve, mert mellette áll a neje a csudás kendőjében. Akkora volt itt a katyvasz, úgy megülte az ájert a gonoszság és a hazugság, hogy Isten nemcsak megsértődött, hanem föl is húzta a fenséges orrát, és azt mondta, na, elmennek ezek a picsába. Máskor úgy volt, hogy amint kimondott valamit, úgy is lett, most azonban nem. Ebből látszott, hogy átvette a hatalmat az ürdüng, tehát innentől fogva cseszhetjük az egészet. Viszont ez a kettő ettől még vigyorog, és ezt képtelenség ép ésszel kibírni.

Rohasztás

Szijjártó elvtárs interjút adott az osztrák Der Standardnak, amelyben kijelentette, addig maradnak a Néppártban, amíg utcára nem teszik őket. Akkor is ott pöffeszkednek majd, ha – mint fogalmazott – nem sikerül megerősíteni a migrációellenes erőket. Ezzel azt vallotta be ez a szarházi, hogy már semmi keresnivalójuk ott, közük nincs azokhoz az értékekhez, amelyek ezt a pártcsaládot jellemzik, de előnyöket vélnek a maradásban, így a szokásos elvtelen módon terpeszkednek még csöppet.

Persze az érkezésük a liberálisoktól ugyanilyen etikailag terhelt aktus volt, amikor a belpolitikai dúlásuknak kerestek külső formát, de ez az idő is elmúlt. Az evolúció, amely a darwinitól eltérően, itt a politikában és eszményekben – ha van ilyenjük egyáltalán – nem előre mutató, hanem az aljasság egyre újabb bugyraiba vezet. Szíjjártó elvtárs azt is mondta ennek az újságnak, hogy “…Tagok vagyunk, és mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk a Néppártot…” Ez pedig felér egy fenyegetéssel.

Viszont a jámbor osztrák kolléga nem kérdezte meg, hogy a nyavalyába képzelik ezt mégis. Sőt, sikítva el sem rohant, mert azzal a tudással sem bírt, hogy a Standardját, ha ezek beteszik a lábukat Európába, ugyanúgy bezárják, bezárhatják majd, mint minálunk a Népszabadságot, és ő elmehet üldözött homlessznek. Ehelyett megnyálazta a ceruzáját, negédesen diskurált, mert a világ azon boldogabbik felének szülötte, ahol még nem ezek vagy az elvetemült haverjaik dirigálnak. De akarnak, mint az idézett mondat is mutatja.

Én csak egy szerencsétlen slapaj vagyok a Der Standard nagyhatalmú újságírójához képest, de egészen delikát információkat tudnék adni az elkényelmesedett kollégának, mivel jár az, ha ezek a kezelésbe vesznek egy pártot barátilag. Megboldogult Torgyán elvtárs tudna erről kiselőadást tartani, hogyan tűnt el a pártja a chilei cseresznye árnyékában. Akkor még nem tudtuk teljes valójában, de mára tudományosan beigazolódott, hogy a Fidesz tényleg olyan, mint a rák.

Mindent fölzabál, elemészt és megfojt. De nem is igazán jó ez a költői kép, mert a rák valójában egy karakán manus, odaáll elibéd, a képedbe röhög, és azt mondja, én mostan szép lassan, módszeresen megöllek, aztán úgy is tesz. Ezek viszont sunyi férgek, belülről, csöndben és aljasul zabálják föl a kiszemelt prédát, megrohasztják, mint azt jelen időben az LMP és a Jobbik példája mutatja nekünk. Az utolsókat rúgja mind a kettő, mert az egyik belőle fakadt, a másik pedig leállt vele snóblizni.

Így jártak a magyar demokrácia dicsőségére. Ha nem lenne olyan fenségesen félelmetes, akkor azt is mondhatnám, hogy a Fidesz, akárha a Margarita Abadonnája, ha leveszi a szemüvegét és valakinek mélyen a szemébe néz, az holtan esik össze. A magyar vidéket már letarolta ez a veszedelem, és most Európát vette célba. A debil tehetetlenséget az is mutatja, hogy nem csapták ki már most, mint a macskát szarni. Kezd az egész bagázs eltorgyánosodni, pedig ott tart a sündisznócska, hogy folyamatosan köpi szembe őket.

Kirgizekkel, tatárokkal, putyinokkal és erdogánokkal kokettál, és már nem is fű alatt, hanem dafke megmutatva mutyizik és röpcsizik, lop, csal, hazudik, és még mindig azt hiszik ezek a jámborak, hogy majd észhöz tér egy lárifáritól. Gyurcsányt megkérdezhetnék, ez mennyire jött be, milyen jó volt, amikor lángokban állt a város és röpködtek az utcakövek. És most már nem is burkoltan, hanem a külügyes csetnikjével üzeni, hogy ezt szánja az eltrottyosult Európának is. Így akarják szétrohasztani azt is.

Itt már rég nem arról van szó, hogy a drágalátos Európának a magyarok érdekében kell a repedt sarkára állnia – ez is csudás egy dia a falra vetítve -, hanem a saját nyamvadt érdekében. München, 1938 – csak ennyit mondok, de ezek soha nem tanulnak semmit. Amúgy meg engemet már tényleg hidegen hagy a töketlenségük. Magyarország rég elveszett, és már csak olyasmi kármentésért imádkozom, hogy fiainknak legyen hová menekülni, ha jön értük a fekete autó. Viszont ahogyan ez kinéz, nem lesz ilyen lehetőség sem. Fasza.

Kövér ezt is tudja

1848, 1849, Arad, a Pilvax, Világos, Bem apó, meg minden egyéb, ami ehhöz tartozik, azt juttatta Kövér László eszébe, hogy ma a magyarság ellen tudatos kultúrharc folyik változó eszközökkel és módszerekkel. Ezt az éleslátó alapvetést kiegészítette még azzal a delikáttal, hogy “akik támadnak, azok önmagukat haladóknak nevezik, akiket támadnak, azokat maradinak titulálják”. – És elkezdett az eső cseperészni.

Ekkor húztam a hokedlit a szélesvásznú elé, megpukkasztottam egy zacskó popcornt, hogy apám, én innen el nem megyek, amíg tart a buli. Föltűnt a képen Orbán is, aki úgy örült az atomkori szultánnak, olyan felhőtlenül boldogan ragyogott, mint az unokája születésekor sem, igaz, most épp biztonságban leledzett a lehegesztett és kiürített utcákon. Sőt, és ráadásul türk testvér ez az Erdogan, így a magyarság gyökerei a valagába nyúlnak. Miheztartás végett, ugye.

Ez csak a Fidesz magyarkultúr-védése okán jutott az eszembe, de már ugorhatunk is, mint Pósalaki bácsi. Visszatérve így a kövéri axiómához – hogy maradinak érzi magát -, amellett, hogy megállapítható, ebben épp igaza van – mert a bigott komcsi máma nem épp menő -, az is egyre inkább látszik a fiatalokon, hogy eluralkodott rajtuk valamiféle kisebbrendűségi érzés. Hogy sejtik, nem bírják a képüket a klubban, és fintorognak a szaguktól.

Mondjuk, ha egyfolytában belehugyoznak a zongorába, akkor ez nem is annyira különös, ám, ez még mindig nem mutatja nekünk, Kövér elvtárs mitől érzi úgy, vagy mért érzi szükségét annak a hazugságnak, hogy az ő kultúráját támadják, amikor az enyémen nem érzek ilyen nyomást, hacsak nem felőlük. Hogy a NER akarja ledózerolni az agyamat és annak összes tartalmát. Most értettem meg, mi ez a nyomás a mellemen, de most nem az én nyamvadt életemről van szó.

Hanem a miénkről így nagy közösen, hogy mibe adatik belepusztulni, amikor itt ilyen kövérek és az összes magyaridőkös folyományaik védik a keresztényi kultúrájukat, amiről máig nem tudható, mi a rosseb lehet, de, amint kitetszik, a támadás már világméretű. Egy komplex összeesküvés ez a redves élet, a sorosista bitangok fölszámolják a hangsúlyos verselést meg a szinkópát, sőt, coca colával öntik le a matyóhímzést. Így valahogy.

Ott vagyunk megint a Szabolcska Mihálynál, meg a Nyugatba írdogáló zsidócska költőknél. Ezeket a mostani renegátokat is élteti a hanyatló nyugat, míg a mai karikás ustorosoknak meg kell elégedniük azzal, ha egymást tüntetik ki, és azt a plecsnit nem a Gyurcsány kezéből kell átvenni. Ám ez mind csak ilyen elefántcsont tornyos cifra nyomorúság, mert őszintén a szívünkre téve a koszos mancsunkat, be kell látni, hogy senkinek a szomszéd Józsiját ilyen dolgok nem érdeklik egyáltalán.

Viszont a gyerekét már érdekelhetné, meg mind az összesét, ámde nem fogja. Göring birodalmi marsall is, midőn meglátogatta a leigázott Ukrajnát, ahol a szőke kalászszedő leányok felszabadítóként járultak elé a frissen sütött kenyérrel, a marsall pedig a valagukat fogdosva csöndesen megjegyezte, elég, ha a nevüket le tudják írni, aztán dolgoznak nekünk, míg föl nem fordulnak. Ez volt az oktatási programjuk a modernkori rabszolgák számára, és akárha a NER-t látnám meg hallanám.

Mert mi mást is jelenthetne Palkovics miniszter azon kijelentése, hogy az ország összes egyetemén a Corvinus módija lesz az iránymutató, mert, mint ismeretes, itt két év múlva már nem indítanak államilag finanszírozott képzést. Nos, ha az egész ország összes felsőoktatási intézménye így működik majd, az nem lesz más, mint újabb, és bővebb Numerus Clausus, csak a pénz mögé bújtatva. Göringi program ez is, lányok, lehet sütni a kenyereket.

Ezt a gyalázatot az a meggyőződés diktálhatja a rezsimnek, amit már nem is tudom, melyik hülyétől hallottam, miszerint a liberálisok nem mások, mint diplomás kommunisták. Ez annyira kurvajó, hogy bár ökörség, de meg kellett örökíteni az utókor számára. És még azért is, mert bármennyire abszurd is, még igaz is lehet. Viszont ne röhögjünk, hanem forradalmi feladatként magyarázza el mindenki a saját szomszéd Józsijának, mit készülnek tenni a kölkével.

És itt érhetünk körbe meg vissza Kövér elvtárs kényszerképzetéhez, a magyar kultúra elleni támadáshoz. Ilyen van. Ők folytatják. Elég csak rájuk nézni, az újságjaik meg a tévéik nyelvezetére, az elitjük makogására kupakostul meg tízparancsolatostul, és máris előttünk áll a merénylet maga, ahogyan a Párt útmutatásai alapján iramlik az ország a dedós, sötét középkorba. Még két lépés, és ott vagyunk a Gyalog galopp közepén, hogy akkor elsüllyed vagy sem. Kövér elvtárs már csak tudja ezt. Illetve és, ezt is tudja.

Szakács a várban

Ott ült Ő a hosszú teremnek végén, nagy, nehéz tölgyfaasztal mögött, a falakról brokátok, selymek lógtak alá, minden aranyban villódzott, s a metszett üvegen át csíkokban szivárgott be a fény, a lebukó Nap sóhajai. Száz méter hosszú volt az a terem, végig mellette erkély húzódott, alatta a folyó ezüst csíkja, kis hangyák, az emberek és a végtelen város. Vörös szőnyeg terült el a terem száz méterén, alabárdosok, szolgák hada nézte, ahogyan vacsorál Ő. Az asztal rogyásig: pörkütt, ubi, nokdeli, szalonnák és frissen töltött kolbászok, halmokban szotyola. Mind a száz métert megülte a fokhagymaszag, tömjénnel elegyest.

A partedli, amely hatalmas gyomrán nyugodott, a nyakán hátul megkötve játékos szamárfüleket formált a tokától ölelt busa feje mögött, véreres volt a szeme és erősen szuszogott, valamint a szája szélit nyalogatta. Jobbjában villát szorongatott egész marokra, mint az óvodások a homokozó lapátot, baljából félig rágott uborka meredezett, és, ami a legfurcsább volt az egészben, kockás volt az abrosz és a partedli is, pedig az eszcájg az arany, meg ezüst, a porcelán viszont herendi, de matyómintás, a sótartó pedig mókás matrjoska babák, hogy a legkisebbikben volt az anyag, szóval egy nagy káosz volt minden, mint ahogyan az egész ember is.

Trottyos volt a gatyája, a foszöld inge ujja könyékig tűrve, ilyenek. Sőt, a fején széles karimájú kalap. Hogy ezt ki érti, mindegy. Táplálkozott tehát fenségesen, fröcsögött a zsír, roppant a csont, morzsák röpködtek, a zenekar – mert az is volt, ezt el ne feledjük – Ákos szignáljait játszotta, a táncosok pedig egymás talpait tapodták. És ebben a reneszánsz vásári elegyben a nehéz tölgyfa asztal előtt állt egy vékonybélű alak fehér ruhában, kezében szakácssipkát gyűrögetve remegőn. Ott feszengett már órák óta, nézte a nagy zabálást, és várta, hogy megszólítsa Ő, a kiválasztott és fölkent, valamint elátkozott is, de ezt nem mondták el neki valami miatt.

– A hirdetésünkre jelentkeztél hát. – szólt végül nagy kegyesen. A szólástól a vékonybélű arcára fröccsent egy kis szaft, folydogált rajta, de nem merte letörölni.

– Igen. – ezt rebegte ez a vékonybélű, hogy alig is lehetett hallani.

– Szóval szakácsok akarunk lenni a várban. – érdeklődött Ő a partedli mögül.

– Igen. – felelte a vékonybélű elhaló hangon, és Ő fölhorgadt, a nehéz tölgyfaasztalra csapott, hogy csörgött az eszcájg és röpködtek a szotyolák.

– Hangosan felelj, ha kérdezlek! Férfi-e vagy, vagy mi a rosseb, voltál katona-e, van feleséged-e, azt is félve tepered le-e, hány gyereked van, hiszel te Istenben-e? – ezt így mind egyszerre ordította rá a vékonybélűre, aki rezgett a szájából kiáradó huzatban, és összepisálta magát. Ez viszont egyáltalán nem zavarta Őt valami furcsa okból, sőt, röhögött, és elkiáltotta magát.

– Ráhel, Ráhel, dobj ide egy pelenkát! – és a térdeit csapkodta Ő gyönyörűségében, mint egy eszelős, de újabb bajt talált.

– Koszos a körmöd. – ezt szegezte neki a vékonybélűnek, és így folytatta:

– Szakácsot keresek, nem minisztert. Neked a tízparancsolatot sem kell kívülről fújnod. De imádkozni tudsz, ugye? – ezt bökte oda hirtelen, amire a vékonybélű csak bólogatott, mint egy kutya az autóablakban, de ennyi elég is volt. Csettintett Ő egyet a hurkás ujjaival, a zenekar tust húzott, és egy reflektor megvilágította az egyik sarkot, amelyben ott állt egy ősz hajú, szemüveges ember bohócsipkában, a terem tetejében helikoffer csattogott fölötte, és egy szarvas lógott alá madzagon, és Ő kérdezett.

– Mit főznél ebből?

– Pörküttet. – felelte a vékonybélű szokatlanul határozottan, és a válasz helyesnek bizonyult. Újabbat csettintett hát Ő, a dobok peregtek, a másik sarokban pedig hatalmas orrú, vékony ember bukkant elő a reflektorok tüzében “Kurva sokat érek” feliratú 2rule márkájú, de rózsaszín pólóban, lábai előtt, amelyeken futballcsuka volt, fácánok füzére kiterítve.

– És mi adnál ezekből elém? – érdeklődött Ő, és sercegve az uborkába harapott.

– Pörküttet. – mondta lakonikusan, de már határozottan a vékonybélű, és ezt is eltalálta.

– Föl vagy véve. – ezt mondta neki Ő, a zenekar tust húzott, csettintett Ő megint, de most édesen búgón hívogatott is.

– Vejem! Hol vagy drága vejem? – halvány fények gyúltak a kandeláberekben, hogy csak homályosan látszott alattuk a szőke herceg, jobbjában demizson, és az inge az ugyanolyan kockás volt, mint az abrosz.

– Igyunk! – örvendezett Ő, és folytatta.

– Saját főzésű kisüsti. – cuppogott elégedetten, és barátilag fejezte be az audienciába ojtott workshopos szakácscastingot.

– Elsején kezdel. A családot is hozhatod, a lovardában ellakhattok.

– Kárpátalján élnek. – aggodalmasokodott a vékonybélű, de így sem volt baj.

– Annál jobb. A kijáratnál vehetsz nekik kötvényt. Tíz százalék kedvezményt kapsz, de most eriggy, kezdődik a meccs. – így bocsátotta el, és a zenekar hangját elnyomta a hajtóművek zaja, ahogyan a röpcsi ereszkedni kezdett a terem végében. Szotyolát tömött a zsebébe Ő, és odaintett a pilótának.

– A végtelenbe, és tovább. De inkább Felcsútra, máma a Mezőkövesd jön. – és elnyelte Őt a gép, csak halvány fokhagymaszag maradt utána, amely lassan lengett. Lengett, nem suhant.

Repülővel Bicskéig

Amikor Orbán Viktor Mihály csütörtökön este ült a Stamford Bridge lelátóján, és nézte a meccset, az volt az a pillanat, amikor szembefordult a saját pártjával, a politikai ellenfeleivel, a választóival, és pofán köpte őket, miközben elhelyezte magát képzeletben az Olimposzon. Ám, hogy milyen taknyosan mókás ez a rongyos élet, épp Bálint György mondta, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Róla újságíró iskola kapta a nevét, ma pedig Habony lapjához úgy keresnek tollforgató embereket, hogy a szükséges készségek közt az írásé nem szerepel. A dolgok így felelnek meg egymásnak a NER-ben.

Ez a londoni meccsnézés azért volt különösen visszataszító és lehangoló, mert épp a közepén volt annak a botránynak, amely során azt vitatta a közvélemény, hogy az ország első embere csupáncsak adócsaló, vagy a velejéig romlott, korrupt féreg, tolvaj, vagy ezek stramm elegye. Erre kijelenti, hogy a kérdéses utazgatásait eddig is így abszolválta, s ezután is így fogja, majd elégedetten és nagy pofával repülőre szállt újra. Ezzel a gesztussal azt üzeni mindenkinek, az imádóinak és gyűlölőinek egyaránt, hogy minden és mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok, a törvények rám nem vonatkoznak, illetőleg nekem külön paragrafusaim vannak.

A hívek azért kaptak a képükbe ezzel a röpködéssel egy langyos adagot, mert tán épp azon morfondíroztak, hogyan igazodjanak az újabb irányhoz, vagy, hogy miként mosdassák ki a ganajból a gazdájukat, az pedig most már végképp és végérvényesen fölöttük állónak határozta meg magát. De nem egyszerű társadalmi rangsor ez, hanem szakrális különbség, amely az istenkirályság sajátja, és piramisok építéséhez vezet. Az ellenérdekelt oldalról szót sem kell ejteni, ők – a fenséges elgondolás szerint – örüljenek, ha luk van a seggükön, és nincs még kötél a nyakukon. Itt tartunk most a diktatúra evolúciójában.

A múltba révedve azért arra is emlékezhetünk, fenséges urunk saját magát és eszméit – ha egyáltalán van ilyenje neki – is rendszeresen és látványosan sercintette képen, midőn az ateista liberálistól eljutott a katolikus fasisztáig. De ezek csupán – ha létezhetik ilyen megengedés – hatalomtechnikai csulázások voltak, s mint ilyenek, ha ótvarosak is, de még ép ésszel magyarázhatók. Az a dacos szembenállás viszont, amely a kisvasút dafke Bicskéig hosszabbításában, a csak azért is röpködésben szarja le látványosan az összes rajta kívül álló organizmust, már egy, a csoportszoba sarkában kantáros rövidnadrágban toporzékoló kisdedóst mutat nekünk.

Viszont az ilyenekből lesznek a veszedelmes fölnőttek, akik gondolkodás nélkül, csupán férfias dacból emésztik el a világot. Mint a jó Adolf is ’45-ben, aki arra jutott a sok férfias kiállás után – vissza nem vonulunk, meg nem adjuk magunkat, ilyenek-, hogyha a népe győzni nem tud, akkor nem méltó arra sem, hogy éljen, ezért jobb, ha vele hal. Utasította is a patkány Speert, hogy égesse fel az országot, de helyette megtették azt a szövetségesek. Ezzel, ha úgy is tűnik, hogy párhuzamot vontam, ezt csak a te játékos képzeleted mutatja, csupáncsak egy habitust föstöttem le, aki azt hiszi, hogy férfias faszagyerek, holott csak közveszélyes őrült.

Csütörtökön derült ki az is, hogy ebben a tébolydában, amit ez a röpködő debil megalkotott nekünk, az alattvalók lelkét úgy is óvni óhajtják, hogy Hernádi Juditot nem engedik boci szemekkel szerepelni a köztévé szilveszteri műsorában. Ez engemet nem nagyon érint, szilveszterkor már nagyon régóta aludni szoktam. Nem valami dacból, hanem, mert öreg vagyok és álmos. Ez a kitiltás azért fogott meg mégis, mert ennek kapcsán mondta el nekünk Hernádi művésznő a tutit, hogy még én is azt mondtam, jé, télleg, s ami ez: szerinte kies hazánkban momentán háború van, és ebben “nem kell megmagyarázni, hogy mi volt tegnap, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap”.

És valóban, ebben a röpke összetett mondatban benne van Orbán Viktor Mihály jelenlegi működésének lényege. Ez viszont azért kellene elgondolkodtassa az embert, mert ezt így csinálni nem lehet, országot irányítani így lehetetlen, és ráadásul nagyon rossz vége is lesz, olyan Speer által megtagadott, és mégis megvalósult. Itt kő kövön nem marad, ha bukik ez a manus, a kár pedig annál nagyobb lesz, minél később. Ilyenkor szokták az ember képbe vágni, ezt mi is tudjuk, de, ha olyan okos vagy, azt mondd meg, hogyan. Én ezt azonban nem tudom, ám most arra intek mégis, írjuk alá ezt az európai ügyészséges cuccot. Belső erőkből megállítani képtelenség a gonoszt, viszont a független igazságszolgáltatás lehet az az amerikai tank, amelyet ’56-ban hiába vártak a Dózsa Lászlók.

Ius primae noctis

Szombathelyen, a helyi választási bizottság – amit nevezhetnénk akár Fidesz alapszervezetnek is – úgy határozott nagy bölcsen és hűvösen, hogy megbünteti a Momentumot valami plakát miatt ötvenezerre. Az ilyesmi fölött már röhögve átsiklik az ember, és azért, mert boldog, hogy nem kötötték föl, lőtték főbe, ami engedmények azt mutatják, hogy a hatalom kegyes és jóságos.

Viszont hozzácsaptak egy indoklást is az ítélethez mintegy desszertként, amelybe belecsempészték az egész elcseszett NER-t, szőröstül és bőröstül, miszerint a plakát szövege a: “…Fidesz-KDNP jelöltjének választási esélyeit csökkenti…” – Itthon vagyunk, a lábunkhoz térdepelt néhány bokor. Ha ezt lefordítom, akkor az jön ki, hogy egy ellenzéki párt nem csökkentheti a Fidesz-KDNP esélyeit, a választási rendszer pedig egyenesen arra való, hogy növelje azokat.

Végül is, tudjuk ezt a körzetek megrajzolása, a zsák krumplik, a lefagyó számítógépek, az utaztatott ukránok, a választási bizottságok és az ügyészség sajátos működése óta. Hogy a Kárpátok alatt ennek a csürhének nemhogy az esélyeit csökkenteni nem lehet, hanem egyenesen kiváltságokat élveznek. És sajnos nem csak a választások során, hanem a nagy büdös élet minden szegletében és szeletében. Ez az illiberalizmus lényege ugyanis, csak most épp kereszténydemokráciának nevezik.

Ne áltassuk magunkat a téboly kilencedik évében. Aki a rendszert működteti, vagy csak kellően lelkesen tapsol, annak előjogai vannak, és meg is van győződve róla, hogy az neki jár. Ezért nem érti, mert föl nem foghatja, miért zavarja a többséget a magániskolája, a röpcsije, a jachtja meg a helikoptere, a kastélya és az alanyi jogon elnyert pályázatai, ahogyan ott tartunk képletesen, hogy a fagyos utcáról az ablakra tapasztott arccal nézzük, ahogyan a benti melegben dőzsölnek.

És ebben az egészben az érdemtelenség a legtaszítóbb, hogy a gázszerelőt és a vejt is azóta szereti az Isten csak, amióta bemásztak a cimbora/após valagába. És például Simicska a megmondhatója, mi történik, ha öntudatra ébred valaki, mert eltapossák, mint egy nyamvadt szúnyogot. Esélyt sem kap senki, aki nincs benne a brancsban, s itt nem az új, nemzeti tőkésosztály kiépítése folyik, mint arra hivatkoznak, hanem kasztok kialakítása, amelyek átjárhatatlanok.

Éppen ezért, drága nyájasom, egyenes kaszával a kézben kellene noszogatni a változást, hogy az unokádnak a csámpás Tiborcz gyereke ne mondhassa “szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, és te is az maradtál”. Illetve hát, nem fogja ilyen elnézően mondani, mert belé fog rúgni egyet miheztartás végett, a felesége pedig a húszmilliós órájában vezényli a nappalijában a fölmosást, amit az unokád kedvese végez majd.

Sarkítva ugyan, de erről szól a Momentum ötvenezre, amely azokat a folyamatokat szimbolizálja, amelynek a vége az lesz, hogy az új földesuraknak születésük okán jár minden, akár a címbéli ius primae noctis (az első éjszaka, ugye), amiről kiderült, ugye, hogy így élesben talán soha nem is volt, ámde azért vitték be a köztudatba mégis, hogy ezzel is szimbolizálják a totális kiszolgáltatottságot, ami, ím, megadatott nekünk is.

Úgy fogják föl ezek az életet, mint egy lejtős futballpályát, ahol minden madár nekik fütyöl, és esélyük sincs észhez térni, hiszen való élettel, piaci viszonyokkal soha nem is találkoznak. A kölkeik pedig ebben szocializálódnak a magániskolás mellénykéjükben, és az anyjuk nem fogja föl, mi is ezzel a baj. És ez nem a jövő, hanem a lehangoló jelen, amit Márai egyszer már bemutatott:

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harminc éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen…”

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem kéne ezt hagyni.