Kaszafilozófia

Terjed a neten egy kép a kedves vezetőről, amelyen egy kaszával szerencsétlenkedik ifjabb korában, amikor a hasa előtt még elfért a szerszám, bár a fogásán látszik, az életben nem volt előtte a kezében ilyen. Nem tudhatni, mi ihlette a fotóra, milyen hátsó szándék, mert tudjuk, minden rezdülése csak egyfelé mutat, ez pedig a hatalom. Erről szól még a vonalkódos alsógatyája is, ezzel kel és fekszik, annyira rabja ennek a mániákus szenvedélynek, hogy gondolni másra nem bír és nem is képes, de nem is akar. Sokat mond viszont, hogy egy futballpálya közepén szerencsétlenkedik a szerszámmal, mégpedig fehér ingben, de a pálya talaján látszik, nemrégiben nyírták rajta a füvet, olyanok, akik értettek is hozzá, és bizonyára gépesített jószággal.

Én is lehetnék kaszálós manus, ha akarnék. Nem idegesít, csak kicsit, hogy az emiljeim közt a spam mappába naponta úgy tizenötször érkezik szíves felkérés, hogy vásároljak motoros, önjáró kaszát, vagy kaszáló traktort, mintha épp földbirtokos lennék, akárha Mészáros Lőrinc vagy Lévai Anikó, illetve akármely NER-lovag. De nem vagyok, hála az összes kitalált isteneknek. Pedig a motoros kaszáló vagy traktor értelmet adhat az ember életének, általa akkor is valaki az ember, ha épp senkise, mint a Misi az utcából. Ő ilyen köztisztasági, városszépészeti szakember, aki nyaranta a füvek hosszáért felel, s ehhez a munkaadója ad neki egy guruló, kormányos kaszát, amit a szakirodalom fűnyíró traktornak nevez.

Ez a kaszálás mennyországa, de Miskának nem ezért fontos, hanem ontológiailag. Amikor reggel elindul a dolgozóba, egészen kicsi és törődött a zöld gatyájában és műanyag szatyrával a kezében. Ám, amikor megkapja a kis traktorját, kivirul, megnő, meghatalmasodik, arcán szétterül a már-már bambának mondható vigyor, és minden reggel végigpöfög az utcán, leállítja a készséget a ház előtt, mintha otthon felejtett volna valamit, pedig nem. Bemegy a házba, két perc múlva kijön, és büszkén pöfög tovább, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Ehhez viszont nyárnak kell lenni, amely csillagászatilag az éjszaka kezdődött el, és ironikus módon mától, tehát a nyár születésétől kezdve már rövidülnek a nappalok.

Azaz, a nyár azonmód elkezd meghalni, ahogy még világra sem jött. Az ilyesmitől fura melankólia üli meg az embert, spleen meg szomorúfűz hangulat, elkezd élet és halál felől elmélkedni, ami azért jó különösen a NER-ben, mert el lehet feledkezni róla. Lehetnénk mi is Antall József, hogy alámerülünk és kibekkeljük őket, csak minket nem hagynak túlélni, ha nem lépünk egyszerre, nem, hogy rétest nem kapunk estére, még ki is tekerik a nyakunkat. Vagy stílszerűen a kedves vezető egy kaszasuhintással vág le minket, mint kinyílt pitypangokat. Mostanában sokat kellhet kaszálni, ez a permanensen zuhogó eső nyőleszti a füvet nagyon, közte elszaporodnak a krokodilok, medúzák, égig nőnek a páfrányok, és éjszaka olyan hangok vannak, mint egy dzsungelben.

Ez ellen térkövezéssel védekezik a civilizáció, meg azzal, hogy kiirtja a fákat, és az egyforma szürkeségbe fasiszta szobrokat pakol. Mindenféle kétes alakok ábrázolásait, amelyeket majd fáradságos munkával kell ledönteni, ha rendszerváltás lesz, és a kedves vezető kezéből is kikerül a kasza, illetőleg kiegyenesítve az ilyen Miskákéba jut. Viszont nem fog. Ez az én Mihályom egészen jól elvan, ahogyan fölülhet a traktoros kaszájára, kivirul, és annyira teljes az élete, hogy semmi sem hiányzik neki, csak a fröccs. Már ricsajt sem akar csinálni ezután J. A. módján, el is laposodott a feje, rásimul az egyenes, zsíros haja a jómunkásembernek. Szerencse, hogy máris elkezdett meghalni a nyár, télen nem kell ilyen poklokat kiállnom.

Viszont már elbizonytalanodtam, lehet, engedni kellene az emilek csábításának, beszerezni egy ilyen motoros kaszálót, ha ennyi elég a feledkezéshez, de félek ez nincs így. Úgy járna az ember, mint Kafka, akinek hőse az aforizma szerint feltette a kérdést a piknikező embereknek, mit is csinálnak, és ők rezzenés nélkül felelték, hogy ozsonnáznak a zöldben. A kafkai hős pedig elcsodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet. Aki egyszer érzett ilyet, soha nem szabadulhat, mindig az ablak mögül nézi majd a hosszú esőt, a buborékokat a pocsolyákban, és úgy érzi majd, akárha Aureliano Buendia a távíró mellett, hogy megfojtja a magány. Ez ellen nincs mit tenni, és ekkor fáj a pöffeszkedően kaszáló Orbán is. Másképp nem.