Nyakpörkölt

Az egyik kedvenc blueszenészem, az áldott torkú Big Daddy Wilson egyik opusában valami nyakcsontpörköltről danászik teli szájjal. A klipben ül a konyhában, égnek meredően fogja a kezében a kést meg a villát, mögötte pedig farát riszálva méretes sötét bőrű háziasszony főzi a pörköltet. Egyébként Daddy bácsi is afroamerikai, mint ahogyan minden valamire való bluesista az. Ez annak a fájdalomnak a zenéje, mint az autentikus, tejesköcsögön előadott cigányzenéé, de most a pörköltről beszélgetünk esztétika helyett. Legalábbis elsőként.

Daddy bácsi, miközben két marokra fogja a kést meg a villát, vagy födőkön dobol, arról nótázik voltaképp, hogy sok szart összekeverve, alaposan megfűszerezve egész pofás étel állítható elő, így a Neckbone Stew akár özv. Kovácsné himnusza is lehetne innen az utca végiből, de sajnálatosan nem az. A csirkeláb és csirkenyak, valamint a farhát a nyugdíjas eledel minálunk, ezek szerint az amerikai délen is megvan ennek a megfelelője, a világ tehát egyformább, mint gondolnánk. Elég csak Trumpra nézni vagy a kedves vezetőre, és máris újabb bizonyságunk van erre.

Bármilyen fura is, ez egy felmérés miatt jutott az eszembe, amelyben lesújtó adatot közölnek kies hazánkról, hogy életszínvonalban minden szomszédunk, még a szőröstalpú románok is huss, eliramodtak tőlünk, pedig mi teljesítünk jobban. Az élet tehát igazságtalan. Mi magunk hiába tudjuk, hogy reánk ereszkedett már a Kánaán, mégsem akar látszani, vagy megint hazudik a művelt nyugat, bántják a magyart, sőt, még nem is tisztelik, pedig régen és most is egyedül tartja fel az iszlám hordákat, a vérét hullatja a hálátlan Európáért.

Ebből az Eurostat felmérésből az derül ki, hogy a magyarországi, egy főre jutó tényleges fogyasztás kétharmada csupán az uniós átlagnak. Ausztria beláthatatlan messzeségben előttünk, pedig Kádár apánk óta loholunk utána, most pedig kiváltképp, de a különbség inkább nő, mint csökken. Ha egyszerű okát akarnám adni ennek, csak utalnom kellene arra, hogy míg oadát a járvány miatt az állam egymilliárd eurót osztott szét a települések között, a mi kedves vezetőnk most szedi el az utolsó petákjukat is, nem azért, mert szüksége volna rá, hanem, mert bosszút akar állni. Ezt a faszit nevezik nagy formátumú politikusnak, mi több, államférfinak. Hát, igen.

De nem a járvány alatt és miatt jutottunk oda, hogy a jóléti listán már csak Bulgária és Horvátország van mögöttünk, kellett ehhez a NER tíz éves, kitartó működése. Amikor zsákszámra, számolatlanul dőlt a pénz az Uniótól, s mód nyílhatott volna arra, ne a haverok zsebében landoljon, hanem egy élhető ország kerekedjen ki belőle, mégsem ez lett. A kedvünk azonban mégsem emiatt rossz – már akié –, hanem például Hollik képviselő miatt, aki mintát adott abból, hogyan tarolják le ezek az országot nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai szempontból is.

Hogy a nyomor mellett hogyan üli meg kies hazánkat a szellemi mocsok. Hollik képviselő az amerikai négereken élcelődött jóváhagyólag rasszista röhögéssel, ahonnan érthető Gyöngyöspata is, meg az is, miért jutott eszembe Daddy bácsi nótája, ahonnan egy kanyarral Ady jön megint, akinek fájt annak idején a szerb komitácsi szíve is. Nem tudom, érezzük-e azt az ördögi kört, amelyben száz éve bolyongunk, és amelyből a Hollik fajtájúaknak eszük ágában sincs kitörni, mert jól érzik magukat a langymeleg húgyban, ha az a kedves vezetőből szivárog.

Özv. Kovácsné azonban mindebből semmit nem ért és tud, és nem azért, mert képtelen rá, hanem, mert el sem jut hozzá, aminek el kellene jutnia. Ő annyit hall csupán, hogy a négerek fosztogatnak a nagy Amerikában, fenyegetik a felsőbbrendű fehéreket, ami miatt drágább megint a csirkeláb a boltban. Így fest a leegyszerűsített élet, és özv. Kovácsné azt sem tudja, mert ezt sem mondják el neki, hogy lenézett román sorstársa már jobban él, mint ő. Ehelyett kapja Trianont meg az Erdély-siratást, és nem tudhatja, mennyire átverik. Nagyon. Ez a magyar Neckbone stew, ahogyan a talpaink egymásra lépnek.