Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Profán litánia

Kedd van ma a lapok szerint, de egyáltalán nincs kedd-teste a napnak, mert ünnepnek neveződött ki. Más oldalról és szemszögből tegnap ugyan hiába volt hétfő, ha szombat volt, ami után nincsen kedd, hacsak nem tüntetünk el mögüle két haszontalan napot. De akkor meg hová lesz a wellness és a dugó az M7-en, valamint a kurvaanyázás. Kurvaanyázás nélkül nincs ünnep, élet se nagyon, így hát meg kell őriznünk azt a két napot, így máma csak azért van kedd a szombat után, mert holnap meg szerda lesz. De olyan szagokkal, mintha hétfő volna, és mégsem marad más, mint megadóan tudomásul venni, belenyugodni mintegy, hogy kedd van szombat után és ünnep, de nincs ünnep-szag mégsem.

Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Egy óvodás naplója (8.) – Gusztushusz

Örütt nagyona zibojnéni, mer ujraláthatott minket anyár után, véget értaszünet. Seholse vótam ezalatt, a zanyu vigyázott otthol miránk, a szobába jácottunk sokatmeg nésztük a tévét is mindig. A zapuva is, fociztak is benne, apu káromkodot meg ittaa sört. Néha átjött a pityu a szünetalat, ugyanaszt csináta, minda zoviba, hüjéskedet mindigmeg gunyuta a minielnök bácsit.

Tavassza vóta zoviba a minielnökbácsi még, labdát hozot meg kiskapukat, azza a bácsiva, akive régen vótunk migráncsnézőbe, csakmost televót a zovi napszemüveges bácsikka, alig fértekel, annyivót. A minielnök bácsi fölemet, puha vóta a kezeneki, meg kolbászos szagais vót, leis fényképeztek minket. Anyu az nemörűt ennek, de asztán megin visszajött, deakkor nem hozott labdátmá, csak úgy vigyorgott fétemismá tőle. De ement.

A szünet alatt apityu apukája kiföstöttea zovit, örűtis a kisböske neki, hogy mijenjó szaga vana falnak. A kiböske ojan mintvót. átlátnia fülein megmindig esirjamagát. A zibojnéni aszonta, hogymá nagyok vagyunkés ezé ebbea zévbemer jövőre mármegyünk a ziskolába, szóva ebbea zévbe mánemmindig kell aludni ebédután, hanem majdmesél nekünk sokat.

Monta is a zibojnéni, miket, csupa szencségeket, szentisván, szentmargit, ijeneketmeg katonásat sokat, aszonta, jólessz nagyon. Kiis próbátuk, aszonta a zibojnéni, hogymingyá gusztushusz, kérdeszte, tuggyuke miaz, de senkise tutta, emeséte, hogy szentistván mega zállam, meghogy keresztényesség, mega zisten. Montam nekihogy énesztudom, mer a zapu is szokta emlegetni a zistent amikó nézia meccset.

Kesztem emondanihogy miket monda a zapu, de a zibojnéni mérgeslett, hogy fogjambea szájamat mer beállitta a sarokba, a pityu meg röhögöt, a kisbözske megmegin elsirta magát, pedig nemis vele kiabát a zibojnéni. Befogtama szájamat, mermonta a zibojnéni hogy ünnepűni fogunk, és asztmajd gyakorojjuk sokat.

Kérdeszte, hogytuggyuke mi azahaza, meg szerettyüke. A pityu monta, hogyő igen, és aszonta, hogy a haza aza szobájaneki a macijáva, mer ha aszongya a zanyukájahogy mennek haza, akkó mindig odamennek a macihoz. A zibojnéni aszonta, hogy a pityuaz hüje, és a sarokba álittota, nemtom mér, dea pityunakmindeggy, csak vihogot a sarokba mostis.

Aszontaaz ibojnéni, hogy ittvana bácsi, akive ementünk migráncsnézőbe, az beszélmajd a hazáró, meghogy hogykell szeretni aszt, hát, nemtudom, mitakar mondania a pityu macijáró, de mindeggy. Nekiát ezis beszéni a szentekrő meg a zállamról. Aszt tudom, mi az, a mútkóis leestem a biciglirő és betörött a zállam, csak úgy vérzettis, anyu sikongatott, hogy szüzanyám.

Eza bácsiis a zállamról mesétmeg, szentistvánró mega szűzanyáró. Mindent értettem, a haza az, amikor leesünka biciklirő és azanyu sikongat, esetleg a pityu macija. Dehogy eszt mérünnepejjük gusztushuszadikán, aszt nemtudom, megis kérdesztem, de az ibojnéni eszörnyett és kérteaz elnézést a neveletlenségér. A bácsi is szítta afogát és kérdezte, hogyhívják a zanyut, montam, anyu.

Lilaletta bácsifeje, a zibojnéni is fehér, a pityu röhögöt, a kisböskemeg esírta magát, deaz mindig sir, énmeg unatkosztam. A dadus kacsintotta zajtóból, meg mutatta a hüvejkujját, eszt nemtudom mitjelent, de bátorlettem tölle, és döntöttemhogy megyekmer váradömperem. Fütyűteka madarakiss nagyon. Megsütött anap. Montam, vára dömperemmegyek, és mentemhaza.

Ádernek lenni

Ádernek lenni nem egy kellemes létállapot, de ő tehet róla, és nem én. Bár a nemlétező köztársaság elnökeként minden esélye megvolt arra, hogy, ha nem is mindenki Árpi bácsija, de legalább szeretett Janija legyen, ám esküjét megszegve – Beckettel szólva – elbaltázta a jogait. Ezért őt most mindenféle jelzős szerkezetekkel illetik, amelyeket a korhatáros karika miatt inkább nem citálnék. Viszont mégsem erről lesz szó igazán, hanem más csuda dolgokról, ami van nekünk.

Nincs a világnak még egy olyan elcseszett országa, mint ez a miénk, ahol annyit pofáznának tök fölöslegesen politikusnak nevezett mókusok, pláne főleg és főként hülyeségeket. Nem is lehet másként, hiszen amennyi busongós ünnep, ahány híd-avatás van minálunk, hovatovább naponta kettő, annyi okosság a Földön nem létezik, amennyit a fékevesztett tempó igényelne. Maximum nemzeti színű szalaggal bírja a száguldozó magyar textilipar. Tudom én, több polgármesternek is írtam cifra ünnepi beszédet.

Janó viszont, illetve a szövegírója vagy a dramaturgja tegnap szintet lépett. Valami ezoterikus magasságokba óhajtván emelkedni, lételméleti bölcsességek jöttek ki az ő száján, mígnem eljutott ahhoz az igazsághoz, amely alapjaiban forgatja föl az összmagyarság gondolkodásmódját. Ez be fog kerülni halhatatlan filozófusok aforizma-gyűjteményébe is, a Lenin összes mellé. Eszonta:

“Újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni”.

Ezen el kell merengeni, hogy igazán a magunkévá tehessük. Magamra nézvést például arra jutottam, hogy nem azért nincs semmim se, és érek ekként lószart a felkentek szemében, mert tényleg nincsen semmim, hanem, mert ami mégis van, azt nem is védelmezem újra és újra.

Amikor a homeless nyújtogatja a mocskos mancsát, hogy egy kis apró, fröccsre, hogy csináljon ricsajt, macsetével nem nyesem le a karját, sőt, a viseltes télikabátomat sem rögzítem technokollal a biztonság kedvéért a hátamon.

Sorolhatnám, hogy mit nem védek még meg, sőt, hogy mit vagyok képtelen megvédeni. Például, ha ködülte őszi hajnalon elébem állna egy marcona alak, hogy pénzt vagy életet, akkor nem csettintenék a TEK-emnek, hogy tankozza le őtet, és nem csak azért, mert nekem ilyen seregem nincsen, hanem, mert nem is akarnám igazán. Ellenben nekik van efféle játékszerük, sőt, saját bejáratú törvényeik is vannak magukra szabva, és ezekkel így együtt szuszogva óvják a rablott vagyont, így hát, áderi felfogásban az igazán az övék.

Ez a Janó gyerek vélhetően nem ezt akarta mondani, aztán mégis így sikerült. Sűrű az élete, a horgászat és a Föld megóvása minden percét kitölti, gyorsan aláfirkantja, amit elé raknak, megmossa a haját, és már indul is. A népek, akik éhezik a szépet, meg ilyen bölcsességeket kapnak tőle, amikor irányt is mutathatna gyakorlati demonstrálással, hogy melyik végén törjék fel a lágytojást.

De hát, ettől szép ez a mi országunk, meg még az alapkövektől, amelyeket szintén kényszeres módon ásnak el a megszentelt magyar földbe.

Abba nem gondolnak bele csupán, hogy eljön az idő, amikor a mai földesurak azt bizonygatják majd, hogy ők partizánok voltak, és csúzlival mentek bokrok mélyiről a TEK ellen, akkor ezek a kapszulák vallanak. Van bennük ugyanis napilap, meg ilyenek, üzenetek ezek a palackban, amelyek terhelő bizonyítékok lesznek akkor, amikor az istenadta nép megfogadja a janói bölcseletet, és megvédi, amije van, hogy igazán az övé lehessen.

Ez csak ábránd a likacsos agyamban, viszont annak ékes bizonysága, hogy elöljáróink vagy degeneráltak, vagy minket néznek annak. Más megfejtése nincsen a feladványnak, így ezt az ünnepet is ki lehet pipálni a végtelen sorban. Ugorgyunk!

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.

Szent Márton Kenyere a Vasi Skanzenben

Az ŐrvidékHáz és a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum hangulatos családbarát rendezvényén nézelődhettek, ügyeskedhettek, és szórakozhattak azok, akik a szép nyári napsütésben, Szombathelyen a Vasi Skanzent választották augusztus huszadikai programjuknak.

IMG_3503

A képekre kattintva további fotók a rendezvényről.

IMG_3484

IMG_3523

A Szent Márton kenyere című rendezvényen, már kora délutántól: kézműves foglalkozások(kovácsolás, bőrszütyő készítés trikolorral, agyagművesség, textilmunka, mézeskalács díszítés) logikai és ügyességi játékok (a Patkós Stúdiótól)szabadtéri ügyességi játékok, kenyérsütés, és az újkenyér megosztása a vendégek között Szent Márton példája nyomán,
Devecsery László, Márton meséi című könyvének bemutatója, Joós Tamás koncertje,Szent Márton üzenetei és napjának jelentései, kiállítás megnyitója melyet akár tárlatvezetéssel is megtekínthetett az érdeklődő dr. Horváth Sándorral.

IMG_3466

A kiállítás megnyitóján, és az újkenyér felszeletelésében részt vett dr. Puskás Tivadar Szombathely polgármestere, dr. Hende Csaba országgyűlési képviselő, és Csapláros Andrea Múzeum igazgató.

IMG_3515

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Szent Márton Kenyere a Vasi Skanzenben

Az ŐrvidékHáz és a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum hangulatos családbarát rendezvényén nézelődhettek, ügyeskedhettek, és szórakozhattak azok, akik a szép nyári napsütésben, Szombathelyen a Vasi Skanzent választották augusztus huszadikai programjuknak.

IMG_3503

A képekre kattintva további fotók a rendezvényről.

IMG_3484

IMG_3523

A Szent Márton kenyere című rendezvényen, már kora délutántól: kézműves foglalkozások(kovácsolás, bőrszütyő készítés trikolorral, agyagművesség, textilmunka, mézeskalács díszítés) logikai és ügyességi játékok (a Patkós Stúdiótól)szabadtéri ügyességi játékok, kenyérsütés, és az újkenyér megosztása a vendégek között Szent Márton példája nyomán,
Devecsery László, Márton meséi című könyvének bemutatója, Joós Tamás koncertje,Szent Márton üzenetei és napjának jelentései, kiállítás megnyitója melyet akár tárlatvezetéssel is megtekínthetett az érdeklődő dr. Horváth Sándorral.

IMG_3466

A kiállítás megnyitóján, és az újkenyér felszeletelésében részt vett dr. Puskás Tivadar Szombathely polgármestere, dr. Hende Csaba országgyűlési képviselő, és Csapláros Andrea Múzeum igazgató.

IMG_3515

A képekre kattintva további fotók láthatók.