Kategória: charles bronson

A hallgatag ember

Már nagyon régen hallottunk Áder elvtárs felől, de tegnap hír érkezett tőle, és lenyugodhattunk aggodalmunkban: él azért még, s ha nem is látványosan, de csendben, monotonul és nagyon kártékonyan teszi a dolgát. Nem azt, ami a tiszte volna, hanem, amit engednek neki, amit osztott rá szerepként az ura, azt hozza biztosan. Azt a ganyét hatékonyan abszolválja, miközben keresgéli az elveszett lelkét, ha volt neki olyanja. Ez vizsgálat tárgyát képezi még.

Május 8-ra meghirdette az új csimbum cirkusz első előadását, az alakuló szeánszot, de éppen ezért az ő háza elejét egyáltalán nem érheti egy szó sem. Ez van neki a forgatókönyvben, amiből úgy kell imitálnia a dolgot, mintha lenne valami oka, indoka és legfőképp értelme a létezésének a díszleten túl. Annak viszont egy kitömött hal is megteszi, vagy egy hasát vakarászó macska, helikopterező szarvas, tök mindegy. Viszont most választ kéne adni arra, hogy mért zavar engemet, hogy egyáltalán van.

Elsősorban emiatt. Ontológiailag. Amúgy a nagy lekvárban elvan ő, nem sokat beszél, ám nem Charles Bronson módján, meredten világító szemekkel, csökönyösen, hanem, mint a macska az úton, aki már túl van a dolgon. Volt ez a szavazósdi cirkusz is, előtte sem biztatgatta a csámpás népeket, hogy iramodjanak része lenni a nagy átverésnek. Tán megkapta leiratban, hogy ilyet nem kéne tennie, mert a nagy tolongás esetleg árthat a tartótisztje egészségének, s így egyképpen neki saját magának is.

Csakhogy utána. Amikor láttuk, mit történt, és a nagyvilág is élő egyenesben, amitől kies hazánk a paletta oly szegmensébe jutott, ahová a rendszerváltó fiatalok egyáltalán nem álmodták. Viszont ők juttatták oda, mire nagy hasuk nőtt, a fülük lekonyult és büdös lett a lábuk. Azeri kies vidékeire, és más hasonszőrű, homokos síkokra. A kétségek olyan mennyiségben merültek fel a gyalázattal kapcsolatban, amelyek összeadódva egy mosolygós csalást tesznek ki. Elnök elvtársnak viszont erre egy szava sincs, mert biztosan elakadt.

Elvitte a cica vagy a halak. Sőt, az eredmény már ugyan hivatalos, de vége mégsincs, hiszen van, ahol ismételni kell, s ha van Isten (ami ábránd egyáltalán nem biztos), sok helyen kell újrázni. Ennek a mi rongybábunknak mégis az a legégetőbb gondja, hogy alakuló ülést hirdessen dörgő hangú beszéd helyett. Kurvára akarhat már pecázni, vagy ledarálta az Orbán kolbásztöltője, esetleg megabálta a házi főzésű fazeka. Csak ez lehet, mert az esküje szerint pártok fölött álló, a nemzet egységét szimbolizáló alak kussol keményen és konokon.

Persze, ahogyan visszagondolok az utóbbi éveire, nem hiszem, hogy élő parasztot vagy gyári melóst látott mostanában népünkből és nemzetünkből, de előtte sem sokat. Nem azért, mert úri gyerek, hanem, mert töketlen egy manus. Véleménye, ha van, annyi, amit szilveszter éjfélre leírnak neki. Egyetlen pozitívuma, hogy nem rohangál a kamera előtt, mint a nemzet golyóstolla „álamelnök” úr, de legalább annyira szaralak, csak nem veri nagydobra. Nem bohóc teljesen, de még lehet, ha jól odafigyel.

Meg vagyunk mi áldva ezekkel az ál-elnökökkel. Az egyik bazsarózsát locsolgatott, a másik tárogatózott, ez a mostani meg pecázik, és úgy nagy általánosságban aggódik a Föld sorsáért. A magyarért annyira nem, fátyolos szemei messzibb járnak ugyanis. Szükség úgysem volt egyikre sem, a királyságok nem ismerik a köztársasági elnök intézményét egyáltalán. Erre a mostanira ennek ellenére lehet, mégis szükség lesz hamarost. Ha ugyanis ismeretlen népének végleg tele lesz a töke, és iderittyent neki valami taxissztrájkhoz hasonló pörformanszt, akkor el kell döntenie, hová is áll. Húzós egy helyzet lesz, és sok mindenről dönteni fog.

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.