Kategória: terence hill

Váltásidő

Csak egy csöppet nem figyeltek a TEK harcosai, mert éppen váltásidő volt – ezt Bakondi árvízügyi gurutól tudjuk -, és seperc alatt összegraffitizték a járgányukat nekik. Méltatlan móka, hogy miközben marcona migráncsokat remélnek, akiktől megvédhetik a kisjézust, vásott polgártársak zavarják meg a spréjükkel a vadnyugati tekintetű férfiakat, és a legenda máris oda.

Az elmúlt napokban égette a szívemet az ismeret hiánya, hogy nem tudtam nevén nevezni a most megszentségtelenített sok kerekű izéket, de tegnap kiderült, hogy BTR-nek híják Már ezért megérte az egész hacacáré. Meg azért is, hogy kiderüljön, a magyar kommandós az olyan magyar, ha tetszenek érteni. Az incidens után lányos zavarukban egy furgonnal takarták el a gyalázatot, mert nem volt nekik kromofágjuk.

Ezek a BTR-ek viszont valami okból nagyon fontosak a mostani hétköznapokban, és a NER kommunikációs gépezete mozgásba is lendült, hogy megmagyarázzák a szüzesség elvesztését. Ezekből aztán kiderült, hogy Orbán magánhadserege fegyvertelen népekkel – mondjuk, akiknek sípja van – talán (de nem egészen biztosan) el tud bánni, a gyorsmozgású, flakonnal szerelkezett proletár már nagy falat neki.

Visszatérve azért erre a Bakondira, aki a jelek szerint nem csak az árvízhez meg a gumicsizmához ért, ő úgy magyarázta a malőrt, hogy a pancserekből legott hősök lettek, akiknek – így a vizesember – nem a csapatszállítójuk, hanem a karácsonyi vásáron tartózkodók védelme a feladata. A kettő összehangolása, viszont már őrjítő logisztikai dilemma, és ebből – így ez a Bakondi – egyesek viccet csinálnak.

Azt megnézném, hogy a világ más tájain lehet-e viccelődni kommandósokkal, de, mint azt már pedzegettem, ezek a mieink nem dzsihádisták, hanem részeges bölcsészek ellen vannak idomítva, de még ezekkel sem bírnak. Mert a renomét annyira fontosnak tartották helyre állítani, hogy az M1-en már elfeledték ezt a váltásidőt, és más lett az ok és indok, hogy mért voltak töketlenek a kemény fiúk.

Bizonyos Jasenszky Nándor, a TEK szóvivője az igazmondó csatornán már azt magyarázta, hogy, amikor a spréjjel nekitámadtak ennek a BTR-nek, akkor egy jelzés nyomán minden TEK-es, aki élt és mozgott, egy gyanúsan viselkedő embert hajkurászott, de nem találták. A „páncélozott jármű” vezetője volt csak ott, de neki nem dolga figyelni az embereket.

Biztosan időre kell megfejteni neki a keresztrejtvényt, amelyben a vízszintes sorban arra keresik a választ, hogy ki a hülye. Mert ez a szóvivő még azt is elmondta, hogy – ezt idézni kell – „A páncélozott jármű azért is van körbekordonozva, hogy ne másszanak fel rá.” Mindemellett annak örültek még a mértékadó műsorban, hogy a népek gyöngéden szeretik ezt a BPR-t. (Na, mindegy)

Viszont nekem erről, hogy olyan telefonhívással csalták el a fogdmegeket a tankjuktól, hogy gyanús külsejű alakot láttak, a Bud Spencer-Terence Hill páros „Bűnvadászok” című örökbecsűje ugrott be. Abban is ilyen szesszel távolították el az útban lévő hekusokat, és ennek lett a vége, hogy ”Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”, mint emlékezhetünk.

Az film volt, ez viszont a valóság, ami egyáltalán nem érdemelné meg, hogy ennyit foglalkozzunk vele, ha a TEK-ről szólna csupán. Viszont ez az egész a NER foglalata inkább a rongyrázó pitiánerségével, a lufivá fújt dölyffel, és a működésképtelenséggel. Ebben a történetben benne van az elcseszett, szétkúrt Magyarország, és még egy valami. Hogy miheztartás végett szereti mutogatni egyetlenünk, van neki ilyenje, és nem fél használni.

Most pedig mindenki arra gondol, amire csak akar. Én például kiflire.

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.