Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Zenebona, vigalom, gusztushusz

Tűzijáték nélkül uszkve hatmilliárdot szán a kedves vezető gusztushuszra, tehát lesz abból tíz is. Mármint milliárdból. Bevallva. Meg még a resztli és a járulékos költségek, fagyipénz, beugró a ringlispílre, céllövöldébe, illetve a vizeldébe. Nem tudjuk, mennyi az a tízmilliárd. Tízszer ezermillió, ilyet mi elképzelni sem tudunk a farhátas világunkban, kezeljük hát szimbólumként, a tapló rongyrázás megtestesüléseként. Mert ugyanis adja magát a kérdés, a gyermeki Fluimucil Ábel-féle kitartó érdeklődés, hogy miért, és ez úja meg újra, kifulladásig, illetve, míg el nem fehérül a száj is.

Különös évforduló nincsen, Szent István se kerek ezer éves, a koronázás karácsonykor volt, az új kenyér megszikkadt, alkotmány pedig nincsen sehol. Se keresztényi, se kommunista indok nincsen, mégis több napos lesz a buli. Fölvezetésként azért, hogy a járvány fölötti győzelem miatt járjuk a csűrdöngölőst vagy pogózzunk gusztus szerint, ám ez sem állja meg a helyét. Naponta többször riogat a kedves vezető a járvány második hullámával ugyanis, ömlik a lélegeztetőgép Kínából szintén ezért, s törvény szerint Müller Ceci néni csak egyet sóhajt, és Viktorunk azt csinál, amit csak akar.

Szintén törvény szerint. Most ünnepelni óhajt, soha nem látott módon és mértékben, amire a jámbor olvasó hosszú életének tapasztalatai és a téves konszenzus miatt rávágja, hogy panem et circenses, kiegészítve azzal, hogy kenyere meg nincsen. Tévedésben leledzik a jámbor olvasó, a kedves vezető a világraszóló ünnepséget nem neki, mint alattvalónak prezentálja, mégpedig azért, mert a kedves vezető az alattvalókkal nem törődik egyáltalán. Dolgozni tartja őket, hogy szavazzanak rá és fizessenek sok-sok adót, az alattvaló létének értelme diktátori nézőpontból ebben ki is merül.

A most bekövetkező világraszóló vigalmat a kedves vezető magának és a nagyvilágnak prezentálja, erejét mutatja vele, gazdagságát és létének bizonyítékát. Ha el nem kárhozok miatta, akkor a József Attila-féle gesztus van ebben, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van Viktorkának. Ez a felcsúti gyermeki lélek tobzódása a méteres gyomorban, a kölökkori beteljesedett álom, mint a kisvasút, stadion, foci, amelyekben sajnálatos módon a kedves vezető horizontja teljesen ki is merül. Ez az, ahogyan az erkélyről mutogatja a birodalmát mindenféle bíborosoknak.

Azt is hallottuk, olyan tűzijáték lesz, amilyet még nem látott a világ (dehogynem), ez az a duma, amikor még régen a Tarlóssal avattak valami über szökőkutat a Margitszigeten, s azt látván én a barcelonaira gondoltam, ami tényleg monumentálisan klafa. S azért csak arra, mert Las Vegasban nem jártam, mégpedig azért, mert nincsen nem is kormánygépem, ami odavinne. Feudális vonásai mellett ez az újgazdag rongyrázás, ami itt folyik, s ha ezt jelenti a nemzeti tőkésosztály megteremtése, ha ilyen folyományai vannak, ami előbukkan napra-nap, akkor az Isten irgalmazzon drága nemzetemnek.

Feltehető viszont, hogy a fohász már elkésett, és Belzebubnak kellene könyörögni, fogja már vissza ránk telepedő megtestesülését, viszont nem hiszek a túlvilági hatalmakban. Azaz, itt áll az ember tanácstalanul. És akkor is az lesz, amikor a bávatagok gusztushuszkor elalélnak a gyönyöröktől, hogy a gazdájuk milyen jó hozzájuk, mennyi szépet ad nekik, miközben elfelejtik, az ő pénzükből. Olyan ez, hogy mikor a kocsmában kérünk pénzt valakitől, majd abból meghívjuk egy fröccsre, s míg ennek fonákságát a jómunkásember megérti, a milliárdokét meg nem.

Mert olyat nem ismer. Mindemellett a kíváncsiság is munkál bennem, mire jut a tenger lóvéból az, aki már koronát is úsztatott a Dunán. Ennyi pénzből az űrbe is lőheti. De megtapasztalva egynémely volt ünnep pátoszos giccsességét, sok jóra nem számíthatunk, és az a vicces a dologban, úgy beszélek róla, mintha egy csöppet is érdekelne. Pedig á, dehogy. Ez csupán ontológiai dilemma, midőn látjuk, a szemünk előtt válik a suttyó parasztgyerekből szétfolyó diktátor flitteres bohócruhában, és hiába tesszük fel a kérdést újra meg újra, hogyan történhetett ez meg velünk, választ nem kapunk sohasem.

Nyunyóka és a tízparancsolat

Nyunyókát tisztítsuk gyakran, tartsuk be a tízparancsolatot, és mossunk sűrűn kezet. – Íme, hölgyeim és uraim a kásleri orvoslás és járványügy fundamentuma, de, ha belegondolunk, felépítménye is egyben, az egész, vaskos teste neki. Ha ezeket szem előtt-, és betartjuk, nem esz meg minket a Devla, és az örök élet vár mindannyiunkra. Juhhé! Mert ugyanis Ceci néni, úgy is, mint Kásler elvtárs kinyújtott karja a vészekben, tegnap értekezésében megemlékezett a kis szaros polgártársakról is, mert ezúttal az alábbi bölcsességet tudhattuk meg tőle: “A piciknél van valamiféle ragaszkodás – és itt nemcsak a cumikra gondolok -, hanem egy kis pelenkára vagy a nyunyókára, amit ő otthonról hoz és nagyon szereti. Próbáljuk meg ezeket otthon gyakran tisztítani!”

Ha mindeddig azt hittük, Ceci néni csak a hatalom áldozata, mert mintegy vállalja a mártír szerepét, és hülyének tettetve magát magára vonja a nép haragját, megvetését és sajnálkozását, hogy magasabb szintre ne érjenek el ezek az élénk érzelmek, tévedtünk. Magától, önerőből ennyire olyan, mert ezt a nyunyókát nem írták le neki, ezt a saját kútfőjéből merítette, összefoglalva tehát, ő ilyen. De milyen is, vetül elénk a dilemma, és ez az. Mert – hozzák fel védelméül Ceci néninek a megbocsátók – képzett szakember ő rengeteg papírral, akkora a szakértelme, hogy kitüremkedik a fejéből. Nos, ehhez képest nyunyóka, mint látjuk, ami azt igazolja, hogy a papírokhoz segg kell, a tudáshoz egészen más készségek, de ne merüljünk bele a pedagógia rejtelmeibe, mert mélyek azok.

Viszont tovább haladásunk előtt rendszertanilag meg kell határozunk a nyunyóka helyét a Brehmben, hogy mire gondolt a költő, midőn nyunyókát emlegetett. Mert a kis szarosoknak szokott lenni majmócájuk, medve bácsijuk, nyuszijuk, macijuk, vagy az egész állatkert becézgetve, nyunyókáról azonban hallani még nem lehetett. De biztosan Ceci néninek volt olyanja. Az úgy lehetett, hogy amikor indult sajtótájékozni, teázott tán sütivel, és neki nem Combray szállt fel a gőzökből, mint Proustnak, hanem nyunyóka. Amint Ceci néni kis szarosként fog valamit, bömböl, és valljuk meg, innen nézve a történet megható, járványügyi szempontból ellenben röhejes. Még szerencse, hogy nem nuni jutott az eszébe, de ezt nem részletezem.

A magyar egészségügy momentán a nyunyókánál tart, hogy azt az anyukák tisztogassák. Ceci néni tanácsolt már olyat, hogy az erkélyen levegőzzünk, a nagypapák a kisunokával sportoljanak az előszobában, meg számtalan fajsúlyos dolgot, ami beleillik a rendszerbe, amit Kásler sámánpüspök alkotott meg, amikor elfoglalta a magas hivatalt. Ha betartjuk a tízparancsolatot – mondta első megvilágosodásában Kásler sámánpüspök – soha nem leszünk betegek. Másodjára azt súgta neki a szentlélek, nem árt, ha az orvosok olykor kezet mosnak, és ehhez jött most a nyunyóka tisztogatása. Ez az egészség szentháromsága, az örök élet feltétele, valamint kisnyúl.

Nem tudom, érezhető-e az a mély dráma, egyenesen tragédia, ami ebből szivárog, mert lehet nyunyókán élcelődni, meg köszörülni a nyelvünket, de mégis csak a mi bőrünkre megy ki a játék, hogy ezek ilyenek. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ki választotta őket. Meg azzal is, nincs még egy olyan ország a földön, amelynek százmilliárdért fenntartott televíziójában az ország első számú járványügyi szakembere bizonytalan identitású nyunyókák tisztogatásában látná a kór megfékezésének feltételét. Hogy a járvány nem tarolta le eddig az országot, egyáltalán nem az ő érdemük, viszont mégis ők jönnek ki belőle jól. Legyőztem ezt is – mondja majd a kedves vezető –, és gyűjti be a meg nem érdemelt szavazatokat a bávatagoktól, kezükben nyunyóka, gyomrukban ingyen krumpli.

Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.

Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.