Lőporszag

Emlékszünk arra a képre, mert beleégett az emberbe, amelyen a Hableány siratása-kiemelése közben Pintér Sándor egy kis naszád orrában állva, áldást osztó kézzel jelent meg a Dunán, mint valami elcseszett vadnyugati hős. Tele volt az a pillanat – és a kép – a Pintér Sándorból áradó totális empátiahiánnyal és tudatlansággal. Most, hogy hovatovább egy egész ország leleledzik ilyen hableányos állapotban, a meder fenekén van képletesen, ezen belül is a legkiszolgáltatottabbak, a kórházakban senyvedők és szenvedők kerülnek a vízi cowboy kezébe.

A drága Orbán Viktor katonákat vezényel a kórházakba, hogy strammul menjen a gyógyulás, vezényszóra és parancsra. Tegnapig úgy volt tudható, csak egy egyenruhás kórházparancsnok kerül a kórtermek élére, hogy készletgazdálkodjon – begyűjtse a látogatóktól a WC papírt, szappant, gyógyszert –, ha úgy adódik, kevésbé fontos betegeket az utcára hajítson, ilyenek. Megnyugtattak, hogy operálni nem fognak a szép magyar huszárok, következésképp nincsen is mitől félni, látni sem fogja őket a beteg, aztán tegnap kiderül, dehogynem.

Már nemcsak tábornokok érkeznek vezényleni a lovukról, hanem közlegények is, hozzák a tábori konyhát, a gulyáságyút, ott csattognak majd a bakancsukban, tisztelegnek, jelentenek, és olykor megruházzák a betegeket. Ezt nem az ujjamból szopom, a kórházi közkatonáknak jogai közt szerepel minden lőfegyveren kívüli kényszerítő eszköz (testi erő, gumibot, könnygáz, sokkoló, bilincs, kutya) alkalmazása, ha akadályozzák őket szolgálati feladatuk teljesítése közben. Hogy ez mi, hogy mi a rossebet keresnek katonák a kórházban, azt viszont senki nem tudja.

Más nem történik, mint kielégül Orbán Viktor militarista lelke, értelmet nyer a sok haditerv, csata, trombitaszó meg ágyúdörej. Rendőrök az utcákon, katonák a cégeknél, az emberek bezárva, hogy mukkanni se mernek, jövő héten meglesz a felhatalmazási törvény, pénzt ad az Unió dögivel, mi kell még. Az csupán, az hiányzik, hogy a kedves vezető valami fess egyenruhában jelenjen meg, bár, mint tudjuk, nem szereti a pocakos tábornokokat, viszont a kormányzó ellentengernagyokat biztosan. De nem sok fogam fűlik laktanyában élni, se ahhoz, hogyha kórházban döglök meg, Pintér pribékjei parancsolgassanak közben.

Viszont nem az én gusztusomról vagy óhajaimról van szó, hanem, hogy mennyire jó az, ha lőporszagú az ország, és egyáltalán mi lesz, mi lehet ennek a vége, mert jó egészen biztosan nem. Az a baj, annyira sűrűek most a napok a járványban, hogy ezt a híg fost, amit Orbán veszélyhelyzet ürügyén kormányzásként elad, észre sem veszi a nagyérdemű. Mert a bokacsattogtatás közben, meg a tankok utcára vezénylése ellenére totális a káosz. Hogy üresek az utcák, az nem takarja el az entrópiát, aminek az lesz a vége, úgy kirobban a járvány, hogy letarol mindent.

Nem Orbánon, nem is Pintéren meg a buldogjain fog múlni. S ha most az tűnnék ki a szavaimból, hogy pikkelek a katonákra, nem tévednek sokat, ugyanis ki nem állhatom őket. Viszonyom hozzájuk a Svejké, mert az emberi fajnak nincs fölöslegesebb és ártalmasabb szelete, mint az egyenruhába bújt bohócok. Még a szép magyar vitézek meg gyönyörű leventék is olyanok, akár valami kártevő, ontológiailag pedig annyit sem érnek, mint az ötezer éve élt Enhéduanna, az akkád költőnő, aki arról nevezetes, hogy megtalálta önmagát, az ént, míg a katonaság meg elveszejti azt.

Róla majd máskor mesélek, máma az az érdekesebb, hogyha kaszárnya lesz az ország, képletesen mind Fidesz tagok leszünk. Mert ugyanis a Pártban működött eddig is a parancsuralmi rendszer, a szigorú fegyelem és engedelmesség, s ha most Orbán Viktor katonásdit játszik az országban és az országgal, akkor suttyomban Fidesz tag lesz mindenki, irányítható és megfenyegethető, és ezt nem akarhatjuk igazán. De nem ragozom, csak annyit rakok még ide biztató zárásként, hogy a katonák miatt a kórházakban eddig dolgozó biztonsági őröket elbocsátják. Klafa nem?

Köd a köbön

Tegnap reggel még sötéttel, a köd leple alatt megtámadták sokat szenvedett hazánkat. Migráncsok voltak több tízen, mint arról beszámolt a jól tartott és jól irányított sajtó. Két hullámban rohanták le a határt, ami szervezettséget, előre kiterveltséget mutat. – Soros. Ismerjük mi a ködöt. Abban minden megnő, az árnyak elnyúlnak, a fények koszorúban derengenek, minden nedves, minden nehéz, és a hangok oly erősek és tiszták, akárha dolby surround békebeli Videoton hangfalakból kikúszva. Így jöttek a migráncsok miután átrágtak kerítést, és kigombolták mind a sliccüket.

A jól tartott, jól irányított sajtó mutatta a ködöt, felállított félsorompót, embert azonban egyet sem. Kissé később rövidgatyás, pólós migráncsokat, ugyanilyen öltözetű sajtómunkásokat prezentált, érezni lehetett a képen a naptej illatát, hallatszott a strand visítása, ahogyan a gyerekek száguldanak a véget érni soha nem is akaró csúszdán, miközben a migráncsokat mutatták. Kissé még később videó is került, már megint ködös-nyálkás, amelyen ismeretlen pacák voltak láthatók, migráncs csakúgy lehetett mind, mint határ menti könyvelő vagy traktorista, közmunkás akár.

Nyolcvanegy éve Gliwice rádióadóját is ilyen bizonytalan identitású alakok támadták meg, akkor is kész volt a válasz. Most is kapcsolták egyből a komoly férfiakat, biztonságpolitikai tanácsadót (hajdan gátőr Orbánnal), belügyminisztert (egykor rendőr, kidobóember és olajszakértő), meg még egyet, mert a három mesebeli szám. Elemezték a kialakult válsághelyzetet, hogy ők megmondták, előre tudták a tízezreket, ami momentán több tíz, viszont egy sincs sehol. A televízió pedig még azt is megmutatta, ahogy más migráncsok nézik az okostelón a kormány hőstettéről vetített beszámolót.

Úgy klappolt minden, mint 2006-ban, amikor a Hír TV spontán, élőben közvetítette, ahogyan a bátor forradalmárok erős felindulásból véletlenül fölgyújtják a televíziót, autókat és a fél várost. Moszkva nem hisz a könnyeknek, magyar ember a jól tartott televíziónak, mert tudja, ezek úgy kezelik a valóságot, mint dagadt óvodás a gyurmát. Hazudnak, ferdítenek, túloznak, történeteket gyártanak és igaziakat hallgatnak el, Hollywood kutyatöke ezekhöz képest, a Grimmek pediglen dokumentarista alkotók, a ködök verőfény, és az igen nem, talán vagy kisnyúl.

És bár akár még meg is történhetett, amit itt előadtak nekünk. De ha így volt, ha meg nem, mindenképp érdektelen, mínuszos hírt sem ér. Maximum szolgálati jelentést, hogy százados elvtárs, hajnal hasadtával láttunk több tíz migráncsot, mi most aludni térünk, jó szolgálatot kívánunk. Aztán elmennek ledőlni, százados elvtárs pedig megkavarja a kávéját, kinyitja a reggeli lapot, és megnézi benne a moziműsort, hogy mi játszik épp. Ehhöz képest ránk szakadt a mázsás, szörnyű mennybolt, és a hülyéknek megint elkezdték bedumálni, hogy elviszi őket a rézfaszú bagoly. Soros.

Ilyen a jól tartott sajtó állapota minálunk, amin élcelődött a minap Ausztria, bemutatva a szántást, és sajnálkozva afölött, hogy a jódógos, jómunkás magyari ember nem tud ismereteket szerezni a valóságról, mert azért. Föntebb ábrázoltam a tényállást, hogyan megy ez, s kifejeztem abbéli kétségeimet, hogy egyáltalán van-e olyan dolog, amit ezeknek el lehet hinni. Esetleg az időjárásjelentést, de az sem egészen biztos. Tudjuk ezt már régóta, ezek szerint Ausztria is tudja, csak Kovács Zoltán kormánylevelező nem, illetve letagadja, akárha csillagot az égről.

Itt ülünk hát a luk közepén ködtől lepetten, miközben a valóság eltűnt. Bakondi van. Migráncs, mondja Bakondi, vészhelyzet, hangsúlyozza Pintér, százezrek, üvölti Németh Szilárd. Kereszténység, visítja Orbán Erdogannal a karján. Tébolyda, mondom én. Több tíz ember lerohanta a hont, átrágta a kerítést, Szerbiában kifogyott a gumicsónak, fatutajon jönnek a folyamon, fejünk fölött elrepül a nikkelszamovár, a ló meghal és a madarak is kirepülnek. A ma reggeli ködben özv. Kovács Jánosné boltba menet eltévedt, hosszas vánszorgás után egy kerítésnél találta magát. Riasztották a gripeneket, legyőzték őt, Mága pedig hálaadó koncertet adott az erkélyen. Kyrie eleison.

Baywatch és illiberizáció

Az Úr 2019. évében már hatszáznyolcvankettő (682) menekülő ember fúlt vízbe a Földközi-tengeren, valamint huszonhét (27) kiránduló a Dunán, és még számosan máshol a földgolyón mindenféle médiafelhajtás nélkül. Carola Raketét, aki a tengeren mentette a fuldoklókat, Salvini pribékjei bebörtönözték majd kiutasították az országból, Jurij Csaplinszkijt, aki a Hableányt elsüllyesztő, mitikus nevű Viking Sygin kapitánya volt, Orbán Pintére óvadék ellenében szabadlábra helyezte.

Az egyik életeket mentett, a másik életeket vett el, sorsuk mégis szinte azonos, ebből is kitetszik, hogy bolond egy világban élünk aljassággal fűszerezve. Budapesten Pintér belügyes egy hajó orrában, áldásra emelt kézzel flangált a tragédia helyszínén, hogyha segíteni már nem tudott, akkor kétes diadalt arasson. Ugyanő a főnökével meg a többi illiberális huszárral együtt pedig azt mondja, a tengeren lévő fuldoklók nyugodtan megdögölhetnek, amit Bakondi szerint azért tesznek, hogy “felébresszék a segíteni akarást”.

És ez sikerült is a jelek szerint, mert Heiko Maas német külügyminiszter megunta a lelketlen tökölést a tengereken, létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét.” Ebből kitetszik, hogy emberből van a bácsi, ki is húzza a gyufát majd minálunk.

De úgy tűnik, mindenre gondolt, ismeri Orbán meg a haverjai aljasságát, így az az ajánlata, hogy „Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik “emberéletekről”. – Ehhez képest mi ott tartunk, hogy Bakondi tegnap így nyilatkozott: “A liberális csoportok és az illegális bevándorlók egymásra találásáról van szó, ami a belbiztonsági veszélyeztetettség egy új fázisát jelenti.”

Másik világban van tehát az illiberális Magyarország, csak még meg kell alkotni a fogalmat, amivel jellemezhető az álszent mocsoknak az a fajtája, ami a feudális fasiszta-kommunizmusunkra frappánsan illeszthető. Mass már ismeri ezt, és az emberség jegyében nem is számol a magunkfajta söpredékkel. „A mi ajánlatunk áll: Németország kész jelentős hozzájárulást tenni, és garantálja, hogy a kimentettek jelentős részét átveszi.” – mondta azzal a toldással, hogy “sem a mentők, sem a kimentettek nem tudják kivárni, hogy az utolsó uniós tagállam is beleegyezzen abba, hogy átvesz menedékkérőket”.

A német külügyes szerint bármely ország bármikor csatlakozhatna ehhez a szövetséghez, amihez mi biztosan nem fogunk. Hiszen mi is fogadunk be menedékkérőket, ha azok bűnözők és Orbán haverjai, továbbá, ha jó pénzt fizetnek Rogánnak. A többit, ha beteg, ha gyerek, a kerítés tövében éheztetjük, és nyugdíjas csoportokat viszünk – olykor óvodásokat – megbámulni őket, akárha majmokat a ketrecükben. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi Európába valók, illetve hát, az aljamocsadék feléhez mindenképp.

Annyira különös dolgok történnek itt, hogy, mint emlékezhetünk, a EPP Bölcsek Tanácsát hozott létre, nézzen már körül, mi folyik a kerítés mögött, aminek függvényében eldöntik, hogy a Fidesz és csatolmányai maradhatnak-e a kebelükben. A Die Welt viszont tudni véli, hogy valami különös ok miatt igen. Hiszen – mint írják – a Bölcsek Tanácsa úgy döntött: készülő jelentésébe nem veszi be azokat a témákat, amelyeket az uniós szerződések megsértése ügyében indított, de még függőben lévő uniós eljárások tárgyalnak.

Az EPP kész elkenni a fekáliát rövidtávú politikai érdekek miatt tehát, és azt is eltűri a jelek szerint, hogy olyan tagja legyen, amelyik szarik minden emberi értékre, és olykor pofán hugyozza őket. Majd megkérik, hogy előtte fogyasszon spárgát az illatosabb vizeletért. Reménytelen egy brancs az is, amelyik asszisztál ahhoz, hogy legyen egy gennyes fekély Európa közepén, igaz, nem neki kell benne ücsörögnie, hanem a semmibe vett embereknek, akik mi volnánk. Így rohadnak el a keresztény, polgári értékek.

Valahogyan úgy tűnik, ez a társulat egyként kezeli a tengerbe veszőket a szárazföldön magára hagyottakkal, és bizonyosodik be már nem először és bizonyára nem is utoljára, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus képes arra, amire polgári kereszténység nem, azaz, hogy érdek, valamint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jó legyen. Az egyik szaladgál a piros gatyájában hajótöröttet keresve, a másik belerúgja a fuldoklót a tengerbe. És mi mindig a gonosz oldalán álltunk, mért lenne most másképp.

V mint valami

Pintér Sándor belügyes és sms-betyár tegnap egyszer csak megjelent a Hableánynál. Besuhant, bezúgott egy hajó orrában állva, akárha altengernagy fehér lovon, és kacska ujjaival mutatott valamit. Mint majd meglátjuk, sok minden lehet az a valami, ám mielőtt szemiotikailag alámerülnénk a hadonászás fölfejtésébe, elsőként azt a kérdést kell föltennünk, hogy mi az anyánk valagát mutogat egy belügyminiszter egy hajó orrában. Mért lobog a zsíros haja a menetszélben, miközben halottakat emelnek ki az orra előtt egy hajóroncsból és a roncsot magát, ami nem film, nem hősi vágta, hanem a letaglózó valóság maga.

Az elcsigázott és megrendült búvárok a parton ülnek, próbálnak magukhoz térni a sokkból, úgy általában megüli az egész közeget a gyász és kísérő jelenségei, ez meg belehajókázik a képbe. Megérkezik, mint valami győzelmes hadvezér vagy félszemű és féleszű kalóz, rajzfilmfigura netalán rémálom. Táj és érzelemidegen a manus, egy fölösleges paca, mert viselkedni ezek nem tudnak, gondolataik, szívük pedig sose volt. Mielőtt kiveséznénk, hogy mit hadonászik a belügyes, kérem, nézzék meg alaposan a mellékelt képet, fókuszáljanak a központi alak – úgymint Pintér et. – kezére, amelyet feje elé/fölé emel, megmutatva a nagyvilágnak és a kameráknak, hogy rögzüljön bennünk örök időkre.

Megvan? Köszönöm. Láthatjuk, hogy két ujját mutatja a napnak és a csillagoknak, így az első, ami fölmerül az emberen, hogy két korsó sört rendel a hajópincértől, esetleg két martinit felrázva, nem keverve, de olajbogyóval, vagy stílszerűbben két házifőzésű kisüstit demizsonból szervírozva. Ezt is gondolhatnánk, de nem gondoljuk. A lapok tegnap úgy háborodtak fel a képet tálalva, hogy Pintér belügyes “V” betűt formázva ujjaiból suhan be a tudósításokba, amely közkeletűleg – legalábbis Churchill és a második világháború óta – a győzelem jele, a viktóriáé. Ebben az esetben nem lehet tudni, mi a rossebet győzött le Pintér belügyes, hogy minek örül, mint egy kretén kóbor kutya.

Ám, ha már a szemiotikát emlegettem, mint a jelek és jelképek tudományát, akkor adjunk neki kicsit, és így felbátorodva azt is meséljük el, hogy ez az ujjakból formázott “V” betű nem mindig és nem minden esetben jelenti és jelentette a győzelmet. Csak 1941 januárja után, és csak a szövetségeseknél. Előtte támadó gesztusként is értelmezhető volt, a vietnami háború ideje alatt meg, az 1960-as években a béke szimbóluma. Nem tudjuk tehát, Pintér belügyes mit akart mondani, amikor ezt mutatta. Lehet, semmit sem, csak a főnökének adózott így, és a “V” betű semmi egyéb, mint a Viktor megformázása, hogy mindörökké Orbán. Lehet, ez a gesztus lesz a Fidesz náci karlendítése.

Viszont, ha alaposabban megnézzük ezt a képet, és kérem, tegyük is meg, akkor rájövünk, tévedett mind az összes tudósítás, amely felháborodva közölte, hogy Pintér belügyes a győzelem jelével hajókázott be a tragédia helyszínére. Mert még csak az sem. Ha jól megnézzük, nem két sört kér, martinit, páleszt sem, nem Viktóriát, se nem Viktort mutat a manus, hanem áldást oszt. Mutató és középső ujj összezárva, a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve. Csak a pápai süveg hiányzik Pintér belügyesről, meg a pásztorbot, hogy hibátlan legyen a kép. Ebből a szemszögből viszont hősünk kurválkodik, vagy nem tudja, mit is csinál. Ez utóbbi a valószínűbb, ismerve a költőt.

Másrészt, hogy tovább bonyolítsuk az értelmezést, rá kell mutatnunk, hogy az összes pápák is alávaló jeltolvajok a XV. század óta, amikor is Andrej Rubljov, az ikonfestés atyamestere először mutatta így az áldást osztó kezet a Szentháromságot megjelenítő képén. Sőt, nem is a nyugati egyházban gyakori Atya-Fiú-Szentlélek háromságaként, hanem a Mózes 18.1-től olvasható bibliai szakasz alapján. Azóta ez az áldás egyezményes jele, ugyanis a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve a Szentháromságot jelképezi. A középső ujjat lehajlítják a mutatóujj magasságáig, ez pedig arra emlékeztet, hogy Krisztus, amikor emberré lett, “lehajlította az eget, és leszállt” (Zsolt 18.10). Krisztus ember voltát pedig a mutatóujj jelzi.

Ilyen konstellációkba – és szarba – keveredett Pintér belügyes megérkezvén a tajtékos habokon a katasztrófa helyszínéhez. Ezekre ő nem gondolt egyáltalán, sőt, a jómunkás magyar sem gondol erre látván a pörformanszt. Ő, ha van neki lelke, akkor a mise utáni vasárnapi ebéd során a rántott hús előtt csendesen megjegyzi, hogy Pintér belügyes nem jóravaló ember, ha ilyet tett. Ebben benne van a tömörítés és tovább gondolás, a balladai homály, mert a jómunkás magyar ember nem akarja a kisdedek előtt bővebben kifejteni, mit jelent a nem jóravalóság (undorító féreg, érzéketlen állat, és a többi). A kerek világ nagyközönsége pedig azt nyugtázza, hogy ez egy tajparaszt, és jóváhagyólag bólint: ilyenek a magyarok. És már megint itthon vagyunk.

Szóljatok Columbónak

Azt mondja a terézvárosi rendőrség egy választási csalás kapcsán, hogy: „A hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.” Továbbá, miután kihallgatni próbálták az egyik gyanúsítottat, aki azt válaszolta a kérdésekre, fapapucs – bikkfa nyelven: nem tett vallomást -, megszüntették a gyanúsítást, és széttárták a karjukat, kijelentve, „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”. Aztán elmentek ozsonnázni a zöldbe.

Zárásképp még döftek egyet az igazság és a jogállam szívébe, mondván „a nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges”. Hát én berosálok. Olyan ez, mintha a gyilkos ott állna a hulla fölött vértől iszamos kézzel, még lihegne a torok elmetszése miatti fáradságtól, s megkérdezné a szerv őtőle, te ölted meg aranyom? S miután rázná nemlegesen a fejét, megkínálnák forró csokoládéval, és a kezébe nyomnának egy uszodabérletet, hogy csobbanjon egyet, mert ráfér. Ilyenkor az ember hülyén néz ki a fejéből, és olyan késztetés tolul föl benne, hogy szétrúgja a ház oldalát, de minimum Rózsa Sándornak áll.

És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.

Az állam él és virul tehát, működteti a diktatúrát, következésképp kegyeiből kinek jut, kinek meg nem. És ilyen felgondolások közepette a népek úgy viselkednek, mint számos költözésem egyikén a Józsi – mostanában rájár a Józsikra -, aki a bakelitjeimet vitte a lépcsőházban, bájosan elejtette, s ahogyan pattogtak a lemezek a kövön, gurultak-törtek, ez a Józsi bambán vigyorogva nyugtatgatott, hogy nem baj ám. Dehogynem, cseszmeg, de még mekkora baj. S így van ezzel az ország, ott pattog a nyüves élete a flaszteren, lefelé a pokolba, s áltatja magát, hogy nem baj ám, én még élek, mert luk van a seggemen, s szelel is. Ilyen agytörzsi nívón, így meg élni minek, de ez csak költői kérdés volt.

Mert aljasságok vannak szanaszét. Most is, például Szombathelyen, amikor az új többség öntudatosan turpisságokra kérdezett rá igazának biztos tudatában, a fideszgépek sunyin és cinikusan azt felelték, tessen feljelentést tenni. A fentiekből fakadóan ez mint halottnak a csók. Így az ember azon ábrándol, hogy úgy filmesen a Columbót hívná a csámpás kutyájával, derülne ki az igazság, ami sose fog, míg kézivezérelt a seriffi hivatal. S ilyenkor elönti az embert a tehetetlen düh, amivel viszont sokra nem megy, kitörölheti vele az arschát. Ez is tehát, amit itt előadok, egy artikulált sikítás és jól tagolt tamtam csupán azzal a kajlasággal, hogy mint a vak a kocsmában, midőn eldördül az első lövés, boldogan mondja: úgy van fiúk, először a lámpát.

Mindezzel a sajátos képpel azt meséltem el, hogy amíg Polt és Pintér a hivatalában van, addig semmi sem fog történni, és reménytelen minden. Ha és viszont Columbo mégis csak győz, akkor itt a csontvázak olyan mennyiségben hullnak majd ki a szekrényből és le a flaszterre, hogy ahhoz képest egy dino-ásatás kutyatöke, és a pörök, amelyek évtizedekig tartanak majd, Nürnberget múlják felül mennyiségben, minőségben egyaránt. Addig is azonban be kell érjük ilyenekkel: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Vagy pedig fölrúgjuk a hintalovat, ledöntjük a szobrokat és verseket írunk, minden, ami egy forradalom velejárója. Vagy pediglen kisnyúl. Ez a kérdés, válasszatok!

Nemzeti kukker

(Amit itt okulásul újólag bemutatok, az nem azért történik, hogy riogassak, nem is restség okán, sőt, még csak nem is váteszként tetszelegve, hogy na, ugye, én már akkor is, meg ilyenek. Csupán eszembe jutott, hogy most, amikor lassan Pintér Sanya a saját szemével figyelheti az összes alattvaló csupasz valagát, az milyen érzés bír lenni. Az alábbi bájos történet nem fikció, tulajdon magammal esett meg 2015. januárjában Szombathelyen, Neria színe virágában. Viszont azóta sem mentem arra a környékre, de nézzük, miből élünk.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

Na, ugye.

Bűnvadászok

Kurvából lesz a legjobb feleség, mindannyian elkövettünk ezt-azt. – Ilyen bölcsességekkel vigasztalja McBride kapitányt a jóindulatú rendőr, amikor bamba képpel ott áll előtte Wilbur Walsh és Matt Kirby kéretlen felvételre várva, s persze belebukva a mókába, “Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”. – Úgy lesznek rendőrök, hogy nem is akarnak, sőt, hat hónapig föl sem mondhatnak, hallatlan.

Az ott Miami és egy film, ez pedig itt Magyarország, és nem köztársaság. Az egyik mese, a másik meg nem, s míg abban azt tanulmányozhatjuk, hogyan lesz a pofozkodó favágóból stramm rendőr, itt pedig annak vagyunk tanúi, miként rohad szét minden, és marad rendőr olyan is, akinek pedig emberi számítás szerint nem ott lenne a helye, de Pintér Sanya mégis így akarja.

A Fidesz, mint a vezére, eljátszotta itt is ugyanazt, mint mindenben, hogy mást mond, mint amit csinál. Annak idején a Bajnai-kormány (2009-ben) eltörölte a belügyminiszter azon jogát, hogy jogerősen elítélt embereket a rendőrség kötelékében tarthasson. Ellenzékben Orbánnak habzott a szája, hogy az úgy nem jó, ez így nem elég, aztán hatalomra kerülve 2011-ben mégis visszaállította az egészet.

Pintér Sándor pedig, aki két hét alatt rendet tett, 2012-óta huszonkilenc olyan rendőrnek adott felmentést, akiket a bíróság korábban akár két év felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélhetett, a mérlegelés egyetlen kritériuma pedig ez: „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”. – Minden bizonnyal.

Ezt az egészet a Magyar Helsinki Bizottság piszkálta meg és hozta nyilvánosságra, mert nekik úgyis mindegy, hiszen a fiatal keresztényektől megkapták már a kilövésüket engedélyező matricát. Addig is azonban, amíg kivégzik őket, amiatt aggódnak, hogy a belügyminiszter ilyen elnéző gesztusai táptalaja lehetnek a testületen belüli fellazulásnak, s ebben van is némi igazuk, valljuk meg.

Egy jóindulatból állásában hagyott ember könnyen utasítható olyasmire, amire másképp amúgy nem, és most, hogy az ellenségek száma – úgymint hajléktalanok és civilek – exponenciálisan növekszik, szükség lehet minden jóöklű harcosra, mert mindent a kopaszok és forró vérű nyugdíjasok sem bírhatnak, ugye. Másrészt a rovott múltú kollégák amúgy is közel állhatnak belügyér et. ragyás szívéhez, ismerve az ő bájos előéletét is.

Egészen elképesztő iramban suhanunk valami meghatározhatatlan állapot felé. Nem Dél-Amerika, hanem a bizonytalan kelet irányába. Baltás gyilkosokat is elenged a fényes tekintetű jó pénzért, a kétmilliárdot (vagy mennyit) sikkasztó roma vezér meg ott pöffeszkedik az ő jobbján, hogy egyéb nyalánkságokkal, amelyet úgyis ismer minden újszülött, most ne is hozakodjak elő.

A helsinkiek azt mondták, az ilyen rehabilitált rendőrök azért veszélyesek, mert olyanok, mint a rohadt alma, amely megbetegíti a körötte lévőket is, az egész testület sokkal jobban kitett így a korrupciónak és a hatalmi arroganciának. Nem mondtak nagy újságot, ehhez hasonlatosan rohad szét az egész ország a fejétől a talpáig, Orbán íróasztalától a legutolsó tanyasi kalyibáig bezárólag.

Visszatérve még a Bűnvadászokra – ha már ezt választottuk példamesének -, emlékezhetünk, hogy Walsh és Kirby abban a reményben szorongatják meg a szenátor és az ügyész tökeit, hogy emiatt majd őket McBride kapitány jól elbocsátja, aztán meg nem. Csalódniuk kell, és még dicséretet is kapnak, mert mint már említettem, az ott Miami, ez viszont itt Magyarország, és ennyi köztünk a különbség.

Négy nap, huszonegy ember

Vasárnaptól szerdáig, tehát négy röpke nap alatt huszonegy honfitársunk fagyott meg. Kajla módon épp a huszonegyedik században járunk, s állítólag Európa közepén, de ez már egyáltalán nem biztos. Mindez azért is különösen lehangoló, mert épp szezonja volt a megfagyásnak, ha lehet ezt így mondani, és a NER állítólag minden erejét összeszedte, hogy ezt elkerülje, aztán mégsem sikerült. Ez sem.

Miközben elönt a felháborodás és a gyász, próbáljunk meg józanul, szenvtelenül mintegy szembenézni azzal, amit ez a tény jelent, hogy végezetül le tudjuk vonni a konzekvenciát, amely az lesz, hogy Orbánnak mennie kell, holott nem a saját duci kis kezével lapátolta a jeget az eltávozottakra. Hitler sem lőtt tarkón senkit, mégis tudjuk, hogy benne lakott a gonosz.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy akik most halálukkal kiérdemelték azt a kétes dicsőséget, hogy hír legyen belőlük – mert az életük erre okot nem szolgáltatott, hiszen a rezsim gondolkodásának minden lényeges szegletét a migráncsokban manifesztálódó hatalmi akarás töltötte ki -, hogy ők nem fagytak meg. Nem a fagyásba hal bele Isten gyermeke ugyanis.

A szervezet általában kihűlés következtében mond csődöt egészen addig, míg a lélek is visszatér teremtőjéhez. Profánabbul a fagyás lokális folyamat, a kihűlés azonban az egész szervezetet érinti, és hypothermiának nevezik az okosok, meg a natgeo túlélő bajnokai. Ilyen kameraképes tudással viszont a magyar panelproli nem rendelkezik, következésképp nem is éli túl a hideget.

Nem áll mellette harminc fős stáb, hogy leforgassa a nagy küzdelmet, sőt, még csak a társadalom sem áll mellette vagy mögötte, így címlapokra csak akkor kerül, ha véglegesen elfehérült a szája neki. Vörös kód ide vagy oda, belügyminiszter úr nem küld neki sms-t, hogy üljön át másik lakásba, jön és segít. Nem ilyenekkel van ő elfoglalva kampányidőben.

A hypothermia nem olyan látványos dolog, mint mondjuk az esernyővel kardozás, ámde sokkal halálosabb. Nem a felzaklatott lelkek nyugtatására, csak az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, a delikvens még csak nem is szenved túl sokat. Az elején csupán, amikor a kihűlés kezdetén a szervezet védekezik, igyekszik több meleget termelni és azt megőrizni. Az erek összehúzódnak, az izmok működésbe lépnek, az egész test remeg.

Ilyet mindenki átélhetett már, amikor szánkózott, sőt, a második etapot is, amikor, ha a lehűlés folyamata tovább tart, a bőr erei összehúzódnak, a bőr fehér, a kéz-, és lábujjak, a fül, orr, ajkak lividen elszíneződnek (elkékülnek, elszürkülnek), a remegés, reszketés fokozódik. A szánkózó egyed ebben a stádiumban húzódik kályha mellé. A mi huszonegy emberünknek azonban nem volt ilyen menekülési útvonala, mert a hideg sparhert mellett ücsörögtek.

Viszont a harmadik stádiumban a kínok meg is szűnnek. Ebben a viselkedés zavarttá-, az áldozat beszéde érthetetlenné válik, tántorog, kezét, ujjait nem tudja használni. A későbbiekben járásképtelenség, irracionális magatartás – mintha részeg lenne – jelenik meg, a pulzus, a légzésszám és a vérnyomás esik, majd az áldozat eszméletét veszti.

28 ℃ alatti maghőmérséklet esetében megjelennek a szívritmuszavarok. Az ennél alacsonyabb értéknél sokszor már nincs visszaút, a szívműködés leáll, és beáll klinikai halál állapota. Ennyi esélyt adtunk az öreg Zola agymenésének, amely a naturalizmus nevet nyerte el a keresztségben. Viszont hátra van még annak a vizsgálata, mért zajlott le ez a folyamat négy nap alatt huszonegyszer minálunk.

Itt más tollával fogok ékeskedni, mert az ember ezzel úgy van, mért ne használja az intertextualitást, ha valamit egyszer már megírtak, mégpedig oly jól, hogy annál jobban már nem lehet. Minek bíbelődjünk akkor újabb szöveg előállításával, ha itt van nekünk Camus pajtás Sziszüphosza.

„…Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy „nem érdemes”. Élni persze sosem könnyű. Az ember továbbra is végzi a létezés által megkövetelt mozdulatokat, több okból, mindenekelőtt megszokásból. Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges. Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Íme, nyájas olvasó, a NER életérzése, ha a pereméről nézi az ember. Mondhatnád persze, hogy ez az öngyilkosságról szól, és igazad is lenne, de nekem is, amikor azt mondom, a mi huszonegy honfitársunk azért halt meg, mert nem is akart élni igazán már.

Nem az Antarktisz közepén csücsülünk ugyanis, és a huszonegyek meg is menekülhettek volna, ha a legkisebb késztetést is érzik, hogy felkeresve valami melegebb helyet megérjék a tavaszt. Nem volt hozzá kedvük, mert már rég a képükbe vágták, hogy annyit is érnek, meg a körön kívül álltak, vagy még ki tudja miért ülte meg őket a közöny.

Viszont, ha jól belegondolsz, ez nagyobb vádirat, mintha itt csattogó fogakkal azon ordibálnék, hogy skandalum, nem telt tüzelőre, télikabátra, ilyenekre. Ezt már tudjuk, hogy hányan nyomorognak, és ez az egyik ok, ami miatt előre vetítettem a végeredményt, miszerint Orbánnak mennie kell. Súlyosabb bűn azonban, hogy az élethez való kedvet is lenullázta, hogy így arat az apátia a birodalmában. Ez a totális nihil.

És ez az, ami miatt nemhogy mennie kell, hanem inkább takarodnia, ha jól belegondolunk.

Csendes éj

Nincs ezen mit szépítgetni, takargatni, a csendes éj leple alatt valaki pofán szarta Füzesabonyban a Kisjézust, aki jászlában virtuálisan gőgicsélt. Úriember ilyet nem tesz, vagy, csak akkor, ha Takács Laci szintjén van, aki úttörő korunkban ilyen rigmusokkal szórakoztatta a Mormota Őrs tagjait: Mi az abszolút nem mindegy, szarra csapni, vagy csapra szarni. És ezek végtelen számú permutációja.

A mai sötét időkben a tizenhat éves korukban közmunkássá váló organizmusok csudálatos nyelvünk ilyen gazdag kajlaságát még Takács Laci szintjén sem ismerik, így nem ennek demonstrációja volt az aktus, egyszerűen valakit szólított a szükség. A dolgot viszont nagyon akkurátusan végezte el, a kisded pólyájával kitörölve a seggét, hogy ne legyen vonalkódos a gatyája.

Az emberiség ambivalens viszonyban van az élet eme természetes oldalával és termékével. Józsi bácsi, akit bigott nagyanyám sózott a nyakamba bérma keresztapának, például büszkén mesélte, hogy talált egy szaros tízest, karakánul letörölgette, és eszméletlen mennyiségű fröccsre váltotta be. Akkor még három hatvan volt a kenyér, ezt csak az újszülött kollégák kedvéért közlöm.

De Antoine Roquentint, Sartre antihősét például, amikor engedve agymacskájának fölvett a földről egy papírfecnit, amiről kiderült, hogy szaros, egyből elöntötte az undor. Ez azonban nem a fekáliából fakadt, mert egy lila nadrágtartó vagy egy fa göcsörtjei ugyanúgy alkalmasak voltak a roham előidézésére, mint a nedves papír. A baj a kerek világgal volt, mint most is.

Füzesabony a mi Bouville-ünk, amely azt mutatja, hiába a XXI. század, kies hazánk néhány (jó sok) polgára a korai fétisizmus szintjén lengedez, mert a skandalum annyira fölháborította őket, hogy ötvenezer forint vérdíjat tűztek ki a szaró polgártárs fejére. Pedig már Mózes atya is arra intette a hajdani hippit, hogy ne csináljon magának faragott képeket, meg ne imádja és tisztelje azokat. (II/20)

Ezek a betlehemek is, amik vannak nekünk, nem mások, mint csámpás cirkuszi mutatványok, amelyekkel hamis áhítatot és a szeretet morzsáit óhajtják kipréselni a népekből. Rászarni mégsem komilfó, ezt meghagyom, viszont amiatt elégedett lehetek, hogy semmiféle migráncs vagy terrorista képzete nem merült fel az üggyel kapcsolatban, mint aki így óhajt csapást mérni kereszténységünkre, de még ez is lehet.

A delirált vészektől reszkető Budapestet, annak csillivilli vásárait és betlehemeit ugyanis megszállta a TEK. Marcona alakok és komor harci járművek védik a beszerzési lázban égő pöttyös seggű választópolgárokat a nem tudhatni, mitől. Ez Pintér Olajos döntése volt, aki hó hiányában nem tud sms-eket küldözgetni, tehát ezzel szórakozik, vagy a hamvába holt forró ősz helyett izmozik a tankjaival, miheztartás végett.

Nem voltam katona, ezért azt sem tudom, hogyan nevezik ezeket a páncélozott izéket. De azt a hülye civil szememmel is látom, hogy arra, amire állítólag rendeltettek, egyáltalán nem alkalmasak, főleg úgy, hogy snájdig kordon is van körülöttük, hogy ne tudjanak gyorsan mozdulni, ha kell. De nem kell, az Istennek sem.

Ez az egész legalább annyira szétbassza a forralt boros idillt, mint a füzesabonyi pörformansz. És mégsem tűz ki senki jutalmat az elkövető kézre kerítéséért, mert úgyis tuggyukki a bűnös, csak a záloga nincsen a kezünkben, így nem adhatjuk meg neki, amit megérdemel. Ilyen erővel a kisvasútját is idetolhatta volna, az legalább csöngetne kicsit, bár az a villamos.

Így élünk mi Neriában, a szétkúszó téboly sajátos országában, ahol szerencsésebb helyre született organizmusok fényképezkednek a TEK bumfordi járműveivel, hogy megmutassák a távoli otthoniaknak majd, milyen egzotikus helyen jártak, és milyen jól szórakoztak ott. A Kisjézust itt leszarják, ami olyan képzetet kelt, mint amikor a kisded Brian, mint elvetélt megváltó fölsírt a csendes éjben, a jó édesanyja pedig rárivallt, hogy kussoljon.

A Monty Pythonon lehetett röhögni, ezen, ami itt folyik, nem. Boldog karácsonyt.

Orbán elvtárs már szart se ér

Az elmaradt zavargások miatt muszáj volt valami izgit produkálni az egyatábor Riposton edződött, pinán és vajnatimin szocializálódott organizmusainak, ezért a pesti srácok Orbán meggyilkolásával kezdett el foglalkozni megint.

Ezt olyan fontosnak tartották, hogy nem várhatott egy percet sem, így egészen pontosan máma, szombaton, éjjel egy óra huszonhatkor böfögték bele a világba: „Merénylet Orbán ellen: nem tudták igazolni a szélsőségesek bűnösségét”. Ami szar egy ügy nekik, de nem lankadnak.

Mert, mire felébred nehéz álmából a fideszorganizmus, ott áll neki a reggeli kakaó vagy feles mellé az erre a napra rendelt adag, amitől elélvez, és kellő bambasággal a szívében indulhat a piacra szalonnát venni, vagy sorosos libsiket püfölni, attól függően, hogy mire van éppen gusztusa neki a kajla eszével.

Bűnügyi újságíró álnéven bőségesen önti a fekáliát egy srác-propagandista, hogy alig is győz az ember feredőzni benne. Megtudjuk a szüzséből, hogy két mókust kaptak el két éve, a kocsijukban fegyvereket, hangtompítókat és éles lőszereket találtak, és az sms-miniszter egyből ki is jelentette, hogy egy kormánytag ellen készültek merényletre.

Rögtön előjött az écca, Orbán volt a célpont, akit a TEK ki is menekített, sőt, a házkutatás során az ölési szándékot bizonyító feljegyzések is előkerültek. (Állítólag) Ez annyira nyilvánvalóan tiszta ügy, hogy két év után mégsem sikerült bebizonyítani, hogy a mi prime ministerünket meg akarták volna nyuvasztani.

Nehéz lehet bevallani, hogy Orbán elvtárs már szart se ér, már meg sem akarják gyilkolni. Tehetségtelen bagázs ez a Pintér-sereg, még Virág elvtárs is ügyesebb volt, ő tudta a frankót: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”

Ezeknek ez sem megy, ezért előjöttek Brad Pittel. Aki stábjától hatástalanított fegyvereket einstandolt a TEK még régen, és megmutatta, hogy élessé alakíthatók. Ilyenek voltak állítólag azoknál, akik nem is akarták megölni Orbánt. De, hogy tágabb kontextusba kerüljön a dolog, és mégis legyen mitől félni, ilyen borzalomra jutottak:

„Több ezer ilyen fegyver juthatott szervezett bűnözők, terroristák, köztük a párizsi vérfürdőt elkövető Abdeslamék kezébe.”
Íme, hölgyeim és uraim, így kell összekapcsolni vezérünk nem létező likvidálási szándékát a nemzetközi terrorizmussal, amely fideszileg a bevándorlókból fakad, mint az ismeretes.

A talaj, amelyre a hülyeség magja ömlik, rohadtul termékeny. Alig is jelent meg ez a delír a szájberon, már generált egy értő hozzászólást, éspedig ezt (sic!):

„MSZP-s Czeglédy a több mint 3milliárd forint ,amit ellopott mint adót sok felé mehetett ,mindenkit lefizethetnek ,ebben az ügyben is. Soros és milliárdos bandája által irányitott Clintonné kapcsolatuk nyomozási ügyükben egy fontos tanút meggyilkoltak az utcán.”

A drága kommentelőnek válaszolhatnánk az MTVA módján:

„Az Ön által feltett kérdések pontos tartalmát tekintve olyan értelmezési kérdések és nehézségek merültek fel, melyet pusztán az Ön által megfogalmazott kérdések nyelvtani értelmezésével, illetve a köznapi szóhasználatot alapul vevő egyszerű értelmezésével nem állt módunkban kétséget kizáróan eloszlatni.”

Ezt sem én fabrikáltam, hanem a köztévé írástudói az LMP-s Ungár Péter kérdésére, amiből az derül ki, hogy voltaképp vezető és megvezetett egy és ugyanazon szinten leledzik, ami nívóval egy rohadt romkocsmába be nem engednék őket, mert leomlanának a falak. Viszont innen tudjuk meg azt is, honnan a kurva nagy magabiztosság.

Az aljassággal átitatott bambaság megingathatatlan, pláne megfejelve Krisztus uruk bölcsességével, miszerint boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa (Máté 5:3 -12). Nekem viszont Baudleaire inkább gusztusomra való: „Boldogabb nálam a leghitványabb barom:/ irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,/ olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi), mert ugyanazt mondja, csak szebben.

De, ha virágos jókedvem van, akkor Brian-el fütyörészem, hogy boldogok a sajtkészítők. Viszont, mint a fentiekből is kitetszik, nincsen nekem pitypangos jókedvem egyáltalán, és ez érhető is, ha jól belegondolunk.