A csend Gyöngyöspatán

Mint valami diadalmi jelentést, a grund megszerzett zászlaját, úgy lobogtatta alávalóságát Horváth László, Gyöngyöspata térségének fideszes képviselője. Egyben persze vádiratnak is szánta a rajtuk kívül állók számára azt a gyalázatot, hogy a gyöngyöspataiak közül mindössze heten csatlakoztak ahhoz a petícióhoz, amely arról szól, hogy szolidaritásukat fejezik ki a kártérítési perben sérelmet szenvedettekkel, s azokkal, akik értük buzgólkodnak. Horváth László, fideszes képviselő kiszámolta a duci kis ujjain, hogy ez 99.7 százalék, majdnem annyi, mint amivel Orbán Viktor Mihály pártelnöki választást szokott nyerni.

Még azok sem csatlakoztak, akik sérelmet szenvedtek, hatvankét roma tanuló – illetve a családjuk – kapott soha ki nem fizetendő kártérítést, és még ők sem szolidarítottak saját magukkal, csak heten, nem mint a gonoszok, hanem, mint a merészek. Horváth László, fideszes képviselő ezzel a gesztussal magasba emelte kezének középső ujját, bemutatta mintegy, és hozzátette: bekaphatjátok, liberális köcsögök. Ezzel ért fel a szíves közlése, és mindenki tehetetlen vele szemben, mert a maga mocskos módján épp igaza is van, mert aki nem akar megmenekülni, azt nem lehet megmenteni. Csak épp föltehető, hogyan jutottunk el idáig.

Azt hiszem, Móricz novella vagy regény, de még az is lehet, hogy valami romantikus francia irodalmi alkotás ér véget így – kedvem és időm sincs utánanyálazni –, hogy „és szemei zölden világítottak bele a reménytelenségbe”. Így búcsúzik hősétől az író, s valljuk meg, ez nem rózsaszínű lányregény, s tán éppen ezért juttatta eszembe Gyöngyöspatát, a romákat, de voltaképp magunkat és az egész országot is. Föl lehetne tenni a kérdést, el lehetne mélázni rajta, hogy vajon miért nem írják alá a romák az értük szóló felhívást, s elsőként gondolhatunk arra is, tán félnek, ha ez kitudódik, elvész a segély, a közmunka, a választási krumpli, vagy ilyenek.

A hatalomnak számos eszköze lehet arra, hogy engedelmességet passzírozzon ki az alattvalóból, és a Fidesz nem is fél ezekkel élni, mint az ismeretes, és ez is lehet, hogy így történt. Illetve az is, hogy natgeós filmek jutnak az eszembe, amelyekben afrikai népeket láthatni, az arcukat közeliben, midőn tucatnyi légy szaladgál rajtuk, amitől a magunkfajta visítana, el nem viselné a csiklandást, de ők meg sem rezzennek. Megszokták, és a már minden mindegy fatalista nyugalma árad a tekintetükből, ajkuk cserepes, hasuk puffadt, és várják a halált. Évszázadok, évezredek okozták, hogy ez így legyen, s azzal, ha repülőről szeretetcsomagokat dobálnak közéjük, nem változik semmi.

A sorssal nem lehet szembe menni, és, mintha a mi cigányaink is ilyen beletörődő lemondással viselnék már az életet, mert ez volt a sorsa az apjuknak, a nagyapjuknak és a nagyapjuk nagyapjának is. Van ez a népcsoport, amelyet évszázadok óta elnyomnak, lenéznek, megaláznak, leköpnek és olykor megölik őket, az ilyen már nyomot hagy a génekben is, mint ahogyan az éhezésre is emlékezik a test. No most, azon járni győzelmi csűrdöngölőst, hogy ez így van, és Horváth László, fideszes képviselő ezt teszi, az aljasságnak meglehetősen mély bugyra, mentségére felhozható, de meg nem bocsátható egyszersmind, hogy neki halvány fogalma sincs arról, mit cselekszik.

A gyöngyöspataiak tehát félelemből vagy megszokásból hallgatnak, aki még bír némi öntudattal, átmenetileg ordít, aztán elcsendesül ő is. Most tesz minket a cigányaivá a Fidesz. Ha még olykor pislákol, bennünk az öntudat, háborgunk. Utcára megyünk olykor melegek, egészségügy, iskola, akármi miatt, belekiáltjuk a koszos levegőbe, hogy mocskosak takarodjatok, nem tűrjük, elég, aztán minden elcsöndesül. Ami elképzelhetetlennek tűnt előtte, megszokottá válik, a mindennapok részévé, egy idő után már nem is emlékszik az ember, hogy valaha másképp volt, s lehetne most is úgy. Falatonként zabálják föl az életünket, már futkosnak a legyek az arcunkon.

Egyre inkább hallgat a mély. Ezzel szemben a karmeliták erkélyén húzza a prímás, a Városmajorban pedig ütemesen csattognak a bakancsok mintegy ellenpontként a hallgatáshoz, amiből olykor a „csak a szél” félelmetes csöndje lesz. Ez történt tegnap velünk, és történik már tíz éve voltaképp egyfolytában, csak olykor leomlanak a díszletek. Én már kevés vagyok itt bölcs lenni, ezért hát Camus bácsihoz fordulok, aki így tanítja a magunkfajta halandót. „..Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell a vállunkra vennünk…”

Orbán és a roma szoáré

Mekkorát lehetett volna már szelfizni partedlivel a nyakban, bal kézben késsel, a jobbikban villával, előttünk sült malac, de Gyöngyöspata nem a karmeliták erkélye, a helyi more meg nem Farkas Flóri, s ha húzná is valaki, az nem Mága. Pedig szeret étkezés közben fotózkodni a kedves vezető. S ha látta valaki Gáspár Győző hogyan főzött és sütött meg egy disznócsordát, illetve egy egész baromfiudvart az egyik ilyen celeb vendéglátós műsorban, az tudja, a roma lakoma, még ha szerény is, felér egy gasztronómiai űrutazással. Kulináris atombomba, hogy nem árt magunkkal vinni szódabikarbónát, vagy egyéb emésztés-rásegítő kelléket.

Hogy ne a napos oldalát mutassuk, a gyöngyöspatai romák meghívták Orbán Viktor Mihályt egy kis eszegetésre, amellyel összekapcsolva nyílt, baráti és őszinte beszélgetést folytattak volna a kedves vezetővel ügyükről. Orbán Viktor Mihály azonban nem megy el. Pedig ha olyan csudanagy politikus volna, mint ahogy hiszi magáról, s mint amekkorának gondolják sokan alaptalanul, leugrana legalább egy csirkeszárnyra, jól körbefotóztatná magát roma honfitársaival, és máris begyűjtene sok-sok szavazatot, mert ő ilyen kontextusban éli az életét, a duci kis ujjain számolgatja szüntelen, mi mennyi voksot hoz. Más gondolata nincsen is.

És most az a matematikája, hogy jobban fial, ha a romák ellen uszít, mintha velük eszegetne, az élet ilyen egyszerű, és ennyire gyalázatos Magyarország. Másrészről ne legyünk idealisták, mert mi lenne, ha kies hazánk összes gondokkal birkózó társadalmi rétegével ozsonnázna miniszterügynök elvtárs. Reggeltől estig ennie kéne szüntelen, egy permanens zabálás lenne az élete, és lássuk be, az nem megy. Magyarország nem a Római Birodalom, Orbán sem Néró vagy Caligula, bár hajaz rájuk. Viszont a gondjaink nagyok, ezek a szegény romák is azt hitték, ember módjára lehet intézni dolgokat, és most épp húzgálják ki az ujjukat a csurig lévő biliből.

Hivatalosan a kedves vezető nem azért nem megy romákkal dőzsölni, mert herótja van tőlük – dehogynem –, hanem, mert épp Portugáliában van jelenése a Kohézió Barátai nevű csoporttal, akik arra szövetkeztek, minél több pénzt fejjenek le az EU-ból, s ami a legérdekesebb, azzal a jelszóval, hogy nagyobb támogatás jusson az unió elmaradottabb térségeinek felzárkóztatására. No most, Gyöngyöspata nem Manhattan, és még csak nem is a Cinege utca, ennek ellenére a kedves vezető kijelentette, pénzt oda nem ad, még ha a bíróság is ítélte meg, helyette küld logopédust vagy tánctanárt a felzárkóztatás elősegítésére, holott arra épp neki volna szüksége.

Ha és viszont romáknak nem ad, akkor mire kér az uniótól, ez a kérdés ugye, és a választ mindenki tudja: gázszerelésre, röpcsizésre, futballra, minden olyanra, amitől neki jó de a romáknak nem (mi is romák vagyunk), s amire az unió nem is adna, de mégis jut. Ezért – is – nevezik a rezsimet korruptnak, amire viszont kész a válasz, miszerint Soros. Az az ember, aki a sajátjából adott a kedves vezetőnek, hogy odahagyhassa az avas szagú parasztudvart, és miniszterelnök legyen. Bár nem ilyennek képzelték, mert a jelek szerint elfelejtette, honnan jött, mi viszont nem látjuk, hová is tart, momentán úgy néz ki, hogy a nagy büdös semmibe.

Ilyenek következnek abból, hogy Orbán Viktor Mihály nem megy el romákkal eszegetni, meg még sok más is. Orbán szimbolikusan Karácsonnyal sem eszeget, Gyurcsánnyal pláne, hogy a képet az abszurditásig vigyük. Orbán leginkább egyedül szeret zabálni, pálinkát a vejével iszik, fröccsel Nagy Feróval koccint, s néhanap megengedi, hogy alzheimeres vénasszonyok spontán kezet csókoljanak neki. No most, nekem nem tisztem a romáknak tanácsokat osztogatni, de annyit megjegyeznék, ha odahatnának, hogy közösségük tagjai mindezek után ne Orbánra és a csürhéjére szavazzanak, utána nem kellene őt vendégségbe hívogatni, mert nem lenne miért. Ez ilyen egyszerű.