Négy nap, huszonegy ember

Vasárnaptól szerdáig, tehát négy röpke nap alatt huszonegy honfitársunk fagyott meg. Kajla módon épp a huszonegyedik században járunk, s állítólag Európa közepén, de ez már egyáltalán nem biztos. Mindez azért is különösen lehangoló, mert épp szezonja volt a megfagyásnak, ha lehet ezt így mondani, és a NER állítólag minden erejét összeszedte, hogy ezt elkerülje, aztán mégsem sikerült. Ez sem.

Miközben elönt a felháborodás és a gyász, próbáljunk meg józanul, szenvtelenül mintegy szembenézni azzal, amit ez a tény jelent, hogy végezetül le tudjuk vonni a konzekvenciát, amely az lesz, hogy Orbánnak mennie kell, holott nem a saját duci kis kezével lapátolta a jeget az eltávozottakra. Hitler sem lőtt tarkón senkit, mégis tudjuk, hogy benne lakott a gonosz.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy akik most halálukkal kiérdemelték azt a kétes dicsőséget, hogy hír legyen belőlük – mert az életük erre okot nem szolgáltatott, hiszen a rezsim gondolkodásának minden lényeges szegletét a migráncsokban manifesztálódó hatalmi akarás töltötte ki -, hogy ők nem fagytak meg. Nem a fagyásba hal bele Isten gyermeke ugyanis.

A szervezet általában kihűlés következtében mond csődöt egészen addig, míg a lélek is visszatér teremtőjéhez. Profánabbul a fagyás lokális folyamat, a kihűlés azonban az egész szervezetet érinti, és hypothermiának nevezik az okosok, meg a natgeo túlélő bajnokai. Ilyen kameraképes tudással viszont a magyar panelproli nem rendelkezik, következésképp nem is éli túl a hideget.

Nem áll mellette harminc fős stáb, hogy leforgassa a nagy küzdelmet, sőt, még csak a társadalom sem áll mellette vagy mögötte, így címlapokra csak akkor kerül, ha véglegesen elfehérült a szája neki. Vörös kód ide vagy oda, belügyminiszter úr nem küld neki sms-t, hogy üljön át másik lakásba, jön és segít. Nem ilyenekkel van ő elfoglalva kampányidőben.

A hypothermia nem olyan látványos dolog, mint mondjuk az esernyővel kardozás, ámde sokkal halálosabb. Nem a felzaklatott lelkek nyugtatására, csak az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, a delikvens még csak nem is szenved túl sokat. Az elején csupán, amikor a kihűlés kezdetén a szervezet védekezik, igyekszik több meleget termelni és azt megőrizni. Az erek összehúzódnak, az izmok működésbe lépnek, az egész test remeg.

Ilyet mindenki átélhetett már, amikor szánkózott, sőt, a második etapot is, amikor, ha a lehűlés folyamata tovább tart, a bőr erei összehúzódnak, a bőr fehér, a kéz-, és lábujjak, a fül, orr, ajkak lividen elszíneződnek (elkékülnek, elszürkülnek), a remegés, reszketés fokozódik. A szánkózó egyed ebben a stádiumban húzódik kályha mellé. A mi huszonegy emberünknek azonban nem volt ilyen menekülési útvonala, mert a hideg sparhert mellett ücsörögtek.

Viszont a harmadik stádiumban a kínok meg is szűnnek. Ebben a viselkedés zavarttá-, az áldozat beszéde érthetetlenné válik, tántorog, kezét, ujjait nem tudja használni. A későbbiekben járásképtelenség, irracionális magatartás – mintha részeg lenne – jelenik meg, a pulzus, a légzésszám és a vérnyomás esik, majd az áldozat eszméletét veszti.

28 ℃ alatti maghőmérséklet esetében megjelennek a szívritmuszavarok. Az ennél alacsonyabb értéknél sokszor már nincs visszaút, a szívműködés leáll, és beáll klinikai halál állapota. Ennyi esélyt adtunk az öreg Zola agymenésének, amely a naturalizmus nevet nyerte el a keresztségben. Viszont hátra van még annak a vizsgálata, mért zajlott le ez a folyamat négy nap alatt huszonegyszer minálunk.

Itt más tollával fogok ékeskedni, mert az ember ezzel úgy van, mért ne használja az intertextualitást, ha valamit egyszer már megírtak, mégpedig oly jól, hogy annál jobban már nem lehet. Minek bíbelődjünk akkor újabb szöveg előállításával, ha itt van nekünk Camus pajtás Sziszüphosza.

„…Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy „nem érdemes”. Élni persze sosem könnyű. Az ember továbbra is végzi a létezés által megkövetelt mozdulatokat, több okból, mindenekelőtt megszokásból. Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges. Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Íme, nyájas olvasó, a NER életérzése, ha a pereméről nézi az ember. Mondhatnád persze, hogy ez az öngyilkosságról szól, és igazad is lenne, de nekem is, amikor azt mondom, a mi huszonegy honfitársunk azért halt meg, mert nem is akart élni igazán már.

Nem az Antarktisz közepén csücsülünk ugyanis, és a huszonegyek meg is menekülhettek volna, ha a legkisebb késztetést is érzik, hogy felkeresve valami melegebb helyet megérjék a tavaszt. Nem volt hozzá kedvük, mert már rég a képükbe vágták, hogy annyit is érnek, meg a körön kívül álltak, vagy még ki tudja miért ülte meg őket a közöny.

Viszont, ha jól belegondolsz, ez nagyobb vádirat, mintha itt csattogó fogakkal azon ordibálnék, hogy skandalum, nem telt tüzelőre, télikabátra, ilyenekre. Ezt már tudjuk, hogy hányan nyomorognak, és ez az egyik ok, ami miatt előre vetítettem a végeredményt, miszerint Orbánnak mennie kell. Súlyosabb bűn azonban, hogy az élethez való kedvet is lenullázta, hogy így arat az apátia a birodalmában. Ez a totális nihil.

És ez az, ami miatt nemhogy mennie kell, hanem inkább takarodnia, ha jól belegondolunk.

Ügyészet

Nyakó Istvánnak egyszer majd beleér a kisujja a csillogó éjjelibe, és végre észreveszi hol a jó francban is van. Itt, minálunk. Mindemellett karakán manus ő, és bízik a lehetetlenben. Tett egy feljelentést, hogy hátha, bár azért már az elején látszott, tudja ő, hiába veri a tamtamot, kitörölheti a puha kis arschát a reményeivel, de mégis bizakodott, mert olvasott Madáchot.

A feljelentés megtételekor ugyanis azt mondta, Polt Péter legfőbb ügyész pártkatona, aki várhatóan eltussolja az ügyet, de a beadott dokumentum bizonyíték lesz arra, hogy elkövette a bűnpártolást. Gyönyörű idea, amely halálra van ítélve. Slágvortokban azért elmesélem, mi az ábra.

Az MSZP-s álmodozó júliusban csalás miatt ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, miután kiderült, hogy a 2010-es választások idején a Simicska Lajoshoz köthető Mahir Cityposter rekord olcsó árakat biztosított a Fidesznek, sőt, ezerháromszáz plakátot számla nélkül helyeztek ki. Ilyenekért szokott a NAV piaci kofákat felnégyelni, elevenen megégetni, és elvenni a talicskájukat.

Nem találják ki, mi történt, vagy de. A Fővárosi Főügyészség elutasította Nyakó beadványát, mert nem vetődik fel bűncselekmény gyanúja. Hát hogyne. Ennek jól körülírható oka is van, hiszen Nyakó szerint a Fidesz 2010-es alapszabálya szerint a kampányköltésekről csak az Orbán Viktor által vezetett országos elnökség, az elszámolások jóváhagyásáról pedig a Kövér László által vezetett országos választmány dönthetett. Vagyis a csalások két fő szervezője a mostani miniszterelnök és a házelnök, az ország két közjogi méltósága.

Ők pedig, és még számos, jobban mondva számtalan NER katona érinthetetlen. Nem a hindu kasztrendszer értelmében, ahol ilyen titulussal a legelesettebbeket illetik, akik valahogy kívül állnak a világon, mint nálunk szabolcsi falvak lakói, és a hajléktalanok, vagy mondjuk, én, magam. A mi közjogasaink a Fidesz-jog szerint állnak mindenen felül és kívül.

Érdekes ez a jog, ami van itt nekünk. Az unalomig ismert csűréseket, csavarásokat, titkosításokat, meg az összes ganajodást fölösleges újra fölemlegetni, viszont a végkövetkeztetést azért levonhatjuk. Eszerint, ami Magyarországon van, az nem rendőrállam, hanem ügyészállam, aminek a rendőrök és bv-dolgozók is megszenvedői. Az ügyészség egy az egyben a Fidesz politikai érdekeinek a kiszolgálója, ami fölött nincs semmiféle társadalmi kontroll.

Van még kérdés? Itt nem ügyészség van, hanem ügyészet, függésben lévő cserkészcsapat, csak még nem tudni, hogyan működik. Hogy vannak-e csapatépítő tréningek, ahol kialakul a nagy, közös csordaszellem, és már a készség szintjére fejlődött a narancsbőr, feltételes reflex alakult-e ki, midőn a Fidesz szóra az ügyész-bábu nyála csorgadozni kezd, és elutasít, vagy ügyenként egyenként szólnak a „K” vonalon, ez nagy és súlyos titok.

De végül is, mindegy is. Nyakó mégis csak tökös kis üstökös, hogy ilyen viszonyok közepette beáll Sziszüphosznak, görgeti azt a rohadt követ, és arról ábrándol, hogy egyszer eljut a hegy csúcsára. Majd az unokájának a veje, talán és valamikor. Ő még bízik, nem úgy a szombathelyi szocik, akik egy helyi mutyi kapcsán kijelentették, hogy feljelentést sem tesznek, mert minek.

Ez bármennyire kiábrándító álláspont, mégis csak realista. Ha nem is tudnak róla, de eljutottak a Camus-i nihilbe, amit ez a drága ember így föst le nekünk a Sziszüphoszában: „…Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Be kell látnunk, hogy a második rezsim nyolcadik évében ide jutottunk. Nem az a baj, hogy szétloptak mindent, illetve hát ez is, persze, hanem, hogy elveszik lassan a változásban való remény. Ha egy ellenzéki párt komplett szervezete tárja szét tehetetlenül a karjait (a kép jámborul zavaros, de hatásos), akkor ott a megalázott és megnyomorított kalifaszijózsi miben bízhat? Semmiben, ugye, vagy a fröccsben, hogy csináljon ricsajt.

Az ügyészet múúkodik, a NER dübörög, és nincs menedék. Voltaképp tehát Nyakó kamaszlányos ábrándozása így még tiszteletre méltó is lehetne, ha nem kellene sírni tőle a falovacskára borulva. Jövőre lehet 2018, vagy 1984 is, és ez utóbbira rohadt nagy az esély. A bukik belőtték az oddsot, az utóbbi alig is fizet valamit, az előbbire meg minek tenni?

Valóság nagybátyám

Nem kell ahhoz kétfarkú torz tükör, hogy belássuk, az a bűzös halmaz, amelyet összefoglalóan Fidesz-nek neveznek, megspékelve KDNP-vel, valamint a rajongó, illetőleg hívő táborral, oly mértékig szakadt el a valóságtól, amelyet bízvást nevezhetünk imbecillis kegyelmi állapotnak. Olyik organizmuson viszont már a debilitás jelei is mutatkoznak, hogy az észelmenés legkarakteresebb fokát, amelyet idiótának hívnak, most csupa jószándékból kihagyjam a szótárból.

Imhol van nekünk mindjárt Nógrádi szagértő, akit a dakoták – mert az indiánok tisztelték az eszementeket – valószínűleg szentté avattak volna, olyanokat tud ő. Legújabb delíriumában azt vizionálta, hogy az usákok már kijelölték a mi egyetlenünk trónjának saját akolból kinövő várományosát, ami a dombóvári tátott szájú panelproliknak biztosan annyira érdekes volt, hogy hányták a fürge keresztet, és az susogták, mi lesz velünk nagymama?

Semmi se lesz. A mókus őrs kommunikációs igazgatója (és az is van), bizonyos Hídvégi et. aszonta, hogy ők ilyen híresztelésekkel nem foglalkoznak, holott nem ártana, és nem azért, mert az egész eszemenésnek volna valamelyes valóság alapja, hanem mert éppen nincs. És ez mutatja, hogy kezdenek repedések szétrózsázni a varázsgömbön, amelynek a vége már csak a fizika törvényei szerint is az lesz, hogy iszonyú csörömpöléssel hullik darabjaira az egész hóbelevanc.

Ez az egy állítás számos öngólt eredményezett a bábszínházban, ha jól odafigyelünk. Ha ugyanis igaz volna, akkor baj van. Ha meg nem, akkor is, mert a Pártnak cáfolnia kellett a riogatásért felelős alkalmazottja delirálását, amivel nem kevesebbet vall be nekünk, hogy amit Nógrádi mond, az nem igaz. Ilyen tényállások után, ha kellőképpen tökös a ’zember csak elmorfondírozik, hogy ez a szagértő mikor mondhat igazat. A legelvetemültebb liberálbolsik úgyis tudják, sohase.

Node, ha a Bélák és pláne a Józsik is kiszagolják ezt, mert az a kurva korsó egyszer csak eltörik a kútnál, főleg, hogy ilyen alternatív valóságot szétsugárzó rágcsáló annyi van a rezsim környékén, mint kerek égen a csillag, akkor súlyuktól egyszer csak hirtelen és váratlan leszakad a mázsás, szörnyű mennybolt. Ilyen Spöttlék, és különösen Bakondik erősen dolgoznak ezen, hogy a vezérről és közvetlen udvartartásáról ne is beszéljünk.

Ha jól emlékszek, a drága Marquez bácsi az ő mágikus realizmusával, de az is lehet, hogy Füst Milán az indázó dumájával – ki tudhatja ebben a tömegben – mondta volna azt, hogy akármilyen fiktív világot föl lehet építeni, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a legkisebb részletben se essen ki belőle. Amint ez megtörténik – tanította ez a kettő vagy az egyik – azonmód omlik össze az egész építmény. Jelzem, megtörtént a hiba, roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat. Hogy mikor dől össze, az csak idő kérdése, hiszen azt meg Camus-től tudjuk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

De, hogy mivel nem törődik még meglehetősen szeles módon a Fidesz, az is érdekes. Magomed Daszajev, csecsen polgártárs megfenyegette a szovjet emlékművet összefestékező Komáromy Gergelyt, és Halász szóvivő aszonta, hogy piti esetekkel ők nem foglalkoznak. Hogy Komáromy él-e, vagy hal-e, az őket teljesen hidegen hagyja, az viszont már égethetné a valagukat, hogy az oroszok a spájzban vannak. De ez sem érdekli őket, így hát kénytelen vagyok bemutatni, mit csinálnak Volga anyácska gyermekei az éléskamrában.

Nagyapám mesélte a megszépítő messzeség miatt göcögve, hogy amikor a felszabadító erők benyomultak ’45-ben a Vas megyei Sorokmajorba, akkor a távoli sztyeppékről származó hős katonák értetlenül álltak a zsírosbödön előtt. Nem tudták hová tenni a magyarok különös alkotását, és az égető dilemmát úgy oldották föl, hogy meglelve a titkos funkciót, beleszartak az amúgy akkor már üresen álló edénybe. Mindebből kitetszik, hogy addig-addig osztogatja itt nekünk ez a bagázs a fikcióját, míg végül a parlamentjükben a szent koronájuk kap egy adag megemésztett pirogot, ami nekik újdonság lesz, minekünk viszont tényleg szar. Szép kilátások, azt meg kell hagyni, viszont nem kellene elfajulni engednünk a dolgokat.

A bennünk rejlő Foster

Michael Douglas az Összeomlásban – mint William Foster – az autópálya dugójában állva, s mert zavarták a hülye legyek meg a dudálás, egyszer csak bekattant, kiszállt a gépjárműből, hogy gyalog érje el célját, ami a lánya születésnapja volt.

Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.