Tanulmány az életünk

Az Európa Tanács közzé tett egy jelentést vagy tanulmányt a média helyzetéről, és megállapította azt, amiben élünk. Sajnálkozik nagyon a tanulmány, hogy nahát, milyen elkeserítő a helyzet Oroszországban, Lengyelországban meg kies hazánkban. És fölsorolja, amit Gizi néni minden nap lát, ha bekapcsolja a dobozt, vagy bedobják neki az aznapi helyi Pravdát, vesetleg megvesz a vegyesboltban egy bulvárlapot, mert kíváncsi arra, hogy Ördög Nóra miért sírt Mici miatt. Ezt akkor tudhatja meg, ha előtte elolvas egy szöveget Gyurcsány kurvaannyáról, és arról, hogy Soros az ördög, a kedves vezető viszont maga az angyalok kara.

Ezt lehetne sorolni a végtelenségig, hogy mi van itt, és amit mindenki tud. Kétnaponta születnek ilyen tanulmányok az elborzasztó magyar állapotokról, a művelt nyugat kijelenti, nahát, és megszavaz pár milliárdot a kedves vezetőnek, hogy az ellophassa. Ez megy tíz éve, és tíz év alatt nem jutott el addig a nyugati szellemi és politikai elit, hogy egy szalmaszálat is keresztbe tegyen a kellős közepén működő diktatúrának. Ebből fakadóan tehát be kell látnunk, hogy az unió csupán és kizárólag gazdasági, és egyáltalán nem értékközösség, a felszínen sóhajtozik, az asztal alatt meg finanszírozza a gonoszt, akinek működése hasznot hoz a számára.

Ezt is tudjuk, és ezt is leírtuk sokszor, az ember már nem is érti, miért meséli el ugyanazt mindig, talán azért, hogy észhez tér valaki, pedig dehogy. Sziszüphosz ténykedése ehhez képest kutyafasza, egy babazsúr, mert például a lánglelkű Európa Tanácsnak nem azzal kellene foglalkoznia, hogy mit hazudoznak az M1-en, hanem, hogy a kedves vezető belengette, a járvány második hulláma novemberre várható. Ennek alapja annyi, mint a holnapi csúcsnak, értelme viszont az, hogy a rendeleti kormányzást legyen mire hivatkozva és mutogatva fenntartani, megszabadulva minden gáttól. Ezt is elnézik, és sóhajtozásra futja, egyébre nem.

Az ember nem azt várja, mint az 56-os naivák, hogy majd megérkeznek a testvéri usákos tankok és szép lesz a világ, hanem csupán abban reménykedik, hogy nem tömik pénzzel a diktatúrát, de ebben reménykedhet, míg el nem fehérül a szája, addig. Hetes cikkelyről ábrándoznak, napirendre tűzésről, Mészáros meg zsebeli be a német traktorista adóját, Kövér lassan újra eljut a delíriumban az akasztásra való felszólításig, a tanulmány a közmédián sóhajtozik, Orbán pedig a Twitteren meg Facebookon jelentget be rendeleteket, amit éjjel kitalál, hajnalban már benne van a Magyar Közlönyben. Ehhez képest itthon meg dudálunk.

Félreértés ne essék, ez derék és merész dolog, főleg annak fényében, hogy ezért is büntet a rendőrség, viszont gyakorlati haszna annyi, mint a fent emlegetett tanulmánynak, konvergál a nullához. Annak idején meglehetős tetszéssel figyeltem a Michael Douglas által főszerepelt Összeomlás című filmet, ami arról szól, hogy a kisember hogyan sokall be, és lesz belőle Rambo, egyszer csak elege lesz az őt körülvevő világból, megyek haza jelszóval nekilát rendet tenni minden mindegy alapon, hogy recseg a csont és fröcsög a vér. Belehal aztán, és a világ sem változik meg, csak a kérdés lebeg továbbra is ott, hogy akkor most mi van?

Derék lélektani dráma ez az Összeomlás, ahol Michael Douglast elítélni nem tudjuk, lévén az egyetlen járható utat választotta nyomora enyhítésére, és legalább megpróbálta, mint a néma indián a Kakukkban. Tele van a film-, és szépirodalom példákkal arra, amikor a főhős lerázza láncait és igyekszik rendbe hozni a nyüves életét, s ha már a Kakukknál tartunk, emlékezhetünk, hogy abban pedig a néma indián kitépi azt a mázsás szart a padlóból, belehajítja az ablakba, és a keletkezett lukon át kiszalad a szabadságba. Az Európa Tanács meg sóhajtozik, és tanulmányokat ír. Mondjuk, nem is az ő dolga, hogy megpróbálja.

A bennünk rejlő Foster

Michael Douglas az Összeomlásban – mint William Foster – az autópálya dugójában állva, s mert zavarták a hülye legyek meg a dudálás, egyszer csak bekattant, kiszállt a gépjárműből, hogy gyalog érje el célját, ami a lánya születésnapja volt.

Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.