Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Húha anyánk

Amikor Bayer Zsolt veretesen ocsmány nyelvezetű írásműveiért megkapta a maga birodalmi keresztjét, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nem aggódott. Amikor az Orbán seggéből kilógó médiatermékek kitartott firkászai, a mindenféle sajtóklubok és félórák meg más uszító, fröcskölő meg habzó nyálú kurvaanyázásai elárasztották az országot a szeretet jegyében, akkor sem volt különösebb baja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.

Zárójelben annyit, aki a homlokára írja, hogy értelmiségi, és még pláne keresztény is, az az én olvasatomban minden aljasságra képes. Az ilyenek szoktak befogott orral belerúgni a koldusba, meg kiírni a templom ajtajára, hogy azokat ne etessék a Krisztusban testvérek. Volt nekem egy cimborám, aki készíttetett egy névjegyet, amin ez állt: Kovács István, segédmunkás. Ez az önmeghatározás már karakán és komilfó, benne van, hogy a gazdája milyen biztonsággal viseli az életet, sőt, még érzéke van a szarkazmushoz is.

Éppen ezért és még továbbá, kérdés, hogy valaki mitől értelmiségi, hogy erről adnak-e papírt, hogy Bibó az volt-e munkásruhában? Vagy, hogyha keresztény, akkor miért marxista terminológiát használ az önmeghatározásra, és azt még végig sem gondoltuk, mitől keresztény. Ha Orbán is az, akkor persze nincsen kérdés, akkor helyben vagyunk, meg akkor is, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége azidőtájt tartotta fontosnak megszólalni a magyar nyelv tisztaságáért, amikor sláger lett az O1G-ből.

Így aggódnak ők:

“A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetősége és tagsága aggodalommal tapasztalja azt a folyamatot, ahogyan a magyar közbeszéd az elmúlt években egyre inkább eldurvult. A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált…Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Ez derék dolog, dicséretes szorongás, viszont semmi köze az élethez. Gyermekeink, a keresztény kisdedek feltehetőleg nem politikai nagygyűlésekbe kábulnak bele, sokkal inkább a testnevelésbe ojtott hazafias nevelésbe hittannal fűszerezve, midőn aztán analfabétaként ájulnak ki az iskolapadból. Az oktatás elkáslerítása ellen szava nincs az értelmiségieknek és pláne keresztényeknek.

Másrészt pedig, midőn a nyelvért aggódunk, nem ártana utána nézni, hogyan működik az, mint valami élő organizmus. Hogy egyrészt a való világból fakad, azt ábrázolja, s ha az a világ mocsokkal terhes, akkor a nyelv is elaljasul. Ekképp abban igaza van a keresztény értelmiségieknek, hogy “aki szelet vet, vihart arat”, ugyanis Orbán Viktor és nertársai bűnei óhatatlanul hozzák ki az emberből a kurvaannyázást. Ezen túl forradalmakban sem szoktak illemórákat tartani, hogy aszondja, szíveskedjék a bitó alá fáradni kedves vezető, hanem fölrántják a lámpavasra.

Orbán Viktor Mihály szokta volt mondani, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, és most sincs ez másként. Kilenc éve gyűlik a népekben az elfojtott indulat, ami nem kukckómackós versikékben szokott utat törni magának. Ezt mutatja nekünk Hasek is:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus. – Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni…”

Vizsgálat tárgyát képezné még, hogy a közönséges beszéd – mint a Keresztény Értelmiségiek írják -, vagy Orbán Viktor ássa-e alá a demokrácia alapértékeit, továbbá, ha ezért őt O1G-nek nevezik, akkor az trágárság-e. Aki ezt használja, nem egy szaporító testnedvet lát maga előtt ugyanis, hanem vezérünk köpcös-trottyos visszataszító alakját. Mert a hangalak és a jelentés többnyire nincsen kapcsolatban.

Így kérdés az is, ez egyáltalán sértő-e, és ismét Svejket hívom igazam alátámasztásául, aki a fogdavagonban ekképp okoskodott:

„…Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?…”

Na, ugye. Viszont az is érdekelne, a mai közbeszéd milyen vallási szimbólumokat mocskolt be, hacsak nem a szánkó az, továbbá, hogy a közjogi méltóságokat mért ne lehetne illetlen szavakkal ábrázolni, ha megérdemlik azt, illetve csak azt érdemlik. Nem jó, ha hamis ájtatos mázzal vonjuk be a világot, és a seggünkből böjti szelek fújnak, valamint eltartott kisujjal hörböljük Orbán vizeletét.

Gyermekeink pedig nem a tüntetéseken tanulhatnak ocsmány beszédet, hanem a stadionokban, még szerencse, hogy nem járnak oda, sőt, még apáik sem. Végezetül, a szar akkor is ugyanolyan büdös, ha bélsárnak nevezzük, az Orbán takarodj pedig keményebben hangzik, mintha úgy mondanánk, eridj a picsába, holott ugyanazt jelenti. A húha anyád is csak kurva anyád, ha kifordítom, ha meg be, akkor is.

Mindezzel csak annyit akartam elmesélni, hogy az élet nem habostorta, a koldusok nem angolkisasszonyok, az “értelmiségi” nem attól az, ha a hamut mamunak mondja, a keresztény pedig nem azt jelenti, hogy föltartjuk a feszületet. Hanem azt, hogy lehajolunk a szenvedőhöz, aki azért káromkodik, mert már nem bírja elviselni az életet. Minden más mellébeszélés, haszontalan és hamis. Minden, ami a zsarnokot védi, átkozott. És most mindenki azt gondol, amit csak akar.

Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – felföstötték a földutat, útjelekkel látták el úgymond, mert gondoltak a végtelenre és az örök életre talán. Vagy isteni volt a sugallat, vagy pediglen sátáni, esetleg debil volt a festegető polgártárs, ezt nem lehet tudni, és mégis elgondolkozom rajta olyan kényszerek nélkül, hogy OVM kedves édesanyját kelljen szapulnom.

Aztán, ahogyan majd kiderül, a rőzse-dalok és a szabad ötletek egy ülésben való lejegyzése után mégis piszok messzire fogok eljutni. Tudom és érzem, miközben árad majd a dolgozatból a melankólia meg a spleen, mert zsong az ősz húrja, azért.

Mimagyarok, nagyapáink, vérszerződött eleink, vissza egészen az ázalékállatkás létformánk idejéig, űzött, ámde diadalmas nép vagyunk a Csele patak, Világos és a Don összes ragyogásával, mivelhogy permanensen védtük a hálátlan Európát és egyébként most is.

Nem csak a kerítés, az első védvonal teljesít egyfolytában ezer százalékon minden énekes madarat megállítva, hanem a front, göcsörtös utcáink és útaink is csak azért vannak és léteznek, ez az eszenciájuk, hogy a vándorló hordák el ne juthassanak a háládatlan Európa köldökébe.

Mint másik kiragadott képem is demonstrálja, csellel állítjuk meg a migráncsáradatot. Az út végiben stoptábla, majd jobbra-, és balra kanyarodás tiltása, szemben pedig a behajtani tilos tábla.

Innen út nem vezet sehová, vagy ott toporog a vándor, míg bele nem pusztul, vagy pediglen visszafordul a tengerek felé. Milyen leleményes is a mi népünk, láthatjuk és Virág elvtárs is megmondta, mint emlékezhetünk, midőn a héjába’ sült krumplit majszolta Pelikánék bájos otthonában.

Itt egyébként, a migráncsok elleni szakadatlan harcban nyer értelmet útaink bokatörő állapotja, és az is, hogy a kétfarkúakkal nem azért bontatják újra a kátyúkat, mert pikkelnének rájuk, hanem, mert a terroristáknak egyengetik a flasztert és nem a magyar paraszt boldogulására meg bokája állagának óvása okán. A buszállók is csak ilyen útjelző készségek, ezért nincs helyük a véráztatta magyar anyaföldön.

Hanem ez a felföstött föld, ez zavarba hozza az embert, midőn okai és indokai után kutakodik az ő lelkében, és csak úgy záporozzák a zagyát a ráismerések és az ahá pillanatok is. Tudjuk, hogy a Magyar Nemköztársaság jobban teljesít, na de ennyire? Ugye.

Vagy felderengett a dicső múlt, amikor a néphadseregben a füvet kellett zöldre pingálni, ha magas rangú elöljáró érkezett. Most is OVM páncélozott géperejű járműve haladt erre, hogy megtekintse a tartományt, vagy csak egy Gauleiter, elég az is. És még át is adták szalagokkal hatan, gondolva arra, ha már föstve van, akkor kész, de ha nem, assebajj, majd visszatérnek egypárszor, ilyenek, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, mint az közismert a napközisek között.

De még ez sem elég, mert jusson eszünkbe a drága Svejk példabeszéde a masinisztáról, aki rossz mozdonyt vitt el az Ústi nad Labem-i depóba, mert képtelen volt megjegyezni a számát. Itt is tán egy, az oktatásunk elleni vádiratot mintázó dolgozó, aki kilépvén az iskola kapuján olvasni, számolni nem tud, csupán imádkozni, szóval egy ilyennek mondták: fösd fel az ilyen meg ilyen számú utat, de kifolyt az agyából a szám, és rossz helyen pingált.

Van ez így, vagy csak hóttmák volt, esetleg benne volt a magyar szaki virtusa, hogy jólesszazúgy. Netán egy forradalmárt köszönthetünk az alkotóban, aki ezzel próbálta megdönteni a rendszert. Vagy pedig mégsem.

Mivelhogy ősz van, és hullkálnak a levelek, maradjunk annyiban, hogy ez Magyarország. A világvége és festett földútjával, ebben benne van az egész elcseszett életünk és leendő halálunk is. Viszont ezt őrizzük unokánknak, hogy ő is magyarul beszéljen, mert, amíg ez nem történik meg, mi sem vagyunk semmik. Hontalan, hazátlan bitangok, méltatlanok a nemzettestre, és ott levitálunk a festett föld felett esetleg örök időkre és anyánk szégyenére, aki nem ilyen lovat akart.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

Viszik Vodickát

Saccperkábé negyvenezer éve pingál az emberi faj mamutot, gazellát és ilyesmit barlangok falára, feltehetően azzal a céllal, hogy az ábrázolt állatokat ezáltal is könnyebben tudja legyilkolászni, hogy aztán megegye őket. Viszont Zsigó Róbert államtitkártól azt is megtudhattuk, a vadászat egyidős a magyarsággal. Ebből pedig az következik, hogy az egész nyüves világ tőlünk koppintotta, amikor megérkeztünk a Szíriuszról, nélkülünk tehát kipusztult volna az emberiség, mert nem lett volna mit zabálnia. Innentől Semjén elvtárs szarvasa is más fényben csillog, ahogyan viszi őtet a helikoffer.

Mi vagyunk tehát az alfa és az omega, az egész redves univerzumnak állva kéne pisálnia tisztelete jeléül, ha csak ránk gondol. Ehhez képest mindenféle kommunista, gender Sargentinik tiszteletlenkednek nemzetünkkel, és el akarják venni a kerítés kulcsát. Hogy direkt utaznak sokat szenvedett népünkre, amely pedig az egész világért hullatta a vérét meg Szent István, valamint Szűz Mária, abból is látszik, alig, hogy Kövér elvtárs együtt örült a lépcsőházában ugandai vendégével, az ő országuk belügyeibe is beavatkozott ez a Sargentini meg a Soros, mer’ ez a kettő egyáltalán nem bír magával, csak emberkednek az állatok között.

Pedig csak két ellenzéki politikust tartóztattak le és kínoztak meg most épp a testvéri Ugandában, és máris azt mondják nekik, hogy ezt hagyják abba. Ilyen illetlen már ez az EU, csak dönti a pénzt az ugandákoknak útra, hogy utolérjék azokon az antilopokat, és elvárja, hogy azokat gyilkolásszák és ne az ellenzéket. Semmi férfiasság nincsen bennük, ellenben a magyar rendőrökben igen, a fülükön csurog ki már a tesztoszteron. Tegnap hajnalban is elvittek két tucat tüntetőt a Kossuth térről, mert háromkor – reggel vagy éjfél után tetszés szerint – védett vezető járt-kelt arrafelé, hogy nyitva van-e már a pékség.

Sargentini meg a Soros boldog lehet, senki nem sérült meg, midőn arra biztatták őket, hogy máshol éljenek a gyülekezési jogukkal. Csak kicsi testi kényszer volt, egész kevés, semmi kínzás, ilyenek, és csak egy nőt kellett kórházba vinni. Bár arról már nem szóltak a hírek, hogy hány órát várt a világszínvonalban, kapott-e időpontot tavaszra röntgenre, vagy ott halt meg a wc-ben, csak még nem vették észre. Hír különben sem szivárogna ki, például az Operaház vagy a Müpa még csak nem is finghat mostantól minisztériumi jóváhagyás nélkül, és előtte el kell mesélnie, kinek tartja oda a valagát, és milyen büdös lesz az eredmény. Ezt kerek mondatokban persze, utasítás szerint.

Mondta is miniszterügynök úr, s jogosan ennek a Sargentininek: “Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk, aki nem ért velünk egyet.” – Láthatjuk, hogy így is van, és mégis csak folyik az áskálódás a drága ember ellen minden alaposabb ok és indok nélkül. Gyurcsány is mára akar tüntetést szervezni megdöntendő a birodalmat, és úgy bírt lelkesíteni, hogy “Kedden maradni fogunk, tessék úgy készülni. És szerdán és csütörtökön is maradni fogunk.” Sőt, felkészítve a sereget, előre vetítette, hogy fárasztó is lesz az aktus minden bizonnyal, mert ki tudja, meddig kell ácsorogni ott bal lábáról a jobb lábára, hogy ez az Orbán eltakarodjon.

Én szeretem, ha Gyurcsány úr ilyen lelkes és infantilisen reménykedik, ámde figyelembe kellene vennie, hogy nála utoljára akkor volt adu, amikor 2006-ban feltörölte egyetlenünkkel a televízió padlóját. Fél év múlva lángokban állt Budapest, azóta Orbán a király, illetve most már istenkezdemény. Lehet ott ácsorogni a ködökben, és, amikor egyenként viszik őket, utána lehet kiáltani az elhurcoltnak, mint Svejk Királyhidán Vodicka után szólt, ahogyan cipelték el a zsandárok az öreg árkászt, hogy a háború után hétfőn, a Kehelyben. Ennyi az esély most is, nem több és nem kevesebb. Forradalom az úgy nem lesz, hogy vigyünk magunkkal egy stokit, emberek.

Az úgy keletkezik, ha egy ködös hajnalon a korgó gyomrú proletár elindul pékséget keresni, és halad vele aztán spontán a többi éhező is. És addig nem nyugszanak, míg jól nem laktak. Másképpen nem megy.

Tej, vaj, vers

Rohadt meleg van, amint ezt tapasztalhatja is az izzadó, levegő után kapkodó olvasó.

Bugyborékol az aszfalt, elgörbülnek a zsanérok és a zsandárok, a madarak pedig keményre sülve potyognak alá a fortyogó mennyországból. Nagyjából odavannak a vetések, így végre, valahára van mire fogni, mivel magyarázni, mért hal majd éhen pár honfitársunk, természetesen a szokásos fagy általi elszenderülés mellett, ha eljő a jeges. Majd mindjárt.

Mert a csordogáló falak tövében szenvtelenül közlik az emberrel, hogy a hőség, a begyűrűzés valamint a maci kunkori farka mellett és miatt, mire rozsdába borul a sarki bokor és a madarak is kirepülnek, fölmegy az ára a kenyérnek, a húsnak meg a tejnek, és nem is akárhogyan. Ilyen örömökkel egészítik ki a miniszterügynök elvtárs második röpcsijéről szóló tudósításokat, valamint azt, hogy a magyar anyákat megtanítják szoptatni, egyszóval teljes a téboly.

Azt írja az újság, hogy egy kiló kenyér akár nyolcvan pénzzel is többe kerülhet majd, és a népek mégsem mennek az utcára, mint hajdan a benzin, vagy később a net miatt. Ebből arra következtethetünk, hogy a magyar utazni és pornót nézni jobban szeret, mint enni, és mégsincs ez így. Csupáncsak, akinek a kenyér ára fáj, annak nem hallatszik a hangja annak ellenére, hogy többen vannak, mint ahányan a rezsimet hatalomban tartják.

Így működik Neria, meg úgy is, hogy ezek fölött még egy életre elfeledhetjük a cirmos cica bajuszán csillogó vaj meséjét. Mert az lesz az újság, ha ezt a Károly bácsi vagy a Jolán néni borotválatlan illetőleg epilálatlan arcszőrzetéről énekeljük. Hogyaszondja: Jolán néni, haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon, most lesz neked jaj. És ezután szúrós tekintetű, ámde honszerető és bőrnadrágos óvodások meggyakják a Jolánt miheztartás végett.

Ezt a bájos jövőt sem az ujjamból szoptam. Elég csak tanulmányozni a nyáron mindent megülő kultúrkampf rezgéseit, amelyből elővigyorog a fasizmus, és nincs is több kérdés. Az írástudó Magyarország Esterházy ekézése fölött sóhajtozik, s okkal, ámde eközben megfeledkezik arról a kötelességéről, hogy a megalázottak és megnyomorítottak érdekében szót emeljen.

Itt éteri magasságokban megy a kurvaanyázás, mindenki nyalogatja a sebeit teljesen fölöslegesen. Meggyőzni egymást úgysem fogják, és az idő dönti el majd, amit el kell döntenie. Ki emlékszik már Szabolcska Mihályra és Horger Antalra a vájtfülűeken kívül, ebből fakadóan az egyetlen célra vezető magatartás, ha ezeknek a maiaknak, akik éppen szarják a spanyolviaszkot, a képibe vigyorgunk. Svejk filozófiáját javasolom gyakorlásra, aki mégis csak életben maradt.

Igaz, csak addig, míg Hasek meg nem halt. Ebből az következik, hogy az író meg a költő is múlandó, következésképp ennie is kell, illetve kéne. S amikor a rezsim a mai Szabolcska Mihályokat eteti, és igyekszik megdögöleszteni az összes többit, nos, akkor Jolán néni vajas bajusza és a költő lelke eggyé válnak, ami képtelenséggel csupán arra utalok, kijegecesedett a határvonal, hogy ki áll itt, meg ki ott, ki meg sehol.

A tejtől így jutunk el a filozófiáig meg vissza, amiből az jön elő, hogy az élet nem habostorta. Ennek a folyománya pedig, hogy még Virág elvtárs is grál lovag és nagy tudós volt ezekhez képest. Ha mondjuk Kásler professzorra nézünk, ez igazolást is nyer, ilyenkor viszont képtelen az ember fölfogni, mi a bajuk a bölcsészekkel, illetve nagyon is. Ők, a Jolánnal ellentétben artikulálni képesek az üvöltést, igaz, ez például a magyaridők és prostisrácok böfögő embereiről nem mondható el feltétlenül.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. Ez most vagy Schopenhauer, vagy Nietzsche, vagy Kierkegaard. Momentán nincs kedvem utána nézni, mert ebben a világban semmit sem ér, ha nem a vasalbert mondta, és nem bocskaiban ülő habzó szájú emberek tutulják a számtalan tévéjükben és újságjukban. Viszont tök fölöslegesen, mert nem tudják, hogy olyanok, mint a homokmandala, amit elsodor a szél.

Vasúti dolgok

Pénteken reggel kies hazánkban a Budapestről Nyíregyháza felé robogó InterCity, miután amúgy is késéssel indult ilyen hungarikum kalamajkák, mint felsővezeték-szakadás meg biztosítóberendezés hibák, egyszer csak megállt a magyar ugar kellős közepén, és úgy is maradt. A mozdonyvezetőnek lejárt a munkaideje ugyanis, ezért ő bezárta az egész kócerájt, és hazaindult a jól megérdemelt nyolc óra pihenésre vagy nyolc óra szórakozásra Nagy Ferótól függően. Fél óra múlva jött a másik masiniszta, hogy az utasok ne ott haljanak éhen a semmi közepén.

Ilyen szabotázst, ilyen illetlen dolgot, hogy a szavazópolgárt magára hagyjuk kitéve az elemeknek és kóborló medvéknek, jómunkásember a munka alapú társadalomban nem tesz, csakis a sorosista, hazátlan, hitetlen bitangok. Eldöntésre vár most, hogy hősünk kis tökös üstökös forradalmár, öntudatos dolgozó vagy apátiába süllyedt nihilista, esetleg részeges bölcsész álruhában. Ez a sok mind lehet, sőt, még ennél több is, de ezt már soha nem tudjuk meg, mert a MÁV nem nyilatkozik az ügyről. Feltételezésekbe bocsátkozhatunk ezért csak, amikor az emberi lélek bozontjait bogozgatjuk, hogy mitől lett tele a töke hirtelen ennek a mi vasutasunknak.

Minden óvodás ismeri Camus meséjét az öngyilkosságról. Ha homokvár-építés miatt kimaradt volna, akkor idemásolom: „…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség…”

Ha ezt a képletet a mi mozdonyvezetőnkre alkalmazzuk, azt kaphatjuk, hogy munkába indulván a hites asszonya nézett rá rosszul, a lapok nem írtak elég győzelmi jelentést, vagy a füle konyult le jobban a megszokottnál, és ez okozhatta a végzetes traumát, ami a vonat parlagon hagyásához vezetett. Az egész történés azonban olyan szenvtelen hidegvérűségről tanúskodik, hogy hajlamosak vagyunk valami egészen profán magyarázatot találni. Hősünk szimplán hülye is lehetett, és emiatt későn döbbent rá, hogy rossz vonatot visz. Erre példát Svejk mai evangéliumában találunk, olvassuk őt hát nagy bizalommal és szívünk teljes nyitottságával:

“…– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”

A mi bakánk ezt még tudta fokozni, helyhiány miatt azonban – ugyan fájó szívvel, de mégis – kénytelenek leszünk nélkülözni lehengerlő bölcsességét. Arra azonban így is sikerült rávilágítanunk talán, hogy a rosseb se tudja, mitől lázadt fel hirtelen a masiniszta. Gusztus dolga, ki hogyan dolgozza fel a hírt. Olyan is lesz bizonyára, aki felnégyelné a lázadót, mondván, kicseszett az utasokkal, mások pedig megváltót látnak benne, a tökös legényt, a hatalom ellen felkelő hőst, és eszméitől vezérelve pártot vagy vallást alapítanak, mert akármi lehet. A legkisebb fény is jól jön a mindent eluraló reménytelen nihilben.

Csak a jövő és a tapasztalat döntheti el a folyományokat, bizakodásra adhat azonban okot, hogy lesz utánpótlás. Mert amikor névtelen hősünk fellázadt, ugyanabban a közegben és majdnem akkor örömteli hírt is közölt a MÁV Zrt. az MTI-vel, ahogyan az a rezsim filozófiájához illendő. Eszerint százötven, tíz-tizenkét éves gyermekvasutas tett ünnepélyes fogadalmat szombaton a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásán tartott ünnepségen. A közlemény szerint a tanév alatt ősszel és tavasszal is indult egy-egy négyhónapos képzés, amelyeken a gyermekek megismerkedhettek a vasutas szakma alapjaival. Ebből láthatjuk, hogy mégis csak szép az élet.

Van utánpótlás, sőt, abban is bizonyosak lehetünk, hogy az ifjú vasutasok dolgozó férfivá érvén nem fogják a pusztában hagyni a szerelvényt, ami cselekedet hazafiatlan és ilyen libsi torzulat. A frissen felszentelt gyermekvasutasok ugyanis az ilyen elfajzásokat nem ismerik. Ők már teljes életüket Orbán Viktor Mihály országában élik le, úgy tudják, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, félik az Istent és illőn szaporodnak. Amikor ők felnőtté és igazi vasutassá cseperednek, akkor távoli idők mókás emléke lesz, hogy volt olyan organizmus valaha, akinek akadt önálló akarata, és, ha úgy tartotta úri kedve, ott hagyta a francba az egész vonatot. Jót nevetnek majd ezen a ropogós egyenruhájukban a nem is oly távoli jövőben. Így lesz ez bizonyára.

Orbán et. szeret téged

Péntekenként Orbán Viktor Mihály most már nem is kinyilatkoztat a Kossuthban, hanem látomásai vannak, és azokat közli. Alámerül a spiritualitásba, amelynek ormain Soros mitikus alakja vibrál a ködben, és hívogatón vonz a romlás felé, a végleges zuhanásba. Legalábbis ezt látja Orbán Viktor Mihály, mert vagy sok volt a reggeli házi főzésű a vejjel, vagy a Habony hozott neki titokzatos porokat a messzi Ibizáról.

Tegnap is ennek a Sorosnak a seregeivel harcolt a sisakjában, miközben óriási igazságok folytak elő a szájából, a gyomra mélyiből, a pörkütt és a félig rágott ubi emésztetlen masszája mellől. Úgy mondta, mint valami himnuszt, ráolvasást vagy kisdedes mondókát már, hogy: “Mi nem akarunk összekeveredni másokkal, jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk, meg akarunk maradni kereszténynek, kitartunk európai életmódunk mellett. Szeretetvallásra felépült kultúránk van, van ennek elég szépsége”.

Az ilyeneken aztán elgondolkozik az ember, mert nagyon eszesnek mutatja magát a kézcsókos nénik között Orbán et., és közöttük okos is, nagyon. Pedig lófingot sem mond, csak pufogtat szavakat, hogy keresztény, szeretetvallás meg kultúra. Ha az alattvaló nem érez zsigeri késztetést, hogy mindettől a porba hulljon, és onnan nézegesse az új isten püffedt pofáját, akkor, és csakis akkor, mint valamely matematikai tétel bizonyításakor, rájön arra, hogy hát, hülye ez. Bár nem nóvum a ráismerés.

Mindezideig a szerencsétlen menekülőktől a nyüves munkahelyét féltette, aztán az asszonyai lába közét, most meg a vallását, ami ugyan nincsen neki, de jól mutat az életrajzban. Nem tudható ugyanakkor teljes bizonyossággal, mit ért szeretetvalláson, ehhöz először a szeretet bozontos fogalmát kellene tisztába tenni, ami lehetetlen. Pláne miniszterügynök úr/et. esetében, mert bizonytalan, hogy a lóvén és a kirántott húson kívül vonzódik-e igazán bármi máshoz is.

Ha az egyházának a szeretetéről beszél, akkor meg is állhatunk rögtön. Ezt a fajta szeretet a görögök, akik meg Németh Szilárd tanítómesterei, agapénak, önkiürítő vagy isteni szeretetnek nevezték. Ilyenje Orbán et. egyházának egyáltalán nincsen. Legalábbis erre utal, hogy templomának ajtaján megjelenhetett a felirat, hogy a homlesszeket tilos etetni. Ennyit a szeretetvallásról, amiről tudnának mesélni az indiánok és más állatfajták is.

Sőt, és ugyanakkor elbeszélgethetnénk néhány, az inkvizíció által megagyusztált organizmussal is, akik a talpuk alól elősercegő füstbe fulladtak bele, és nem a szeretetbe. Igaz ugyan, hogy mindeközben élénken csókolniuk kellett a megfeszített totemszobrát, akinek a nevében a térdre csuhások, és egészen friss barátjuk, Orbán Viktor Mihály is kurválkodnak.

Nem tehetek egyebet, bevett szokásomhoz hűen Svejket hívom segítségül, hogy megmutassa nekünk a dolgok visszáját:

“…- Én szeretem az Úristent – jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én tisztelem az Úristent – folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm. Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.
Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: – Isten egy nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.
– Kérvényezhetné a névváltoztatását – jegyezte meg Švejk.
– Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is – folytatta a volt hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott embereket.
A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett összehordani hetet-havat:
– Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss tojást.
Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: – Szent Úristen, szent, hatalmas…”

Nem ragoznám túl itt a dolgokat, csak még viszautalnék arra a több mint négyszázezer honfitársunkra, akiket ’44-ben pár hét alatt a szeretetvallás élénk asszisztálása mellett raktak marhavagonokba. Ilyenkor, ha mosdatlan az ember szája, akkor olyanokat mond, hogy mindenki elmehet a szagos nuniba. Orbán et. meg főképpen a hülyeségeivel.

Ilyesmi szereteteken alpuló kultúrája van Orbán et.-nak, de, ha spengleri értelemben nézzük, akkor még az sem, maximum stadionépítésben manifesztálódó civilizációja van neki. Ez pedig, a civilizáció, a kultúrkör hanyatlásának jele, mint az tudvalévő, de ebbe ne menjünk bele alaposabban, mert a végén még elrémül az ember, ha meglátja, mire jutott.

Mintegy levezetésként ismerkedjünk meg azonban az advesa és a mettá fogalmaival. Ezek a buddhizmusban a feltétel nélküli szeretet jelentik, és a lekapcsolódásra utalnak, amelyek önzetlenné tesznek a mások jólétére vonatkozóan. Valljuk meg, ilyet Orbán et. nem ismer. Ő úgy szeret téged, mint az ő istene, aki a boldogulás egyedüli forrásaként az érte való rajongást jelöli meg. És helyben is vagyunk.

Katonadolgok

Szívem soha el nem múló gyönyörével nézegetem már két napja, hogy miket ígért rajongó népének Orbán Viktor Mihály, hogy mi minden vezet el bennünket a Kánaánba abban a pár évtizedben, amíg gondoskodni óhajt rólunk, holott nem is akarjuk igazán.

Sok mindent delirált, amiket félre teszek, és későbben szedem inkább cafatokra, mára legyen elég egy, amely ez: regionálisan komolyan vehető honvédségünk lesz nekünk. Alakul tehát a Fekete Sereg 2.0, amelynek élén Németh Szilárd nyargalászik majd, szőrén ülve meg a lovát.

Én nem tehetek róla, ha elvetemült pacifista vagyok, és utálom a katonákat, mint a száraz szart, ami miatt férfitársaim java lenézően tekint rám. Azok persze elsősorban, akik andalodva emlékeznek az ordító zupás őrmesterükre, mert azt hiszik, de jó volt is az, pedig csak a fiatalságukat siratják.

S most, hogy így kihívtam magam ellen a kajla sorsot, azt is bevallom a tekintetes bíróságnak, hogy nékem ilyen témakörben Svejk játszik csakis, legszívesebben az egészet ide idézném, most elégedjünk meg egy apró szelettel a hülye lengyel tábornokról, mert ilyesmi a honvédségünk nekünk is:

„…Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.

A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.

A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig, sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.

– Az önök zászlóaljának a magva egészséges – mondta hirtelen, holott mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az utolsó csepp véréig fog harcolni.

Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így folytatta:

– Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell. Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert…”

Így valahogy. Másképpen nem lehet, ha például Hende et. bekupakolt gukkerjére gondolunk, most pedig Németh et. velős pacaljára, amelyek garantálják Orbán honvédségének szakmaiságát, pedig csak a kontraszelekció dolgozik keményen.

Ez a Németh például majd Soros-ügynököket keres a seregben is, meg a rezsit csökkenti, amitől a szomszéd országok katonasága összeszarja magát, és farkát behúzva menekül. Kérdés persze, hogy a NATO kebelében mi a radai rossebnek akar izmozni ez az Orbán. Van olyan opció is, hogy onnan is, akárcsak az Unióból, kihussanunk, és odasomfordálunk megint a medve karmai közé.

Orbán maga egyébkén örömmel emlékezhet a saját katonaidejére, amikor bátran jelenthetett, és ezzel is csak annyi lehetett a baja, mint Kádár rendszerével, hogy nem ő csücsül a tetején. Viszont ekkor alakult ki benne az olyan felállásokhoz való vonzódás, mint a katonaság, amelyet a szociológia mechanikus szervezetnek nevez.

Ennek jellemzője, hogy: szinte minden munkatevékenységre részletes és szigorú szabályok vonatkoznak; a vezetői és a végrehajtói feladatok élesen el vannak választva egymástól; a vezetők és beosztottak között nagy a távolság; a rangok, beosztások hangsúlyos szerepet kapnak; be kell tartani a szolgálati utat; a kommunikációs csatornák kötöttek, fontosnak tartják az írásbeliséget; a szervezet úgy működik, mint egy gondosan megtervezett gép.

Máris előttünk áll a Fidesz maga, mint hadsereg, ám, ami lehangolóbb, az a társadalom is, amelyet Orbán Viktor Mihály építeni szeretne az eljövendő hosszú évek alatt, s ami az elborzasztó, hogy nem is áll távol a nagy mű elkészültétől.

Fentebb már említettem, milyen hányás közeli érzésekkel viseltetek az ilyen katonás őrületekkel és őrültekkel szemben, most akkor csodálkozunk, ha Orbán rendszere, sőt ő maga is megöklendeztet? Ne csodálkozzunk polgártársak, egyáltalán. Olyan ez, mint a súlytalanság. Abban is permanensen hányingere van az űrhajósnak, mert nem arra tervezte az Isten, vagy a Darwin, gusztus kérdése csupán.

Mise, aztán semmise

(A tüntetés miatt a Parlamentbe kéri az istentiszteletet a Fidesz. Az új Országgyűlés alakuló ülése kivételes alkalom, amelyet a Fidesz-KDNP méltó módon és a hagyományainak megfelelően ünnepelne: ökumenikus istentisztelettel. Az eredeti forgatókönyv szerint ezt a Hold utcai református templomban tartotta volna, a frakciószövetség friss közleménye szerint azonban változott a terv. Méghozzá azért, mert vannak, “akiknek – a méltóságteljes ünneplés helyett – a politikai cirkusz és a hisztériakeltés a sokkal fontosabb. A Fidesz-frakció mindent megtesz azért, hogy az alakuló ülés méltóságát megőrizze, ezért az Istentiszteletre a parlamentben kerül sor.)

„…A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes istentiszteleteket és szentmiséket celebrált…

– Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés – vélte a tábori lelkész -; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.

– Jesszus Mária, Švejk – kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit eladtunk.

– Hát ez nagy pech, feldkurát úr – mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.

– Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…

…Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a ministránsról.

Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.

– Annyi baj legyen, feldkurát úr – mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.

– Tud maga ministrálni?

– Még sohase próbáltam – felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy “dominus vobiscum”, én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás “et cum spiritu tuo”-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét mosni és bort tölteni a kancsóból…

– Jól van – mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta röhej az egész. Nincs lámpaláza?

– Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.

A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az egész…

– Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?

– Hát persze – felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a mise.

– Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem – mondta Švejk -, mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.

A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán megveregette Švejk vállát, és így szólt. – Megihatja azt a misebort, ami az üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház kebelébe…”

Ennyi még a mi drága Svejkünktől kiegészítésként az induló hírhez. Örvendjünk.