Vasúti dolgok

Pénteken reggel kies hazánkban a Budapestről Nyíregyháza felé robogó InterCity, miután amúgy is késéssel indult ilyen hungarikum kalamajkák, mint felsővezeték-szakadás meg biztosítóberendezés hibák, egyszer csak megállt a magyar ugar kellős közepén, és úgy is maradt. A mozdonyvezetőnek lejárt a munkaideje ugyanis, ezért ő bezárta az egész kócerájt, és hazaindult a jól megérdemelt nyolc óra pihenésre vagy nyolc óra szórakozásra Nagy Ferótól függően. Fél óra múlva jött a másik masiniszta, hogy az utasok ne ott haljanak éhen a semmi közepén.

Ilyen szabotázst, ilyen illetlen dolgot, hogy a szavazópolgárt magára hagyjuk kitéve az elemeknek és kóborló medvéknek, jómunkásember a munka alapú társadalomban nem tesz, csakis a sorosista, hazátlan, hitetlen bitangok. Eldöntésre vár most, hogy hősünk kis tökös üstökös forradalmár, öntudatos dolgozó vagy apátiába süllyedt nihilista, esetleg részeges bölcsész álruhában. Ez a sok mind lehet, sőt, még ennél több is, de ezt már soha nem tudjuk meg, mert a MÁV nem nyilatkozik az ügyről. Feltételezésekbe bocsátkozhatunk ezért csak, amikor az emberi lélek bozontjait bogozgatjuk, hogy mitől lett tele a töke hirtelen ennek a mi vasutasunknak.

Minden óvodás ismeri Camus meséjét az öngyilkosságról. Ha homokvár-építés miatt kimaradt volna, akkor idemásolom: „…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség…”

Ha ezt a képletet a mi mozdonyvezetőnkre alkalmazzuk, azt kaphatjuk, hogy munkába indulván a hites asszonya nézett rá rosszul, a lapok nem írtak elég győzelmi jelentést, vagy a füle konyult le jobban a megszokottnál, és ez okozhatta a végzetes traumát, ami a vonat parlagon hagyásához vezetett. Az egész történés azonban olyan szenvtelen hidegvérűségről tanúskodik, hogy hajlamosak vagyunk valami egészen profán magyarázatot találni. Hősünk szimplán hülye is lehetett, és emiatt későn döbbent rá, hogy rossz vonatot visz. Erre példát Svejk mai evangéliumában találunk, olvassuk őt hát nagy bizalommal és szívünk teljes nyitottságával:

“…– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”

A mi bakánk ezt még tudta fokozni, helyhiány miatt azonban – ugyan fájó szívvel, de mégis – kénytelenek leszünk nélkülözni lehengerlő bölcsességét. Arra azonban így is sikerült rávilágítanunk talán, hogy a rosseb se tudja, mitől lázadt fel hirtelen a masiniszta. Gusztus dolga, ki hogyan dolgozza fel a hírt. Olyan is lesz bizonyára, aki felnégyelné a lázadót, mondván, kicseszett az utasokkal, mások pedig megváltót látnak benne, a tökös legényt, a hatalom ellen felkelő hőst, és eszméitől vezérelve pártot vagy vallást alapítanak, mert akármi lehet. A legkisebb fény is jól jön a mindent eluraló reménytelen nihilben.

Csak a jövő és a tapasztalat döntheti el a folyományokat, bizakodásra adhat azonban okot, hogy lesz utánpótlás. Mert amikor névtelen hősünk fellázadt, ugyanabban a közegben és majdnem akkor örömteli hírt is közölt a MÁV Zrt. az MTI-vel, ahogyan az a rezsim filozófiájához illendő. Eszerint százötven, tíz-tizenkét éves gyermekvasutas tett ünnepélyes fogadalmat szombaton a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásán tartott ünnepségen. A közlemény szerint a tanév alatt ősszel és tavasszal is indult egy-egy négyhónapos képzés, amelyeken a gyermekek megismerkedhettek a vasutas szakma alapjaival. Ebből láthatjuk, hogy mégis csak szép az élet.

Van utánpótlás, sőt, abban is bizonyosak lehetünk, hogy az ifjú vasutasok dolgozó férfivá érvén nem fogják a pusztában hagyni a szerelvényt, ami cselekedet hazafiatlan és ilyen libsi torzulat. A frissen felszentelt gyermekvasutasok ugyanis az ilyen elfajzásokat nem ismerik. Ők már teljes életüket Orbán Viktor Mihály országában élik le, úgy tudják, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, félik az Istent és illőn szaporodnak. Amikor ők felnőtté és igazi vasutassá cseperednek, akkor távoli idők mókás emléke lesz, hogy volt olyan organizmus valaha, akinek akadt önálló akarata, és, ha úgy tartotta úri kedve, ott hagyta a francba az egész vonatot. Jót nevetnek majd ezen a ropogós egyenruhájukban a nem is oly távoli jövőben. Így lesz ez bizonyára.

Orbán et. szeret téged

Péntekenként Orbán Viktor Mihály most már nem is kinyilatkoztat a Kossuthban, hanem látomásai vannak, és azokat közli. Alámerül a spiritualitásba, amelynek ormain Soros mitikus alakja vibrál a ködben, és hívogatón vonz a romlás felé, a végleges zuhanásba. Legalábbis ezt látja Orbán Viktor Mihály, mert vagy sok volt a reggeli házi főzésű a vejjel, vagy a Habony hozott neki titokzatos porokat a messzi Ibizáról.

Tegnap is ennek a Sorosnak a seregeivel harcolt a sisakjában, miközben óriási igazságok folytak elő a szájából, a gyomra mélyiből, a pörkütt és a félig rágott ubi emésztetlen masszája mellől. Úgy mondta, mint valami himnuszt, ráolvasást vagy kisdedes mondókát már, hogy: “Mi nem akarunk összekeveredni másokkal, jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk, meg akarunk maradni kereszténynek, kitartunk európai életmódunk mellett. Szeretetvallásra felépült kultúránk van, van ennek elég szépsége”.

Az ilyeneken aztán elgondolkozik az ember, mert nagyon eszesnek mutatja magát a kézcsókos nénik között Orbán et., és közöttük okos is, nagyon. Pedig lófingot sem mond, csak pufogtat szavakat, hogy keresztény, szeretetvallás meg kultúra. Ha az alattvaló nem érez zsigeri késztetést, hogy mindettől a porba hulljon, és onnan nézegesse az új isten püffedt pofáját, akkor, és csakis akkor, mint valamely matematikai tétel bizonyításakor, rájön arra, hogy hát, hülye ez. Bár nem nóvum a ráismerés.

Mindezideig a szerencsétlen menekülőktől a nyüves munkahelyét féltette, aztán az asszonyai lába közét, most meg a vallását, ami ugyan nincsen neki, de jól mutat az életrajzban. Nem tudható ugyanakkor teljes bizonyossággal, mit ért szeretetvalláson, ehhöz először a szeretet bozontos fogalmát kellene tisztába tenni, ami lehetetlen. Pláne miniszterügynök úr/et. esetében, mert bizonytalan, hogy a lóvén és a kirántott húson kívül vonzódik-e igazán bármi máshoz is.

Ha az egyházának a szeretetéről beszél, akkor meg is állhatunk rögtön. Ezt a fajta szeretet a görögök, akik meg Németh Szilárd tanítómesterei, agapénak, önkiürítő vagy isteni szeretetnek nevezték. Ilyenje Orbán et. egyházának egyáltalán nincsen. Legalábbis erre utal, hogy templomának ajtaján megjelenhetett a felirat, hogy a homlesszeket tilos etetni. Ennyit a szeretetvallásról, amiről tudnának mesélni az indiánok és más állatfajták is.

Sőt, és ugyanakkor elbeszélgethetnénk néhány, az inkvizíció által megagyusztált organizmussal is, akik a talpuk alól elősercegő füstbe fulladtak bele, és nem a szeretetbe. Igaz ugyan, hogy mindeközben élénken csókolniuk kellett a megfeszített totemszobrát, akinek a nevében a térdre csuhások, és egészen friss barátjuk, Orbán Viktor Mihály is kurválkodnak.

Nem tehetek egyebet, bevett szokásomhoz hűen Svejket hívom segítségül, hogy megmutassa nekünk a dolgok visszáját:

“…- Én szeretem az Úristent – jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én tisztelem az Úristent – folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm. Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.
Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: – Isten egy nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.
– Kérvényezhetné a névváltoztatását – jegyezte meg Švejk.
– Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is – folytatta a volt hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott embereket.
A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett összehordani hetet-havat:
– Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss tojást.
Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: – Szent Úristen, szent, hatalmas…”

Nem ragoznám túl itt a dolgokat, csak még viszautalnék arra a több mint négyszázezer honfitársunkra, akiket ’44-ben pár hét alatt a szeretetvallás élénk asszisztálása mellett raktak marhavagonokba. Ilyenkor, ha mosdatlan az ember szája, akkor olyanokat mond, hogy mindenki elmehet a szagos nuniba. Orbán et. meg főképpen a hülyeségeivel.

Ilyesmi szereteteken alpuló kultúrája van Orbán et.-nak, de, ha spengleri értelemben nézzük, akkor még az sem, maximum stadionépítésben manifesztálódó civilizációja van neki. Ez pedig, a civilizáció, a kultúrkör hanyatlásának jele, mint az tudvalévő, de ebbe ne menjünk bele alaposabban, mert a végén még elrémül az ember, ha meglátja, mire jutott.

Mintegy levezetésként ismerkedjünk meg azonban az advesa és a mettá fogalmaival. Ezek a buddhizmusban a feltétel nélküli szeretet jelentik, és a lekapcsolódásra utalnak, amelyek önzetlenné tesznek a mások jólétére vonatkozóan. Valljuk meg, ilyet Orbán et. nem ismer. Ő úgy szeret téged, mint az ő istene, aki a boldogulás egyedüli forrásaként az érte való rajongást jelöli meg. És helyben is vagyunk.

Katonadolgok

Szívem soha el nem múló gyönyörével nézegetem már két napja, hogy miket ígért rajongó népének Orbán Viktor Mihály, hogy mi minden vezet el bennünket a Kánaánba abban a pár évtizedben, amíg gondoskodni óhajt rólunk, holott nem is akarjuk igazán.

Sok mindent delirált, amiket félre teszek, és későbben szedem inkább cafatokra, mára legyen elég egy, amely ez: regionálisan komolyan vehető honvédségünk lesz nekünk. Alakul tehát a Fekete Sereg 2.0, amelynek élén Németh Szilárd nyargalászik majd, szőrén ülve meg a lovát.

Én nem tehetek róla, ha elvetemült pacifista vagyok, és utálom a katonákat, mint a száraz szart, ami miatt férfitársaim java lenézően tekint rám. Azok persze elsősorban, akik andalodva emlékeznek az ordító zupás őrmesterükre, mert azt hiszik, de jó volt is az, pedig csak a fiatalságukat siratják.

S most, hogy így kihívtam magam ellen a kajla sorsot, azt is bevallom a tekintetes bíróságnak, hogy nékem ilyen témakörben Svejk játszik csakis, legszívesebben az egészet ide idézném, most elégedjünk meg egy apró szelettel a hülye lengyel tábornokról, mert ilyesmi a honvédségünk nekünk is:

„…Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.

A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.

A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig, sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.

– Az önök zászlóaljának a magva egészséges – mondta hirtelen, holott mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az utolsó csepp véréig fog harcolni.

Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így folytatta:

– Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell. Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert…”

Így valahogy. Másképpen nem lehet, ha például Hende et. bekupakolt gukkerjére gondolunk, most pedig Németh et. velős pacaljára, amelyek garantálják Orbán honvédségének szakmaiságát, pedig csak a kontraszelekció dolgozik keményen.

Ez a Németh például majd Soros-ügynököket keres a seregben is, meg a rezsit csökkenti, amitől a szomszéd országok katonasága összeszarja magát, és farkát behúzva menekül. Kérdés persze, hogy a NATO kebelében mi a radai rossebnek akar izmozni ez az Orbán. Van olyan opció is, hogy onnan is, akárcsak az Unióból, kihussanunk, és odasomfordálunk megint a medve karmai közé.

Orbán maga egyébkén örömmel emlékezhet a saját katonaidejére, amikor bátran jelenthetett, és ezzel is csak annyi lehetett a baja, mint Kádár rendszerével, hogy nem ő csücsül a tetején. Viszont ekkor alakult ki benne az olyan felállásokhoz való vonzódás, mint a katonaság, amelyet a szociológia mechanikus szervezetnek nevez.

Ennek jellemzője, hogy: szinte minden munkatevékenységre részletes és szigorú szabályok vonatkoznak; a vezetői és a végrehajtói feladatok élesen el vannak választva egymástól; a vezetők és beosztottak között nagy a távolság; a rangok, beosztások hangsúlyos szerepet kapnak; be kell tartani a szolgálati utat; a kommunikációs csatornák kötöttek, fontosnak tartják az írásbeliséget; a szervezet úgy működik, mint egy gondosan megtervezett gép.

Máris előttünk áll a Fidesz maga, mint hadsereg, ám, ami lehangolóbb, az a társadalom is, amelyet Orbán Viktor Mihály építeni szeretne az eljövendő hosszú évek alatt, s ami az elborzasztó, hogy nem is áll távol a nagy mű elkészültétől.

Fentebb már említettem, milyen hányás közeli érzésekkel viseltetek az ilyen katonás őrületekkel és őrültekkel szemben, most akkor csodálkozunk, ha Orbán rendszere, sőt ő maga is megöklendeztet? Ne csodálkozzunk polgártársak, egyáltalán. Olyan ez, mint a súlytalanság. Abban is permanensen hányingere van az űrhajósnak, mert nem arra tervezte az Isten, vagy a Darwin, gusztus kérdése csupán.

Mise, aztán semmise

(A tüntetés miatt a Parlamentbe kéri az istentiszteletet a Fidesz. Az új Országgyűlés alakuló ülése kivételes alkalom, amelyet a Fidesz-KDNP méltó módon és a hagyományainak megfelelően ünnepelne: ökumenikus istentisztelettel. Az eredeti forgatókönyv szerint ezt a Hold utcai református templomban tartotta volna, a frakciószövetség friss közleménye szerint azonban változott a terv. Méghozzá azért, mert vannak, “akiknek – a méltóságteljes ünneplés helyett – a politikai cirkusz és a hisztériakeltés a sokkal fontosabb. A Fidesz-frakció mindent megtesz azért, hogy az alakuló ülés méltóságát megőrizze, ezért az Istentiszteletre a parlamentben kerül sor.)

„…A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes istentiszteleteket és szentmiséket celebrált…

– Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés – vélte a tábori lelkész -; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.

– Jesszus Mária, Švejk – kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit eladtunk.

– Hát ez nagy pech, feldkurát úr – mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.

– Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…

…Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a ministránsról.

Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.

– Annyi baj legyen, feldkurát úr – mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.

– Tud maga ministrálni?

– Még sohase próbáltam – felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy “dominus vobiscum”, én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás “et cum spiritu tuo”-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét mosni és bort tölteni a kancsóból…

– Jól van – mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta röhej az egész. Nincs lámpaláza?

– Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.

A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az egész…

– Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?

– Hát persze – felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a mise.

– Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem – mondta Švejk -, mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.

A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán megveregette Švejk vállát, és így szólt. – Megihatja azt a misebort, ami az üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház kebelébe…”

Ennyi még a mi drága Svejkünktől kiegészítésként az induló hírhez. Örvendjünk.

Az egészségügyi séták alkonya

Kinek ezért, kinek meg azért esne rosszul, ha a nagyra becsült választópolgárok eltakarítanák a porondról a tyúkszarban születettet, valamint az egész ótvaros retyerutyáját is természetszerűleg.

Akad olyan bőséggel, aki a mézeskalács házikója sorsa felett aggódik, és még mennyi, aki meg – élükön a tyúkszarban születettel – azért ráncolhatja a zsíros tarkóját, mert költő lehet belőle, és a csillagok meg a göncölök úgy fénylenek majd neki, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

Morvai Krisztina viszont, a Jobbik Szili Katalinja a nem Európa-kompatibilis náci érzelmű egyedek egészségügyi sétája miatt aggodalmaskodik. Mint a barnainges madám fogalmazott: „Attól tartok, ez lenne az utolsó alkalom – négy évig –, amikor nemzeti érzelmű, bevándorlásellenes magyar emberek tömegesen az utcára mehetnének, ha az ellenzék győzne.”

Ezzel indokolta a madám, hogy mi a búbánatos francért kell még egyet békemenetelni március 15-én, elfeledve azt, hogy ezek akkor is előszeretettel battyogtak, amikor a bevándorlóknak még eszébe sem jutott vándorolni, de ez mellékszál.

Ez a márciusi andalgás egyébként orvosilag is indokolt. A hosszú tél után nagy nehezen kibúvik a tavasz a flaszter alól, és a népek megjáratják elgémberedett csülkeiket, valamint süttetik Janus-arcukat a napsugárral. Böjt is van, le kell dolgozni a rántott húsokat meg a pörküttet, és meg lehet diskurálni a gyarmati lét aktuális kérdéseit.

Ezen túl milyen jó is az, ha az elvtársak találkozhatnak. Mint hajdanvolt május elsejéken, amikor a képen, amelyet választottam az illusztráláshoz, látszik, hogy ezek ugyanazok, akik annak idején Kádár apjuknak is lengették a kalapjukat. Most találtak mást szervilis rajongásuk tárgyául, és ahogyan elnézem az átszellemült arcokat, találnak majd harmadikat is, mert mindegy, csak fizessen.

Ezeknek a horizontja ölég alacsonyan húzódik, és jó szokásomhoz híven az én öreg Svejkemet hívom támaszul, hogy illően illusztrálhassam a nívót:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Így valahogy, de haladjunk.

A tavaszi dzsemborin túl más érdekesség is mutatkozik ezzel a gyaloglással kapcsolatban. Mert a visítozó barnainges madám hiába mondja: „A most szövetkezni készülő ellenzék nyolc éven át brutálisan elfojtotta a gyülekezési jogot.” – tudjuk, hogy hazudik.

2006-ban is sikerült fölgyújtani a székesfővárost, utána is battyogtak eleget, és ezután is megtehetnék. Az egyetlen ok és indok, hogy nem gyűlnek össze a rendszer összeomlása után, az lehet, hogy megszűnik az apanázs, a félmilliárd zsebpénz, és akkor mi lesz velük nagymama? Ennek híján megtörik a forradalmi hevület, és hazamennek a legények.

Nem véletlenül mondta azt a főnökük, valami csizmás kandúr, vagy mi a rosseb, hogy ők csak nagy ügyek miatt vonulnak az utcára, és ez ugye, éppen az. A tyúkszarban született feltehető bukása után elapadna a zsebpénz, így nem lenne miből védeni a hazát, meg főleg miért. Ugyanis abban is teljesen biztos vagyok, ha Fletó odavetne nekik annyit, mint a tyúkszaros most, és kapacitálná őket, hogy éltessék, azt is megtennék.

Mert ezek ilyenek, persze a gazdájuk sem jobb. Gannyé, degenerált banda, a barnainges madámmal az élen. Elvek? Ugyan má’, királylány.

Toronydaru csülök nélkül

Tegnap már megint levert egy cöveket O. V. et., mint viszonyítási pontot, amely arra szolgál, hogy irányt mutasson annak, akinek erre van érkezése. A magam részéről megrekedtem a kiinduló tételnél, amikor jótevőnk egy tájképpel tette érzékletessé hazánkat, és ábrándos arccal kifejtette, „bármerre nézünk, toronydarukat és építkezésen dolgozó embereket láthatunk”.

Ekkor én végleg hazaérkeztem, mert újra átéltem ifjúságomat, amelyben Solohov et., a jeles szovjet író szellemisége volt az a cövek. Ő az „Új barázdát szánt az eke”, asszonynevén „Feltört ugar” című bestsellerében mutatta meg az ifjú magyar úttörőknek, hogy a nagy Szovjet-Oroszországban már végképp eldőlt a hatalom kérdése.

A regény jelenidejében a falu szocialista átalakításán van a hangsúly, és az ellenség szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Ez annyira Orbán világa, hogy nem értem, a pitypangos ember mért nem jelenteti meg narancssárga bőrkötésben. Olyan jól mutatna az alaptörvény asztalán az üveg mögött.

Mellette kis installációt képzelek el a szovjet filmek nyitó képsora mintájára, amelyben Orbán et. átszellemült arccal, a csodás jövő ígéretével a tekintetében fordulna be talapzatán a néző felé, kezében Soros-terv lobogna, és egy lenne a világ. Ilyen szürke és kilátástalan massza, amely Rákosi pajtás álmait is idézi a vas és acél országáról, mert ő is szeretett toronydarukkal álmodni.

Hogy a daruk látványa megdobogtatja O. V. et. kis szívét, az egyáltalán nem véletlen, azt jelzi neki, hogy még csurog a német adófizetők pénze, aminek jó részét el lehet lopni. De, hogy ennek apadtával mi lesz, mi következik, azt még Delphoi papnői is félve rebegik el. Viszont egy dolog nem áll meg a mesteri ecsetvonásokkal fölskiccelt képben: térkövekhez nem kell toronydaru, de ez most mindegy.

Érthetőbbé válik az építő jószágok delírje, ha arra is figyelmezünk, hogy O. V. elvtársat testvéri látogatásra invitálta Ilham Aliyev et. Azeribe. Na, ott tényleg rogyásig állnak ezek a daruk, Bakura rá sem lehet már ismerni. Igaz, ők tényleg a saját lábukon állnak, és nem az Unió pénzével kurválkodnak. Előrébb is tartanak az illiberalizmus építésében, úgyhogy ez tanulmányút lesz.

Így gondoskodik az ő népének lelkéről egyetlenünk, de jó gazda módján, akinek a szeme is hizlalja a jószágot, van neki a sifonérban egy, a jó hírekért felelős kiscserkésze is, aki meg a Rétvári et. Tőle megszokhattuk, hogy minden napra jut egy olyan hír, amitől állva kéne pisálnunk jódógunkban. Most afelett örvendezett, hogy a nyugdíjasok két pofára tömhetik a zsömlét, akárha Móricz Kis Jánosa a gombócot.

Ez a Rétvári et. olyan, a narancssárga KSH által hazudott adatokkal bizonygatta, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, miszerint 2010-hez képest évente harminc kilóval több sertéscombot zabálhat a nyugdíjas ma (csont és csülök nélkül), és egészen pontosan hétszázharminchárom zsömlével többet mártogathat a házi főzésű pálinkába.

Amikor krumplival csalogatják a kiéhezett embereket szavazni, akkor ez teljesen életszerű. Olyan ez a Fidesz-ábránd a tökéletes világról a darukkal meg a combbal (csülök nélkül), mint Svejk degenerált tábornokának képzete a tökéletes katonáról. Ő este gulyást eszik, kiszarja magát, és pihentető alvás után fütyörészve megy bele a srapnelekbe.

Saccperkábé egyébként ennyit is ér a panelproli a Fidesz-nek, mert Balog emberminiszter et., mint előzenekar, bibliai képpel vezette fel az orbáni szeánszot, midőn magukat Noé bárkájához hasonlította, amit kezdetben senki sem ért, aztán meg mégis a hajóépítőnek lesz igaza, mert megmenti a nyüves irháját.

Tökéletesebb metaforát nem is választhatott volna áldatlan működésük leföstéséhez, mert, mint azt tudjuk, a szemét Noé csak a kiválasztottakat vette fel, a többit páros lábbal rúgta bele a habzó nyálú tengerekbe. Igaz, ő nem áltatott azzal egyáltalán, hogy senkit nem hagy az út szélén.

Ui: Csak úgy eszembe jutott, hogy Rétvári et. miért sajnálja a nyugdíjasoktól azt a nyüves csülköt. Nem akarja, hogy kocsonyát főzzenek? Ez a tegnapi történések nagy, és soha meg nem fejthető rejtélye marad.

El a kezekkel Németh Szilárdtól

Mindenki prüszköl itten, akár egy náthás malac, hogy Szilárdunk az Arany János-emlékév fővédnöke volt. És? Ez nagyon is jól áll neki. Gondoljunk csak bele, és mindenki, aki most levegőért kapkod, akkor meg milyen jó érzéssel kuncogott, amikor a „Magyar vándor” című moziban a Fekete Laci volt Toldi maga, és hajignálódta a purhabból készült malomkövet.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.

Elhúzódó rettegés, vagy valami más

Ha nem lenne kínos-vigyorgósan pitiáner – amely tulajdonság fideszünk legfőbb sajátja -, bízvást nevezhetnénk aljasnak is, és mért ne tennénk. Mivelhogy az a drága Emmi (úgymint Balogminisztérium) körlevelet, mintegy Befehlt intézett az iskolákhoz, és pláne óvodákhoz a barom, hogy terrorveszély van potenciálisan, azért. (És a bölcsődék már le is vannak szarva, a bölcsődéseket már senki meg sem akarja gyilkolni? Kérdezzük Bástya et. buzgalmával.)

Befehlnek azért nevezhetjük Svejk nyomán az irományt teljes bizalommal, mert ez voltaképp parancs, amely arra utasít, hogy fél éven belül az összes ilyen minilaktanya dolgozza ki a HIT-et, azaz, a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ebben még azt is számba kell venni, hogy mennyi kréta van az oskolában (semennyi, ha a Lalika jó édesapja nem küld, de ez most mindegy), így készülve fel az „esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”.

Ez a különleges jogrend a Befehl szerint lehet terrorveszély-helyzet, rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy váratlan támadás. Nem tudom, hogy vagy vele, drága olvasó, de terrorveszély-helyzet vagy váratlan támadás csupán Orbán Viktor beteg agyában létezik, a rendkívüli állapotot és a szükségállapotot viszont meg az elmaradt forró ősz után kiprovokálandó bugyborékoló tavasz indokolja majd, hogy mondjuk, ne nagyon kelljen választásokat tartani.

Az iskola-, és óvodavezetők úgy lehetnek ezzel, mint drága apám annak idején, aki otthon, a konyhában tervezgette térkép fölé hajolva, vonalzóval és körzővel a kezében az atomvillanás utáni teendőket, és szidta az összes ökör jó édesanyját, aki ezt az egészet kitalálta. Ez rohadt régen volt, viszont a rendszer ugyanaz, azzal az evolúciós kiegészítéssel, hogy ez a mostani sokkal magasabb szintre emelte a tébolyt.

Már mindent elmondtak előttem arról, mit érdemel az a bűnös, aki mesterségesen tartja permanens rettegésben az amúgy is szénné manipulált, csökkent képességű választói tudatokat. Arról kevesebb szó esett, hogy mit érdemel az, aki még oly rengeteg csalás mellett sem látja biztosnak hatalma megtartását, s ezért szükségállapotot vezet be, meg ilyenek.

Nem vagyok én egy rettegős és permanensen világvégét deliráló állatfajta, de ezek a jelek már bennem is megfordítják annak a lehetőségét, hogy ezeket ebben az országban fülkékben és kósza fények között legyőzni nem lehet, csakis tényleges és véres forradalommal, és bár ne legyen igazam. És ezért fohászkodok nem az ő istenükhöz, hanem az enyémhez, legyen az bármilyen fajta, százkarú vagy mélán ücsörgő, ez még eldöntendő, komoly dolog.

Tehát, BÚÉK, polgártársak, ha van ilyen. Mert tervezhetem itt, hogy papírtrombitálok csákóval a fejemen, mint az újévi malac, konfettit okádok és petárdákat lődözök a seggemből, ahogyan ez már szokásban van, ha az év fordul, amikor ilyeneket tolnak a pofámba, csesszék meg a NER-jüket, ami van nekik. Nem akartam volna ünneprontó lenni, feledjétek el most reggelig, igyatok, egyetek, holnap új erővel folytatjuk, vagy –tatom. Egésség, bódottá!

Imát az imaboltból

Jeles napra virrad máma Csepel, új, három méteres (kovácsoltvas kerítéssel ölelt), hófehér kőkeresztet kap. Ez szép, hogy gazdagszik lelkében a környék, hogy, mint meséli a csepel.hu, azért van rá szükség, hogy az aprók és a nagyobbacskák arra jártukban és keltükben, ha épp nem tudnak eljutni az Isten házába, az új készségre pillantva el tudjanak rebegni egy fohászt az elkárhozás ellen.

Mielőtt azt visítaná az üldözött kereszténység, hogy én gúnyt űzök az ő hitéből, sietve jelzem, hogy nekem ilyen illetlenség meg sem fordult a fejemben. A gúnyt a hitetlen ájtatosokon csattantom el, akik egyrészt azt hiszik, hogy ilyen totemoszlopok nélkül hit nem is létezik, pedig dehogynem, s csak úgy igazán. Másrészt az indokokkal szórakozok én, ha egyszer adja magát a buli.

Azt mondják az állíttatók, hogy a panelek között már régóta hiányzik a feszület, és éppen itt égető szükség is van rá az ördögtől való LIDL ellen, amely multi szeptemberben valamely termékéről leretusálta a csomagoláson látható keresztet, ami máig zengő botrányt okozott. Ezért a csepeli bambák – és itt nem a panelprolikról beszélek, hanem a szervilis dülledt szeműekről – a multi elé rakják a keresztet örök mementóul.

Ez van az indoklásban. Kitetszik, hogy kőkereszt nélkül nincsen élet sehol sem, főleg úgy, hogy az ittenieket – de inkább a pártja debilségét – a rezsik ura képviseli a görög-latin műveltségével, így, a hókuszpókkal neki és az ő urának adóznak. Nem valószínű, hogy elemi erejű követeléssel álltak volna elő a csepeliek, hogy keresztet akarnak a LIDL gonoszsága ellen. Mert ezután sem lehet bemenni a bótba tíz deka imádságért, és eddig sem lehetett. Ez nem így működik, csak a fidesznél.

Macondóban is elhajtották a halál bránerére Ricanor atyát az összes hókuszpókjával együtt, és az öreg Buendia kifejtette neki, hogy mért is. Azt mondta, ha Istennel akad dolguk, azt elintézik magukban, és így lehetnek ezzel a csepeliek is, akik feltehetően egyáltalán nem várják el, hogy Németh Szilárd levitáljon nekik a forró csokoládétól, megtérítési szándékkal, bár biztosan képes lenne erre is, amilyen ügyes és ugrifüles.

S ha most mindezért a cinizmusért engemet máglyára óhajtana küldeni a hitet hazudó keresztes sereg, jelzem, hogy szívesen a rőzsékre telepszek, legalább lesz egy kis melegség a téren. Viszont a keresztjüket, azt nem fogom megcsókolni, hogy behódoljak nekik, mert abban is teljesen biztos vagyok, hogy a magam módján több a hitem, mint a keresztállítóknak, csak nem csinálok belőle cirkuszi mutatványt.

Hogy érzékletesen bemutathassam, milyen a helyzet – nem csak Csepelen, hanem szerte a kerek országban is -, Hasek zsenialitását hívom segítségül, aki Otto Katz celebrálásával, Svejk ministrálása mellett mutatta be, hogyan is működik ez a hit, ami van az egyszerűeknek. Mert bárhogyan is csavarom, semmi nem változott azóta, csak a díszletek:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus.

– Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten, a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik? Igyék, kolléga úr.

A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.

– Kolléga úr – folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan, mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről, hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben, mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól, hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású, Papin-féle fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsikorgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy látom, nem érzi egészen jól magát…”

Hát, így valahogy.

Zarathustra dilemmája

Dénes Veronika büntetőbíró nyugdíjba vonul, mert megunta a körülötte tomboló tébolyt és mocskot. Ő volt az, akinek nevét és címét közszemlére tették a neten a 2006-os államcsíny-kísérlet kapcsán született ítéletek után, hogy elsőáldozó kisasszonyok esetleg fölkereshessék lincselési céllal. Rövid volt és velős döntésének indoklásakor, azt mondta, elege lett abból, hogy százhúsz forintos reklámújságok vagy húsz deka sajt ellopása miatt ítéljen el embereket, mialatt „jól tudjuk, hol élünk, és mi zajlik körülöttünk”.

Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.