Elhúzódó inkontinencia

Ezek mindig belehugyoznak a zongorába, ahogyan már tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt Váncsa István volt szíves igen hatékony képes beszéddel lefösteni a Fidesz működését. Pedig akkor még NER sem volt, és mégsem változott semmi sem. Azóta sem.

(„…Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik….”)

Tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt a NATO-val volt a baj, és most is azzal van. Tizenegy tagállam, közöttük Németország, hivatalosan is jelezte: rossz néven veszik, hogy Magyarország blokkolja a NATO–Ukrajna bizottság ülését. Ugyanis a magyar kormány már korábban azt mondta, „nem aktuális” számára a külügyminiszteri szintű NATO–Ukrajna-tanácsülés.

Má’ megin’ az a rohadt zongora, amelybe ezúttal épp azért veretnek, mert zokon veszik az ukrán nyelvtörvényt, amely fölhorgadást talán nem ilyen módon kellene elintézni. De mit tehet az ember, ha nem volt nekik gyerekszobájuk. Ez a kisebbik gond, nagyobbnak tűnik, hogy ez a szarakodás olyan nemzetbiztonsági szintű monyák, ha jól odafigyelünk.

Mást ért viszont nemzetbiztonságon a NER, és megint mást a világ józanabbik fele. Két nappal ezelőtt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló szavazásra emlékezett megsebzett szívvel a bagázs, és ennek kapcsán Gyurcsány minden volt, csak jólfésült ember nem. Sőt, nemzetbiztonsági kockázat lett, mert a Fidesz szerint gyűlöletkampányt folytat véreink ellen, és migráncsokkal ültetné tele a virágzó rózsakertet.

2004-ben nem történt más, mint Gyurcsány meghallotta Mikola elsuttogott szavait szavazati jogról és húsz évnyi bebetonozott hatalomról, amelyből nyolc lassan letelik. És most már azt sem tudni, mennyi lehet hátra, hiszen teljesen elfajultak a történések.

„Egymillióval többek vagyunk, egymillióval erősebbek vagyunk.” Ezt is tartalmazza a Gyurcsányt – és Vonát – ekéző dokumentum, amely azt jelenti, hogy a rezsim ennyi levélszavazatot hazudhat magának, és most tekintsenek el attól, hogy választási rendszerünket bővebben bemutassam. Úgyis mindenki tudja, mi a baj. Az.

Ezzel az Ukrajnával csak a gond van mostanság, az ellenzéknek azonban hazaáruló módon nem a nyelvtörvény, nem is a pofátlan végkielégítések – ha emlékszünk még -, hanem a pofátlan nyugdíjak miatt fáj a feje. És megint csak a DK veri a habot Vadai Ágnes képében, tök fölöslegesen, mert, akiknek szól, azok úgyis süketek rá.

Ezt a mesét is ismeri mindenki. Egy Kádár-kori megállapodás alapján ukrán véreinknek magyar nyugdíj jár, amihez csak magyar lakcím kell. A keleti végeken exponenciálisan növekszik is a virtuális lakosság száma, ami egyáltalán nem érdekli Nerországot, mert egyszer majd kérnek tőlük valamit, olyan április tájékán, azt hiszem.

Ott tartunk jelenleg, hogy a NER kerítésen belüli bázisát – azt az uszkve kétmilliót – biztonságban tudja egyetlenünk, a többi nyolcmillió vastagon le van szarva, helyettük pedig erősen ez egymillió friss húsra koncentrálnak. Egészen addig hatalmi tébolyukban, hogy szembe mennek mindennel, ami él és mozog, legyen az Unió, NATO, akárki. Permanensen vizelnek a zongorába, hogy már semmilyen tennalédi sem segít a bajon.

A pöcsüket kéne levágni orvoslásilag. Addig is azonban, míg ez valósággá válik, térjünk vissza Váncsához, mert a dolog annyira eszkalálódott, hogy naponta vethetné papírra a tizenöt éves diagnózist. Viszont akkor sem változna semmi, de azért vigadjunk:

„…Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant, hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal…”

Elvárások

Az Orbán nevű ápolt szintet lépett. Már nem az Univerzumot és nem Európát, sőt, nem is Magyarországot óhajtja megvédeni, amikor csökken a beállított dózis hatása, hanem csupán a kerítést. Mint valami loncsos, lompos és bozontos puli foszöld lajbiban, aki ordít, ha idegent lát, és hamarosan már a kertvégi budi miatt toporzékol, míg egy adag szalonnahéjjal be nem fogják a száját. Bár esetünkben a szotyola is játszik.

Tanult azért valamit Farkas F. cimborájától az irányadó habitusról, ez a mi egyetlenünk. Fölszippantotta a taknyát, és odaállt Juncker elé, hogy adhatol ám pár ajrót, instállom. Éhezik meg beteg a purdé, egyem azt a gyönyörű szívit a bácsinak, csókolom a nagyságos kezit, tegyen má’ valami jót a bácsi, egy kis aprót, egye meg a devla a lelkit. És szaggatja a haját.

Így valahogy.

Megvédi a kerítést. Itt valami mértani sor van, a kerítés védi a nemzetet, Orbán védi a kerítést, de ki védi Orbánt? A TEK nem játszik. Mindegy, ezek az alávaló mocskok világosan elmondták: kerítésre nem adnak. Mindezek után Rogán szájával azt vernyogja a mi debilünk, továbbra is az a kormány elvárása, hogy az Európai Bizottság állja a magyar határvédelmi költségek felét.

Az az elvárása. Mintha a valagából rángatná elő ezt az Európai Bizottságot. Igaz, meglepődni ezen nincs mit, végtelennek vélt hatalmukban és eget verdeső elbizakodottságukban már csak ez a tempó. Ilyen ustorcsattintgatós, kijelentős, utasítós. Ülünk a helikofferben, mögöttünk Polt, s ha Mészáros velünk, ki ellenünk?

Viszont ezt az elvárás hangsort nem árt szemantikailag megvizsgálni, mert többféle jelentésárnyalata van.

Egyrészt: az elvárás az valami feltételezett jövő; elképzelés az események kívánt alakulásáról, ami ténylegesen megvalósulva örömet, sikert okoz, elmaradva pedig veszteségérzést.

Másrészt: biztosnak tekintett igény, amelyre úgy számít az illető, mintha természetes, magától értődő lenne.

Harmadjára: megkövetelt viselkedés, amelynek a nem teljesítése bajt eredményez.

Megcsócsálva alaposan a vezéri kijelentést, olybá tűnik, mintha a mi felkent elöljáróink mindhárom jelentéssíkot beleszuszakolták volna ebbe a szintaktikai szóba, és most befejezem a lőrincelajoskodást. Tehát minden benne van, az események kívánt alakulásától a biztos igényen át a megkövetelésig, összefoglalva és választópolgáriul: döntsd a dellát, vagy baj lesz. Ez a hívek számára hatalmas erőnek tűnik, a jámborabbaknak viszont csak egyszerű bunkóság.

Ez a habitus eredményezi aztán, hogy mivel a nagyvilág nem Németh Szilárdokból áll, megint csak sikerült bebizonyítani, hogy a messzi sztyeppékről szalajtottak minket, és teljesen még ide sem értünk. Váncsa után szabadon: beengedtük ezeket a klubba, aztán belehugyoznak a zongorába.

Elidőzve kicsit még ennél az elvárásnál, ilyenje mintegy nyolcmillió magyarnak is lenne. Uszkve kétmilliónak semmi sincs, elég csupán, ha Orbán tündököl az égen, a többiek listája azonban olyan hosszú, annyi tételből áll, hogy fölsorolni sem érdemes. Verssé tömörítve már régen megszületett: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ezt bővíteni már nem lehet, esetleg annyi aprósággal, hogy a nagyméltóságú úr takarodna el a büdös redvába. Ilyen csodák azonban még az Üveghegyen túl sem léteznek, így tehát itt ücsörgünk a szarhalom tetején, és kitörölhetjük a seggünket az elvárásainkkal. Nem egy haligali állapot, azt meg kell hagyni, viszont ez van. Ezt dobta a gép.

Derű és szabadság

Sheldon:
„A kínaiak azt mondták, ez a legnagyszerűbb dolog a Kommunista Párt óta. Azt hiszem, a Kommunista Párt utasította őket arra, hogy ezt mondják. Szeretem Kínát, ott tudják, hogyan kell rendet tartani.”

Miniszterelnök úr világot látni volt a messzi Kínában, és úti élményeit meg is osztotta a széles közönséggel szokásos pénteki szeánszán, és bár ne tette volna. Mielőtt azonban elmerülnénk a zakkant lélek tobzódásában, nem árt figyelembe venni, hogy miért utazgat egzotikus vidékekre minduntalan.

Egyszerűen nincs érkezése máshová menni. Az amerikai kirándulás már nem opció, és másutt sem látják szívesen. Van neki a V4-e, ami egy rossz galeri, amely főleg a két bandavezérrel – úgymint lengyel-magyar hű cimborák – az élen úgy viselkedik – hogy képes beszéddel éljünk -, mint tahó kamaszok, akik terrorizálják az egész lakótelepet.

Vagy, hogy Váncsa örökbecsű megfogalmazásával éljünk, beengedtük őket a klubba, de belehugyoznak a zongorába. Most, hogy Párizs is elesett, szűkül a kis hugyos játszótere. Itthon riogathat, másutt nem annyira, ezért elment megnézni a Mennyei Béke Terét, hogy nagy tudásokkal vértezetten térjen meg az övéihez, és hülyeségeket dumáljon.

Nagy bölcsen azt mesélte, hogy: “A kínaiak derűsebb emberek. Filozófiai gondolkodásuk középpontjában a harmónia, a harmóniára törekvés áll. Ehhez képest Nyugaton meg van a szabadságra törekvés, ami mindig konfliktushoz vezet. A szabadságot veszélyeztető dolgok miatt folyamatosan alarmírozott állapotban van az EU.”

Ha jól értem, itt mintegy filozófiailag állítódott szembe a derű és a szabadság, amely kettős közül miniszterelnök úr a vigyorgást választja a csak gondokkal terhes, és voltaképp megfoghatatlan, ezért számára értelmezhetetlen szabadsággal szemben. Ezek nem dakota lovak, innen eredhet a baj, de azért segítsünk neki.

Az a derű, amelyre gondolhatott, a taoizmus áldott állapota, amely szerint a legfőbb cél harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást. Ez maga a szabadság, és nem egyenlő a vigyorgó kínaival, aki mosolyogva húzza le az ember gatyáját.

A szabadság ellentettje nem ez, hanem a zsarnokság, amelyet a Mennyei Béke Terén 1989-ben történtek is mutatnak, amikor is a hadsereg páncélos, ejtőernyős és egyéb egységeit vetették be a Tienanmen téri demonstrálók ellen. A beavatkozás mintegy háromezer ember életét követelte. Ez egész jó minta lehet miniszterelnök úr számára, ha itthon nagy a ricsaj, ugye.

Sok mindent lehetne mesélni a szabadságról még, én beérem a drága Eörsi Pista – akivel nagyokat lehetett unikumozni itt, Szombathelyen – két sorával: „Vedd példának a madarat, /Olyan szabad, hogy visszaszáll./ Ki messze megy az itt marad./ Ki itt marad az messze jár.” De ilyenekhez miniszterelnök úrnak lövése sincsen magunk közt szólván.