Jelentés a pöcegödör aljáról

Tegnap úgy összesűrűsödött a kurvamagyar élet, hogy ember legyen a talpán, aki illendő szavakkal tud mesélni róla, miközben elönti az undor. Úgy figyeli, ahogyan végképp kiiratkoztunk már nemcsak Európából, hanem általában a kultúrnemzetek sorából is, és megérkeztünk Ázsia végtelen tájaira, ahová OVM kicsi szíve annyira vágyott.

Gruevszki elvtárs megkapta a menekülti státust. S mivelhogy nagy valószínűséggel ettől a hírtől zuhant önmagába a Facebook, ezen túl máma mindenki erről fog mesélni a szakmában, én úgy döntöttem, hogy ennek a folyományait figyelem ki, hogy mit vált ki az események ilyetén alakulása a fidesztaknyokból, és nem is kellett csalódnom ünnepi várakozásomban. – Gyurcsány, perszehogy.

Hollik elvtárs megint domborított egyet, mint az akárhány kommunikációs fidesztakony, mindenféle igazgatók és alvezérek, akik naponta játszanak az ember zilált idegrendszerével. Miközben Gruevszkitől bűzlött minden, mint egy jobbfajta pöcegödör, ez a Hollik fölszólította Gyurcsányt, tisztázza magát, milyen kapcsolat fűzi egy Cvetan Vaszilev nevű bolgár bűnözőhöz.

Ez a balkáni ember is lopott, és a fidesztaknyok arra kíváncsiak, jutott-e abból a pénzből Magyarországra is. A fidesztakony azt követeli, Gyurcsány “számoljon be arról, a DK kapott-e pénzt abból, amit ez a bolgár ellopott”. Ebből megint Czeglédy-féle vádaskodás lesz, ő is minden pénzét elpolitizálta szerintük, és annyiféle érdekességet állítottak róla, hogy most meg nem győznek helyreigazítani és bocsánatot kérni.

Mint ahogyan Rezsiszilárd is. Ő régebben az Eötvös Károly Intézetnek ment neki sorosilag, és mit ád Isten, hazudott. Bírósági ítélet kötelezte őt kártérítésre és bocsánatkérésre, ez a rezsis azonban szart az egészre, egészen tegnapig. Mert két napja már végrehajtást rendeltek el ellene, így mégiscsak kéri azt a bocsánatot és kifizeti a sérelemdíjat és a perköltséget is.

Ebből is kietszik, milyen viszonyban vannak ezek a törvénnyel, hogy szarnak rá egészen addig, míg személyükben fenyegetve nem érzik magukat. A gruevszkis döntéssel is fölrúgtak mindenféle írott és íratlan szabályt, sőt, a saját Stopsorosukat is, szembeköpték a jogot, az erköcsöt, a jó ízlést, a megvezetett választóikat és saját magukat is. Ott csorog a csula a képükön, és jól érzik magukat, sőt, nagy a pofájuk.

Az Állami Számvevőszék például már most befenyegette a DK-t, hogy nagyon sajnálja, ha a párt minden papírja elégett ebben a bizonytalan tűzben, ennek ellenére ő azokat kérni fogja. És, idézem “a politikai pártok döntő mértékben közpénzekből gazdálkodnak és működnek, így a kár közvetve közvagyont is érintett”. Az ember pofája leszakad, ahogyan látja, már dörgölik a mocskos mancsukat, hogyan szívathatják Gyurcsányt nemlétező papírok követelésével.

Ennek a Gyurcsány-féle Cvetan Vaszilevnek egyébként, ha lenne egy csöpp esze, menekülti státuszért folyamodna Orbánhoz, hogy őt a Soros üldözi és a kommunisták vegzálják. Hogy mi lenne akkor? Mert a hvg.hu egy olvasója karakán következtetést vont le a tegnapi trágyából: “Ez, bazmeg, olyan erős precedens, hogy a világ összes, aljas bűnözőjének csak azt kell mondania, rettegek, üldöznek, szeretetre vágyom, és a fideszparasztok idetaxizzák.”

Ebből is kitetszik, hogy a NER kezd önmaga paródiájába fordulni, ennek ellenére mégis erősen tarja magát. Ebben a Szent Korona Tan siet a segítségére, ahová Kásler miniszter a tízparancsolattól tegnap eljutott: “A Szent Korona eszme máig nemzetösszetartó erő, amelynek értelmében az ország és a hatalom nem az uralkodóé, hanem a koronáé, amelynek része az uralkodó és a nemzet, ketten együtt alkotnak egy egészet.” – Jelentette ki az onkológus fősámán.

Nincs mitől félnünk, ha ilyen emberek vezetnek minket, ha mást nem is, a végítéletkor a bűnbocsánatot biztosan elnyerjük, és az sem semmi. Sírunk, ahová elsüllyedünk, tökéletes lesz, mert tegnap azt is megtudtuk, hogy a V4 nemcsak OVM nagy barátja, hanem sírásóversenyeket is rendeznek benne. A hódmezővásárhelyi csapat Trencsénben bronzérmes lett, és állítólag nagyon jó hangulatú volt a viadal.

Ezt nem Örkénytől, hanem a delmagyar.hu-tól tudhattuk meg, megkoronázva mintegy az elmúlt huszonnégy órát, amely arra volt jó, hogy kies hazánk örvénylő mozgásban, szuttyogó hangokat hallatva szivárogjon alá a pöcegödör aljára, ahonnan most ezeket a sorokat írom. Innen az látszik, hogy Kásler baszhatja a tanait, Isten ugyanis nincs. Meg sem született, ha pedig volt, már nagyon régen meghalt. Magunkra maradtunk szükségünkben.

Az egyes számú menekült

– Fogja, Béla – mondta Erős tizedes a recsegő magaslesen a kollégájának – azt a csípőfogót. Vágunk egy kis lukat a határőrizeti célú ideiglenes kerítésen, magyarul gyorstelepítésű gyorsakadályon, még egyszerűbben gyodán, szóval ezen a szaron ott lent, mert vendégünk jön.

– Nekünk? – értetlenkedett Béla – Utoljára azt az óvodás csoportot láttam, még az enszesek se jöhettek ide. – szúrt oda kicsit, de tényleg csak egy csöppet.

– Ne pofázzon, másszon. Nem hozzánk jön, csak be kell engedni. – magyarázott Erős tizedes.

– Akkor meg ki a rossebhez jön? – értetlenkedett Béla, s amikor a tizedes csak intett egyet felfelé a fejével válaszul, teljesen elcsodálkozott, és nagy gonoszan kérdezte.

– A jóistenhez? – tette fel a képtelenséget, vihogott, de nem tudta zavarba hozni a tizedest, aki csak kitartóan mutogatott a fejével felfelé.

– Még nála is feljebb? – csodálkozott már el Béla, és igenlő bólintást kapott, amire érthetetlen okból kifolyólag úgy elkezdett káromkodni, ahogyan csak az anyósától hallotta, ha nem lett kellően szalagos a fánk.

– Most meg mi baja? Ő nem fogadhat vendéget? – így mondta, ki sem merte ejteni a nevet, csak utalgatott, mint hajdan az elvakultak Jehovára.

– Egy hónapja ülök azon a szaron. Lefagy a tököm, az asszony elhagyott, rohad a lábam, de egy kibaszott embert nem láttam errefelé, se ki, se be. Még a madarak is elkerülnek minket, most meg lukat vágjak, mert így jön hozzá – és fölfelé intett – valaki? Így?

– Konspiráció van. – felelte a tizedes – Minden kilométeren vágnak egy lukat a kollégák, senki nem tudja, melyiken érkezik az egyes számú menekült.

– Milyen egyes számú menekült? Mi ez a baromság? – akadt ki Béla teljesen.

– Így írták a napiparancsban, de nem tudom biztosan, sifrírozva volt. – védekezett a tizedes.

– És még mi a szart sifríroztak? – akadt ki Béla már teljesen.

– Hogy bolgárul fog beszélni, arról ismerjük meg. – válaszolta a tizedes.

– És honnan az anyám valagából tudom, hogy bolgár, orosz vagy másfajta?

– Megadtak egy számot, hogy hívjuk fel azt, azzal beszéljen ez az egyes számú, az majd megérti. – suttogott már a tizedes, de nem lehetett tudni, miért.

– Kié az a szám? – vált érdeklődővé Béla. A tizedes pedig körülnézett a ködökben, az avarban, és utána még halkabban mondta, úgy préselve ki a szavakat az ajkai közt.

– A Dobrev Kláráé. – és körülnézett nagy óvatosan.

– Azé? – intett a fejével Béla, feledve a dühét, mert ez már izgalmas volt nagyon.

– Azé. – suttogta a tizedes – Ha aztán beszél vele, akkor kompromittálva lesz, és az egészet a Fletóra lehet kenni. Mindent, a kerítés átvágását, a migráncsszöktetést, mindent, aztán a stopsorossal lecsukhatják végre.

– Hát, ez kurva jó. – vette suttogóra már Béla is – Perfekt. – mondta, de, hogy miért, azt nem tudta volna megmondani – Aztán honnan ismerjük fel, ha jön? – oktalankodott azért.

– Nem maga mondta, hogy nem jár erre senki sem? – vágott vissza a tizedes.

– Igaz, igaz. – nyugodott meg Béla, de azért értetlenkedett kicsit még – de ha mégis, véletlenül rossz embernek vágjuk azt a lukat?

– Ne izguljon. – sutyorogta a tizedes – Nem lehet eltéveszteni, női ruhában lesz.

– És? – akadt fönn Béla ezen – Mi ebben az érdekes?

– Mert férfi lesz, maga barom. – vált elégedetlenné a tizedes.

– És ezt honnan tudjuk meg ebben a genderes világban? Megfogjuk a tökeit? – gonoszkodott Béla.

– Ne őrüljön meg. Ha jön egy mélyhangú nő, aki bolgárul beszél és szőrös a lába, az lesz az.

– A bolgár nőknek amúgy is szőrös a lába, nyaraltam ott eleget fiatalon. – sóhajtott Béla, és elérzékenyült.

– Maga szerint menekülne ide máma egy bolgár nő? – vitte be a végső érvet a tizedes.

– Igaz. – nyugodott meg Béla – Hát, akkor vágjuk azt a lukat. – de nem bírta ki, és még odaszúrt egyet a felesége miatt, a lefagyott tökei miatt meg a rohadó lába miatt is – Jöhetne ürgebőrve kötve, hogy biztosak lehessünk. – de a tizedes ezt már elengedte a füle mellett.

Dolgoztak, szuszogtak, káromkodtak, tépték a vasat, mígnem elkészült a be-, és kijárat. Végezvén fölmásztak a magaslesre, ami majdnem összedőlt alattuk, így várták az egyes számú menekültet, amikor megcsörrent a vonalas telefon. A tizedes fölvette, vigyázzba vágta magát, úgy hallgatta, és élénken bólogatott, meg értemezett, majd letette a kagylót.

– Na, mi van? – érdeklődött Béla, csak úgy csillogtak a szemei a várakozástól.

– Autóval hozták be. – felelte csalódottan a tizedes, Béla pedig úgy káromkodott, mint az anyósa, de nem úgy, mint amikor nem kellően szalagos a fánk, hanem, ha a csupasz bütykével belerúg a budi sarkába. Úgy.

– Ezzel a lukkal meg mi lesz? – kérdezte aztán, amikor elnyugodott.

– Nem mindegy? – zuhant apátiába a tizedes – Majd benövi a gaz. – és ebben maradtak.

Az egyes számú ápolt

Mostanában egyre jobban látszódtak az elhülyülés jelei a vezéren – aki immár az egyes számú ápolt nevet viselte, s joggal -, ami abban mutatkozott meg, hogy általában nem tudta, hol van, embereket kevert össze, és mindig eltévedt az időben. Már hetek óta nem borotválkozott, nem nyiratkozott, szakállas lett, ősz haja a vállát verdeste, és láthatólag úgy érezte, azt hitte, fiatal megint, és erejének teljében készül frissen meghódítani, leigázni a világot. Egyfolytában futballmezeket cibált magára, de mindig felsült, mert mérhetetlen étvágya miatt annyira elhízott, hogy nem mentek rá a dresszek.

Ilyenkor vagy sírdogált, vagy pedig ordítozott, attól függően, milyen napja volt, de egy kis friss kolbász mindig megnyugtatta, valahogyan a fokhagyma illata lelohasztotta az indulatait. Az ápolók ezért úgy döntöttek, egy füzérrel a nyakába akasztanak, sőt, csináltattak neki egy extra méretű, XXXXL-es 2Rule mezt is, ebben láthatóan nagyon otthonosan érezte magát. Akkor volt a legboldogabb, amikor egy kis szotyolát tettek elé, és felvételről labda pufogását, és elnyújtott, a kurva anyád kiáltásokat hallgathatott, ilyenkor azt hitte, meccsen van, és elégedett volt nagyon, böfögött is sokat.

Amúgy kiállhatatlan beteg volt, teljesen szeszélyes, egyszerűen nem lehetett eldönteni, mit akar. Egyik nap például papot óhajtott, gyónni szeretett volna, de, amikor meglátta a plébánost, ráordított, hogy térdre, imához, mit képzel, hol van, ez itt kereszténydemokrácia, tehát tényleg teljes volt a káosz a fejében. Aztán Soros Györggyel akart találkozni, hogy egy kis pénzt kérjen tőle oxfordi utazásra, de az ápolók megmutatták neki az óriásplakátot, amelyet két nappal azelőtt követelt a falára, s amelyen az állt, nehogy már Soros nevessen a végén. Ettől összeomlott, sírdogált, és már a fokhagyma sem használt.

Új taktikaként az egyik ápoló kockás ingben demizsont hozott be a szobába, egy kis házi főzésű kisüstit? – kérdéssel. Kellett neki, így adták be a gyógyszerét, hogy elaludjon végre, mert amúgy meg túlmozgásos volt, jártak a lábai ültében is, az ajkait nyalogatta és billegette a fejét. Nem aludt sokat, sőt, amikor fölébredt, papírt és tollat követelt, hogy beszédet ír, hangosan mondta – a száját nyalogatva -, amit körmölt, elolvasni úgysem lehetett volna. Azt vették ki a szavaiból, hogy Nagy Imrét temeti, az oroszokat zavarja haza, pár sorral alább Paks kettőről motyogott, és Dózsa Lászlóról. Úgy ugrált az időben és az eszmékben, mint egy hibbant szöcske.

Az orvosok megállapították, hogy a személyisége nem is kettőbe szakadt, hanem hétrét vált, meg azt is, hogy ilyet ők még nem láttak, és természetesen fogalmuk sem volt a szükséges és lehetséges gyógymódról. Hidegvizes fürdővel és elektrosokkal bombázták, meséket olvastak neki kőbányákról, épülő stadionokról, képeket vetítettek a múltjából, hogy megtalálják a baj forrását, ahonnan minden elindult. Egyik alkalommal elővettek egy Gyurcsány képet véletlenül, és a hatás elementáris volt. Sikított az ápolt, a sarokba bújt, csak azt hajtogatta, lárifári, miniszterelnök úr, lárifári, miniszterelnök úr, és folytak a könnyei.

A kezébe nyomtak egy pöttyös labdát, csak ezzel lehetett megnyugtatni, bár még sokáig remegve ült a sarokban, és mindent, fokhagymát, kolbászt, szotyolát be kellett vetni, hogy életet leheljenek bele. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor azt mondták neki, mindjárt jön a repülője, megyünk meccsre, és ráadásként egy játéktankot is kapott. Ezzel elberregett a sarokban, de el kellett dönteni, mi legyen vele, úgy vélték, így nem mehet emberek közé. Pedig át kellett volna adnia egy stadiont Lajosmizsén, és előadást tartani a “Neked szülünk, nem ellened” konferencián, amelyet a nyugdíjas fiatal demokrata nagymamák szerveztek Schmidt Mária mennybemenetele alkalmából.

Ki kellett találni valamit, és Kásler főorvosápoló azt javasolta, először mossanak kezet, utána pedig végezzenek ördögűzést. Ez abból állt, hogy zümmögték vég nélkül a liberális szót, és felváltva Soros, Sargentini, Gyurcsány meg migráncsos képeket mutogattak neki. Egy perc alatt elájult. – Kár érte, nagyon jó ügynök volt. – jegyezte meg az egyik ápoló, mert nem tudta, hol van. Kásler főorvosápoló adott is neki egy maflást, és tíz miatyánkra ítélte, de ettől a beteg még nem ébredt fel. Akkor tért magához, amikor egy malacperselyt rázogattak a füle mellett. – Soros. – Ez volt az első szava. Ebből látszott, hogy meg ugyan nem gyógyult, de legalább azon a szinten van, mint amikor bekerült a zárt osztályra.

– Mossátok meg a kezét, aztán mehet. Ezeknek így is jó lesz. – Ezt mondta Kásler főorvosápoló. Rendbe tették valahogyan, és most viszik.

Buzik és hazafiak

Azt hittem, én hülye, hogy ez a hétvége lájtos lesz, senki nem váltja meg a világot és nem is lesz vége, se nem eleje éppen. Szóval, hogy mélán heverészve írok egy mesét valami soha nem is volt hétfejű szódaszifonról és az ő kalandjairól a sarki kocsmában, egy rövidke verset hexameterben, vagy egy zeneművet kávéscsészére és kiskanalakra hangszerelve, esetleg egy népszínművet, de cseszhetem az egészet.

A nerfiak ugyanis szerterajzanak hétvégenként az országban és a kerek világban, ott vannak minden kilométerkőnél, az utolsó tanyasi bölcsődében is, és hirdetik a megrontó, mocskos igét. Mindenféle médiumokról meg ne is essék szó, azok vannak csak tele igazán velük. Így esett, hogy máma se lehet abbafejezni, amit elkezdtem, és be kell számolni a ganajságokról, de ez az ember sorsa, és megadja magát neki.

Bele is gondoltam, hogy amióta elkezdtem írni a NER krónikáját, már közel az ezerötszázadik dolgozat jön elő belőlem. És, úgy kábé darabja átlagosan négyezer karakter, ez pedig össszeszorozva már hatmillió körül van, és ennyiszer gondoltam hivatásszerűen – a többi nem érdekes – OVM jó édesanyjára elátkozva őt. Hát mi ez, ha nem szerelem? Már csak az esedékes konzultáció miatt is.

De nézzünk valami vidám képet, és lám, itt van nekünk a nemzetileg megújult Hír Tv-ben Gajdics Ottó és G. Fodor Gábor, és ez a kettő már garantálja a sikert, mint majd alább kitetszik most is. Rokonlélek írástudók már annyiféle illetlen jelzővel illették ezeket, hogy magam most ettől eltekintek, és mindenkinek a saját végtelen képzeletére bízom az átkokat, mert azok lesznek, azért kezeskedem.

G. Fodor szellemi tarisznyájából ez alkalommal az került elő, hogy az “aberrált liberális” ellentéte az értelmes ember. (Ekkor mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: télleg, vazze, télleg, csak nem hallotta technikai okok miatt). Viszont most kösd fel a gatyádat, nyájas olvasó, mert olyan jön, amit még nem hallottál, s itt, se Fokföldön se Ázsiába’.

Aszondja ez a G. meg ez a Fodor, hogy “Van egy identitás, amit a liberálisok előresorolnak, ez lehet egy genderprobléma, hogy ők magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak, vagy transzszexuálisnak tartják. Ez az esetükben megelőz egy, a számunkra sokkal fontosabb, vagy politikai értelemben értelmesebb identitást, a nemzeti elkötelezettséget.” – Ekkor följebb toltam az orromon a szemüvegem, és nekiláttam ábrándozni a’la G. és Fodor.

Elibém ugrott a kép, midőn – mondjuk – Gyurcsány áll anyaszülten, nézegeti a bránert, és azon tűnődik, hogy ő fiú-e vagy lány. Ellenben Orbán ugyanígy talpig bőrben és férfiasságának lehengerlő tudatával rohangászik, hogy csak úgy leffeg a gyomra, kezében rongyos zászló és a Boldogasszony anyánkat énekli. – Nem kérek elnézést, nem én látom így a világot, hanem ez a G. Fodor, akire ráférne egy elmeorvosi vizsgálat, de egy pszichiáter mindenképp. Vagy egy maflás, de ez csak önös ábránd.

Itt tartunk, polgártársak, sőt, ott is, hogy kiderült ebből az adásból, mi a hazafiság itt, Neriában, mi a nagy titok. Mert szintén a századvéges tolvaj mocskos szájából hangzott el, hogy akkor nem sérül a nemzeti szuverenitás, ha a magyar hazafiak halászlevet esznek, cigányzenét hallgatnak és disznót ölnek. És most nem viccelek, viszont egészen sajnálatos módon ő is komolyan beszélt. A liberalizmus ellentéte a disznóölés. Ide jutottunk.

És akkor csodálkoznunk, ha az ember kényszeresen irkál ezekről? Ugye, hogy nem. Pláne, ha hozzá tesszük, amint ugyanekkor Novák államtitkár assszonyelvtárs a dinnye nagyságú Fidesz-fülbevalójával a nemzeti konzultációról mint műfajról értekezik, akkor, már nincs mitől félni. A világ kerekké válik, és ekkor lesz teljesen egyértelmű, hogy ezek nyomorult kretének, viszont a gonosz fajtából, és megvan bennük a butaság összes bátorsága is.

El vagyunk veszve, azt hiszem, ha a talpig férfi G. Fodor, meg a teknőcszemű munkásőr vagy ifjú gárdista – már nem emlékszek, de lényegtelen is – a halászlevet teszik meg a hazafias férfiasság mértékegységének. Akkor Baja és Szeged könyékén kihúzhatják magukat a proletárok. Ellenben mi, belgák, akiknek se disznó, se ponty, se egy nyamvadt cimbalom nem jutott, mi hová álljunk a bizonytalan nemi identitásunkkal? Ez itt a kérdés, és nem is kevés.

Szabadság vs töltött káposzta – asztakurvaéletbe.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.

Viszik Vodickát

Saccperkábé negyvenezer éve pingál az emberi faj mamutot, gazellát és ilyesmit barlangok falára, feltehetően azzal a céllal, hogy az ábrázolt állatokat ezáltal is könnyebben tudja legyilkolászni, hogy aztán megegye őket. Viszont Zsigó Róbert államtitkártól azt is megtudhattuk, a vadászat egyidős a magyarsággal. Ebből pedig az következik, hogy az egész nyüves világ tőlünk koppintotta, amikor megérkeztünk a Szíriuszról, nélkülünk tehát kipusztult volna az emberiség, mert nem lett volna mit zabálnia. Innentől Semjén elvtárs szarvasa is más fényben csillog, ahogyan viszi őtet a helikoffer.

Mi vagyunk tehát az alfa és az omega, az egész redves univerzumnak állva kéne pisálnia tisztelete jeléül, ha csak ránk gondol. Ehhez képest mindenféle kommunista, gender Sargentinik tiszteletlenkednek nemzetünkkel, és el akarják venni a kerítés kulcsát. Hogy direkt utaznak sokat szenvedett népünkre, amely pedig az egész világért hullatta a vérét meg Szent István, valamint Szűz Mária, abból is látszik, alig, hogy Kövér elvtárs együtt örült a lépcsőházában ugandai vendégével, az ő országuk belügyeibe is beavatkozott ez a Sargentini meg a Soros, mer’ ez a kettő egyáltalán nem bír magával, csak emberkednek az állatok között.

Pedig csak két ellenzéki politikust tartóztattak le és kínoztak meg most épp a testvéri Ugandában, és máris azt mondják nekik, hogy ezt hagyják abba. Ilyen illetlen már ez az EU, csak dönti a pénzt az ugandákoknak útra, hogy utolérjék azokon az antilopokat, és elvárja, hogy azokat gyilkolásszák és ne az ellenzéket. Semmi férfiasság nincsen bennük, ellenben a magyar rendőrökben igen, a fülükön csurog ki már a tesztoszteron. Tegnap hajnalban is elvittek két tucat tüntetőt a Kossuth térről, mert háromkor – reggel vagy éjfél után tetszés szerint – védett vezető járt-kelt arrafelé, hogy nyitva van-e már a pékség.

Sargentini meg a Soros boldog lehet, senki nem sérült meg, midőn arra biztatták őket, hogy máshol éljenek a gyülekezési jogukkal. Csak kicsi testi kényszer volt, egész kevés, semmi kínzás, ilyenek, és csak egy nőt kellett kórházba vinni. Bár arról már nem szóltak a hírek, hogy hány órát várt a világszínvonalban, kapott-e időpontot tavaszra röntgenre, vagy ott halt meg a wc-ben, csak még nem vették észre. Hír különben sem szivárogna ki, például az Operaház vagy a Müpa még csak nem is finghat mostantól minisztériumi jóváhagyás nélkül, és előtte el kell mesélnie, kinek tartja oda a valagát, és milyen büdös lesz az eredmény. Ezt kerek mondatokban persze, utasítás szerint.

Mondta is miniszterügynök úr, s jogosan ennek a Sargentininek: “Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk, aki nem ért velünk egyet.” – Láthatjuk, hogy így is van, és mégis csak folyik az áskálódás a drága ember ellen minden alaposabb ok és indok nélkül. Gyurcsány is mára akar tüntetést szervezni megdöntendő a birodalmat, és úgy bírt lelkesíteni, hogy “Kedden maradni fogunk, tessék úgy készülni. És szerdán és csütörtökön is maradni fogunk.” Sőt, felkészítve a sereget, előre vetítette, hogy fárasztó is lesz az aktus minden bizonnyal, mert ki tudja, meddig kell ácsorogni ott bal lábáról a jobb lábára, hogy ez az Orbán eltakarodjon.

Én szeretem, ha Gyurcsány úr ilyen lelkes és infantilisen reménykedik, ámde figyelembe kellene vennie, hogy nála utoljára akkor volt adu, amikor 2006-ban feltörölte egyetlenünkkel a televízió padlóját. Fél év múlva lángokban állt Budapest, azóta Orbán a király, illetve most már istenkezdemény. Lehet ott ácsorogni a ködökben, és, amikor egyenként viszik őket, utána lehet kiáltani az elhurcoltnak, mint Svejk Királyhidán Vodicka után szólt, ahogyan cipelték el a zsandárok az öreg árkászt, hogy a háború után hétfőn, a Kehelyben. Ennyi az esély most is, nem több és nem kevesebb. Forradalom az úgy nem lesz, hogy vigyünk magunkkal egy stokit, emberek.

Az úgy keletkezik, ha egy ködös hajnalon a korgó gyomrú proletár elindul pékséget keresni, és halad vele aztán spontán a többi éhező is. És addig nem nyugszanak, míg jól nem laktak. Másképpen nem megy.

A gang, ahol élünk

Ha volna MSZP igazából, mint ahogyan nincs, és nemcsak ilyen lufi felszínén imbolygó ismeretlen halmazállapotú izé lenne, amiképp az összes többi, cafatokban lógó úgynevezett ellenzéki párt is, akkor nem beszélne a körmét reszelgetve hülyeségeket, mint valami lökött nyúl. (Tessen elképzelni a decens képet!) S akkor még hihetnénk azt is, hogy lesz egyszer máshogyan, de ezt a jogunkat már régen eljátszottuk. Mi választottuk magunknak a fideszéket, ha nem is mindenki, de ezek szerint éppen elegen, hogy örök időkre.

Ennek az MSZP-nek például egészen hóbortos ötletei vannak. Most például követeli (sic!), hogy a kivándorlás megfékezésére állítson fel válságstábot a kormány. Sőt és pláne: szorgalmazzák, hogy a Miniszterelnökségen jöjjön létre olyan államtitkárság, amely kezeli ezt a válságot, és a jövőben mindenféle gyönyörökkel itthon tartja a világgá indulni készülő fiatalokat. – Ilyen alapon azt is kérhetnék, hogy Orbán mondjon le, vonuljon önként börtönbe, és adja át a királyság kulcsát kékszegélyű kistányéron egyenesen Gyurcsánynak. Ne szórakozzunk már egymással, ha lehetne ilyet kérni.

Orbán még azt sem ismeri el, hogy egyáltalán van kivándorlás, naponta szállnak a légben a győzelmi jelentések, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, a népek benne permanensen mosolyognak, ilyenek. S már hogyan hozna létre az ellen államtitkárságot ami szerinte nincs is. Így ez az MSZP-s sóhajtás, amit tamtam püfölésnek óhajtanak beállítani, csak annyi és annyit is ér, mint az összes többi, hogy monnyon le, vagy hozzon nekem virágot. Nehéz nekem felfognom, hogy nem értik, azt a monolit hatalmi masszát, amely a Fidesz, nemhogy megbontani, még csak megkaparni sem képesek.

Ha pedig mégis tudják ezt, akkor, ami itt folyik, a legaljasabb színjáték, amivel népeket etetni lehet, s mivel ők éppúgy részei – és dalolva – mint a legaljasabb fidesznáci, arra kell jutnom, hogy nem is különböznek tőle, és tényleg nem. Mondjuk, ez sem igazi újság már, csak lehangoló napra nap tapasztalni. Az ilyen Rétvári-félék zümmögik a hajdejó andalító muzsikát, akik meg azért vannak ott, hogy letépjék a tökeiket, sajtótájékozzák a hülyeségeket meg nyomkodják a gombot, olykor a zöldet is, bizony, és gyalázatra. Így megy ez minálunk.

Ilyenkor szokta az elégedetlen olvasó az író ember pofájába vágni, hogy dugja föl magának az okosságait, ezt én is tudom, azt mondja meg, mit kell csinálni. Lehangoló leszek, fogalmam sincs, és nem tudok olyan brosúrát rittyenteni, mint Vlagyimir Iljics, hogy “Mi a teendő”, illetve egy ötletem lenne, de akkor meg anarchistának bélyegeznének, és arra az én népem igazából alkalmatlan is. Mint Rajes az Agymenőkben, aki nem tudott mit kezdeni két nő szerelmével. Nulla nő, az megy nekem. – Ezt mondta.

Ilyképp az összes népek az országban, az összes Béla és Józsi arra alkalmasak, hogy nézzék üvegre szorított orral a jeges gangról, amint kegyelmesék vacsorálnak a fűtött szobában, de ahhoz se erejük, se kedvük, hogy rájuk rúgják az ajtót. Jobb, ha ebbe beletörődünk, és az időre bízzuk annak elvégzését, amire mi magunk alkalmatlanok vagyunk. Fölzabálják egymást ezek előbb vagy utóbb úgyis, és akkor el lehet kezdeni újraépíteni az itt hagyott sivatagot. Beletörődtem, hogy én ezt már nem érem meg, tehát káromkodok meg fütyörészek. Ha valakinek van jobb ötlete, azt mesélje el nekem egyszer. Köszi.

Nemzeti húgyszag

Szép nap köszönt hamarosan a Fidesz-es legendáriumban, s lassan már a történelemben is a csak “Kossuth térieknek” nevezett igazmagyarok közül egészen pontosan százhúszra, akik, mint az ismeretes, 2006-ban, aztán még sokáig széthugyozták és szarták a placcot, máma azonban a “gyurcsányi erőszak áldozatai”, s mint ilyeneknek, az Igazságügyi Minisztérium fejenként kétszázhetvenezer forintot fizet nekik Mari néni konyhapénzéből az akkor elszenvedett sérelmeik miatt.

Nemzeti kormányunk gondoskodik nemzeti gyermekeiről, mondhatni, nem hagyja őket az út szélén. Ugyan nem az elesett, tolószékes, éhező, fázó, homlessz és mindenfajta élhetetlen alakokról, akik annyit is érnek a központi vezérlő filozófia szerint, á, dehogy. Hanem a harcosokról, akik, amikor szólít a haza, tűzhelyet és családot tökösen odahagyva indulnak védeni a hont, így hát, helyben is vagyunk egyből, már megéri fasisztának lenni is. Illetve botorság, csak annak éri meg lenni már ebben az országban.

Ez az összesen harminckétmillió egyre romló forint egy elvetélt puccs utóvédharcának ára és jutalma. Megérdemlik, benne voltak a fősodorban. Mint tudjuk, Orbán Viktor Mihály, aki már akkor is igen-nagyon óhajtotta a hatalmat, velük együtt puccsolt, illetve az is tudvalévő, hogy ő állt az egész hátterében. Ultimátumot is adott az akkori kormánynak, hogy monnyonle, és a Fidesz is ott tutult a téren más hősökkel együtt. Ezek a hősök aztán életvitelszerűen maradtak a téren, és megülte azt a nemzeti húgyszag.

A Kossuth tér szétpisálása lett a nemzetépítő erő a Fidesz-es legendáriumban, s kis idő múlva, amikor már teljesen átírják a történelmet, a kicsi kis orbánjugendek hős forradalmárként tanulnak róluk két lövészet, három hittan és négy testnevelés óra között. Még később, a Pesti Srácok mintájára elnyerik a Parlamenti Jampecek hősi nevet, és honlap indul a nevükkel, rovásírással. Az ilyen hülyeségeket csak a mélységes undor íratja velem, bocsássatok meg, de még az is lehet, hogy vátesz vagyok, és bár ne lennék.

Mindemellett a zsebpénz kifizetése után kitüntetés is járhatna igazán. Abban az országban, ahol egy Németh Szilárd a maga szellemi képességeivel és prosztóságával “Prokop Péter díj”-at kap azzal az indoklással, hogy az ő lehengerlő személyisége “közízlést formáló erő”, a tér forradalmi széthugyozása minimum egy Jászai-díj, de mindenféle bayeri kereszt meg az elképzelhető minimum. Most csak kicsit zokogok, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Ámde arra már inkább, hogy, mint az ismeretes, a “Kossuth tériek” szellemiségének köszönhetően immár harmadszor riszálhatja a torkunkat egy csorba, de azért rozsdás késsel Orbán Viktor Mihály, s most értünk el odáig, hogy sem gyülekezni, sem homlesszkedni nem lehet már. Ergo, ha volna is késztetés a mai időben a népekben, hogy a térre költözzenek puccsista szándékkal, az már nem megy. Ez a hatalom fél ugyanis, és bárcsak az akkori is ezt tette volna, s O. V. M.-et, mint ahogyan az történt valójában, az államhatalom megdöntésének kísérlete okán vitték volna zacskót ragasztgatni. Ilyet azonban ők nem tettek, csak nézték szótlanul, ahogyan permanensen pofánköpi őket.

Ilyen töketlen ez a liberális hatalom, képtelen megvédeni magát. A német bajuszost is a “Sörpuccs” után szanatóriumba küldték, ahol a hülye Hessnek lediktálta a Mein Kampfot, majd kis idő múlva annak szellemében vágta el azok torkát, akik elnézőek voltak vele. Nálunk is, ma már nem lehetne a téren táborozni. Egyrészt, egy szerelmespár is forradalmi csoportosulásnak számít, másrészt meg hetekig sem lehetne ott tutulni, mert életvitelszerű nem otthon levés volna. Így válik homlessz a tiltakozóból.

Hogy még jobban elmenjen a kedvünk az élettől, emlékezzünk arra, hogy amikor volt még Alkotmánybíróság, tehát a gyurcsányi terror alatt, a talárosok alkotmányellenesnek nyilvánították a Fővárosi Önkormányzat 2006. október 26-i rendeletmódosítását, amely közterület-használati engedélyhez kötötte volna az építmények, berendezések, valamint járművek elhelyezését politikai rendezvényeken; illetve önkormányzati engedélytől tette volna függővé, hogy fővárosi közterületen többek közt színpadi és hangosító berendezéseket állíthassanak fel. Döntöttek a bírák, mehetett a buli és haligali.

Ilyen is volt, most meg nincs ilyen. Bár Alkotmány sincs, se köztársaság, se semmi. Gyülekezni nem lehet, tüntetni nem lehet, szegénynek lenni sem lehet. Tizenkét év alatt megvalósult a tökéletes fasiszta állam, amely húgyszagban született, és még mindig az lengi be annak ellenére, hogy a teret átépítették, és dolomit üli meg kiégett fű helyett. És az, hogy az akkori fostosok ma kártérítést kapnak nemzeti hősként, annak a tehetetlen és beszari hatalomnak a bűne, amely ma, ellenzékben ugyanolyan mamlasz, és hagyja, hogy pofán hugyozzák. És a többséggel együtt, ezt el ne feledjük.

Törökországi levél

Édes néném!

Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan.