Jerry a hegyekben

Minden egyforma. Minden ugyanaz. A házak, az emberek, Orbán a függöny mögött vagy Jerry a hegyekben, al-Bagdadi az alagútjában, Adolf a bunkerben, Szaddam a rókalukban és Borkai a világ végén. José Arcadio Buendia is felfedezte, hogy az idő körben forog, Spengler is látta a kultúrák felemelkedését, bukását és újjászületését, a vén szifiliszes is ugyanannak az örök visszatéréséről ábrándozott, az ősrobbanás után vélhetően az Univerzum is visszazuhan magába, ha a gravitáció legyőzi a sötét energiát, vagy ha nem, akkor huss szétszalad a semmibe.

És most, hogy megfejtettük az örök élet titkát vagy a teljes megsemmisülését, ami maga a Nirvana, látjuk, hogy valakinek biztosan igaza lesz, vagy pedig senkinek. Éppen csak annyi a bizonyos, hogy Jerry, a bika, aki megszökött a vágóhídról a horvátországi Kastel Stariban, és a Dalmát hegyekbe menekült, megúszta a fajtája közt nemzedékről nemzedékre szálló iszonytató mesét a szervezett népirtásról, ahol vagonokba terelik a bikákat, teheneket, ismeretlen helyre szállítják, ahonnan senki nem jött még vissza a szarvasmarha-legendárium szerint. Jerry, a hős bika fellázadt és elszaladt.

Valahol a hegyekben bujkál, és egy ország lélegzett fel, hogy megmenekült, valaha volt gazdája is nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, midőn kijelentette, ha megvette hadd vigye, ha már ilyen furmányosan meglógott, éljen tovább békében és szabadon. Csak sem ő, sem a lelkendező sajtó, amely diadalt ült, hogy a bátor bika megmenekült a hentesbárdtól, nem számolt azzal, hogy ez a világ kegyetlenségre van berendezve. Ebben az egyik teremtmény megeszi a másiknak a lábát, fölfalja a veséjét és a máját, így a bika ha nem ínyencek asztalán, de mindenképp gyomorban végzi földi pályáját.

Jerryt a hegyekben farkasok és medvék várják, így, ha aeterno modo, azaz az örökkévalóság módján szemléljük a hős bika kilátásait, esélyei egyáltalán nem jobbak. Jerry azonban nem olvasgat Kierkegaardot, feltehetően a gazdája sem, s mint majd belátjuk, Orbán Viktor sem. Van (volt) olyan eszement, aki ezer évre tervezett, akad olyan, aki húsz évre rendezkedne be, amiből kilenc lassan letelik. Mások azt mondják, csak most legyen jó a jachton, kurvák és kurvoázié, kokó meg tucctucc. Mint az útkaparó álmai a Mennyországról, vagy Kis János bosszúja, hogy kieszi a gazdát a vagyonából, csak éppen megfullad a gombóctól.

Minden nagy eszme mélyén az Univerzum törvényei lapulnak az energia megmaradásáról, ezért háborúznak olajmezőért és termőföldekért. Minden igazság felírható egy falusi falvédőre, ha röhögünk is rajta. A béka perspektívája semmivel sem alávalóbb Nagy Sándorénál, a koldus viszont bölcsebb, mint a király, mert ismeri a szenvedést, szabadabb a krőzusnál, mert nincs mit féltenie. A mackónadrág kényelmesebb a szmokingnál, a mamusz a tűsarkúnál. Az öregek tudják ezt, amíg ötven éves köpcös suhancok el nem veszik az eszüket, és ettől nem állnak neki esernyővel kardozni. Mert mindenki elfeledi, hogy Jerryt a hegyekben farkasok várják.

Rózsaszínű kifestőkönyvekben élni lehet, de minek. Borkai hetek óta nem mutatkozik nyilvánosan, Orbán a kellemetlenségek elől menekül, függöny mögé, klakőrök gyűrűjébe bújik, pedig nagy danászási mániájában valaki elénekelhetné neki, hogy hiába menekülsz, hiába futsz. A sarki kocsma hangszerelésében ‘jába menekűsz, és ott már, fröccstől és felestől iszamos aggyal a delikvensek olykor sírásban törnek ki felfedezve a lét értelmetlenségét, esetleg vesén szúrják a cimborájukat, mert az embernél vérengzőbb fajta nem létezik a világon. Jerryt a hegyekben a farkas csak akkor falja fel, ha éhes, a vágóhídon akkor is kinyírják, ha teli a hasuk.

Reménytelen dolgok ezek. “Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.”

Mindezt ki más, mint minden titkok tudója, Füst Milán bácsi meséli nekünk örök tanulságul, magunk pedig Jerry bika sorsát is szem előtt tudva azzal ébredhetünk ezen a ködös hajnalon, hogy bizonyságot nyert: Borkai polgármester elrejtőzhet a nyilvánosság elől, Orbán prime minister függöny és Zeneakadémia mögé bújhat, a véget el nem kerülheti egyik sem. Hogy ezt hogyan érik el, rajtunk is múlik, de végül is nem lényeges. Hogy Örkény igazságát is bátorításnak hívjam, “Túlélsz pöcök”, ami azt igazolja, hogy a királyság illékony, csak a költészet örök. Na, meg a zene. Mindenféle muzsika.

Ha hülye prime minister lennék a Terror Házánál, akkor én is rossz verset citálnék: “Ne rejtőzz el, úgyis látlak…” – ami Buda Ferenc verse kamasz és hülye szerelmesek számára, de kontextusából kiragadva legalább annyira mást jelent, mintha Szabó Lőrincet mondanánk, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.” – ugye, miniszterügynök elvtárs, és a többi hozzá hasonló szerencsétlen senkiházi? Sőt, na, ugye. Mindemellett szurkolok Jerrynek, hogy a kietlen vadonban éljen, esetleg boldogan éljen. Sőt és végül is, köszönetet mondok neki, hogy máma megint volt min elmélkedni, ha az a semmibe is vezet.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Nem akarod te azt a Mennyországot igazán

Csapdába került Mária néni, miután megkapta a krumpliját, rezsiutalványát, levelét miniszterelnök úrtól (édesdrágaegyetlen), és a sarki templomban József atya is feddőn-szigorún, fenyegetőzve és édesdeden elmondta neki, ha nem a Fideszre szavaz, nem igazi keresztény akkor, s mint ilyen, nem fog bejutni a mennyeknek az országába, és cseszheti a haligalis örök életet. Nagy dilemma, hogy óhajt-e ilyet egyáltalán, mert nem tudja, fáj-e ott a bütyke tovább, és nézni kell-e az ura bamba, szétivott képit az idők végezetéig, mert az csöppet sem mindegy. Sőt.

Érdekes, amikor a kétfarkúak ajánltak neki örök életet, s pláne ingyen sört, akkor magában is azt gondolta Mária néni, hogy ezek bohóckodnak. Mintha ez az ajánlat komolytalanabb volna, mint József atyáé, alávalóbb vagy másfajta örök élet, holott az egy és ugyanaz. Mindenki azt mond, amit akar, mindenki azt hisz el, ami neki jól esik, és legfőképp abban hisz, ami neki örömet és boldogságot, megnyugvást és biztonságot jelent. A mennyországi örök életbe pedig azért akar jutni, hogy az idők végezetéig boldog legyen, teli hassal, langymelegben és szűrt fényekben dorombolhasson ott, mint egy bozontos macska. És megszakítás, szünet nélkül.

Mária néni viszont elfelejti megkérdezni magától, mi okoz neki boldogságot, ami dolgot a mennyeknek országában permanensen és vég nélkül élvezni óhajt. Hogy a tejeskávéba mártogatott kiflicsücsök, egy kupácska diólikőr, csöppnyi csoki, de tényleg csak egy kicsi, vagy a farhátpörkölt szaftja krumplipürével – jó vajasan -, esetleg az ura tenyerének birizgálása a szoknyája alatt, mielőtt elitta a férfiasságát. Nem tudja Mari néni, mit is akar igazán, boldog akar lenni kifulladásig, vagy míg bele nem őrül a vég nélküli örömökbe. Hogy van-e diliház ebből fakadólag odafönt, az sem tudható.

Mert ahogy Milán bácsi tanítja nekünk, a halál princípiumán épül az élet és annak minden örömei. Könnyű belátni, hogy akit a halál már nem fenyeget, mert elnyerte az örök életet, minden bizonnyal nem kell táplálkoznia, lélegeznie vagy szaporodnia, mert mindezek a halál fenyegetése nélkül feleslegessé válnak. Ami a földi életben örömöt és gyönyört jelent, az öröklétben szükségtelen, minden ilyesfajta boldogság tehát a halál fenyegetéséből fakad. A testi fájdalom veszélyre figyelmeztet. Van-e veszélye az örökkévalónak, így pedig származhat-e öröme abból, ha a fájdalom szűnik, ha fájdalma nincs? Bánatos-e, hogy közelít a halál, lehet-e meghatott, aki nem ismerheti a szenvedést és fogalma sincs a halálról?

Még továbbá, lehet-e szép valami annak, aki örökkévaló? A szép és jó nem a halandókhoz kötött dolog-e, lehet-e vidám, aki sosem szomorú, lehet-e szomorú, akit nem érhet bántás. Enni jó, ha éhes valaki, ellenkező esetben csömört okoz, egy táj, egy zene, egy vers addig szép, míg nem kell szünet nélkül látni és hallani. A legszebb dal is elviselhetetlenné válik, ha két napig egyfolytában hallgatod, a pásztor füstös kocsmába vágyik, a csapos hegyi levegőre, a tengerész a rónaságra, a kurva pediglen gyengédségre. A szép, a jó, az öröm időbeli fogalmak is, a legszebb nőt is megunják, a legjobb étel is elviselhetetlenné válik ha mindig azt eszed.

No és a gazdagság. Az talán az állandó gyönyör állapota, holott a legtöbb ilyen unott ember, mer gazdaggá válni nyilván izgalmas boldogság, no de annak lenni milyen gondokkal jár. Elszegényedni siralmas, de feloldozó, a vonat unalmas és szidni való, de milyen örömöt okoz ha mégsem kell gyalogolni, ezzel szemben az utas sokszor poroszkálásra vágyik. A simogatás csak jó dolog, ezzel szemben Sziámban volt kivégzési mód, amelyben négy napig simogatták az elítélt arcát, a másodikon megőrült ettől, a negyediken belehalt. Ha valakinek egyfolytában tortát adnak, szintén belehal, mindebből pedig következik, hogy csak változó ingerek tarthatnak életben, és a változások nélküli permanens boldogság maga a pokol.

Így tehát, amit áldásnak érzünk, abban átok is rejlik, s amit átoknak, abban áldás. Továbbá: aki örök életű, vajon lehet-e annak változó ingerekben része? Mondani se kell: hogy az örök élet az ingerek lehetőségét, s ebből következőleg a változatosságot kizárja magából. Az egyformaság örömöt nem okoz, a változás nélküli boldogság és a folyamatos szenvedés egy idő után ugyanaz, a Mennyország maga a Pokol vagy fordítva. Mindezekre gondolnia kellene Mária néninek, amikor egy zsák krumpliért eladja a lelkét, ezzel vélve megváltani jegyét a kilátástalanságba. Ebből fakad, hogy az örök élet ígérete így vagy úgy, de mindenképpen átverés, az ingyen sör viszont emberléptékű ígéret, de csak unikummal váltogatva. Különben megcsömöllik tőle az ember.

Sose halunk meg

Rétvári B., minden krumplik ura s egyben ministránsfiú már megint boldog. Ahogyan kitűnik már az idők végtelenjében, ez az igazi hivatása, a permanens örömök és mosoly, amitől kivillannak a mimagyarok odvas fogai. Ahogy a celebek azért élnek, hogy visszaverjék a napfényt, Rétvári elvtárs viszont azért van ezen a kajla világon, hogy örüljön. Mintha a főnöke mondta volna neki, örüjjé cseszmeg, s ő örül gátak nélkül.

Most attól verte a seggét a földhöz, hogy sose halunk meg, ez itt a mennyek országa már, és ülünk Orbán atya jobbján. Csak az a baj, hogy Rétvári elvtárs igéje közelít a Kétfarkúak szlogenné vált választási ígéretéhez “örökélet, ingyensör”, ám, míg arról tudjuk, hogy szatíra, Rétvári elvtárs hótt komolyan mondja, amit mond. És ez teszi azt, hogy legszívesebben szétmázolná az ember a bamba vigyort a képén.

Annak örült most ez a bohóc, hogy valami mágikus számítás szerint, amióta NER van, a magyar paraszt várható élettartama – mint mondta – 74,7 évről 76 évre emelkedett. Miközben úgy hullunk, mint a legyek. Ez valami átlagolás lehet egyébként, mint a lakossági megtakarításoknál is. Ott is, kinek százmilliárdja van, sokaknak meg semmi, és kijön, hogy mindenki közepesen gazdag.

Ez esetben a Mészárosok, Orbánok, Rétvárik meg a többi örökké élnek, vagy százötven évig, a napszámos meg hamar fölfordul, és máris kijön a mágikus hetvenhatos. De más módokon is ki lehet számolni, ahogyan Svejk is demonstrálta a mozdony sorszámával, amit el kellett vinni az Ústi nad Labem-i depóba. A diadalt azzal indokolta ez a pancser, hogy a magyar egészségügy több területen is eredményeket ért el.

Kétségtelen. Kásler áldásos működése nyomán bizonyára mosnak kezet az orvosok, és ismerik a Tízparancsolatot is. Már csak az a kérdés, a magyar nyugger mit kezd a váratlanul rá szakadt 1,3 évvel, amikor ő fogantatásakor 74,7-el számolt, Rétvári meg ad neki még plusz tizenhat hónapot, amivel nem tud mit kezdeni. Már minden könyvet elolvasott, minden filmet megnézett, ismeri az Univerzum titkait és az aranymetszés szabályait.

Üres és kilátástalan lesz az utolsó tizenhat hónap, bár, ha belegondolunk, az előtte lévő 894 se volt piskóta, háború végivel, Rákosival, Kádárral és pláne Orbánnal. Aki hetvenhatot élt, azon végiggyalogolt a történelem, ráadásul még éhenhalni is készül, mert a Gyurcsány meg azt mondta, hogy lárifári miniszterelnök úr, szar ez így, és számokkal állt elő ő is, hogy az átlagok kicsit egyedi színeket kapjanak, és mindenki magára ismerhessen a vérzivatarban.

Azt mondja az istentelen Gyurcsány, hogy riasztó adata van, és ő úgy tudja, a kurvára jól teljesítő hazában nagyon sokan kapnak rendkívül alacsony nyugdíjat, félmillió még százezret sem, másfél millió meg százötvenezret sem. És kiszámolta a duci oder csontos ujjain, hogy kies hazákban a nyugdíjasok túlnyomó többsége százezer forinttal kap kevesebbet mint az átlagbér.

Ez Gyurcsány szerint azért van, mert Orbán odahagyta az ő gyakorlatát, amely az átlagbérhez kötötte a nyugdíjak alakulását. Mért ezt ne hagyta volna oda ez az Orbán a gyurcsányi hagyatékból, kérdezhetjük joggal, hiszen, ha módja volna rá, mindent eltörölne azokból az évekből, még Gyurcsány emlékét is, aki pedig mégis van, viszont cseszheti. Mert midőn Mari néni, a farhátra kaparja össze az aprót, elhiszi, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, és egy isten van benne, aki az Orbán.

Mivelhogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Van tehát nekünk itt két állítás, amelyek önmagukban és egymástól különállóan még igazak is lehetnek. Hogy a magyar tovább élhetne, ha éhen nem döglene, és nem kerülne Kásler karmai közé. Ebben az esetben okkal örülhetne a rá szakadt váratlan plusz hónapoknak, ha a rendszer nem úgy óhajtaná az ellentmondásokat föloldani, hogy hetvenöt éves korág dolgoztatja.

Pedig ez a sunyi szándék, és ilyenkor fel kell tenni a kérdést, megéri-e tovább élni csak és kizárólag a létezés kedvéért mindenfajta minőség nélkül. Vagy, milyen értelme volna az örök életnek, aminek filozófiai vetületei is vannak, de ennek most nem állok neki. Szakirodalom: Füst Milán – Ez mind én voltam egykor (Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve). Igény szerint egy más alkalommal az örök élet nem kétfarkús megközelítését is előadom ennek nyomán. Csak kérni kell.

A Novák-életérzés

Nincsen nagycsaládos hangulatjel a Facebookon. Erre jutott Novák államtitkár borongva, és messzeringó “Hogy is van ez….?” kérdéssel fejezi be a nyaralásának befejezéséről szóló tudósítást, mert jön a munka “komoly beszélgetésekkel”. Novák államtitkár három gyerekével fotózkodott, amikor elkezdett neki hiányozni a nagycsaládos hangulatjel. A legkisebb gyerek is tíz éves forma, és egész eddig nem fedezte fel annak a rohadt emotikonnak a hiányát, csak most, hogy szülni kell államilag, és a Facebook is kezd sorosista ellenséggé válni.

Novák államtitkár kampányelemmé tette a családját, de ez az ő baja – meg a gyerekeié -, mert a bávatag nagycsaládba ájulós életérzésen kívül egy kis lájtos uszítás is van a vigyorok között. “Van mindenféle formáció: egy férfi-egy nő, két nő, két férfi, ezek különböző kombinációi egy-két gyerekkel, egyedül álló szülők egy-két gyerekkel, de kettőnél több gyerek sehol. Hogy is van ez…?” – Ez a Coca-Colára hajazás mellett utalás arra, hogy a Facebook családfelfogása nem felel meg a magyar igényeknek, meg az Alaptörvénynek sem.

Novák államtitkár pöpec kis fideszkatona. Amióta ilyen családügyi mufti lett, képtelen másra gondolni, CSOK-ok, hétüléses autók, családvédelmi akciótervek folynak ki a száján azzal a meggyőződéssel, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. A kormány támogatja a nagycsaládot, a nők szülni térnek és nagy lesz a nemzet. Ilyen egyszerű a világ, amiből már valóban csak a nagycsaládos emotikon hiányzik némi rejtett buzizással (két férfi, két nő), és tényleg csak a Fidesz családmodell – papa, mama, gyerekek – akadályozza meg abban, hogy a rákosista buzdítást is idetegye.

“Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.” – így hangzott a Ratkó jelmondat, ami felelevenítését csak a kereszténység csapdájába esés akadályoz meg, mert ez gúzsba köti az ember agyát és szaporodási lehetőségeit. Hitler bácsi sem sokat szarozott. Az ő birodalmában betiltották például az óvszerek árusítását, a házaspároknak hetente kétszer kellett nemi életet élniük, minden nőnek férjhez kellett mennie, és a cél az volt, hogy ezt minél korábban megtegyék, hiszen – a számításaik alapján – így akár fejenként (méhenként) húsz gyermeket is világra hozhattak.

De erről már rengeteget beszélgettünk, és arról is, hogy a gyerek ebben a világban önmagáért való cél, s egyben eszköz a lakhatás és a nagy autó megszerzésére, holott nem ez volna a funkciója. Egyáltalán, a gyerek születésének nélkülöznie kellene mindenfajta hátsó szándékot, amit Füst Milán mesélt el Hábi-Szádiként képzelt fiának, Tahtúrnak: “- Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. – És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ilyen az, ha a szerelem és a születés nem úgy működik, mint feladat, cél, eszköz és kötelesség. Ilyen, ha az ember gondolkodik is, bár az veszélyes. Camus-től tudjuk, hogy amikor az ember elkezd gondolkodni, akkor elkezd kétségbe esni is, bár az egzisztencializmus elég távol áll a keresztény szabadságtól, ez a liberalizmusnak valamely ocsmány hajtása, s mint ilyen, üldözendő. A NER-ben nem kell gondolkodni, s ennek bizonyságára elég csak Novák államtitkárra nézni, akinek az agyát a kedves vezető a szaporodásra programozta be, s azóta pelenkaszagúan mosolyog bele a világba.

Nem akarom én őt bántani, mert méltatlan rá, csak épp adta, fölkínálta magát, mint a Fidesz újabb egydimenziós embere. Lehetne és állhatna itt igazolásként Németh Szilárd is, aki először a rezsin nem látott túl, most meg a tankokon némi pacallal. Áder pecázik, Szijjártó ordibál, Mészáros lop, Pintér rendet rak, Bakondi migráncsoktól retteg – kit mire hangoltak -, és ennek az esszenciája Orbán fejében annyi: Soros. Ráadásként itt van ez a Novák, akinek már csak egy baja van, hogy nincsen nagycsaládos emotikon a Facebookon, amúgy minden rendben lévő a világban, permanens a boldogság, és véget sem ér soha.

Lehet így élni, csak nem nagyon érdemes. Főleg azzal a teherrel, hogy ezt a mintát sulykoljuk a hajléktalanba, az egyedülállóba, a melegbe, idősbe és gyerekbe, az emberi faj mindenféle rendű és rangú egyedébe azzal a sugalmazással, hogy abban a formában az ő létezése és élete a társadalom számára értéktelen. Ez a Novák-életérzés, amiből emotikonnal vagy anélkül, de valami elemi sötétség sugárzik, és veszélyesebb, mint gondolhatnánk. Vagy én vagyok túl érzékeny, ami nem macsó tulajdonság, így NER-béli létezésem teljesen indokolatlan. Kafka is elképedt azon, hogy vannak olyan emberek, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben.

Aztán “A per”-ben megölte Josef K.-t, mert nem kérdezett.

Lelki káposzta

A szem és a lélek dolgai kifürkészhetetlen, hatalmas rejtelmek. Tegnap vagy ötvenszer mentem rá egy híreket összegző oldalra, akárcsak mindig, minden nap, hogy tudjam a világot. Oldalvást bevillant hirtelen, hogy a lelki káposzta csodálatos hatásai, s mondok magamnak, mi van, mi a rosseb is Kázmér, miféle új tündöklések földön és egen. És persze lila volt az a lelki, ami bizonyosság a megnyugvás mellett csalódást is hozott kicsit, mert valljuk meg, egy lelki káposzta boncolgatása sokkal érdekesebb, mint a liláé, amelyet reszelünk, szeletelünk, főzünk, dinsztelünk gusztus és ízlés szerint. Ki utálja, ki pedig rajong érte, ilyképp már majdnem lélek, viszont mégsem egészen az.

Vannak ilyen félreolvasások, amelyeket csokorba rakva Freud bácsi és mai utódai elalélnának a gyönyöröktől, és még azt is tudnák, hogy mért konyul le a malac farka, sőt, hogy mért pöttyös a matróz feleségének melltartója. Mondjuk. Rengeteg jelentések vannak a kusza világban, így az is hordoz valamit, hogy akárhányszor is mentem arra a nyüves oldalra fel, mindannyiszor lelki káposztát láttam elsőre, holott az eszem tudta, hogy nem az. Viszont ezek szerint a szívem nem kulináriákat és kuruzsló egészségügyi tanácsokat várt, hanem a lélek csodáit és a hit rejtelmeit. Mert sokadszorra már világos volt teljesen, ez valami jel, az univerzum, Buddha vagy Woland, esetleg a böszme meleg üzen, hogy álljak le kicsinyég, fékezzek úgymond.

És ne a köpcös aljasságait nézegessem ezúttal és kivételesen, mert az örök és megingathatatlan, viszont, hogy a lélek káposzta volna, az egyszeri, ilyképp megismételhetetlen, ennek továbbgondolása az igazi feladat, elmulasztása pedig bűn. Füst Milán bácsi is megmondta, hogy “…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi…” Különben is vasárnap van, ki misére megy, ki pipázik, ki meg mulat, mások pedig szőnyeget klopfolnak vagy a gyerek valagát.

Ezen túl, szintén Füst mester tanításaira hivatkozva, miszerint: “Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem.” – Ilyképp, aki azt hiszi most a forradalom receptje következik, vagy egy újabb nagy leleplezés, engedje el a kezemet szépen, mert máma kizárólag és csakis a lelki káposztáról lesz szó. De meg kell valljam megtörve a bizonyítékok súlya alatt, még magam sem tudom, mire jutok vele, ám ezért annyira izgalmas az egész. Haladjunk kifelé tehát a torzsából, ami a lelki káposzta közepe, és a gyerekkor egyben, mint kiderült.

Sokáig korán aludtam el… – Így is indíthatnék, ha Proust volnék, parafával lenne bélelve a szobám, és a madeleine illata meg a tea gőzei hoznák elibém a rég letűnt időket. De nem vagyok kifinomult francia, hanem magyar kisfiú rövidgatyában, aki ott áll nagyapjának udvarán, ahol gólyák kelepelnek, Csibész, a puli túrja föl a veteményest, kezemben a káposzta torzsája, amit nagyanyó rakott oda, hogy ropogtassam, míg ő a többit lereszeli, megdinszteli. A nyers káposzta jó, a dinszteltet utálom, nyúlós, rágós, csúszós giliszták, de apelláta nincs, meg kell enni. Mindent meg kell enni, ami ehető, és nagyanyó elibém rak. Ilyesmiben pardon nincsen annál, akinek az oroszok klozettnek használták a zsírosbödönjét, teliszarták, tönkre téve mindent.

De legalább nagyapót nem lőtték halomra, ezért állhatok most az udvarán bambán, kezemben torzsával, a lélekével is. Mert épp kezdődik odakint az új mechanizmus, aminek ez a vége, hogy ülök a parafamentes szobában emlékekbe menekülve, mert közben eltelt ötven év, és semmi sem változott. A lékek-káposzta, akár az igazi, jelegénél fogva réteges természetű, egyenként lehet leszabni a szeleteit, hogy fölfeseljen benne és általa az idő. Kitekinteni belőle és mindent belátni, mint J. A. almavirágjának kukaca, a börtön lakója a cellából, az akasztott ember a hurokból nézegetve kajlán kifelé újratemetve és meggyalázva mégis. Így rétegződik az élet, akárha káposzta levelei, míg le nem reszelik, meg nem dinsztelik sóval és köménnyel, majd disznóbélbe töltött hurkával szervírozva azt.

Mert az élet mocskos egy dolog, mindenkit, mindenki lelkét lereszelik, dinsztelik, abálják, és a kedves vezető elé tálalják böfögős fogyasztásra, hogy csak a torzsája marad, az is félig rágottan. Így ültem ott tegnap a csorgós hőségben, ami máig hatol, fölfalva, mint a forradalom gyermeke majd hatvan éven át új mechanizmustól kezdve unortodoxiáig bezárólag, Kádártól Orbánig, szocializmustól fasizmusig, csak közben eltelt ez élet. Ez nem panaszolkodás, hanem biccentés és nem remélés szétnézve könnyedén a homokos, vizes síkon. Ez marad hát torzsával a kézben mint esszencia, és ez kevés. Viszont “Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul… Különben is: a rosszban is van jó s a jóban is van rossz, ez a sorsunk…”

Mondja szintén Milán bácsi, és ennyi mára. A szentmise véget ért, menjetek békével.

Tamponadó

Rossz vagyok. Rosszra gondoltam ugyanis, és a népi bölcsesség szerint ez a kettő összefügg, mint fatörzsből gyönge ága. Mert ennyit olvastam csupán címként a kiberi térben: tamponadó bevezetését szorgalmazzák, ami elég volt rossznak lennem. Most tegye a szívére a kezét mindenki, gondoljon Novák Katalin ábrázatára, naponkénti szaporodási hisztijére, s máris megérti, mi okozhatta, hogy bűnbe estem. Mert ebben az országban minden előfordulhat, bármi ökörség is.

Ha az ember azt látja, “tamponadó”, értelemszerűen asszociál arra, hogy felviszik a kellék árát a csillagos égig, ezzel is késztetve a magyar anyákat a permanens terhességre, lévén, ebben az állapotban tamponra szükség nincsen. Hogy ez hülyeség? Az. Elképzelhetetlen? Az a baj, hogy nem. Ahogy kinézek az ablakon, elábrándozok a NER ocsmány mókásságán, máris szétfolyok, akárha óralap, vagy a dombon állok elefántként, és ormányommal megsimogatom a holdat meg a napot is.

Ezek szürreális képek, amely irányzat mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére a XX. század elején szökött szárba, amikor idegen lett a világ a relativitás-elmélettől, háborútól megverve, amikor minden egész eltörött, és csak nyüszögött az ember az ismerőssé váló csillagok alatt, ráadásul Isten is meghalt. Tisztára, mint száz év múltán, azaz éppen most és éppen itt, de végül is, csodálkozni ezen nincs mit. Horthy éledezik, és minden is kezd ugyanolyan lenni, mint amikor olyan volt, amilyen.

De, hogy ne haljunk meg tök hülyén, ábrándozásunk folytatása előtt tegyük tisztába ezt a tamponadót, ami nem egyéb, mint bizonyos női egészségügyi termékek áfá-jának csökkentése abból a megfontolásból, hogy a munkáslányok is meg tudják venni és ne csak az úrasszonyok. Mert e téren is szegénység van. Az LMP javasolja ezt, az Unió meg engedi, következésképp a Fidesz nem fogja megszavazni, mert belerokkanna a költségvetés. Így megy ez Neriában, és erről ennyi elég is.

Mert bármi fura is, ma nem azon szövögetem a gondolataimat, hogy Orbán Viktor Mihály mikor takarodik el az életemből, hanem – ami majdnem ugyanez – azon mélázok inkább, hogyan jutottunk idáig. Hogy az ember ösztönösen, már szinte reflexszerűen gondol rosszra, és maradjunk is csupán a számolatlan témából a szaporodás és folyományai témakörénél, amelynek a kályhája, az origója neki vagy az alfája az a rohadt, szerencsétlen vak komondor. Isten bocsássa meg a gazdája bűneit.

Azidőtájt történt, hogy a NER nagyjai kifejtették kéretlen gondolataikat a női nem mibenlétéről, fakanálról és tűzhelyről, olyannyira, hogy nőügyekkel nem is foglalkoztak egyáltalán. A nő fideszi olvasatban szép lehet, de okos nem, egy dolga van ezen a világon, szaporítani a magyar nemzetet kis katonákkal. Most ebbe hülyülnek bele CSOK-ostól, nagy autóstól meg Novákostól együtt, hogy az emberek agyára is mennek, az enyémre legalábbis. Pedig csak olvasni kellene, de nem olvasnak.

A gyerekvállalás bonyolult gyönyörűségét ki más, mint Füst Milán bácsi fogalmazta meg, mint mindent is: “Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ezen elboronghatunk egy csöppet nemzetszaporításilag, főleg akkor, amikor – mint emlékezhetünk -, egy egri templomban négy éve sírhelyre emlékeztető babakocsis installáció részeként a fogamzásgátlás ellen agitáltak a szentéletűek, így: “Ezeknek szereknek a használata arra csábít, hogy a nők elhiggyék: korlátlanul rendelkezhetnek saját testükkel. A fogamzásgátló széleskörű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.”

Egyetlenünk és csapata sem mondhatta volna szebben, voltaképp ez a NER családügyi kivonata a hidakon csattogó családok éve lobogókkal, Novák Katalinnal és KDNP-vel együtt, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, de ez is mindegy már. Mindez csak arra volt jó, hogy megmutassam, hogyan jár már az ember agya kies hazánkban, s mért gondol a legrosszabbra, holott arra alkalmasint oka sem lenne. Egyszerű, ezt szokta meg. Hogy minden mögött valami mérhetetlen aljasság rejtőzik.

Vak komondor, szöges bakancs

Pécsen megrugdostak két egyetemistát, mert arabul beszéltek. Szöges bakanccsal küldték meg őket, ahogyan annak kereszténydemokráciában lennie kell törvényszerűen. Két baj volt velük a rugdosódók szemében, hogy nem magyarul beszéltek, valamint, hogy migráncsok. Ilyen illetlenségeket Übermensch nem tesz. A felsőbbrendű nemhogy migráncsul, magyarul is alig tud, esetleg annyit, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és nem beszélget békésen idegen országok terein. És pláne ő magyar, pöttyös a segge és a Szíriuszról érkezett csodaszarvas-háton a kurvanagy Magyarországra, százezer vármegyébe.

Az Übermensch éjszakája soha nem ér véget, futballmeccs után szétveri a tereket, előtte a stadionban huhog, náci karlendít, majd böfögve aludni tér. Az Übermensch macsó, nőügyekkel nem foglalkozik, otthon főzi a pálinkát, van neki vak komondorja, szereti a Kőbányait, a nemzeti rockot meg Nagy Ferót. Az Übermensch keményen dolgozik a soron, összeszerel, nem gondolkozik, koldusnak nem ad, szart dobál a Pride-on, az asszony nem ember filozófiáját vallja, misére jár de imát nem tud, keresztet cipel de hitetlen, mert ő keresztény, magyar úriember, és az övé az ország, a hatalom meg a dicsőség. De lehet öltönyös képviselő is.

És most, hogy rendszertanilag meghatároztuk, ki mindenki lehet az, aki arabokat rugdos a megdicsőült, ketrecharcos László Petrán kívül, és rájöttünk, hogy kies hazánk akármely elvadult tagja a “nemzeti” oldalról, arra is rá kéne jönni, mért van ez így. Egészen egyszerű: vak komondor, Trianon és Orbán, ebben a három fogalomban benne van a NER összes nyomora. Bár, le is lehetne egyszerűsíteni csupáncsak Orbánra, ezzel azonban felmentést adnánk arra a szellemi restségre, amely ilyen rugdosódásokhoz vezet. Aki idegeneket rugdos, mert nem magyarul beszélnek Mária szent országában, az nacionalista, soviniszta barom.

Bár kormányunk is az. Aki idegeneket rugdos, mert más a bőrszínük, az rasszista állat. Bár kormányunk is az. Aki egyáltalán embereket – de akár állatokat is – rugdos, az fasiszta csőcselék. Bár kormányunk is az. Aki homofób, az nem ember. Bár kormányunk sem az. Hanem keresztény, magyar úriember, aki mind rendelkezik a föntebbi tulajdonságokkal. Abba is gondoljuk bele, hogy egy füvező ember még soha nem mészárolta le a családját macsetével, míg a pálinkásoknál ez megesik, sőt, egy meleg sem rúgta még le a nemzeti rocker veséjét, mert túl macsó volt. Egyáltalán, van, aki tud a másik mellett élni, elviseli a másságot, mert ilyen liberális csőcselék. Aki meg nem viseli el a másik szagát, az kereszténydemokrata. Legalábbis a NER-ben.

Ha ez így túl karcos, nem én tehetek róla. Mert ugyan fölhozhatnám az ember eredendően gonosz voltáról szóló elméletemet (tisztelet a kevéske kivételnek), de nem lenne igazam, és általánosítanék, holott nem akarok. Maradjunk annyiban, hogy vannak jó és rossz emberek, mint a mesékben vagy vadnyugati történetekben fekete és fehér kalapban, viszont összevont szemöldökkel mindkét esetben. A kettő között Füst Milán segít nekünk különbséget tenni Hábi Szádijában, mégpedig így:

“…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár. – Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom, s benne Orbán Viktor Mihály bűneinek foglalata. Hogy megteremtette a látens magyar érdeket, amit meg kell védeni valami ismeretlentől, mert elveszi a munkánkat, megkeféli asszonyainkat és lerombolja nem létező keresztény kultúránkat. A vadbarom lerúgja az idegen veséjét, és gyárt hozzá egy erkölcsöt. Sőt, meg sem kell tennie, készen kapja Orbán Viktor Mihálytól masnival átkötve naponta reggeltől estig. Másrészt pedig van erre fogadóképes kereslet is, elég csak körülnézni az utcán. Éppen ezért, bár szomorú így ezt belátni, de ez az ország megérett a pusztulásra. Idegen test Európa közepén, ótvaros fekély, és mi a közepén ülünk. Ücsörgünk csöndesen.

Bazinga

“A nyugat-európai elitnek kell egy ellenségkép, amelytől meg lehet menteni Európát, és sokan úgy gondolják, hogy ez a magyar nemzetállam, ami részben nevetséges, részben pedig szomorú, hiszen éppen arról terelik el a figyelmet, amit ők rosszul csinálnak.” – Ezt a szépet Balog páter mondta egy pódiumbeszélgetésen, amelyet az erős vezető mítoszáról tartottak a Körber Alapítvány szervezésében. Szóval ezt mondta, és nem tette hozzá, bazinga, ami kifejezés Sheldon óta azt takarja, hogy ami előtte elhangzott, viccnek minősül.

Komolyan gondolta Balog elvtárs, amit mondott, vagy csak úgy csinált, ezt náluk eldönteni nem lehet, amitől az embert kitöri a frász, hogy akkor most hazudnak, vagy tényleg teljesen elment az eszük. Ugyan eredőjében nem mindegy, a végkifejlet ugyanaz, jelesül, hogy a goebbelsi módszer kerekedik ki belőle, miszerint vádoljunk meg másokat azzal, amit mi magunk elkövettünk. És mennyit tudna erről mesélni Soros, az ENSZ, vagy a világ számtalan szeglete, akik úgy támadják bájos honunkat, hogy lepotyognak tőle a képzelt csillagok.

Az ellenségképen alapuló politizálásról szólt ez a konferencia, amelyen a páternek elment az agya, s a fideszarc ahelyett, hogy magukra ismert volna, s meghúzta volna magát a sarokban, támadó állásba merevedett, és nem törődött azzal, hogy hülyén áll neki. De ezt már mind ismerjük hosszú évek óta. S ha már a lökött fizikus szóba került, hívjuk segítségül őt még egyszer, s vele mondjuk el, hogy az a világ, amiről a páter ábrándosan előadást tartott, a végtelen számú univerzum valamelyikében biztosan létezik, ámde nem itt. És nem most.

Balog úgy vélte, a balliberális szellemi elit a tekintélyelvű, autoriter kormányzással és a nemzetállam visszatérésével riogat, így leplezi tanácstalanságát. Ölég rosszul véli a páter. A balliberális szellemi elit – meg a józanabbja máshonnan is – nem a tanácstalanságát, hanem a jogos félelmeit mondja csupán, mert emlékszik arra, a nemzetállamok ideája, a diktátorocskák és diktátorok micsoda vészeket hoztak a világra. Amikor pedig Orbánra és a cimboráira néznek, akkor ez jár a fejükben, és nem az, hogy milyen nagyszerű futballista volt a török vezér.

Továbbá, az úgynevezett balliberális elit szolidáris az elnyomottakkal és megalázottakkal szemben, ezért is aggódik, hogy mi folyik kies hazánkban. Az együttérzés és a segítés szándéka alapvető emberi tulajdonság, bár, ha a mi kedves vezetőnkre tekintünk, akkor ebben sem lehetünk teljesen biztosak. Itt van ez a kilakoltatásra váró kilenc gyermekes család, akiknek Orbán annyit üzent, hogy kitartás, a civilek pedig megmentették őket. De tudjuk, hogy a civilek elvetemültek, és ez az egész arra volt jó, hogy bizonytalanságukat palástolva Orbánnal riogassanak, pedig arra már semmi szükség.

Megteszi ezt ő, mást sem tesz, épp tegnap is kifejtette, hogy óriási változások szele éri el az országot, de, hogy mi lenne az, azt már nem méltóztatott megosztani a nagyközönséggel. Ebből a szemszögből Nostradamus nyeretlen kétéves hozzá képest. Viszont ez a tempó a XXI. században elég nevetséges, mint ahogyan a kedves vezető és az egész elátkozott bagázs is nonszensz. Élő kövület csupán, ahogyan száz évvel ezelőttre álmodja vissza, és ettől rosszul érzi magát Európában, amely csak arra mutat rá mindig, ez itt nem a középkor, ha nem tetszik, el lehet belőle menni. Fekély vagyunk a világban, és nem bírunk kifakadni.

És ami még elviselhetetlenebbé teszi az egészet, minden napra tíz ilyen balogos kijelentés jut. Reggel, délben, este fullban nyomják a kretént kifulladásig. Hogy az ember, aki magában arra esküdött fel, hogy ellenáll a gonosz csábításának, azt sem tudja, melyikre reagáljon, melyiket cáfolja, míg egyszer csak majd kimerülten zuhan össze, és nekiáll káromkodni meg fütyörészni. És nem teheti meg, mint Füst Milán Störr kapitányának apukája, akinek ennyi a története: “Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Ehelyett úgy véli, talán kiáll egyszer valamelyik a tébolyával, majd végezve vele vigyorogva kijelenti, bazinga, és alábukik a színes labdák tengerében.

Viszont nekünk ilyen szerencsénk nincsen, következésképp: végünk.

Semmi sincs egészen úgy

Hogy olcsó a krumpli vagy sem, azt néhány honfitársunk szerint az dönti el, lehet-e szobát foglalni Zalakaroson húsvét előtt, illetőleg még, hogy hánymilliós autók csillognak a tavaszi napsütésben az utakon. Ez közgazdaságilag nonszensz, emberségből pedig példátlan, és jól egybecseng kormányzatunk azon kijelentésével, miszerint kies hazánkban megszűnt a szegénység, mert nem beszélünk róla, vagy, mert betiltjuk az ételosztást. Amit nem tud az ember, az nem fáj, viszont attól még létezik.

Jó dolog ez a Facebook, a maga pőreségében mutatja meg a valóságot, és azt, hogy mért fog elpusztulni az ország. Tegnap megosztottam egy posztot, amely ironikusan arra intett, inkább újkrumplit kellene húsvétkor pingálni, ha rongyot akarna rázni az ember, mert darabra átszámítva drágább, mint a tojás. Ebben az a sikoly volt benne, hogy a krumpli köztudomásúlag a pórnép, ezen belül is a nélkülözők fő eledele volt, legalábbis eddig, s ha már az sem marad, az egészen elképesztő állapotokat jelez a XXI. században Európa közepén.

Erre jött a Zalakaros, jól mutatva azt, hogy akinek az a gondja, hogy nem tud szobát foglalni, eszébe sem jut, föl sem foghatja, hogy másnak meg az lehet, hogy nem tud krumplit venni. És, hogy segítsem a megértést, amit a NER lepukkant és lélektelen szellemisége akadályoz, ezt szimbólumként is lehet és kell értelmezni, függetlenül attól, hogy az – is – a tiltakozók baja volt, nem is annyi a krumpli, kevesebbért is van, ne hazudozzon a posztoló, hogy mindenben csak a rosszat látja a Kánaán közepén. Kelti itt a hangulatot, mert más a politikai nézete neki.

Még a kézivezérelt KSH szerint is van közel kétmillió szegény az országban, reálisabb számítás szerint sokkal több, és Zalakaros mégis tele van. Ez úgy lehet, hogy míg valaki a seggét áztatja pár napig, és nem lát ki a gyógyfürdő gőzéből, sokan az életükért küzdenek, és a szintén kézivezérelt sajtó miatt nem is tudnak egymásról. A permanens győzelmi jelentések elfedik a nyomort, aki pedig mégis látja, hangulatot kelt, zavarja a sokaságot abban, hogy felhőtlenül jól érezze magát a hazugságban.

Ma, aki látja a szegénységet és az országot megülő sötétséget, más véleményen van, rosszabb esetben sorosista, legújabban bevándorláspárti, ami azt mutatja, akinek Orbán elvette az eszét, annak elvette teljesen. Ha elvakultabb, kurvaanyázik, majd pedig az ünnep szentségére hivatkozva csendre és mélaságra int, aminél nagyobb alávalóság nem létezik. A jámborabbak, mint tegnap is, mentik a menthetőt, és igyekeznek a józan ész felé terelni a diskurzust, és ettől szügyig esnek a saját csapdájukba.

A drága krumpli kapcsán ugyanis elhangzott, aki megveheti, vegye, attól a szegénynek még nem lesz rosszabb. Csudálatos ez a farizeusság, ez a habitus vezet oda, hogy elfordulok, ha valakit vernek az utcán, illetve félre nézek, amikor a fasiszták elvisznek egy embert. Ez az empátia és irgalom totális hiánya. Nem én voltam, tárja szét karjait – rajta a krumplival terhes neccel – a polgártárs, felőlem jó is lehetne neki, mi közöm hozzá, ha nem az. Cinikus igazságok ezek, amelyek a lelkiismeret altatására valók csupán.

Lehet így is élni, viszont elítélni emiatt azt, aki komplexebben látja az életet, ostobaságra vall, ha még nem is lelketlenségre. Mert olyanok is vannak. A többség Orbán seggéből szemléli az életet, idvezülten majszolja a szart, s aki efféle örömökből nem kér, pusztítandó ellenség, s ez a gyakoribb. Innen is látszik, hogy az ország menthetetlen, a népek egydimenziósak (Marcuse), kurvaannya van és halleluja, gondolkodni felesleges, ha a rezsim tálcán tárja elénk a létértelmezéseket. Nincs éhezés, nem lehet, mert csurig vannak a szállodák.

A Föld lapos, mert különben leesnénk róla, a Nap kering köröttünk, halál Giordano Brunora, nem lehetek részeg, mert vezetek, egy az Isten. “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Füst Milán kezdi így Hábi Szádiját, s minden külön értelmezés helyett gondoljuk ezt végig a NER-től sújtottan.

Viszont a másik öngólt sem hagyhatom szó nélkül ebben a krumplis afférban, amikor az egyik elégedetlen – mármint a krumpli árát szóvá tevő poszttal elégedetlen – jóember úgy próbálta menteni a saját mundér becsületét, hogy azt kezdte mondogatni, máshol még sokkal rosszabb, illetve itt is lehetne az. Csodálatos ez a következetlenség, föladja az embernek a magas labdát, és még csak sokat tűnődnöm sem kell, hogy ennek a visszásságát megmutassam, mert Örkény már megtette egyszer, mégpedig zseniálisan.

“…A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin, abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták (Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.) – 3./ A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…”

Egyébként húsvét volna meg épp vasárnap, és ma még nem csöngetett be egy koldus sem – mint két hete – egy kis apróért, hogy zalakarosi welnessre szedje össze a pénzt. Sőt, még krumplira sem, s ha épp fröccsre, hogy csináljon ricsajt, akkor legyen az Isten segedelmével. Mert három napja a Jézus nevű nem azért feszíttette meg magát, hogy a milliós autósok ma a zaftos sonkától böfögjenek, hanem a piás koldusért is. Elsősorban őérte. És ezért van igaza a krumplis embernek, ha ezerkétszáz kilója, ha nyolcszáz. Lényegtelen. Üdvözlöm tehát jámbor és lelketlen keresztény testvéreimet.