Hittérítők

Megtéptek egy idős és vak zongoraművészt Orbán üvöltöző, nyugdíjas katonái. Ezek Sorosról terjesztették az igét, s mivel a delikvens ellenállt, és kihajította a cuccot, nekiestek, és a hírek szerint „rikácsoltak, hogy milyen hálátlan, migránsoztak, kerítéseztek, Soros-bérenceztek”. A szomszéd érkezése szabadította ki szorult helyzetéből a megtéríteni óhajtott alanyt, és ezzel új szintre érkeztünk.

Nem azzal, hogy a succubusok ütöttek és vertek, mert ez, bármennyire is sajnálatos, már megszokottnak mondható a NER-ben. Ennek a gyökerei 2011-ig nyúlnak, amikor az atyaisten a Párt kongresszusán ekképp nyilvánult meg: “Elvégeztük a munkát, egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést.”

Aztán jöttek a viszkető tenyerek, mint arra emlékezhetünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindjárt előttünk is áll teljes gyönyörűségében a meggyőzés teljes fegyvertára. Előszeretettel hasonlítják az orbáni működést Kádárhoz, s okkal. A krumplileveses azt mondta volt, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kései tanítványa száznyolcvan fokkal megforgatta ezt, s ma már ott tartunk, hogy aki nincs vele, az ellene van.

És még ez sem az a nóvum, amely ellenállhatatlan kényszert oltott belém a mesélésre, hanem a módi. Hogy nem hagyják békében az embert, és a permanensen, az élet minden területéről ömlő mocsok sem elég, hanem az üldözött után mennek a barlangjába, és a szájához nyomják a feszületet, hogy csókolja azt, ha okádnia kell, akkor is.

Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.

Így dúlják föl az ember életét, és ez az eset is, a vak ember meggyakása bizonyítja, hogy ez nem spontán, művelet. A vénasszonyoknál ugyanis szórólapok voltak, térítő brosúrák, akárha biblia, és azt valahol valakik a kezükbe adták, valahol valakik elmondták nekik, hová kell becsöngetniük a rohadt nagy városban, és ez nem a hímző szakkör volt, hanem a pártiroda, vagy a plébánia dohos mélye.

S hogy még ez se legyen elég, a reakciójuk ez: „Az incidenst tehát a már minden bizonnyal Ron Werber befolyása alatt álló LMP-s média találta ki és az álhírt az a Weszely Zsuzsa közölte nyílt levélben az oldallal, aki az LMP fizetett kommunikációs tanácsadója” – így a Fidesz közleménye, ami azzal zárul, hogy a kormánypárt szerint „Szél Bernadett maga is Soros katonája, korábban a Soros által pénzelt migránspárti szervezeteknek dolgozott”.

Nincs tehát objektív valóság, mint Szombathelyen sem volt, amikor a helyi kórház működésére panaszkodott tucatnyi beteg, ez pedig hendei olvasatban az ellenzéki sajtó kitalációja és ármánykodása volt csupán. Itt ülünk hát nyakig a szarban, viszont arra kell esküdnünk, hogy ami a szájunkat csapdossa az ambrózia, különben mehetünk a máglyára. Ez már a goebbelsi totális háború.

A magam részéről eleddig azért tudtam üdvözült Buddha-mosollyal elviselni a tomboló tébolyt, mert szorosan betartottam Füst Milán bölcs életvezetési tanácsát, amely ez: „Légy nagyvonalú!” Milán bácsi, megbuktam nálad. Már nem megy, nem hagyják, mert mindent elkövetnek, hogy előbugyogjon az emberből a gyomra mélyén rejtező vadállat, és nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Ég és föld között

Mindjárt lesz itt nekünk ez az ünnep, illetve a sok politimókusnak lesz, akik nagy részének halovány fingja sincs arról, miért vannak zárva a boltok ezen a napon. Hős népek meg orosz tankok kavarognak a tudatában, ebből fakadóan az egyik oldalon az lesz az egészből, hogy komcsik, migráncsok, Soros, amihez nem kell feltétlenül huszonharmadikának lenni. Alkalmas a terep a böszmeségre akármely hónap elsején vagy tizenharmadikán ugyanúgy, mint azt érezhetjük is a bőrünkön meg az agyunk mélyén permanensen.

Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Egy zsák krumpli

Illetve nem is egy zsák, hiszen a panelprolik között huszonöt, illetve ötven kiló neveződik emberes tartalomnak, Újpesten viszont csak tíz kiló krumplit kínáltak a nyugdíjasoknak a megtérésért és behódolásért a fideszkurvák. Az volt, illetve az van, hogy az önkormányzat adományt oszt, s mindeközben figyelmen kívül hagyja a Füst Milán-féle etikai parancsot, miszerint: a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

Továbbá, mivel ez deklaráltan és lihegve keresztény ország, Jézus mester is le van szarva. Mert nem önzetlenül adják azt a nyüves krumplit, hanem, csak akkor, ha átvesznek vele együtt egy kiadványt, egy propaganda anyagot, amely a Soros-terv elleni konzultációban való részvételre buzdít, beleverve az abban szereplő hazugságokat az éhhalál elől menekülő szerencsétlenekbe. Ennél nagyobb mocskot ritkán látni, de ez itt a NER, amivel mindent elmondtam és megmagyaráztam.

A tíz kiló krumpliról, hogy mire elég, eszembe jut Ili néni, a madárcsontú, átlátszó öregasszony, aki anyám nagynénje volt, s akinek minden őszök kezdetén oda kellett szállítani ötven kiló krumplit a kamrájába, azt ott szépen elrendezgetni. Ettől ő megnyugodott az aranyló októberekben, hogy azon a télen sem fog éhen pusztulni. Igaz, látványosan volt veréb étkű, aki tudta azt a csodát, hogy egy tojást elfelezett, és lett belőle rántotta meg nokedli is, és ettől ő olyan nagyon jól lakott, hogy csak szuszogott és sóhajtozott.

Az ő ötven kilójához képest képzeljük el ezt a tíz kilót, amiért a Fidesz az emberek lelkét kéri. Lepkefing, és ezt sem tudják odaadni emberi módon, hanem ilyen árubemutató mintájára. Az ilyeneken, mint ismerhetjük, a ganaj cég ingyen vacsorát, kirándulást, wellness-hétvégét ígér, cserébe „csak” meg kell hallgatni egy árubemutatót a csoda-mágneses-örökéletet adó matracról, elixírről, papucsról vagy hasonló dolgokról. Ilyen szinten van pártunk és kormányunk, vagy még ennél is lejjebb. A kétfarkúak is ígérnek örökéletet meg ingyen sört, de nem kérnek cserébe semmit. Mennyivel jobb ez már, ugye.

És még örülhetünk is, verdeshetjük a seggünket a földhöz, hogy a pártkatonák nem az inquisitio haereticae pravitatis, magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása módszertanát alkalmazzák a nyugdíjasok felvilágosítására. Az a jámbor alakulat az emberek meggyőzésére több eszkközt is alkalmazott. Volt, ugye a vezeklés, kiközösítés és börtönbüntetés, amelyek rendszerint halállal végződtek, a végső meggyőzés eszköze pedig a tényleges halálos ítélet volt, amely módszertanában igazi örömöket hordozott.

A halálbüntetés ítélet utáni kivégzéseket rendszerint ünnepnapokon celebrálták, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak. Amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül. A meggyőzés ilyen látványos formájánál még nem tartunk, de, ha Semjén et. tovább garázdálkodhat, még ez is lehet.

Viszonyításképpen azért azt is jegyezzük meg, hogy a krisnások épp tegnap osztottak ételt a Blahán. Ezerötszáz csomaggal örvendeztették meg a rászorulókat, és ezekben volt konzerv, olaj, tészta, tej, cukor, datolya, üdítő, édesség, kávé, mazsola, vaj és joghurt. És még csak azt sem kérték, hogy a szerencsétlenek borotválják le a fejüket, és virágfüzérrel a nyakukban táncikáljanak. Meg még adtak ezerhatszáz adag lencsefőzeléket is. Igaz, az ő működésüket nem nézi jó szemmel a hatalom, mert halomra kényeztetik az annyit is érőket, akiknek tíz kiló krumpli meg a Soros-duma épp elég. Így gondolják ezt fideszék, nem épp sehogy.

Alacsonyan szálló nyugdíjasok

„Az egyik lakótelep liftjéből egy Jobbik-szimpatizáns kidobott egy idős embert.” Ilyenekkel szórakoztatja a nagyérdemű, bár meglehetősen megcsappant olvasótáborát a hajdan szebb napokat is megélő Origo névre hallgató gyűlöletipari szakportál.

Az alacsony érdeklődésre tekintettel pedig, hátha elvész a szellemi mondanivaló, meg, hogy mire is gondolhatott a költő, sorra veszi át tőle a Móka Miki műsorába való történeteket az összes többi kitartott is, hogy még Hakapeszi M. is megértse, a biztonság kedvéért és miheztartás végett.

Arról nem tudhatunk meg semmit, hogy miként történt az affér, állt-e az a lift vagy mozgott, elszállt-e a nyugdíjas a légben, vagy csattant a lépcsőház kövén, eddig nem terjedt a képzelet, csak odáig, hogy a forrást hitelesítse, így: „Hetek óta keringenek már erről történetek, buszon, fodrászatokban, vagy családon belül, hetek óta mesélnek felháborodott emberek.”

Már látom, szinte látom, amint az Origo munkatársa, aki tegnap még Fidelitas-csicska volt, félelmet nem ismerőn, álruhában buszozik reggeltől estig, járja a fodrászatokat és békés családi ebédeken vesz részt titokban, hogy hírét vihesse az elemi erejű félelemnek és reszketésnek, amit Vona szabadított a világra és benne a nyugdíjasokra.

“Rettegnek az idős emberek Vona Gábor nyugdíjas-gyalázása óta” Ez a fogalmazás címe, olyan 5. b. osztályos színvonalon és szellemi kapacitással, ami már egyáltalán nem érdekel engemet, mint ahogyan Vona sem. És a nyugdíjasokat sem igazán, ebből fakad aztán, hogy az írói képzelettel egyáltalán nem megáldott őrsi krónikás meglehetős vérszegény sztorikkal áll elő a búra alól, vagy a tyúkhúsleves mellől.

A teljesség igénye nélkül: “Budapesten és több vidéki városban közismert, hogy elvakult Jobbik-szimpatizánsok biztatásnak veszik Vona szavait, az idős emberekben a Jobbik ellenségeit látják, és hogy Vona facebookos sorait idézve trágárul szidják a nyugdíjasokat, rosszabb esetben veréssel fenyegetik őket.”

Képzeld el, nyájas olvasó, amint békésen lavázol az utcán, és véres szájú fiatalok idézeteket szavalva akarnak meggyakni. Vagy vegyük ezt: „A fiatalok meg középkorúak egy része néhány hete úgy néz rám, mintha az ellenségük lennék, egy hetvenkét éves, nyugdíjas pesti mérnök mondja ezt. Gyakran sétál a tömbök közti kis parkban, a padokon rendszeresen ülnek huszonévesek, nem is mind visel bakancsot, a tetoválás vagy kopaszra nyírt fej sem mindre jellemző, de tudja, hogy jobbikosok.”

Továbbá: „Egy másik idős ember egy bankban sorszámot akart húzni, kereste, hogy a hat-nyolc gomb közül melyiket kell megnyomnia, majd megszólalt a mögötte álló, ötven körüli férfi: mi az, nem találod a gombot? Nem értette először, hogy ki és miért tegezi, megfordult, de kérdést sem kellett feltennie: majd a Vona rendet rak az ilyen hullák között.”

Ilyen életszerű történetekkel sikerült előállni a pancseroknak, akik még azt sem tudják, hogyan kell hazudni. Füst M. mester tanításai szerint mindent, még a legképtelenebb dolgot is meg lehet írni úgy, hogy hihető legyen. Egy feltétele van, egy pillanatra sem szabad kiesni a kreált világból, mert akkor hiteltelen lesz a mese. Ezek még ezt sem tudják.

De nem írni akarom én megtanítani ezt a bagázst, arról már lekéstek, és nem is azon óhajtok újra böstörögni, hogy ilyen aljas módon nem komilfó szavazatokra vadászni, mert már ezen is túl vagyunk régen. Ennél sokkal rémisztőbb, hogy mire megy itt ki a játék.

„Az Európai Bíróság kvótaperben hozott döntése kinyitotta a kaput azelőtt, hogy egy felső határ nélküli automatizmus szerint osszák el a migránsokat az uniós tagállamok között – mondta Bakondi György miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója szombaton, az M1 aktuális csatornának nyilatkozva. Bakondi György hangsúlyozta, a magyar kormány nem támogatja ezt a rendszert, amely szerinte kísértetiesen hasonlít Soros György tervére.”

Ez az okádás ugyanaznap jelent meg, mint a vonás sztori. Hihetetlen, de van összefüggés a kettő között. Őszre zavargásokat vizionáltak, sőt, egyenesen hirdettek nekünk, most alapoznak épp. Kiderül majd, hogy itt verik a nyugdíjasokat, akiket meg kell védeni, közben a migráncsok elözönlik a hazát, ami szintén tetteket kíván.

Így lesz majd, hogy az ilyen CÖF csöcsökön nevelkedett Einsteinek elindulnak megvédeni a védendőket, felzaklatott buzgalmukban pedig borulnak az autók, és ki tudja, mi nem történhetik még, ami egy klafa szükségállapothoz szükséges. 2006-ból vannak már tapasztalatok, csak újra fel kell mondani a leckét. Ennek a sunyi előkészítése folyik az orrunk előtt. Nem egyéb történik.

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

Prokarioták ivadékai

Bájos neonáci organizmusok vért pisálnak, hogy megmutassák genetikai tisztaságukat, ami azt jelentené, annyira fehérek, hogy a jegesmedvétől származnak nagy übermencsségükben. Aztán, amikor a vizsgálatok után kiderül, hogy, mint mindannyian, valamely afrikai ősanyától eredeztethetők, azt hiszik, hogy zsidó összeesküvés áldozatai lettek, ami így önmagában megér egy zárt osztályt, viszont azt is mutatja, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és halálra van ítélve.

Van egy rossz hírem, az ursus maritimus bőre éjfekete, és csak azért nyőlesztett fehér szőrzetet, hogy átverje a debil fókákat, és ki fog halni, mint ahogyan a homo sapiens is, csak idő kérdése az egész. Ez az evolúció veleje, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok permanensen átalakulnak, új fajok keletkeznek és kihalnak, vagy csillagok gyúlnak és kihunynak, hacsak nem a jóisten ujjából szivárogtak a lapos anyaföldre, amelynek a peremén lehet lógázni a sajtszagú lábakat.

A dinoszaurusz testvérek kétszázötven millió évig azt hitték, övék a világ, haligali, aztán máma az übermencs autóját hajtják, olaj formájában ott lötyögnek a tartályban. Ehhöz képest az emberi organizmusra hasonlító élőlények, a korai emberfélék olyan hétmillió évvel ezelőtt bóklásztak bambán a füves pusztákon, a mai jólfésült fajta meg csupán kétszázezer éve lövi be a sérót a barlangokban. És bármi fájó is, a szőke, kékszemű és szeplős nácikok génjei tele vannak a múlttal, a dínókkal, egészen visszahaladva az időben röpke négymilliárd évet, amikor is megjelentek a prokarioták, a Föd nevű bolygó első élőlényei, akiknek az ivadékai vagyunk mindahányan.

Ezt nehéz lehet elviselni, ha korlátolt az ember, sőt, annyira imbecillis, hogy szerinte mondjuk Boubacar Traoré a gitárjával alacsonyabb rendű, mint a horogkereszt-tetkós, bőrgatyás ganyé, aki a saját húgyában fetreng kiválasztottként hótt belőve a Harleyija mellett. Ez a homo egy különleges állatfaj. Fizikailag még mindig egy trópusi ragadozó, ezért kell neki bőrgatya, az agyában viszont, bármennyire is barázdált neki, csak egy nyüves troglodita, vagy ázalékállatka, és ez elég régóta így van. Ezek a hóttfehérek rohadt nagyot fognak csalódni egyszer. Úgy néz ki, hogy az emberi faj – ha megmarad addig, bár erre kicsi az esély – valami mulatt bőrű, barna szemű élőlénnyé alakul a nagy keveredésben.

Ezen a ponton pedig a teremtő Isten is csak bambán pislog, mert sehol nem találja Ádám apánk szőke leszármazottjait, és nem lesz, akit büntessen. Ő is beleesik a panelproli csökött időszemléletébe, aki azt hiszi, hogy a sarki kocsma mindig ott volt, és mindig ott is lesz háttérben a lankákkal, mert nem látja, hogy az ő élete még csak egy szempillantás se. Belátható időn belül a kocsma egy tenger mélyén üzemel majd, ahol a csapos Icuka bugyborékolva méri a fröccsöt, később ugyanez az egység fölemelkedik a magasba, és hegyi fogadó lesz, mert a Föld él, ellenben mi nem nagyon. Ilyeneket nehéz lehet meggondolni.

Aztán mégis, ebben az atomvillanásnyi időben, amióta fajunk rontja itt a levegőt, bizonyos embercsoportok azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, és ennek szellemében kedélyesen gyilkolják a másikat. Az első világégés alatt a franciák filmeket vetítettek, amelyben azt bizonygatták, hogy a németek büdösek, az valami különös faj. A másodikban a tiszta vérű germán lett az Isten a szőke hajával, amit a kacskalábú és mélybarna hajzatú propaganda miniszter terjesztett, akárha Habony. Mehetnénk visszább is az időben, de minek. Tök fölösleges, minden korban voltak korlátolt egyedek, egyesek a dagadt milói Venust imádták, mások a kiálló bordájú Jézust.

Manapság ez az árjaság terjedt el a zárt osztály piacán. Gójok, gárdák, vizslasimogatók és vak komondorok gazdái között, aki degenerált népek védik az ingatag kultúrájukat, ami nincs, és beleájulnak más bőrszínű embertáraik gyűlöletébe, mintha nekik nem is lenne luk a seggükön. A bőrszín természetesen csereszabatos a zsidóval, a hajléktalannal, sőt, mostanában a bölcsésszel is, melyik übermencsnek mi az agymacskája, csak a kasza legyen egyenes. Van egy rossz hírem viszont. Füst Milán bácsit nem hallgatták meg, aki Störr kapitány szájával azt mondta, légy nagyvonalú. Ez hibádzik, sőt, ezen felül Hábi-Szádi keleti mágus más, rossz hírekkel is szolgál az echte fehérek számára, éspedig ezt:

„…– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Efölött el kéne merengeni kicsit. Csak egy csöppet.

Vizelettartás

Cserépfalun felújítják a református templomot, és vécét is terveznek bele. Nem a szentségek mellé persze, hanem hogy legyen, ha szólít a szükség. Mindenre elszánt idős asszonyoknak, akik beszakadt körömmel védik a lengedező szakralitást, ez annyira nem tetszik, hogy petíciót nyújtottak be háromszáz aláírással a skandalum ellen, amit meg a lelkipásztor nem akar átvenni.

Azt mondta Isten szolgája, hogy a beruházás hamarosan elkezdődik, és azt ember már nem állíthatja meg. Nem lesz ennek jó vége, a mai zivataros időkben még valami istennyila égeti porrá a műintézményt, mert a matrónák szerint megszentségtelenítik a templomot, sőt: „ha száz évig senkinek nem volt ilyen gondja, miért éppen most lenne”. És még csodálkozunk ilyen Balog minisztereken, holott nincs mit.

Ősi ösztön és ősi tudat ez az öregasszonyos. Füst Milán óta ugyanis tudjuk, hogy az ősembereknek előbb voltak bálványaik, tehát isteneik, mint szerszámaik, tehát előbb voltak filozófusok, mint gazdák. Ez a XXI. századi magyar, falusi gondolatkísérlet mégis furcsa azért, mert Milán bácsi azt is elmesélte nekünk, hogy: „…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt…”

Így alakulnak totemek és tabuk, amelyek áldozata volt például Székhelyi József, aki Orbánt elhajtandó a jó büdös francba, a Himnuszt szövegezte át, és ettől lett eretnek. Számos dolog van még a NER-ben, amit ember nem vehet a szájára, mert hazaáruló lesz, s amelyek olyan nívójú tiltások, mint, hogy a templomban nem lehet pisálni, még vécében sem, mert az Úr kényes orrát zavarja tán az ammónia szúrós gőze.

Nem tudom, hogyan voltak ezzel a problémával azok, akik éltek hajdan a templomi menedékjoggal. Mint az tudható, V. Bonifác pápa egyik legfontosabb döntése volt még a VII. század mocskában ennek bevezetése. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van, a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ez több évszázadon át fennmaradt, és a világi törvény legtöbbször tiszteletben is tartotta.

Bayeri aggyal Bonifác is egy liberális barom lehetett, mert a Liber Pontificalis az emberek között a legszelídebbnek nevezte. „…Az istenség pedig, ha van, nem lehet annyira hiú, mint az ember, hogy megsértődne, ha nem Allahnak nevezik őt, nem Sívának, Jehovának vagy Krisztusnak. Az a szegény ember ugyanis, ha az aranyborjú előtt borúl is le, őt akarja imádni benne, ez a lényeg. Vagyis kit? Akitől félnie kell…” Ez is Füst, és ez is a Hábi Szádi, mégsem öncélúan citálgatok itt, hanem, hogy megmutassam, az öregasszonyok mért vonakodnak hugyozni a templom vécéjében.

Láttam én már lányokat és asszonyokat egészen különös módon könnyíteni magukon. Például vén cigány nénik a poros úton mezítláb, kis terpeszben állva verettek a földig érő szoknya alatt, hogy csak úgy zubogott. Vagy egy fiatal atlétalány a Spartathlonon, a Peloponészosz közepén, az egyik frissítő állomáson a tornagatyán keresztül, hogy csorgott a combjain a nafta, akárha csermely vagy patak. Ezt aztán letörölte a szivaccsal, amelyet visszahajított a lavórba, hogy az utána érkező az arcát hűtse vele, és örüljön nagyon a mennyei folyadéknak.

Többféle kimenetele lehet a vizelési ingernek tehát. Hülye reklámokban az inkontinenciában élvezkedő néni fehér farmerban pattan motorra, és száguldozik a pasijával a végtelenben. A nénik Cserépfalun sokat néznek tán tévét, és ők is kedvet kaptak, mert milyen jó is lehet zsoltáréneklés közben meglazítani a záróizmokat, miközben a templom szentsége mégsem szenved csorbát.

Mindezt az egészet egyáltalán nem az élcelődés aljas szándékával meséltem el, hanem, hogy lefössem kies hazánk szellemi állapotját, hogy a kedves vezető, ha nem is maga teremtette a sötétséget, viszont az összes érdeke az, hogy fennmaradjon. Ilyen nívó mellett elég csak migráncsot kiáltani, és az összes öregasszony tennalédiben, botját eldobva iramlik a fülkébe megvédeni a templomot, és őt magát. Ezelől pedig nincsen menedék.

Áder és a sánta sakál

Neeem, én nem akarok tiszteletlen lenni „a nemzet golyóstolla” 2.0 ’álamelnök úr/et. szentséges egójával, de mindent megtesz azért, hogy kajánul szemléljem immár őt, valamint legyalult intézményét is. Következésképp azt az országot, amelyet állítólag képvisel, és amely mára egészen sajátságos állagúvá vált nem éppen általa, viszont az ő hathatós közreműködésével.

Gimnáziumban járt tegnap vendégségben ’álamelnök úr/et., hogy mi a rossebnek, azt csak ő és magas hivatala tudhatja, tán, hogy házhoz menjen a pofonért, amelyet azért nem kapott meg, mert ezek a gimnazisták nem kopaszok, hanem mindenféle más frizurát viselnek a fejükön, és az abban lévő tartalom is másfajta, mint amilyet a hatalmi gépezet megszokott híveitől.

Ezek nem savaznak, nem ütnek esernyővel, hanem kérdeznek, többek között azt, hogy ’álamelnök úr/et. mi a jó francért irkál alá olyan törvényt, amely az ő fejükben mindenféle frizurák alatt megbúvó fickándozó gondolatokat akarná megzabolázni egyetemek dresszírozásával, s amely ellen jól láthatóan testes tömegek emelik fel a szavukat, tehát a Lex CEU-t.

Golyóstoll bácsi erre pedig olyat válaszol, amely búbánatosan mutatja be, kies hazánk jelenlegi állapotát, a hatalom működési módját és aszott, elcseszett lelkivilágát. Azért írta alá a gyalázatot, mint volt szíves kifejteni, mert: „Legalább annyian lehettek volna a törvényjavaslat mellett az utcán, mint amennyien ellene voltak.” Ezt mondta mérhetetlen bölcsességében.

Mint kitetszik, itt, minálunk az igék feltételes módjának múlt időben való használata indokolja fajsúlyos döntések, meghozatalát, azaz, a legfőképpen a mi lett volna, ha lett volna a legfőbb érv, amely gondolkodásmód, mint azt F. M. ötödik cé osztályos tanulótól tudjuk „a képzelet adományából fakadó átok”. F. M., ötödik cé osztályos diákunk részletezi is nekünk ezt az egészet:

„A sánta sakál nem tűnődik azon, hogy mi volna, ha nem lépett volna bele a csapdába, sem azon, hogy milyen boldog volt ő azelőtt, hanem a lábát nyalogatja és törvényének veszi azt, ami vele történt. Vagyis azt, hogy sánta…De nem képzelődik afelől, hogy mi volna, ha megvolnának sántasága miatt elveszített kölykei, hogy még tovább is hiányozzanak neki.”

Ebből a képes beszédből látszik, ’álamelnök úr/et. még egy sánta sakál érzelmi és gondolati szintjét sem éri el, midőn egyfolytában azon rezeg, hogy mi lett volna, ha lett volna, ha meglennének a kölykei, amelyek nincsenek. Ha annyian mentek volna az utcára a törvény mellett, mint ellene, de hát, az Isten szerelmére, ez nem történt meg, és mégis aláírta. Ilyen megközelítésből viszont kitetszik, hogy tényleg bajszos szar ő, sőt, inkább olyas simicskai folyadék, mint a főnöke is.

Ezen a gondolati ösvényen tovább haladva, és tökéletesítve F. M. ötödik cé osztályos tanuló képes beszédét, eljutunk országunk tragédiájának eredőjéhez, amit K. Zs. polgártársnő danászott el nekünk már nagyon-nagyon régen, hogy aszondja, lehetett volna, mégsem az lett. Ez lángoktól öleltünk sorsának eszenciája, ha jól belegondolunk.

Az 1989 óta eltelt huszonnyolc évben annyi minden lehetett volna. Ha Antall úr nem kúrja szét az országot már a rajtvonalnál, ha O. V. nem hülyül, következésképp nem gecül meg, ha Gyurcsánypatás nem öszödözik, és nem ágyaz meg a tébolynak, és így tovább, meg még egyszer így tovább. Lehetett volna ez egy élhető ország, aztán mégsem az lett. Csak egy golyóstollas, gőzölgő szarkupac immár az egész. Énekeljünk hát, polgártársak, vigadjunk sírva, mint jó magyarokhoz illik.

Valóság nagybátyám

Nem kell ahhoz kétfarkú torz tükör, hogy belássuk, az a bűzös halmaz, amelyet összefoglalóan Fidesz-nek neveznek, megspékelve KDNP-vel, valamint a rajongó, illetőleg hívő táborral, oly mértékig szakadt el a valóságtól, amelyet bízvást nevezhetünk imbecillis kegyelmi állapotnak. Olyik organizmuson viszont már a debilitás jelei is mutatkoznak, hogy az észelmenés legkarakteresebb fokát, amelyet idiótának hívnak, most csupa jószándékból kihagyjam a szótárból.

Imhol van nekünk mindjárt Nógrádi szagértő, akit a dakoták – mert az indiánok tisztelték az eszementeket – valószínűleg szentté avattak volna, olyanokat tud ő. Legújabb delíriumában azt vizionálta, hogy az usákok már kijelölték a mi egyetlenünk trónjának saját akolból kinövő várományosát, ami a dombóvári tátott szájú panelproliknak biztosan annyira érdekes volt, hogy hányták a fürge keresztet, és az susogták, mi lesz velünk nagymama?

Semmi se lesz. A mókus őrs kommunikációs igazgatója (és az is van), bizonyos Hídvégi et. aszonta, hogy ők ilyen híresztelésekkel nem foglalkoznak, holott nem ártana, és nem azért, mert az egész eszemenésnek volna valamelyes valóság alapja, hanem mert éppen nincs. És ez mutatja, hogy kezdenek repedések szétrózsázni a varázsgömbön, amelynek a vége már csak a fizika törvényei szerint is az lesz, hogy iszonyú csörömpöléssel hullik darabjaira az egész hóbelevanc.

Ez az egy állítás számos öngólt eredményezett a bábszínházban, ha jól odafigyelünk. Ha ugyanis igaz volna, akkor baj van. Ha meg nem, akkor is, mert a Pártnak cáfolnia kellett a riogatásért felelős alkalmazottja delirálását, amivel nem kevesebbet vall be nekünk, hogy amit Nógrádi mond, az nem igaz. Ilyen tényállások után, ha kellőképpen tökös a ’zember csak elmorfondírozik, hogy ez a szagértő mikor mondhat igazat. A legelvetemültebb liberálbolsik úgyis tudják, sohase.

Node, ha a Bélák és pláne a Józsik is kiszagolják ezt, mert az a kurva korsó egyszer csak eltörik a kútnál, főleg, hogy ilyen alternatív valóságot szétsugárzó rágcsáló annyi van a rezsim környékén, mint kerek égen a csillag, akkor súlyuktól egyszer csak hirtelen és váratlan leszakad a mázsás, szörnyű mennybolt. Ilyen Spöttlék, és különösen Bakondik erősen dolgoznak ezen, hogy a vezérről és közvetlen udvartartásáról ne is beszéljünk.

Ha jól emlékszek, a drága Marquez bácsi az ő mágikus realizmusával, de az is lehet, hogy Füst Milán az indázó dumájával – ki tudhatja ebben a tömegben – mondta volna azt, hogy akármilyen fiktív világot föl lehet építeni, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a legkisebb részletben se essen ki belőle. Amint ez megtörténik – tanította ez a kettő vagy az egyik – azonmód omlik össze az egész építmény. Jelzem, megtörtént a hiba, roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat. Hogy mikor dől össze, az csak idő kérdése, hiszen azt meg Camus-től tudjuk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

De, hogy mivel nem törődik még meglehetősen szeles módon a Fidesz, az is érdekes. Magomed Daszajev, csecsen polgártárs megfenyegette a szovjet emlékművet összefestékező Komáromy Gergelyt, és Halász szóvivő aszonta, hogy piti esetekkel ők nem foglalkoznak. Hogy Komáromy él-e, vagy hal-e, az őket teljesen hidegen hagyja, az viszont már égethetné a valagukat, hogy az oroszok a spájzban vannak. De ez sem érdekli őket, így hát kénytelen vagyok bemutatni, mit csinálnak Volga anyácska gyermekei az éléskamrában.

Nagyapám mesélte a megszépítő messzeség miatt göcögve, hogy amikor a felszabadító erők benyomultak ’45-ben a Vas megyei Sorokmajorba, akkor a távoli sztyeppékről származó hős katonák értetlenül álltak a zsírosbödön előtt. Nem tudták hová tenni a magyarok különös alkotását, és az égető dilemmát úgy oldották föl, hogy meglelve a titkos funkciót, beleszartak az amúgy akkor már üresen álló edénybe. Mindebből kitetszik, hogy addig-addig osztogatja itt nekünk ez a bagázs a fikcióját, míg végül a parlamentjükben a szent koronájuk kap egy adag megemésztett pirogot, ami nekik újdonság lesz, minekünk viszont tényleg szar. Szép kilátások, azt meg kell hagyni, viszont nem kellene elfajulni engednünk a dolgokat.