Bazinga

“A nyugat-európai elitnek kell egy ellenségkép, amelytől meg lehet menteni Európát, és sokan úgy gondolják, hogy ez a magyar nemzetállam, ami részben nevetséges, részben pedig szomorú, hiszen éppen arról terelik el a figyelmet, amit ők rosszul csinálnak.” – Ezt a szépet Balog páter mondta egy pódiumbeszélgetésen, amelyet az erős vezető mítoszáról tartottak a Körber Alapítvány szervezésében. Szóval ezt mondta, és nem tette hozzá, bazinga, ami kifejezés Sheldon óta azt takarja, hogy ami előtte elhangzott, viccnek minősül.

Komolyan gondolta Balog elvtárs, amit mondott, vagy csak úgy csinált, ezt náluk eldönteni nem lehet, amitől az embert kitöri a frász, hogy akkor most hazudnak, vagy tényleg teljesen elment az eszük. Ugyan eredőjében nem mindegy, a végkifejlet ugyanaz, jelesül, hogy a goebbelsi módszer kerekedik ki belőle, miszerint vádoljunk meg másokat azzal, amit mi magunk elkövettünk. És mennyit tudna erről mesélni Soros, az ENSZ, vagy a világ számtalan szeglete, akik úgy támadják bájos honunkat, hogy lepotyognak tőle a képzelt csillagok.

Az ellenségképen alapuló politizálásról szólt ez a konferencia, amelyen a páternek elment az agya, s a fideszarc ahelyett, hogy magukra ismert volna, s meghúzta volna magát a sarokban, támadó állásba merevedett, és nem törődött azzal, hogy hülyén áll neki. De ezt már mind ismerjük hosszú évek óta. S ha már a lökött fizikus szóba került, hívjuk segítségül őt még egyszer, s vele mondjuk el, hogy az a világ, amiről a páter ábrándosan előadást tartott, a végtelen számú univerzum valamelyikében biztosan létezik, ámde nem itt. És nem most.

Balog úgy vélte, a balliberális szellemi elit a tekintélyelvű, autoriter kormányzással és a nemzetállam visszatérésével riogat, így leplezi tanácstalanságát. Ölég rosszul véli a páter. A balliberális szellemi elit – meg a józanabbja máshonnan is – nem a tanácstalanságát, hanem a jogos félelmeit mondja csupán, mert emlékszik arra, a nemzetállamok ideája, a diktátorocskák és diktátorok micsoda vészeket hoztak a világra. Amikor pedig Orbánra és a cimboráira néznek, akkor ez jár a fejükben, és nem az, hogy milyen nagyszerű futballista volt a török vezér.

Továbbá, az úgynevezett balliberális elit szolidáris az elnyomottakkal és megalázottakkal szemben, ezért is aggódik, hogy mi folyik kies hazánkban. Az együttérzés és a segítés szándéka alapvető emberi tulajdonság, bár, ha a mi kedves vezetőnkre tekintünk, akkor ebben sem lehetünk teljesen biztosak. Itt van ez a kilakoltatásra váró kilenc gyermekes család, akiknek Orbán annyit üzent, hogy kitartás, a civilek pedig megmentették őket. De tudjuk, hogy a civilek elvetemültek, és ez az egész arra volt jó, hogy bizonytalanságukat palástolva Orbánnal riogassanak, pedig arra már semmi szükség.

Megteszi ezt ő, mást sem tesz, épp tegnap is kifejtette, hogy óriási változások szele éri el az országot, de, hogy mi lenne az, azt már nem méltóztatott megosztani a nagyközönséggel. Ebből a szemszögből Nostradamus nyeretlen kétéves hozzá képest. Viszont ez a tempó a XXI. században elég nevetséges, mint ahogyan a kedves vezető és az egész elátkozott bagázs is nonszensz. Élő kövület csupán, ahogyan száz évvel ezelőttre álmodja vissza, és ettől rosszul érzi magát Európában, amely csak arra mutat rá mindig, ez itt nem a középkor, ha nem tetszik, el lehet belőle menni. Fekély vagyunk a világban, és nem bírunk kifakadni.

És ami még elviselhetetlenebbé teszi az egészet, minden napra tíz ilyen balogos kijelentés jut. Reggel, délben, este fullban nyomják a kretént kifulladásig. Hogy az ember, aki magában arra esküdött fel, hogy ellenáll a gonosz csábításának, azt sem tudja, melyikre reagáljon, melyiket cáfolja, míg egyszer csak majd kimerülten zuhan össze, és nekiáll káromkodni meg fütyörészni. És nem teheti meg, mint Füst Milán Störr kapitányának apukája, akinek ennyi a története: “Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Ehelyett úgy véli, talán kiáll egyszer valamelyik a tébolyával, majd végezve vele vigyorogva kijelenti, bazinga, és alábukik a színes labdák tengerében.

Viszont nekünk ilyen szerencsénk nincsen, következésképp: végünk.

Semmi sincs egészen úgy

Hogy olcsó a krumpli vagy sem, azt néhány honfitársunk szerint az dönti el, lehet-e szobát foglalni Zalakaroson húsvét előtt, illetőleg még, hogy hánymilliós autók csillognak a tavaszi napsütésben az utakon. Ez közgazdaságilag nonszensz, emberségből pedig példátlan, és jól egybecseng kormányzatunk azon kijelentésével, miszerint kies hazánkban megszűnt a szegénység, mert nem beszélünk róla, vagy, mert betiltjuk az ételosztást. Amit nem tud az ember, az nem fáj, viszont attól még létezik.

Jó dolog ez a Facebook, a maga pőreségében mutatja meg a valóságot, és azt, hogy mért fog elpusztulni az ország. Tegnap megosztottam egy posztot, amely ironikusan arra intett, inkább újkrumplit kellene húsvétkor pingálni, ha rongyot akarna rázni az ember, mert darabra átszámítva drágább, mint a tojás. Ebben az a sikoly volt benne, hogy a krumpli köztudomásúlag a pórnép, ezen belül is a nélkülözők fő eledele volt, legalábbis eddig, s ha már az sem marad, az egészen elképesztő állapotokat jelez a XXI. században Európa közepén.

Erre jött a Zalakaros, jól mutatva azt, hogy akinek az a gondja, hogy nem tud szobát foglalni, eszébe sem jut, föl sem foghatja, hogy másnak meg az lehet, hogy nem tud krumplit venni. És, hogy segítsem a megértést, amit a NER lepukkant és lélektelen szellemisége akadályoz, ezt szimbólumként is lehet és kell értelmezni, függetlenül attól, hogy az – is – a tiltakozók baja volt, nem is annyi a krumpli, kevesebbért is van, ne hazudozzon a posztoló, hogy mindenben csak a rosszat látja a Kánaán közepén. Kelti itt a hangulatot, mert más a politikai nézete neki.

Még a kézivezérelt KSH szerint is van közel kétmillió szegény az országban, reálisabb számítás szerint sokkal több, és Zalakaros mégis tele van. Ez úgy lehet, hogy míg valaki a seggét áztatja pár napig, és nem lát ki a gyógyfürdő gőzéből, sokan az életükért küzdenek, és a szintén kézivezérelt sajtó miatt nem is tudnak egymásról. A permanens győzelmi jelentések elfedik a nyomort, aki pedig mégis látja, hangulatot kelt, zavarja a sokaságot abban, hogy felhőtlenül jól érezze magát a hazugságban.

Ma, aki látja a szegénységet és az országot megülő sötétséget, más véleményen van, rosszabb esetben sorosista, legújabban bevándorláspárti, ami azt mutatja, akinek Orbán elvette az eszét, annak elvette teljesen. Ha elvakultabb, kurvaanyázik, majd pedig az ünnep szentségére hivatkozva csendre és mélaságra int, aminél nagyobb alávalóság nem létezik. A jámborabbak, mint tegnap is, mentik a menthetőt, és igyekeznek a józan ész felé terelni a diskurzust, és ettől szügyig esnek a saját csapdájukba.

A drága krumpli kapcsán ugyanis elhangzott, aki megveheti, vegye, attól a szegénynek még nem lesz rosszabb. Csudálatos ez a farizeusság, ez a habitus vezet oda, hogy elfordulok, ha valakit vernek az utcán, illetve félre nézek, amikor a fasiszták elvisznek egy embert. Ez az empátia és irgalom totális hiánya. Nem én voltam, tárja szét karjait – rajta a krumplival terhes neccel – a polgártárs, felőlem jó is lehetne neki, mi közöm hozzá, ha nem az. Cinikus igazságok ezek, amelyek a lelkiismeret altatására valók csupán.

Lehet így is élni, viszont elítélni emiatt azt, aki komplexebben látja az életet, ostobaságra vall, ha még nem is lelketlenségre. Mert olyanok is vannak. A többség Orbán seggéből szemléli az életet, idvezülten majszolja a szart, s aki efféle örömökből nem kér, pusztítandó ellenség, s ez a gyakoribb. Innen is látszik, hogy az ország menthetetlen, a népek egydimenziósak (Marcuse), kurvaannya van és halleluja, gondolkodni felesleges, ha a rezsim tálcán tárja elénk a létértelmezéseket. Nincs éhezés, nem lehet, mert csurig vannak a szállodák.

A Föld lapos, mert különben leesnénk róla, a Nap kering köröttünk, halál Giordano Brunora, nem lehetek részeg, mert vezetek, egy az Isten. “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Füst Milán kezdi így Hábi Szádiját, s minden külön értelmezés helyett gondoljuk ezt végig a NER-től sújtottan.

Viszont a másik öngólt sem hagyhatom szó nélkül ebben a krumplis afférban, amikor az egyik elégedetlen – mármint a krumpli árát szóvá tevő poszttal elégedetlen – jóember úgy próbálta menteni a saját mundér becsületét, hogy azt kezdte mondogatni, máshol még sokkal rosszabb, illetve itt is lehetne az. Csodálatos ez a következetlenség, föladja az embernek a magas labdát, és még csak sokat tűnődnöm sem kell, hogy ennek a visszásságát megmutassam, mert Örkény már megtette egyszer, mégpedig zseniálisan.

“…A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin, abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták (Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.) – 3./ A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…”

Egyébként húsvét volna meg épp vasárnap, és ma még nem csöngetett be egy koldus sem – mint két hete – egy kis apróért, hogy zalakarosi welnessre szedje össze a pénzt. Sőt, még krumplira sem, s ha épp fröccsre, hogy csináljon ricsajt, akkor legyen az Isten segedelmével. Mert három napja a Jézus nevű nem azért feszíttette meg magát, hogy a milliós autósok ma a zaftos sonkától böfögjenek, hanem a piás koldusért is. Elsősorban őérte. És ezért van igaza a krumplis embernek, ha ezerkétszáz kilója, ha nyolcszáz. Lényegtelen. Üdvözlöm tehát jámbor és lelketlen keresztény testvéreimet.

A misszionáriusok alkonya

Ferenc pápa megint rosszalkodott. Nem vette figyelembe a NER intéseit, és Marokkóban járván össze-vissza beszélt minden zöldséget. Nem vitt pár milliárdot templomot építeni, sőt, még csak nem is sivalkodott, hogy itt ölik a keresztényeket. A harmincötmilliós országban úgy nagyjából húszezer katolikus ember éldegél, amitől a szentatya nem vizionált világvégét, sőt, nem átallott ilyeneket mondani: „A keresztények egy kicsiny kisebbséget alkotnak ebben az országban. De véleményem szerint ez nem probléma, még akkor sem, ha tudom, hogy időnként nehéz néhányotok számára.”

Mint valami III/III-as iszlám ügynök, beépített Mohamed-akna, aki a keresztények életére tör. De mit is várhatnánk egy kommunista-sorosista-liberális bujtogatótól, aki nem érti a kor kihívásait, nem úgy viselkedik, mint valami imperialista hódító vagy keresztes hadsereg, illetve elefánt a porcelánboltban. Holott mimagyarok jól tudjuk, az egyedül üdvözítő út a keresztény értékek és kultúra védelmezése és terjesztése úgy, ha ennek magunk híján vagyunk, és azt sem tudjuk, eszik vagy isszák. Továbbá a hitetetlen hit, ami hungarikum, amikor úgy viseljük a reverendát, hogy takarja a patánkat.

És bármilyen fura is, az az ember, aki nem vár szavazatokat a füstölő lóbálásától meg a kereszttel való handabandázástól, inkább védi ezeket az értékeket a megadó szerénységével, sőt, mondhatnánk, egyedül ő védi, nem pediglen a szarvasgyilkos, a boltbezáró vagy a krumpliosztogató. Mivelhogy ezeknek, bár nevükben viselik a keresztény szót, közük annyi van hozzá, mint vadkannak az elsőáldozáshoz, és mégis ezek viselkednek misszionáriusként. Meg akarják téríteni a pogány Európát, mert Novák szaporulati felügyelő asszonyelvtárs is már arról ábrándozik, hogy belülről változtatja meg azt, mint valami féreg.

A misszionáriusokat azonban megfőzik, almával a szájukban szolgálják fel, vagy esetleg minden cicó nélkül elvágják a torkukat. S ha Novák asszonyelvtárs Európa rekatolizációjáról, a liberálisok megtérítéséről ábrándozik aknamunkával, vagy, mint kies hazánkban, a kerítésen belül erőszakkal, akkor ugyanolyan, mint az Iszlám Állam. Azzal a különbséggel, hogy ő szentnek is hiszi magát, hitbéli übermenschnek, amivel nem csak az a gond, hogy hamis képzet, hanem, hogy elmúlt a keresztes háborúk kora, bár erről a feudalizmust építő NER még nem értesült, és úgy viselkedik, akár egy analfabéta új földesúr.

A ma született ótvaros újgazdagok szaladgálnak flitteres Gucciban, és ők vesznek meg minden szart, ami az útjukba kerül. Az ostoba bunkók dicsekszenek a diplomájukkal, az öntudatos keresztények pedig nem adnak a koldusnak. Az überhívő csinovnyikok úgy lennének komfortosak a világban, úgy lennének otthon benne igazán, ha az kizárólag keresztény csinovnyikokkal lenne tele. Lenézik és szívük szerint eltaposnák a nem egyenszürkét, az ember pedig akkor érné el az evolúció csúcsait, ha mindenki seggéből böjti szelek fújnának. Ebből következően agresszívak, csörgetik a kardot, megbocsáthatatlanul ostobák és nagypofájúak. A nagy mellüket döngetik csupán, ami úgy kong, mint valami üres üst a disznóölésen.

„Az egyház nem a hittérítés, hanem a vonzó tulajdonságai által növekszik. Ez azt jelenti kedves testvéreim, hogy missziónkat nem létszámunk, az általunk betöltött tér nagysága határozza meg, hanem az a képességünk, hogy változásokat eszközöljünk ki, életre keltsünk csodát és könyörületet gyakoroljunk.” – Ezt is mondta Ferenc abban a Marokkóban, ami szintén egyáltalán nem NER kompatibilis, mert megállást és elmélkedést tételez, szelíd gondolkodást és szemlélődést, amiről a magyar egyáltalán nem tud, hogy volna ilyen. Hanem fellobogózott vonatokon igyekszik Csíksomlyóra, rántott csirkével a batyuban, így ez a Ferenc ott egyáltalán nem fogja jól érezni magát. Idegen test lesz, renegát libsikomcsi.

Füst Milán Störr kapitánya azt kapta útravalóul az apukájától annak halálos ágyán életre szóló útmutatásként, hogy legyen nagyvonalú. Ezzel nem azt akarta mondani az öreg, hogy számolatlanul szórja a borravalót, hanem, hogy az életet nem lehet fogvicsorgatva és protkót csattogtatva leélni. Szintén Milán bácsinál, de egy másik hősénél, bizonyos Hábi Szádinál (aki ő maga volt) szerepel az élethez szükséges másik alapkészség: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ez a két tulajdonság, a szellemi nagyvonalúság és az érdek nélküli jóság, kiegészítve a ferenci könyörülettel már elég muníció egy élet krisztusi leéléséhez, amihez sem milliárdos templomra, sem Semjénre, pláne pedig Orbánra szükség nincs.

A misszionáriusoknak bealkonyult, az élet máshol van, nem a nagygyűléseken. Ezt figyelmébe ajánlanám a templomjáró bávatagoknak, de úgysem hallgatnának rám. Így hát, mindegy is.

Hat/-het

A ható igék kora jött el, teli veszedelmekkel a kurvaélet, mert minden lehet. “Korrupciógyanús ügyekbe keveredhet a későbbiekben Dobrev Klára.” – mint azt a hirado.hu elmagyarázta nekünk, valamint G. Fodor is kifejtette abbéli aggályát, hogy “…akár baloldali szavazókká is válhatnak a migránsok”. Vagy pediglen nem. Ezen a tempón haladva a bozótosban, miniszterügynök elvtársnak lekonyulhat a füle, amikor a képibe fütyölnek, illetőleg Kövér pedellusnak lepotyoghat a bajusza, ha pofán vágják. S végezetül, mind az egész fideszcsürhe börtönbe vonulhat, ha egyszer vége lesz a mostani mókának és kacagásnak.

Nyelvészek köteteket írnak erről az igefajtáról, a migráncsok, midőn tanulják csudálatos anyanyelvünket, hogy elveszejtsenek minket, ebbe hülyülnek bele, a magyar általános iskolásnak azonban elég annyit tudni, hogy a ható ige az ige egyik fajtája, amely azt fejezi ki, hogy az alanynak lehetősége van az igével kifejezett cselekvés elvégzésére (Ez így már egy pirospont). Tehát, megtehetné, ha akarná, de ki a rosseb tudja, megteszi-e. A történelem viharai, hasi görcsök vagy azok hiánya, a széljárás és a vízállásjelentés mind-mind befolyásolja, mi lesz, csak országot vezetni nem lehet így. Hülyíteni az egybites szavazót persze igen, takonynak lenni még inkább.

A nyelvieken túl pszichológiai vonzata is van ennek az igefajtának, amikor belengi a környezetét a bizonytalanság érzete. Félelmet lehet kelteni vele, mint mikor a troglodita reszketett az ismeretlentől, s gyógyírül megteremtette magának Istent. Hasonló szándékok munkálnak itt is, Dobrev korrumpálódhat, a migráncs szavazhat, az ég leszakadhat és a csillagok is a nyakunkba potyoghatnak a freskóról, ámde Orbán Viktor Mihály óvó karja, öle, térde körénk borul, és akkor jó lesz. Nincs nagyobb ocsmányság, mint tudatlanságban tartani az embereket, majd erre alapozva manipulálni őket. Ez aljatempó, de a mi kis saját bejáratú fasisztáinktól mi mást is várhatnánk, ugye.

A hat/-het világa feltételes jövő, a Camus-i, “ha nagy leszel, megérted”. Viszont nem árt figyelembe venni Füst Milán nyomán, hogy van feltételes múlt is, és itt már a bölcselet mezejére tévedtünk. Az elhajló filozófusok földjére, ahol is Hábi Szádi, aki mind Füst Milán volt egykor, értekezést is akart írni az igék feltételes módjának múlt időben való használatáról, de azt hiszik, megtette? Egyáltalán nem. De helyette is adott gondolkodni valót, hiszen “Mi lett volna, ha lett volna” lett volna – ugye – a dolgozat címe, amihez egy Sakán nevű, tudós, vak ember annyi kiegészítést fűzött csupán: “Ez maga a meddőség. Semmi se származik belőle, csak bánat és bánat. Életünk irracionalitásának egyik jelképe éppen ez.” Hát, igen.

Ha feltételes a jövő és a múlt is, akkor a kiábrándító, elcseszett jelen marad csupán, ezt lehet szopogatni kakasnyalóka helyett. Viszont – én feleim -, hogy megértsük országunk működését fideszileg, figyeljünk csöppet Hábi Szádi és Sakán párbeszédére: “…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett. – De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem. – És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle. – Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak…”

Gondolkodjatok el ezen, és menjetek békével.

Gyász

Mi lesz velünk nagymama? Halottról jót vagy semmit! Na végre, fölfordult ez a patkány. – Ezen a skálán, nagy érzelmi és szókincsbéli gazdagsággal reagált a hírre Neria népe, miszerint hetvenöt éves korában elhunyt Vajna András György parókakészítő, filmiparos és kaszinómahinátor, egyben remigráns offshore-lovag és Orbán-kegyenc. Meghalt az egyik leghíresebb magyar, foglalta össze velősen érzelmeink felkorbácsolódásának okát és indokát az egyik lap, és kályhának ennyi elég is.

Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Rinocérosz és terrorizmus

Orbán Viktor Mihálynak valamelyik arculati tanácsadója – tán az, amelyik az egyik kampányban azt javasolta neki, hogy hazudjon magának egy kuvaszt, és azt vakerássza -, szóval valaki okos most, hogy kezd szétesni teljesen, úgy vélte, hogy miniszterügynök elvtárs legyen cuki, s emiatt fogadjon örökbe egy rinocéroszt. Ennek bőrzete oly jól menne a trottyos gatyájához, így vélték, és lett neki névleg egy olyan állatfajtája, amelyik a kihalás szélén tántorog. Tisztára, mint országának lakosai, már akik nem Lőrincek és klónjaik.

“Sok nehéz kormányzati munka mellett most végre itt egy könnyed meló.”
– így szellemeskedett miniszterügynök elvtárs, és arculatának javítása okán híveit arra kérte fel, hogy együtt adjanak nevet a szerencsétlennek. Mert csak zaklatott lesz a sorsa a bébinek, hiszen a miniszterügynök elvtárs felé áradó számolatlan átok és gyűlölet rá is telepszik majd, és szar lesz a karmája, aztán meghűl fürdőzés közben. Neveket is megadott OVM, hogy miből lehet választani, “most nem kell kétharmad” toldással, amitől az arculati tanácsadója azt hihette, hogy ettől majd göcög az ország, hogy de ari. Nem az egyáltalán.

A névkínálat a következő: Csülök, Fülig Jimmy, Chico, Antoine, Bernardo és Désiré. Ne, cseszdmeg. Valaki szólhatott volna az arculati tanácsadónak, hogy OVM a magyarságban utazik, annak a kultúráját védi mint a rosseb, e nevek jó része pedig nem passzol a vérvonalba. De még a görög-latin kultúrkörbe sem, és ettől meg majd a Németh Szilárd meghasonlik, aztán véletlenül a Rákos patakra vezényli a flottát, a magyar Luftwaffe pedig lebombázza a hajléktalanok állásait. Ez csak azért ugrott be, mert már viszik és ítélik el őket szakmányban, miközben ez a szemét rinocéroszokkal kurválkodik, hogy jópofinak tűnjön. Nem fog menni.

Erről a magyarvédésről meg az ugrott be, hogy a migráncsok miatt már időtlen idők óta készültségben van az ország. A falvak és tanyák mélyein a választópolgárok reszketve és csattogó protkóval ülnek a stelázsi mellett, hogy mindjárt megeszi őket egy turbános vagy ágyékkötős, vagy e kettő elegye. Sőt, karácsonyi vásárokra tankokat vezényel a bódék mellé OVM – mint emlékezhetünk -, hogy fokozza a félelmet. Mert a terroristák is itt lihegnek a nyakunkon állítólag, szóval teljes a káosz meg a téboly. Megvédjük a kultúránkat és az országunkat, ezt ordibálja a szerencsétlen rinocérosza mellől, aztán mi történt most meg, el se hiszed.

A terroristák elleni közös uniós fellépés ellen kizárólag Magyarország tiltakozott nyíltan, azért, mert ezt is arra az Európai Ügyészségre bíznák, amelybe Magyarország nem akar belépni, mert az korrupciós ügyeket vizsgál. A csütörtöki EU-csúcson az Európai Bizottság azt javasolta, hogy bővítsék ki az Európai Ügyészség feladatait a terrorizmus elleni közös nyomozásokra is, de az előtte lévő egyeztetésen a magyar kormányt képviselő államtitkárok – Varga Judit és Takács Szabolcs – le akarták vetetni az ügyet a napirendről. – Most mit mondjak erre? Már hűtlenek lettek a szavak.

Amit itt futólag leföstöttem, mutatja, hogy Orbán Viktor Mihály szaralak és rossz ember. Ez a kis rinocéroszbébi úgy keveredett a történetbe, ahogyan Putyin lovagol pucér felsőtesttel, vagy medvével birkózik. Türk testvéreink kedves vezetői meg tevével csókolóznak, Trump pedig majd hálaadáskor megkegyelmez egy pulykának és vele fotózkodik. Mind az összes ganaj próbálja eladni magát különféle állatokkal, mert az a megfontolás, hogy ez meglágyítja a hívek és az elnyomottak szívét. Valami különös okból fakadólag az állatoktól óhajtanak emberinek látszani. Ki érti ezt? Mindenesetre ha már állatok és gonoszság, iderakok egy kis Füst Milánt továbbgondolásilag.

“…– Hát csakugyan léteznek rossz emberek? Te is azon a véleményen vagy, amin én? – tette fel a kérdést egy Kolecsny nevű keresztény nyergesmester és öröm sugárzott az arcán. Nagyon jó nyergesmester volt, csak néha nekiesett az italnak s talán éppen ezért nagyon kedves ember is volt.
– Hogyne létezne rossz ember, – felelte Beder. – Ahogy tigris születik e világra, úgy születik rossz ember is.
– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár.
– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Na, ugye. Ui: a kis rinocérosztól elnézést kell kérnem, hogy rossz társaságba kevertem. Bocs.

A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Darwin még tartja magát

Kásler miniszter lekapcsolta a villanyt, és most sugároz. Az MMA csudásan giccses, ámde milliárdos épülete feletti örömében mesélte el, hogy “…A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy, a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése…” – No, drága pofáim, erre varrjatok gombot! Persze mondott más okost is, de kályhának ez éppen elég, és ne legyünk telhetetlenek.

Amióta miniszter lett ez a bácsi, mindenki csak tátott szájjal figyeli az új és még újabb csodákat, amik kifolynak belőle. Ki úgy, hogy elalél a világban való jártasságán, mert mindenhez ért a maga módján, mások pedig azon kapják magukat, abba a bűnbe esnek, hogy Balog minisztert sírják vissza szinte, mert ugyan ő sem volt piskóta, de, amiket ez a friss hús összedelirál, apám! Szinte híja az ember a szomszédot, gyere Józsi, cseszmeg, ilyet még nem hallottál. És nem is.

Viszont ő felel a fiaink eszéért és lelkéért, ezt el ne feledjük. Sőt, azért is, hogy ne dögöljön meg az ember időnek előtte. S miután a gyógyításban a tízparancsolat útmutatásait tartja kívánatosnak, és azt is megtudtuk plakátokról, ha mindenki permanensen mossa a mancsait, akkor örök életű lesz, azóta nincs mitől félni, hacsak tőle magától nem. Bár, ha Isten velünk, ki ellenünk? – Ugye.

De nem. Már a hét elején eláradt bennem valami savanyú, rossz érzés, amikor kiderült, a mi megváltónk óhajtása, hogy az általános iskolában szűnjön meg a fizika, kémia, biológia oktatása, s helyette valami egyveleget gyömködjenek a kölkek fejébe. Akkor még menteni lehetett a dolgot, hogy ebből még valami jó is kisülhet, az MMA-béli elszólása után viszont már nincs erre mód egy csöpp sem.

Kásler fejében valami egészen zavaros katyvasz lötyög a világról, aminek a mozaikjait összerakva egy középkori, féleszű szerzetes, a falu bolondja, és az aranycsináló alkimista elegye bukik elő, ha nem figyel oda. Hogy hangokat hall, és azok irányítják, az már minisztersége előtt is tudható volt, mert már akkor is ilyeneket mondott: “Az Einstein-féle tömeg-energia ekvivalencia képletet (E=mc²) már megcáfolták.”

Ha így gondolja, legyen, de akkor oda kellene hatnia – ha már -, hogy Paks2-őt állítsa le a kinevezője és haverja, akivel együtt nótáztak két napja egy vén Horthysta szülinapján, mint valami degenerált dalárda. Szóval, ha nem érvényes az emmcénégyzet, akkor nincs mi alapján kiszámolni, hogy abból a kurva uránból mennyi energia szabadul fel a hasadáskor, és az ilyesmi beláthatatlan következményekkel is járhat, amin nem segít a kézmosás és sem a tízparancsolat.

Hacsaknem az ima, mint minden bajok orvoslója. Egyébként Max Planck mondta a Kásler által kétségbe vont einsteini képletről (is): „Merészségében felülmúl mindent, amit eddig ember alkotott. Ez az elmélet olyan gyökeresen alakította fizikai felfogásunkat, mint amilyen mély változást okozott a világegyetemről alkotott nézeteinkben annak felismerése, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja.”

Ha és tehát igazán belegondolunk Kásler fejébe, azt látjuk, hogy Planck alapján ő még a geocentrikus világképnél akadt el, Brunot megégetné, és Galileit sem engedné katedrához. Székfoglalójában keresztényi és nemzeti értékekről mesélt, amelyekkel a NER útmutatása nélkül nem találkozhatott, most viszont már, mint látható, igen. Ugyanis – mint szintén tőle tudható – sorsfordító időket élünk, egy új világrend formálódik.

Ebben pedig: „Önök eldönthetik azt, hogy akarnak élni, és lehet élni szépen is, csak meg kell hallgatniuk, hogy lehet szépen élni, fel kell ismerni, hogy mi a szép élet. És ezt otthon, ha nem kapja meg valaki, és még az iskolában sem kapja meg valaki, akkor van nehéz helyzetben, de akkor még mindig támaszkodhat az egyházra.” – Itt tartunk káslerilag, voltaképp egy miniszter irányításával folyik misszionárius munka az országban.

Azt is tőle tudhatjuk, hogy az ősrobbanás spekuláció, s ha ehhez hozzávesszük, hazugság az, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése, hogy nincs szükség fizikára, kémiára, biológiára, hogy alaptörvényben rögzített a keresztény értékek védelme – ami lám, mit jelent -, akkor egy lépésre vagyunk az államvallássá nyilvánítástól, a kreacionizmus oktatásának bevezetésétől, és Darwin is megy a lecsóba a libsi tanaival.

Valamelyik lökött sorozatban volt hallható, mennyivel könnyebb az élet az iskolában, mióta a teremtéstan is játszik. A rossz tanuló azt mondta, ha valamit nem tud, miért van úgy, csak rávágja, Isten akarta így, és ez ellen nincs apelláta. Egy bírósági tárgyalást pedig Füst Milánnal mutatok: “…– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

Íme, hölgyeim és uraim, az új középkor foglalata, amelyben nekünk élni adatik. Ejj, a búbánatos, retkes, köpcös életbe, abba. – Mondta az ember, és tehetetlenül széttárta a karjait.