Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Kilengés

A móka, valamint a kacagás folytatódik drága polgártársak, valamint panelprolik. Itt van mindjárt Kocsis Máté, aki fajának és fajtájának különös, bizarr egyede, így a rendszer természetéből fakadóan persze, hogy polgármester máma még beláthatatlan lehetőségekkel. Leginkább e fiúból pap lesz, akárki meglássa outputtal.

Az általa degenerált VIII. kerületben álomszerű az élet, egyáltalán semmi felől nem kell gondolkodnia az alattvalóknak. Ez a Mátégyerek megteszi helyettük a maga különös módján, most épp egy rendeletcsomagot terjesztett a bólogatójánosok elé, amivel királyságában a „közösségi együttélést” óhajtja szabályozni, előírva, hogy mikor lehet fingani.

De nem is ez az érdekes igazán. A pukit még mámoros arccal el lehet titkolni a másikra mutogatva hangosan, ellenben, ha az embernek libikókázni támad gusztusa olyan parkokban, amelyek a megállíthatatlan Brüsszel miatt alkalmasak emberi tartózkodásra, akkor polgármester csinovnyik elvtárs tökön rúgja a fegyelmezetlen alattvalót.

Fölvezetésnek elég legyen annyi, hogy az elképzelt kocsisi világban, ha a panelben nincs kint az ajtón a lakás száma, akkor a Mátégyerek bekopog egy kétszázezres csekkel. Ez is milyenmár, mégis engemet az ütött szíven leginkább, miszerint az a tizennégy éven felüli rabszolga is ennyit fizethet, aki használja a játszóteret.

Ezzel ő a VIII. kerület illemkódexe szerint megsérti a közösségi együttélés szabályait, amire erős felhorgadásssal annyi szakad ki az emberből, hogy megazisten. Bukolikusabban: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki.

De hát, így jár a magamfajta paraszt, ha eléggé el nem ítélhető módon kihullik a fejéből az a tétel, hogy a NER-ben korán érnek az emberek, akik tizenhat évesen már teljesen alkalmasak közmunkára. Hogyan is venné ki magát, ha a komoly, dolgozó kamasz nem a kocsma homályában feledné a rabszolgasors keservét, hanem egy libikókán inogna ide-oda.

A rendszer különben is kiemelt figyelmet fordít a fiatalságra. Ennek másik bizonysága, hogy egy épp bimbódzó ellenforradalmár bírósági tárgyalását meg azért kellett elnapolni, mert épp aznap érettségizett, és ez nem vicc.

Az elvetemült alak bűne az, hogy egy tüntetésen beleszólt a mikrofonba, majd buszra szállt, és hazaindult. Azzal nem számolt csupán, hogy a tömegben számtalan Bretschneider ólálkodik, hogy Palivecekre vadásszon. A császár öfenségfének képmását ugyan nem szarták le a legyek, ezt a fiatalembert viszont mégis a hónuk alatt vinnék a Pankrácba.

A filmvászonra kívánkozó jelenet úgy történt itt, a mi országunkban, hogy a fegyelmezetlen egyed felszólamlása után buszra szállott a Blahán, pár perc múlva pedig az egyik megállóban rendőrautó csikorgott a busz elé. Egy fakabát fölszállt a készségre, és célzottan csak ezt az egy embert igazoltatta, most meg, ha túljutott az érettségin, mehet a bíróságra piknikezni, mint felforgató alak.

A rendszer múkodik, és zavarja őtet a hangos beszéd. A megafonos migráncs az terrorista, a mikrofonos maturáló pedig biztosan anyagyilkos. Tehát drágáim, itt kopogtat az ajtón a szép, új világ, és még csak szómánk sincsen, hogy helyre biccentsen. De látjuk, hogy már a legkisebb kilengést is, úgymint mérleghintázás és meggondolatlan pofázás, keményen igyekszik megtorolni, hogy kis ideig még jó legyen neki. Mindebből az a beláthatatlan rossz érzés horgad föl az emberben, mi lesz itt, ha ne adj’ Isten esetleg egy pofon is elcsattan, amit oly nagyon óhajt már a királyi udvar. Szarrá fognak lőni bennünket nagy reszketésükben. Az lesz itt.

Kerek százmillió

Tegnap este, hogy jó legyen nekem, baszketbált mutatott a tévé bajnoki elődöntő formájában azzal a két csapattal, amelyek közül – mit ád Isten – boldogult úrfikoromban mindkettőben pattogtattam. Ez a különleges alkalom indokolta, hogy olyan csatornát nézzek, amelynek a nevében „M” van.

Bár ez sportra szakosodott, mégsem volt tanulságok nélkül való a nagy bámulás, nekem már az is új volt, hogy a félidőben egyperces volt migránsokkal, de a vége, az mindent vitt. Amikor is szülővárosom csapata megnyerte a végsőkig kiélezett meccset, és döntőbe jutott, a csarnok a benne lévő háromezer emberrel fölrobbant.

Ilyenkor jön az alélás a csarnokban és a képernyő előtt is, persze, ha hagyják. De ezek nem. Amikor a centerünk ajkai közül kiszakadt a tagolatlan üvöltés földöntúli örömében, és lehullottak a csillagok az égről, az „M” nevű televízió egy éles vágással nekilátott megállítani Brüsszelt, élénk kurvapicsázásokat váltva ki a rajongóból, aki én voltam.

Amúgy tényleg nyugis egy alak vagyok, és rögtön átláttam, hogy ennek így kell lenni. Még a nap folyamán olvastam a hírek között bizonyos Balásy Gyuláról, aki a Fidesz holdudvar új, hipergalaktikus szupersztárja. Igaz, a gázszerelőnek csak jelenthet, mégis tanulságokkal terhes az ő meséje is.

Brüsszelből gazdagodott meg mindenféle munka nélkül. A fiúk szerződtek a cégével „az állampolgárok életét kiemelten érintő kormányzati döntésekkel kapcsolatos feladatok ellátására” előbb közel kettő, aztán meg majdnem nyolcmilliárd forint értékben brüsszelezési feladatokra.

A nyolc manust foglalkoztató cég adózott eredménye száztizenöt millió, amiből, mint tulajdonos, Balásy százmillió osztalékot vesz ki. Ha most abba gondolok bele, hogy a népek bérének harmadát azért nyúlják le, hogy a csirkeszárnyra azért fizet a nélkülöző Jolán néni huszonhét százalék áfát, hogy Balásy kerek százmilliót kapjon, akkor eléggé zaklatott leszek.

Be kellett látnom, hogy a kék színű mocsok azért hömbölög a plakátokon, mindenféle nyomtatott sajtótermékben, és azért folyik a tévéből, hogy a hülyemagyar ne a Balásykon gondolkozzon – ha egyáltalán eljut hozzá ez az infó -, hanem a kerítéseken túl keresse az ellent. Pedig az a falakon belül van, hiszen ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban.

Ilyes környülállások közepette éppen ezen a napon a bajuszos szaralak, akit ’álamelnöknek csúfolnak, Rozsályon járt pálinkázni és dolgos népünket, meg a munkát dicsérni, és nem szakadt rá a mennybolt. Mint ahogyan Vajnatimire sem, aki meg Cannes-ban aranyat zabált.

Az ilyen tudások óhatatlanul fölzaklatják a proletárt, és a végén, amikor már sem Brüsszellel, sem pedig Sorossal nem lehet eltakarni a gyalázatot, még elpattanhat egy húr. Ami pedig az igazi nemzeti sorskérdés, hogy az álkeresztények frazeológiáját kikölcsönözzük, lehet, hogy erre direkt játszanak, hogy Mennyei Béke Terét varázsoljanak a Kossuthból. Simicska-folyadék ez a bagázs, tehát csak langsam, Balásy meg dugja föl magának a százmillióját.

Villamos a Holdra

Most már teljesen biztos, hogy prime minister Victor Orban nem csak a fedett sportlétesítmények, hanem mindenféle síneken guruló közlekedési eszközök irányába is perverz vonzalmakat érez. Kisdobos korában az ő édes apukája még nem volt bányatulajdonos, így bizonyára nem tudott az ő kicsi fiának csillogó villanyvasutat abszolválni sem TT, sem PIKO méretben, ami hiátust most a romlott kamasz uniós pénzből pótol, s nagyban. Ilyen pénzekből és pénzekről hazudozik itt nekünk.

A felcsúti pöfögmény még el sem ért nagy duzzogásában Bicskéig, most a hódmezővásárhelyieket szórakoztatja ez a trampli egy Tram Trainnel, azaz helyközi villamossal, amely az ábrándokban Szabadka-Szeged-Hódmezővásárhely vonalon szaladgálna. Bár mehetne akár Belgrádig is, vagy a Holdra, a játékos képzeletnek semmi sem szab határt egyrészt, másrészt pedig kicsire nem adunk, a csillagokat is oda lehet ígérni az égről, mibe kerül az? Semmibe sem.

Valami ilyesmiről szól a „Modern városok program”, ami örömökkel első emberünk házal szerte a hazában, és a nagyszabású turné most épp Lázár úr szerelmes hazájába érkezett villamosi álmokkal. Másutt mást, akármit, mindent megígért és aláírt dobpergések közepette. Ott tartunk, hogy eddig huszonhárom várossal köttetett meg a szellem-megállapodás mindösszesen háromezer négyszázmilliárd 3.400.000.000.000 forint értékben. Másképpen 3.400×10 a kilencediken, vagy hogyan is mutassam a valószerűtlent.

Nem tudom már végképp, miképp fösthetném le mutatósan a hazugság mértékét, ami bazi nagy, voltaképp igazából már szó sincsen rá. Mert mi is történik velünk, drága polgártársak? Házhoz megy ez a Cipolla, és minden szart megígér, amiből kedves szokása szerint semmit az ég egy világon be nem tart, sőt, szándékában sincs, még gondolatban sem akármit is teljesíteni. A huszonhárom város közül alig pár kapott csupán néhány nyüves milliót, és a költségvetésben sincsen se híre, se hamva ilyen tételeknek. És mégis nyomatja a kamut.

Akkor mégis mért teszi? Tehetnők föl a kérdést, ami bonyolultságra válasz nemigen van. Az állhat a legközelebb az igazsághoz, hogy ő ilyen, ilyennek született, vagy ilyenné tette az élet. Ebben lehet valami spiritusz, hiszen a filozófiája is az ennek a kóklernek, hogy mer nagyot álmodni, másrészt meg, hogy a bamba népség ne azt nézze, amit mond, hanem, amit csinál. Ennyire antagonisztikus ellentét azonban a kettő között meglehetősen ritka a történelemben, ilyképp egyedüli példány ő, kiállítani való organizmus.

De ezt is tudja, sőt, csak ezt tudja. Viszont így egyesével hülyét csinálni a városokból, megalázni a polgármestereket mégis csak beteg lélekre vall, amin viszont meglepődni fölösleges. Járja itt a vidéket a páncélozott szánjával, mint valami télapó, de semmit sem visz, csak képzeletben szórja a nemlétező pénzét. Mosolyogva kiáll az emberek elé, és villamost ígér, meg űrállomást, repülőteret és mindent, amit a paraszt elképzel az ő hülye agyával. Ami pénze egyébként van neki, azt is Brüsszeltől kapja, míg meg nem állítja, vagy az nem őt, s akkor lesz vége ennek a cirkusznak.

Olyan ez az egész delír, mintha én összetrombitálnám az utcabélieket, és megkérdeném, mi köll, emberek? Új gumi a tolószékre? Meglesz. Formatervezett kampósbot? Az is. Toronyóra aranylánccal? Pláne. Kiskutya fasza? Naná. Így haladnánk sorban az óhajokban, mindenki megkapna képzeletben mindent, a népek a vállukon vinnének a sarki kocsmába, ahol szidnám a Fő térieket, holott belőlük élek napra nap. Éltetőim pedig a kocsma előtt várnának, hogy na, mi lesz? Én pedig a hátsó ajtón iszkolnék a francba.

Csakhogy az ilyesmit nem kormányzásnak, hanem szemfényvesztésnek nevezik, és mégis ez a létezés alfája meg omegája kétmillió ökör számára. Végül is és voltaképp ezeknek a szeánszoknak az igazi célja ez: gyarapítani a nyájat. Milliárdokkal villogni, Trump mögé beállni, hülyeségeket beszélni, gondolatokat beszántani, szotyolát zabálni, böfögni a pörkütt után. Ez Orbán Viktor kivonata és végső olvasata közel három évtized teltével, ami meglehetősen lehangoló, és egyre inkább trágyaszagú. Ahogyan az egész ország is, ha tetszik, ha nem. Leginkább nem.

Három ebéd (szociográfia)

Part. 1./ Miközben az ország első számú embere – aki csak érettünk él – betért egy lakótelepi étterembe, amelyet előzőleg féregtelenítettek és bombamentesítettek, a panel alatt sátrat vertek a tévéstábok, és alkalmi árusok telepedtek meg. Eközben pedig első számú segítője asztalterítőből partedlit kanyarított a kedves vezető tokája alá a népiesch hatás kedvéért. A műalkotás, amely emberünk ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt alaposan ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyarosch, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. A stábok ezt az idillt kiküldik az éterbe, és magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik fele egyből elalél, és rohan a fülkébe forradalmárkodni. Röhögni ér.

Part. 2./ Midőn országunk másik embere – aki majd érettünk él -, és aki ezt az elsőt igyekszik leváltani, betér egy pesti kisvendéglőbe, amelyet nem féregtelenítettek, bombákat meg nem raktak oda, mert minek, a kertek alatt nem települnek meg alkalmi árusok, és stábból is csak egy van, hogy diabolikus voltát megmutassa magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik felének, hogy hitében őt megerősítse, semmi különös nem történik. A másik ember nem gyöm partedlit a füle mögé, hanem csak úgy van. Az utcára pakolt asztaloknál foglal helyet a vendég, a kép nem népiesch, se nem magyarosch, látszik rajta a Soros keze. Míg az ország első számú embere magányosan zabál, ez itten ketten van, és láthatóan konspirál. A tudósítás szerint nem ez a botrány, hanem, hogy mi várható egy olyan alaktól, aki Budapest egyik legdrágább éttermében bukott le, holott az árakat nem közli a hívekkel. Itt az állítás önmagáért beszél, mint úgy általában, ahogyan máma a propaganda működik. Ettől elalélva magunk a képen migráncsokat is föl vélünk fedezni, akiket ez a másik ember az asztal alatt a tenyeréből etet, és látszik, hogy titokban patája van neki. A tudósítás szétterül az éterben, és az ország nagyobbik, ámde halkabbik fele az asztal alá esik a röhögéstől nagy kínjában.

Part. 3./ Amikor az ország egyik embere – özv. H. J.-né – a tízmillióból, akiért/ből ez az első jelenleg él, a másik meg majd szeretne, ebédhez készülődik, csak a Blöki van féregtelenítve, és kerti budi mellett várja majd a terített asztal, viszont addig meg is kell főzni. Az ország egyik embere tehát szertenéz a nagybüdös spájzban. Az egyik sarokban talál egy marék sárgaborsót, ami életet majd fokhagymával készít el, szerencsére zsír is akad a bödön alján (mázli). Fölteszi ezt a kibaszott borsót, és addig rotyogtatja, míg fölismerhetetlen massza nem válik belőle. A szalonna bőrét már tegnap megfőzte feltétnek, így már csak annyi a feladat, hogy első fogásnak magyarosch köménymagos levest kreáljon, amibe a száraz zsemléből pirít népiesch kockákat, hogy tartalmas legyen. Amint készen van a nagy mű, kiviszi a menüt a budi mellé, mert már csirpolnak a madarak, elmondja magában az asztali áldást, és fogatlan szájához emeli a falatokat. Végezvén az ötszáz michelines tobzódással a maradékot a féregtelenített Blöki elé önti, aki majd ettől lesz anyahordozó. Stábok őtet nem kísérik, csak leveleket kap, hogy állítaná meg Brüsszelt a göcsörtös hátával. Ennyi figyelem jut rá, mert ő nem Bözsi, hanem Jolán, hogy bassza megazisten! Érzelmi reakciót ki-ki a gusztusa szerint produkálhat.

Plakáthalál

Özv. H. J.-né, miután a rigók napkelte előtt egy órával fölkeltették álmai gőzeiből, oldalra nyúlt, a pállott vízből kiemelte fogsorát, konyharuhával kicsit megdörgölte, és aszott ínyére helyezte a rágást szolgáló műanyagot. Mindezek után a sarokban lévő lavórhoz csoszogott, megpaskolta vízzel ráncos arcát, lafogó mellei tövét meg hónalját, így felfrissülvén pedig magára öltötte szakadt otthonkáját meg a mamuszt, és nekilátott túlélni ezt a napot is.

Tegnapról maradt még egy kis cikóriás teje, cukorral, csakis cukorral, abba belemorzsolt egy fél száraz zsömlét, megvárta, míg gusztustalan, alaktalan péppé alakul át az egész massza, és kiskanállal majszolgatni kezdte az életben maradás ocsmány moslékát, és még mindig sötét volt, de a rigók egyre hangosabbak voltak, majd beszakadt ordításuktól az ablak. Bekapcsolta hát az urától rá maradt Sokol típusú hangtéglát, ahol híreket mondtak, örökké csak híreket.

Özv. H. J.-né ilyenkor szokott meghasonlani, ami minden egyes elcseszett napját teljesen tönkretette már kora hajnalban, mert amit ott hallott, sehogyan sem passzolt azzal, amit pápaszemes szemeivel látott, pláne nem, amit saját, lehangoló életében tapasztalt, de úgy hitte, benne van a hiba, hiszen nem dolgozott már keményen, mint a többi kisember. Bár egész életében ezt tette a gyárban, aztán, amikor azt bezárták, a bölcsőde konyhájában, de ez olyan régen volt, hogy már alig is emlékezett rá.

Kitartottnak, az állam ribancának érezte magát, és tán épp emiatt, mintegy törlesztésként hallgatta minden reggel a híreket, amelyekből semmit sem értett, csupán szavak maradtak meg a fejében, hogy Brüsszel, migránsok, terrorizmus, kommunisták, ilyenek. Ettől mindig megkeseredett a túlcukrozott cikória a protézise alatt, és elkezdett a szíve kalapálni, mert az nagyon gyenge volt szegénynek, összevissza, kihagyásokkal verte a tamtamot a melle alatt, ilyenkor lila lett a szája, mintha kirúzsozta volna.

Okosabb ő ezektől a hírektől nem lett, csak a rossz érzés növekedett benne minden reggel, amit estére úgy-ahogy ki tudott heverni. Most viszont elfogyott a szívgyógyszere, és nem volt képes megregulázni az öreg jószágot, viszont a boltba át kellett imbolyognia, mert nem volt otthon se tej, se zsömle, és főzni is kellett volna valamit már ezen a héten. Ahogy világosodni kezdett, úgy, ahogy volt, mamuszban, otthonkában indult a túrára, és amint kilépett az utcára, ott állt előtte egy bazi nagy kék tábla, rajta a felirat, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ezt ismerte már a rádióból, de ilyen testközelből még soha nem tapasztalta meg a harcot, vizsgálta hát elölről meg hátulról, de csak a fölirat égett bele a szívébe meg az agyába. És ekkor fordult be a sarkon a kamion. Özv. H J.-né rendetlen szíve kalapált, már alig is volt magánál a reggeli csípős hidegben, és ahogy a monstrum közeledett feléje, elméje teljesen elborult, úgy érezte, hogy a karácsonyi utalványát meg kell szolgálnia, hogy a tartása visszatérjen. A kamion haladt, ő már nem is látott semmit, csak, hogy valami közeledik. Jön Brüsszel, gondolta, és feltartott kézzel állt az autó útjába, testével védve a hazát. Akkorát csattant, hogy a környék összes kutyája egyszerre ugatott fel.

Brüsszel csak poroszkál szembe

Hogy miniszterelnökünk egy idióta bohóc, az eddig sem volt egy vaszisztdasz. De tud rá még pakolni. Máma is. Hogy milyen irányban gondolja a férfi-nő viszonyt, azt emlékezetes kézcsókjai demonstrálják, de, mint az kiderült, ezt is lehet turbózni.

Azt mondta a mi egyetlenünk szokásos péntek reggeli miséjén, hogy azért nem csapkod asztalt Brüsszelben, mert: „Vannak hölgyek, ez korlátozza a lehetőségeinket, nekünk, férfiaknak rendesen kell viselkednünk”. Nem azért, mert amúgy be van szarva.

Volt más is. „Európa még mindig a világ legjobb helye, de a hanyatlás és a kihívások korszaka előtt állunk – ha nem változtatunk, a kontinens rövid időn belül elveszti jelentőségét.” – Mondja ő. Akárhogy is gurgulázok az emlékezetemben, kontinensről, mint jelentőségről még nem hallottam, de majd fölnövök a föladathoz.

Arra azért visszatérve csöppet, hogy prime minister úrnak a hölgyek megléte mennyiben korlátozza a lehetőségeit, pár apró kérdésem akadna csupán. Vak komondorilag, vagy Kövér Lászlóilag, mert az sem egészen mindegy, vagy talán mégis.

Hogy miniszterelnökünk egy idióta bohóc, az eddig sem volt egy vaszisztdasz, hogy térjünk meg a kiindulási mozzanathoz, de tud rá még pakolni. Máma is. Hogy milyen irányban gondolja a férfi-nő viszonyt, azt emlékezetes kézcsókjai demonstrálják, de, mint az kiderült, ezt is lehet turbózni.

Azt mondta a mi egyetlenünk szokásos péntek reggeli miséjén, hogy azért nem csapkod asztalt Brüsszelben, mert: „Vannak hölgyek, ez korlátozza a lehetőségeinket, nekünk, férfiaknak rendesen kell viselkednünk”. Nem azért, mert úgy amúgy be van szarva.

Volt más is. „Európa még mindig a világ legjobb helye, de a hanyatlás és a kihívások korszaka előtt állunk – ha nem változtatunk, a kontinens rövid időn belül elveszti jelentőségét.” – Mondja ő. Akárhogy is gurgulázok az emlékezetemben, kontinensről, mint jelentőségről még nem hallottam, de majd fölnövök a föladathoz.

Arra azért visszatérve csöppet, hogy prime minister úrnak a hölgyek megléte mennyiben korlátozza a lehetőségeit, pár apró kérdésem akadna csupán. Vak komondorilag, vagy Kövér Lászlóilag, mert az sem egészen mindegy, vagy talán mégis.

Mindezekből is kitetszik, hogy egyetlenünk tényleg nincsen magánál, az viszont mindent visz, hogy szerinte az idei év arról szól, hogy „Brüsszelt meg kell állítani.” Hol jön ő velünk szemben, illetve, mi a rosseb van? Most indul a mi egyetlenünk állítólag Salgótarjánba, ahol hatvanöt milliárdot ígér majd nem a saját birtokai jövedelméből, hanem Brüsszeléből. Ezt most adjuk össze.