Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.

Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.

Trócsányi, tükör, ferde kép

Trócsányi nem érti, Trócsányi megdöbbent, Trócsányi perel. Pedig fodrásznál is volt, új szemüveget csináltatott az Ofotértban, új az öltöny, a cipő, tán még az arcvíz is, de nem engedik be a klubba. Szar ügy, ha szembe találkozunk Európával, ahol – úgy nagyjából és nem mindig – működnek a dolgok. Mielőtt elmerengenénk Trócsányi és a világ kapcsolatán, először azon mélázzunk, hogy mi a jó francért akar perelni ez a szerencsétlen.

Ígértek neki valamit? Nem. Szerződtek vele, amit nem tartottak be? Nem. Történt jogsértés? Assenem. Az idióta főnöke jelölte őt, ami nem jogosítvány, csak egy masni a hajban, a klubban pedig azt mondták, kösz, nem. Persze, fáj az embernek, ha büdösnek találják – hiába glancolta ki magát -, de ez nem magyari NER, ahol minden nekik fütyöl. Trócsányi így járt, kár volt meginni azt az utolsó felest, amitől kiment a fejéből, mit művelt előző nap.

Szájer efendi politikai lincselést emleget, egyáltalán az egész bagázsnak habzik a szája, és ezen az ember eltelten göcög, de nem azért, mert örül a káruknak, hanem, mert látja, nem értik – vagy csak úgy tesznek – a világ normális működését már. Az itthoni úthenger módszerük annyira a génjeikbe ivódott, ha van egy kavics, amit akadályok nélkül nem tudnak elporlasztva kilapítani, akkor visítanak, mint a vett malac.

Az ember tehát annak örül, látva a nyomorúságukat, hogy egyáltalán létezik olyan erő az Univerzumban, amely képes ellenállni nekik. Mert, magunk közt szólván, a kirakati csillogáson kívül nem oszt és nem szoroz, hogy Trócsányi biztos vagy nem biztos, annyi jelentősége van, mint, hogy milyen színű a szemüvegkerete. Hazatérvén ott folytathatja ugyanis, ahol abbahagyta, s ami másutt törvénytelennek mutatkozik. Énnekem meg a Mari néninek attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy ő biztos oder nem.

Nem is foglalkoztam volna Trócsányival egyáltalán, mert nem érdemes, ha nem csúszott volna ki a száján egy félmondat, amiből kiderült, milyen reménytelenül mélyre süllyedt ez az ember, és az egész ország is. Olyan időket vizionált a sipítozásával, amikor szembe jött vele a jog és a nem fideszrend “amelyekről azt hittem, hogy többé már nem térnek vissza”. – mondta ez a szerencsétlen, burkoltan kommunistázva megint, moszkvázva Brüsszelt a mondat mélyin.

Ahogyan Marx a fejéről a talpára állítva a hegeli dialektikát óhajtotta meglelni az igazat, úgy kellene Trócsányi agyát is – és mind az összes csürhetagét – helyrepofozni. Orbán jelöltjével ugyanis a baj az volt, hogy a cége megbízást kapott egy olyan kormánytól, amelynek maga is tagja volt, továbbá, amit egyelőre még ki sem mondtak, hogy bájos személyében hathatósan vett részt a jogállam lebontásában, és most nem Polt stílusában foglalkoztak mindezzel, hanem szikáran és tényszerűen.

Az a helyzet, hogy a Trócsányi által vizionált visszatérő idő megtörtént, ámde nem odakint, hanem idebent, a történelem és az idő kereke nem Brüsszelben, hanem Budapesten forog visszafelé, és innen kitekintve tényleg furcsa lehet az a különös kinti világ, amelyet ezek szerint nem is ért, vagy pedig csak úgy csinál, mintha nem értené, mert a cirkusznak és az ámításnak menni kell tovább. Muszáj lesz megint Máraival megmutatnom, mi az, ami Brüsszelnek nem tetszik:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Nos, ehhez képest, ha valakinek – most Trócsányinak – azt mondják, hogy ezért büdös, az lehet, hogy fáj, de ha fáj, akkor mindez azt mutatja, hogy a hiba nem abban van, aki őt büdösnek tartja, hanem benne, aki azt hitte, ha egy szarhalmot befúj némi kis parfümmel, már rendben is van minden. Hát, nem. Hiába a fodrász, a szép, új öltöny meg a cipő, a benne lévő ember maradt, ami és aki volt. Olyan alak, aki nem komilfó a normális világban. Nem a tükör rossz, ha a képed ferde, hogy ilyen dakota bölcsességgel zárjam le Trócsányit egyszer s mindenkorra.

Hagyjatok má’ lopni!

Hagyjatok má’ lopni! Vagy inkább autentikusabban: Haggyatok mán lopni! Nagyjából így lehetne karakánul összegezni, amit Halász János – mint Fidesz-frakció szóvivő – és Hollik István – mint kormányszóvivő – egymásra feleselve összedelirált, majd Halász így vonta meg a mérleget: “Ez így nem mehet tovább!” – Az elkeseredett és fölháborodott, mintegy forradalmi ihletésű felvonyítás az Európai Unió vezetésének szólt, mert Brüsszel nem kellő mértékben járul hozzá a határok őrizetéhez. Drága a GYODA, na. Halász új vezetést akar az Unió élére, viszont szólni kéne neki, hogy a választások már megvoltak, és a gazdája elbukott.

Elmesélem azért, hogy min vergődött ez a két nyomorult. Hollik szóvivő bejelentette, hogy a határvédelemre 2015-től szánt költségeknek csupán mintegy egy százalékát, azaz 6,6 milliárd forintot térít meg Magyarország számára Brüsszel. Erre ordibált még aznap, tehát tegnap a sárkány másik feje, ez a Halász, hogy tarthatatlan ez már, ki sem lehet bírni. Megbeszélhették volna a vár menzáján is ezt akár, vagy a liftben, vagy egy kocsmában dülleszkedve, merengve a világ gonoszságán. Ilyen produkcióhoz fölösleges százmilliárdos médiát, plusz még további ötszázat tartani a KESMA kebelében csurig írástudatlan slapaj pártmunkásokkal.

Fideszi gondolkodással ezt is fizethetné Brüsszel, több maradna a gazdának és a haveroknak. Mert azért arra jó volt ez a mű-kifakadás, hogy az ember elkezdjen számolgatni a ducci kis – oder csontos, göcsörtös – ujjain, hogyha egy százalékot fizet Brüsszel a határi pénzekből, és az 6,6 milliárd pénz, akkor a bevallott költségek 660 milliárd magyar adóforintokra rúgnak. És akkor megkérdi az ember, mire, s ha nem látja, akkor, hogy: kinek a zsebébe. Egy vizes világbajnokság már ez a határvédelem, viszont ezt megpróbálják pofátlanul Brüsszelre lőcsölni, s ha nem megy, hörögnek.

Egyébiránt ilyesmi miatt plakátolták ki Orbánt a ködös Albionban.Őt mutogatták az angol parasztnak, hogy Joe/Steve, etc., ha az Unióban maradunk, ez a faszi teszi zsebre a pénzedet, és kész is volt a Brexit. Orbán már úgy is képes ártani, ha nem is tesz érte, vagy nem is akarja igazán. Ez ám a karrier, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi. Hogy mire ment el a határon majdnem hétszáz milliárd, az majd a bíróságon kiderül, de a Fidesz és a vezér tapló habitusa már most összegezhető: a legrosszabb fajta harácsoló tolvajbanda, amelyik nem átall mindenre pénzt kérni a klímavédelemtől, határőrizeten keresztül a kis maci valagáig, mondván, ez neki jár, ez őt megilleti. Hát, nem.

Nem lehet számolatlanul zsebre rakni az angol paraszt, a német gyári munkás és a holland halász adóját, s ha jobban körbenézünk, ma már a távoli és elátkozott Brüsszelben is egyre többen látják úgy, hogy nem kéne finanszírozni az Orbán, az ő családja és az ő haveri köre gazdagodását. Sokan látják így, de nem elegen. Az pedig már tényleg mindennek az alja, hogy amikor az Unió úgy dönt – mert ismeri már Tiborczot – hogy ellenőrizetlenül és hasra ütésre nem ad százmilliárdokat, akkor ezek ordítanak fenyegető hangon, hogy “ez így nem mehet tovább”. Tényleg nem, és tényleg röhejes, ahogyan egymással feleselnek a magyar paraszt ámítására, plusz rezsiutalvány és zacskó krumpli.

Mindezeken túl, hogy a létezését igazolja, Halász elvtárs még megjegyezte: “Nem csökken a migrációs nyomás”. Akkor szólni kellene a statisztikának is, mert elég csak felmenni a police.hu honlapra, ahol snájdig kis grafikon található a nyitóoldalon “Illegális migráció alakulása – heti bontásban” címmel, és a kék kis oszlopok azt mutatják nekünk, hogy hetente úgy nagyjából kétszáz szerencsétlen keveredik a határunkra, mert követtek egy madarat, aki azonban a kerítésnél visszafordult. Ha osztok-szorzok, ez naponta átlagosan kábé huszonöt-huszonhat menekülő ember. Hogy mi került és kerül ebben majdnem hétszáz milliárdba, az titok. Illetve a címben már megfejtettük, tehát semmiféle látnivaló nincsen már. Tudjuk.

Illetve stílszerűen: Tuggyuk.

Varga Judit harcban áll

Dobrev Klára azt mondta tegnap az ATV-ben, hogy a nagyságos Néppárt tagjai azzal lobbiznak Trócsányi László biztosi kinevezése mellett, hogy ő nem is Fidesz-tag. Mért ne hinnénk Dobrevnek, ilyet nem talál ki az ember, pláne, ha ha már Járóka megválasztása után is azzal védekeztek némely rászavazók, hogy nem tudták, a nacsasszony Orbán kompániájához tartozik.

Mindebből két dolog fakad: a más országbéli brüsszeli képviselők sem nagyon tudják, hol is élnek, másrészt pedig a mi kis fasisztáink sorsa beteljesedett, Európában már úgy tekintenek rájuk, ahogyan itthon is kellene. Azaz, mint pestises, undorító képződményre, gennyes fekélyre, akit, akiket nagy ívben kerülni kell. Remélhetőleg Ursula naccsága is megvilágosodik, mielőtt túlságosan kinyílna a csipájuk, de ebben inkább ne reménykedjünk.

Ehhez képest itthon hatalmas a pofájuk, belső használatra az összes egy harcos kiskakas vagy verhetetlen terminátor. Harsognak a trombiták, peregnek a dobok, élükön a legfrissebb hússal, Varga igazságügyes elvtársnővel, aki úgy látott neki a kaszabolódásnak, hogy lassan Szijjártó is leckéket vehetne tőle. Sőt, lehet, a csaj még jobban is focizik, mint a tarajos. Más érdeme egyiknek sincs, de nem is szükséges Neriában, mert ez a hely bokréta a kalapon, ilyen más nincs is sehol.

Varga elvtársnőt, mint emlékezhetünk, arra szerződtette Orbán gazda, hogy “segítsen megnyerni az uniós csatákat”, és ő neki is látott a segítésnek, de nagyon. Most azt trombitálta szanaszét, hogy a magyar kormány visszautasítja a jogállami kritériumokhoz kötődő uniós támogatást. Budapest ellen fog állni, mondta a kis Boudica, és szeme vérben forgott, de az ilyen fölösleges időtöltés, ez a fél mondat már egy szerelmetes vallomás, hogy baj van velünk. Ha nem lenne, nem kellene ordítani.

Varga elvtársnő szerint minden nagyon szép, minden nagyon jó, és ő mindennel meg is van elégedve. Az a szar a propellerben, hogy viszont az Európai Bizottság szerint meg nem. Ez a szerv ugyanis a Stop Soros törvénycsomag miatt keresetet indított Magyarország ellen az Európai Unió Bíróságán éppen most. A Bizottság úgy látja, hogy a menedékjogot és a tartózkodási engedély megszerzését támogató tevékenységeket büntető magyar törvényi rendelkezések uniós jogba ütköznek.

Már egy éve elindították ellenünk a kötelezettségszegési eljárást, ennek a bíróság az utolsó szakasza, mert Pártunk és Kormányunk nemhogy orvosolta volna a kifogásokat – hogy például nem éheztetünk embereket, ilyenek -, hanem szóba sem állt senkivel sem. Ez a magyar virtus, függöny mögé bújni, nem válaszolni, el sem menni, ami tempó a kerítésen belül működik, azon kívül viszont nem. Valami lesz tehát ezen a bíróságon, de, hogy mikor, azt senki sem tudja, és addig is azt csinálnak, amit csak akarnak.

Az uniós pénz nélkül két perc alatt omlana össze kies hazánk gazdasága, hiába állít mást Orbán, persze, hogy fájna, ha nem kapna. Varga elvtársnő igazságügyes sajátságos harcias feladata tehát mondjuk Handó Tünde fékentartása helyett az, hogy ne zárják el a pénzcsapokat. Ehhez tényleg elég a bírósági fogalmazói gyakorlat, amiből ilyen alapvetések születnek a magyar fasizmus védelmében a szájából: “A tagállamok eltérő alkotmányos történelme a jogállamiság ügyében összehasonlító látásmódot követel.”

És nem viccelt, amikor mondta. Egyáltalán nem. Ez egy elvetélt kísérlet arra, hogy az Aranybullából vezesse le Mészáros lopásait, II. Andrásig utaljon vissza a Fidesz kiváltságainak magyarázatában, összefoglalva: azt csinálok, amit csak akarok, és mindenki bekaphatja. Így kell megfelelő formulába foglalni az arroganciát, ami a magyar képviselők felé nyíltabban mutatkozott meg már a meghallgatáskor. “Nyugodtan lehet küldeni az sms-t Strasbourgba, vagy ahol várják”.

Ezt mondta az érdeklődésekre Varga nacsasszony, most pedig Strassbourgot és Brüsszelt oktatja a sajátos magyar demokráciáról, ami kicsi is, sárga is, meg nem is az. Ezért a miénk. Varga Judit hadban áll tehát, s ahogyan az Unió jelenleg kinéz, még győzhet is. Nem csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, mégis lesz közigazgatási bíróság – mert ezt is mondta -, minden megy tovább tehát, csak még rosszabbul. A józan hangok szerte a világban elhalkulnak, a dob pereg.

Az egész nagy csata azért van végül is, hogy fennmaradjon a Fidesznek az az álomszerű állapot, hogy az Unió adófizetőinek pénze Orbán és családja, valamint népes cimboraköre zsebében landoljon, s ha ez uniós jogba ütközik, akkor a magyar adófizetők majd befizetik a büntetést. Ez a kegyes vin-vin állapot, s ha a Néppártnak csak az fáj, hogy Junckert kiplakátolták, ez meg nem, marad is így. Mint látjuk, legfeljebb letagadják, hogy közük van a Fideszhez. Így egyszerű ennek a Vargának, soha nem esik el a csatában, és marad itt nekünk még jó ideig.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

Folytatják, gondolom

Emberek! Emberek! (És ezt tessenek nyílt, á-ba hajló első e-vel, a másik kettőt pedig már majdnem é-vé zárulva elképzelni. Megvan? Köszönöm.) Micsoda egy nap lesz április ötödikén, mekkora egy történés, hogy beleremegnek a bércek és a rengeteg erdők zengik dicséretét.

Szóval ötödikén a Fidesz a Bálnában bemutatja az európai parlamenti választásra készülő programját, és felszólamlik ott maga Orbán Viktor, valamint tölteléknek a Szijjártó-Trócsányi-Szájer trió, és ezek így együtt megéneklik a párt céljait, meg a kihívásokat. Mennyit lehet majd ott tapsolni, nevetni, göcögni, és a végén nótázni is talán, mert a szoftver már lefagyásra kész, meg az ukránok is ott toporognak a határon.

Mit mondhatnak vajon a bávatag népeknek ezek négyen, egy izgalomban fetrengek már csak. Hogyan celebrálódik a szeánsz, megtestesül az ige, vagy elhangzik a Magasztos szózata, fülbe súgják a törvényt akárha Allah, megvilágosodnak a gyaloghuszárok, vagy sámándobbal püfölik a fejükbe, annyi módja van a győzelemnek permanensen.

Ám az a kérdés, miért kell négy ember annak elmondásához, hogy “folytatjuk”, mert több nem szokott lenni, és erre szokták a népek nagy sóhajokkal elkiáltani azt mind, hogy hurrá. Csak ezt mondja mind az összes. Ez a misztikus folytatás pedig nem takar egyebet, mint a szabad rablás logisztikáját, rekatolizációt és misszionárius tevékenységet, ezzel együtt pedig az ország erkölcsi és intellektuális lezüllesztését a saját, föld alatti nívójukra.

Ebben az összegzésben ragadható meg a Fidesz-kormányzás eszenciája, ezt folytatják, ha folytatják, csak mindezt most uniós zacskóba kell csomagolni, és a tapírok fülébe dalolni. És ezt is látom csuklyás szemeimmel, hogy kereszténység, nemzetállam, migráció, Brüsszel, birodalom, megvédjük, nem hagyjuk. Ez így elég soványka, egészen sajnálatos módon azonban mégis éppen elég, ha hangosan ordítják.

Viszont ez emberben ilyen kétségek gyúlnak, hogy mit keres a bűnös Európában egy olyan galeri, amelyik ennyire rosszul érzi magát benne. Jó, tudjuk, ez a csöcs, amit szívnak, de, hogy a böszme Európa miért tűri immár évtizede egy olyan csürhe játékait, amelynek már a léte is eleven tagadása minden értéknek, amelyre az Unió épül, hogy ezek szóval, tettel és hallgatással csak bomlasztják, fellazítják meg rombolják, és mégis ott lehetnek, ez a világ – s benne az annak halálát végül is elhozó – politika nagy és kiismerhetetlen rejtélye.

És most, hogy elmeséltem az életemet, összegezzük, hogy április ötödikén a Fidesz az európai uniós választások kapcsán, mint program, azt fogja meghirdetni, hogy harcol az Európai Unió ellen, hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is. Ezt folytatják.

Bizonyára érdekes dolgok következnek majd. Erre utal, hogy Orbán Viktor Mihály jó előre kijelentette, a választások után nagy kegyesen felülvizsgálja a Néppárthoz való viszonyát, ami azt jelenti, a lehető legkisebb veszteséggel óhajt kikeveredni a slamasztikából, amiben tulajdonképpen van. A győzteshez óhajt dörgölőzni a lelkem, amikor már minden eldőlt. Ha a Néppártban remél több koncot, oda, ha a fasisztáknál, akkor oda, csak ez utóbbi esetben még ideológiát is gyárt hozzá, hogy a Néppárt már az ő – nem meglévő – értékei ellen való.

Pofára akkor eshet, ha a Néppárt újra a legnagyobb frakció lesz, viszont egyben azt is mondják a mi felcsúti Ramszeszünknek, hogy pá, kis aranyom, pá. Akkor mehet malmozni a barnainges cimboráihoz, vagy Moszkvába. Ez lenne a rosszabb, de sajátságos módon tán mégis jobb kimenetel.

A legeslegjobb azonban az lenne, ha a magyar birka rájönne, erre az alakra nem szabad voksot adni. És még csak nem is elvi megfontolások miatt, hanem, mert légüres térben van. A felfüggesztés miatt bármit is ígér – hogy mit folytat – azt nem tudja képviselni jogi akadályoztatás miatt, mert szavazata és szava nincs. Momentán, bármekkora is a pofája, az európai politikában zérusnak tekinthető, ilyen handabandázó zenebohócnak. – Ezt folytatja.

Mindezek miatt, és persze az életösztön, a józan belátás, erkölcsi érzék, a gyerek iránti felelősség, a békés öregség és a pénztárca iránti megfontolás okán is hallgass a szívedre, és ne szavazz a Fidesz-re. Mondom, s közben belelóg az ujjam a bilibe.

Ország a káosz szélén

Hányingertől ölelt boldogsággal tapasztalhattuk meg tegnap, hogy a kis tökös utcai harcosunk (úgymint OVM) hazatért, és újólag szólott az övéihez az éteren át: “Meg kell mutatni a brüsszelieknek, hogy Magyarországon az történik, amit a magyar emberek akarnak, és nem Brüsszelben fogják mindenfajta, éppen balra húzó és tolódó pártok meg Soros György-féle “ilyen civil szervezetek” irodáiban eldönteni, mi történik Magyarországon és Európában.”

Ezt hozta nekik az iszapból megint. Ha mókás kedvemben volnék, akkor egy jó pszichiáter gondosságával, egyben az AE Bizottság tánczenekar kis színesével állítanám fel a lehangoló diagnózist, miszerint ennek “dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. Ámde se nem tánczenekar nem vagyok, tudós doktor meg pláne nem, így a szomszéd Józsi köznapi bizonyosságával állapítom meg csupán egészen egyszerűen, ámde plasztikusan, hogy hülye ez.

A helyzet viszont ennél sokkal tragikusabb, mert ez nem szimpla degeneráltság, hanem gonoszság a köbön, cipollai játék a hívők egybites lelkével, valamint a néppárti vizsgáló bizottság ítéletével is. Olybá tűnik ugyanis, ez az eszement tényleg ráhajtott arra, hogy kihajítsák őt és a tetves pártját a csoportosulásból, s akkor mondhatja majd, hogy őt itt nem látják szívesen egyáltalán, és az országot, s benne veled, nyájas olvasó, és mind a sok emberekkel kivonja az Unió fennhatósága alól, mert az zavarja őt a kisded játékaiban.

Van az őrültségbe ojtott diktátori egyedfejlődésnek egy szakasza, amikor már a külvilág, párt, ország, emberek egyáltalán nem számítanak, csupán a félrecsúszott eszmék és az egyéni ambíció, amely küldetésessé válik. Hitler ezer éves birodalmat akart építeni az ő árjáinak, ez a mi zsebcézárunk keresztény vesztőhellyé formálná az országot, ha akarják azt a benne lakók, ha nem. Ez az agymacskája, amivel megdögöleszti az országot minden akadályok ellenére, felettébb kitartóan és biztosan.

Az elfuserált piktor is eljutott oda, hogyha az ő népe nem érti a nagyságát meg a céljait, akkor méltatlan az életre, és fölégette az egész országot. Ehhez neki tizenkét évre volt szüksége, a mi pokolra szállásunkból is eltelt már kilenc, és a magam részéről döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyelem, itt is lesz-e apokalipszis, és olybá tűnik, hogy igen. Voltaképp a huszonnegyedik órában vagyunk a teljes összeomlás előtt, mert az uniós választások után itt kő kövön nem marad.

Függetlenül az eredménytől. Nem kell nagy jóstehetség ennek megállapításához, elég csak a tegnapi lázár egy másik sziporkájára figyelmezni, miszerint: “Mi nem vagyunk hajlandóak azt csinálni, amit Brüsszel diktál, ha az a magyaroknak nem jó”. S hogy mi a jó a mimagyaroknak, azt tudvalévőleg ő dönti el egymaga, kreálva hozzá leveles konzultációt és diadalittas győzelmi jelentéseket a gazdaságról, oktatásról vagy az élet bármely területéről, és ennek a fele sem tréfa.

“Nekünk itt két lábbal kell állnunk a földön, a nemzeti érdekekből kell kiindulni. A brüsszeli bürokraták nem mondhatják meg nekünk, hogy mit csináljunk, mi mondjuk meg nekik, hogy mit kell tenniük.” – Mondta még az eszement Goebbelsre hajazva, s kiegészítve mindezt azzal, arról is tudósította a híveket, az uniós választások után felülvizsgálja a Néppárttal való kapcsolatát. Így arra is rá kell jönnünk, mindegy mi lesz, milyen eredmény születik, abból ő győztesnek hozza ki magát, ha az ország belegebed, akkor is.

A tegnapi kappanhangú ordításból az is kiderült, a nagy, európai vezetőről szőtt omló álmait úgy-ahogy eltemette, cserébe viszont a hazai szemétdombjához még jobban ragaszkodik majd, ha az ország emiatt el is veszik. Ezt nem győzöm elégszer mondani, midőn már most is útban vagyunk az orosz medve gyilkos barlangjába, vagy pediglen akármilyen türk sivatagba. S mivelhogy azt is jól tudjuk, választáson a manus nem leváltható, mindenki készítse a traktort vagy a fűnyírót, eltorlaszolni a hidakat.

Igen, ha úgy tetszik, polgári engedetlenségről meg országos sztrájkról beszélek, mert a két órás figyelmeztetések vagy az elszigetelt akciók teljességgel haszontalanok. Ezt az összes proletár meggondolásába ajánlom azzal a biztos tudattal, hogy semmi nem lesz belőle, de mégis elringatva a lelkiismeretemet, hogy én szóltam, vagy indián módra, hogy uff, én beszéltem. És végezetül, ha van még olyan a fideszesek közt, akiben mindezek után a lelkiismeret néhány kis cafatja esetleg fellelhető, gondolkodjanak el ezen, és tegyenek ők is belátásuk szerint.

Azért is, mert azt sem árt – fideszesek – tudni, hogy amerre a vezér masírozik, ott az út végén a totális gazdasági összeomlás várakozik, és akkor mindegy lesz, most épp mennyi jutott a koncból, éhen fog dögleni mindenki. Legfőképp a fideszesek, mert megfekszi a kaviárhoz szokott gyomrukat a puliszka. Ezt csak miheztartás végett, meg, hogy ne legyen olyan nagy a sivalkodás, ha az újólag brüsszelező vezér miatt a pénzcsap elzáródik, odalesznek a vetések és foszladozik a Gucci. Énnekem már tök mindegy, de van, akinek esetleg nem.

Ha

Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.

Mert ha én fideszes lennék, akkor úgy lennék vele, hogyan is érhetnék fel én ahhoz, hogy egyáltalán valamibe bele is szóljak. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy gondolkodjak a világ folyásán. Ha nekem azt mondják, Soros, akkor én százszor visszhangzom, mint a bércek: Soros, mindent visszhangozok én, mondják sárga, mondom én, másnap piros, látom én. Elgondolkoznék azért csöppet, ha fideszes lennék azon, hogy van olyan, miszerint párt-alapszabály, vagy hogy nevezik, meg pártdemokrácia, és én ezen nevetnék akkor is, ha cserepes a szám, úgy kacagnék.

Ha én fideszes lennék, kicsit elmerengenék azon, mivégre vagyok én a világon, és nem találnám a választ se itt, se Fokföldön se Ázsiában. Mert eszembe jutna, mi lett velem megbeszélve egyáltalán működésem során? Kérdezték, hogy akarok-e alaptörvény asztalát, stadiont, kisvasutat, hogy van-e igényem NER-re, holdingra, akármire, aminek értelmét nem látom, de szükségem erre nincs is. Nekem becsületem a hűség, eszem a hit, szemem az ellenző, szabadságom a szolgaság, a háború a béke, tudatlanságom pedig az erő. Én egyforma vagyok, ha fideszes vagyok, jó katona s egyben kisfiú.

Elgondolkoznék persze, ha fideszes lennék, mit keresek én itt, mit ad nekem a Párt, és rájönnék, mindent, feb-tagságot, igazgatósági tagságot, aprót és alamizsnát, magát az életet. Mert azt is tudnám, ha egyáltalán gondolkodni mernék, mit veszíthetnék, és rájönnék, mindent, végem lenne, ha kitagadna a Párt. Mert valljuk meg, érteni én semmihez sem értek, dolgozni azt nem tudok, hasznom semmi sincs, de ki vetne meg azért, ha enni adok a gyerekeimnek, mert családapa vagyok, szerető férj, gondoskodó fiú, drága nagybácsi, pláne keresztapa, sőt, szüleim támasza, nagyatyáink botja. Az vagyok én a családnak, mint kedves vezetőnk az országnak.

Gyámolítója, gondoskodó atyja, akitől nem kérdezünk, akit tisztelünk, félve szeretünk és reszketve imádunk. Igen – gondolnám én, ha fideszes lennék -, ez a a rend kicsiben és nagyban, hogy mindig van, aki ott ül az atyának jobbján, onnan ítél élőket és holtakat, és országának nem lesz vége sohasem. Idáig jutnék az elmélkedésben – ha fideszes lennék -, és ekkor jönnék rá, nem is érdekelhet, hogy önkényesen felfüggesztette magát, s így engem is, mert ő én vagyok, ő pedig a bölcsesség, szépség és az erő, az ómega és az alfa, a fix pont, ami segítségével kifordítjuk sarkaiból a világot. Holnapra.

Így nyugodnék meg kétségeimben – ha fideszes lennék -, elűzném a bizonytalanságomat mind, hinném a képtelent, és belenyugodnék, hogy felfüggesztődtünk, és ott laffogunk a szemétdomb fölött, amiért csakis a kedves vezető a hibás. Ilyen utóbbit én nem gondolnék, ha fideszes lennék, mert tudnám, a világ, a sorosok, a brüsszelek, a civilek és a részeges bölcsészek, a médiaterror és minden a mimagyarokon kívül csak azért él, azért van, hogy minket elemésszen. Hánynak a vészek, és mindeme káoszból egy út vezet a fényre, ha gondolkodás nélkül követjük Őt. Engedtessék meg, hogy ki se mondjam a nevét, nem merem ugyanis. (RBNVKTR)

Ilyen poklok lennének a fejemben, ha fideszes lennék, és rohadt szar lenne nekem, csak nem tudnám. Mert magunk közt szólván és egyáltalán, ilyen gondolatok sem jutnának eszembe, mert sötét lennék, mint a csillagtalan éjszaka. Eszembe nem ötlene a kételkedés szikrája sem, csak bégetnék, menetelnék és tapsolnék Érdekelne engem, hogy felfüggesztés, kizárás vagy maradás? Foglalkoztatna mások gondja, hogy szegénység, hajléktalanság, halál? Ugyan már királylány, a rendőrség és katonaság megoldja, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot, és mindenki bekaphatja. Mondanám én, ha fideszes lennék, de hát nem vagyok az. Így és ezért adok hálát a nagy Manitunak, megáldva és leköpve mindenütt.