Kampec dolores XCIV. – Galaxis útikalauz sógorodnak

Mendegélt Béla Behemóttal az oldalán, s ahogyan közeledtek az ivóhoz, úgy lett egyre macskább a barátja. Annyira macska volt már az ajtóban, hogy épp dorombolni is kezdett, kifestőkönyvbe kívánkozott, s valahogyan tejfölös lett a bajusza, pedig nem is járt ilyen fehérség közelében. Egyszerűen csak cirmos vált belőle. S nem azért, mert vége lett a csodáknak, hanem másmilyenek vártak rájuk, mert a falu népe is úgy élte a nyavalyás életét, mintha nem küzdöttek volna életre-halálra a napraforgókkal, nem kaszabolták volna le az egész földet is, hogy írmagja se maradjon. Így jött el az ősz tényleg, ahogyan a pókok kiutaztak a faluból szeleik szárnyán, már legyek sem maradtak, csak néhány makacs darázs, akik viszont ott voltak mindenütt. Mindenhol ott donogtak, és a seggük volt a nap maga, így őrizték a nyarat még kis ideig.

A traktoristáknak elmúlt a dologidő, minden learatva, fölszántva, bevetve, minden barack eltéve, így a bánatos szeműek is csak nézték az időt, és a dömperek is, a gyerekek dömperei sem surrogtak a flaszteron, a duplagyűrűsök, a protkósok pedig voltak mint mindig, és lesznek, ahogyan örökké. Mindig temetnek, de jön a következő, ahogyan az olajos hajú traktoristából egy csapásra protkós válik minden átmenet nélkül, a bánatos szeműből meg duplagyűrűs, amint eltemeti az előbb még olajos hajú urát, foltos melegítőjét műanyag, virágos otthonkára cseréli, vagy csak toldja fölé, és a dömperes kiskölök már ül a traktoron, és nem a flaszter surrog, hanem az eke csörög. Így forog körben az idő, amiben mindig minden ugyanaz és más mégis. Viszont a macska örök. Macska mindig van, s hogy állandó-e, esetleg másik-új, senki se tudja.

Béla viszont igen. Ahogyan sétáltak kézen fogva, merengve a világ ostobaságán, a behemótság és cirmos lét közt imbolyogva, túl jón és rosszon, a macska, hogy elkerüljék a dúlás – mit a napraforgócsata okozott – helyreállítási munkálatait lélekben és küllemben, bájban és bűbájban, a jótét lélek megint csak annyit mondott, ájn, cváj, dráj, és minden helyre állott, csak eltűnt fél nap az emberek fejiből. Azt kezdték beszélni, hogy ufó járt itt, csak az lehetett, hogy ilyen üres a fejük meg az életük. Azok szipolyozták ki, és nem a bádogbános, aki meghallva a szóbeszédet, hogy földöntúliakat képzelnek Jézus helyibe, félreverette a harangot megint, mintha árvíz volna, vagy jönne a kutyafejű tatár, és kiszögezte a templom ajtajára mint űrkori Luther, hogy ufók márpedig nincsenek, boszorkányok ellenben igen.

Pontokba szedte a bizonyítékait, hogy a Föld lapos, rajta állunk mi, fölöttünk az Isten, alattunk a Sátán, de már fejjel lefelé, azért is gonosz. A határon túl kezdődik a semmi, abban nyugszik el a Nap, el is vész a tüze neki, mert a gonosz kiszíja, és lesz belőle sápadt Hold. De, amikor senki nem figyel, Isten kiszidolozza nekünk, hogy ragyogjon megint, a fiúisten meg föllöki az égre, mint valami atléta, a szentlélek pedig mosolyog benne, a szelek az ő lehelete, és bánata az eső. De hiába volt minden, merthogy senki nem emlékezett, mi történt abban a pár órában, ami elveszett, mindenki úgy vélte, elrabolták őket, megvizsgálták, fájt is a segge mindenkinek tőle, és borzongott az összes traktorista és duplagyűrűs, hogy olyan kalandjuk volt, hogy ihajj, viszont semmit sem tudnak róla.

Ez bánatot okozott, szomorúságokat, hogy valami gyönyörű elveszett, bár azt sem tudták, megvolt-e egyáltalán. Úgy vágytak rá, mint valami álombéli lányra – vagy fiúra gusztus szerint -, és olyan sóhajtozásokkal lett tele a falu, hogy a zsanérok beleremegtek, a templom tornya lekonyult, és megremegtek a csillagok. A macska ekkor, hogy megmutassa Behemót-létének szívbéli jóságát, beterelt mindenkit az ivóba, hogy előadás lesz. És úgyannyira vágyták az életet mind az összes falubéliek, hogy fel sem tűnt nekik, eszükbe nem ötlött, hogy egy macska dirigál nekik, csak nézték nyálcsorgatva, ahogyan a macska megint csak csettint, hogy ájn, cváj, dráj, és a kocsma falán filmként, akárha autósmozi, peregni kezd az egész szaros életük. Szájtátva álltak, és fel-, felkiabáltak.

Látták, ahogyan puccba vágja magát mind az összes, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök, a protkósok és a bánatos szeműek. Ahogyan illegetik magukat a tükör előtt, kenik a pomádét és fújják az illatot, mert tetszeni akarnak, s látszott, ahogyan isznak-vedelnek, táncolnak meg énekelnek, folyik róluk az izzadság, igézetek gyúlnak a szemekben, elvész belőlük a fény és beleköltözik az ösztön, s látták, ahogyan eltátja a száját az egyik, hogy a foga helyén a gyomrába látni le, és ordítja, hogy migráncs. És látták azt is, ahogyan folyamként hömpölyögnek az úton. s elérve a napraforgóföldet, hogyan kaszabolják aztán mindet, ütik, vágják szívük minden keserűségével, s rogynak aztán le kimerülve. Elképedve nézték, a bádogbános annyit mondott, na, ugye. De senkinek föl sem tűnt, hogy mindezt a kocsma falán látták, és egy macska mutatta nekik.

Kampec dolores XCII. – Napraforgó

Túl az éhezés mókáin, megismerve a múltban, jövőben utazgatás tudományát, értve az állatok nyelvét és az emberek titkait, levelezésben állva az összes istenekkel, látva a föld gyomrát és az ég homályát, megélve teleket és nyarakat, viharokat meg szivárványokat, a szenvedélyek poklát és a gyógyulás kínjait, kövéren és soványan, összetörve, megáldva és leköpve mindenütt, tehát túl minden jón és rosszon, kilépve a purgatóriumból, így ült ott Béla az udvaron a fa alatt, és feltette magának az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehetséges: akkor most mi van?

Hogy a föld száguldott az éjfekete űrben iszonytatóan, amitől a nyár lassan őszbe fordult, az új rigók kiröpültek, mivelhogy gusztushusz, ami nem is ünnep, hanem határkő az időben, de nem olyan, hanem másfajta, azaz ilyen, hogy hosszabbak az árnyékok, lágyabbak a színek, a hangok is elkezdenek tompulni, pörsenésesek lesznek a falevelek és elkezdenek a szelíd öregek köhögetni, miközben nyúlik a fény. Eltelt hát ez is, ez a nyár is már és szinte, ahogyan rohan az őszbe a kis komisz, melankóliát hagyva az ember csontjaiban enyhe fájásokkal.

Ha nem is látta volna, akkor is a füléig ér, ahogyan a kocsma népe, az olajos hajú traktoristák, a protkósok és járókeretesek, a bánatos szeműek és az otthonkások mind készülődnek az ő lelkükben és szívükben a mulatságra, az évi rendes búcsúra. A bádogbános is feni a fogait, kongatná a harangot napestig, de nem teheti egészen profán baj miatt, hogy elromlott a sekrestyés karja, lekonyult neki, alighogy tarja magát a vállaiban. A fröccsök ura pedig, ó, a fröccsök ura szeme róka lesz, dörzsöli a kezeit, tölti a készleteit, halmozza a hordókat és palackokat.

Mert a tapasztalat azt mutatja, ezek az ünnepen kiinnák a borok óceánjait, sörök tengereit és pálinkák csörgedező patakjait is mind, egészen szárazra nyalva a medreket, míg el nem fehérül a száj is. Ücsörgött hát Béla a fa alatt, benne a végtelen tudások és bölcsességek, kártyázgatott a macskával kis tétekben, egy egér egy zsírosdeszka alapon, és tudta, hogy csal a kópé, de nem bánta, mert, mint láttuk, tele volt melankóliával a csontja neki. Így nézték ők ketten, ahogyan a nagy nap eljővén a Szarospisták Jézus nevenapján szügyig ünneplőben jönnek a végtelen borokba bele.

Ha férfi vagy, légy férfi alapon, túljutva a bádogbános miséjén, elérkezve a feledés partjaihoz, szájukban még Isten kovásztalan teste, mert a pék elcseszte és nem olvadt az a rohadt ostya. Ott fulladozott mind az összes Isten rágós és nyúlós testétől, hogy oly alaposan kellett öblíteni, mint még sohasem. Ekkor még nem tudta senki, hogy a pék, a bádogbános és a furcsa nyárvégi színek hogyan játszanak össze mind, hogy az legyen, ami lett, hogy elmesélni is alig lehet, mert a végén Béla összegezte magában aztán a nagy ünnep végső állapotját, hogy ilyen nincs, aztán meg mégis van.

Vízszintesbe fordult már a napsugár, a hangok egyetlen massza voltak, néha egy-egy ordítás csúcsosodott ki belőlük csupán, elnyújtott keservek, hogy Julis, Juliskám, néhány kósza pofon csattanása rend szerint, s pont akkor, amikor a macska elfogta Béla ultiját, olyan visítás hallatszott az utca felől, hogy kikeltek a holtak is a földből, alakot öltöttek poraikból, hogy megint itt a muszka, labanc, török vagy a mongolok épp, a kutyafejűek, úgy ordított a hírnök, hogy migráncs, migráncs, elnyújtott hangon, hogy migráncsok tengere közelg.

Hogy a határban, a kék plakátok töviben ott az egész sereg, barna a pofájuk, sárga a sáljuk, áll a pöcse mindnek és kisdedeket keresnek vacsorára. Rengeteg sokan masíroznak a plakátok alatt, mindmeghalunk, sipította a hírnök, csak úgy habzott a szája, és egészen ki volt fordulva a szeme neki. Az olajos hajúaknak, a bánatos szeműeknek meg a protkósoknak meg már üveges volt az összes tekintete a kurva sok hűsitől, így hát kaszát és kapát ragadtak, úgy hömbölögtek a hadsereg a határba falut védeni, és ott voltak a barna pofájú, sárga sálú migráncsok mind, csak úgy csörgött a meredt pöcsük a szélben.

Lekaszabolta mind az összeset a hős sereg, ütötték őket rogyásig, hogy végül a földön feküdt minden migráncs, s rajtuk a kimerült védsereg, hogy hortyogtak a győzelemtől meg a hűsitől, és csend lett végül is a vidéken. Akkora csend, hogy Béla oldalán a macskával kiballagott a határba a plakátok tövibe, ahol látták ám a földön feküdni a napraforgókat, lekaszabolva, s rajtuk horkolt a kimerült had, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, még a járókeretes is mind az összes szegény hülyéje. – Snapszlizzunk inkább. – Így szólt a macska, és visszaindultak Bélával, mert a bál már véget ért teljesen és visszavonhatatlanul.

Negatív szolárijom

Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.

Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

Kirándulás a kerítéshez

Drága Tecám!

Gondoltam, még a vasárnapi választások előtt beszámolok Neked a nagy élményről, ami ért engemet, hogy te is megerősödhess a hitedben ezekben a vészterhes időkben, amikor gyönyörű hazánk, ez a sokat szenvedett kis ország áll a vérzivatarban, és Miniszterelnök Urunk a gyarmatosító Európa segítsége nélkül, egyedül veri vissza a tengernyi migránsok rohamát, és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik érettünk és unokáink jövőjéért. Hogy áldja meg őtet a Jóisten és a kedves családját is tengernyi örömökkel.

Polgármester Urunk szervezett egy kirándulást a határra, hogy láthassuk, mi mindent tesz érettünk az áldott Orbán Viktor, hogy foglaljuk imába az Ő nevét. Az egész falu jönni akart mind, hiszen a földeken munka nincs, föld sincs, ott támolyognak az utcában, meg a kocsmában támasztják a pultot reggeltől estig. Szóval csak a férfi dalárda jöhetett, meg a hímzőszakkör tagjai, gondolhatod, milyen izgalom töltött el, mert, mióta az Uram, a drága Kálmán itt hagyott engemet, mert fölrobbant a mája, azóta olyan magányos vagyok.

Busszal mentünk, mi, az asszonyok és a férfiak. Nincs messze a határ, de négyszer robbant le a szegény jármű, nem csoda, öregebb lehetett mint én. Olyan fekete füstöt okádott, mint egy egész égő erdő, de nem szólhatunk egy szót sem, Polgármester Urunk saját maga fizette az utat, mert mindig csak ránk gondol. Krumplit is osztott, húsvétkor sonkát, a szerencsétlenebbeknek közmunkát, kinek mire van szüksége. Egy kérése van csak, szavazzunk mindig rá és a Fideszre. Azt mondta, be is jön velünk majd egyesével a fülkébe most vasárnap, meg az ősszel is, és megmutatja, hová kell rajzolni az ikszet.

De messzire szaladtam, drága Tecám, vissza a kiránduláshoz! Nos, készítettem az útra egy kis szendvicset, margarinos zsemlét, meg teát termoszban, nagy igényem nekem már nincsen ugyanis. Hoztam imádságos könyvet és rózsafüzért óhaj vagy baj esetére, a szenteltvizem elfogyott, de gondoltam, arra tán szükség sem lesz a határon, mert a tomboló migránshordákat távol tartja majd a kerítés és hős rendőreink. Úgy képzeltem, mintha állatkertbe mennénk, a rács egyik oldalán mi, a másikon “azok”, és talán még az is ki lesz írva, hogy tilos etetni őket.

Odaértünk nagy izgalommal, olyat éreztem, mint amikor először láttam meg a Balatont drága Kálmánommal még ’57-ben. Mert volt ott kerítés ugyan, fényes, magas, éles, egy rendőr is, de migráns az egy sem. Nem rázták a rácsot, nem vicsorogtak, és nem kiabáltak, hogy allah meg akbár, mert nem voltak sehol. Polgármester Urunk el is mondta, hogy ravaszok nagyon, mert mindig máshol vannak. Ha odamennénk, ahol most vannak, akkor meg itt lennének, ezért lehet őket csak a tévében nézni. Javasolta is, hogy az M1-et figyeljük, talán még a TV2-őt, mert azok hitelesek.

A rendőr mutatta meg nekünk a kerítést, szerencsétlen, mert hiába beszélt arról, milyen hosszú, milyen magas, meg, hogy mennyibe került ez szegény Orbán Viktornak. Arra nem emlékszem, hogy ő is a saját zsebéből építette-e, de arra igen, hogy Európa nem fizeti ki, hogy mi itt védjük őtet. Szoktak-e itt lőni a barbárokra? Ezt kérdezte a Lajos, aki már az úton is azzal dicsekedett a negyedik sör után, hogy ő még a Kádár alatt volt határőr, ott, ha egyet tüsszentett valaki a határon, már cafatokra is lőtték, és az aknák is hasznosak voltak. Ezt mondta, és fitymálta a kerítést.

Polgármester Urunk fel is írta őtet egy kis füzetbe, hogy majd leshet a következő krumpliosztáskor, hogy megjegyzi az ilyen lázító alakokat. De ez a Lajos már részeg volt nagyon, hencegett a határőr múltjával, azt mondta, olyan volt, mint valami Rambo. Ezt nem tudom, ki lehet, de ezt ordibálta. Aztán, egyszer csak egy bokorból előugrott egy nyuszi, és ez a Lajos engemet maga elé rántott pajzsul, mintha lőnének rá. Aztán szégyellte is magát nagyon, de mi jót nevettünk, főleg a rendőr és Polgármester Urunk, aki ezután nem győzte hangsúlyozni, hogy na, ugye.

Ácsorogtunk még egy darabig, hívogattuk a migránsokat, Polgármester Urunk müezzint játszott egy fa tetején, de sehol semmi. Visszaindultunk hát, drága Tecám, de neked bevallom, engemet a kerítés már egyáltalán nem izgatott. Amióta Kálmánom itt hagyott, férfi engemet nem érintett, s ahogy ez a Lajos a nyúl ellen pajzsként emelt maga elé, úgy éreztem magam, mint egy süldőlány, meg is hívtam mellém egy margarinos szendvicsre, de elaludt. Furcsa bizsergést éreztem az ágyékomban, s inkább elmondtam öt miatyánkot.

Hazafelé nem robbant le a busz, így Polgármester Urunk, mint valami idegenvezető, a mikrofonba belemondta Orbán Viktor hét pontját, megénekeltette a dalárdát, és abban a reményben búcsúzott, hogy vasárnap személyesen találkozunk a szavazófülkében, tollat majd ő hoz. Ez a Lajos is felébredt az út végére, s mivel előre letudtam a penitenciát, meghívtam egy kis diólikőrre, és örömmel el is jött, csak kerülővel, hogy meg ne lássa a falu. A többit a képzeletedre bízom, drága Tecám, de most nem is ez a lényeg, hanem a vasárnapi szavazás. Remélem tudod, hová teszed az ikszet, Miniszterelnök Urunkra, csakis.

Ölellek: Erzsó

Agymosó Masa agymosodája

A Futrinka utca végében a Vakegér kocsma és Szorgos Hörcsög ABC között volt található Agymosó Masa néni mosodája, amely az Agypatyolat nevet viselte már mosómedvék nemzedéke óta. Ott nyikorgott a szélben a cégér, amely egy agy volt, amint Masa néni épp gyökérkefével súrolja, és csupa hab minden.

Jól ment a bolt mostanában, amióta a Fiatal Denevérek Szakszervezete vette át a hatalmat a Futrinka utcában, és az elejét meg a végét drótkerítéssel zárta le, hogy mindenféle turbános alakok, egerek, hangyák és katicabogarak be ne tehessék a lábukat. Ott éheztették őket a sarkon, kiguvadt a szemük, ahogyan a fődenevérek púpos kosarakkal cipelték a kaját a Szorgos Hörcsögből, és a képükbe vigyorogtak.

Az aldenevérek viszont házról házra jártak az utcában, begyűjtötték a lakók agyait, kis zacskóba tették, és vitték Masa nénihez. A szerencsétlenek, akik az agyukat mosásba adták, illetve elvették tőlük, ha akarták, ha nem, zombik lettek a tisztítás idejére, de, s ez volt a borzasztóbb, a visszakapott agyukkal sem lettek különbek. Kiveszett belőlük az élet, csak a hypóval elegyes Coccolino szagú fejük emlékeztetett arra, hogy valaha gondolkodtak is, de most már nem.

Egy nagymosás ugyanis felért egy lobotómiával, nemcsak kipucolta az agyakat Masa néni, hanem ki is vasalta simára és élire, mint a Berki heréit. Akinek így kezelték az agyát, olyan is lett, mint a kopasz celeb, és ők voltak többen. A fél Futrinka utca gyúrt, az izmait mutogatta, futballozott, hogy egymás talpára léptek. Néhány szemüveges hangya járkált csak könyvvel a hóna alatt, de aztán már ők sem, ki sem léptek az utcára, félvén, hogy a hypo-Coccolino kombós tömeg eltapossa őket.

Ilyen volt az élet az utcában. Most is egy denevér érkezett – fődenevér lehetett, mert huszárkabócák óvták karddal meg sisakkal -, kezében egy zacskó aggyal. Nagy bajusza volt ennek a denevérnek, fehér-boglyas, lóbálta a zacskó agyat, és köszönés nélkül verte a mosoda pultját, hogy szolgálják ki őt, de most rögtön. Így volt szokva.

Masa néni érkezett is, a mancsát törölgette, szemüvegét igazgatta és kérte az elnézést, de a bajuszos oda sem hederített, kicsapta a pultra az agyakat és nagymosást kért, fertőtlenítést meg dupla vasalást, mert, mint mondta, ezeknek a tulajdonosai különösen veszélyes alakok. Filozófusok, írók, részeges bölcsészek és nagypofájú gimnazisták.

Ezt előadta, és rögtön támadni is kezdett. Mint ordítva mondta Masa néninek, nézzen oda, hogy miket töltöget az agyakba, mostanában a kilúgozottak egyáltalán nem a migránshangyáktól félnek, hanem a klímaváltozástól. Vigyázzon, mondta Masa néninek, mert könnyen idomárok kezében találhatja magát meg az egész családját, és elviszi őket a cirkusz, hogy vissza sem jönnek soha már.

Masa néni azonban nem riadt meg a nagy pofájától, mutatta az árjegyzéket, amelyen nem szerepelt semmiféle agyfeltöltés, csupán tisztítás, mosás, lúgozás, fertőtlenítés, vasalás és gombfelvarrás. Átmutatott az utca túloldalára, ahol nagy neonfelirat világított, “Agyformázás, agyfeltöltés”, alatta meg, “Mindent beadok, mindent beteszek”, és érthetetlen módon egy feszület, futball labdával.

A bajuszos a kíséretével átzúdult az úton, majdnem elütötte őket egy szamárfogat, berúgta az ajtót és ordított volna, de elakadt a szava. Ott állt egy totyakos alak foszöld ingben, szalmakalapban, és tölcséren át egy kereszténység feliratú üvegből öntött épp egy agyba. De sorakoztak ott még üvegek futball, stadion, család, migráns, Soros és Gyurcsány feliratokkal is. Balról az üres agyak, jobbról a telitöltöttek, és a totyakos munka közben furcsán nyalogatta a száját.

Te? Viktor! – kérdezte a bajuszos megdöbbenve, de az nem lepődött meg. – Ki a tököm? – kérdezett vissza – Esetleg a Habony, a Kovács meg a Rétvári. Ne bámulj, itt a kész áru, vidd, sietni kell, mindjárt választás. – Ennyit mondott csak, és fütyörészve töltögette tovább az agyakat, kint az utcán meg a zombik épp készültek fölzabálni egymást. Gyönyörű egy nap volt, azt meg kell hagyni.

A hely, ahol élünk (Naturalista anziksz kies hazánkról)

Mintha valami búgatóport szedett volna az egész elátkozott ország. Kiváltképp a fideszcsürhe meg a kapuzárási pánikban szenvedő sajtója, amely állandóan megtörtént de leginkább meg nem történt migránsok általi erőszakolásokkal van tele. Mintha Európa bagzana, akárha nyulak vagy Caligula udvara a végórákban. Évek óta megy ez, ép nő már nincs is a földrészen, az összeset megrontották. Csak csöppnyi hazánk a kivétel, mert megvédi őtet a szögesdrót, de leginkább Orbán Viktor elvtárs óvó karjai, amellyel az összes magyar szüzeket általöleli, rejtegeti a migráncsfarkak elől a magyarnak őrizgetve őket. Magyar nőbe magyar dákót csakis, ha akarja, ha nem. Nemzetileg.

És ez sikerül neki. Oly nagyon alaposan, hogy a magyar szüzeket vagy érett asszonyokat kizárólag magyar nemzeti legények erőszakolgatnak, meg nem áll előttük senki. A nyolcvan éves nénit csak úgy partiba vágják, mint a tíz éves nevelt lányt, a kómában fekvő nőt, a kocogó háziasszonyt vagy decens úrinőket. Megállás nélkül, egy ütemre kefél az ország, viszont a magyar magyar viszonylatú meggyalázás nem téma a baráti sajtótermékben, mert nőügyekkel nem foglalkozunk. Másrészt pedig ez netán növeli a szaporulatot mindenféle CSOK nélkül, ingyenbe’. Ilyen hely az, ahol élünk, sőt, még ilyenebb. Leginkább pöcegödörnek nevezhető, púposan szarral, amelynek tetején fideszkirályok kenegetik magukra az alattuk tornyosuló masszát.

Mint ahogyan egy alföldi faluban is, ahol a fideszes polgármestert kellene rögtönítélő bíróság elé állítani, és valami kínhalált szabni rá ítéletül, levágni a farkát és sóval hinteni be a helyét, mondjuk. Ehhez az állathoz fordult végső kétségbeesésében egy helybéli nő, hogy nincs pénze a beteg gyereknek gyógyszerre, és a keresztény beütésű vadbarom jóságosan azt mondta neki, kapsz pénzt, ha leszopsz – magunk közt vagyunk, nem kell itt finomkodni, mondtam, hogy naturalista lesz a mese -. Aztán két másik keménytökű traktoroslegényt küldött maga helyett az örömre és gyalázatra, majd az egészet sunyiban fölvette, és megosztotta a falu férfinépei közt, az összes taknyot úgy migránsilag, mintegy miheztartás végett. Viszont nem fizetett. Még azt sem.

Azt nem tudom, ez az egész hányféle bűncselekmény, jó sok, azt viszont biztosan sejtem, hogy ennek a nőnek ott maradása nem lesz. Világ kurvája lesz a misekönyves népek között, és még csak a lelki üdvéért sem imádkoznak, mert olyat nem tudnak, csak az Orbánért, hogy állítsa meg a migránsfarkakat a saját kezével. Polgármester takonyelvtárs pedig a traktorista haverjaival a kocsmából elégedetten böfög. Ocsmány egy hely ez a Magyarország a nemzetiszín pántlikájával a homlokán, agytörzsi lényekkel telis-tele. Ilyen fidesztenyészet vak komondorokkal körülvéve, hordóhasú macsók, ustoros széplegények, futballistenek, degenerált barmok dicsőséges nemzeti gyülekezete. Ezek tényleg nem valók Európába, mondjuk, más emberlakta vidékre sem.

Nem tudom, érezhető-e az indulat, a fölhorgadás és az ebből fakadó formátlanság a mondandómban, és hát, hogy a rossebbe ne. Amikor mindettől a gyalázattól pár kilométerre, Szabadszálláson a roma vezető az ő romáit igyekezett a félelem és reszketés állapotába taszítani kampányilag csupán, elaljasulva. Kifejtette nekik, ha sétálgatnak az utcán, akkor migráncsok késelik meg őket, elveszik a kereszténységüket, a gyereküket tíz migráncs erőszakolja meg, ha nem szavaznak Orbánra, mert az atyuska megvéd. Fogjanak kézen másik három megalázottat és megnyomorítottat, húzgálják el őket Orbánra szavazni, mert különben meg lesznek baszva. Mindenki meg lesz kefélve, uram irgalmazz. És senki meg nem kérdezte, hogyan leszünk megkefélve, Sziszi?

És azt sem, ha csak két embert viszek magammal, akkor tíz helyett csak hatan dugnak meg, vagy hogyan van ez, mi mivel arányos. Kinek áll a farka akkor, polgármester úrnak vagy egy turbános idegennek, akit soha nem láttunk, el sem tudjuk képzelni a csökött agyunkkal, milyen is az. Lesz krumpli meg sunka? Akkó’ megyünk, visszük az egész népes famíliát, mint nagyanyót az autó tetején gorenjeileg, szüret, borzalom. És ez megy az országban szerte és mindenütt, a legelemibb és legaljasabb ösztönöket borzolgatják nyerészkedési szándékkal, miközben meg az ocsmány, titkolt vágyaikat élik ki a kiszolgáltatottakon. És aki a szerencsétlen anyát szó szerint és átvitt értelemben is megszopatta, utána szavazni megy Orbánra, hogy a migráncs meg ne erőszakolja ugyanőt.

Magyar nőt csak magyar erőszakolhat, mert keresztény kultúra vagy mi a rosseb. Ez a téboly a helyen, ahol élünk. A végeken direktben megy a kretén, Orbán pedig mollban nyomja a keleti veszedelmet a szalonokban, úri közönségnek, akiknek csak kicsit szaros a gumicsizmája. Mindeközben Miskolcon megruháztak egy fidesztudatút a standjuk mellett. Szép dolog ez? Egyáltalán nem, viszont lesz még rosszabb pro és kontra is, mert nyitogatják a pofonládát, és még csak egy hét sem telt el a kampányból. A miskolci agyonvert fidesztudatú nő – meg a haverjai – viszont tudhatnák, kinek köszönhetik a pofonokat. A gazdájuknak, ennek az Orbánnak, aki idáig züllesztette az országot. Itt járunk a posványban momentán és szügyig.

S magam, ha olykor durva szavakat használtam máma, megkövetem a nagyérdeműt, de végezetül mégis, halkan és jól érthetően, akárha úriember, gondosan formálva a kajla szavakat mondom mintegy tanulságképp: elmennek ezek a picsába! Mert ezt másként nem lehet.

Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – felföstötték a földutat, útjelekkel látták el úgymond, mert gondoltak a végtelenre és az örök életre talán. Vagy isteni volt a sugallat, vagy pediglen sátáni, esetleg debil volt a festegető polgártárs, ezt nem lehet tudni, és mégis elgondolkozom rajta olyan kényszerek nélkül, hogy OVM kedves édesanyját kelljen szapulnom.

Aztán, ahogyan majd kiderül, a rőzse-dalok és a szabad ötletek egy ülésben való lejegyzése után mégis piszok messzire fogok eljutni. Tudom és érzem, miközben árad majd a dolgozatból a melankólia meg a spleen, mert zsong az ősz húrja, azért.

Mimagyarok, nagyapáink, vérszerződött eleink, vissza egészen az ázalékállatkás létformánk idejéig, űzött, ámde diadalmas nép vagyunk a Csele patak, Világos és a Don összes ragyogásával, mivelhogy permanensen védtük a hálátlan Európát és egyébként most is.

Nem csak a kerítés, az első védvonal teljesít egyfolytában ezer százalékon minden énekes madarat megállítva, hanem a front, göcsörtös utcáink és útaink is csak azért vannak és léteznek, ez az eszenciájuk, hogy a vándorló hordák el ne juthassanak a háládatlan Európa köldökébe.

Mint másik kiragadott képem is demonstrálja, csellel állítjuk meg a migráncsáradatot. Az út végiben stoptábla, majd jobbra-, és balra kanyarodás tiltása, szemben pedig a behajtani tilos tábla.

Innen út nem vezet sehová, vagy ott toporog a vándor, míg bele nem pusztul, vagy pediglen visszafordul a tengerek felé. Milyen leleményes is a mi népünk, láthatjuk és Virág elvtárs is megmondta, mint emlékezhetünk, midőn a héjába’ sült krumplit majszolta Pelikánék bájos otthonában.

Itt egyébként, a migráncsok elleni szakadatlan harcban nyer értelmet útaink bokatörő állapotja, és az is, hogy a kétfarkúakkal nem azért bontatják újra a kátyúkat, mert pikkelnének rájuk, hanem, mert a terroristáknak egyengetik a flasztert és nem a magyar paraszt boldogulására meg bokája állagának óvása okán. A buszállók is csak ilyen útjelző készségek, ezért nincs helyük a véráztatta magyar anyaföldön.

Hanem ez a felföstött föld, ez zavarba hozza az embert, midőn okai és indokai után kutakodik az ő lelkében, és csak úgy záporozzák a zagyát a ráismerések és az ahá pillanatok is. Tudjuk, hogy a Magyar Nemköztársaság jobban teljesít, na de ennyire? Ugye.

Vagy felderengett a dicső múlt, amikor a néphadseregben a füvet kellett zöldre pingálni, ha magas rangú elöljáró érkezett. Most is OVM páncélozott géperejű járműve haladt erre, hogy megtekintse a tartományt, vagy csak egy Gauleiter, elég az is. És még át is adták szalagokkal hatan, gondolva arra, ha már föstve van, akkor kész, de ha nem, assebajj, majd visszatérnek egypárszor, ilyenek, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, mint az közismert a napközisek között.

De még ez sem elég, mert jusson eszünkbe a drága Svejk példabeszéde a masinisztáról, aki rossz mozdonyt vitt el az Ústi nad Labem-i depóba, mert képtelen volt megjegyezni a számát. Itt is tán egy, az oktatásunk elleni vádiratot mintázó dolgozó, aki kilépvén az iskola kapuján olvasni, számolni nem tud, csupán imádkozni, szóval egy ilyennek mondták: fösd fel az ilyen meg ilyen számú utat, de kifolyt az agyából a szám, és rossz helyen pingált.

Van ez így, vagy csak hóttmák volt, esetleg benne volt a magyar szaki virtusa, hogy jólesszazúgy. Netán egy forradalmárt köszönthetünk az alkotóban, aki ezzel próbálta megdönteni a rendszert. Vagy pedig mégsem.

Mivelhogy ősz van, és hullkálnak a levelek, maradjunk annyiban, hogy ez Magyarország. A világvége és festett földútjával, ebben benne van az egész elcseszett életünk és leendő halálunk is. Viszont ezt őrizzük unokánknak, hogy ő is magyarul beszéljen, mert, amíg ez nem történik meg, mi sem vagyunk semmik. Hontalan, hazátlan bitangok, méltatlanok a nemzettestre, és ott levitálunk a festett föld felett esetleg örök időkre és anyánk szégyenére, aki nem ilyen lovat akart.

Rinocérosz és terrorizmus

Orbán Viktor Mihálynak valamelyik arculati tanácsadója – tán az, amelyik az egyik kampányban azt javasolta neki, hogy hazudjon magának egy kuvaszt, és azt vakerássza -, szóval valaki okos most, hogy kezd szétesni teljesen, úgy vélte, hogy miniszterügynök elvtárs legyen cuki, s emiatt fogadjon örökbe egy rinocéroszt. Ennek bőrzete oly jól menne a trottyos gatyájához, így vélték, és lett neki névleg egy olyan állatfajtája, amelyik a kihalás szélén tántorog. Tisztára, mint országának lakosai, már akik nem Lőrincek és klónjaik.

“Sok nehéz kormányzati munka mellett most végre itt egy könnyed meló.”
– így szellemeskedett miniszterügynök elvtárs, és arculatának javítása okán híveit arra kérte fel, hogy együtt adjanak nevet a szerencsétlennek. Mert csak zaklatott lesz a sorsa a bébinek, hiszen a miniszterügynök elvtárs felé áradó számolatlan átok és gyűlölet rá is telepszik majd, és szar lesz a karmája, aztán meghűl fürdőzés közben. Neveket is megadott OVM, hogy miből lehet választani, “most nem kell kétharmad” toldással, amitől az arculati tanácsadója azt hihette, hogy ettől majd göcög az ország, hogy de ari. Nem az egyáltalán.

A névkínálat a következő: Csülök, Fülig Jimmy, Chico, Antoine, Bernardo és Désiré. Ne, cseszdmeg. Valaki szólhatott volna az arculati tanácsadónak, hogy OVM a magyarságban utazik, annak a kultúráját védi mint a rosseb, e nevek jó része pedig nem passzol a vérvonalba. De még a görög-latin kultúrkörbe sem, és ettől meg majd a Németh Szilárd meghasonlik, aztán véletlenül a Rákos patakra vezényli a flottát, a magyar Luftwaffe pedig lebombázza a hajléktalanok állásait. Ez csak azért ugrott be, mert már viszik és ítélik el őket szakmányban, miközben ez a szemét rinocéroszokkal kurválkodik, hogy jópofinak tűnjön. Nem fog menni.

Erről a magyarvédésről meg az ugrott be, hogy a migráncsok miatt már időtlen idők óta készültségben van az ország. A falvak és tanyák mélyein a választópolgárok reszketve és csattogó protkóval ülnek a stelázsi mellett, hogy mindjárt megeszi őket egy turbános vagy ágyékkötős, vagy e kettő elegye. Sőt, karácsonyi vásárokra tankokat vezényel a bódék mellé OVM – mint emlékezhetünk -, hogy fokozza a félelmet. Mert a terroristák is itt lihegnek a nyakunkon állítólag, szóval teljes a káosz meg a téboly. Megvédjük a kultúránkat és az országunkat, ezt ordibálja a szerencsétlen rinocérosza mellől, aztán mi történt most meg, el se hiszed.

A terroristák elleni közös uniós fellépés ellen kizárólag Magyarország tiltakozott nyíltan, azért, mert ezt is arra az Európai Ügyészségre bíznák, amelybe Magyarország nem akar belépni, mert az korrupciós ügyeket vizsgál. A csütörtöki EU-csúcson az Európai Bizottság azt javasolta, hogy bővítsék ki az Európai Ügyészség feladatait a terrorizmus elleni közös nyomozásokra is, de az előtte lévő egyeztetésen a magyar kormányt képviselő államtitkárok – Varga Judit és Takács Szabolcs – le akarták vetetni az ügyet a napirendről. – Most mit mondjak erre? Már hűtlenek lettek a szavak.

Amit itt futólag leföstöttem, mutatja, hogy Orbán Viktor Mihály szaralak és rossz ember. Ez a kis rinocéroszbébi úgy keveredett a történetbe, ahogyan Putyin lovagol pucér felsőtesttel, vagy medvével birkózik. Türk testvéreink kedves vezetői meg tevével csókolóznak, Trump pedig majd hálaadáskor megkegyelmez egy pulykának és vele fotózkodik. Mind az összes ganaj próbálja eladni magát különféle állatokkal, mert az a megfontolás, hogy ez meglágyítja a hívek és az elnyomottak szívét. Valami különös okból fakadólag az állatoktól óhajtanak emberinek látszani. Ki érti ezt? Mindenesetre ha már állatok és gonoszság, iderakok egy kis Füst Milánt továbbgondolásilag.

“…– Hát csakugyan léteznek rossz emberek? Te is azon a véleményen vagy, amin én? – tette fel a kérdést egy Kolecsny nevű keresztény nyergesmester és öröm sugárzott az arcán. Nagyon jó nyergesmester volt, csak néha nekiesett az italnak s talán éppen ezért nagyon kedves ember is volt.
– Hogyne létezne rossz ember, – felelte Beder. – Ahogy tigris születik e világra, úgy születik rossz ember is.
– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár.
– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Na, ugye. Ui: a kis rinocérosztól elnézést kell kérnem, hogy rossz társaságba kevertem. Bocs.