Áder és a vizek

Egy nemzetnek – nem NER-féle, hanem romantikus értelemben – fennállása során kevés ihletett pillanata van, amikor esélye nyílik tenni valamit a hanyatlása ellen. Minekünk az utóbbi évtizedekben ilyen volt 1989, aztán 2004. Az egyik a rendszer úgynevezett megváltoztatása, a másik az uniós csatlakozás. Mindkettőt elszabtuk, voltaképp már az ellenzéki kerekasztal töketlenkedéseivel eljátszottuk estragoni jogainkat, hogy itt valaha normális ország lesz. Immár csak a kinyúvadás dátuma kérdéses.

Nem éji bagolyként mondom ezt, hanem csalás nélkül szétnézve könnyedén. Nincsen most érkezésem és fölösleges is Orbán újratemetési beszédétől elindulva Antallon át végig venni, hol, mikor és hányszor vétettek – a lapos homlokú polgárok éljenzése közepette persze – végezetes hibát az általunk kiválasztottak és fölkentek, mert ez már fölösleges és nincs is rá idő. Világvége hangulatban sem vagyok, esetleg, ha úgy vesszük, permanensen abban leledzek, így már elkopott az éle.

Tehát miniszterügynök et. kis színesét módosítva, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit érzek. De, hogy ez mi a maga valójában, arról tudni igazán senki nem akar, hiszen a fortyogásába nézve úgy lehet járni, mint amikor a halandó előtt Abadonna leveszi a szemüvegét. És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy temetés, amelyet Magyarországnak hívnak, és van neki köztársasági elnöke, viszont nincs köztársasága, hanem manapság valami keresztény trutyi lett belőle.

Ez az elnök meg olyan is, és voltaképp ő ingerelt engemet most kéretlen – és végül is – értelmetlen és kilátástalan szólásra, de az ember már csak ilyen. Mondja, ha tudja is, szavainak foganatja nincsen. Esetleg forrás lesz elkövetkezendő történészeknek, akik kerekre nyílt szemekkel olvassák a dokumentumot, amely kis adatot, adalékot mutat egy rég elveszett népségről, valami magyar nevűről, és látják, világverő volt az önsorsrontásban. El is hanyatlott, ámde – és ezen csodálkoznak majd – élénk harmonikaszóra.

Áder János normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a kútfúrási törvényt. Nem kéne ez alapján engedélyeztetni a nyolcvan méternél sekélyebb, házi pancsolásra fúrt kutakat. Ádernek ez környezetvédelmileg nem tetszik, intézkedett tehát, mert az előtte elterülő országban csupáncsak ez az egy gond van törvényileg. Más ellen nem böstörködött, s bár lehet, igaza van, és egy tanyasi kút fúrása előnytelenül hat a jegesmedvék nemi életére, de ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Illetve dehogynem, csupán jobban izgat a mindeközben utcára paterolt családok, a kórházban fölöslegesen meghaló emberek, a kivándorlásra váró fiatalok dolga, az elbutuló nemzet ügye, meg, hogy ekézik Esterházyt, s vele egyben a felvilágosodott, józan észt, a szekularizációt, ami megszüntette a középkort, s ami felé Áder országa masírozik. Neki meg a kutak a nyomora csupán, meg a redves halai, valamint a kiskutya lafogó fülei.

Ezzel sem mondtam semmi nóvumot, csak a jövő történészeinek rögzítem, hogy a valaha volt Magyarország legfőbb két gonosztevője: Orbán Viktor, a bohóc, a kalasnyikovos mészáros, valamint Áder János, a babaarcú gyilkos, de nem solskjaeri megengedő értelemben, hanem aljamódon. Mert amíg az “álamfő” kijelentette, hogy ő a nemzet golyóstollának tekinti magát, és ehhez hű is volt, Áder – akinek jogilag még mindig lenne módja embernek lenni – itt kutak kapcsán játssza el a demokratikus cirkuszt. Ez, amennyire átlátszó, annyira aljas is. Ez sem újság, de rögzítsük azért, és ne nézzük hülyének egymást legfőképp.

A birodalom belakása

Az lesz, az fog történni, hogy a felcsúti kicsi vasutat meghosszabbítják, mert ugyan szép miniszterügynök et. játszószere, csak egy kicsit kurta, mint Gogolákné elvtársnő szoknyája. Ilyen értelemben vágyakozott a birodalom pénztárosa is, mint helyi lakos, eleddig a falu hoppmestere, most már csak a hazáért aggódó állampolgár, összhangban O. V. M. kisvasútépítő óhajtásaival.

Felcsút fejlesztésének egyébként van miniszteri biztosa is egy bizonyos Tessely Zoltán személyében, ami nagy felelősség és nagy hatalom. A pénzek olyan mérhetetlen mennyiségének elkúrásáról kell gondoskodnia, ami összegek egy kisebb afrikai állam éhínségét is orvosolni tudnák, feltéve, ha keresztények volnának. De nem azok, így a felcsúti igazhitűek gazdagodnak csupán, mindenki más meg úgy járt.

Mindebben egyébként semmi unikum nincsen, csak a dolgok működésének módja változott meg az áprilisi újabb világraszóló diadal után. Minden módszeresebb lett, szisztematikusabb és szenvtelenebb, nem érződik rajta a sietség, sokkal inkább az elmélyült babramunka örömei és gondossága. Ezt a vasutat is dafke hosszabbította volna meg miniszterügynök et. még alig egy éve is, máma meg nem.

Nem azért toldanak, hogy az ellenzék toporzékoljon, mivel ilyen nincs, hanem, hogy számukra otthonosabb legyen a világ. A birodalom belakása folyik most, hogy nem újabb négy, hanem már tizenkét évre szólnak az ábrándok. Fölkerülnek a horgolt terítők a vitrinre, fényképek a falra, s minden olyasmi megtörténik, ami lakályossá teszi a magyarsufnit.

Nem mindenkinek, mert olyan Isten nem született még, aki teljes megelégedésre dolgozott volna a teremtéskor. Ki is fejtette miniszterügynök úr, hogy nehéz szeretni a mi fajtánkat. Nem tudni, ezt ontológiailag vagy esztétikailag értette-e, de talán jobban megértjük lelkének elborzasztó tartalmait, ha azt vizsgáljuk, mi minden és ki mindenki zavarja az ő fajtáját abban, hogy otthon legyen ezen a földön.

Itt vannak mindjárt a homlesszek, akik üldözendő állatfajta lesznek, mert elrontják az idilli képet. Az élet, mint olyan, büdös, hangos és mocskos. Ezt az ember mindenféle civilizációs trükkökkel fedi el, és azokat a polgártársakat, akiknek nem jut az ilyen áldásokból, otthontalanok és nyomorultak, nem megmosdatja és megeteti, hanem ketrecbe zárja és kiközösíti.

Ilyenek még a migráncsok, bölcsészek, melegek és hajadonok, rokkantak meg libsik. Van ez a keresztény úri középosztály, amely tagjait zavarják az ilyen elkorcsosulások, így jó fasisztaként megpucolja tőle nem csak az utcát, hanem az egész országot és világot is, és azért, hogy ő maga otthon legyen benne. Ezt nevezik ők hazaszeretetnek, meg a futballt.

Miniszterügynök úr jelentette ki, hogy a sportolás az maga a hon kebelén való csüggés, és még sok ilyen érdekes dolgot mondott, amitől eláll az ember füle meg lekonyul a farka. Most tökéletesítik a módszertant egyébként, Gulyás miniszter ki is jelentette, hogy “szükségünk van a diktatúra működéséről való tudásra, kik és milyen alapon döntöttek emberéletekről”.

Örvendetes, hogy így szomjúhozzák a bölcsességet, és mindent megtesznek, hogy méltóak legyenek a neves elődökhöz, és legalább olyan harcosak is. Azt hiszik, hogy a génjeikben van a kakaskodás, holott rossebeket, ez olyan suttyó tempó, hogy belekötök még az álló kőbe is. Viszont ezt tapasztalhatni fegyvergyártási ábrándokkal, ilyenekkel, amiből szintén kitetszik, mennyire saját bejáratúnak érzik már a szemétdombjukat, de ez jobb helyeken egyáltalán nem komilfó.

Itt van mindjárt nekünk ez az Izland. Nem öncélúan jutott az eszembe, hanem, mert olvastam a láblabda világesemény kapcsán, hogy megkérdezték a csapatuk edzőjét – mert ők ott vannak -, Heimir Hallgrímsont, mért olyan népszerű a csapata. Ezt mondta: “Nem lehet nem szeretni Izlandot: mi nem támadunk meg senkit, nem háborúzunk senkivel, kis ország vagyunk kedves emberekkel, legfeljebb a hidegre lehet panaszkodni.”

Ezek az izlandiak egyébként leginkább a véres szájú vikingektől származnak, és most nem azzal töltik az idejüket, hogy Káslerilag a dicső és véres múltat kutassák, hanem rámosolyognak a világra, és az, amilyen böszme, vissza is vigyorog rájuk. Azt is mondta ez az edző, hogy: “Leszögezném azt is: nem hagyom abba a fogorvosi praxisomat.”

Ez egy egyszerű kijelentő mondat, és nem jelent többet, mint ami a szavakban valóban benne van. Ennek az embernek tényleg csak a hideggel van baja, nem váltja meg a világot és nem forgatja ki a sarkaiból. Ha van bölcsesség az Univerzumban, akkor ez az. Nem azt mondja, hogy az ő fajtáját nem lehet szeretni, hanem, mi kedves emberek vagyunk. Ilyen egyszerű a világ.

Csak azt a hideget, azt tudnám feledni.

Isztambulova néni boldogtalansága

A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.

Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.

Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”

Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:

„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”

Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog.

Ehhez csak őszintének kell lenni. Sőt, a fiatalabbak sem dicsekedhetnek valami nagy-nagy haligalival. Elég csak körülnézni, mi folyik ebben az országban a rendszerváltás óta, de az sem semmi, ami előtte volt még a mi életünkben. Sőt, ha visszaidézzük Mária országának ezer éves históriáját, az is kiderül, hogy egyáltalán nincs oka örömre az embernek ezen az anyaföldön.

Ebből az következik, hogy vagy az ország van elátkozva, vagy az emberi faj. Ez utóbbi felé hajlok, és igazolásul megint csak Füst bácsihoz fordulok, és elsősorban azért, mert nagy tanítómester ő, s ilyképp mindig igaza van. Másodsorban meg, mert ez a heppem:

„…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:

– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!

– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!

– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!

– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy százféle vallás és ezerféle filozófia mind másban látja a boldogság forrását és a boldogságot magát is eltérően definiálja. Senki nem tudja megfogni az igazi lényegét. Még maga Orbán Viktor sem, sőt ő leginkább nem. Mert, ha belegondolunk jelenlegi világunkba, nem igazán különbözik az űzött vad Isztambulova néniétől, pedig ő csecsen, mi meg magyarok vagyunk. Állítólag.

Lakat a záron

Most, hogy a tegnapi székfoglalóval Orbán et. tulajdonképpen mindhalálig kijelölte a helyét az ország élén, és abban is biztosak lehetünk, hogy a kétharmadjával megteremti annak a lehetőségét, hogy ott is maradjon, amíg szuszog, voltaképp minden lényeges kérdés el is dőlt. Több figyelmet nem is érdemel a beszéd, ugyanolyan közhelygyűjtemény és hazugságözön, mint amit eddig is prezentált, különben is, ez csak duma, a lényeg az, amit tesz, és, hogy kérünk-e belőle vagy sem.

2030-ig tervez a Kárpát-medence élén, mint megtudhattuk, csak aztán fog istenné válni, hogy földi maradványait az ő piramisában, a kontroll nélkül épülő Puskás stadionban helyezzék majd örök gyalázatra. De addig is itt lesznek nekünk a dolgos vagy dologtalan hétköznapok, amiket vagy el kell viselni, vagy fölkötni magunkat, vagy elmenekülni. Más lehetőség nincsen, viszont a választás már nem csak habitus, hanem lehetőségek és egészség kérdése is, hogy vonszolja-e még magát az alattvaló, így voltaképp az ember sorsa a valaha volt hazájában determinált.

Víziónknak arról, ami lesz, nem kell lenni, mert már az van, a jövő elkezdődött. Babramunka következik csupán, apró finomítások, a diktatúra kerekre csiszolása, a maradék nyílt ellenállás megtörése, tapsoló gépek tenyésztése, béke, borzalom. Bevégeztetett, a rendszer irreverzibilis, és ezen semmilyen hiszti nem segít. Egyetlen kérdés van csupán, hogy ennek így kellett-e történnie szükség szerint, és az a válasz, hogy igen. Már Antall alatt eldőlt, Kádár, Horthy és Ferenc Jóska alatt, meg Mária Teréziának életünket és vérünket alatt eldőlt, hiába minden.

Szolganemzet vagyunk, és jól érezzük magunkat benne. És persze kellőképp ostobák is. Nem jobban, mint más népek, de éppen eléggé ahhoz, hogy jobbjaink mindig elmeneküljenek. Minden magyar eredmény, az összes Nobel díj, másutt született, az itt maradó tehetségek öngyilkosok lettek vagy agyonverték, tarkón lőtték őket, börtönbe kerültek vagy diliházba. Az ordító középszer tud etalon lenni csak itt, ennek mintapéldánya Orbán is. Hogy itt ül a nyakunkon, nem az ő érdeme, hanem a magyar nép gyalázata, a ki nem állított bizonyítványa csupán, benne az elégtelennel. Nem vagyunk mi életrevalók, sem erre a világra.

Ez, amit művelek itt, nem lemondó belenyugvás, bár az is lehetne, hanem a helyzet fölmérése csupán, a csalás nélkül szétnézés könnyedén gesztusa, és a hogyan tovább fölötti elmélkedés. Bár ez voltaképp április nyolcadikán éjféltől tart, viszont a jelek szerint soha nem is ér véget. Ölég szar abba belegondolni, hogy a pár ezer oldal, a többmillió szó és betű, amit az ellenállásban leírtam, voltaképp teljesen haszontalan volt. Viszont ha az embernek ez a sorsa, akkor nincs mit tenni, mint folytatni, míg el nem fehérül a száj is.

Mert voltaképp ez tart életben, meg az a mikroklíma, amit a barlangomban a zenéimmel, a könyveimmel, a filmjeimmel kialakítottam, és amit úgy lehet megőrizni, ha az ember bezárja az ajtót, az ablakot, és a kulcslyukon keresztül nézegeti, mivé lesz a világ odakint. Én kérek elnézést, hogy a gyöngeség jelét mutattam ezen az éjjelen és hajnalon, ám, mivel tegnap hivatalosan is elkezdődött az ez új életünk nekünk, meg kellett húzni azt a rohadt cezúrát, és dönteni, hogyan tovább. Menekülni öreg vagyok, kussolni ellenben fiatal, ezért írok, mert ez az élet, és mért ne tenném, amíg lehet. Maradjunk ennyiben egyelőre, és nézegessük a száraz puskaport.

Amikor vége lesz

Egyszer a pisáló kisfiú városában a bácsik megunják, hogy egy tahó köpcös meg a bandája folyamatosan belehugyozik a zongorába, aki a budija tövében, az avas szagú parasztudvaron nem tanult jó modort, és nem tud késsel-villával enni, de ezt még elnézték volna neki, mert vele ellentétben volt gyerekszobájuk, de az már minden határon túlment, hogy feji őket, ellenben szidja az édesanyjukat. A nyakukra hozza az oroszokat, minden épeszű határozatot megvétóz, terroristákkal cimborál, ellopja a pénzt, amit a magyar népeknek adtak, hogy kikeveredjenek a jurtából, követelőzik és sunyin veri az asztalt. Emellett ipari mennyiségben hazudik, és a szeme sem rebben, bomlaszt és szervezkedik, egyszóval közveszélyessé válik az egész közösség számára, akkor ezek a bácsik azt mondják, hogy lófaszt ennek az alaknak a seggébe, és elzárják a pénzcsapot, amitől a fellegekben repdeső gazdasága azonmód áll fejre és fordul fel, mert nem iramlanak a megmentésére sem a Kolják és sem a sárgák, amit ő csak hisz a hülye fejével, mert nem tényező, légypiszok csupán egy óriási sakktáblán, még csak nem is paraszt, hiába hiszi magát vezérnek a szerencsétlen, agyalágyult, kókler őrült.

És lesz fogaknak csikorgatása, izsajási átkok, de minden hiába lesz. Majd eljő az eseményhorizont, ilyen csillagos dolog, amikor a fekete luk elkap, és már soha nem is ereszt, mígnem az iszonytató gravitáció örökre beszippant, ledarál és megemészt, és nincsen visszaút soha. A városok határaiba toszott összeszerelő üzemek azt mondják, huss, és szerterepülnek szabadabb tájak felé, a bamba népek néznek, csak néznek ki a fejükből, és iramodnának nyugatabbra, de már késő lesz, és nem lehet. A stadionok gyepén fölüti a fejét a dudva, a muhar, a betont megporlasztja a bimbózó pitypang, és a Kerényi nem írja meg. Az országot ellepő térkövek kilazulnak, az utak fölhólyagosodnak, beomlanak, a tévéből pedig ömlik a győzelmi jelentés. A bogarak elrepülnek, a madarak elhallgatnak, és kék plakátok maradék cafatjait cibálja a jeges szél. Ekkor a hívők magukhoz térnek évezredes álmukból, és keserű lesz az ébredés, a habonyok lázadnak vagy menekülnek, a kutak elapadnak, odalesznek a vetések, és sivataggá válik a föld, amikor vége lesz. És véreres szemekkel néz majd körül az ember, mivé lett ez az ország, amikor vége lesz. Mert egyszer vége lesz. Szomorú, redves, iszonytató vége.

Az élet máshol van

A marosvásárhelyi táblabíróság pénzbírság kifizetésére kötelezte, és három évre eltiltotta a romániai fellépésektől Petrás János Lászlót, a Kárpátia zenekar énekesét. Nem történt semmi voltaképp, csak egy magyar bohóc a román bíróságtól kapta meg azt a kokit – vagy sallert – amelyet O. V. még másnak ígérgetett.

Viszont a turulokkal táncolókban összeomlott a világ, mert valahogyan összefutottak Európával, ahol minden részeges bölcsész-romlottság ellenére azért azt nem nézik jó szemmel, ha a saját földjükön izgatnak ellenük, mint tette ezt a Kárpátia, a Fidesz, meg a Jobbik. A szabadság komilfó, a bunkóság nem annyira.

Ez a Kárpátia egyébként sajátosan magyar termék, Hungarikum úgymond, amikor a falusi kocsmák borgőzös, darutollas hangulatát emeli világlátássá és műalkotássá – ha nagyon megengedő vagyok -, midőn rockzenébe önti Ady malomalját és fokosát, a sivatag meg a lárma azonban ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt. Ez is bizonyság arra, hogy az idő körben forog.

Ott tartunk épp megint nem csak kárpátiailag, hanem kormányzati gőzölgésekben is, hogy: „Extra Hungariam non est vita…”, amely azt sugalmazza, hogy a mi pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ebből fakadóan a szalonnát majszoló magyar paraszt Übermensch a szőröstalpú románhoz képest.

Mert ilyenekkel foglalkozott ez a Petrás János László, mint igazmagyar. A – román – ügyészség szerint „Harcra hívta a magyarokat a Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzésére, hevesen vitatta a trianoni békeszerződés előírásait, elnyomóknak és bocskorosoknak minősítette a románokat”. A fasiszta eszmék terjesztését nem bizonyították rá.

Így bántják véreinket már megint. Érdekes módon, amíg a Kárpátia a határokon belül tette és teszi ugyanezt, plusz még zsidózik meg buzizik, akkor kockacukrot kap, és megsimogatják a hátát. Ezt a Petrás János Lászlót O. V. 2013-ban a Magyar Arany Érdemrend polgári tagozatával tüntette ki, mert annyira szereti őtet.

Ha belegondolunk, Bayer is megkapta a maga plecsnijét a hasonló okádásaiért, ő azonban abban a szerencsés helyzetben van, hogy csak a szögesdróton belül arcoskodik, nem fenyegeti tehát az a veszély, hogy pofán vágják, mint ezt a Petrás János Lászlót. Mert Magyarország egy másik világ, egy darabka Ázsia a Kárpátok alatt.

A fentebb citált mondás egyébként Rhogidiustól eredeztethető, és teljes egészében így hangzik, mintegy pejoratíve: „Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita”, azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem ilyen. A kakastollasok a második tagmondatot elhagyják, mert zsenánt volna, és nem annyira bukolikus.

Az a hab ezen az én tortámon, hogy a Bayerből, a Fidesz-ből és Petrás János Lászlóból csöpögő soviniszta irredentizmus a Jobbiknak is bejön. Egyből közleményben védték meg, szó szerint így: „Ez az Erdély elszakításának századik évfordulójára készülő román állam újabb magyarellenes lépése.” Ez is mutatja, hogy egy alomból valók ők, közös csöcsöt szoptak.

Ez az egész egyébként lepereg rólam, mint a langyos nyári eső, csak miheztartás végett jegyeztem meg azok számára, akik arról ábrándoltak, hogy a Jobbikkal cimborálva győzik le a gonoszt. Fals idea, ezekkel vagy ezek nélkül, de itt fogunk megdögleni a magyar ugaron, és már büdösek is vagyunk a művelt úri közönség számára.

Illetve hát, Orbán az, de jelen helyzetben ő testesíti meg a kerek világban a magyart, nem Esterházy – Ottlik vagy bárki -, mondjuk, és ez elég nagy tragédia. Egyetlenünk tegnap tárgyalt Leo Varadkar ír kormányfővel, aki azzal, hogy szóba állt vele, kiverte a biztosítékot az övéiben.

Az Ír Munkáspárt vezetője, Brendan Howlin ugyanis arra szólította fel Varadkart, hogy ítélje el a magyar kormányzat antidemokratikus, EU- és jogállamellenes politikáját. Máskülönben Orbán úgy értelmezi majd a látogatást, mint álláspontja hallgatólagos megerősítését. Itt tartunk most, kies hazánk egyáltalán nem Európa-konform, és ennek más jelei is vannak.

Mert tegnap volt az is, hogy kiderült, már megint mehetünk a bíróságra a kvóták miatt, később majd a sorosozás miatt is, míg szépen, lassan kikopunk Európából, és itt ülünk majd a turulunk tetején kumisztól kábán. Íme, hölgyeim és uraim, a NER foglalata nyolc év regnálás után. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem, mit mondott Hitler bácsi az ő népének 1933-ban.

Hogy nem fognak ráismerni Németországra, ha hagyják dolgozni. Ezt mondta a drága ember, és úgy is lett ’45 májusában, mint az ismeretes. Viszont innentől az asszociáció szabadságát kegyesen megadom minden nyájas olvasómnak. Tessék tobzódni benne, ha már másban nem lehet.

Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.

Veres püspök keresztje

Veres Andrásnak víziója támadt, amelyben megjelent neki az Apokalipszis. Itt és most. A lángokban álló Róma, valamint a vértől csöpögő szájú Néró, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy ma, Magyarországon a demokrácia égisze alatt üldözik a keresztényeket, ami állítástól nyolcfelé áll az ember füle, és elgondolkozik a lelki szegényeken.

Úgy fest a dolog, hogy a magyar papság színe-virága, midőn a Kádár-éra III/III-as kötelmeit odahagyta, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rohadt nagy szabadsággal meg a visszakapott javakkal, s mint valami degenerált szurkolótábor, rigmusra fakad, hogy még, még, még, ennyi nem elég, és meg is kapja az óhajtásokat. Két napja is hétmilliárdot, és ettől üldözöttnek érzi magát, ami érdekes életérzés.

Tényleg minden Nérótól indult el, aki játékos kedvében – talán, de nem biztosan – ókori Marinus van der Lubbét játszott, aki a Reichstag felgyújtásával alkalmat adott Hitler bácsinak, hogy a kommunistákat megszeretgesse kicsit. Néró is, ahogyan égett Róma kr. u. 64-ben, kommunisták híján a keresztényekben találta meg a baj eredőjét, és módszeresen irtotta őket.

És ez a tempó folytatódott, ellenben a keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár uralkodása idején kezdődött. Traianus ugyanis kr u. 112-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. Ennek vetett véget Galerius kr. u. 311-ben, amikor ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte, és biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását.

Erről a cirka két évszázadról tudnának mesélni a jó keresztények, akik nem teli hassal és bíborban-bársonyban vizionálták, hogy üldözik őket, hanem élénken menekültek a rájuk eresztett oroszlánok elől, és egyéb cukiságok.

Máma is üldözik a keresztényeket a kerek világban, elsősorban Észak-Koreában, ahol a Biblia birtoklásáért nyilvános kivégzés jár. Az ötven kiemelt országból harmincötben a radikális iszlamizmus a keresztényüldözés elsődleges forrása. „Szélsőséges üldöztetésnek” vannak kitéve a keresztények Irakban, Eritreában, Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Szomáliában, Szudánban és Iránban.

Viszont Magyarhon nem szerepel a listán, és mért is szerepelne. Itt, minálunk az üldözés abból áll, hogy egy egyházi iskola kétszer annyi pénzt kap egy tanuló után, mint egy nem egyházi, kvázi kötelezővé tették a hitoktatást, az állami média orrba-szájba nyomatja az istentiszteleteket, körmeneteket, egyházi ünnepeket, és össze sem tudják számolni mennyi támogatást, kedvezményt kapnak. Ezt rohadt nehéz lehet elviselni.

„Évek óta terjed Európa-szerte a kereszténygúnyolás, minden véres üldözés így kezdődött. Most még csak tiltják a vallási tárgyak, szimbólumok viselését, a függetlennek mondó média támadást indít a másként gondolkodók ellen – előbb-utóbb véres végkifejlete lesz ennek.” – ilyeneket is mond a püspök, amiből kitetszik, hogy nincsen egészen magánál.

Nekem épp úgy tűnik, kies honunkban a nem-keresztényeket támadják elsősorban, mint a liberális ateisták például, Veres püspök viszont szabadon lóbálhatja a pásztorbotját. Ellenben a burka sok helyen tilos, és még sorolhatnám, hogy ez a mi vezérpapunk mért hazudik, vagy mért ment el az esze.

Annyit csöndben megjegyeznék, hogy senki sem gúnyolja a vasárnap misére csoszogó özv. Kiss Bélánét. Ellenben Veres püspököt és cimboráit, úgymint ilyen Semjének, Harrachok és Aradszkiak viszont igen, akik nagy buzgalmukban maguk űznek gúnyt a kereszténységből, mert megtagadták a pápát és orbánzsoldosok lettek.

Ez abból is látszik, az ilyen nyilatkozatokkal csak annyi a céljuk, hogy az egyszerű polgárokban, mint özv. Kiss Béláné, elültessék a félelmet. Így semmiben sem különböznek a fideszkatonáktól, akik meg azt vizionálták, hogy a jobbikosok verik a nyugdíjasokat. Az sem volt igaz, meg ez sem. Viszont az ilyen Veres püspököknek, ha mással nem is, de a lelkiismeretükkel egyszer majd el kell számolni. Hosszú menet lesz.

Hángérien Empájer

Meleg sem volt már annyira, valami mégis megszúrta Lázár Jánost, s miközben a napi esedékes átadási ceremóniát vezényelte a Hajdúságban, nekilátott körmöt reszelgetni és hülyeségeket beszélni, mint Fejes Endre nyuszija.

“Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.