Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Kele bácsi

Negyedével csökkent a magyarországi fehérgólya-állomány, négyezer pár érkezhetett a tavasszal, ami egy kisváros csupán, vagy egy nagyobb falu. Minek is jönnének ide, ugye, hiszen annak ellenére, hogy ilyen nagymagyar szimbólumok, mégsincs szavazati joguk, holott van bejelentett lakcímük. A fiatalabbak, akik családot alapítanának, nem kapnak CSOK-ot, az öregebbeknek sem jár egy zsák béka még négyévente sem, néhány helyen lemigránsozzák őket, volt, akit meg is ettek ahelyett, hogy gyógyítgatták volna mint magyar gyerekek a hülye nótában. Gilice ám az anyjuk valaga, még jó, hogy nem Cilike, vagy egyenesen Rogánné, ugye.

Régebben jó volt, nem vonták kétségbe a magyarságukat, a bő gatyás emberek örültek nekik, ahogyan tavasszal megérkeztek, és egyáltalán nem firtatták, merre jártak előtte, itt otthon lehettek feltételek és hátsó gondolatok nélkül. Látták, hogy nem géppel szálltak fölébe, bólintottak, lehetett a tehenekkel bóklászni az ingoványos réten, bandázni a tóparton, nótázni a kéményeken. Mostanában meg azzal riogatnak a fecskekomák, hogy ez a hely az ördög tanyája, itt leverik a fészküket, eltapossák a kicsinyeiket. Ilyeneket hallva az ifjabb gólyák persze, hogy el sem indulnak, vagy, ha útra kelnek, Vereckénél elfordulnak vidámabb tájak felé az új időknek új dalaival.

Az öregebbek, mint Kele is, elmesélték a tátott csőrű ifjaknak, régebben nem vonták kétségbe a magyarságukat, nem kellett egymás talpára lépniük, büszkén búslakodniuk Trianon miatt, senki nem kérdezte, mit olvasnak, azt sem, milyen istenhez imádkoznak, és imádkoznak-e egyáltalán. Azt mesélte Kele bácsi, vannak már sokkal jobb helyek is a világban, mindenki döntse el, hová röpül, ő a maga részéről kénytelen vissza, ugyanis az asszonyt ott hagyta az ősszel, mert beteg volt a szárnya, reméli, életben van még. Így maradoztak el a fiatalabb gólyák, ahogy meglátták a hosszan elhúzódó kerítést a magasból, ahogyan ott kanyargott, tudták, hogy eddig és ne tovább.

Azok, akik már évek óta nem ide jöttek tavasszal, lassan el is felejtettek magyarul, törve kelepelték a magyart, a fiókáik pedig már egyáltalán nem beszélték a nyelvet, bár akarták az öregek, de nem is igazán. Megfakult fényképeket nézegettek a családi albumban, a nagyszülőket, déd-, ük-, és Hans Castorp módján ük-ük-ük apákat meg anyákat, ahogyan valami kilenclukú híddal a háttérben büszkén néznek a lencsébe, fejükön kalap, szárnyaikkal pedig markolják a híres, mélytorkú edényüket, amivel a rókát úgy megszívatták. De ki tudja mi az igaz ebből a családi legendáriumból, mi nem, egyáltalán ki tud már akármit is?

Ilyen melankolikusak voltak a hazájukat vesztett gólyák olykor, de a gyerekek nem törődtek velük. Ők már úgy repkedtek a világban, mintha az volna a legtermészetesebb dolog, ráböktek a csőrükkel csukott szemmel egy pontra a földgömbön, s már indultak, is, csak előtte gyorsan megmosták a hajukat. Aztán az ősszel mindenféle rasztafrizurával, oldalukon fekete gólyákkal tértek vissza, szürke fiókákkal meg pepitákkal, hogy az öregebbek már egyáltalán nem értették sem őket, sem a világot. Nézegették a fényképeiket meg sóhajtoztak, mígnem Kele bácsi meg nem unta az egész töketlenkedést, és egy tavaszon az élükre állt.

Vitte őket vissza, röpült a sor elején, hogy elviszi ezt a nyugdíjas bandát vágyakozásuk terepére és honába, csak fogják már be végre a csőrüket. Hosszan utaztak, folyók kanyarogtak alattuk meg hegyek hullámzottak, itt-ott légvédelmi ágyúval tüzeltek rájuk, másutt sörétes puskával, s amikor először süvített el közöttük egy csúzliból kilőtt kavics, Kele bácsi azt mondta, na, itthon vagyunk. Leszállt a kis társaság egy tó partján, hogy körülnézzen az őshazában, a fakult fényképek helyén, de alig is fújtak egyet, amikor egy csapat rohant feléjük egyenes kaszákkal ordítva, hogy migráncs. Na, húzzunk innen a picsába, adta ki az ukázt Kele bácsi, és úgy elrepültek, hogy vissza se néztek soha többé.

Duda

A XVIII. században Cullodennél (Skócia) Charles Edward Stuart (II. Jakab, trónjától megfosztott angol király unokája) a skót klánok élén lázadva vereséget szenvedett Vilmos Ágosttól (II. György fia), aminek gyászos vége lett a skótokra nézve. Az angolok is kitalálták a maguk endlösungját a skót kérdésben, sok minden más mellett betiltották a tartánt (a jellegzetes skótkockás szövetet), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelvet is, ami három dolog a skót identitás része. Így lett vége a jakobista buzgalmaknak, elsorvadt a skót klánrendszer, a hagyományok meg szokások, és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberük.

Mit ér egy skót duda nélkül, és mit ér egy Hadházy dudálás nélkül, hogy megvonjuk a párhuzamot a bús magyar és skót sors között. Mert ugyanis tegnap itt minálunk I. Viktor magyar király megtiltotta az autódudálást, és rendőrei szarrá büntették Hadházy Ákos seregeit, így hallgattatva el a magyar hadházysta buzgalmakat. Pár tucatnyi autós tülkölt ugyanis, hogy Orbán meghallja a panaszukat, és ez, amennyire szánalmas, annyira kétségbe ejtő is. Mert az ilyen akcióknak nemhogy semmi értelme, de még arra is alkalmasak, hogy a véres szájú orbánisták hangosan röhögjenek rajtuk a jobboldal erkölcsi fölényének tudatában, harsogva: mit akar ez a pár szánalmas bohóc.

És egyébként tényleg, meg valóban. A dudálás szimbólumnak sok, tettnek kevés, mert ha már autókkal lázadunk, akkor lázadjunk tökösen, mint a taxis felkelés idején még annak idején, a XX. században. De ahhoz tömegek kellenének, azok pedig nincsenek. Tényleg, hol vannak a tömegek azon túl, hogy a barlangjukban maszkban ücsörögnek? Sehol sincsenek, még utoljára a netadó mozgatta meg a fantáziájukat (ennek is ezer éve), azóta semmi. Néhány kisebb akció a szánkók ellen, pár szónoklat, és menjünk haza békével, holott a király elveszi az életüket teljesen. Most meg már dudálni se lehet.

Mindez egyébként, hogy pár tucat autós dudálására úgy ugranak a rendőrök, mintha kaszákkal vonulna a tömeg az utcán, azt jelzi, hogy be van szarva a hatalom. Másrészt pedig, hogy tényleges konfliktus esetén vér folyna, mert ezek Orbánra meg Pintérre esküdtek fel, nem pedig a népre. A kérdés az, meddig köti őket az esküjük, vagy mikor veszik elő helyette a lelkiismeretüket, viszont ez a soha meg nem tudható dolog, mert soha nem lesznek döntési helyzetben és kényszerben. Ez meg – gondolják szolgalelkűen – belefér, hogy a kétségbe esett embereket büntetjük, mert nem tartják be a KRESZ-t. Ugyan már, királylány.

A tegnap kiszórt ötvenezrek a szervilizmus és alávetettség ötvenezrei voltak. A rend őrei ugyanis mosolyogva szurkolhattak volna a dudálóknak, hogy nyomjad neki komám, hadd hallja. De nem. Vették elő a csekk-könyvüket, és osztották az áldást. Főleg a fiatalkák, akik már Orbán emlőin nevelkedtek, mert ezek olyanok. Hogy reggel boltba megyek kifliért, ez mindig hozzátesz a meséhez, mint ma is, megtámogatva a Cullodentől kezdődő előadást, hogy egy magyar kisváros lepukkant boltjához érjünk el vele. Mert ugyanis a boltban, ahol kötelező a maszk, egy rendőrlány (szőke, copfos) maszk nélkül rohangált, a boltosok meg nem szóltak neki semmit.

Tátott szájjal nézték – gondolom – a maszkjuk alól a hatalom emberét, tegyen, ahogyan akar, míg ellenben a Józsikat majdnem két kézzel hajították az utcára, de legalábbis leüvöltötték a fejüket, ha maszk nélkül merészkedtek az üzletbe. És aztán majd az ilyen maszk nélküli, szőke és copfos rendőrlányok büntetik meg a dudálókat, mert rendnek kell lenni. Nem tudom, érezni-e a helyzet fonákságát, ahogyan az állam átveszi a köznapok irányítását, hogy mikor szellenthet az alattvaló, ugyanakkor ez nem is meglepő annyira. Hiszen csak most húzta ki a mocskos ujjait a bugyogónkból.

„Szabaccság” – ordította még jóval Culloden előtt a szintén angolok ellen lázadó William Wallace, miközben éppen ők kibelezték. Későbben a jakobista Charles Edward Stuart herceg meg élete végéig bujdosott, sőt, nem is dudálhattak. A skótok mégis, ennek ellenére is köszönik, jól vannak. Mert míg a böszme angolok most a Jonhsonukkal kínlódnak, a vad, részeg és büszke skótok immár újra dudával a kezükben azon gondolkoznak, hogy most már végérvényesen ott hagyják őket a francba. Az állhatatosság nem mindig, de olykor kifizetődő, ez vigasztaljon mindenkit, amikor föladja a dudálásért kapott ötvenezres csekket. Kirielejszon.

Mi urunk, a pénz

“Nekünk Magyarország az első.” – Ilyen csatakiáltással éli az életét és kábítja a jómunkásembereket a Fidesz, és látjuk is, amint éjt nappallá téve, magukat nem kímélve, önzetlenül – a’la Borkai -, ellenszolgáltatás nélkül tevékenykednek szeretett hazánkért, amely ettől a buzgalomtól virágzik, mint a mezőn a pipacs. “Nekem Pogányszentpéter az első.” – minden bizonnyal ezzel hódította el a szavazók szívét a Fidesz által támogatott Flinger Tamás, aki csurig volt tenni akarással, tele volt víziókkal a kobakja, miként varázsol paradicsomot a somogyi faluból Mária országában. Így lett polgármester itt, Pogányszentpéteren Flinger Tamás, aztán jöttek a bajok.

Még alig zajlott le a választás, még meleg volt a tojáshéj a valagán mindenkinek, aki komoly, felelősséggel bíró ember lett a faluban, már épp készültek elemelkedni az anyaföldtől, hogy akár az angyalok, suhogva jobbítsák a falut, amikor közbeszólt az a kurva pénz. Ez a legjobb házasságokat is megrontja, hát még mennyire egy politikai frigyet, vagy egyszerűen csak magát a szimpla életet. Flinger Tamás, mint felkent polgármester arra kérte négy képviselőtársát, hogy a falu érdekében ingyen képviselősködjenek, és ők ebbe bele is mentek. Ők viszont azt kérték, hogy akkor Flinger is szimpla buzgalomból legyen polgármester, magyarán ingyen, amit ő viszont nem vállalt.

Szíve, amely oly erősen dobogott a faluért, ingyen már nem akart dobogni érte, ezért lemondott, cserben hagyva annak a közel száz embernek az álmait, aki rá szavazva remélte eljönni a Kánaánt. Ott áll a falu a sorsba vetve polgármester nélkül, gazdátlanul és árván. Az apaságnak ára van, mert miközben a pogányszentpéteri képviselők arra kérték Flingert, hogy szívbéli jóságból buzgólkodjék szeretett falujukért, ő egészen pontosan százkilencvennyolcezer forint fizetséget, plusz úgy negyvenezret szeretett volna költségtérítésnek, a képviselők azonban nem szavazták ezt meg neki, pláne úgy, hogy másodállásban lett csak volna polgármester. A szíve tehát csak félig dobogott volna a faluért, pénz híján azonban egyáltalán nem ver neki.

Lemondott a magas hivatalról Flinger Tamás, bár a szíve szakadt bele. Mert gondoljuk csak meg, ahogyan rágta a körmét a választás éjszakáján, szeretik-e őt eléggé a jómunkásemberek, bíznak-e benne erősen, s amint kiderült, igen, ő táncra perdült, hogy szüret, lesz nercbunda anyukám, vagy inkább végre bepucoljuk a házat, vagy nem tudom, milyen helye lett volna a pénznek, aztán most meg semmise. Én most nem Flinger Tamáson élezem a nyelvemet, mert biztosan jóravaló ember, hanem a politikusság természetrajzán elmélkedek egy kicsit. hogy mért áll annak valaki, főleg ily számosan, mint ebben az országban, hogy ilyen rohadt sok hazafi él itt, vagy csak ennyien akarnak könnyen meggazdagodni.

Ezt döntse el mindenki maga, fedezze fel a választottjában a megfelelő érdemeket, hogy ez betömi a lukat a járdán, az meg ingyen viteti a seggemet a buszon, netán elég annyi, hogy valaki olyan fess ember. A választók értékítélete bizonytalan, míg ellenben a politikusoké stabil és betonbiztos. Az újkori magyar történelemben – értsd a rendszer megváltozása vagy meghasonlása után – két embert ismertem, akik nem kértek pénzt a szolgálataikért, ők pedig Gyurcsány és Bajnai. Mindenki más vagy szégyenkezve ugyan, vagy öntudatosan de zsebre tette azért, mert ami jár, az jár, sőt, volt olyan is, aki egyenesen ebből gazdagodott meg, és most nem akarnék ujjal mutogatni, tudjuk, amit tudunk azért.

Az vesse az első követ Flinger Tamásra tehát, aki nem ismeri Orbán Viktort. A pogányszentpéteri félrement polgármester egy grammal sem rosszabb mesterénél, megpróbálta, nem sikerült, félreállt. Tiszta víz került a pohárba, míg ellenben a nagy fazék meg zavaros. Miniszterügynök elvtárs vagyontalan ember, mint elmondásából tudjuk, élire rakja a forintot már három évtizede, hogy meglegyen a hétszázezres megtakarítása. S amilyen sok jót ő tett az országgal, azt a kevéske fizetséget igazán megérdemli, mert neki “Magyarország az első”. Ez ilyen szép kerek történet, Hitlernek is Németország volt a jegyese, neki sem volt semmije, csak a két eszelős szeme vérben úszva.

Ma éppen Dózsa László 1942- napja van, méltóságban, pátoszban és szóvirágokban fog fuldokolni az ország, férfias tekintetek, történelem viharai meg a kiskutya farka. A politikusok szerteiramlanak az országban, mutatják a cafatos utat a vérzivatarban, s mindeközben mindenki eltekint attól, hogy ezért busás fizetséget kapnak, amiért azt beszélnek, amit a munkáltatójuk óhajt. Ez egyébként az istenadta nép, csak ezt ebben az országban már rég elfeledte mindenki, ahogyan azt is, hogy a beosztottat ki is lehet rúgni, mielőtt a főnök fejére nő. Innen nézvést Flinger Tamás nem elrettentő példa, hanem az őszinteség szobra, aki azt mondta, csesszétek meg a kaszálótokat, és elment más jövedelem után nézni. A többi viszont még mindig itt van, és azt hazudja, hogy neki az ország az első. És többet máma nem is mondok.

Komoly és tekintélyes

Mókás fiú ez az Orbán Viktor Mihály. Nagyon vicces azzal a toldással, hogy nem is akar az lenni igazán, aztán meg mégis úgy sikerül. Ő emelkedett, pátoszos, okos, bölcs, higgadt, meg az anyám valaga akar lenni, aztán hallgatja őt az ember, és kitör belőle a röhögés parttalanul áradva, gátak nélkül, miközben zokog is, amitől a füle lekonyul. Ezt hívják groteszknek, de ez itt nem esztétikai stúdium, hanem az élet maga, amelybe épp belegebedünk.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” – Ezt mondta Orbán Viktor Mihály, miközben rendőröket avatott. Mondott más baromságokat is határról és becsületről meg hűségről, mintha valami SS tisztavatón lettünk volna, nekem mégis ez a mondat ragadta meg a képzeletemet azzal a szándékkal, hogy egyszer a büdös életben nézzünk utána szemiotikailag, szemantikailag, a történelem felől és a szív oldaláról is, hogy mi az Istent delirál össze ez a szégyene az emberiségnek.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” Mondja, s ezzel a fals állítással nem örvendezik afelett, hogy a lángoktól ölelt ma virágzik, mint a pitypang – megírom -, hanem erősen utal arra, hogy ő tette azzá, ő virágoztatja tehát csakis. Ez igaz, az ő érdeme az a szarhalom, aminek a tetején kukorékol, de mindez az egész idáig csak az érzések szintje, a hangulati alapozás, mint a fröccs mellett danászott magyar nóta a teraszon, a százmilliárdos erkélyen.

“Ma már.” Helyezi el az időben az érdemeket, amivel azt mondja, eddig nem. Adódik a kérdés, mikortól, és természetszerűleg a kimondatlan állítás, hogy kilenc redves éve, az alaptörvény asztala, az első kétharmad óta, amikor is útra keltek a földgyaluk, hogy máig tartóan tarolják le az országot. Mert az eemúttnyócc az nem volt sem komoly sem tekintélyes érelemszerűen, sőt, az maga volt a fertő, a liberális romlás, a kommunista dúlás, és ilyeneket még ki lehet találni számolatlanul.

De, hogy, mielőtt maga Orbán Viktor Mihály elhozta volna a mennyországot a pöttyös seggünknek, volt-e valaha komoly és tekintélyes ez az ország, az is kérdés. Nem fideszileg nézve soha a nagybüdös életben nem volt az. Kádár alatt orosz, Horthy korában német tartomány, Trianon előtt K&K alig is önálló államisággal, előtte labanc elnyomás, török megszállás, mongolok, és eljutunk oda, hogy voltaképp szolga volt mindig is ez a nép.

Most is az, ámde most már Orbán szolgája, és ez így számára nagyon rendben is van. Mert, mint emlékezhetünk, Kádár diktatúrájával sem az volt a baj, hogy ocsmány a rendszer, hanem, hogy nem ő ücsörög az ormain. Itt az ideje azonban, hogy megnézzük a komoly és tekintélyes jelzőket is, mint kies hazánk orbáni meghatározását azzal a kitétellel, hogy azért országra ilyeneket nem mondunk, hogy “komoly”, mert az röhejes, meg különben is, szerinte, és azért így mindjárt más.

Feledjük hát a szemantikát, és meséljünk erről a komolyságról komolyan. Ha csak a baginacsára gondolunk, hogy az ő áradó, vízállásjelentés gazdagságú humoruk Karinthy gyűrűt ér, akkor előttünk áll a komolyság maga. Olyannyira, hogy tényleg elsírja magát az ember, de ez mellékszál és félrevezető út. Miniszterügynök elvtárs másképp értette a komolyságot, azt akarta mondani, már tényező a redves országa, hogy mintha lenne szerepe a történelemben, de rossebeket.

Ezért egészítette ki a “tekintélyes”-sel is. És ez meg olyan, hogy akkora a tekintélye neki, hogy mindenki messzire elkerüli. Jó, afrikai érsekek, keleti és balkáni pópák, sztyeppei despoták és részeges, bukott osztrák alkancellárok érkeznek ide, meg továris Putyin évi egyszer a komoly, géppel írt utasításaival. Különben a madár se jár erre. Tekintélyesnek, ha valami is mondható, az a kedves vezető egyre nagyobb gyomra, az pedig a komolyság maga, ahogy zsebrebaszott kézzel közlekedik a trottyos gatyájában.

Orbán Viktor Mihály falusi párttitkárnak is rossz. Ebből az egész komoly és tekintélyes delírből annyi igaz, hogy álmodott egy királyságot magának, gyártja hozzá a díszleteket, tartalma azonban nincs. Se a manusnak, se az országának, se az udvartartásának. Egyáltalán az a kérdés, meddig lehet álomvilágban élni, és ilyenben ringatni a híveket, hogy mikor nyílik fel a Józsik szeme, látják meg, a király meztelen, csüng a hasa, taknya-nyála folyik és lúdtalpas.

“Tekintélyes” – Istenem. “Komoly” – Uram. “Most már” – Atyám. Ja! Kész vagyunk.

Mackómosás

Két napja gyakorlatilag süket vagyok. Először valahogyan eldugult az egyik fülem, a másik viszont működött, így igazi Pató Pálként ráértem mindenre, mígnem egy zuhanyzás után a másik is felmondta a szolgálatot, hogy más legyen a világ. A burkomban elcammogtam egy gyógyszertárba valami készségért, előadtam, mit szeretnék, és a néni lelkesen mutogatott is kétfélét, de semmit sem hallottam, így megvettem mindkettőt, de egyik sem használ.

Amúgy sem nagyon beszélek, most már annyit sem, mert nem tudom, ha kinyitom a számat, akkor ordítok-e. Láttam már ilyet, elég röhejes, és el is tudom képzelni magam csoszogva, sántikálva, ősz szakállal és nikotinos fehér bajusszal. Ezek a készségeim már eddig is adva voltak, ha ezekhez még hozzá csapom, hogy semmit sem hallok, következésképp úgy járkálok a világban, mint egy eszelős, minden adott ahhoz, hogy rámhívják a TEK-et, csavargásért előállítsanak, és elégessék a pokrócomat. Még szerencse, hogy nincs kutyám.

Amióta nem hallok, megjavult a szaglásom, de a munkához szemüveg még kell. Isten nem volt olyan nagylelkű, hogy a süketségért cserébe sasszemet adjon, sóher, vagy pedig így büntet azért, hogy nem hiszek benne, illetve a magam módján. Úgy látszik, ennyi nem elég neki, teljes alázatosságot kíván, azt viszont cseszheti, ilyet tőlem nem kap, nem fogok zarándoklatot tenni, hogy meggyógyítson, és újra hallhassam Orbán Viktor kappanhangját, elég baj az is, ha csak látom.

A burkomon keresztül viszont alig jut át a külvilág, foszlányok és morgások ütnek rést csak a permanens sípoláson. Az ablak alatt elzúgó autók csak elhaló sóhajtások, az előbb beindult egy riasztó tíz méterre, olyan volt csak, mint a mormota füttye. Viszont az egész utca megőrült tőle, így hát még előnyös helyzetben is vagyok. Ha behunyom a szemem, máris ott ücsörgök a megvilágosodás előszobájában, a süketség tehát belépő a bódhiszattvaság kapuján, amely, mint tudvalévő, a buddhasághoz vezető út első állomása. Már ha a nagy szekér tanait követjük.

Regényeket, elbeszéléseket úgy olvasok, hogy közben látom, hallom a dolgokat. A Varázshegy szanatóriumát, Fermina Daza kúriáját le tudnám rajzolni, ismerem Hábetler János rekedtes hangját és Pék Mária sipítozásait. Filozófiánál viszont ez nem működik, oda tiszta ész kell, a versek estében azonban olykor jó, ha részeg az ember, hogy átjárhassa a lélek teljesen. Ebből is kitetszik, hogy süketen, esetleg fél szemmel egész jól el lehet éldegélni, fél szívvel azonban egyáltalán nem.

Most, hogy voltaképp süket vagyok, reménylem Sheldon azon képességét, amelyet ő számoknál érzékelt és használt, s amely ez: mint a lökött fizikus elmesélte, ha prímszámot lát maga előtt, az piros, ha viszont kettő van közvetlenül egymás mellett, az rózsaszín és benzinszagú. Áldott-áldatlan állapot ez, viszont felgyorsítja az eligazodást a kajla világban, s mivel én nem fizikus vagyok, s nem prímszámokra, hanem Orbán Viktor mocskaira vagyok érzékeny, megnéztem egy híroldalt a neten szokás szerint.

Ennek benzinkút, olajfúrótorony és Formula 1-es depó szaga volt együtt, majd’ fölrobbant a monitor, és olyan rózsaszín volt, mint egy túlfejlett Barbie baba. Ebből látszott, hogy a munkám sem lett könnyebb, mert most is, mint mindig, alig lehet kiválasztani, hogy melyikkel foglalkozzék az ember, miről rántsa le a leplet vagy átkozódjon fölötte, mert egy nagy, ótvar ganyé ez a világ, s főleg benne az elátkozott Magyarország. A legrózsaszínebb mégis a botkás kis színes volt, mert ebben benne volt kies hazánk húgyos-szaros eszenciája.

Emlékezhetünk, hogy pár napja a szegedi polgármester a hasára ütött, és kijelentette, hogy városának nyugdíjas és továbbtanuló polgárai kapnak tízezer pénzt. A helyi Fidesz ezt az ideát és Botkát is megátkozta, minden volt a polgármester, csak ma született bárány nem. Aztán viszont, amikor látták, hogy ebből ők jól nem jöhetnek ki, ráígértek, hogy legyen a tízezer tizenháromezer ötszáz. Más farkával könnyű verni a csalánt jeligére.

És kedveseim, most meg az történt, hogy a Fidesz plusz háromezerötszázát leszavazta az ellenoldal, amire egészen elképesztő válasz született a Fidesz kebelében, hogy Botka elvette az emberektől ezt a pénzt, szinte meglopta őket. Szó szerint: “Botka László és a szegedi baloldal lesöpörte a Fidesz módosító indítványát, amivel ismét bebizonyította, hogy csak szavakban ért egyet az emberek támogatásával, részükről ez nem volt több, mint kampányfogás.” – Ennél elképesztőbb cinizmust nem nagyon lelni a cifra világban. Bár talán mégis.

Mert mire vélje az ember, hogy az országgyűlésben a kilakoltatottak ügyével nem volt hajlandó foglalkozni ez a csürhe, hogy Orbán nem állt szóba a három néppárti bölccsel, hogy Handó nacsasszony meg nem válaszolt a magyar bíróságok áldatlan állapotáról neki föltett uniós kérdésekre, és a mocskok további tengere. Ezt csak megfejeli a legfrissebb, amely arról szól, hogy egyetlenünk cimborája, ez a Strache orosz oligarchát kérlel egy felvételen, hogy vegye meg neki a Kronen Zeitungot, mert olyan médiabirodalmat akar, mint amilyen a magyar Führeré.

Olyan mély már a trágya kedveseim, hogy jó is megsüketülni, viszont a zene hiányzik. De láttam egy kedves dolgot is a mocskok tengerében, hogy az egyik mosodalánc azt kínálja a gyerekeknek, hogy ingyen és bérmentve kimossa a macijukat. majmukat, vagy szamarukat, hogy illatosan tudják ölelgetni aztán. Kedves, csak azon tűnődtem, ez is mért volt rózsaszín hír. Aztán persze: május 26-án van az akció, hogy távol tartsák az apukákat és anyukákat a szavazástól. A Fidesz műve ez is.

Idáig süllyed az ember, ha Magyarországon él, hogy nem lehet felhőtlenül örülni semminek, minden mögött hátsó szándék sejlik, így abban is, hogy épp most vesztettem el a hallásom. Orvoshoz is félve megy az ember, mert esetleg fülpucolás helyett kiherélik, mit lehessen tudni. Szepszist kap, vagy tanácsot, hogy imádkozzon, tartsa be a tízparancsolatot, ami jogi alapvetés és beöntés egyben, az élet eleje meg a vége. Inkább a vége. Momentán azt várom eközben, hogy mikor nem lesz benzinszaga a híreknek. Az jelzi majd a szabadságot a csöndben. (Jó, sípolásban.)

Négyszáz a káposzta is már

Egy szlovén lap karikatúrája náci vezérként ábrázolta Orbánt, amitől a rendszer működni kezdett saját értékrendje, megszokásai és reflexei szerint, így Magyarország ottani nagykövete jegyzéket intézett a szlovén kormányhoz, hogy az ilyesmi skandalumot a jövőben akadályozza meg. Ez sok mindent megmagyaráz a NER-ről, de egyelőre örüljünk annak, hogy a Mladina (a szlovén lap) nem jutott a Charlie Hebdo sorsára, és magyar huszárok nem lőtték rommá a szerkesztőséget miheztartás végett.

A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.

Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.

De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”

Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.

Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: “És a káposzta is négyszáz forint már.”

Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.

És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.

A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.

És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.

Áder és a vizek

Egy nemzetnek – nem NER-féle, hanem romantikus értelemben – fennállása során kevés ihletett pillanata van, amikor esélye nyílik tenni valamit a hanyatlása ellen. Minekünk az utóbbi évtizedekben ilyen volt 1989, aztán 2004. Az egyik a rendszer úgynevezett megváltoztatása, a másik az uniós csatlakozás. Mindkettőt elszabtuk, voltaképp már az ellenzéki kerekasztal töketlenkedéseivel eljátszottuk estragoni jogainkat, hogy itt valaha normális ország lesz. Immár csak a kinyúvadás dátuma kérdéses.

Nem éji bagolyként mondom ezt, hanem csalás nélkül szétnézve könnyedén. Nincsen most érkezésem és fölösleges is Orbán újratemetési beszédétől elindulva Antallon át végig venni, hol, mikor és hányszor vétettek – a lapos homlokú polgárok éljenzése közepette persze – végezetes hibát az általunk kiválasztottak és fölkentek, mert ez már fölösleges és nincs is rá idő. Világvége hangulatban sem vagyok, esetleg, ha úgy vesszük, permanensen abban leledzek, így már elkopott az éle.

Tehát miniszterügynök et. kis színesét módosítva, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit érzek. De, hogy ez mi a maga valójában, arról tudni igazán senki nem akar, hiszen a fortyogásába nézve úgy lehet járni, mint amikor a halandó előtt Abadonna leveszi a szemüvegét. És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy temetés, amelyet Magyarországnak hívnak, és van neki köztársasági elnöke, viszont nincs köztársasága, hanem manapság valami keresztény trutyi lett belőle.

Ez az elnök meg olyan is, és voltaképp ő ingerelt engemet most kéretlen – és végül is – értelmetlen és kilátástalan szólásra, de az ember már csak ilyen. Mondja, ha tudja is, szavainak foganatja nincsen. Esetleg forrás lesz elkövetkezendő történészeknek, akik kerekre nyílt szemekkel olvassák a dokumentumot, amely kis adatot, adalékot mutat egy rég elveszett népségről, valami magyar nevűről, és látják, világverő volt az önsorsrontásban. El is hanyatlott, ámde – és ezen csodálkoznak majd – élénk harmonikaszóra.

Áder János normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a kútfúrási törvényt. Nem kéne ez alapján engedélyeztetni a nyolcvan méternél sekélyebb, házi pancsolásra fúrt kutakat. Ádernek ez környezetvédelmileg nem tetszik, intézkedett tehát, mert az előtte elterülő országban csupáncsak ez az egy gond van törvényileg. Más ellen nem böstörködött, s bár lehet, igaza van, és egy tanyasi kút fúrása előnytelenül hat a jegesmedvék nemi életére, de ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Illetve dehogynem, csupán jobban izgat a mindeközben utcára paterolt családok, a kórházban fölöslegesen meghaló emberek, a kivándorlásra váró fiatalok dolga, az elbutuló nemzet ügye, meg, hogy ekézik Esterházyt, s vele egyben a felvilágosodott, józan észt, a szekularizációt, ami megszüntette a középkort, s ami felé Áder országa masírozik. Neki meg a kutak a nyomora csupán, meg a redves halai, valamint a kiskutya lafogó fülei.

Ezzel sem mondtam semmi nóvumot, csak a jövő történészeinek rögzítem, hogy a valaha volt Magyarország legfőbb két gonosztevője: Orbán Viktor, a bohóc, a kalasnyikovos mészáros, valamint Áder János, a babaarcú gyilkos, de nem solskjaeri megengedő értelemben, hanem aljamódon. Mert amíg az “álamfő” kijelentette, hogy ő a nemzet golyóstollának tekinti magát, és ehhez hű is volt, Áder – akinek jogilag még mindig lenne módja embernek lenni – itt kutak kapcsán játssza el a demokratikus cirkuszt. Ez, amennyire átlátszó, annyira aljas is. Ez sem újság, de rögzítsük azért, és ne nézzük hülyének egymást legfőképp.

A birodalom belakása

Az lesz, az fog történni, hogy a felcsúti kicsi vasutat meghosszabbítják, mert ugyan szép miniszterügynök et. játszószere, csak egy kicsit kurta, mint Gogolákné elvtársnő szoknyája. Ilyen értelemben vágyakozott a birodalom pénztárosa is, mint helyi lakos, eleddig a falu hoppmestere, most már csak a hazáért aggódó állampolgár, összhangban O. V. M. kisvasútépítő óhajtásaival.

Felcsút fejlesztésének egyébként van miniszteri biztosa is egy bizonyos Tessely Zoltán személyében, ami nagy felelősség és nagy hatalom. A pénzek olyan mérhetetlen mennyiségének elkúrásáról kell gondoskodnia, ami összegek egy kisebb afrikai állam éhínségét is orvosolni tudnák, feltéve, ha keresztények volnának. De nem azok, így a felcsúti igazhitűek gazdagodnak csupán, mindenki más meg úgy járt.

Mindebben egyébként semmi unikum nincsen, csak a dolgok működésének módja változott meg az áprilisi újabb világraszóló diadal után. Minden módszeresebb lett, szisztematikusabb és szenvtelenebb, nem érződik rajta a sietség, sokkal inkább az elmélyült babramunka örömei és gondossága. Ezt a vasutat is dafke hosszabbította volna meg miniszterügynök et. még alig egy éve is, máma meg nem.

Nem azért toldanak, hogy az ellenzék toporzékoljon, mivel ilyen nincs, hanem, hogy számukra otthonosabb legyen a világ. A birodalom belakása folyik most, hogy nem újabb négy, hanem már tizenkét évre szólnak az ábrándok. Fölkerülnek a horgolt terítők a vitrinre, fényképek a falra, s minden olyasmi megtörténik, ami lakályossá teszi a magyarsufnit.

Nem mindenkinek, mert olyan Isten nem született még, aki teljes megelégedésre dolgozott volna a teremtéskor. Ki is fejtette miniszterügynök úr, hogy nehéz szeretni a mi fajtánkat. Nem tudni, ezt ontológiailag vagy esztétikailag értette-e, de talán jobban megértjük lelkének elborzasztó tartalmait, ha azt vizsgáljuk, mi minden és ki mindenki zavarja az ő fajtáját abban, hogy otthon legyen ezen a földön.

Itt vannak mindjárt a homlesszek, akik üldözendő állatfajta lesznek, mert elrontják az idilli képet. Az élet, mint olyan, büdös, hangos és mocskos. Ezt az ember mindenféle civilizációs trükkökkel fedi el, és azokat a polgártársakat, akiknek nem jut az ilyen áldásokból, otthontalanok és nyomorultak, nem megmosdatja és megeteti, hanem ketrecbe zárja és kiközösíti.

Ilyenek még a migráncsok, bölcsészek, melegek és hajadonok, rokkantak meg libsik. Van ez a keresztény úri középosztály, amely tagjait zavarják az ilyen elkorcsosulások, így jó fasisztaként megpucolja tőle nem csak az utcát, hanem az egész országot és világot is, és azért, hogy ő maga otthon legyen benne. Ezt nevezik ők hazaszeretetnek, meg a futballt.

Miniszterügynök úr jelentette ki, hogy a sportolás az maga a hon kebelén való csüggés, és még sok ilyen érdekes dolgot mondott, amitől eláll az ember füle meg lekonyul a farka. Most tökéletesítik a módszertant egyébként, Gulyás miniszter ki is jelentette, hogy “szükségünk van a diktatúra működéséről való tudásra, kik és milyen alapon döntöttek emberéletekről”.

Örvendetes, hogy így szomjúhozzák a bölcsességet, és mindent megtesznek, hogy méltóak legyenek a neves elődökhöz, és legalább olyan harcosak is. Azt hiszik, hogy a génjeikben van a kakaskodás, holott rossebeket, ez olyan suttyó tempó, hogy belekötök még az álló kőbe is. Viszont ezt tapasztalhatni fegyvergyártási ábrándokkal, ilyenekkel, amiből szintén kitetszik, mennyire saját bejáratúnak érzik már a szemétdombjukat, de ez jobb helyeken egyáltalán nem komilfó.

Itt van mindjárt nekünk ez az Izland. Nem öncélúan jutott az eszembe, hanem, mert olvastam a láblabda világesemény kapcsán, hogy megkérdezték a csapatuk edzőjét – mert ők ott vannak -, Heimir Hallgrímsont, mért olyan népszerű a csapata. Ezt mondta: “Nem lehet nem szeretni Izlandot: mi nem támadunk meg senkit, nem háborúzunk senkivel, kis ország vagyunk kedves emberekkel, legfeljebb a hidegre lehet panaszkodni.”

Ezek az izlandiak egyébként leginkább a véres szájú vikingektől származnak, és most nem azzal töltik az idejüket, hogy Káslerilag a dicső és véres múltat kutassák, hanem rámosolyognak a világra, és az, amilyen böszme, vissza is vigyorog rájuk. Azt is mondta ez az edző, hogy: “Leszögezném azt is: nem hagyom abba a fogorvosi praxisomat.”

Ez egy egyszerű kijelentő mondat, és nem jelent többet, mint ami a szavakban valóban benne van. Ennek az embernek tényleg csak a hideggel van baja, nem váltja meg a világot és nem forgatja ki a sarkaiból. Ha van bölcsesség az Univerzumban, akkor ez az. Nem azt mondja, hogy az ő fajtáját nem lehet szeretni, hanem, mi kedves emberek vagyunk. Ilyen egyszerű a világ.

Csak azt a hideget, azt tudnám feledni.