Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.

Szanyi böfögött egyet

Szanyi Tibort, az MSZP örökös üdvöskéjét sohasem az eszéért szerettük – ha egyáltalán -, és ezt a bennünk terjengő vonakodást és húzódozást most újólag sikerült igazolnia és megerősítenie. Röviden és közérthetően, Szanyi egy ökör. Most épp valami igazságérzet buzgott föl benne, amivel – éljünk ezzel a csodás képpel – sikerült újabb rézszöget verni pártja mahagóni koporsójába.

Szanyi Tibor posztolt, posztolgatott ’56 kapcsán, s tette ezt a butaság összes bátorságával. A mű pedig a következő volt: a parlamenti képviselő egy megkínzott, véres, fejjel lefelé fellógatott ÁVH-s portréjával örvendeztette meg a nagyérdeműt, és ezt a brigantit épp egy csinos lyányka illeti turhával a műalkotáson. Szanyi idézőjelbe tett ünnep szóval ad többrétegű jelentést a képnek.

Voltaképp, ha nem bamba az ember, lehet érteni, hogy Szanyi milyen üzenetet óhajtott ezzel közvetíteni, de lelkének bonyolultsága elveszett a Fidesz alélásában, akiknek ’56 csak hősökről – és Dózsa Lászlóról – szól, tehát fekete és fehér. Az élet azonban, ráadásul forradalmak idején ennél egy kicsit bonyolultabb szokott lenni. A citált kép ugyanis ’56 október 30-án készült, a pártház elfoglalását követően.

Ott, és akkor a fegyveres civilek egy csoportja megvadult, az ÁVH-sokat – vagy csak annak vélteket – kihozták az épületből, az első kilencet verték, kivégezték, és valamennyiük holttestét meggyalázták. Kettőjükét a helyszínen összegyűlő tömeg fejjel lefelé a tér fáira akasztotta, ütlegeléssel és egyéb módon szidalmazta és meggyalázta, ezt pedig külföldi tudósítók fényképen és filmen is megörökítették.

Nem egy lányregény, például Mussolini is hasonló dolgokról adhatna számot, ha lenne rá érkezése. A forradalmak, elszabadult ösztönök már csak ilyenek. A bemutatott incidens viszont nem a kommunisták ellen végrehajtott hőstett volt. Az ávósok nem voltak azok, hanem legaljamocsok népek, s ha igaz az a feltételezés, hogy az ott meglincseltek kiskatonák voltak, akkor a holttesteket meggyalázók sem sokban különböztek Péter Gábor szellemiségétől.

Szanyi célja az volt, hogy bemutassa ezt az árnyoldalt is, de egy olyan országban, ahol minden kibeszéletlen, ilyennel kár is kísérletezni, csak a félreértések vannak belőle. A Fidesz-nek félre sem kell érteni, egyből ugrik és hörög, mint most Gulyás Gergely is. Mert ha már Szanyival ilyen keresetlenek voltunk, akkor a frakcióvezetőt is tegyük bele a körbe. Ő nem kevésbé barom, mint szoci cimborája, tetézve még a NER iránti elhivatottsággal, ami így együtt halmazati eset.

Ez a Gulyás alkalmat talált arra, hogy újra elővegye a rég elfeledett mantrát, miszerint: „Az 1956-os forradalmárok vérében és hazaárulásban fogant MSZMP jogutódja, az MSZP lett a demokráciában is a baloldal vezető ereje. Szanyi Tibor posztja bizonyíték arra, hogy az ő esetében a közvetlen eszmei közösségvállalás a diktatúra állampártjával és a forradalom eltiprásával ma is fennáll.” Ez, bár hülyeség, de ziccer fideszéknek, akik nem szoktak hibázni. Ott a szög.

Arra azért jó ez az egész vihar az éjjeliedényben, hogy újra emlékezzünk néhai Antall József zsengéjére, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, és hálát adjunk a teremtő Istennek vagy Darwin apánknak, hogy nem volt ez így, mert a példa előttünk áll, hogy bármi megtörténhet. És a jövőre nézvést is hasznos ez a csetepaté, mert például a NER urainak is bemutatja, mivé képes fajulni az ember, ha sokáig cukkolják. E gondolatok szellemében örvendjünk a holnapnak. Klopfoljunk húst, és mosni is lehet, ha amúgy elmaradt volna, a jelenlegi kupleráj másra nem alkalmas ugyanis.