Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

A labda minden előtt

Ahogyan azt előre sejteni lehetett, Orbán Viktor Mihály szombaton Madridban járt labdarúgó BL döntőt nézni. A pápa Csíksomlyón misézett a tizenötmillió magyaroknak, ráadásul Pártunk nem is kevés közpénzt tolt bele a buliba, de oda ő el nem ment. Véget ért a kampány ugyanis, ami szavazat megvehető volt, meg lett véve, más szempontból Erdélyország nem érdekli őt, igaz semmi egyéb más sem.

Az erkélye alatt emberek fulladtak a folyóba, a fél világ erre figyel. Hoz szavazatot? Nem hoz. Kit érdekel. Európában, amelynek pár napja még a koronázatlan ura akart lenni, épp most döntik el, hogy partvonalra teszik, megeszik, felböfögik vagy kihányják, minek következtében kies hazánk halmazati károkat szenvedhet. Hoz szavazatot? Kérdi erről is. Nem. Akkor már mindegy. Ezt gondolja, és mindebben hölgyeim és uraim, benne van Orbán Viktor Mihály országlásának foglalata.

A labda minden előtt. Akárhol is pufog az, menni kell utána, ami kényszerbetegség úgy orvosolható, ha pályamunkás lesz az ember, és nem miniszterelnök. Két angol csapat rúgta a bőrt az európai Madridban, de egy fél királynő, egynegyed herceg és egy huszadnyi miniszterelnök nem volt ott, mert alámerültek a Brexit rejtelmeibe. Ez a mi bohócunk viszont megérezte a fűszagot és röpült. A szabadidejében persze azt csinál az ember, amit csak akar, viszont nem akkor, ha egy ország gondja nyomja a vállát.

Ennek a mi köpcösünknek ilyen skrupulusai azonban nincsenek egyáltalán, de azért számoljon el a lelkiismeretével, ha van neki olyan. És a rajongói is tegyék ezt szintén hasonló körülmények közt, azonban pár kérdés azért fölmerül itt és néhány kósza gondolat úgy pénzügyileg. Továbbá a lélek egészsége szempontjából, mielőtt az esztétikai és etikai folyományokra rátérnénk, és megállapítanánk a betegség fokát és a romlottság mértékét, hogy hát büdös ez, szaga van neki.

Én, ha ellenzék lennék, ilyen elfuserált politimókus, akkor verném az asztalt, hogy Orbán Viktor Mihály mutassa be azt a számlát, amellyel a saját zsebéből fizette a jegyet a láblabda eseményre, spórolva a konyhapénzen. Ha a miniszterelnökség fizette, akkor fölhívnám a Számvevőszék szíves figyelmét, hogy a polgártársak adóját nem kirándulásokra használjuk, mert ez ellenkezik nemcsak a jó ízléssel, hanem a törvény betűjével is.

Továbbá megkérdezném azt is, hogy megint nem is kormánygéppel volt-e a fuvar, vagy baráti szívességként kapta szülinapra, pár milliárdos közbeszerzésért cserébe, mint az bevett gyakorlat errefelé. S ha nem válaszolnának nekem, mint ahogyan az szintén szokásban van, akkor rájuk borítanám a nehéz tölgyfa asztalt, mint ahogyan ez meg nem bevett gyakorlat egyáltalán ezen a vidéken, viszont nem ártana immár bevezetni miheztartás végett.

Ilyesmiket tennék, hogy kő kövön nem maradna. Viszont realista vagyok, és csöndben megállapítom magamban, hogy minálunk minden gyalázat következmények nélkül él és virul, sőt, szaporodik. Ez is, és nem először meg nem is utoljára, ahogyan diktatúrákban annak lenni kell. Ez a mi diktatúránk azonban kereszténydemokrata diktatúra, és plánesőt kormányunk és Pártunk a világ összes keresztényének védőangyala a Szíriusztól Patagóniáig.

Következésképp már csak a forma kedvéért is elmegy az ember pápanézőbe, ezzel jelezvén az alattvalóknak, hogy egy alomból vannak, vagy valami ilyesmi. Sőt, nem is megáldott mozdonyon kellett volna pöfögni odáig, mint akárki mezei Józsinak, hanem páncélozott űrjárművel, összkomfortban. Szotyola a hűtőben, rózsafüzér a falvédő fölött, gundeles babgulyás a termoszban, elszánás és erős hit a lélekben, ilyenek, ha már és ugye.

Ez sem játszott. Tudom én, hogy a pápa liberális, sorosista sátánfattya, de diplomácia is van a világon. Igaz, minálunk ez tagolatlan ordításban manifesztálódik, nagykövetek raportra hívásában, Kovács levelező kurvaanyázós posztjaiban. Kinek mit dobott a gép, ugye. Nekünk ilyen csürhét, illetve mi szavaztuk őket a kirobbanthatatlan hatalomba, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Orbán Viktor Mihály például nagy államférfihoz méltón permanensen köpi pofán a nemzetet, amelynek boldogságáért és javáért munkálkodnia kellene.

Ő viszont meccsre jár. A labda minden előtt: ez a kényszerbetegség mozgatja, továbbá a hatalom beteges akarása, narcisztikus mániák, orális fixáltság. Egy pszichiátriai állatorvosi ló a manus, emellett köztörvényes bűnöző. Lop, csal, hazudik, kisvasútról és futballról álmodik. Én, ha hívő lennék, és egy ilyen alak a keresztény szót a szájára venné, mint ahogyan naponta százszor megteszi, ustorral hajtanám el messzi tatár vidékekre.

Ilyen hívő azonban nálunk nincsen, hitetlen se nagyon. Se polgár, se munkás, se semmi. Ilyen cafatokban lógó társadalom van, debilekkel, ortodox orbánistákkal és képmutató elsőáldozókkal. A romlottság olyan foka van itt, hogy próféták állnak sorban a falai alatt, de az nem omlik le sehogyan sem. Végül is, megérdemeljük, tűrjük és szagoljuk, a többség meg bávatagon tapsol, hogy egyetlene az ő vére verítékéből röpköd meccsekre, aminek fejében eladja az országot alóla. Az utolsó felvonás elkezdődött. Csöngettek.

Selejt

Ezen a különös júliuson négy nemzeti láblabdacsapatunk kilépve a nagyvilágba, és találkozva luxemburgi meg mindenféle gólemekkel egyet sem bírt nyerni, egy nyüves meccset sem. Jó esély mutatkozik arra tehát, hogy, mire Medárd átka tovaúszik a szürke fellegekkel, már egy sem lesz a piacon, na, ugye. Ezeket a nemzeti csoportosulásokat, amelyek kicsik és savanyúak, meg nem is a miénkek, már a nyár közepén, a selejtezőkben kiselejtezik, ez az évek óta mutatkozó általános tapasztalat.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.

Elkomondorosodás

– Már megint vonulgatnak ezek a buzik, hogy szakannának meg. – Ezzel a megállapítással nézett föl az újságjából Pista bá’, a huszonkilenc éves vénember, miközben sztereóban szólt a rádió és a TV is, hogy Pista bá’ tájékozott legyen a nyüves világ folyásáról, és ő az is volt cefetül, azt meg kell hagyni. Mindent tudott, amit tudnia engedtek, ezért volt olyan határozott az ő lelkében, miközben Piroska, a neje lesütött szemmel mosogatott épp a konyha sarkában, és nem tudni miért, de olyan szenvedés ült a szemeiben, hogy Szűz Mária csak jelenthetett volna neki.

Pista bá’ odafülelt a rádióra, amelyik azt tudatta a hívekkel, hogy a buzik útját trágyával szórták fel. Ezt a család ura vihogva hallgatta, Piroska csörömpölt a mosatlannal, Pityuka meg, a hét éves, kis szutykos magyar legény brummogott és berregett, mert a keze repülő volt, a légyszaros plafon pedig a csillagos ég. Táltos pedig, a komondor, nagyképűen nézegette a sarokból, mit is csinál ez a három, de egyáltalán nem törődött velük, mert egy légy incselkedett vele. Csak Pista bá’ tudta azt, hogyan lehet egy kutyának a Táltos nevet adni, de a nyakán meg a karjain húzódó tetkók mutatták, hogy nem volt véletlen a dolog.

Zörgött az újságjával a család feje, Piroska csörömpölt, Pityuka meg berregett Már épp elkészülhetett volna róluk a Szent Család című kompozíció, amikor a szobában fölsírt az újszülött kis Magdus, de olyan élesen, hogy Pista bá’ tekintete teljesen átható lett és pengeéles, amitől Piroska késztetést érzett, hogy a szobába iramodjon, és csak most látszott, mennyire öreg. Nem a kora, hanem az élete miatt nézett ki úgy a nyúlott melegítőjében, mint a saját nagyanyja. Csitította a gyereket, de hiába, hogy Pista bá’ ki is jött a béketűrésből, és foghegyről, nem hangosan, de mégis áthatóan odabökte: – Hallgattasd el, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.

Tudta ezt Piroska is, és most látszott a szeme alatt a kék folt csak, meg a félelem benne, ahogy nyugtatta a gyereket, amikor csöngettek. Ettől Magdus még élesebben visított, és Pista bá’ is hozzátette a magáét, hogy: – Ebben a kurva lakásban má’ élni se hagyják az embert, hogy baszná meg az Isten. – Táltos is rákezdett az ugatásra, és megint megnyomták a csöngőt, hosszan, mintha rendőrök érkeztek volna elhurcolási szándékkal. De csak Laca volt az, a gyerekkori haver, talpig bőrben, fején kendővel, amitől nagyon erős lett itt, a konyha közepén. Pityuka abbahagyta a berregést, bambán bámult és folyt a taknya, de senki nem törölte meg az orrát, őt meg nem zavarta.

– Nézünk meccset? – Így érdeklődött Laca, mintha nem tudta volna, hogy néznek meccset. Mindig azt néztek, főleg így, hogy szezonja volt. Pista bá’ otthagyta az újságját gyűrötten, és már épp kapcsolta volna ki a rádiót, amikor azt tudatta a doboz a hívekkel, hogy a buzik vonulását derék motorosok zavarták meg berregéssel, ami hírtől a két cimborának fények gyúltak a szemében. Maguk is ott voltak hirtelen a harcos motorosok között, sőt, mivelhogy száguldott az agyuk, mint a kisvasút, láncokkal, karikás ustorral irtották a szivárványosokat, és egészen átszellemültek volna, de Magdus megint rákezdett, sőt, Pityuka is berregett, amitől inni kellett.

– A hülye apósomtól kaptam, ő főzte. – Ezekkel a nyájas szavakkal dűtötte a kisüstit Pista bá’, s hogy teljes legyen a komfort, ráordított a nejére, bele a bánatos őzike szemébe. – Hozzá’ szendvicst. – Így mondta, hogy szendvicst, az asszonyka meg iramodott, egyik kezében Magdus, a másikkal varázsolt valamit kapkodva, a kutya meg ott tüsténkedett a lába között, lopta volna ki a kezéből a kolbászt, és Pityuka is épp ekkor óhajtott inni, ilyen volt a családi idill, hogy Piroska szemét megülte a könny. A két cimbora tátott szájjal leste a TV-t, böfögték vissza a pálinka savanyú szagát, de még nem a meccs volt a dobozban, hanem egy keresztbe tett lábú némber mesélt migráncsosat és buzisat benne.

Erre megint inni kellett, és így növekedett a magyar öntudat ebben a kettőben. Piroska szegény, csak szerencsétlenkedett a fél karjával, s hogy a bátorság már teljes volt Pista bában, kiordított, hogy hol az a szendvics, mer’ ha nem lesz itt, Piroska lába megint beleakadhat a kutyába. Ilyeneket üvöltött Pista bá’, és már annyira öntudatosak voltak, hogy röhögtek ezen hangosan. Piroska is sírt volna, mert Magdus is sírt, és Pityuka szája is vonyításra görbült éppen, amikor egy újabb csengőszó akadályozta meg a készülő tragédiát, mert megjött Jolán néni, Pista bá’ anyósa, s őt – Maga még él, mama? – kedvességgel fogadta, mert a pálinka elveszi az emberek eszét.

Anya és lánya most már közösen elbirkózott a szendvicsekkel, a meccs megkezdődött, a teremtés koronái is elnyugodtak, sőt, Pityuka is bambán bámulta a láblabdázó bácsikat. A sarokból előhúzott egy pöttyös labdát, azt rugodázta csöndben, Magdus meg elaludt a nagyanyja kezében, csak a teremtés koronái ordítottak fel néha, kurva anyázva a bírót, mert hirtelen olyan erősek lettek, mintha a buziknak kellett volna berregni motorral, védve a hazát. Piroska is ellankadt, ettől pedig panaszkodni kezdett az anyjának, de az ura meghallotta valahogyan, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy ott bassza meg ez a büdös kurva, akinek semmi sem jó.

Laca röhögött, Pityuka elsírta magát, Magdus is felvonyított, és Piroska ebben a káoszban kérdezte az anyját. – Most meg mit csináljak, anyu? – Mit, mit? – Szólt az öregasszony – Szüljél neki gyereket. – De hát most szültem. – Csodálkozott Piroska, mert nem tudta, hogy már az anyja is menthetetlenül hülye, és nem azért mert öregszik, hanem, mert annyira követi a világ folyását, hogy ennyire tájékozott benne. Hogy mentse a menthetőt, a tudós mama megsimogatta Pityuka fejét, fennakadt szemmel simogatta ide meg oda, és kibukott belőle a felismerés: – Te, ennek a gyereknek lapos a feje. – Piroska csak nézett értetlenül, Pista bá’ ordított, hogy gól, és éppen harangoztak is. Erre meg pláne inni kellett egyet, mert vasárnap volt, éppen a nyár közepe.