Selejt

Ezen a különös júliuson négy nemzeti láblabdacsapatunk kilépve a nagyvilágba, és találkozva luxemburgi meg mindenféle gólemekkel egyet sem bírt nyerni, egy nyüves meccset sem. Jó esély mutatkozik arra tehát, hogy, mire Medárd átka tovaúszik a szürke fellegekkel, már egy sem lesz a piacon, na, ugye. Ezeket a nemzeti csoportosulásokat, amelyek kicsik és savanyúak, meg nem is a miénkek, már a nyár közepén, a selejtezőkben kiselejtezik, ez az évek óta mutatkozó általános tapasztalat.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.

Elkomondorosodás

– Már megint vonulgatnak ezek a buzik, hogy szakannának meg. – Ezzel a megállapítással nézett föl az újságjából Pista bá’, a huszonkilenc éves vénember, miközben sztereóban szólt a rádió és a TV is, hogy Pista bá’ tájékozott legyen a nyüves világ folyásáról, és ő az is volt cefetül, azt meg kell hagyni. Mindent tudott, amit tudnia engedtek, ezért volt olyan határozott az ő lelkében, miközben Piroska, a neje lesütött szemmel mosogatott épp a konyha sarkában, és nem tudni miért, de olyan szenvedés ült a szemeiben, hogy Szűz Mária csak jelenthetett volna neki.

Pista bá’ odafülelt a rádióra, amelyik azt tudatta a hívekkel, hogy a buzik útját trágyával szórták fel. Ezt a család ura vihogva hallgatta, Piroska csörömpölt a mosatlannal, Pityuka meg, a hét éves, kis szutykos magyar legény brummogott és berregett, mert a keze repülő volt, a légyszaros plafon pedig a csillagos ég. Táltos pedig, a komondor, nagyképűen nézegette a sarokból, mit is csinál ez a három, de egyáltalán nem törődött velük, mert egy légy incselkedett vele. Csak Pista bá’ tudta azt, hogyan lehet egy kutyának a Táltos nevet adni, de a nyakán meg a karjain húzódó tetkók mutatták, hogy nem volt véletlen a dolog.

Zörgött az újságjával a család feje, Piroska csörömpölt, Pityuka meg berregett Már épp elkészülhetett volna róluk a Szent Család című kompozíció, amikor a szobában fölsírt az újszülött kis Magdus, de olyan élesen, hogy Pista bá’ tekintete teljesen átható lett és pengeéles, amitől Piroska késztetést érzett, hogy a szobába iramodjon, és csak most látszott, mennyire öreg. Nem a kora, hanem az élete miatt nézett ki úgy a nyúlott melegítőjében, mint a saját nagyanyja. Csitította a gyereket, de hiába, hogy Pista bá’ ki is jött a béketűrésből, és foghegyről, nem hangosan, de mégis áthatóan odabökte: – Hallgattasd el, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.

Tudta ezt Piroska is, és most látszott a szeme alatt a kék folt csak, meg a félelem benne, ahogy nyugtatta a gyereket, amikor csöngettek. Ettől Magdus még élesebben visított, és Pista bá’ is hozzátette a magáét, hogy: – Ebben a kurva lakásban má’ élni se hagyják az embert, hogy baszná meg az Isten. – Táltos is rákezdett az ugatásra, és megint megnyomták a csöngőt, hosszan, mintha rendőrök érkeztek volna elhurcolási szándékkal. De csak Laca volt az, a gyerekkori haver, talpig bőrben, fején kendővel, amitől nagyon erős lett itt, a konyha közepén. Pityuka abbahagyta a berregést, bambán bámult és folyt a taknya, de senki nem törölte meg az orrát, őt meg nem zavarta.

– Nézünk meccset? – Így érdeklődött Laca, mintha nem tudta volna, hogy néznek meccset. Mindig azt néztek, főleg így, hogy szezonja volt. Pista bá’ otthagyta az újságját gyűrötten, és már épp kapcsolta volna ki a rádiót, amikor azt tudatta a doboz a hívekkel, hogy a buzik vonulását derék motorosok zavarták meg berregéssel, ami hírtől a két cimborának fények gyúltak a szemében. Maguk is ott voltak hirtelen a harcos motorosok között, sőt, mivelhogy száguldott az agyuk, mint a kisvasút, láncokkal, karikás ustorral irtották a szivárványosokat, és egészen átszellemültek volna, de Magdus megint rákezdett, sőt, Pityuka is berregett, amitől inni kellett.

– A hülye apósomtól kaptam, ő főzte. – Ezekkel a nyájas szavakkal dűtötte a kisüstit Pista bá’, s hogy teljes legyen a komfort, ráordított a nejére, bele a bánatos őzike szemébe. – Hozzá’ szendvicst. – Így mondta, hogy szendvicst, az asszonyka meg iramodott, egyik kezében Magdus, a másikkal varázsolt valamit kapkodva, a kutya meg ott tüsténkedett a lába között, lopta volna ki a kezéből a kolbászt, és Pityuka is épp ekkor óhajtott inni, ilyen volt a családi idill, hogy Piroska szemét megülte a könny. A két cimbora tátott szájjal leste a TV-t, böfögték vissza a pálinka savanyú szagát, de még nem a meccs volt a dobozban, hanem egy keresztbe tett lábú némber mesélt migráncsosat és buzisat benne.

Erre megint inni kellett, és így növekedett a magyar öntudat ebben a kettőben. Piroska szegény, csak szerencsétlenkedett a fél karjával, s hogy a bátorság már teljes volt Pista bában, kiordított, hogy hol az a szendvics, mer’ ha nem lesz itt, Piroska lába megint beleakadhat a kutyába. Ilyeneket üvöltött Pista bá’, és már annyira öntudatosak voltak, hogy röhögtek ezen hangosan. Piroska is sírt volna, mert Magdus is sírt, és Pityuka szája is vonyításra görbült éppen, amikor egy újabb csengőszó akadályozta meg a készülő tragédiát, mert megjött Jolán néni, Pista bá’ anyósa, s őt – Maga még él, mama? – kedvességgel fogadta, mert a pálinka elveszi az emberek eszét.

Anya és lánya most már közösen elbirkózott a szendvicsekkel, a meccs megkezdődött, a teremtés koronái is elnyugodtak, sőt, Pityuka is bambán bámulta a láblabdázó bácsikat. A sarokból előhúzott egy pöttyös labdát, azt rugodázta csöndben, Magdus meg elaludt a nagyanyja kezében, csak a teremtés koronái ordítottak fel néha, kurva anyázva a bírót, mert hirtelen olyan erősek lettek, mintha a buziknak kellett volna berregni motorral, védve a hazát. Piroska is ellankadt, ettől pedig panaszkodni kezdett az anyjának, de az ura meghallotta valahogyan, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy ott bassza meg ez a büdös kurva, akinek semmi sem jó.

Laca röhögött, Pityuka elsírta magát, Magdus is felvonyított, és Piroska ebben a káoszban kérdezte az anyját. – Most meg mit csináljak, anyu? – Mit, mit? – Szólt az öregasszony – Szüljél neki gyereket. – De hát most szültem. – Csodálkozott Piroska, mert nem tudta, hogy már az anyja is menthetetlenül hülye, és nem azért mert öregszik, hanem, mert annyira követi a világ folyását, hogy ennyire tájékozott benne. Hogy mentse a menthetőt, a tudós mama megsimogatta Pityuka fejét, fennakadt szemmel simogatta ide meg oda, és kibukott belőle a felismerés: – Te, ennek a gyereknek lapos a feje. – Piroska csak nézett értetlenül, Pista bá’ ordított, hogy gól, és éppen harangoztak is. Erre meg pláne inni kellett egyet, mert vasárnap volt, éppen a nyár közepe.