Ne feledjétek Alamót

Mexikóban, közelebbről Santa Rita Invernaderoban nem szaroztak a polgárok, bementek a hivatalba, kicibálták a polgármestert, autó mögé kötötték és meghuzigálták a flaszteron, mert nem újíttatta fel az utakat. Ez a település a Yucatan csúcsán, a guatemalai határ mellett, az őserdő közepén van, nagyjából nyolcszázan lakják, és igazi keresztény falu vagy városka. Az nem tudható, hogy a keresztény szabadsággal hogyan állnak, a polgármester vonszolásából következtetve sehogyan sem.

Viszont bennük van az ősök vére és génjei még abból az időből, amikor nem érkeztek meg a spanyolok, és pláne a Habsburg Ferdinánd Miksa a nyakukra császárnak, de aztán Isten nevében kivégezték őt is, máma meg polgármestereket huzgálnak a porban. Ha ló nincs, furgon is jó felkiáltással elevenítették fel az ősi játékot és vadságot, mert emlékezhetünk, hülye vadnyugati filmekben is a sombrerós, hiányos, fogazatú és mindig koszos képű alakok csináltak ilyeneket, miközben lődöztek a levegőbe, meg hujjogattak.

Vannak ilyen hamis klisék, amiből az európai irodisták azt a téves következtetést vonják le, hogy ezek vademberek, pedig csak olyan keserves a sorsuk, mint nekünk. Megvolt a saját 48-as szabadságharcuk, sőt, Trianonjuk is volt, mégsem ásnak nemzeti emlékező gödröket Mexikóváros közepébe, és nem küldenek milliárdokat Texasba. Pedig orbáni filozófiával tehetnék. Az van ugyanis kedveseim, hogy a múlt században azért tört ki az elhúzódó mexikói-amerikai háború, mert az addig Mexikóhoz tartozó Texas az Egyesült Államokhoz csatlakozott.

Két évig ment az öldöklés emiatt, aminek az lett a vége, hogy Mexikó nem csak Texast, hanem a szemszögükből Kalifornia északi, usákos nézőpontból déli részét, és a mai Új-Mexikó nevű amerikai állam területét is elvesztette, meg még Nevadáét és Utahét is. Úgy nagyjából másfél millió négyzetkilométert, ami azért már döfi, de ami a különös a sorsban és a történetben, hogy azóta nem a saját Világosukat – Mexikóváros eleste – siratják, hanem Alamóra emlékeznek szívesen, míg a jenkik meg elborzadva teszik ugyanezt.

Ne feledjétek Alamót. Ezt a mondatot az is ismerheti, aki Bud Spencer filmeket néz, esetleg Agymenőket, amiből kitetszik, hogy beleivódott a kollektív tudatba, mint a hősies cselekedet, másrészről a gyalázatos vereség, és mindkét oldalról az értelmetlen öldöklés szimbóluma. Antonio López de Santa Anna tábornok ugyanis az Alamo épületegyüttesben rekedt minden jenkit lemészárolt egészen elképesztő kegyetlenséggel és vadsággal, ahogyan most Santa Rita Inverdaro lakosai a polgármestert kötözték a furgon mögé (bírom ezeket a spanyol neveket).

Két nap múlva meg polgármestereket és helyi kis tótumfaktumokat választ Magyarország népe, ráadásul ilyen borkais ügyekkel terhesen. Már csak habitus,, morális és józan észt vizslató szempontból sem mindegy, milyen eredménnyel, amúgy meg dehogynem. Ilyen mexikói szemüvegen keresztül nézve ez a Borkai már hetedhét határon is túl lenne, mert nem furgon mögé kötötték volna Antonio López de Santa Anna tábornok kései leszármazottai, hanem inkább villanyoszlopra, míg minálunk meg az a vélekedés, hogy így is jó.

Kicsi is, korrupt is, hazug is, de a miénk. Gusztus dolga, mint ahogyan az is, hogy a polgárok hogyan fejezik ki elégedetlenségüket a regnáló hatalommal szemben. Nálunk azt mondjuk a zsarnoknak, hogy lárifári, miniszterelnök úr, míg másutt szétrúgják a valagát. És ez az egész csak azért jutott az eszembe, mert úgy tűnik, búvalbélelt fajtánk alkalmatlan az életre. Mi székely himnuszt éneklünk, a mexikói Alamóra emlékszik. Egyik sem jobb a másiknál, csak más a hangulata, míg ez mereng az elveszett boldogságon, a másik azt mondja, legalább megpróbáltam.

A végén mindkettő megdöglik, de azért mégis.

Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Negatív szolárijom

Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.

Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.

Értik ezek a hexametert?

Semjén Zsolt senkiházi hazaárulónak nevezte Gyurcsány Ferencet, mert belekötött a határon túliak szavazati jogába. A szalonkagyilkos kijelentette, senkit nem érdekel, hogy „a Gyurcsány nevű ember mit beszél”. Azokat pedig, akik aláírtak a senkiházi hazaárulónak ez ügyben – sokan vannak -, nemzetárulónak titulálta, egészen pontosan így: “hogy néhány nemzetáruló csatlakozik Gyurcsányhoz, annak nincs jelentősége.”

Ahhoz képest, hogy a makulátlan erkölcsű Szili Katalin leprásként jellemezte Gyurcsányt, Semjén – akinek a dumája meg másokat nem érdekel – még elsőáldozó kisasszony volt, sőt, nóvumot sem sikerült alakítania, de majd az ő Istene megbocsát neki, vagy nem. Ez a haza-, és nemzetárulás olyan kies hazánkban, mint a tüsszentés után az egészségére, igazából már nem is figyel rá senki sem, hacsak az aktus után el nem ered a delikvens orra vére.

Gyurcsány igazáról vagy patás voltáról én most nem nyitok vitát. Itt mindenki úgy bele van állva Trianonba, szerzett jogokba, világfájdalomba, hogy szép ugyan lehetnék, de okos nem. Ezért elmesélem egy csudálatos képpel, mi a jófranc az érzés a panelproliban ezzel az egész cirkusszal. Szeretjük a szomszéd Józsit mi nagyon. Együtt iszunk, még a boltból is segítünk neki cipekedni. Akkor viszont pipák vagyunk rá, amikor bekiabál az ablakon, mit együnk vacsorára, mit nézzünk a tévében, vagy mit olvassunk, és ezt el is várja, holott semmi köze hozzá az ég egy világon.

Ezt a bekezdést részemről be is fejeztem, ha bárkinek arra van gusztusa, lehet hazaárulózni, leszarom. És éppen itt érkezünk el ahhoz, amiről magokni óhajtok. Haza-, és nemzetárulás, ezek olyan súlyos, nagy szavak, hogy nem árt megvizsgálni a jelentéstartalmakat, ha már reggeltől estig ezt hallja az ember, és igazából bele sem gondol, miket beszélnek neki az emelvényről.

Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény.

Ilyen kontextusban sem Gyurcsány, sem egyetlen más sorosbérenc sem tekinthető hazaárulónak, ha tetszik ez a Semjén-féléknek meg a bandájuknak, ha nem. Jó ezt figyelemben tartani akkor is, ha abba gondolunk bele, ki tett azért hathatósan, hogy emberek milliói ne érezzék otthon magukat, akiktől így következésképp elvették a hazájukat. Nem óhajtanék ujjal mutogatni.

Másrészt nem ártana foglalkozni a nemzettel sem, ami fogalmat sikerült úgy taccsra tenni, mint a kokárdát. Ez már mindegy, de arra kíváncsi volnék, hogy fideszék hogyan értelmezik. Esetleg az 1523-as törvények alapján, amelyekben többször beszélnek ruténekről, oláhokról és szlávokról, jeléül annak, hogy ezeket nem számították a magyar natiohoz, amely így szűkebb keret volt az országlakók egyeteménél.

S ha már Trianonnál tartunk, azt is vegyük számba, hogy ezt épp az ilyen nemzetfelfogás okozta, és nem Károlyi. Viszont a Tisza Pista inkább, de erről sem lehet meggyőzni a begőzölt agyúakat, és nem is akarom igazán. Ám innentől lenne érdekes az is, hogy Semjén, miközben a lován parádézik, a nemzetet államnemzetként, vagy kultúrnemzetként definiálná, de neki ilyenekről halovány fingja nincsen, és most én sem világosítom fel.

Ami érdekesség még ebben a kuplerájban, hogy a szakirodalom nem nagyon ismeri a nemzetárulás fogalmát. Ezzel nácikok meg a Semjén dobálózik csupán, így jelöli ki magát Zsóti az eszmei térképen. Tulajdonképpen Virág elvtárssal is mondhatná: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Mennyivel egyszerűbb már ez, nincsen lacafaca, cicó. Így lehet kijelölni, hogy aki nincs velünk, az nem létezik, és akkor lehet haza-, nemzetáruló meg a kiskutya fasza is. Mindezt kijelölve végre véget érne ez a felfokozott zakatolás, ami nem hagyja, hogy az ember elücsörögjön a járdaszegélyen, és addig nézze a csillagokat, göncölöket, míg el nem takarja a jóságos, gomolygó köd. Ebben az aktusban több hazaszeretet van, lehetne, mint ötszáz Himnuszban meg nyolcszáz Szózatban együtt és vegyítve a négyzeten. És innen nézve kaphatja be az összes szűk agyú semjénrobot.

Viszont most indulok a máglyára dalolva.