Fogságban

Azt írta tegnap az origo nevű tudományos szaklap, hogy az ellenzéki pártok a Soros-szervezetek fogságában vergődnek. Én már sokféle fogságról hallottam hosszú életem során: Józseféékről Egyiptomban, Edmond Dantes-éről If szigetén, és, amikor a szomszéd Józsi berúgott, összetörte a bútort, aztán egy kicsit elvitték a rendőrök, arról. De, hogy a Soros-szervezetek foglárok volnának gumibottal és cellakulccsal az oldalukon, ez új. Egy ideig úgy tűnt, Gyuri bácsi lekerül az étlapról, mert a vírus formájában új fogás érkezett, de ezek szerint Gyuri bácsi a konyhafőnök örökös ajánlata citrommal a szájában.

Igaz, amikor még nem lehetett tudni kommunikációilag, hogy a víruspártiság lesz az új eposzi jelző, még égették kicsit a tüzet az origóék. Mert tán egy hete még arról értekeztek, hogy ezek a Soros-szervezetek készen állnak arra, amint a járvány lecsengett, migráncsokkal árasszák el a Kárpát medencét. Ugyanis akkor még nem sejtették, hogy Dániel Zoltán jugoszláv békaember, a dumának pedig bojkottja van. Mint látjuk, van téma, ami addig marad címlapon, amíg a kedves vezető jónak látja. Tegnap már belengette, hogy a küzdelem nem egy-két hónapig fog tartani, amiből az következik, ha úgy akarja, 2022 tavaszáig biztosan.

Az lesz ám a delikát fogság. A határok lezárva, körülöttünk egész Európa gyógyultan mosolyog, mi pedig a kerítések mögött vonaglunk a láztól. Ettől kitelik, hogy így legyen. Azért jelesül, mert a kedves vezető a hatalom akarásának fogságában vergődik, ami elég erőteljes személyiségzavarra, hogy úgy ne mondjuk, betegségre utal. Az origo, meg még az a pár száz sajtóipari termék pedig a kedves vezető rabságában van, igazgat a fortélyos félelem. Filozófiailag a fogság és szabadság közt az adja a különbséget, hogy én például azt írok, amit csak akarok, az origós slapaj meg nem.

Most még azt mondják neki, hogy Gyuri bácsizzon, később mást, ezek meg leírják a legképtelenebb dolgokat is. De mégsem ez az elkeserítő máma reggel, hanem a kedves vezető belengetése, miszerint a járvány nem egy-két hónapig fog tartani. Mert lehet, hogy csak az egészen elképesztő tapasztalatok mondatják, de ismerve Orbán nem létező jellemét és hiányzó erkölcseit, plusz bosszúálló és harácsoló természetét, csak megfogalmazódik az emberben – fölvetül úgymond – a kérdés, hogy mi az anyám valagát akar ez?

Meddig húzza és tartja ki a járványt, a taktika része-e, hogy semmi igazi adatot nem közölnek, hogy mindenhová katonák és rendőrök települnek, mintha világháború volna és nem is betegség. Mindent megtesz a faszi, hogy az ember szarul és kiszolgáltatva érezze magát, mintha a kór nem volna önmagában is elég baj, ez az outsiderségével még tetézi is. Azt kell hinnem, direkt, hogy jó sokáig tartson, s ami igazán érdekes ebben a történetben, úgy néz ki, ha ilyesmit egy héttel később írnék le, máris vinnének a zsandárok úgy három-öt évre. Na, az az igazi fogság, nem ám a Soros-szervezetek fenyegetése.

Mindebből, amit itt előadtam, kitetszik, hogy egészen elképesztő világban élünk, és ezt még tudják fokozni az elvtársak. A rendőrség tegnap közölte, hogy lojális és türelmes lesz a kijárási korlátozástól senyvedő néppel. Még szerencse, hogy ilyen jóindulatúak, és nem géppuskázzák le a hetven évest, ha negyed egykor az utcán ténfereg. Ha már a fogságnál tartunk egyébként, szintén a szomszéd Józsi, aki szintén elmúlt hetven, itt óbégat nekem, hogy mi lesz vele, hiszen ki sem teheti a lábát az utcára. Nekem kellett megnyugtatnom, hogy de igen, mert a Kossuth rádió meg az M1, amiken csüng reggeltől estig, erre nem voltak képesek.

Itt tartunk, kedveseim. Félre vagy félig informált emberek nyüszítenek, mert fogalmuk sincs, mi történik körülöttük meg velük, ezek meg a pártközpontban ilyen Soros-rabságokról delirálnak, meg a végtelen hatalomról. Mert, hogy el ne feledjem, mindemellett él a másik vonal is, miszerint miért kell a végtelen hatalom korlátlan ideig. Anélkül tehetetlen, mondta az atyuska, és ehhez képest tiltotta meg a levegőzést az egész elcseszett országban. És ami a legszebb, a gyönyöröknek még csak az elején vagyunk, és az egész addig tart majd, ameddig Orbán akarja és szeretné. Nos, ez a baj, nem az, hogy döglenek a nyulak.

Orbán legyőzte a rézfaszú baglyot

Most már teljesen biztos, hogy Soros György a rézfaszú bagoly maga. Ez két dologból tudható, egyrészt Hadházi László előadásából, amit mindjárt megmutatok, másrészt pedig Orbán Viktor szeánszából, amit péntekenként tart a Kossuth néprádióban. A tegnapin azt mondta a kedves vezető, hogy “Soros György is személyesen próbálta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését.” Biztosan így volt, ha Orbán mondja.

Hadházi László arról mesélt egyik önálló estjében (Tévélaci), hogy gyermekkorának meghatározó élménye volt a mitikus rézfaszú bagoly emlegetése, ami vagy amely jön és elviszi, ha nem eszi meg a spenótot, vagy ilyesmit. Ha valami illetlent csinált gyerekként, akkor benne volt a félsz, hogy júúj, jön a rézfaszú bagoly. Pedig senki nem is látta soha, nem lehetett tudni, hogyan néz ki a rézfaszú bagoly, viszont az árnya ott lebegett minden felett örök időkre.

Akkor tudta meg – így Hadházi -, milyen is a rézfaszú bagoly, amikor először jött szembe vele a hatalmas kék plakát, rajta a vigyorgó Soros Györggyel, mint mumussal, aki árnyként települ az egész országra, mindent elront, elvisz, lerombol, Látjuk, most is személyesen akarta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését, legalábbis Orbán fejében vagy a krumplizabálók üdvére és használatára. Ilyképp máma az a vizsgálat tárgya, hogy Orbán hülye, vagy csak gonosz.

Elegyest, azt hiszem. De, ahogyan a paranoiája halad előre a maga jól kitaposott útján, a csökkent értelműség úgy üli meg emberünket, de sajnálatos módon nem Micimackó módján, hanem ténylegesen az elfekvő felé vivő biztos úton. Ennek a végén mindenféle démonok várják majd hősünket, ténylegesen maga a mitikus rézfaszú bagoly, Bosch alakjai és a kényszerzubbony, hogy kárt ne tehessen magában, bár részemről oké lenne a dolog.

Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. Ilyen bájosan intette rendre Ursula José Arcadio Buendiát, és ezt magunk sem mondhatnánk szebben, amikor a kedves vezető, Orbán Viktor véreres, zavaros szemeibe nézünk. Látjuk, ahogyan kényszeresen nyalogatja az ajkait, feje oldalra fittyen, egyszóval kivan a manus, bár erről évtizedek óta terjednek pletykák. Most már fölöslegesen. Elég csak ránézni, meghallgatni a kényszereit, és kész is a diagnózis.

Annak idején, hogy kicselezzem a Magyar Néphadsereget, mert nem volt kedvem fogkefével vécét pucolni, Svejkként vonultam be a pszichiátriára átverni a professzor urakat. Neurosis depressiva, mondták, pláne suicid késztetésekkel, és írásba is adták, tehát nem kellett vécét súrolnom két évig. Ismerem ezt a világot, otthon vagyok benne mintegy, és látom is a kedves vezető diagnózisát azzal a különbséggel, hogy ő nem szimulál, hanem véresen komolyan gondolja.

Katatón skizofrénia, mániás depresszió: ezek a tünetek. Összefoglalva azonban és mérleget vonva, egy pokol lehet a manus fejében, ahogy üldözi a rézfaszú baglyát minduntalan és lám, már megint le is győzte. Illetve további diadalt is ült. Mert ezzel, hogy a rézfaszú bagoly személyes támadását kivédte, egyben “az elmúlt tíz év legnagyobb diplomáciai sikerét” érte el, és ez már döfi, majdnem valami, még fogpiszkáló is lehet belőle, ha el nem bassza.

Úgy járt a kedves vezető, hogy addig farigcsálta a maga hamis szobrát, amíg ilyen totem lett belőle, ami előtt maga is leborul. Ott tartunk, illetve ott tart ő, hogy hiszi is, amit mond, addig-addig hazudott a krumplizabálók népének, mígnem belemerevült a szerepbe. Már csak kicsit hazudik, már kezdi megváltónak érezni magát, kivételesnek és mindenki felett állónak, miközben szar alaknak is, akiből nem lett a második Puskás, és ezen a ponton hasadt ketté a tudata.

Az ilyen típusú diktátoroknak – illetve egyiknek sem – a környezete szólni nem mer, ezért uralkodhatnak el rajtuk a rögeszmék, egy idő után ezért üli meg a lelküket a félelem, és, ha le nem lövik, föl nem akasztják őket, akkor az útjuk egyenes a színtiszta őrületig. Hölgyeim és uraim, ennek az egyik stációját láttuk, midőn tegnap Orbán Viktor legyőzte a rézfaszú baglyát, aki Soros György maga. Elég csak ránézni a mosolyára, hogy beleborzongjon az ember.

Arabok Karácsonya

Bár az is kinézne így első rácsodálkozásra, ez itt nem hitvita lesz, istenek méregetése egymáshoz, hogy melyik fess fiú, melyiknek nagyobb a füle. Még csak nem is kultúrák hasonlítgatása, győztesnek hozva ki ezt a mi keresztényünket a kék sarokban pacalostul, házi főzésű kisüstistül közbeszerzéssel fűszerezve. Hiteket sem méregetünk digitális kijelzőjű szobamérlegen, mert mindahány közös, az eredője a szelíd jóság, csak mindahány elkurvult, amikor vallás lett belőle, és szőrös mancsait rátette az egyház.

Bármi hihetetlen, metróról lesz szó, bicikliről, liberalizmusról, fasizmusról, és arról, hogy mért nem jön Soros Budapestre. Ugyanakkor azt is belátjuk a végén – mert úgy akarom -, hogy a szabadság mindenképp jobb a szolgaságnál, meg, hogy a két láb rossz, de a négy sem mindig jó. Két dolog hívta föl mindeme bonyolultságokra a figyelmet, hogy Karácsony főpolgármester metróval közlekedett, és idegeneket dobált egy alak a buszon vagy villamoson. Máskor fejkendős asszonyokat vernek el, barna bőrű egyetemistákat ruháznak meg, ilyesmi.

Olyanok, élik így a nyomorult életüket, akik attól rettegnek, hogy a migráncsok bevezetik az arab számokat majd, és mindeközben Orbán eltelten mosolyog. Oláh Ibolya a képébe kapta, hogy migránskurva, a Showder Klub arab születésű, de színmagyar humoristája azt mondta, már teljesen beilleszkedett, amit az is mutat, mostanában nem migráncsozzák, cigányozzák inkább az utcán, s mindeközben Lázár Horthyt sirat, és azt se feledjük, hogy Demszkyt annak idején tojással dobálták meg, mert kommunista. Ilyen bájos ez a mi népünk.

Orbán sajtója egyébként úgy talált fogást Karácsony főpolgármesteren, hogy hazudik, nem is igazi biciklista, mert most meg tömegközlekedett, látták a metrón. A végén még arra vetemedik, hogy gyalogol, és a lába is érinti az anyaföldet, hallatlan. A fasiszta gondolkodás nem tud mit kezdeni azzal, ha a főpolgármester nem golyóálló mellényben és páncélozott kisbusszal jár. Metrózik bazmeg a liberális csürhéje, hát hogyan féljenek tőle így az emberek, hová lesz a méltóság és a tisztelet, a végén még kiderül róla, hogy vécére is jár, ami hallatlan.

Értem én Karácsony főpolgármester jóravaló buzgalmát, mégis, innen a messzi távolból úgy hiszem, nem tudja, hol is él. Mert ugyanaznap, amikor metrózott, szóval ugyanaznap dobálták az arabokat ugyanabban a városban Orbán szellemi gyermekei, mint valami SA különítmény, és Karácsony főpolgármester is összeakadhat ugyanilyenekkel. Ő nem arab lesz, hanem komcsi, mint Demszky, mert Bayer meg a sajtóklubja szíves közlése óta tudjuk, hogy nekik viszket a tenyerük, és az emlegetett humorista óta azt is tudjuk, az arab is lehet cigány vagy fordítva.

Az ellenség már rég ki lett jelölve, arabok, komcsik, cigányok, liberálisok, meg a Soros. A zsidók csak úgy melléksodorként jelennek meg a történetben egyelőre, de majd erőre kap a burkolt antiszemitizmus is, csak ki kell várni. Karácsony főpolgármester meg csak farmerban metrózgat, biciklizget, mintha a hanyatló nyugaton lenne, de ez itt, hiába a győzelme, mégis csak a vadkelet, az ugar, ahol a csürhe rendszerint hangosabb, jobban masírozik, erősebben csattog a foga, és neki van boxere, viperája, ne adj isten slukkere is, és nem cicózik, nem fél használni azt.

Soros György nem jön Magyarországra, mert attól fél, megverik, megölik, akármi. Okkal vélekedik így, mint ahogyan Karácsony főpolgármester is megkaphatja a magáét metrózás vagy biciklizés közben. Ugyan még nem akkora mumus, mint Soros, de előbb-utóbb az lesz, dolgoznak rajta keményen. Mert a fasiszta gondolkodás már csak olyan, hogy nem tűrhet maga mellett olyat, aki más, pláne, ha még kis hatalma is van, akkor minden megengedett ellene. Nem féltem én Karácsony főpolgármestert, csak utalok rá, hogy egy maflás benne van a pakliban.

Le kellene vonni itt a vége felé valami tanulságot, de olyan nincs. Ez csak egy anziksz vagy egy sóhajtás, fütyörészés, esetleg harmonikaszó, mert beleszoktunk már a mocsokba. Hogy mindezt megmutassam, elég annyi, hogy utalok arra, az elején ígéretet tettem, kifejtem, a két láb rossz, de a négy sem mindig jó igazságát. Eszem ágában sincs ezt megtenni, hazudtam, s ha a nyájas olvasó a szívére teszi a kezét, belátja, nem is várt ilyet, elfelejtette már, vagy elnézte nekem, hogy nagy a pofám. Ugyehogy? Így merül feledésbe aztán minden mocsok, amit viszont nem akarhatunk.

Mackó kománk

Manchesterben még felszállás előtt vécére indult egy néni a Pakistan Airlines Iszlámábádba induló gépén, de mellényúlt, és a vészkijáratot nyitotta ki, minek következtében a vészcsúszda aktiválódott, mintha játszótéren lennének, és teljes lett a káosz. Aztán elnyugodtak a legények persze. De nem mindegy, miket nyitogat az ember, mert könnyen rásüthetik a terrorizmus bélyegét. Minálunk egy ilyen eset után Bakondi elvtárs már világvégét vizionálna, és csapatokat küldenénk a határra. Egyébként tényleg küldünk, pedig MALÉV sincs már.

Még boldogult úrfikoromban, egy zűrös éjszakán szintén hasonló tévedésbe esett egyik barátunk, aki túltolta a hűsik fogyasztását, és ő pedig a ruhásszekrénybe nyitott be. Már gombolta a sliccét, hogy lepisálja a kabátokat és öltönyöket, amikor sikerült jobb belátásra bírni. Megesik az ilyen. Egyébként ezen a bulin történt, hogy Csiszár Jenő, aki akkoriban shemaghban járt, ebben a bájos arab kendőben, amely mostanában rettegéssel tölti el a görög-római keresztényeket, kijelentette, hogy elveszítette az önkontrollját és beesett az asztal alá.

Előtte még azonban az udvaron lévő homokdombnál Allah-hoz imádkozott beleborulva arccal a mocsokba, most pedig Orbán Viktor nagykövete. Kiismerhetetlen ez a világ, nem mindegy kivel barátkozunk és milyen ajtókat nyitogatunk. Amikor mindez történt, Orbán Viktor Mihály is KISZ titkár volt még egyébként, és futballistaként képzelte el a nyamvadt jövőjét. Menyivel jobban járt volna mindenki, ha lett volna tehetsége hozzá, de ahhoz sem volt, így lett belőle elfuserált diktátor.

Egyébként akkor, amikor Csiszár képzelt arab volt, Orbán meg futballista, a városunkat ellepték a líbiaiak. Annyi volt belőlük, mint hercegkisasszony a Burgban. A vépi gépészképzőben tanultak traktoristának, viszont tele voltak dollárral, és kies városunk szüzei és nem szüzei állva pisáltak értük, nem kellett őket erőszakolni sem. Mert az idők változnak, az erkölcsök és ösztönök viszont nem. A líbiaiak voltak Kádár letelepedési kötvényesei azzal a különbséggel, hogy nem volt egy Rogán sehol, maximum akkor még az őrségi lankánkon rövidgatyában mai szégyenünkre.

Mindennek és mindenkinek megvan az érzékeny pontja, csak ismerni kell. Erre példa, hogy a hét végén a Kárpátokban túrázgató fiatal pár szembe találta magát egy anyamedvével és a bocsaival, és azt még Semjén is tudja, hogy ez nem jó párosítás. A maci védte a bocsait, hogy el ne vigye őket a családvédelem a kilakoltatás után, és nekiesett a páros férfi tagjának Már épp készült leszakítani a lábát, amikor párja higgadt tanácsára, hogy szúrná ki a szemét, pofán verte, és így megmenekült. A mackómama megsértődve odébb állt, mert nem volt nála egy szarvasbőr kesztyű, hogy az arculcsapást viszonozva párbajra hívja a betolakodót. Mindenkinek más fáj.

Ilyen érzékeny pontja a Fidesznek Gyurcsány, mert a Bayer Zsóti showjában Kocsis Máté váteszként jelentette ki: “Ne legyen senkinek kétsége, visszavette a teljes uralmat az ellenzék fölött.” Kíváncsian várjuk, mikor jön a javaslat kormányzó erőnk padsoraiból, hogy szúrják ki a szemét, spontán öngyilkos legyen a rendőrautó hátuljában vagy járjon arra egy kósza osztrák nyugdíjas. Mert van ez az álszékely mondás, hogy a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve pedig nem játék, és jól láthatóan eszerint élik az életüket, aztán olyanok is.

A szomszéd Józsit is már számtalanszor hajítottam ki, amikor úgy tett különbséget a két nem között, hogy vannak az emberek meg a nők, vagy a dakoták meg ő, a teremtés koronája. Az ilyenekkel nem lehet mit kezdeni, pláne kormányon és még inkább teljhatalommal rendelkezve. Megüli tőlük a sötétség az egész országot, hogy most is már az MTA kutatói valamint diákok, több mint ezren írtak nyílt levelet Manfred Webernek, hogy állítsa meg Arturo Uit, mert saját erőből nem megy. Itt tartunk, majd kiderül, képes-e rá vagy akarja-e.

Soros szerint nem. Szerinte ez a Weber a lelkét is eladná, így tulajdonképpen nem is tévedett nagyot Orbán, amikor rá szavazott, miután kilépett belőle majd visszatért a kebelébe, és még mindig felfüggesztve lafog, miközben jár a keze meg a szája. Mindez a sok cukiság, amit máma elmeséltem, csak arra volt jó, hogy bemutassam, bízni senkiben nem lehet. Úgy váltogatja az összes az elveit meg az értékeit, mint az ócska kabátot, amit épp lepisálni készül a részeg cimboránk. Viszont egy medvében sohasem csalódhatunk, nem véletlenül bírom annyira Micimackót.

Így neveld az Orbánodat

A lehető legautentikusabb forrásból, enszájából tudjuk már, hogy Orbán paraszt volt, és az is maradt. Egészen sajnálatos módon azonban nem az ábrándos és búzavirágos, tiszta tekintetű, Toldi-féle (…szép öcsém be nagy kár…) értelemben, hanem XX. századi, szocreál, ganajozó, ügyeskedő, stikában pálinkát főző, okosba megoldó módon. Ez pedig olyan messze van az idilli parasztromantikától, mint Móra rózsaszín ábrándozása Móricz furkósbotjától, de mit lehessen tenni.

Orbán olyan képet igyekszik festeni magáról ezzel, mintha a romlatlan, tiszta embertípus képviselője volna, holott csak a kommunista paraszt archetípusa ő, amely organizmus tulajdonképpen párhuzamos egójú az ötvenes évek Kelet-Texasának kisvárosi, republikánus férfijáéval. Az ilyen férfi kemény kézzel tartja egyben a nagycsaládot, furgonja van, csalja a feleségét, bowlingozik és lelövi a kertjébe tévedt idegent. Viszont áldást mond ebéd előtt.

A Clint Eastwood-féle vadnyugati hős továbbfejlesztett változata ő, aki hallgat, néz, kérlelhetetlen, és mást sem tud a világról, de szúrós a szeme. Viszont nem vágyok egyáltalán spengleri babérokra, csupán azt állapítottam meg ezzel, hogy Orbán miért rajong Trumpért, talán, mert egyforma tulok mindkettő. Ilyen eltorzult cowboyok, visszamaradt kövületek, amelyek bökik a normális világ talpát, hogy érzékletes, ámde óvodás képpel mutassam be korunk tragédiáját, és ebből ennyi elég is.

Az Európai Néppárt azon tagjai, akikben mocorog még a lelkiismeret, és maradt bennük valami a kamaszkor kérlelhetetlen erkölcséből, megunták Orbán aljasságait. Eddig is tudták, hogy leprás, de gumikesztyűben megfogták a kezét, viszont most már szaglik is, és nem elég, ha befogják az orrukat, meg kell szabadulni tőle. Ergo, a Fidesz-t ki akarják rúgni. De úgysem lesz belőle semmi, mert mindig akad egy idealista, aki reménykedik, hogy megjavul, vagy, hogy így is lesz valami haszna.

De nem fog megváltozni. Hősünket utoljára a jó édesapja, bizonyos Orbán Győző tudta farigcsálni az avas szagú parasztudvaron, mégpedig nadrágszíjjal, amitől ilyen lett, amilyen. Viszont olyan jól sikerült, hogy ma már nem fog rajta a véső. Hogy hősünk ennyire ragaszkodik paraszt mivoltához, ne vegyük el tőle ezt az örömet, és írjuk alá neki, hogy az, és javíthatatlanul. Viszont éles, ontológiai különbséget kell tennünk a képeskönyvek romlatlan földművese, valamint a valóság formálta embertípus között.

A legáltalánosabb organizmus, amit a szocialista erkölcs és a történelem viharai létrehoztak, az életben maradásért mindent megtevő, ügyeskedő, a sunyiságig ravasz, ebből fakadólag olykor alattomos embertípus, ami sarokköveket Orbán Győző oly alaposan a kisfiába kalapált, hogy ember azt meg nem változtatja, azzal a degeneráltsággal, hogy lerí róla a gyerekszoba hiánya is. Ilyen alapozással vonult végig az életen hősünk, futballpályán, katonaságon, átivott egyetemi éveken át a felnőttkorba, ahová úgy érkezett meg, mint elefánt a porcelánok közé.

Ránézve a manusra azt kell megállapítsuk, úgy is maradt, így reménytelen eset, esély sincs rá, hogy embert faragjon belőle bárki is már. Ez a Néppárt is bíbelődik vele, óvja a kis lelkét, hátha, holott ma már az sem elég, ha udvariasan mondják neki, hogy takarodjon, ustorral kell végigverni a hátán, és kiűzni őt a paradicsomból. Ez az a módi, amit a megkövült, paraszt habitusával és intellektusával felfog, de ilyen nem lesz, ami a Néppárt nyűge, de mégis a mi bajunk.

És ez az ábrándozás is, amit itt előadok, nem is a mindentudás igényével születik, hanem. mintegy kézikönyvnek, használati útmutatónak azon magyarok számára, akik még szívükön viselik a lángoktól ölelt sorsát. Nem akarok egyebet elmesélni, mint, hogy hősünk menthetetlen, gyerekkorától predesztinálva másból sem ért, mint, ha képen verik. Minden egyéb módozat fölösleges és eleve kudarcra ítélt, mert, amint az egyértelmű, ez a mi emberünk kizárólag az erőből ért.

Ebből a szemszögből jogosan határozza meg utcai harcosként magát. Voltaképp az is, ámde a korcs fajtából, amelyik a kukák mögött hőbörög, s ebben ki is merül minden tudása és ereje. A gyerekkori félelmek szublimálódtak benne paranoiává, roncs a manus. Legutóbb Bécsben járván, hogy virslit tudjon zabálni, a TEK kiürítette az adott utcát, amitől az osztrákok fölhorkantak. Kész van a manus, és lehet, már az is elég lenne neki, ha valaki egy sötét utcában Soros-álarcban rákiáltana, hogy hú.

Ezzel csak arra akartam utalni a magam módján, mivel esély sincsen arra, hogy visszatérjen valaha is a normalitás világába, emberi módon beszélni hozzá ezért fölösleges időtöltés, és nem is kell vele kesztyűs kézzel bánni egyáltalán. A jellemét szíjjal verték belé, s úgyannyira rögzültek a torzulások, hogy csak hasonló traumákkal lehet vele szót érteni, hogy fölfogja, mit akarnak tőle a gazdái, aki mi volnánk. Ilyen egyszerűek a viszonyok, csak fel kell ismerni végre, akárha Lúdas Matyi.

Audiencia a külügyben

Öten ültek a folyosón, öt riadt tekintetű ember, négy öltönyös-elegáns, meg egy melegítős. Ilyen rulettos melegítő volt rajta nemzeti színekben, és egy nejlonzsákot szorongatott. Viszont mind az öt egy ajtót nézett, amely mögül valami éktelen üvöltés volt hallható, fejhangú ordítás és tompa puffanások sikolyokkal fűszerezve, mígnem egyszer csak nagy csend lett.

Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.

– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.

Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.

– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.

– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.

– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.

– Következő.

A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.

Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.

Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.

– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.

Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.

Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.

– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.

A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.

– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.

Pavor nocturnus

Ott ült a beteg az orvos előtt, gyűrött, foszöld ingben, trottyos gatyában és borostásan. Szemei vérben úsztak, ömlött róla az izzadság, szünet nélkül nyalogatta az ajkait, a fejét pedig furcsán, megdöntve tartotta, mintha éppen most kapott volna egy hatalmas pofont. Az orvos pedig jóságos atyaként, az aranykeretes szemüvegével duruzsolva beszélt hozzá, mégis határozottan. Forgatta a kezében a Rorschach-teszt papírjait, ezt mondva a betegnek, egyesével az orra elé tartva a pacákat.

– Mondja el, mit lát! – és odadugta az első papírt.
– Soros. – mondta a beteg, az orvos pedig hümmögött, majd elővette a második papírt, és a betegnek mutatta azt is.
– Soros. – mondta a szenvedő megint, és jött a harmadik, a negyedik, majd mind a többi egészen tízig, és a beteg mindre csak azt felelte, mint az elsőre is, hogy Soros, hogy ő azt látja csakis. Az orvos hümmögött, sokat sejtetően tologatta a szemüvegét, de nem adta fel.
– Most mondok magának fogalmakat, tárgyakat, egyből vágja rá, ami eszébe jut róluk. – magyarázott jóságosan a pápaszemes.
– Alma.
– Soros. – mondta a beteg rendíthetetlenül.
– Körte.
– Soros.
– Szerelem.
– Soros.
– Barátság.
– Soros. – itt már fölsóhajtott az orvos, de nem adta fel.
– Repülő.
– Soros.
– Dobókocka.
– Soros.
– Ellenség.
– Soros. – visított fel a beteg, mert míg eddig szenvtelenül és monotonon bökte ki mindenre, hogy Soros, most izgatottan fészkalódott, nyüszögött is, és csak még jobban verte a víz.

Az orvosnak ennyi ebből elég volt, nyugtatgatta, csitítgatta a beteget, vizet adott neki, és megkérte, feküdjön le az ágyra, lazuljon el, csukja be a szemét és csak mondja, ami épp az eszébe jut. Tán kezdje a gyerekkorával. A beteg pedig előbb szaggatottan, majd egyre határozottabban mondta csukott szemmel, az orvos pedig bekapcsolta a magnót, és figyelt.

– Focizunk a haverokkal, mindig focizunk, összevissza pattog a labda, süt a nap, bőgnek a tehenek, nem tudom lekezelni a labdát, a többiek kiröhögnek, anyám szól az ajtóból, kisfiam, menj el boltba, te vagy a soros, viszem a tejet, kilötyög, apám veszi a szíját, suhogtatja, a térdére fektet, sírok, miért, azt mondja, te vagy a soros, üt, fáj. Karácsony van hó hull, nem tudunk focizni, díszítjük a fát, nem ég az égő, nézegetem, mért nem, apám azt mondja, mert soros, megint veszi a szíját, hogy én vagyok a soros, a testvérem a sarokban röhög. Kisvasutat szerettem volna, de hintalovat kaptam, sírok, zokogok, kisvasút, kisvasút, vasút. Visz a vonat, katona vagyok, a tizedes áll fölöttem, sikálom a budit, a tizedes röhög, csak csillogjon, mert holnap is maga lesz a soros, inkább köpök, hogy ne legyek én a soros. Egyetem, iszunk, mindig iszunk, vége van, jogász lettem, mit csináljak, mondják, hogy van valami Soros, ösztöndíjat ad, fizetést, jön a csekk mindig, rajta, hogy Soros. Beszélek, emberek előtt beszélek, sok ember előtt, mondom, hogy Soros, kék plakátok vannak mindenütt, rajtuk, hogy Soros, rádióban beszélek, mondom, hogy Soros. Jönnek az emberek, mind Soros, sorban jön a sok Soros, jajj.

A beteg ekkor felsírt, hüppögött, folyt a taknya, és csak annyit bírt már mondani: Soros, Soros. Az orvos csitítgatta a hánykolódót, ráfújt, mint a bömbölő csecsemőre, amitől az elhaló hangon még egyszer elsóhajtotta, Soros, és szuszogva elaludt.

Olyan is volt, mint egy dagadt csecsemő, folydogált a nyál a szája sarkából, szuszogott, emelkedett és süllyedt a hatalmas gyomra, és az orvos azon tűnődgetett, hogy mit is csináljon ő ezzel, mert ilyet nem látott még hosszú praxisában. A monománia, a kényszeresség, a beszűkült tudat és a narcisztikus paranoia ilyen sajátos elegyét, és azon tűnődött, hogy ilyenre gyógymód egyelőre nincs. Ekkor ütött be a baj.

Olyan volt, mint a pavor nocturnus, az éjszakai felriadás a gyerekeknél. A beteg felült, nyitva volt a szeme, de látszott, hogy nincs ott, és olyan éles és magas hangon, hogy egy pohár is eltörött, elnyújtottan visította, hogy Soros. Levegőt sem látszott venni, csak egy csíkban jött ki a szájából a Soros.

Az orvos tehetetlen volt, az éktelen hangzavarra betódultak az ápolók, és ők is csak tátott szájjal figyeltek, mert ilyet ők sem láttak még. Várták, mi legyen, közben a beteg pedig visított: Soros.

– Vigyék – rendelkezett az orvos – jeges fürdő, fél köbcenti seduxen, aztán gumiszoba és kényszerzubbony. Az ápolók pedig engedelmesen összecsomagolták a visítót, majd hónuk alá vágták.

És most viszik.

Pavor nocturnus

Ott ült a beteg az orvos előtt, gyűrött, foszöld ingben, trottyos gatyában és borostásan. Szemei vérben úsztak, ömlött róla az izzadság, szünet nélkül nyalogatta az ajkait, a fejét pedig furcsán, megdöntve tartotta, mintha éppen most kapott volna egy hatalmas pofont. Az orvos pedig jóságos atyaként, az aranykeretes szemüvegével duruzsolva beszélt hozzá, mégis határozottan. Forgatta a kezében a Rorschach-teszt papírjait, ezt mondva a betegnek, egyesével az orra elé tartva a pacákat.

– Mondja el, mit lát! – és odadugta az első papírt.
– Soros. – mondta a beteg, az orvos pedig hümmögött, majd elővette a második papírt, és a betegnek mutatta azt is.
– Soros. – mondta a szenvedő megint, és jött a harmadik, a negyedik, majd mind a többi egészen tízig, és a beteg mindre csak azt felelte, mint az elsőre is, hogy Soros, hogy ő azt látja csakis. Az orvos hümmögött, sokat sejtetően tologatta a szemüvegét, de nem adta fel.
– Most mondok magának fogalmakat, tárgyakat, egyből vágja rá, ami eszébe jut róluk. – magyarázott jóságosan a pápaszemes.
– Alma.
– Soros. – mondta a beteg rendíthetetlenül.
– Körte.
– Soros.
– Szerelem.
– Soros.
– Barátság.
– Soros. – itt már fölsóhajtott az orvos, de nem adta fel.
– Repülő.
– Soros.
– Dobókocka.
– Soros.
– Ellenség.
– Soros. – visított fel a beteg, mert míg eddig szenvtelenül és monotonon bökte ki mindenre, hogy Soros, most izgatottan fészkalódott, nyüszögött is, és csak még jobban verte a víz.

Az orvosnak ennyi ebből elég volt, nyugtatgatta, csitítgatta a beteget, vizet adott neki, és megkérte, feküdjön le az ágyra, lazuljon el, csukja be a szemét és csak mondja, ami épp az eszébe jut. Tán kezdje a gyerekkorával. A beteg pedig előbb szaggatottan, majd egyre határozottabban mondta csukott szemmel, az orvos pedig bekapcsolta a magnót, és figyelt.

– Focizunk a haverokkal, mindig focizunk, összevissza pattog a labda, süt a nap, bőgnek a tehenek, nem tudom lekezelni a labdát, a többiek kiröhögnek, anyám szól az ajtóból, kisfiam, menj el boltba, te vagy a soros, viszem a tejet, kilötyög, apám veszi a szíját, suhogtatja, a térdére fektet, sírok, miért, azt mondja, te vagy a soros, üt, fáj. Karácsony van hó hull, nem tudunk focizni, díszítjük a fát, nem ég az égő, nézegetem, mért nem, apám azt mondja, mert soros, megint veszi a szíját, hogy én vagyok a soros, a testvérem a sarokban röhög. Kisvasutat szerettem volna, de hintalovat kaptam, sírok, zokogok, kisvasút, kisvasút, vasút. Visz a vonat, katona vagyok, a tizedes áll fölöttem, sikálom a budit, a tizedes röhög, csak csillogjon, mert holnap is maga lesz a soros, inkább köpök, hogy ne legyek én a soros. Egyetem, iszunk, mindig iszunk, vége van, jogász lettem, mit csináljak, mondják, hogy van valami Soros, ösztöndíjat ad, fizetést, jön a csekk mindig, rajta, hogy Soros. Beszélek, emberek előtt beszélek, sok ember előtt, mondom, hogy Soros, kék plakátok vannak mindenütt, rajtuk, hogy Soros, rádióban beszélek, mondom, hogy Soros. Jönnek az emberek, mind Soros, sorban jön a sok Soros, jajj.

A beteg ekkor felsírt, hüppögött, folyt a taknya, és csak annyit bírt már mondani: Soros, Soros. Az orvos csitítgatta a hánykolódót, ráfújt, mint a bömbölő csecsemőre, amitől az elhaló hangon még egyszer elsóhajtotta, Soros, és szuszogva elaludt.

Olyan is volt, mint egy dagadt csecsemő, folydogált a nyál a szája sarkából, szuszogott, emelkedett és süllyedt a hatalmas gyomra, és az orvos azon tűnődgetett, hogy mit is csináljon ő ezzel, mert ilyet nem látott még hosszú praxisában. A monománia, a kényszeresség, a beszűkült tudat és a narcisztikus paranoia ilyen sajátos elegyét, és azon tűnődött, hogy ilyenre gyógymód egyelőre nincs. Ekkor ütött be a baj.

Olyan volt, mint a pavor nocturnus, az éjszakai felriadás a gyerekeknél. A beteg felült, nyitva volt a szeme, de látszott, hogy nincs ott, és olyan éles és magas hangon, hogy egy pohár is eltörött, elnyújtottan visította, hogy Soros. Levegőt sem látszott venni, csak egy csíkban jött ki a szájából a Soros.

Az orvos tehetetlen volt, az éktelen hangzavarra betódultak az ápolók, és ők is csak tátott szájjal figyeltek, mert ilyet ők sem láttak még. Várták, mi legyen, közben a beteg pedig visított: Soros.

– Vigyék – rendelkezett az orvos – jeges fürdő, fél köbcenti seduxen, aztán gumiszoba és kényszerzubbony. Az ápolók pedig engedelmesen összecsomagolták a visítót, majd hónuk alá vágták.

És most viszik.

JHVH

Mészáros Lőrinc diplomaosztón volt Debrecenben, ahol nem engedték fényképezni az egyik ünneplő embert. Rendőrrel fenyegették, ha csattogtatna, s ő úgy vélte, ezért Mészáros a hibás, hogy az ő bársonyos bőrét zavarná a vaku. Ez az egyik hír tegnapról, a másik ennek a cáfolata, ámde egyik sem autentikus. Sem Mészáros, sem az egyetem nem mondta, hogy az Istenben szerencsés milliárdos inkognitója vagy személyiségi jogai miatt nem lehetett fényképezni. Így minden csak árnykép a falon, ami alkalmas arra, hogy a konvektoros amúgy sem makulátlan renoméját tovább tépázza.

Momentán ott tartunk, hogy vagy így volt, vagy pedig nem. Persze, magunk közt szólván érdekli a rossebet a gázszerelő gyatra képe, hogy óvták-e vagy sem, engemet kizárólag ontológiailag zaklatott fel a dolog, vagy mondhatnám, sub specie aeterniatis, ha Kierkegaard lennék. De nem vagyok az, csak rám kell nézni. Innen vizsgálva viszont a sztori beleillik a rezsim törzs-, és Mészáros egyedfejlődésébe, aki utóbbi nehezen viseli a nyilvánosságot, az előbbi pedig építi Orbán Viktor egyházát, és ágyazza meg a trottyos istenségét. Ahogyan Himmlernek is elment az esze, felhúzta Wewelsburgot, miképpen a mi várunk is gyarapszik.

Benne van egyébként a levegőben, hogy nem lehet csak úgy fényképezgetni a fideszes nagyfiúkat. Ha mást nem is, azt megtanulták azért, hogy a mai politikus rocksztár és celeb is egyszerre, ezeknek az összes kínjával megverve. Egyet fingik, már mindenki tudja. Orbán Führerről is kiderült a karmelitáknál, hogy fordítva fogja a gundelbicskát, így egyáltalán nem lenne meglepő, ha Mészáros is hathatósan megkérte volna az egyetemet, hogy ne készülhessen róla faragott kép. Amúgy is olyan nyúzottnak látom mostanában, még kiderülne róla, hogy nem halhatatlan. Ő sem.

Vagy mondhatnánk a Sorost is bűnösnek a fennforgásban. Hogy ő fertőzte meg migráncsos muszlimitással az egyetem agyát, és máris látszik a baj, hogy jönnek az arab számok is elveszejtésünkre. Mert ebben az estben, hogy Mészárost nem lehet ábrázolni, a Korán lehet az útmutató. A könyv azt mondja ugyanis, hogy életet csak Isten képes teremteni, az élet ábrázolása így a valóság megkettőzése, következésképp bálványimádás, egyfajta világteremtés. Mert a hit képpel ki nem fejezhető, a jámborság pedig csak írásművészettel elképzelhető. Ha ezt tudnák a fiúk, a keresztényvédő minisztérium egy egész fényképészhadat terelt volna oda a gonosz ellen. Mégsem tette.

Egyébként mindig bajba kerülnek ezek, amióta hitetlenül lettek hívők. Elkábította őket a tömjénfüst vagy megrészegültek a misebortól, ez nem tudható. Az azonban igen, hogy mindig elvesznek a szakralitás dzsungelében, és most kéretik brazil őserdőkre gondolni, amíg Orbán vadiúj fasiszta cimbije le nem tarolja őket. Köszönöm az erőfeszítést, viszont most új kihívásként – meg, hogy igazam legyen, azért – szánkázzunk vissza az időben egészen 2013-ig, amikor Illés Zoltán még falkatagként arra intette egyik képviselőtársát, hogy “miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára“. Azóta ő is megvilágosodott.

Ámde, ebben a hat éves kontextusban Illés képviselő kéretlen szavai óhatatlanul is a Bibliát hívják elő az ateistából, mégpedig ezt a részt: “Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (1Móz 20,7). Ebből is kitetszik, hogy Illés képviselő, jóllehet, nem is akarta igazán, akkori főnökét elemelte az anyaföldtől, és, mint látjuk, lebegése azóta is tart. Így épül a fidesztemplom, amely annyira ökumenikus, hogy a világvallások java része is megfér benne. Sajátos módon, és még csak nem is tudják, de ezzel a gesztussal még hátrébb megyünk az időben, a kút mélyibe bele.

Egészen Lilithig, Ádám első és igazi feleségéig, aki azonban lázadásként kimondta Isten valódi, különleges és félelmetes nevét: Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), és el is kárhozott. Ahogyan a Brian életében is megkövezésre ítélték Matthiaszt, Gott városának fiát, mert kimondta a Jehova nevet. Aztán láttuk, mi lett a cirkuszból. Istent tehát különös megfontolásokból a JHVH hangsorral jelölik, mint ahogyan erre a minénkre is megszületett az érvényes szimbólum, amely ez: O1G. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ezért nem lehetett Mészárost fényképezni a debreceni egyetemen. Oszt jó napot.

Táncolt egy hóember

Iszonyú fejfájásra ébredt OVM, arca borostás volt és püffedt, véreres szemei csipásak, szája szélére pedig pörköltszaftba száradt szotyolahéj ragadt. Jellegzetes, kockás inge trottyos gatyájára csúszott, s ami a legérdekesebb, egy papírcsákó volt rajta, gumival az állán át a fejére erősítve, mint Micimackónak, ha jól mulat a rajzfilmben. De, ami még különösebb volt, a várbéli, vadonatúj, mészszagú dolgozószobájában ébredt egy hatalmas bőrfotelben, a milliós szőnyeg összehányva, és üvegcserepek borítottak mindent. Vele szemben pedig, a másik fotelben ült Árpi, hű társa, legkedvesebb fegyverhordozója, és gondterhelten nézte őt.

– Mi történt? – kérdezte OVM elhaló hangon, és látszott, nagyon nehezére esik megszólalni.

– Melyiket mondjam? – kérdezett vissza Árpi cinikusan, kihasználva főnöke szorult helyzetét, és láttatva, ha úgy alakulna, a torkát is minden szívfájdalom nélkül harapná át.

– Arra emlékszem – kezdte OVM -, hogy vőmurammal házi pálinkázunk a demizsonból és egész jól érezzük magunkat. Az unokák hangoskodtak, Ráchel pörölt az urával a tizedik feles miatt, a tizenegyedik után viszont elszakadt a film. Egyáltalán hogyan kerültem ide, és mit keresek itt?

– Dolgozni akartál, belakni a várat még a költözés előtt.

– És? – érdeklődött kétségbe esve OVM.

– Fölhívattad az RTL Klubot, hogy most adsz nekik interjút. – szúrt oda Árpi.

– Aztán?

– Adtál.

– Jézus Mária. Miket mondtam? – rémüldözött OVM.

– Délben megnézheted – mondta Árpi -, nem lesz benne köszönet.

– Mégis.

– Sorost dicsérted.

– Mi van?

– Meg Gyurcsányt.

– Édes Istenem. – sóhajtott nagyot OVM – és még?

– Beállított Stefka, hogyan reagáljanak a Srácokban erre az egészre.

– És?

– Elküldted a picsába, hogy takarodjon a vén komcsi. De ez a kisebbik baj.

– Mi van még?

– Fölhívtad Sorost.

– Úristen…

– Elnézést kértél tőle mindenért.

– Ez még korrigálható.

– Ez igen, de Putyinnal is telefonáltál. – élvezkedett már Árpi.

– Mit?

– Én nem tudom, csak annyit hallottam, azt ordibálod, hogy jaffaimatty, de nem tudok oroszul.

– A rohadt életbe. – esett kétségbe OVM – Mi történt erre?

– Én azt nem tudom, azt hiszem lecsapta a telefont. De az orosz nagykövet már átadott egy jegyzéket.

– Mi áll benne?

– Nem bontottam fel, mert sörért küldtél.

– Sörért? – értetlenkedett OVM.

– Azért, mégpedig ragaszkodtál a Heinekenhez.

– Heinekenhez.

– Ahhoz.

– És?

– Ittad, és szelfiztél vele. Elküldted Lázárnak, hogy ezt szopd, ne a Csikit.

– Ez még nem olyan nagy baj.

– Semjénnek is küldtél, azzal a szöveggel, hogy térdre, imához csuhás.

– Kiheveri.

– Meg, hogy lógjon helikopteren, még ezt mondtad neki.

– Ez se olyan nagy baj – nyugtatta magát OVM – de mik ezek a cserepek?

– Ott táncikáltál a tükör előtt. Kötözködtél vele, hogy ki az a hóember, aztán labdát kértél és gólt rúgtál neki. Kétmilliós tükör volt.

– Ki hányta le a szőnyeget?

– Te, mégpedig az RTL kamerája előtt. Kétmilliós szőnyeg volt. De még ez sem a legnagyobb baj. – igyekezett fenékig üríteni a poharat Árpi.

– Hanem?

– Ma délre meghívtad a tüntetőket ide vendégségbe és tárgyalni.

– Majd a TEK megállítja őket. – próbált reménykedni OVM.

– Az ugyan nem.

– Mért?

– Idefelé beugrottál a parlamentbe, és lehugyoztál egy szobrot. A parlamenti őrség pedig keménykedett.

– Aztán? – kérdezte bárgyún OVM.

– Kövérhuszároknak nevezted őket, és megígérted, hogy rájuk küldöd a TEK-et.

– És?

– Rájuk küldted, most is ott vannak.

– Ezt nem lehet kibírni. – sóhajtott fel OVM – Mi lesz most Árpi?

– Komolyan?

– Komolyan.

– Véged lesz, főnök, véged. – ezt szúrta oda Árpi.

OVM pedig bőgni kezdett, könnyei kis csíkokat mostak a száraz pörköltszaftba, és az egész trutymó csöpögött le a kétmilliós szőnyegre, a hányás mellé. Jött a takarító személyzet, hülyén néztek és kacsingattak egymásra, Árpi pedig behozta a nagykövet jegyzékét, hogy felbontsák, és megtudják, milyen halálnem szerepel benne, milyen méreg és hány hangos kalasnyikov vagy testvéri tank feldübörgése esetleg. Mielőtt még elolvasták volna, OVM letépte a fejéről a papírcsákót, tehetetlen dühvel ugrálva rajta, de már nem volt mit tenni, kezdődött a híradó az RTL-en ugyanis.