Komoly, kézzel írt (3.)

Tisztelt szerkesztőség!

Jelentkezek megint, viszont egyáltalán nincsenek jó híreim. A hangulat itt, a lépcsőházban furcsa, azt hiszem, leginkább feszültnek mondható, főleg, miután ráhívtam a rendőröket a három nyugdíjasra. Mint emlékezhetnek, ők K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Annyi teljesen biztos, hogy ők rendszerünk ellenségei, de olyat még nem tapasztaltam náluk, ami miatt elvitethetném őket. Tulajdonképpen pártunk és kormányunk nagyon kesztyűs kézzel és nagyvonalúan bánik a belső ellenséggel. Emlékszem, a régi, szép időkben bármit kitalálhattam, már vitték is a bitangokat, senkit nem érdekelt igaz-e vagy nem, törték a csontjukat, és boldogok lehettek, ha aztán egyszer esetleg hazajöhettek.

Ezt a határozottságot hiányolom pártunkból ezekben a nehéz, vészterhes időkben, amikor Soros, az Unio, az ENSZ, a migránsok ránk zúduló hordái és a liberális média hazug ármánykodása egyszerre veszélyezteti nemzetünket. Jól mondta Boros miniszterelnök úr, hogy ébredjen a magyar, mert elveszünk. Szívem szerint a saját kezemmel fojtanám meg ezt a hármat, de sajnos egyelőre még nem lehet, és erősebbek is. A volt hentesnek akkora tenyere van, mint egy szívlapát, a vasutas legalább másfél mázsa, a történelemtanár meg, amikor még szóba álltak velem, olyan dolgokról beszélt, amit egyáltalán nem értettem, olyankor pedig csak hümmögött, mosolygott. Szét tudnám verni azt az intelligens pofáját, de ezt sem lehet, ugye. Nem tudom, hogyan dolgozhatok így, de azért rajta vagyok a dolgon.

A szemben lakó Mária néninél is elrontottam a renomémat, mint emlékezhetnek, amikor a konzultációról kérdeztem. Fogalmam sincs, mi lehet a baja, még csak hetven éves, és nem kérdezhetem meg, hogy akar-e szaporodni a nemzet javára? Aztán megpofoz a ribanc. Komolyan mondom, teljesen elfajult a helyzet, a gukkeremmel se megyek semmire. Nappal csönd van, sötétedés után meg, amikor hangokat hallani az utcáról, nem látok semmit, amióta kicserélték a világítást ilyen halogénesre. Biztos jobb, és az én szememmel van a baj. Jelentkeztem a szemésznél, három év múlva már fogad is, és én elgondolkoztam, milyen jó is ez, mert lehetne olyan is, hogy szemész egyáltalán nem is lenne. Akkor panaszkodhatnánk, no de így? Ebből is látszik, hogy ezeknek a sorosistáknak semmi sem elég jó.

Mindegy is, azért vagyok én, hogy lebuktassam őket. Most, hogy nem engednek maguk közé egyáltalán, arra jutottam, hogy másképpen férkőzök a közelükbe. A hentesnek van egy öt éves forma lányka unokája, olyan kis cserfes, copfos, mindig itt lebzsel a nagyapjánál, gondoltam, lefizetem, megvesztegetem, hogy hallgassa ki őket, és jelentsen nekem. Kilestem, amikor egyedül volt a lépcsőházban valahogyan, fogtam egy kis cukrot, csokit és szóba elegyedtem vele, hogy beszervezzem. Odatérdeltem elé a fájós lábammal, vettem elő a csokit és suttogtam neki mit akarok, amikor Mária néni innen szemből kirontott, és pedofil állat kiáltásokkal a járókeretével kezdett püfölni, alig tudtam bemenekülni a lakásba. Erre előkerült a nagyapja, a hentes, és úgy ütötte az ajtót, hogy majdnem beszakadt.

Ebből is látszik, hogy az elevenjükre tapintottam, a kislány tudhat valamit, ha ennyire fölháborodtak, és úgy védték, mint valami királylányt. Viszont ekkor kiugrott a nyúl a bokorból, a hentes, miközben majdnem beszakította az ajtót, nem is engem szidott, hanem a rendszert meg a papokat, olyan szavakkal és akkora mennyiségben, hogy nem tudtam megjegyezni. Így az lenne a kérésem a tisztelt szerkesztőség felé, küldjenek nekem valami lehallgató készséget, magnót, hogy dokumentálni tudjam azt a fertőt, ami ezekben tombol. Ezen túl azt is kérném, hogy mivel nem merek már kilépni a lakásból, mert ezek fölfalnak, a technikai készségek mellett valami ételt is küldjenek, s ne a postán. Futár hozhatná, s ha ideér, konspiratívan az ablakon kopogjon, három rövid, három hosszú, három rövid, mint az SOS jele. Nagyon várom, fogytán az élelmem.

Szebb jövőt! A házmester.

Komoly, kézzel írt (2.)

Tisztelt szerkesztőség!

Először is, köszönöm a könyvet, Semjén úr friss kötetét. Nagy haszonnal forgatom, de nem öncélúan, kapzsi szándékkal, mint valami ajándékot kértem – igaz, Adyt a konspiráció végett, de így is jó -, hanem, hogy utasításokat kapjak benne arra nézvést, milyen szempontok alapján figyeljem meg a lakókat, mire ügyeljek, mennyire legyek alapos. Ilyet a kötetben nem találtam, ezért a tapasztalatomra hagyatkozok, amit még régebben gyűjtöttem a tartótisztem útmutatásai szerint. Mindenre figyelek tehát, még arra is, melyik gyanúsított milyen állagút fingik, titok és szervezkedés előttem nem maradhat felderítetlen.

Viszont ravaszabbak ezek, mint gondoltam volna, a futballról beszélnek mindig meg a nőkről, és mindkettőt szidják. Ez jó vonal lehet, gondoltam, és igyekeztem fölkészülni a témából, mert – őszintén – sem az asszonyi nem, sem a sportok terén otthon nem vagyok, még máma is az anyukámmal laknék, ha élne, a labdától pedig félek. Bizonyára azért, mert gyermekkoromban sokszor fejbe rúgtak, anyukám meg is vizsgáltatott akkor, nem szenvedtem-e tartós károsodást, azt mondák, nem. Elmélyültem mindkét témában, hogy alkalmasint bekapcsolódhassak a beszélgetésbe, amely általában a lépcsőházban folyik, és ez felettébb gyanús.

Egyébként rendszerint három nyugdíjas gyülekezik a lépcsőfordulóban nagy hanggal. K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Szép kis kompánia, hozzám képest így együtt erősek és nagyon okosak is, viszont én meg bátor vagyok, ezért szóba elegyedtem velük, pedig utálnak valami okból. Ez ilyen liberális betegség náluk, nem szívelhetik pártunkat, jótevőnket, az egyházat és engem. Egyik nap, amikor várták, hogy legyen a tévébe’ Videoton meccs, beálltam közéjük, és, ahogyan annak idején oktattak, célzott kérdésekkel próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.

Utalgattam a stadionépítésre, futballista fizetésekre, sőt, nagyon merészen még a nemzeti konzultációra is. Először elhallgattak, aztán azt mondták, menjek a picsába. Ilyen mosdatlan a szájuk, és, miután erre fölhívtam a figyelmüket, s arra intettem mindhármat, hogy megveri őket az Isten, azt is mondták, hogy dugjam föl a feszületet a seggembe. Amikor ezek után vetettem a keresztet, kiröhögtek. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni, ez a Soros-féle világnézet úgy elvadította őket, hogy teljesen szétesett az életük, vécérendjük sincs, pisálnak, amikor rájuk jön, és nem beosztás szerint, káromkodnak meg fütyörésznek, mint az állatok.

Tudtam, hogy esténként kocsmába járnak a sarokra, ezért délután készenlétbe helyeztem a gukkeremet, odahúztam a stokit az ablakhoz és résnyire nyitottam, hogy halljam, mit beszélnek hazatértükben részegen. Esett a hó, hideg volt nagyon, és az orrom majdnem lefagyott, ahogy néztem ki a függöny mögül, de, végül is megérte. Fél kilenc körül láttam közeledni őket fedetlen fejjel, kigombolt kabátban, mint valami csürhe, és a történelemtanár Schmidt Máriát szidta, hogy hülye az a kurva, ezekkel a szavakkal, és, no, gondoltam, most megvagytok, de beindult az egyik autó riasztója, és tovább nem hallottam semmit.

Viszont kihívtam a rendőröket, hogy itt gyülekeznek hárman. Ki is jöttek, de, mire ideértek, ezek már a lépcsőházban voltak megint. Ott folytatták a lázítást, szidták Orbán urat, átkozták a NER-t, s már épp elkezdtem jegyzetelni a terhelő bizonyítékokat, amikor a rendőrök becsöngettek, hogy én hívtam-e őket, mert nem találnak senki gyülekezőket. Mondtam, hogy már eloszoltak, erre a rendőrök leszidtak, hogy ne szórakozzak velük. Viszont hallották ezek hárman az egészet, és, amikor a rendőrök elmentek, jöttek felém, alig is bírtam bereteszelni az ajtót, hogy meg ne verjenek. Kopogtak sokáig és szidták az anyukámat, mocsadék spiclinek nevezve engem.

Aztán elmentek, mert kezdődött a meccs. De hallotta a cirkuszt a szemben lakó Mária néni, kijött a pongyolájában borzas fejjel, hogy mi van itt. Gondoltam, akkor belőle szedek ki valami terhelő dolgot, de, amikor szóba hoztam konzultációnk témáját, a szaporodást, és megkérdeztem, közösült-e már ma a nemzet érdekében, adott egy pofont, és trógernek nevezett. Engem, aki csak hazánkért élek és tevékenykedek. A fentiekből is látszik, nagy itt a baj, teljes a lépcsőház erkölcsi fertője. Mindenkit nem jelenthetek fel, ezért a romlás gócára fókuszálok, szerintem a történelemtanár az. A jövő héten rá figyelek csak, egészen biztos, hogy szolgálhatok valami terhelő adattal róla. Kitartás, jelentkezek hamarosan.

Homeless Cup

Ült a trottyos gatyájában, nyakában még mindig ott volt a sál, szája sarkára szotyihéjak ragadtak a megszáradt nyálba, és olyan üveges volt a szeme, hogy csilingelt rajta a napsugár, zörgött és hangoskodott. Nem lehetett volna mondani, hogy magánál volt, mert a gyógyszer kiment belőle, a mai dózist pedig még nem kapta meg. Így olyan illetlenül nézett ki, mint egy másnapos pávián,de mégis élet és halál ura volt, nem véletlen tehát, hogy Árpi suttogva járt mellette, és lábujjhegyen szólította meg.

– Főnök, főnök! – így ébresztgette ez az Árpi, pedig nem is aludt. Azt azonban elérte, hogy az üveges szeme csörömpölve összetörött, a földre hullt, alóla pedig előbukkant a másik, az opálos, véreres, vizenyős, és kijött a fejéből, ami benne volt.

– Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! – ezt ordította bele a nagyvilágba, mert igazából azt sem tudta, hol van, ezt azonban minden helyzetben megfelelőnek tartotta, mióta elment az esze. Gyöngéden szólt hát hozzá ez az Árpi, kerek-gömbölyűen, simogatóan.

– Jó hírem van, főnök. – mondta reszketegen ez az Árpi – A futballistáink harmadikok lettek a világbajnokságon. – láthatóan letaglózta ez a mondat a trottyost, látszott rajta, hogy erősen keresi magában a valóságot, és, amikor megtalálta meg is mutatta.

– De hát, tegnap voltunk meccsen.

– Voltunk. – zümmögte ez az Árpi, mint egy levél seduxen.

– Nem is repülővel mentünk. – világosodott a sötét elméje a trottyosnak, igaz, nehezen.

– Nem voltunk ott, főnök. – indult el az iszamos lápvidékre ez az Árpi, és kezdett reszketni.

– Hát hol voltunk? – nézett ki az opál a trottyosból.

– Meccsen voltunk. – szűkítette a kört ez az Árpi.

– Akkor milyen meccs volt az, ahol harmadikok lettünk, és én nem voltam ott? – értetlenkedett a trottyos.

– Világbajnokság, Mexicóban. – vetette el végleg a sulykot ez az Árpi, aki nem tudhatta, mi következik, mert a trottyos fölvonyított, mint egy kivert kutya.

– Irapuatooo…- elnyújtotta a végén az o-t, mint egy spanyol szpíker. Ez az Árpi viszont még mélyebbre ásta magát az iszapba, amikor így szólt.

– Mexikóváros, és hajléktalanok futball világbajnoksága. Ott lettünk harmadikak. – suttogott már ez az Árpi, és várta a halált, mert a trottyos újólag kivert kutyát és spanyol szpíkert alakított egy személyben.

– Mi vaaan? – Ordította, ezúttal az “a” betűt tisztelve meg hosszan a szájával. – Mi vaaan?

– Ez, főnök. – remegett ez az Árpi.

– Nálunk nincsenek hajléktalanok. – jelentette ki határozottan – Betiltottam őket. – tette hozzá.

– És mégis, főnök. – esett apátiába már ez az Árpi.

– Kitiltottam őket a terekről, az aluljárókból, a városokból, a padokról, az egész világból. – ezt ordította a trottyos, de már nem kutyaként vonyítva, hanem kappanhangon és be-berekedve.

– A hegyekbe meg az erdőkbe menekültek, ragaszkodnak a szaros életükhöz, úgy látszik. – így igyekezett jól kijönni a buliból ez az Árpi, aztán elcseszte – Nem köszöntöd őket a fészbúkon, ahogy a többit is szoktad? – de ezt nagyon nem kellett volna.

– Barom. – ordított már bájosan a trottyos – Elég baj, hogy a nagyvilág megtudta, hogy itt is vannak. Még a nép is? Még a nép is? – és már csapkodott, de ez az Árpi nem bírt hallgatni.

– Már kiadta az MTI. – mondta – Annyit sem teszel hozzá, hogy na, ugye? – érdeklődött naivan, mert ez is hülye volt.

– Nem, barom. – becézgette bájosan ezt az Árpit – Vonják vissza, ha nem megy, írják át cserkészre vagy mozdonyvezetőre, nekem mindegy. Csak ez a hajléktalan duma tűnjön el nekem, még hülyének néznek.

– Már megvan…- harapta el ez az Árpi.

– Mi van?

– Csak köhögtem – mentette a bűnt a vétkes.

– Ki fizette ezt az egészet? – jött ki a lényeg a trottyosból.

– Nem tudom, főnök. – válaszolta ez az Árpi kilátástalanul.

– Biztos a Soros. – vélekedett a trottyos szokása szerint.

– Akkor mi legyen? – tipródott ez az Árpi.

– Mi lenne, barom! Kiadja az MTI, hogy a mozdonyvezetők futball világbajnokságán lettünk harmadikok. Én meleg hangú levélben gratuláltam nekik, rámutatva a futball akadémiák hasznosságára, és visszautasítva, hogy a Soros által pénzelt baloldal rárontott a nemzetre, lejáratva a hazát, hogy itt hajléktalanság még egyáltalán létezik. Brüsszel nem diktál nekünk, megvédjük a magyarokat a migránsok hordáitól. – mondta elégedetten.

– Ez így jó lesz? – akart kis értelmet vinni a tébolyba ez az Árpi, mert kétkedő volt a hangja.

– Ezeknek? Hát persze. – zárta rövidre a trottyos – És még ja, ezeket a hajléktalan futballistákat ne engedjék be az országba. Szégyent hoztak ránk, meg még etetni is kellene őket… Mi lesz a reggeli? – így felejtett el rögtön minden gondot, és üveges lett a szeme újra. Ez pedig azt jelezte ennek az Árpinak, hogy az audiencia véget ért, menjen békével. És tényleg, még áldást is intett utána a trottyos, elmerülve újra a szaros világában, nagyon mélyre.

Soros üldözi Gruevszkit – azé’

Egyszerű ez, mint a faék, és, mint Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója volna. De volt ő már magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettes is, valamint erdőben a vadnyom. Időnkét megnyilvánul igazgató elvtárs, olyankor kifolyik a száján Orbán Viktor maga, trottyos gatyástól és stadionostól együtt.

Tegnap is volt ilyen szeánsz az önsorsrontó brüsszeli elitről, színészetet tanuló (sic!) migráncsokról és közbevetőleg a kies hazánkban héderező tolvajról, Nikola Gruevszki volt Macedón miniszterelnökről. És egészen érdekes dolgok derültek ki az éppen aktuális címlapsztoriról.

Ezek arra engednek következtetni, igazgató elvtárs elkezdett megágyazni annak a gyalázatnak, hogy az égre-földre keresett tolvajt befogadjuk, menedéket és kacsalábon forgó otthont nyújtsunk neki, ha már annyit szenvedett inaltában. Erre abból juthatunk, hogy igazgató elvtárs a lopás tényállását nagyvonalúan feledve a következőket adta elő:

“Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány – amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható – e pillanatban üldöz és fenyeget. Vannak olyan, szintén szocialisták vezette országok az Európai Unióban, például Málta, ahol újságírókat gyilkolnak meg. Más országokban csak fenyegetőznek és politikai riválisokat üldöznek.”

Csak a hülye nem látja, hogy ebben kőkeményen benne van a politikai menedékjog lebegtetése, mert, mint a logika azt megmutatja nekünk, a volt miniszterelnököt nem azért akarják rács mögé dugni, mert lopott, hanem, mert Soros. Nos, ez a duma megint csak a szavazótábornak szól, a külvilágnak elég soványka, viszont, ha megtörténik a befogadás aktusa, akkor végleg lemegyünk a térképről.

Mert, amíg a tenyeres-talpas Fidesz-szavazónak fingja sincs arról, hogy ez a Gruevszki egyáltalán a világon van, Orbán elvtárs viszont most cezúrához érkezett, sőt Rubikonhoz, amit, ha átlép, már nincsen visszaút. Most dől el, hogy van-e önálló akarata, vagy azt végleg a Kremlben hagyta, vagy valami félre eső dácsában a félig rágott pirog melett.

Ha ugyanis menedéket ad ennek a tolvajnak, akkor azt bizonyítja, fontosabb neki a Balkán fellazítása és Európától való távoltartása, mint annak az országnak az érdeke, amelyért beosztásánál fogva felelős. Látja majd ezt az Unió is és a Néppárt is, aztán a pár szavazatért cserébe elfordítják a fejüket, mert ez egy ilyen játszma. Tényleg a vesztébe rohan az egész nyüves világ.

Hogy aztán ez a Gruevszki hogyan jutott át a határon, anyókának öltözve, vagy atlétaként átmászva a kerítésen, megcsúfolva dicső hadseregünket és egyenesen Rezsibambát és a belügyért, az is tök mindegy. Szerintem különgéppel jött. Ez a nem is kormánygép azt, és oda visz, ahová csak akar, és ahová nem szégyellik. Aranyat Svájcba, tolvajt Budapestre, teljesen mindegy.

Meg sem tudhatjuk soha, ennek Demeter elvtársnő a megmondhatója, akit épp készül kerékbe törni a rezsim. Visszatérve azért még erre a Gruevszkire, hogy ebből is sorosozás lett, azt mutatja, hogy más mondanivalójuk már tényleg nincsen. Lassan úgy néz ki ez az egész, mint egy Bosch festmény, vagy egy utolsó, tébolyult tangó, mielőtt összedől a világ.

Gyakorta vannak nekem rossz érzéseim, ezek azonban mostanában kezdenek összesűrűsödni. Nem azért, mert most épp szarabb volna, mint tegnap, hanem töményebb. Olyan monolit bazaltot kezd képezni a gyalázat, amely a jelek szerint csak földtörténeti ritmusban bomlik el, vagy, mint a sugárzó rádium. Tehát emberi léptékkel sohasem, viszont addig százszor bele lehet halni.

Tudatállapot

Még egy évvel ezelőtt is a kukásautóhoz órát lehetett igazítani. Minden szerdán, mindig reggel fél hatkor szuszogott be az utcába egészen pontosan. Ha úgy kelt a Nap, még a rigók is vele együtt zendítettek rá, hogy dicsérjék az urat, vagy valamit, amit épp ők imádnak. Olyan kerek volt a világ, hogy semmi nem ejtett rajta foltot, akkora volt a harmónia és a punnyadás, hogy a kígyó már készítette az almáját kísértési szándékkal, mert valami dilit akart vinni a flaszterra, történjen már végre valami ebbe’ a kurva életbe’ szándékkal. De aztán nem volt szükség a beavatkozásra, nem kellett meghekkelni az egész nyüves utcát, mert egyszer csak minden elromlott magától is.

Már nem is emlékeztek rá pontosan a lakók, mikor, de egy napon nem fél hatkor dörmögött-hörgött be a történetbe a gép a piac felől, hanem tíz perccel később. Ekkor még semmi rosszra nem gondoltak, a kukás is ember, biztosan beugrott egy felesre – így vélekedtek megengedően és tévesen. Mert aztán rendszer lett a pontatlanságból, törvény szinte, sőt, alaptörvény. Hol tíz percet, hol negyed órát, későbben már harminc percet is késett a szerdai eljövetel, és ez bár tudat alatt ugyan, de fölborította az utca bioritmusát, mindenki nyugtalan lett, izgett-mozgott a szavazómassza, mint valami kukac a kígyó almájában. Ettől fogva többet ordítottak egymással, és sokkal többet is ittak, mint addig, bár az sem volt kevés. Egy nap aztán beütött a ménkő.

Nem jött az autó sem fél hatkor, sem háromnegyedkor, aztán hatkor sem, és egész délelőtt sem érkezett meg. Tele volt túlcsorduló kukákkal az utca, úgy álltak ott, mint a napóra mutatója, és jelezték is a könyörtelen időt, ahogyan körbejárta őket az árnyékuk. Már dél volt, és az első kisiskolások is meneteltek énekelve a kukák közt, amikor Károly bácsi nem bírta tovább az iszonytató nyomást, kiállt az utcára kukásautó-váróba. Nézte a horizontot kezét a szeme elé emelve, pedig a háta mögül sütött a Nap, de így drámaibb volt mégis, mert megadta a várakozás súlyát és tartalmát, sőt, jelentőségét. Mert Károly bácsi szerint sorsfordító idők voltak ezek, és ezt elő is adta Mihálynak a szomszédból, mert egy idő után együtt vártak jobb híján.

Károly bácsi rémtörténetekkel szórakoztatta Mihályt a szomszédból, szabotázsról mesélt neki, amit szaralakok szerveztek meg miniszterelnök úr ellen, hogy nem vitték el a szemetet, úgy. Ezt Károly bácsi látta a tévében és olvasta is a konzultációs levéllel együtt, amitől így egyben módosult a tudata, tudatállapota lett neki, csak még nem tudta, milyen. Mihály a szomszédból viszont igen, mert Károly bácsi annyit mesélt neki szabotázsról meg Brüsszelről és Sorosról, hogy ez a Mihály a szomszédból is szűkölni és nyüszíteni kezdett már, mert összeszorult a gyomra neki, ahogyan érezte, hogy körüllengi őtet a világ veszedelme és mindenféle démonok, de leginkább a Károly bácsié. Ilyen halmazállapotban voltak, amikor a sarkon befordult a sárga autó, mint egy gyomorbajos teknős.

Úgy is haladt, legalább olyan lassan, amiből a Károly bácsi-Mihály a szomszédból kettős már világosan látta, hogy ezek így akarják megdönteni a rendszert, a két nyomorult kukás a nép ellensége, ügynökök, sőt, tán migráncsok is. Így lovalta magát a duó bele a tudatállapotba olyannyira, hogy, mire az autó a házuk elé pöfögött, a fülükön gőzölgött kifelé az adrenalin, a szájukon pedig a nemzeti mocsok. Ordítottak, mint a fába szorult féreg magunk közt szólván, hadonásztak, mintha legalábbis esernyő lenne a kezükben március tizenötödikén a Kossuth téren. Ebbe a cirkuszba érkezett meg a kukásautó, és megállt nagyot szusszanva, mert öreg volt már nagyon a rezsicsökkentéstől.

A két szerencsétlen kukásember fülét-farkát behúzva dolgozott volna, de a szitkok olyan áradata, a fenyegetés akkora mennyisége áradt feléjük, hogy megtorpantak, visszahőköltek szinte, és nem értették, mi van, mi a rosseb is van akkor most. Károly bácsi, aki nagyon tájékozott volt a világ folyásáról, már ott tartott, még szerencse, hogy nem ilyen brüsszeli plakátos autóval jöttek, amely miniszterelnök urat mocskolja jogtalanul, és olyan fenyegetően indult meg a két megszeppent kukásember felé, hogy azok, mint megrettent óvodások, a sofőr mellé menekültek, és magukra zárták az ajtót a veszedelem elől. Ez viszont nem múlt el egyáltalán, a mi duónk verte az autó oldalát, és ordított, hogy hol voltak eddig, hol a picsába.

Még a sofőr volt a leghiggadtabb mind közül, és kikiabálta az ablakon át, hogy nem volt benzin az autóban baszmeg, te barom, de semmire sem ment a józansággal, mert már teljesen elömlött a gonoszság. Szennyes habjai szent lábát mosták volna, ha lett volna kinek, de nem volt, mert Isten meghalt már száz éve, és még csak el sem temették. A Károly bácsi-Mihály a szomszédból duó pedig oly kitartóan püfölte a jobb sorsra érdemes autót, hogy a sofőr rendőrt hívott a mobilján, és a szervek két perc alatt csikorogva, szirénázva fékeztek is, kiszálltak a géperejű járműből övet igazgatva-húzgálva, amitől erősnek érezték magukat, s kérdezték, mi a fennforgás, és aztán rájuk szakadt a mázsás szörnyű mennybolt.

A duó ordított, hogy ezek szabotőrök, ellenforradalmárok, komcsilibsik és sorosbérencek, a fineszes sofőr pedig kontrázott, hogy látja, rendőr úr, ezek gyülekeznek ketten. Totális volt a káosz, a rendőrök kiszállították a kukásokat, odaállítottak a tomboló páros mellé, hogy legyen végre csend és rend, de nem hagyták abba, sőt, Károly bácsi beszólt az egyik rendőrnek, hogy ő csak ne pofázzon, mert látta életvitelszerűen közterületen élni. A szerv ráordított, hogy fogja be, az az ikertestvére, mire Károly bácsi megkérdezte cinikusan, hogy mi az ikertestvére. A rendőr azt felelte, történelemtanár, de valahogyan ezt tette be a kaput nála, erősítést hívott, és mind az összes embert elvitték a francba.

A sofőr még megkérdezte kezén a bilinccsel, hogy mi lesz akkor az autójával, de a rendőr már kiheverte a méltósága megtiprását, és ráordított, hogy kuss. Becsöngetett az egyik házba, s amikor kijött az atlétás Béla bá’, rárivallt, hogy tud-e autót vezetni, mire azt felelte Béla bá’, hogy igen. Megkérdezte a rendőr még, hogy van-e felesége, s erre is azt mondta Béla bá’, igen. Akkor maga lesz a sofőr, az asszony meg a kukás, kezdjék. Béla bá’ még megkérdezte, mér’, amire azt a választ kapta, hogy migrációs vészhelyzet van, azért, és a rendőrök elszirénáztak. Szüret, kiáltott Béla bá’, beült az autóba, és egy lendülettel beletolatott a saját házába. Az autó durrant, megállt és füstölgött, így lett csend egy pillanat alatt, a kukák pedig maradtak, ahol voltak, ürítetlenül.

Koton

Immár ott tart a normalitás elleni szakadatlan, heroikus és egyben verejtékszagú szabharc a világ összes pupákja ellen, hogy ártunk és ormányunk, annak minden kajlafülű, s egyben vasalt agyazatú tagja csípőből mondja azt, hogy fekete, ha az Unio azt állítja, fehér. Általános a tagadás, egyöntetű a nem, egy kivétellel, ha pénz csurran vagy arany csörög. Erre nyitottak mindig fölkent fiaink, nyújtogatják a csülkeiket kifelé a ganyéból, miközben szidják a pénzes ember kurvaannyát, ahogyan az jobb szalonokban illik.

Mindent elmond szellemi és erkölcsi ormaikról, amelyek ilyen Marianna árkos szinten vannak, hogy mit nekik európai értékek és magyarok érdekei, úgy nyomják a piros gombot, akár a süket a csengőt. Az elmúlt időszakban nemet mondtak a korrupció elleni bulira – bár ez érthető, az ember nem vágja le az aranyat szaró tyúkját -, nem támogatták a médiaszabadság megerősítését – erről nem tudják, mi is lehet az -, nem zavarja őket a nők elleni erőszak – vak komondor -, de az ifjúság munkanélkülisége sem.

De most elutasították az egyszer használatos műanyag eszközök betiltását is, és senki még csak nem is sejti, miért. Tán zacskógyára van valamelyiknek, de leginkább a gázszerelőnek, ő foglalkozik minden szarral, amihez egyáltalán nem is ért. Csak a Szentlélek és a kedves cimborája súgja neki: vedd meg, vedd meg, és ő megveszi. Még csak nem is tehet róla ilyképpen, ha belegondolunk, a körülmények áldozata ő csakis, viszi a megvadult ár, mint valami sövényt, jelzőkarókat, gátakat. (Ja, ez Babits, a genya nyugatos)

Ilyenkor az ember nekilát kihüvelyezni az okokat és indokokat, valamint a fondorlatokat meg titkos szándékokat. Így elsőként ebben az esetben arra jut, hogy a hagyományőrzés nemes gyakorlata késztette ártunk és ormányunk jeles képviselőit a hősies ellenállásra. Mind ismerjük a zacskógyűjtögető magyart. A kamrában, garázsban vagy a konyha eldugott zugában minden pöttyös seggűnek van egy zacskója benne sok más zacskóval a jó lesz az még valamire, gondolta – szellemében, vagy csak úgy. Mert.

Vagy képzeljük el például a keresztényi Európa-atyákat és anyákat, amikor eszükbe jut a ködös múlt, amikor még fiatalok voltak és kommunisták, így az építőtáborokban bagzottak, mint a nyulak. Mindeközben pedig számolatlanul használták és dobták a bokrok tövibe a kotont, mint az ma is szokásban van a megvadult fiatalok köreiben. És eszébe jut a keresztényi atyáknak és anyáknak, hogy az is latex, műanyag, és általában egyszer használatos, így merő nosztalgiából mondanak nemet, mert zacskó, koton egykutya.

Viszont máma már nem kommunista, hanem keresztényi, nem fiatal, hanem vén szaros, így a lelke – ha van ilyenje egyáltalán – meg is hasonlik rögtön. Kedves vezetőjére gondol, annak toszási útmutatásaira konzultációilag, sőt, a Vatikánra is. De eszébe jut még Simicska, aki elhelyezte a kedves vezetőt az organizmusok palettáján, s mint ilyennek, a koton például egy snájdig esőkabát vagy végső lakhely a számára, tehát totális a káosz, hogy a sorosista műanyagos javaslat sorsa mi is legyen. Így születik meg a döntés, maradjon, mert soha nem lehet tudni.

Sőt, a KDNP, ha keresztényi volna – ami nem -, akkor pártszemináriumon oktatná a hengerelt agyú tagjait, hogy XVI. Benedek pápa már megengedőbb volt a kotonnal, mint bigott elődei. Ellenben most meg a sorosista Ferenc eleveníti fel a haladó hagyományt, és már vizsgáltatja a Humanae Vitae előkészítő dokumentációját, amely a II. Vatikáni Zsinat alatt született, s mint ismeretes, ennek az a végkövetkeztetése, hogy az egyház nyisson utat a mesterséges fogamzásgátlás felé. Bár Ferenc olyan, mint az Unió, neki is csípőből mondanak ellent, tehát itt is csak a dilemma gyűlik.

Már ebből is látszik: a zacskó, nem zacskó dichotómia milyen szerteágazó kultúrtörténeti, dogmatikai és napi politikai bonyolultságokkal terhes. Mert például, ha ‘álamelnök elvtárs olyan kurva nagy környezetvédő volna, mint amennyire nem, akkor javasolná, hogy a magyar kan, ha nem akar szaporodni, húzzon a farkára birkabelet vagy kígyóbőrt, mint a rómaiak, viszont akkor még mindig bizonytalan maradna, Mici néni meg mibe tegye a kiflijét. Már csak ilyen felgondolások miatt is szavaz a keresztényi, magyar fideszes képviselő a zacskó mellett. Meg legfőképpen azért, mert az Unió ellene van.

Star Wars

K. József (Jóska vagy Józsi) a csillagokat tanulmányozta, miközben a kocsma oldalánál pisált, és nem önszántából állt hátrafelé derékszögben, feje az ég irányában, hanem, hogy a Föld előrefelé vonzását ellensúlyozza, mint egy inga vagy kelfeljancsi. A tökélyig fejlesztette az ilyen egyensúlyozást, gyakran is alkalmazta kényszerűségből, ha sok volt a hűsi, amely aznapra boldoggá tette, következésképp úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, csak másnapra mindig elfelejtette, mit is üzentek a csillagok.

Dolga végeztével kiegyenesedett, nézte a lába közt elzubogó patakot, és hallgatta a kurvaanyázást, amely a szemközti ház ablakából érkezett, a függöny mögül, és az ő pöcsének leszáradását kárálta öregasszonyhangon, valamint vércse. De ő csak a Mariska volt (Mária néni vagy vén szatyor), akit úgy elkoptattak az évek, hogy át lehetett látni rajta, ha szétcsúszott az otthonkája. Ilyen veszély azonban most nem fenyegetett, mert ősz volt nagyon, és már a tücskök is feladták. Egy vers volt a világ, vagy brácsahang házakkal és pipáló kéményekkel, de inkább magyar nóta mégis jó ebéd után.

Jelenés közelített a neonok fényénél, szellemszerű alak, aki kihasználta az utca egész szélességét, úgy pattogott ide-oda, mint valami rossz labda, néha koppant a falon, és mégis haladt előre. Ő volt M. István (Pityu vagy Pista). Zsebéből pedig fehérség lafogott elő, ahogyan érkezett feltartóztathatatlanul, és újabb átkokat csalva a függöny mögül, a pongyola alól, a protkó árnyékából. Így alakult a matiné, pedig nem délelőtt volt, hanem este tíz, el ne feledjük, és a világ csak azért nem borult fel, mert K. József (Jóska vagy Józsi) ellentartott neki a busa fejével.

Vannak nagy találkozások a történelemben, amikor elhivatott férfiak egy nagy, közös eszme vonzásában összeborulnak, mint most ez a kettő is. Szó szerint, mint egy sátor váza, úgy támasztották egymást és boldogan, hogy az orra-, illetőleg hanyatt esés réme átmenetileg elmúlt, a Föld engedett csöppet a vonzásából, sőt, lassan lebegni taszította őket. De mégsem ezek ketten emelkedtek el, hanem Mariska (Mária néni vagy vén szatyor), ahogyan a kajla füleit az utcára tette, hogy hallja, miről is van ott szó, mert a szovjet rajzfilmen nevelkedett, és mindent tudni akart, álladóan, plánesőt.

M. István (Pityu vagy Pista), amint viszonylagos nyugalomba jutott, kihúzta a zsebéből a fehérséget, amiről kiderült, hogy újság az, sőt, az újság, és éppen odahajtva, ahol egész oldalas nagy kékségen fehér betűk virítottak, hogy védjük meg Magyarországot. Rázta azt K. József (Jóska vagy Józsi) orra előtt, gesztikulált, és kásás hangon betöltötte az őszi éjt a migráncs, Brüsszel csatakiáltás, hadonászás és hazaszeretet. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) látta, hogy indulnának, egyik erre, másik arra, de nem jutnak semmire és semerre sem.

Olybá fajult a honvédés, annyira hangossá, hogy az utca aztán, mint a kőkorszaki szakik idején, amikor a hős Vilmát ordít, ahogyan ott sorra gyúlnak fel a kőkorszaki villanyok, itt is világosodott minden. Pizsamás fejek buktak föl az árból, redőnyök recsegtek, és ordítottak már mind, hogy Brüsszel, kurva anyád, Soros, migráncs, hogy úgy tűnt, spontán tüntetés bontakozott ki, amit a CÖF is megirigyelhetne, kérhetné a receptet, pedig csak a fájások buzogtak elő, és vonyítás aztán, hogy alunni akarok, azanyátokpicsáját. De ez sem segített, csak Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) volt annyira fineszes, hogy belekárálta-karattyolta a levegőégbe a varázsszót, hogy gyülekezés, az annyaszenségit.

És még egyszer elnyújtva, hogy gyülekezééés. A pizsamások, a kócos hajúak és lekonyult fülűek mint valami odvába iszkoló szurikátasereg, csukták be az ablakot, redőnyök sikítottak, csattantak lezuhanva, mert ezek még élni akartak valami érthetetlen ok miatt. A kettő azonban, aki a pörformansz okozója volt, úgy látszik, nem, és Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) fölidézte házmesteres, boldog ifjú korát, amitől a telefonba is bemondta a varázsszót, hogy gyülekezés, és szirénázva fékezett is a yard egybőlrögtön. Billegett a mi kettőnk, és jámboran érdeklődött az egyenruhától, merre van az a Brüsszel, hogy indulnának hazát védeni.

A rendőr pedig sóhajtott nagyot, mert tele volt már a töke az egésszel, a gumibotjával pedig messze, az utca végibe mutatott, hogy arra van Brüsszel, lehet iramlani. És nézte, ahogy ezek ketten belegyalogolnak a Holdba, amely ott világított pont a flaszter fölött, és úgy mentek ezek ketten, úgy haladtak, billegtek gurultak és hadonásztak, akárha R2D2 és C-3PO furcsa párosa lennének, és keresték azt a nyüves Brüsszelt. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) viszont csalódott volt nagyon. Fájt a bütyke, nekilátott hát egy miatyánknak, és a frissen kapott kérdőívre, amely a dugási szokásai felől érdeklődött, ráírta, hogy nagyon gyakran és módfelett változatosan. Így jött el a hajnal, és Brüsszel még mindig állt. Hallatlan.

A stílus maga a rendszer

Nem a restség az oka, hogy szűkösen bánok máma a szavakkal, hanem a heuréka-élmény kegyes pillanata, és a ráismerés arra, ez önmagában megáll, sőt, csak úgy áll meg. (Vagy nevezhetném fennhéjazón a Hemingway-féle regényelméletnek, amelyben azt vallja a nagy vadász az úgynevezett jéghegy-elvben, hogy az elmondandónak elég tíz százalékát megmutatni, a többi fölfejlik magától.)

Szóval, tessenek figyuzni ezekre itt alant:

“…A Te vezetésed érdeme drága Rákosi elvtárs, hogy hét éves szakadatlan harcban sikerült legyőzni és szétzúzni azokat a reakciós erőket, amelyek népünk felemelkedésének útjában állottak, amelyek a régi, népellenes rendszer visszaállítására az imperialista háborús uszítók sötét hatalmaival esküdtek össze. A Te forradalmi éberségednek köszönhetjük elsősorban, hogy rendre-sorra sikerült lelepleznünk és megsemmisítenünk a külső és belső reakció ügynökeit, népünk gaz ellenségeit. De Te neveled pártunkat és népünket arra is, hogy ne nyugodjék meg babérain, legyen továbbra is éber az ellenség aknamunkájával szemben, tárja fel és küzdje le bátran a hibákat és hiányosságokat, a fegyelmezetlenséget és elbizakodottságot. Szeretett Rákosi elvtársunk! A Te vezetéseddel harcoltunk eddig és fogunk harcolni továbbra is az imperialisták beavatkozási kísérleteivel belső ügyeinkbe, védtük és fogjuk védeni ezután is nemzeti függetlenségünket, szocializmust építő népi demokráciánk nagy vívmányait. Te vagy békénk első harcosa, akinek szava: “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” egész népünk szent fogadalma. A Te vezetéseddel teremtettük meg Néphadseregünket, amelyet éppúgy a Te szellemed hat át és tesz erőssé, mint egész dolgozó népünket…”
(Szabad Nép, 1952. március 9.)

Illetve és pláne, valamint sőt:

“…Bodoky Tamás, a Soros-pénzből finanszírozott, de magát folyton függetlennek hazudó Átlátszó.hu főszerkesztője a napokban elszaladt Brüsszelbe, hogy hálálkodjon kicsit Judith Sargentininek a Magyarországról készült hazug Soros-Sargentini jelentés megalkotása miatt, erről képet is töltött fel a Facebook-oldalára. Így ha bárkiben kétség merült volna fel, hogy Sargentini a hazai Soros-fiókák érdekében, a Soros-birodalom szerves részeként járt el, vagy hogy az Átlátszó Soros utasítására figyeli meg drónokkal az ellenségnek tartott magyarokat, ez a kép minden kétséget eloszlat. De vajon miről egyeztettek? A Soros pénzből fizetett főszerkesztő tehát már nem is próbálja meg tagadni, hogy „egy családba” tartoznak Sargentinivel, elégedetten mosolyognak, hiszen elvégezték a rájuk bízott „közös munkát” és – legalábbis szerintük – meggyalázták végre Magyarországot. Mint ahogy azt korábban megírtuk, Sargentini a Soros-hálózat megbízható tagjaként járt el hazug jelentésének elkészítése során, és a hazai Soros-katonákkal erős szövetségben, az ő tollbamondásuk alapján fogalmazta meg a vádpontjait Magyarországgal szemben. Nem csoda, hogy a közös nagy „sikerre” egyszerre tört ki örömujjongásban a teljes hazai Soros-birodalom. A hála persze Sargentinit illeti meg, aki elvégezte a gazda által rábízott feladatot, és formába öntötte a Soros-Sargentini jelentést…”
(Origo, 2018. szeptember 28.)

Az iskolai fogalmazás bevett szabályai szerint, miután a röpke indítással és a citált két szövegrészlettel a bevezetés és tárgyalás kötelezettségeinek eleget tettem, most befejezés gyanánt annak kéne következni, hogy a szemantika, morfológia, szintaxis, etimológia és más cuki nyelvi kurvaságok segítségével bizonyítsam be e két csoda közös gyökereit. De ez fölösleges időtöltés volna, enélkül is látszik, hogy ezek ugyanazok. Ugyanaz a ganyé mind a kettő, csak rájuk kell nézni.

Aztán az volna még hátra, hogy odabiggyesszem a nagy “T”, “H” és “K” betűket, aláírjam, hogy Rezda Kázmér, 5. b., és várjam, hogy Patonáné tanárnő hanyasokra értékeli erőfeszítéseimet a tartalom a helyesírás és a külalak tekintetében. Viszont öreg vagyok én már ehhez.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.