Star Wars

K. József (Jóska vagy Józsi) a csillagokat tanulmányozta, miközben a kocsma oldalánál pisált, és nem önszántából állt hátrafelé derékszögben, feje az ég irányában, hanem, hogy a Föld előrefelé vonzását ellensúlyozza, mint egy inga vagy kelfeljancsi. A tökélyig fejlesztette az ilyen egyensúlyozást, gyakran is alkalmazta kényszerűségből, ha sok volt a hűsi, amely aznapra boldoggá tette, következésképp úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, csak másnapra mindig elfelejtette, mit is üzentek a csillagok.

Dolga végeztével kiegyenesedett, nézte a lába közt elzubogó patakot, és hallgatta a kurvaanyázást, amely a szemközti ház ablakából érkezett, a függöny mögül, és az ő pöcsének leszáradását kárálta öregasszonyhangon, valamint vércse. De ő csak a Mariska volt (Mária néni vagy vén szatyor), akit úgy elkoptattak az évek, hogy át lehetett látni rajta, ha szétcsúszott az otthonkája. Ilyen veszély azonban most nem fenyegetett, mert ősz volt nagyon, és már a tücskök is feladták. Egy vers volt a világ, vagy brácsahang házakkal és pipáló kéményekkel, de inkább magyar nóta mégis jó ebéd után.

Jelenés közelített a neonok fényénél, szellemszerű alak, aki kihasználta az utca egész szélességét, úgy pattogott ide-oda, mint valami rossz labda, néha koppant a falon, és mégis haladt előre. Ő volt M. István (Pityu vagy Pista). Zsebéből pedig fehérség lafogott elő, ahogyan érkezett feltartóztathatatlanul, és újabb átkokat csalva a függöny mögül, a pongyola alól, a protkó árnyékából. Így alakult a matiné, pedig nem délelőtt volt, hanem este tíz, el ne feledjük, és a világ csak azért nem borult fel, mert K. József (Jóska vagy Józsi) ellentartott neki a busa fejével.

Vannak nagy találkozások a történelemben, amikor elhivatott férfiak egy nagy, közös eszme vonzásában összeborulnak, mint most ez a kettő is. Szó szerint, mint egy sátor váza, úgy támasztották egymást és boldogan, hogy az orra-, illetőleg hanyatt esés réme átmenetileg elmúlt, a Föld engedett csöppet a vonzásából, sőt, lassan lebegni taszította őket. De mégsem ezek ketten emelkedtek el, hanem Mariska (Mária néni vagy vén szatyor), ahogyan a kajla füleit az utcára tette, hogy hallja, miről is van ott szó, mert a szovjet rajzfilmen nevelkedett, és mindent tudni akart, álladóan, plánesőt.

M. István (Pityu vagy Pista), amint viszonylagos nyugalomba jutott, kihúzta a zsebéből a fehérséget, amiről kiderült, hogy újság az, sőt, az újság, és éppen odahajtva, ahol egész oldalas nagy kékségen fehér betűk virítottak, hogy védjük meg Magyarországot. Rázta azt K. József (Jóska vagy Józsi) orra előtt, gesztikulált, és kásás hangon betöltötte az őszi éjt a migráncs, Brüsszel csatakiáltás, hadonászás és hazaszeretet. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) látta, hogy indulnának, egyik erre, másik arra, de nem jutnak semmire és semerre sem.

Olybá fajult a honvédés, annyira hangossá, hogy az utca aztán, mint a kőkorszaki szakik idején, amikor a hős Vilmát ordít, ahogyan ott sorra gyúlnak fel a kőkorszaki villanyok, itt is világosodott minden. Pizsamás fejek buktak föl az árból, redőnyök recsegtek, és ordítottak már mind, hogy Brüsszel, kurva anyád, Soros, migráncs, hogy úgy tűnt, spontán tüntetés bontakozott ki, amit a CÖF is megirigyelhetne, kérhetné a receptet, pedig csak a fájások buzogtak elő, és vonyítás aztán, hogy alunni akarok, azanyátokpicsáját. De ez sem segített, csak Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) volt annyira fineszes, hogy belekárálta-karattyolta a levegőégbe a varázsszót, hogy gyülekezés, az annyaszenségit.

És még egyszer elnyújtva, hogy gyülekezééés. A pizsamások, a kócos hajúak és lekonyult fülűek mint valami odvába iszkoló szurikátasereg, csukták be az ablakot, redőnyök sikítottak, csattantak lezuhanva, mert ezek még élni akartak valami érthetetlen ok miatt. A kettő azonban, aki a pörformansz okozója volt, úgy látszik, nem, és Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) fölidézte házmesteres, boldog ifjú korát, amitől a telefonba is bemondta a varázsszót, hogy gyülekezés, és szirénázva fékezett is a yard egybőlrögtön. Billegett a mi kettőnk, és jámboran érdeklődött az egyenruhától, merre van az a Brüsszel, hogy indulnának hazát védeni.

A rendőr pedig sóhajtott nagyot, mert tele volt már a töke az egésszel, a gumibotjával pedig messze, az utca végibe mutatott, hogy arra van Brüsszel, lehet iramlani. És nézte, ahogy ezek ketten belegyalogolnak a Holdba, amely ott világított pont a flaszter fölött, és úgy mentek ezek ketten, úgy haladtak, billegtek gurultak és hadonásztak, akárha R2D2 és C-3PO furcsa párosa lennének, és keresték azt a nyüves Brüsszelt. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) viszont csalódott volt nagyon. Fájt a bütyke, nekilátott hát egy miatyánknak, és a frissen kapott kérdőívre, amely a dugási szokásai felől érdeklődött, ráírta, hogy nagyon gyakran és módfelett változatosan. Így jött el a hajnal, és Brüsszel még mindig állt. Hallatlan.

A stílus maga a rendszer

Nem a restség az oka, hogy szűkösen bánok máma a szavakkal, hanem a heuréka-élmény kegyes pillanata, és a ráismerés arra, ez önmagában megáll, sőt, csak úgy áll meg. (Vagy nevezhetném fennhéjazón a Hemingway-féle regényelméletnek, amelyben azt vallja a nagy vadász az úgynevezett jéghegy-elvben, hogy az elmondandónak elég tíz százalékát megmutatni, a többi fölfejlik magától.)

Szóval, tessenek figyuzni ezekre itt alant:

“…A Te vezetésed érdeme drága Rákosi elvtárs, hogy hét éves szakadatlan harcban sikerült legyőzni és szétzúzni azokat a reakciós erőket, amelyek népünk felemelkedésének útjában állottak, amelyek a régi, népellenes rendszer visszaállítására az imperialista háborús uszítók sötét hatalmaival esküdtek össze. A Te forradalmi éberségednek köszönhetjük elsősorban, hogy rendre-sorra sikerült lelepleznünk és megsemmisítenünk a külső és belső reakció ügynökeit, népünk gaz ellenségeit. De Te neveled pártunkat és népünket arra is, hogy ne nyugodjék meg babérain, legyen továbbra is éber az ellenség aknamunkájával szemben, tárja fel és küzdje le bátran a hibákat és hiányosságokat, a fegyelmezetlenséget és elbizakodottságot. Szeretett Rákosi elvtársunk! A Te vezetéseddel harcoltunk eddig és fogunk harcolni továbbra is az imperialisták beavatkozási kísérleteivel belső ügyeinkbe, védtük és fogjuk védeni ezután is nemzeti függetlenségünket, szocializmust építő népi demokráciánk nagy vívmányait. Te vagy békénk első harcosa, akinek szava: “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” egész népünk szent fogadalma. A Te vezetéseddel teremtettük meg Néphadseregünket, amelyet éppúgy a Te szellemed hat át és tesz erőssé, mint egész dolgozó népünket…”
(Szabad Nép, 1952. március 9.)

Illetve és pláne, valamint sőt:

“…Bodoky Tamás, a Soros-pénzből finanszírozott, de magát folyton függetlennek hazudó Átlátszó.hu főszerkesztője a napokban elszaladt Brüsszelbe, hogy hálálkodjon kicsit Judith Sargentininek a Magyarországról készült hazug Soros-Sargentini jelentés megalkotása miatt, erről képet is töltött fel a Facebook-oldalára. Így ha bárkiben kétség merült volna fel, hogy Sargentini a hazai Soros-fiókák érdekében, a Soros-birodalom szerves részeként járt el, vagy hogy az Átlátszó Soros utasítására figyeli meg drónokkal az ellenségnek tartott magyarokat, ez a kép minden kétséget eloszlat. De vajon miről egyeztettek? A Soros pénzből fizetett főszerkesztő tehát már nem is próbálja meg tagadni, hogy „egy családba” tartoznak Sargentinivel, elégedetten mosolyognak, hiszen elvégezték a rájuk bízott „közös munkát” és – legalábbis szerintük – meggyalázták végre Magyarországot. Mint ahogy azt korábban megírtuk, Sargentini a Soros-hálózat megbízható tagjaként járt el hazug jelentésének elkészítése során, és a hazai Soros-katonákkal erős szövetségben, az ő tollbamondásuk alapján fogalmazta meg a vádpontjait Magyarországgal szemben. Nem csoda, hogy a közös nagy „sikerre” egyszerre tört ki örömujjongásban a teljes hazai Soros-birodalom. A hála persze Sargentinit illeti meg, aki elvégezte a gazda által rábízott feladatot, és formába öntötte a Soros-Sargentini jelentést…”
(Origo, 2018. szeptember 28.)

Az iskolai fogalmazás bevett szabályai szerint, miután a röpke indítással és a citált két szövegrészlettel a bevezetés és tárgyalás kötelezettségeinek eleget tettem, most befejezés gyanánt annak kéne következni, hogy a szemantika, morfológia, szintaxis, etimológia és más cuki nyelvi kurvaságok segítségével bizonyítsam be e két csoda közös gyökereit. De ez fölösleges időtöltés volna, enélkül is látszik, hogy ezek ugyanazok. Ugyanaz a ganyé mind a kettő, csak rájuk kell nézni.

Aztán az volna még hátra, hogy odabiggyesszem a nagy “T”, “H” és “K” betűket, aláírjam, hogy Rezda Kázmér, 5. b., és várjam, hogy Patonáné tanárnő hanyasokra értékeli erőfeszítéseimet a tartalom a helyesírás és a külalak tekintetében. Viszont öreg vagyok én már ehhez.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

Soros György te vagy

Orbán Viktor Mihályt megint bántották, és persze jogtalanul, ami miatt ő vigasztalásért Moszkváig szaladt, vagy csak a jutalom kockacukrát vette át farokcsóválva, tök mindegy. Viszont, ha nincs idehaza, megáll az élet, még a kormány sem tudja, mit csináljon. Ott van ez a Sargentini-ügy, nézegetik a papírfecnit, mi legyen, mígnem a Kocsis Máté-Gulyás Gergely duó együttes erővel siet a sok miniszter segítségére, hogy a megbomlott rend helyreálljon.

Határozati javaslatot készített ez a kettő, amit majd nagy tusakodás után el is fogad a T. Ház minden bizonnyal. Ebben a javaslatban az országgyűlés arra szólítaná fel a kormányt: ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, ilyenek. Hogy mért kell ez a színjáték, azt én nem tudom, illetve dehogynem, ez az MSZMP-s idők zsigeri maradéka. Lehet játszani ilyet is, ha még szánalmasabbnak akarnak tűnni, de az van, hogy még ezt sem érzik. Ez is mindegy azonban.

Az viszont nem, hogy fölkiáltott a frakció, vagy a kormány, vagy együtt az egész csürhe, hogy szüret, megyünk lopni, ahogyan azt Dopeman is megénekelte egy fülbemászó slágerben, mint emlékezhetünk. Ez az örök fideszi reflex, hogy guvad a szemük és visznek mindent, amit csak látnak, mindhalálig. Most épp hatmilliárdnak fog lába kélni, ennyiből lesz kampány, klafa, kék plakátok, tévés, netes, újságos hirdetések lepik el az országot szügyig, hogy ki sem fog látszani belőle még a felcsúti templom tornya sem.

És bármilyen iszonyú is, most már ez is mindegy. Viszont csak egészen addig, míg végig nem gondoljuk, hogy ez a kampány – meg az összes eddigi és ezután következő – kinek szól és mért szól, hogy mit mond nekünk a kormány, ha fölbukik a habból. Soros György most már, hogy mitikus gonosszá nőtte ki magát, nem egy személy, nem egy nyugdíjas bácsi, bár vele jelenítik meg az ördögöt, hanem az univerzum egésze.

Soros György minden, ami Orbán Viktor Mihályon és az ő érdekkörén kívül áll. Soros és sorosista az Európai Uniótól lefelé haladva a más pártokon és civileken keresztül az összes ember a ma született bárányig bezárólag, aki nem a Fidesz szavazója és Orbán Viktor Mihály gyönyörűségét valamint mindenhatóságát hirdető organizmus. Alsó hangon hétmillió ember ebben az országban. A Fidesz az új iszlám, Orbán az új Mohamed, és folyik a dzsihád a hitetlenek ellen, amelynek az összefoglaló neve: Soros.

És ha te, jámbor olvasó, abba a dicséretes bűnbe estél, hogy nem vagy ezek szavazója, nem vagy ezek rajongója és ütemes tapsoló, Soros vagy te is, és pláne hazaáruló. Mert a paranoid diktatúrák törzsfejlődésének azon szakaszába érkeztünk el kies hazánkban, amelyben a monolit hatalom körein kívül eső, sőt, már a más véleményen lévő is ellenség, azaz Soros. Őt és őket a delírium jelen fázisában szóval, később tettel is üldözik, mert ilyen a fasizmus evolúciója.

Lehetne itt szépítgetni, egyrészt-másrétozni, ahogyan töketlen elemzők és még töketlenebb ellenzékinek hazudott pártok teszik, miközben darálják le őket, de azok az idők már elmúltak végleg. Vagy-vagy: így tehető fel ma már a kérdés. Beállsz a sorba, megdöglesz vagy menekülsz. Más választás nincsen. Egyszer majd, nagyon sokára a karma igazságot tesz, és végül a Soros fog nevetni a plakátok ellenére, mert, mint tudjuk, a Soros az nem a Gyuri, hanem maga a józanság.

Másrészt, az ember már akkor is röhögött, amikor a plakátokon azt olvashatta, ne hagyjuk, hogy Soros György nevessen a végén. Csapkodta a térdét féktelen jókedvében, mert vele volt a kierkegaardi nevetés:

…Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint…”

Ilyet azonban nem tanítanak a munkaalapú társadalomban.

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Kényszerzubbony is kapható

A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.

Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.

Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.

Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.

A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.

Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.

Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.

Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.

És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.

Fülöp, Fülöpünk

Polgártársak, tegyétek le a fröccsöt, vagy épp ürítsétek fenékig, mint a gyász italát, szörnyűség. Meghalt Fülöp, Fülöpünk, az igazmagyar gólya, és méltatlanul. Nekirepült a villanyvezetéknek, és a sorosista áram agyoncsapta őtet. Bánat üli meg Bodrogkeresztúr partjait, a Párt kósza lelkét, valamint a tágabb haza, a Kárpát-medence, és annak túlnani részei, Borneo és Celebesz, meg ősi földünk, Szíriusz valamennyi vidékét és zegzugát.

Erősen keresik a felelőst, aki kihúzta azt a nyüves drótot, és vizsgálják azt is, hogy valamely borsodi partizán nem kevert-e bódító szereket Fülöp italába a helyi kocsmában, ahol halála előtt pár órával – szokása szerint – kedélyesen beszélgetett barátaival, megvitatva a labdarúgás, a vetések és Irénke terméketlenségének gondjait. Itt csak a szokásos két sörét fogyasztotta, pár szárított és sózott békacombbal, ám valami miatt mégis feldúltan távozott, a biciklijét is ott hagyta. Innen indult a tragédia.

Fülöp jó elvtárs volt. Amióta letelepedett a faluban, már harminc kis magyar gólyát nevelt fel, és még CSOK-ot sem vett igénybe. Jó lesz nekem elvtársak – így mondogatta – néhány ágdarab, és a Párt segedelmével, erős hittel és kitartó akarattal megoldom ezt is. Takaros fészket épített délre néző ablakokkal, nagy éléskamrával, hogy a szűkös napokon se kelljen sorban állnia a Blahán az indiaiknál. Valami miatt erősen ódzkodott tőlük, és csak dakotaként emlegette őket.

Fény derült persze az ösztönös irtózás okára is, amikor a kultúrban vetített képes élménybeszámolót tartott bohó ifjúkora afrikai kóborlásairól. A falu krémje elhűlve nézte az iszonyú felvételeket, amelyeken csak migráncsok voltak láthatók, és Fülöp – jó dramaturgiai érzékkel – mesélt az AIDS-ről és mindenféle nemi nyavalyákról, amelyek sújtják azt a vidéket. Páran azt gondolták, meghülyült, de a Párt is ekkor figyelt fel rá.

A KDNP ifjúsági tagozatába lépett be, mert ugyan élete virágában volt már, de mégis csak tizenöt éves, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Szorgalmasan eljárt a gyűlésekre, gyakorolta az egymás talpára lépést, szórólapozott, és társadalmi munkában hordta a kölkeket az egész faluban, szárnysuhogása nyomán tele lett újszülöttel a Bodrog partja.

A kampány során kétnaponta mutogatta a képeit az afrikai veszedelemről, sőt, odáig is elment, hogy amikor március végén érkezett egy gólya messzi vidékekről, nem engedte be a fészkébe, mondván, migráncsokat be nem fogad. Ezek egyébként már az elhülyülés jelei voltak. Ekkor kezdett levéltárba járni, hogy magyarságát bizonyítsa, holott erre senki nem kérte a Pártnak tett szolgálatai után. Ám mégis lényegesnek tartotta, ez mutatja erős elhivatottságát és hűségét.

Nem is kellett sokat kutatnia. Kiderítette, hogy bár ő Aragóniában született, de mégis csak ősi magyar vér csörgedez az ereiben. Az ükükük apjáról született ugyanis a közismert sláger, amelyben a török gyerek megvágta a köbnagyfater lábát, a magyar meg gyógyította. Hogy miért nevezték az ősét egyben gilicének ebben a dalban, az már nem is érdekelte.

Megtudta ugyanis, megértette, hogy miért dobbant akkorát a szíve, amikor először meglátta ezt a tájat, s hogy mért képtelen elhagyni azóta is, immár tizenhárom éve. A génjeiben volt a magyarság, és érhető okból – mint a nóta is mutatja – az iszlamisták zsigeri gyűlölete, így kerekedett ki és vált egyenessé az útja az otthontalanságtól a párt ölelő karjaiig, és még tovább is.

Halála előtt nem sokkal Robiról, a medvéről tartott előadást a kocsmában, aki jól példázza a globalista multikulturalizmus kudarcát. Lám, itt kóborol az országban nyugalmat nem lelve, mert hiányzik belőle a szülőföld aléló szeretete. Golyót követelt neki, hogy megismerje a magyarok istenét, s amikor szabadon engedték, letargiába esett, mert a gyengeség jelét látta ebben. – Nem kéne irgalmat ismerni. – Ezt sutyorogta a napszítta csőrével.

Aznap este erősen berúgott – Isten legyen irgalmas neki -, kivetkőzött magából, és spanyolul hadovált össze-vissza. Ketten támogatták el a fészkéig, hogy a fiatalok ne lássák ilyen méltatlan helyzetben. Másnap semmi sem látszott a drámából, kimosakodva, sőt, csokornyakkendőben arról ábrándozott, hogy levelet ír Kásler professzornak, bemutatva neki kutatásának eredményeit. Ezután ütközött a vezetékkel, és halt érthetetlen halált.

Mindenki gyászolja, a KDNP helyi ifjúsági szervezete mégsem tekinti a saját halottjának. Végül is, csak egy gólya volt, ez áll a közleményükben, sőt, mint azt suttogják, kampány indult, hogy rábizonyítsák, ügynök volt, sorosista kém bizonytalan spanyol kapcsolatokkal. Egy ismeretlen az éjszaka piros matricát ragasztott a fészkére, és senki nem vette le azt. Ki érti ezt?

Soroshajó, aranycsapat

Az ember van szombat délután. Süt neki a Nap vagy nem, esik is meg nem is, él talán vagy mégsem egészen. Tisztára spleen, de semmiképp sem június. Az öröklét kezdete inkább. Egy dobozban emberek szaladgálnak labda után vég nélkül, aminek más emberek örülnek. Ilyenkor épp jó Pártunk egy perc gyűlölet című attrakciója, amely arról gondoskodik, hogy el ne felejtsük véletlenül se, hol is élünk, a világ mely elbaszott szegletében, amelynek Magyarország a neve.

A keresztbe tett lábú hoppmester a dobozban – az összes úgy áll, mintha készülne behugyozni – új fogalmat vezet be valamelyik böszme fideszes nyomán, s ez a soroshajó. Ezt a Sátán saját kezűleg hajtogatta Magyar Időkből, s ott ring a Föld összes tengerén, de csak azért, hogy a Kossuth téren kössön ki, kiokádva magából a hétfejű migráncsot, amely tüzet fúj, keresztény kultúrát vacsorál, miközben magyar hajadonokat kefél és toszogat, amíg azok visítanak.

A soroshajó képének beégetése folyik a magyar agyba, pár nap múlva flottája lesz neki repülőgép hordozóval meg tengeralattjáróval, és a kocsma hűvösében fröccsöt öklendező, futballt csordában néző magyarember, magyarférfi azzal a biztos tudással tér haza vak komondorához és monoklis asszonyához, hogy veszélyben van az európai léte neki. Bár nem tudja róla, az mijaszar, csak Németh Sz. pacalmester nyomán annyit, hogy zsidó meg görög, és ettől tömjén szaga van és narancsszínű.

És a kocsmában a futballtól aléló magyarember, magyarférfi, míg csettint, hogy bassza meg, ezek tudnak ám labdarúgni, és nem a puskásakadémisták, mert ezt sem a Párt, de még maga O. V. et. sem tudja eltagadni, ilyképp a futball a pőre valóság, de a magyarférfi, a magyarember nem döbben rá, hogy ott a teleképben migráncsok rohangásznak veszettül, hogy ő attól szarik be gyönyörűségében, miközben elfelejt gondolkozni egészen, ahogy a fröccse után nyúl, hogy csináljon ricsajt.

A szpíker is munkatáborba megy majd, ha lesz mersze hazatérni, mert a dán meccsen olyanokkal szórakoztatta a kocsmák kósza népét, hogy a dán hazáját szerető éjfekete Pione Sisto ez Ugandában született szudáni szülőktől, de nem volt kerítése a halszagú dánoknak, amely megállította volna az elvetemülteket, se aknazár a vizeken, így a kölök most itt rohangászik dánul, ámde négerül mégis, és mégsem szakad le az a kurva mennybolt. Sőt, mosolyog.

Ilyen visszásságokal tele van ez a rohadt VB. Az árja germánok között is olyan nevű alakok szaladgálnak, hogy Özil, Gomez, Boateng, Khedira meg Gündogan, sőt, azt hihetné a magyarember, hogy a Rüdiger nevű az már valami bajor paraszt legalább, erre az is fekete. A Führer forogna a sírjában, ha lenne neki olyan, de hát nincs, ami intő példa lehetne kezdő diktátorok számára, de ezek a maiak csesznek a történelemre.

Végigmehetnénk az összes csapaton, a franciáktól például kiegyenesedik a karikás ustor a magyarember magyar kezében. Azok maga a fertő, félhold alakú a szemük, és az is jól kivehető volt, hogy az Osmaune Dembelé névre hallgató egy kalasnyikovval a farzsebében rohangászott, le is kellett cserélni, mert a gyilkoló készség akadályozta őtet a góllövésben. Sőt, polgártársak, a Putyin csapatában is van egy Mario Figueira nevű alak, na, annak se medve volt az apja.

Mi meg nem keveredünk senkivel vezéri utasításra, és ez meg is látszik, ellenben nem könnyű szeretni a fajtánkat, ami meg érthető. Tegnap maga Trumpclown hívta fel a kerítés fontosságára egyetlenünk lankadó figyelmét. Mondta neki – belső forrásunk szerint meg nem erősítve de ziher -, hogy Vityus, ürgén, gáton rajta legyen a szemed! Rajta is van, így a beltenyészet ilyen Semjéneket eredményez, akiknek már szenteltvíz tisztaságú a vérük és velőspacal van az agyuk helyén.

Ebből fakadóan, mint az tegnap szintén kiderült, a futball nevű népi játékból is csak a megszépítő messzeség maradt, mert most meg azt találták ki, hogy legyen az Aranycsapat emléknapja november 25., így emlékezzünk azokra, akik a nemzeti összetartozás szempontjából maradandót alkottak, és akik a magyarság ismertségét a világban erősíthették. A piros pöttyös seggemmel nekem momentán nincs is kérdésem, mert megakadt a torkomon a magyarság, meg egy sorosnaszád. Vigaggyunk hát.